XXII. Gyűlölet

Wen Ning kíséretében Wei WuXian egyenesen a város szívében található Guanyin templom felé vette az irányt. Napközben ő és Lan WangJi már átfésülték a területet. Eredetileg azt tervezték, hogy alaposabban megvizsgálják a helyet és megtörik a templomban lévő varázskört, hogy megtudják, milyen teremtményt tartott ott a pecsét, akár segít ez a Jin GuangYaóval kapcsolatos dolgukon, akár nem. De azután egészen este hétig aludt, majd pedig az a dolog történt. Természetesen így a terv kútba esett.

Wei WuXian jelenleg minden lehetséges módon elégedetlen volt, épp ezért bajt keverni jött Jin GuangYaóval az éjszaka közepén.

Minden csendes volt. A házak fényei már kialudtak és a Guanyin templom kapui szorosan zárva voltak. A magas falakon kívülről szemlélve az udvar koromfeketének rémlett, de amikor Wei WuXian felugrott a fal tetejére, még mielőtt elérte volna a tetőt, hirtelen megdermedt. Valami nincs rendjén.

Wen Ning is megállt.

- Korlátot állítottak fel - suttogta.

Wei WuXian intett a kezével. Hang nélkül földet értek és eltávolodtak a főbejárattól. Odamentek a Guanyin templom másik oldalának egy szögletéhez és óvatosan felkapaszkodtak. Miután elbújtak egy tetőn díszítő vízköpő mögé, végül be tudtak kukucskálni az udvarra.

Mindkettejüknek leesett az álla a döbbenettől.

A Guanyin templom tele volt emberekkel és gyertyafénnyel. Legalább felük szerzetes volt, a másik felük a Hóban Tündöklő Rózsa köntösét viselő harcművész. A két csoport elegyedett egymással, mindenki íjat és nyilakat hordott a hátán, kezükben kardokat, mintha csak őriztek volna valamit és harca készen álltak volna minden pillanatban. Időnként suttogások hallatszottak. De a különleges, rejtő korlátoknak köszönhetően, melyeket a Guanyin templom mind a négy oldalára felállítottak, a falakon kívülről, az utcától szemlélve minden sötétnek és csendesben látszott odabent. Egyetlen hang vagy fény nem szűrődött ki.

De Wei WuXian nem a korláton döbbent meg annyira. Nem is a harcművészeken és az ál-szerzeteseken. Hanem egy fehér köntösű alakon, aki az udvar közepén állt.

Lan XiChen.

Lan XiChen nem volt korlátozva semmiben. Még kardja is xiaója, Liebing is az övén lógott. Nemes tartással állt a tömeg közepén, és ezek a szerzetesek és harcművészek mind tisztelettel bántak vele, még válaszoltak is kívánságaira.

Wei WuXian egy darabig szemlélődött, mielőtt Wen Ninghez fordult volna, hangja fojtott volt:

- Menj vissza a fogadóba azonnal. Hozd ide HanGuang-Junt, amilyen gyorsan csak lehet!

Wen Ning bólintott és eltűnt. Wei WuXian nem látta Jin GuangYaót. Nem tudta, hogy itt volt-e egyáltalán, vagy hogy nála volt-e a Tigris Amulett. Kis gondolkodás után ujjába harapott és vérző ujjbegyét az övén függő Szellemcsapda Erszényhez emelte. Néhány kis szellemet akart felhasználni, hogy csendben megidézzenek neki pár sötét lényt. De ezen a ponton ugatás hallatszott az utca végéről a Guanyin templomon kívül.

Wei WuXian azonnal úgy érezte, lelke kiszáll a testéből.

Szinte kővé meredve állt ellen a késztetésnek, hogy elrohanjon onnan, remegve, szorosan ölelte a tetőn álló szobrot. Amint hallgatta, hogy az ugatás egyre közelebbről és közelebbről hallatszik, egész testét félelem töltötte el és önkéntelenül is egyre azt mondogatta a szívében: ments meg, Lan Zhan, ments meg!

Úgy tűnt, némi bátorságra kapott a névtől, így tovább remegve kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Wei WuXian minden erejével imádkozott, hogy a kutya valami kóbor jószág legyen és hamarosan eltűnjön a semmiben. De a sors nyilvánvalóan nem az ő oldalán állt.

Az ugatások közepette egy fiatalember tiszta hangja hallatszott:

- Tündér, fogd be! - dorgálta a kutyát. - Fel akarsz ébreszteni minden élőt az utcán az éjszaka közepén?!

Jin Ling!

Lan XiChen arckifejezése megváltozott. A LanlingJin Szekta harcművészeinek többsége megismerte fiatal mesterük hangját. Gyors pillantásokat váltottak egymással és nyilat illetszettek íjaikra.

Jin Ling hangja gyorsan közeledett. Hamarosan már a Guanyin templom ajtaja előtt hallatszott.

- Csitt! Csitt! Megfőzlek, ha tovább ugatsz! … Mégis mit akarsz, hova menjek?

Wei WuXian szíve összeszorult még a mindenféle egyéb félelmei közepette is. Jin Ling, te szerencsétlen! Gyorsan, tűnj el innen!!!

De Jin Lingnek épp a Guanyin templom előtt kellett megállnia. Tündér egyre csak ugatott és ugatott, mintha körbe-körbe forgolódott volna, kaparta a földet és a falat.

- Ez az? - csodálkozott Jin Ling. Kis csend után bekopogott a kapun. - Van itt valaki?

Az udvaron az összes harcművész visszatartotta a lélegzetét. Az íjakra feszített nyilak mind a kapu felé mutattak, parancsra várva.

- Ne bántsátok! - mondta Lan XiChen fojtott hangon.

Hangja nem tudott áthatolni a Guanyin templom köré húzott korláton. A többiek nem lazítottak, nem eresztették le íjaikat. Úgy tűnt, Jin Ling is észlelte, hogy valami nincs rendjén. Még ha senki sem volt éjjeli őrségben, akkor is olyan erősen verte meg az ajtót, hogy mindenkit fel kellett volna ébresztenie vele, aki csak aludt. Akárhogyan is, nem kellett volna ekkora csendnek lennie. És így még mindig az ajtó előtt állva elhallgatott. Mielőtt Wei WuXiannak esélye lett volna megkönnyebbülni, a kutya hirtelen ismét ugatni kezdett a falakon kívül.

Jin Ling fújtatott:

- Hé, most miért futsz vissza?!

Wei WuXian arca felragyogott.

- Jó Tündér!!!

Jin Ling:

- Tündér! Gyere vissza! A fenébe!

Wei WuXian: kölyök, kérlek, tűnj el vele együtt, amilyen gyorsan csak tudsz!!! Könyörögve kérlek!!!

Egy pillanattal később azonban szinte észrevehetetlen zaját hallotta a földre hulló pornak és törmeléknek. Először nem tudta, mi volt ez a zaj, de a másodperc töredékrészével később hirtelen hideg veríték verte ki. Jaj ne, az elkényeztetett kölyök megmássza a falat!

Amint felért a tetőre, Jin Ling megpillantotta a teljes udvarnyi nyílvesszőt, egyenesen rá célozva. Pupillái összeszűkültek. Az egyik szerzetes még soha nem látta korábban Jin Linget, vagy talán csak eltökélte magában, hogy minden behatolót megöl. Elengedte a húrt és a nyílvessző Jin Ling irányába suhant!

Amint az éles süvítést meghallotta, Wei WuXian tudta, hogy az íjász képzett volt. Ha Jin Lingre célzott, akkor bizonyosan átfúrja a nyílvessző a mellkasát. Csak egyetlen dolgot tehetett, amivel ezt kivédhette. A szükséghelyzet szorításában Wei WuXian leugrott a falról, valamit arrafelé dobott, miközben felkiáltott:

- Fuss, Jin Ling!

Amit odadobott, a bambuszfuvola volt, melyet azóta magával hordozott, hogy újjászületett. A fuvola eltérítette a kegyetlen lövést, a nyílvessző célt tévesztett. A fuvola darabjaira hullott. Jin Ling alakja eltűnt a fal végén. Remélhetőleg már futott. De miatta Wei WuXian rejtekhelye lelepleződött. Nyilak százai reppentek a szélvihar erejével, sündisznóvá változtatva a szobrot, mely mögött Wei WuXian elrejtőzött. Wei WuXian csendben nyugtázta a közeli találatokat.

Egyikük sem volt rossz íjász. Harcművészetük szintje is egészen magas lehetett. Még most sem tudta, Jin Lingnek sikerült-e elfutnia. Leszökkent a falról. Amint ujjaival kört formált és füttyenteni készült, hirtelen egy mosolygó hangot hallott a háta mögül.

- Szerintem az a legjobb, ha a Fiatal Wei Mester ott helyben megáll. Nem baj, ha eltörött a fuvolád, de ha a nyelved vagy az ujjaid kezdenek hiányozni, az bizony szégyenteljes lenne.

Wei WuXian azonnal eldugta a kezeit.

- Értelmesen beszélsz - értett egyet.

A másik:

- Igénybe vehetem a társaságod?

Wei WuXian bólintott.

- Túlságosan udvarias vagy, Jin Szekta Vezető.

Jin GuangYao mosolygott.

- Örömömre szolgál.

Mintha semmi gond nem lett volna, nagy kört tettek meg egészen a Guanyin templon főbejáratáig. Wei WuXiannak elállt a szava.

A Guanyin templom kapui tárva-nyitva álltak már. Amint várta, Jin Ling nem tudott elfutni. Néhány szerzetes vette körül, kardjaikat egyenesen rászegezve. Jin Ling rájuk nézett és még mindig ő tudott elsőként megszólalni, bár némi habozás után:

- Nagybácsi.

Jin GuangYao:

- Helló, A-Ling.

Jin Ling lopva egy pillantást vetett Wei WuXianra. Nem volt vele kutya, Wei WuXian végre megtalálta önmagát. Úgy érezte, mintha a feje fájt volna.

- Te kölyök... Olyan késő van. Miért jöttél ide a kutyáddal?

De nem tudta, hogy miután Lan WangJi, Wen Ning és ő elhagyta Lótuszmólót, Jin Ling titokban a keresésére indult. Amikor rájött, hogy elmentek, hisztérikus jelenetet csapott a nagybátyjának, aki őrülten futkosott mindenfelé, arra kérve az embereket, hogy húzzanak ki egy kardot a hüvelyéből. Jin Ling megvádolta, hogy Wei WuXian miatta futott el, Jiang Cheng pedig a földre sújtotta miatta. Ezért Jin Ling úgy döntött, hogy megtehet bármit, és Tündért uszította Wei WuXian szaga után. De mikor Jin Ling kopogott, Tündér érzékelte a kapuk mögött megbúvó, gyilkos szándékot, és hirtelen sarkon fordult, gazdája ruháját harapta, ugatott, hogy figyelmeztesse. Sajnálatos módon az valamit nagyon különösnek talált a Guanyin templomban. Még ha Wei WuXian nem is volt odabent, Jin Ling akkor is azt érezte, hogy meg kell tudnia, mi az. Végül az ellenség kezeibe esett.

Természetesen Jin Ling soha nem mondta volna el az igazat. Csak horkantott.

Néhány ember kíséretében Jin GuangYao belépett a templomba. Mielőtt az ajtók bezárultak volna, a beosztottjaihoz fordult:

- Hol a kutya?

- A kutya megvadult - válaszolta egy szerzetes. - Mindenkit megharapott, aki az útjába került. Nem tudtam elfogni és elfutott.

Jin GuangYao:

- Találd meg és öld meg. Az a kutya egészen okos. Nem tenne jót nekünk, ha bárkit is idevezetne.

- Igenis!

A szerzetes karddal a kezében elment és a kapuk végre bezáródtak. Jin Ling több, mint döbbent volt.

- Tényleg meg fogod ölni? - tört ki belőle. - Te voltál az, aki Tündért nekem adta!

- A-Ling, mit csinálsz itt? - kérdezte Jin GuangYao válasz helyett.

Jin Ling Wei WuXianra pillantott, nem volt biztos benne, miként válaszoljon. Hirtelen Lan XiChen szólalt meg:

- Jin Szekta Vezető, Jin Ling még csak gyerek.

Jin GuangYao felé fordult.

- Tudom.

Lan XiChen:

- Az unokaöcséd is.

Jin GuangYao elmosolyodott.

- Bátyám, hová gondolsz? Természetesen tudom, hogy Jin Ling nem csak gyerek, de az unokaöcsém is. Mit gondoltál, mit fogok tenni? Gyilkossággal hallgattatom el?

Lan XiChen nem mondott semmit. Jin GuangYao megrázta a fejét és Jin Linghez fordult.

- A-Ling, hallottad, mit mondott. Ha jelenetet rendezel, esetleg ijesztő dolgokat fogok tenni veled. Kérlek, tégy, ahogy jónak látod.

Jin Ling mindig jó kapcsolatban állt ezzel a nagybátyjával. A múltban Jin GuangYao igen sok mindent adott neki. Most is épp olyan kedvesnek tűnt, mint máskor; de ahogyan a dolgok álltak, Jin Lingnek nehezére esett ugyanabban a fényben látnia őt, mint eddig. Csendesen Wei WuXian és Lan XiChen felé indult, egészen engedelmesnek látszott.

Jin GuangYao körbefordult.

- Még mindig nem ásták ki? Mondd meg az embereknek odabenn, hogy siessenek!

- Igenis! - felelte az egyik szerzetes. Karddal a kezében besietett a Guanyin Palotába.

Wei WuXian végre észrevette, hogy a fő épületből föld és kövek hányásának hangja hallatszott, mintha sok ember kiásni próbálna valamit. Mit ás ki?, tűnődött. Egy alagutat? A Tigris Amulettet? Azt a dolgot, ami le van pecsételve itt?

Jin GuangYao:

- Erről szólva van még valami, amit nem kérdeztem meg. Wei úr, honnan van tudomásod erről a helyről? Kérlek, ne mondd nekem, hogy te és HanGuang-Jun csak történetesen nyaralni érkeztetek ide.

Wei WuXian:

- LianFang-Jun, egészen sok mindent rejtegetsz az Illatpalota titokkamrájában az én kézirataim mellett. Nem emlékszel?

Jin GuangYao:

- Ó, ez az én hibám lesz. Máshol kellett volna tartanom őket.

Wei WuXian:

- Most történjék bármi is, nem tudunk menekülni a markodból, így akár el is mondhatnád nekem, miféle teremtményt tartasz elnyomva ebben a Guanyin templomban, LianFang-Zun, és kielégíthetnéd a kíváncsiságom.

Jin GuangYao mosolygott.

- A kíváncsiságod kielégítése nem olcsó. Fiatal Wei Mester, biztos vagy benne, hogy meg akarod próbálni?

Wei WuXian:

- Ó. Most, hogy jobban meggondolom, mindegy.

Ekkor Lan XiChen lépett mellé. Wei WuXian végre észrevette, hogy bár a Lan XiChen övén függő kard egy inchre kint volt hüvelyéből, nem ragyogott a fénye.

- ZeWu-Jun, ezzel mi van? - kérdezte.

Lan XiChen:

- Szégyen. Elbolondítottak a hazugságok és elvesztettem mágikus erőm. Még ha meg is tartottam Shuoyuét és Liebinget, nem válnak sok hasznomra.

Wei WuXian:

- Nem szükséges szégyenkezned. Végül is a hazugság LianFang-Zun legkiválóbb képességei közé tartozik.

Amikor visszaemlékezett arra az Átélés-beli jelenetre, ahol Meng Yao öngyilkosságot színlelt, majd hátbaszúrta Nie MingJuét, valamint a hírekre, miszerint „LianFang-Zun súlyosan megsebesült”, nem találta túlságosan nehéznek levonni a következtetést, hogyan vesztette el mágikus erejét Lan XiChen.

- Vessetek fel egy varázskört - utasította Jin GuangYao a szerzeteseket. - Amikor HanGuang-Jun megérkezik, tartsátok fel olyan sokáig, amennyire csak tudjátok.

Wei WuXian:

- Mitől vagy ennyire biztos benne, hogy HanGuang-Jun jönni fog?

Közben villámgyorsan járt az agya azon, hogy hazudnia kellene-e vagy sem, hogy Jin GuangYaót hamis magabiztosságba ringassa, de Jin GuangYao elmosolyodott, mintha csak tudta volna, mire gondol.

- Természetesen jönni fog. Mivel benned gyanú ébredt a Guanyin templommal kapcsolatban, Fiatal Wei Mester, természetesen HanGuang-Jun is tud az itteni különlegessségekről. Fiatal Wei Mester, ne mondd nekem, hogy azt hiszed, majd elhiszem neked, ha azt mondod, hogy nem jött veled.

Wei WuXian:

- Bravó.

Lan XiChen:

- Fiatal Wei Mester, ha WangJi a közelben van, miért nincs veled?

Wei WuXian:

- Külön utakon járunk.

Lan XiChen megdermedt meglepetésében.

- Azt hallottam, hogy megsérültél, amikor elhagytad a Temetőbuckákat. Miért járna tőled külön utakon ilyenkor?

Wei WuXian:

- Kitől hallottad?

Jin GuangYao:

- Én mondtam neki.

Wei WuXian rápillantott, mielőtt Lan XiChen felé fordult volna.

- A helyzet a következő. Nem tudtam aludni éjjel és tettem egy sétát a fogadón kívül. Csak véletlenül jártam erre. HanGuang-Jun a másik szobában van. Nem tudja, hogy eljöttem.

Jin GuangYao ezt roppant különösnek találta.

- Két szobát foglaltatok?

Wei WuXian:

- Ki mondta neked, hogy bizonyosan egy szobában vagyunk?

Jin GuangYao mosolygott, de nem szólt semmit. Wei WuXian:

- Ó, tudom. - Lan XiChen mondta neki. - Ti ketten tényleg mindent és mindenkit kibeszéltek.

Lan XiChen hangjában nyoma sem volt a tréfálkozásnak.

- Fiatal Wei Mester, történt valami kettőtök között?

A szokásos, jóindulatú mosoly nélkül az arcán még inkább úgy nézett ki komoly arckifejezésével, mint Lan WangJi. Wei WuXian nem értette, miért reagál ennyire erőteljesen. Különben is bűntudatot érzett.

- Lan Szekta Vezető, mi történhetett volna kettőnk között? Jelenleg fordítsuk a figyelmünket inkább arra, hogy ezzel foglalkozzunk itt.

Szemeivel Jin GuangYao felé intett. Emlékeztetőjére Lan XiChen így válaszolt:

- Túl türelmetlen voltam. Elnézésed kérem.

Jin GuangYao továbbra is mosolygott.

- Tehát úgy fest, tényleg van valami probléma. És nem is kicsi.

Wei WuXian viszonozta a hideg mosolyt.

- Épp ebben a pillanatban az egész harcművész világ arra készül, hogy hadjáratot indítson ellened, LianFang-Zun, te pedig még mindig a babérjaidon ücsörögsz? Még mindig van időd arra, hogy mások dolgaiba avatkozz? Nem vagy te túl pletykás?

Jin GuangYao:

- Természetesen nem. Csak meg kellett jegyeznem. HanGuang-Jun olyan sok évet töltött epekedéssel, és még most sem kapta meg a boldog befejezést. Nem csak Lan Szekta Vezetőnek van jó oka rá, hogy türelmetlen legyen, még egy kívülálló sem bírja nézni.

Wei WuXian körbeperdült:

- Miféle epekedés? Miféle boldog befejezés?

Mikor ezt meghallották, mind Jin GuangYao, mind Lan XiChen meglepettnek tűnt. Gondosan vizsgálgatták arckifejezését, mintha azt próbálták meg volna belelátni, hogy szándékosan tetteti a tudatlant. Wei WuXian szíve hirtelen zakatolni kezdett, mintha valami, ami fél éjszaka holtan hevert benne, most hirtelen életre kelt volna a mellkasában ismét. Kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon.

- Mit értesz ez alatt?

Jin GuangYao:

- Fiatal Wei Mester, tényleg nem érted, mire gondolok? Történjék bármi is, ha HanGuang-Jun ezt meghallja, az kissé fájdalmas lesz, nem?

Wei WuXian:

- Tényleg nem értem. Mondd ki!!!

Lan XiChen elképedt.

- Fiatal Wei Mester, lehetséges volna, hogy még miután ilyen hosszú időt eltöltöttél WangJival, még sincs tudomásod az érzelmeiről?

Wei WuXian egyszeriben megragadta, készen arra, hogy akár elétérdeljen a földön és könyörögjön neki, hogy azonnal magyarázzon meg mindent.

- Lan Szekta Vezető, Lan Szekta Vezető, m-m-miféle érzelmekről beszélsz, milyen érzelmei vannak Lan Zhannak?! Az... az...

Lan XiChen erővel eltolta a kezét, hangjában hitetlenkedés csengett.

- Szóval tényleg nem tudsz semmit. De elfelejtetted, hogyan szerezte azokat a korbács ejtette sebhelyeket? Nem láttad a mellkasán a billog nyomát?

Wei WuXian:

- Korbács ütötte sebhelyek?! - Ismét megragadta Lan XiChent. - Lan Szekta Vezető, tényleg nem tudom. Kérlek, mondd el, hogyan szerezte azokat a sérüléseket? Hogy lehetne ennek köze énhozzám?!?

Lan XiChen arcán harag hullámzott át.

- Ha nem lenne hozzád köze, el tudta volna követni magával mindezeket ok nélkül?!

ZeWu-Jun mindig is kivételesen türelmes ember volt, de most, hogy Lan WangJiról volt szó, valóban elfutotta a méreg. De miután figyelmesen megvizsgálta Wei WuXian arckifejezését, haragjának egy részét elfojotta és megpróbálta megérteni.

- Megsérült... az emlékezeted?

Wei WuXian:

- Az emlékezetem? - Azonnal megpróbálta végiggondolni azokat a dolgokat, amiket elfelejthetett, amilyen erősen csak képes volt rá. - Nem emlékszem, hogy az emlékezetem... Igen!

Valóban volt egy rész az emlékeiben, melyet homály fedett.

A mészárlás az Éjtelen Városban!

Azon az éjjelen, mikor azt gondolta, hogy Wen Qing és Wen Ning már hamuvá vált, figyelte, amint a harcművész világ oly szenvedélyesen támad ellene, még Jiang YanLi halálának is szemtanúja volt. A végén elvesztette az uralmat és összeillesztette a Tigris Amulettet, engedve, hogy szabadjára engedje a halált. Az Amulett irányítása alatt meggyilkolt hullák új élőholtakká váltak, gyilkos bábok végtelen áramát teremtve és vér poklát szabadítva el.

Ezután, bár Wei WuXian képes volt megtartani magát és állva maradni, a homáyon át érezte, ahogyan elhagyja a város mészárszékét. Hosszú ideig eszméletlen volt és amikor ismét felébredt, a yilingi Temetőbuckák mélyén ült egyedül.

Lan XiChen:

- Most már emlékszel?

- Arra az időre az Éjtelen Városban? - mormolta Wei WuXian. - Én... én mindig azt gondolta, hogy valahogy magamtól jutottam vissza. Lehetséges volna...

Lan XiChen szinte felnevetett dühében.

- Fiatal Wei Mester! Azon az éjjelen az Éjtelen Városban mennyi ember is nézett veled szemközt? Háromezer! Mindegy, miféle csodagyerek voltál, gondolod, hogy sértetlenül el tudtál volna menekülni ilyen körülmények között? Teljességgel lehetetlen!

Wei WuXian:

- Mit... mit tett Lan Zhan?

Lan XiChen:

- Amit WangJi tett... Ha nem emlékszel, attól tartok, soha nem fogja neked ebben az életben elmondani, és te sem fogod soha kérdezni. Rendben. Akkor hadd mondjam el én.

- Fiatal Wei Mester - folytatta, - azon az éjjelen fogtad a Sztígiai Tigris Amulett két felét és összeillesztetted őket. Miután kielégített a gyilkolás, te magad is teljesen teljesen kimerültél. WangJi is megsérült a tombolásban. Nem volt jobb állapotban, mint te, alig tudta tartani magát, Bichenre támaszkodott. De mindezek ellenére amint látta, hogy elbotladozol, azonnal követett.

- Akkor már nem sok ember maradt eszméletén. Én is szinte képtelen voltam mozdulni, és csak figyelni tudtam, hogy WangJi, akinek a mágikus ereje nyilvánvalóan a végét járta, feléd támolyog. Bichenre emelt téged, amint megragadott, és elrepültetek.

- Négy óra elteltével a mágikus erőm végül visszatért. Visszasiettem a GusuLan Szektához segítségért. Aggódtam, hogy ha másik szekta tagjai találnak meg titeket előbb, WangJit a bűntársadnak fogják tekinteni. A legjobb kimenetel is az lett volna, hogy a neve örökre beszennyeződik, a legrosszabb pedig, hogy ott helyben kioltják az életét. Ezért a nagybátyánkkal együtt kiválasztottunk harminchárom idősebb harcművészt, akik mindig is nagy becsben tartották WangJit, és két napig titokban kutattunk utánatok. Csak ezután találtuk meg kettőtök nyomát Yiling területén. WangJi egy barlangban rejtett el téged. Amikor megérkeztünk, te üres tekintettel ültél egy sziklán a barlang belsejében. A kezedet tartva WangJi mágikus energiát áramoltatott át neked. Folyamatosan suttogott hozzád. De az egész idő alatt te mindössze két szót mondtál neki folytonosan ismételgetve: „menj a fenébe!”

Wei WuXian torka száraz volt. A szemei kivörösödtek. Egyetlen szót sem tudott szólni. Lan XiChen folytatta:

- A nagybátyám hirtelen megjelent előtte és megszidta, kérte, hogy adjon magyarázatot. Mintha tudta volna egész idő alatt, hogy rá fogunk találni, azt mondta, hogy nincs semmi megmagyarázni való és ennyi. Miközben felnőtt, soha egyszer sem beszélt vissza sem a nagybátyánknak, sem nekem. De érted WangJi nemcsak visszabeszélt, de karddal szállt szembe a GusuLan Szekta harcművészeivel. Mind a harminchárom harcművészt súlyosan megsebesítette, akiket megkértünk, hogy jöjjenek velünk...

Wei WuXian a hajába túrt a kezével.

- … Én... én nem tudtam... én tényleg...

Attól eltekintve, hogy ismételgeti, mennyire nem tudott róla, semmi mást nem volt képes mondani. Lan XiChen visszafogta magát egy pillanatra, de azután mégis folytatta:

- Harminchárom korbácsütés! Egyszerre kapta meg, egyet mindegyiktől. Tudnod kell, mennyire fáj, mikor a tested éri az ütés, hogy mennyi ideig kell pihenned, mire felépülsz! Miután elment, hogy visszavigyen téged a Temetőbuckákra, majd visszatért csüggedt lélekkel, hogy megkapja büntetését, mennyi ideig térdepelt a Szabályok Fala előtt! Azt mondtam neki, amikor odamentem hozzá, hogy a Fiatal Wei Mester már így is hatalmas hibát vétett, nem volt értelme még tetézni is. De ő azt mondta... hogy nem tudja bizonyosan megmondani, vajon helyesen cselekedtél-e vagy helytelenül, de mindegy is, mert kész arra, hogy veled együtt vállalja az összes következményt. Azt mondják, azokban az években a hibáin meditált, de valójában az ágyat nyomta végig. Még akkor is, amikor meghallotta, hogy meghaltál, még akkor is elvonszolta azt a súlyosan sérült testét a Temetőbuckákhoz, hogy még egy utolsó pillantást vethessen rád, történjék bármi...

- Ahogyan nézett és ahogyan beszélt hozzád, amikor megmentett téged és elrejtett téged abban a barlangban, még egy vak vagy süket is észrevette volna az érzéseit, épp ezért volt a nagybátyám olyannyira dühös. WangJi példakép volt a növendékek előtt, amikor fiatal volt, és neves harcművésszé vált, amikor felnőzz. Egész életében becsületes, igazságos és szeplőtelen volt. Te voltál az egyetlen hiba, amit vétett! És azt mondod... és azt mondod, hogy nem tudod. Fiatal Wei Mester, miután visszatértél a testedbe, hogyan zaklattad és üldözted vallomásaiddal? Minden éjjel... minden éjjel neked muszáj volt... És azt mondod, hogy nem tudod? Ha nem tudod, miért tetted mindezt?

Wei WuXian szerette volna visszafordítani az időt és megölni magát. Éppen azért, mert nem tudta, mert megtenni ilyen dolgokat!

Hirtelen elszörnyedt. Ha Lan WangJi nem tudta, hogy ő egyáltalán nem emlékszik, mi történt abban a néhány napban az Éjtelen Városban történő mészárlást követően, ha Lan WangJi azt gondolta, hogy ő végig tudott az érzelmeiről, mégis milyen szörnyűségesnek hatottak mindazok a dolgok, amiket tett, miután visszatért?

Először azért tett olyan szégyentelen, színpadias dolgokat, hogy Lan WangJi megundorodjék tőle és kidobja őt Felhőzugból, hogy soha nem találkozzanak többé, járjanak külön utakon. Lan WangJi biztosan észrevette, mi volt mögöttes szándéka. De még ha ez is volt a helyzet... még akkor is úgy döntött, hogy maga mellett tartja, nem engedte, hogy Jiang Chengnek esélye legyen megközelíteni és megnehezíteni a számára a dolgokat. Minden kérdését megválaszolta, minden kívánságát teljesítette, elkényeztette és újra és újra megbocsátott neki. Még amikor Wei WuXian milliónyi, szinte kegyetlen ugratásait kellett is elviselnie, akkor is visszatartotta magát és nem lépte át a határt.

Akkor a fogadóban, amikor olyan hirtelen ellökte őt, az azért volt, mert... azt gondolta, hogy ez csak egy másik, alkalom szülte szemtelenkedés volt?

Wei WuXian nem tudta tovább gondolni. A Guanyin templom kapui felé rohant, de a harcművészek azonnal megállították.

Jin GuangYao:

- Fiatal Wei Mester, megértem jelenlegi izgatottságod..

Wei WuXian semmire sem vágyott jobban, mint hogy visszarohanhon a fogadóba, visszarohanjon Lan WangJi oldalára és bevallja neki érzéseit, akármennyire is össze-vissza beszélt. Egyetlen csapással két szerzetest is félresöpört, akik útját próbálták állni.

- A fenét érted! - üvöltötte.

A csapás után hét vagy nyolc ember vetette rá magát egyszerre. Wei WuXian azonnal érezte, hogy a látása elsötétül. Az egyik oldalon állva Jin GuangYao ragaszkodott hozzá, hogy befejezze a mondatát.

- … Csak azt akartam mondani neked, hogy nem szükséges ennyire sietned. A te HanGuang-Junöd már itt van.

Jeges kék kardfény hasította ketté az eget, süvöltve taszította hátra az alakokat, akik Wei WuXiant körülvették, mielőtt visszatért volna gazdája kezébe. Lan WangJi hangtalanul ért földet a Guanyin templom előtt és rápillantott, arckifejezése semmiben sem különbözött a szokásostól. Wei WuXian idegességében úgy érezte, hogy mindaz a dolog, amit mondani készült, gyomrában görcsös csomóvá állt össze. Hasát görcsök szaggatták. Csak motyogni tudott:

- … Lan Zhan.

Jin Lingnek korábban elvette a szavát a döbbenet Lan XiChen szavai hallatán. Amikor látta, hogy Lan WangJi megjelent, először elöntötte az öröm, de arca azonnal eltorzult, amikor meglátta, Lan WangJi és Wei WuXian hogyan nézett egymásra.

Jin GuangYao felsóhajtott.

- Látod? Ezt mondtam. Ha te itt vagy, Fiatal Wei Mester, HanGuang-Jun biztosan megjelenik.

Lan WangJi elfordította Bichent tartó csuklóját. Amint mozdulni akart, Jin GuangYao elmosolyodott.

- HanGuang-Jun, jobb, ha öt lépést hátralépsz.

Wei WuXian hirtelen kicsiny, éles szúrást érzett a nyakában.

- Légy óvatos! Ne mozdulj! - mondta Lan XiChen fojtott hangon.

Lan WangJi pillantása Wei WuXian nyakára vándorolt. Arca kissé elsápadt.

Egy szinte észrevehetetlen, könnyű, aranyló guqin húr volt Wei WuXian nyaka köré vetve.

A guqin húrja különlegesen vékony volt. Egyedülálló festékréteg fedte, szinte láthatatlanná tette az emberi szemnek. Azzal együtt, hogy Wei WuXian mennyire zavarodott volt, nem szentelt figyelmet semmi másnak, azt sem vette észre, mikor tekeredett létfontosságú testrésze köré.

Wei WuXian:

- Lan Zhan, ne! Ne hátrálj meg!

De Lan WangJi azonnal, habozás nélkül öt lépést tett hátrafelé. Jin GuangYao:

- Csodálatos. Most kérlek, tedd el Bichent.

Lan WangJi ismét engedelmeskedett. Wei WuXian őrjöngött:

- Ne kérj túl sokat!

Jin GuangYao:

- Ez máris túl sok? Pedig következőleg arra fogom kérni HanGuang-Junt, hogy pecsételje le saját mágikus erejét. Azt minek fogod hívni?

Wei WuXian zihált.

- Te...

De még mielőtt befejezhette vola a mondatot, torka felél éles fájdalmat érzett, ahogy a fém belevágott a húsába. Valami lecsordult a nyamán. Lan WangJi arca sápadt volt. Jin GuangYao:

- Hogy is ne hallgatna rám, Csak gondold meg, Fiatal Wei Mester, az élete az én kezemben van.

Lan WangJi szavanként tagolta a mondatot.

- Ne. Érj. Hozzá.

Jin GuangYao:

- Akkor tudod, mit kell tenned, HanGuang-Jun.

- Igen - válaszolta Lan WangJi egy pillanattal később.

Lan XiChen sóhajtott. Lan WagJi felemelte a kezeit. Két gyors érintéssel blokkolta saját mágikus erejét.

Jin GuangYao mosolygott, a hangja finoman csengett:

- Ez aztán tényleg...

Lan WangJi pillantása ráfonódott.

- Engedd el.

Wei WuXian azonban megállította.

- Lan Zhan! Én... nekem mondanom kell neked valamit!

Jin GuangYao:

- Tartsd meg későbbre.

Wei WuXian:

- Nem. Tényleg sürgős.

Jin GuangYao:

- Akkor mondd, de most azonnal.

Csak véletlenszerűen választotta meg így a szavakat, de Wei WuXian úgy festett, mint aki ráébredt valamire.

- Igazad van.

És közvetlenül ezután Wei WuXian teli torokból kiáltotta:

- Lan Zhan! Lan WangJi! HanGuang-Jun! Korábban én... én tényleg veled akartam hálni!

- …

- …

- …

Jin GuangYao kezei meglazultak és a húr leesett. Amint érezte, hogy megszűnik a szúrás a nyakánál, Wei WuXian Lan WangJira vetette magát, egy másodpercig sem volt képes várni tovább.

A megdöbbentő vallomás olyan erővel csapott le Lan WangJira, hogy még nem volt képes feldolgozni. Máskülönben hűvös arcán ritkaságszámba menő elveszett és zavarodott arckifejezés árnyéka futott át. Nem első alkalommal csimpaszkodott belé Wei WuXian úgy, mintha az élete függött volna tőle, de ezúttal Lan WangJi teste mintha merev fadarabbá változott volna. Olyannyira megdermedt, hogy még azt sem tudta, hová tegye a kezeit.

Wei WuXian:

- Lan Zhan, hallottad, amit mondtam?!

Lan WangJi ajkai megmozdultak. Egy pillanattal később megszólalt.

- Te... - Mindig tömören és érthetően beszélt, soha nem akadt el a szava. Most azonban a habozás teljesen szavát akasztotta. Egy pillanat múlva folytatta. - Azt mondtad...

Úgy látszott, mintha el akarta volna ismételni, hogy biztos legyen benne, nem hallotta rosszul. De Lan WangJi számára túl nehéznek bizonyult kimondani azokat a szavakat. Wei WuXian úgy döntött, kimondja helyette ismét:

- Azt mondtam, hogy tényleg veled akartam...

- Ehem! - Oldalt állva Lan XiChen ökölbe szorította jobb kezét és ajkaihoz emelte. Némi gondolkodás után felsóhajtott. - … Fiatal Wei Mester, ez most biztosan nem a legmegfelelőbb idő és hely ilyen szavak kimondására.

Wei WuXian minden őszinteséget nélkülözve kezdett mentegetőzni.

- Tényleg sajnálom, Lan Szekta Vezető, de tényleg egy másodpercet sem tudtam tovább várni vele.

Jin GuangYao szintén úgy festett, mint aki egy másodpercet sem tud várni tovább. Megfordult.

- Még mindig nem ástátok ki?!

- Szekta Vezető, túl mélyre temetted... - válaszolta az egyik szerzetes.

Jin GuangYao arcizmai megrándultak, arca elsápadt. Ennek ellenére nem feddte meg beosztottját.

- Siessetek!

Mielőtt még kimondta volna, fehér villámlás vágta ketté az eget. Egy pillanattal később mennydörgés visszhangzott. Jin GuangYao az égre kémlelt, arca elsötétedett. Hamarosan vékony esőpatakok kezdtek záporozni az égből. Wei WuXian Lan WangJiba kapaszkodott. Még mindig próbálkozott, hogy végtelen szavai árja kitörjön mellkasa rabságából, mikor hideg eső ömlött az arcára és egyszeriben lehűtötte.

Jin GuangYao Lan XiChenhez fordult.

- ZeWu-Jun, esik. Keressünk menedéket a templomban.

Még ha Lan XiChen az irányítása alatt állt is, akkor is teljesen udvariasan viselkedett Jin GuangYaóval, egyáltalán nem kezelte gorombán. Egyáltalán nem viselkedett másként, mint eddig, kivéve azt, hogy talán túlságosan is udvariassá vált. Nehéz volt kieresztenie a haragját, bármennyire is érezhette is. Végülis senki sem csaphatott arcon egy mosolygó embert, még kevésbé olyasvalakit, mint Lan XiChen, aki általában soha nem dühödött fel. Jin GuangYao lépte át a küszöböt először és belépett a fő palotába. A csoport többi része követte.

Wei WuXian és Lan WangJi már járt korábban odabent a nap folyamán. Az épület belseje széles és tágas volt. A vörös falak és az arany lakkozás egészen újnak látszott. Nyilvánvaló volt, hogy az emberek gyakorta tisztogatták a helyet. A szerzetesek és a harcművészek a palota hátsó részében ástak. De bármilyen mélyre ástak is, még mindig nem találták meg azt, amit Jin GuangYao oda temetett. Wei WuXian önkéntelenül is felnézett és azonnal meglepődött.

Az oltár felett álló Guanyin szobornak csodálatosan szép arcvonásai voltak. A többi Guanyin szoborral összevetve ez kevésbé volt kedves, de sokkal kecsesebb. Ami némiképp meglepte őt, az volt, hogy a Guanyin szobor valamiképp ismerősnek látszott, mint valaki, akit jól ismert. Nem Jin GuangYao volt, aki közvetlenül mellette állt?

A hasonlóság első ránézésre nem volt annyira erős, de amikor összevetette Jin GuangYaóval, a kettő egyre és egyre jobban hasonlított egymáshoz. Jin GuangYao vajon tényleg ennyire el van telve saját magával?, gondolta Wei WuXian. Nem elég, hogy az egész világ Vezető Harcművésze legyen, de még saját hasonlatosságára mennyei szobrot is kellett faragtatnia, hogy tízezrek imádatát fogadhassa? Vagy ez csak valamiféle sötét harcművész módszer, amit én nem ismerek?

Lan WangJi hangja hirtelen megszólalt a füle mellett.

- Ülj le.

Wei WuXian gondolatai azonnal visszatértek hozzá. Lan WangJi összegyűjtött négy párnát a templomból, kettőt Lan XiChennek és Jin Lingnek adott, kettőt pedig megtartott Wei WuXiannak és magának. De valamilyen indoknál fogva Lan XiChen és Jin Ling messzire helyezték maguktól a párnákat. És véletlenül mind a ketten egyöntetűleg a távolba meredtek.

Jin GuangYao és a többiek már a palota belsejében jártak, hogy ellenőrizzék, hogyan haladt az ásás. Lan WangJit maga után húzva Wei WuXian leült a párnára. Talán mert máshol járt az esze, Lan WangJi megingott a húzástól, mielőtt illedelmesen ülő helyzetbe helyezkedett volna. Wei WuXian kissé lehűtötte saját magát, mielőtt Lan WangJi arcába nézett volna.

Lan WangJi lesütötte a szemeit. Nem sok érzelem látszott rajta. Wei WuXian tudta, hogy ha csak ennyit mond, Lan Wangji feltehetőleg még nem hisz neki. Megkínozta a mosolygó, feledékeny ember, aki semmit sem tudott a bűneiről. Csak természetes volt, hogy nem hitt neki. Miután ezt végiggondolta, Wei WuXian érezte, ahogy elnehezül a mellkasa. A szíve annyira fájt, hogy belereszketett. Nem merte tovább gondolni, de tudta, hogy többet kell mondania.

- Lan Zhan - mondta. - N-nézz rám.

A hangja még mindig kicsit feszes volt.

Lan WangJi:

- Ühüm.

Mély lélegzetet véve Wei WuXian suttogni kezdett neki.

- … Nekem igazán rossz az emlékezőtehetségem. Nem sok dologra emlékszem, ami a múltban megtörtént, beleértve azt az időt is az Éjtelen Városban. Nem emlékszem semmire sem, ami azokon a napokon történt.

Amikor ezt meghallotta, Lan WangJi szemei kissé elkerekedtek.

Wei WuXian hirtelen felemelte a kezét és megragadta a vállait.

- De! - folytatta. - De mostantól kezdve, amit mondasz nekem, amit teszel értem, mindenre emlékezni fogok - egyetlen apró dolgot sem felejtek el!

- ….

Wei WuXian:

- Tényleg nagyszerű vagy. Kedvellek.

- …

- Más szavakkal mondva, odavagyok érted, szeretlek, akarlak, nem tudlak elhagyni, én mindegy is téged.

- …

Egész hátralévő életemben veled akarok járni éjjeli vadászatokra.

- …

Wei WuXian összetette három ujját, az égre, a földre és végül a szívére mutatott vele.

- És minden nap veled akarok hálni. Esküszöm, nem csak a pillanat hevében mondom, nem viccelek veled, mint a múltban. Nem is hálából mondom. Szóval, semmi más miatt nem mondom. Én tényleg annyira szeretlek, hogy veled akarok hálni. Nem akarok senki mást, csak téged. Senki más nem lehet nekem, csak te. Megtehetsz velem bármit, amit akarsz, ahogyan csak akarod. Mindent elfogadok, amíg te hajlandó vagy rá...

Még mielőtt befejezhette volna, szélroham söpört végig a termen és a Guanyin templom összes gyertyáját kioltotta.

Anélkül, hogy bárki is észrevette volna, a zápor viharrá vált. A templomon kívül függő lámpásokat már átáztatta az esővíz. Körülöttük minden hirtelen sötétségbe borult.

Wei WuXian nem tudott több hangot kiadni. A sötétség közepette Lan WangJi szorosan magához ölelte, ajkaival fojtotta belé a szót.

Lan WangJi lélegzete szaggatott, egyenetlen volt. Rekedt hangja Wei WuXian füle mellett suttogott:

- … odavagyok érted...

Wei WuXian szorosan ölelte.

- Igen!

Lan WangJi:

- … szeretlek, akarlak...

Wei WuXian felemelte a hangját.

- Igen!

Lan WangJi:

- Nem tudlak elhagyni... nem akarok senki mást, csak téged... senki más nem lehet nekem, csak te!

Újra és újra elismételte a szavakat, melyeket Wei WuXian mondott neki, hangja és teste egy időben remegett. Wei WuXian szinte úgy képzelte, mindjárt sírni kezd.

Minden egyes mondat után a Wei WuXian dereka köré font kar egyre jobban megfeszült. Wei WuXiannak fájt az ölelés, de Lan WangJi nyaka köré fonódott karjai is megfeszültek, szinte megfojtotta vele. De mégis minden egyes pillanatot megízlelt, miközben még szorosabban akarta ölelni.

Nem látott semmit.

De mellkasuk egymáshoz nyomódott. A két szív nem tudott elrejtőzni. Wei WuXian tisztán érezte Lan WangJi zakatoló szívét, a hőséget, mely ki akart törni abból a mellkasból, és valami a nyakára hullott, mielőtt csendesen eltűnt volna - valami, mely könnycseppre emlékeztetett.

Ekkor gyors lépések zaja közeledett. Jin GuangYao, aki a palota hátsó részébe ment néhány harcművésszel, hogy ellenőrizze a helyezetet, ismét visszatért. Az erős széllel szembeszegülve két szerzetes a kapu két oldalán állva végre sikeresen bezárta és bereteszelte a templom ajtaját, minden erejükkel nekifeszülve. Jin GuangYao előhalászott egy tűz talizmánt. Egy könnyed fuvásra a talizmán tüzet fogott és ezzel újra meggyújtotta a vörös gyertyákat. A halvány, sárga fények voltak a templomban az egyetlen fényforrás az éjszakai vihar ellenében. Hirtelen két éles koppantás hallatszott az ajtón kívülről.

Amikor meghallották, hogy valaki kopog, a templomban lévő összes ember a fülét kezdte hegyezni és a bejárat irányába nézett. A két szerzetes, kik csak az imént zárták be az ajtót, úgy festettek, mintha nagy veszéllyel készülnének szembenézni. Szótlanul a ajtónak szegezték kardjaikat.

Jin GuangYao arckifejezése mit sem változott.

- Ki az?

- Szekta Vezető, én vagyok!

Su She hangja volt. Jin GuangYao intett és a két szerzetes elhúzta a reteszt. Su She robajló viharral a háta mögött belépett.

A szél és eső erejétől a gyertyák sora pislákolni és lobogni kezdett. A két szerzetes rögvest ismét bezárta az ajtót. Su Shét átáztatta a vihar. Az arca hideg volt, lilás árnyalatban játszó ajkai fagyottak. Jobb kezében a kardját tartotta, baljában pedig egy személyt. Amikor belépett, éppen a padlóra akarta lökni, mikor megpillantotta Wei WuXiant és Lan WangJit a két párnán ülve, még mindig egymásba kapaszkodva, nem akarván szétválni egymástól.

Su She már elszenvedett jó néhány vereséget ettől a kettőtől. Az arckifejezése elváltozott és azonnal kivonta a kardját, Jin GuangYaóra pillantba. Amikor látta, hogy az úgy fest, mintha minden rendben lenne, Su She tudta, hogy ezt a kettőt már minden bizonnyal irányítása alá vonta. Lenyugodott.

Jin GuangYao:

- Mi a baj?

Su She:

- Útban idefelé találkoztam vele. Azt gondoltam, talán még hasznos lehet, ezért elkaptam.

Jin GuangYao közelebb jött és lenézett.

- Megsérült?

Su She:

- Nem. Csak ijedtében elájult. - Amint beszélt, a földre lökte foglyát. Jin GuangYao:

- MinShan, ne légy vele ilyen goromba. Eléggé ijedős és nem szereti, ha elesik.

- Igenis - mondta Su She sietve. - Felemelte az embert, akit a földre taszított és óvatosan Lan XiChen mellé ültette. Lan XiChen rábámult. Félrehúzta a nedves, kócos hajtömeget és megnézte az arcát. Az ájultra rémisztett személy Nie HuaiSang volt. Valószínűleg azután kapta el Su She, hogy kipihente magát Lótuszmólón és elindult vissza Qinghébe.

Felnézett.

- Miért fogtad el HuaiSangot?

Jin GuangYao:

- Ha egy másik szekta vezető is itt van, a többiek még nagyobb elővigyázatossággal fognak majd viseltetni. De bátyám, kérlek, ne aggódj. Tudod, hogy viseltettem mindig HuaiSang irányában. Amikor eljön majd az ideje, mindkettőtöket biztosan elengedem majd sértetlenül.

Lan XiChen hangja közömbösen hangzott.

- Hinnem kellene neked?

Jin GuangYao:

- A te döntésed. De akár hiszel nekem, akár nem, bátyám, semmit se tehetsz ellene, nem igaz?

Ekkor Su She hideg pillantása Wei WuXian és Lan WangJi felé fordult. Felkuncogott.

- HanGuang-Jun, YiLing Pátriárka, ki gondolta volna, hogy ilyen hamar találkozunk? És a kockák teljesen megfordultak. Na milyen érzés?

Lan WangJi nem mondott semmit. Soha nem szentelt figyelmet az efféle értelmetlen provokációnak. Wei WuXian azt gondolta magában: hogyan fordultak meg a kockák? Megverve futottál el a Temetőbuckákról, most talán nem verve futsz ismét?

Talán Su She túl sok évig tartotta már magában. Csak fecsegett tovább, még akkor is, amikor senki nem válaszolt neki, Felülről lefelé végigmérte Lan WangJit és gúnyolódott:

- Már így áll a helyzet és te még mindig fennhordod az orrod ilyen nyugodtan és összeszedetten. Meddig akarsz még kitartani?

Lan WangJi még mindig hallgatott. Lan XiChen azonban megszólalt:

- Su Szekta Vezető, amikor a GusuLan Szektánál tanultál, úgy hiszem, soha nem bántunk rosszul veled. Miért támadsz most rá WangJira így?

Su She:

- Hogy merem megtámadni a Második Lan Mestert, aki olyan tehetséges gyerekkora óta? Egyszerűen nem bírom nézni, ahogyan mindig azt képzeli, olyan nagy valaki.

Bár nem ez volt az első alkalom, amikor Wei WuXian megtapasztalta, hogy minden ok nélkül árad a gyűlölet valakiből, mégsem tudta megállni, hogy bele ne szóljon.

- Mondta-e valaha is HanGuang-Jun, hogy nagy valakinek tartja magát? Ha jól emlékszem, az „önteltség tiltott” része a GusuLan Szekta szabályainak, nem?

Jin Ling:

- Mióta ismered ilyen jól a GusuLan Szekta szabályait?

Wei WuXian megsimogatta az állát.

- Túl sok alkalommal másoltam le őket, tudod?

- Miért másolnád a GusuLan Szekta szabályait? - tört ki Jin Lingből. - Nem mintha te... - Azt akarta mondani, hogy „nem mintha te is abból a szektából való lennél”, de még mielőtt befejezhette volna, maga is érezte, mennyire furcsán hangzott volna ez. Abbahagyta a beszédet, az arca elsötétült.

Wei WuXian vigyorgott.

- Azért, mert HanGuang-Junnek ilyen jeges arca van gyerekkora óta, Su Szekta Vezető, azért gondolod ezt róla? Ha igen, akkor HanGuang-Junt sajnálatos módon félreérted. Nyilvánvaóan így viselkedik mindenkivel szemben. Örülnöd kellene, hogy nem a YunmengJiang Szektában tanultál, Su Szekta Vezető.

Su She hangja fagyos volt.

- Miért?

Wei WuXian:

- Mert különben már rég halálra idegeltelek volna téged. Amikor fiatal voltam, minden nap teljes szívemből hittem, hogy csodagyerek vagyok, hogy átkozottul nagy valaki vagyok. És nem csak egész szívemmel ezt hittem, de még mindenfelé kérkedtem is vele.

Az erek kidagadtak Su She homlokán.

- Fogd be a szád!

Úgy festett, mint aki meg akarja ütni, amikor Lan WangJi a mellkasa felé húzta Wei WuXiant, szilárdan megvédelmezve karjaival. Su She mozdulata megakadt, habozott, vajon támadjon-e vagy sem.

Wei WuXian azonnal kikandikált Lan WangJi háta mögül.

- A legjobb lesz, ha nem teszel semmit, Su Szekta Vezető. LianFang-Zun még mindig meglehetős tisztelettel kezeli ZeWu-Junt. Ha ártasz HanGuang-Junnek, szerinted LianFang-Zun boldog lesz?

Pontosan ez volt az az indok, mely Su She kezét megállította. De most, amikor Wei WuXian kimondta, rettenetesen ingerelte a dolog. Dacosan ismét gúnyolódni kezdett.

- Soha nem gondoltam volna, hogy a YiLing Pátriárka, aki legendásan mind élők, mind holtak szívében rémületet kelt, maga is fél a haláltól!

Wei WuXian szégyentelenül megválaszolt neki.

- Igazán hízelegsz. De nem arról van szó, hogy félek a haláltól. Csak még nem akarok meghalni.

Su She gúnyosan mosolygott.

- Játék a szavakkal. Nevetséges. Van különbség aközött, hogy valaki fél a haláltól, vagy nem akar meghalni?

Wei WuXian odasimult Lan WangJi mellkasához.

- Persze, hogy van. Például most éppen nem akarok felkelni Lan Zhanról vagy félek attól, hogy felkeljek Lan Zhanról - hogy lehetne már ez ugyanaz? - Némi meggondolás után tovább folytatta. - Sajnálom. Visszavonom a szavaimat. Úgy érzem, hogy ez tényleg pontosan mégis ugyanaz.

Su She arca szinte teljesen elzöldült. Wei WuXian eredeti szándéka az volt amúgy is, hogy felingerelje. De hirtelen maga fölül halk nevetést hallott.

Olyan nagyon halk volt, hogy szinte azt hihette, rosszul hallotta.

De Wei WuXian azonnal feltekintett. Tisztán látta Lan WangJi ajkain a finom mosoly futó nyomát, mely a havon tükröződő napfényre emlékeztetett. Ezúttal nem csak Su She, de még Lan XiChen és Jin Ling is megdermedt a döbbenettől.

Mindenki tudta, hogy HanGuang-Jun mindig hideg volt és soha nem mosolygott, mintha nem is élne szinte. Csak néhányan tudták, hogyan néz ki, amikor mosolyog, még akkor is, ha csak enyhén felkunkorodtak ajkai. Senki sem várta volna, hogy ilyen körülmények között lássa mosolyát.

Wei WuXian szemei tágra nyíltak és elkerekedtek.

Egy pillanattal később nagyot nyelt. Ádámcsutkája fel-le járt.

- Lan Zhan, te...

Ekkor azonban ismét koppantások hangzottak fel a Guanyin templom ajtaján.

Su She kivonta a kardját és a kezében tartva riadtan kérdezte:

- Ki az?!

Senki sem válaszolt. Az ajtó feltárult!

A kint kitört vihar közepéből lila villámlás sistergő ostora vágódott egyenesen Su She mellkasának és messze hátra röpítette. Su She az egyik mahagóni oszlopnak vágódott és azonnal egy adag vért köpött fel. A két, ajtót őrző szerzetest is elérte a támadás szele, a földre rogytak és képtelenek voltak felállni. Egy lilába öltözött alak lépett át határozottan a küszöbön, be az épületbe.

Az eső hevesen zuhogott a templomon kívül, de az alak nem látszott túl vizesnek. Csak ruhájának ibolyaszín szegélye látszott enyhén sötétebbnek. Bal kezében papírernyőt tartott. Esőcseppek csepegtek az esernyőről, víz fröcskölt minden irányba. Zidian hideg fénye tovább sistergett jobb kezében. Arca sötétebb volt, mint a viharos éjszaka.

Jin Ling egyszeriben felült.

- Nagybácsi! - kiáltotta.

Jiang Cheng szemei átsöpörtek rajta, hidegen válaszolt.

- Csak szeretnéd! Most nagybátyádnak nevezel - miért futottál korábban olyan gyorsan?!

Mikor ezt kimondta, pillantásának iránya szándékosan-e vagy sem, de Wei WuXian és Lan WangJi felé fordult. Mielőtt még tekintetük találkozott volna, Su She már megtámasztotta magát kardjával, Nanpinggal és Jiang Cheng felé vetette magát. Jiang Cheng még nem is támadott, mikor ugatás sorozat hangzott fel. Tündér rohant be a templomba, mint a villám, és egyenesen Su Shére ugrott.

Amikor a kutyát meghallotta, Wei WuXian azonnal érezte, hogy égnek áll a haja. Visszasimult Lan WangJi karjaiba, a félelemtől félőrülten.

- Lan Zhan!

Lan WangJi máris átölelte mindenféle emlékeztető nélkül.

- Itt vagyok - válaszolta.

Wei WuXian:

- Ölelj meg!

Lan WangJi:

- Ölellek!

Wei WuXian, ismét:

- Ölelj szorosan!

Lan WangJi, ismét:

- Szorosan ölellek!

Anélkül is, hogy látta volna őket, már hangjuk elég volt ahhoz, hogy Jiang Cheng arcizmai összeránduljanak. Eredetileg oda akart nézni, de mostanra visszanyerte az uralmát a nyaka felett. Ekkor a palota belsejéből egy csoportnyi szerzetes és harcművész futott elő, mindannyian rátámadtak kardjukkal. Jiang Cheng hidegen nevetett, mielőtt felemelte jobbját, ragyogó lila fénysugarat küldve szét a Guanyin templomban. Bárki, akit a lila sugár elért, hátrarepült, és mindeközben másik kezével még mindig szilárdan markolta az ernyőt. Csak minor már mindenki szanaszét hevert a földön a palotában, rángatózva és reszketve, mintha még mindig rázta volna őket az áram, akkor csukta össze végül Jiang Cheng az esernyőt. Su She azonban ordított haragjában, megpróbálta megragadni a kutyát.

- Tündér! Vigyázz! - kiáltotta Jin Ling oldalt. - Tündér, harapd meg! Harapd meg a kezét!

- Jiang Szekta Vezető, vigyázz a guqinnal! - szólt oda Lan XiChen.

Még mielőtt befejezhette volna, a guqin hangjai csendültek fel a Guanyin templomban. De korábban a Temetőbuckákon Jiang Cheng már meglehetősen sokat szenvedett a sötét dallam hatásától. Természetesen résen volt. Abban a pillanatban, amikor az első akkord elhangzott, megrúgta a földet, lábának hegyével felreppentette a kardot, amit egy harcművész ejtett el. Bal kezével félredobta a papírernyőt és megragadta a kardot, jobbjával pedig kivonta Sandut az övén függő kardhüvelyből. Mindkét kezében egy-egy kardot tartva erősen egymáshoz csapta őket.

A két penge összeütközött, olyan erős hangot adtak ki, mely elnyomta Jin GuangYao guqinját.

Igazán hatásos módszer volt! De sajnos rövid életű - a hang egyszerűen túl fájdalmas volt az emberi fülnek! Olyannyira fájdalmas, hogy úgy érezték, darabokra szakítja a fülüket a szörnyű zaj. Lan XiChen és Lan WangJi számára, akik a GusuLan Szektában nőttek fel, még inkább elviselhetetlen volt. Mind a ketten enyhén homlokukat ráncolták. Lan WangJi azonban el volt foglalva azzal, hogy Wei WuXiant ölelje, nem tudta befogni a füleit. És ezért, amint Wei WuXian remegve hallgatta a kutyaugatást, felnyúlt és befogta Lan WangJi füleit neki.

Jiang Cheng kemény arccal továbbra is keltette az utálatos zajt, két karddal a kezében, miközben a templom hátsó része felé közelített. De még mielőtt odaért volna, Jin GuangYao magától előlépett, füleit befogva.

- Jiang Szekta Vezető, el kell ismernem a vereséget ilyen erőteljes támadással szemben.

Jiang Cheng meglendítette Zidiant Jin GuangYao felé, aki elvetődött az útjából.

- Jiang Szekta Vezető! Hogy kerültél ide?

Jiang Cheng visszautasította, hogy válaszoljon neki. Jin GuangYao nem rendelkezett akkora mágikus erővel, mint ő, ezért nem is mert vele szemtől szemben kiállni. Csak ügyesen kitérni volt képes újra és újra, megőrizve lélekjelenlétét, miközben beosztottai megrohamozták Jiang Chenget.

- A-Linget követted, amikor elfutott? Tündér biztosan idevezetett téged is. Nos, én voltam az, aki neki adtam a kutyát végül is, de mégsem kapok érte arcot.

Wei WuXian, mivel Lan WangJi olyan szorosan ölelte, már nem volt annyira rémült, még akkor sem, amikor továbbra is elérte a kutyaugatás zaja. Még arra is volt energiája, hogy eltöprengjen, felidézve egy bizonyos valakit, miközben azt figyelte, Jin GuangYao hogyan mosolyog és meregeti a szemét még harc közben is.

- Tényleg olyan, mint Xue Yung - suttogta.

Lan WangJi azonban semmit nem mondott. Mivel nem kapott választ, Wei WuXian feltekintett és rájött, hogy még mindig befogja Lan WangJi füleit. Lan WangJi egyáltalán nem hallotta, amit mondott és ezért nem is válaszolt. Egyszeriben elengedte.

Ekkor azonban Jin GuangYao hangszíne hirtelen megváltozott és elmosolyodott.

- Jiang Szekta Vezető, mi a baj? Amióta csak elkezdtük, a szemed cikázik, mintha csak félnél abba az irányba tekinteni. Van ott valami?

Jiang Cheng:

- Végül is te vagy a vezető harcművész. Harcolj velem, ha tudsz - minek a csevegés?

Jin GuangYao:

- Még mindig kerülöd? Semmi sincs ott, csak a shixiongod. Tényleg A-Linget üldözve kerültél ide?

Jiang Cheng:

- Mit gondolsz?! Ki mást keresnék?!

Lan XiChen:

- Ne válaszolj neki!

Jin GuangYao mindig is jól bánt a szavakkal. Amint Jiang Cheng beszédbe elegyedett vele, a figyelme másfelé irányul és érzelmei önkéntelenül is befolyás alá kerülnek. Jin GuangYao:

- Rendben van. Wei úr, látod? A shidid nem téged keres. Még csak rád sem akar pillantani.

Wei WuXian mosolygott.

- Ezek aztán a különös szavak. Nem ez az első nap, mikor Jiang Szekta Vezető így kezel engem. Szükségem van rád ahhoz, hogy emlékezzek rá?

Amikor ezt hallotta, Jiang Cheng ajkai enyhén megrándultak. Az erek kidagadtak a kézfején, mellyel Zidiant tartotta. Jin GuangYao ismét felé fordult és felsóhajtott.

- Jiang Szekta Vezető, nézd csak - hát ilyen nehéz a te shixiongodnak lenni, nem?

Amikor észrevette, hogy Jin GuangYao folyamatosan rajta tartja a beszélgetés fonalát, Wei WuXian aggódni kezdett. Jiang Cheng viszonozta a szarkazmust.

- Jin Szekta Vezető, nem sokkal nehezebb a te fogadott bátyádnak lenni?

Jin GuangYao nem igazán törődött vele, vajon Jiang Cheng hallgat-e rá vagy sem.

- Jiang Szekta Vezető, tegnap azt hallottam, hogy minden ok nélkül jelenetet rendeztél Lótuszmólóban, a YiLing Pátriárka kardját tartva futkostál körbe és mindenkinek azt mondtad, akivel találkoztál, hogy vonja ki.

Jiang Cheng arckifejezése elegendő volt hozzá, hogy bárkinek borzongás fusson végig a gerincén, aki látta.

Wei WuXian hirtelen kiugrott Lan WangJi karjai közül. A szíve is kihagyott egy ütemet. A fejében egy hang hablatyolt. Az én kardom? Suibianra gondol? Nem Wen Ningnél hagytam Suibiant? Nem, amikor tegnap láttam, tényleg mintha nem hordozta volna... Hogy kötött ki Jiang Cheng kezeiben?! Miért mondaná Jiang Cheng másoknak, hogy vonják ki?! Megpróbálta már ő maga kivonni?

Amint elméje megfeszült, Lan WangJi kinyújtotta a kezét és elkezdte simogatni a hátát. Wei WuXian végül valamiképp lenyugodott. És amikor Jin GuangYao meglátta, hogy Jiang Cheng hirtelen elcsendesedik, a szemei felfénylettek.

- Azt hallottam, senki nem tudja kivonni a kardot, de neked mégis sikerült. Milyen érdekes. A kard tizenhárom évvel ezelőtt lepecsételte saját magát, amikor én begyűjtöttem. A YiLing Pátriárka kivételével senki más nem volt képes soha kivonni...

Jiang Cheng egyszerre támadott Zidiannal és Sanduval, őrjöngve.

- Fogd be a szád!

Jin GuangYao azonban vigyorogva folytatta:

- És ezért eszembe jutott. Régen a Fiatal Wei Mester olyan akaratos volt. Soha nem vitte magával a kardját sehová, és minden egyes alkalommal különböző kifogást talált rá. Mindig is különösnek találtam ezt - te nem?

- Mégis, mit akarsz ezzel mondani?! - üvöltötte Jiang Cheng.

Jin GiangYao felemelte a hangját.

- Jiang Szekta Vezető, tényleg kivételes ember vagy, a legfiatalabb szekta vezető, aki saját maga újjáépítette a YunmengJiang Szektát. De emlékszem rá, hogy soha nem előzted meg Wei urat semmiben a múltban. Meg tudnád mondani nekem, hogyan emelkedtél mégis fölébe a Naplemente Hadjárat után? Talán valamiféle arany elixírt fogyasztottál?

Az „arany elixír” szavaknál a hangja különösen tiszta és éles volt. Jiang Cheng arcvonásai szinte teljesen eltorzultak. Zidian veszedelmes, fehér fényben virágzott. A káosz közepette gyengeség ütött rést mozdulatain.

Jin GuangYao pedig pontosan a gyengeségnek e pillanatát várta. Lesújtott a guqin húrral, amit rejtegetett. Jiang Cheng azonnal megvetette magát és viszonozta a támadást, Zidian összekuszálódott a húrral. Amikor a zsibbadást megérezte a kezében, Jin GuangYao azonnal visszavonult. De rögtön ezután könnyedén felnevetett. Baljával egy másik húrt rántott elő és rátámadt Wei WuXianra!

Jiang Cheng pupillái egyetlen ponttá szűkültek össze. Csuklója egyetlen rántásával megfordította Zidian irányát, hogy védekezzen a guqin húrja ellen. Jin Ling azonban felkiáltott:

- Nagybácsi, vigyázz!

Az esélyt felhasználva Jin GuangYao kivonta a kardját, mely öve köré volt tekerve és Jiang Cheng mellkasának közepe felé sújtott vele!

Jiang Cheng sötét arccal a mellkasához kapott. Vér szivárgott az ujjai közül, azonnal feketés lilára színezve a ruhaanyagot. Zidian megállította a guqin húrját, majd azonnal ezüst gyűrűvé tekeredett össze és visszatért a kezére. Amikor tulajdonosa erősen vérzett vagy súlyosan megsérült, a mágikus fegyver azonnal legalacsonyabb energiaszintjére szorult vissza. A lehetőséggel élve Jin GaungYao odalépett és elzárta a mágikus áramot. Elővett egy zsebkendőt a köntösujjából, hogy megtisztítsa kardját, majd újból dereka köré tekerte.

Jin Ling azonnal odarohant, hogy megtartsa Jiang Chenget. Lan XiChen felsóhajtott.

- Ne mozogj túl gyorsan. Segíts neki lassan leülni.

Bár keresztülszúrták a mellét, Jiang Cheng nem volt olyan gyenge, hogy azonnal meghaljon. Csak nem éppen a legjobb volt a számára, hogy mozogjon, vagy mágikus erejét előhívja. Nem szerette, mikor mások próbáltak segíteni neki, ezért odafordult Jin Linghez és azt mondta neki:

- Kopj le!

Kin Ling tudta, hogy Jiang Cheng még mindig dühös rá amiatt, hogy elszökött. Bűntudatot érzett és nem mert védekezni. A kutya ugatásai messziről hangzottak, majd hirtelen nyüszítésbe csaptak át. Jin Ling megreszketett, mikor visszaemlékezett arra, mint mondott Jin GuangYao.

- Tündér, fuss! - kiáltotta. - Meg fognak ölni!

Hamarosan Su She rohant át a viharon, dühöngve. Jin GuangYao:

- Nem ölted meg?

Su She arckifejezése elsötétedett.

- Nem tudtam. Nem hiszem el, hogy ilyen gerinctelen ez a kutya. Megvadul, amikor valaki más is ott van, hogy segítse, de amint hátrányba kerül, gyorsabban iszkol bárki másnál!

Jin GuangYao a fejét rázta.

- Még a végén más valakit is ide vezet. Gyorsan be kell fejeznünk itt a dolgokat.

Su She:

- Azok a semmirekellők! Megyek és megsürgetem őket.

Jin Ling ellenben megkönnyebbült sóhajt eresztett meg. Amikor látta, hogy Jiang Cheng a földön ül, még mindig sötét arccal, némi habozás után odafordult Lan WangJihoz.

- HanGuang-Jun, van még ülőpárna?

A négy párnát már mind összegyűjtötte Lan WangJi, melyeken ültek. De csak ez a négy volt az egész templomban. Lan WangJi némi csend után felállt és odalökte azt, amelyen ő maga ült.

- Köszönöm! - mondta Jin Ling sietve. - Rendben van. Inkább odaadom az enyémet...

Lan WangJi:

- Nem szükséges.

Amint ezt kimondta, leült Wei WuXian mellé. Még ha mind a ketten olyan szorosan egy ülőpárnán foglaltak is helyet, nem érezték túl zsúfoltnak. Most, hogy a párnát már megkapta, Jin Ling a fejét vakarta, majd közelebb húzta Jiang Chenget. Jiang Cheng a mellkasán lévő akupunkturális pontot nyomta, hogy elállítsa a vérzést. Miután leült, felnézett és Wei WuXian és Lan WangJi irányába pillantott. Hamarosan ismét lesütötte a szemét. Az arca komor volt, nem árult el semmit abból, amit gondolt.

Ekkor örömujjongástól terhes hang kiáltott fel a palota hátsó részében.

- Szekta Vezető! Megvan! Egyik sarka már látszik!

Jin GuangYao arckifejezése némiképp ellazult. Gyorsan a palota hátsó részébe sietett.

- Folytassátok! Kérlek, legyetek óvatosak. Nem sok időnk maradt.

Egy tucatnyi villámlás cikázott át az ég boltozatán. Hamarosan mennydörgés sorozata követte. Wei WuXian ls Lan WangJi egymás mellett ült, Jiang Cheng pedig oldalt. Jin Ling is odahúzta a maga párnáját. A zuhogó eső zajától eltekintve halotti, kínos csend uralkodott. Senki sem beszélt.

De valami különös oknál fogva Jin Ling úgy festett, mint aki mindenképp beszélni akar velük. Miután többször körbepislogott, hirtelen belevágott:

- Nagybácsi, az a jó, hogy megállítottad a guqin húrt korábban, különben igencsak rosszra fordultak volna a dolgok.

Jiang Cheng arca elsötétült.

- Befoghatod!

Ha nem hagyott volna Jin GuangYnak esélyt az orvtámadásra saját kontrollálatlan érzelmei miatt, nem került volna az ellenség kezére. Mindezek tetejében Wei WuXian és Lan WangJi valójában tökéletesen el tudta volna kerülni a támadást magától is. Még ha Lan WangJinak le is lett pecsételve a mágikus ereje, Wei WuXiannak pedig amúgy sem volt, képességeik még megvoltak. Nem tudtak támadni, de kitérni még mindig képesek voltak. Jin Ling ügyetlenül szólni akart nagybátyja érdekében, de a megjegyzései csak még kínosabbá tették a helyzetet.

Miután leszidták, Jin Ling zavartan elhallgatott. Jiang Cheng összeszorította az ajkait és nem szólt többé.

Wei WuXian sem mondott semmit. A múltban biztosan kinevette volna Jiang Chenget azért, mert ilyen könnyen hagyta magát felingerelni és ezzel esélyt adott ellenfelének. Most azonban eszébe idézve azt, amit Jin GuangYao mondott, mindent megértett.

Jiang Cheng már tudta az igazságot.

Lan WangJi még néhányszor végigsimította Wei WuXian hátát. Wei WuXian feltekintett. Lan WangJi egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Szemei szinte gyengédek voltak. Wei WuXian érezte, ahogyan a szíve kihagy egy ütemet. Önkéntelenül is suttogni kezdett neki:

- … Te tudtad?

Lan WangJi lassan bólintott.

Wei WuXian kifújta a levegőt.

- … Wen Ning.

Wen Ningnél volt Suibian eredetileg, de most Jiang Cheng kezébe került. És Lótuszmólóból visszafelé jövet Wen Ning semmi ilyesmit nem hozott szóba.

Wei WuXian:

- Mikor mondta el?

Lan WangJi:

- Amikor eszméletlen voltál.

Wei WuXian:

- Így jöttünk el Lótuszmólóból?!

Ha Wen Ning már rájuk talált volna, Wei WuXian most biztosan felnyársalta volna a szemeivel.

Lan WangJi:

- Mindig sajnált téged.

Wei WuXian hangszínébe harag vegyült.

- … Annyiszor mondtam neki, hogy ne mondja el!

Jiang Cheng hirtelen megszólalt:

- Mit ne tegyen?

Wei WuXian megdermedt a meglepetéstől, Lan WangJival együtt felé fordult. Jiang Cheng egyik kezével elfedte a sebét, a hangja jeges volt.

- Wei WuXian, micsoda nagyszerű, önzetlen ember vagy. A lehető legjobb dolgot tetted, lenyelted miatta az összes szenvedést és nem hagytad, hogy bárki megtudja. Micsoda megható történet. Le kellene térdelnem és sírnom a hálától, ugye?

Amikor meghallotta a gúnyos hangnemet, mely minden udvariasságot nélkülözött, Lan WangJi arca megfagyott. Jin Ling látta az elégedetlen arckifejezést és azonnal Jiang Cheng elé állt, attól félve, hogy Lan WangJi egy csapással agyonüti.

- Nagybácsi!

Wei WuXian arckifejezése is elkomorult. Soha nem várta, hogy Jiang Cheng megbékél vele, miután kideríti az igazságot, de azt sem gondolta volna, hogy ennyire ridegen szól hozzá. Egy pillanatnyi csend után fojtott hangon válaszolt:

- Soha nem kértem, hogy megköszönd.

Jiang Cheng felhorkant.

- Persze. Csak adsz, anélkül, hogy bármit kérnél érte cserébe. Micsoda magas szint. Nem úgy, mint én, persze. Szóval ezért mondta mindig az apám, amikor még életben volt, hogy te vagy az egyetlen, aki valóban megérted a Jiang Szekta jelmondatát és a Jiang módon teszed a dolgod.

Wei WuXian nem tudta tovább hallgatni, félbeszakította.

- Elég.

Jiang Cheng hangja érdessé vált.

- Mit értesz azon, hogy elég? Elég, amikor te azt mondod? Te mindent tudsz! Mindenben jobb vagy nálam! Legyen szó akár tehetségről, akár harcművészetről, akár mágikus erőről, akár személyiségről, ti mindig jobban tudtok mindent, miközben én mindig hátrébb maradok - akkor mi vagyok én?!?!

Hirtelen kinyúlt, mintha meg akarná ragadni Wei WuXian gallérját. Lan WangJi egyik kezével megragadta Wei WuXian vállát és engedte, hogy Wei WuXian mellé kerüljön, miközben másik kezével erővel ellökte Jiang Cheng kezét. Szemeiben harag rejtezett. Bár a lökést nem támogatta mágikus erő, még így is eléggé erőteljes volt. A seb Jiang Cheng mellkasán ismét szétnyílt. Vér szivárgott belőle.

- Nagybácsi, a sebed! - kiáltotta Jin Ling. - HanGuang-Jun, légy némiképp könyörületes!

Lan WangJi hangja jéghideg volt.

- Jiang WangYin, légy némiképp erényes!

Lan XiChen levette felső köntösét és a didergő Nie HuaiSangra terítette.

- Jiang Szekta Vezető, kérlek, ne izgasd fel ennyire magad. Rosszabbodni fog a sebesülésed.

Jiang Cheng ellökte Jin Linget az útból, aki tehetetlenül próbálta támogatni. Még ha némi vért vesztett is, a maradék mind a fejébe tódult. Arcszíne fehér és vörös között váltakozott.

- Miért? Wei WuXian, a fenébe is, miért?

Lan WangJi mögött Wei WuXian mereven válaszolt.

- Mit miért?

Jiang Cheng:

- Mégis, mennyi mindent adott neked a Jiang Szekta? Nekem kellett volna lenni a fiának, nekem kellett volna lenni a YunmengJiang Szekta örökösének, mégis mindazokban az években te folyamatosan, minden egyes dologban felülmúltál engem. Élettel fizetted meg azt, hogy felneveltek! Az apám, az anyám, a nővérem és Jin ZiXuan életével! Miattad mindenem, ami maradt, egy árva Jin Ling!

Jin Ling reszketett. Vállai megsüppedtek, arca is megnyúlt. Wei WuXian ajkai megmozdultak, de nem jött ki hang rajtuk. Lan WangJi megfordult és megfogta a kezét.

Jiang Cheng azonban még mindig nem adta fel.

- Wei WuXian, ki volt az, aki megtörte az ígéretét és először elárulta a Jiang Szektát? - kiabálta. - Mondd meg nekem! Hogy én leszek a szekta vezető és te a beosztottam leszel, hogy egész életemben segítesz nekem, hogy ha a GusuLan Szektának ott a Két Jádekő, akkor a YunmengJiang Szektának ott lesz a Két Büszkesége, hogy soha nem árulsz el engem, soha nem árulod el a Jiang Szektát - ki mondta mindezt?! Kérdezlek téged - ki volt az, aki mindezt mondta?! Minden szavad az átkozott torkodban ragadt?!

Egyre dühösebbé vált, miközben kiáltozott.

- És a végén? Mentél és kívülállókat védelmeztél, haha! Sőt, a Wen Szekta embereit. Mennyi rizsüket etted meg? Ilyen eltökélten elhagyni a szektád! Mit gondoltál, mi lesz a szektánkkal?! Minden jót megtettél és mégis minden alkalommal a legrosszabbat tetted akaratlanul is! Kikényszerítetted! Valamiféle kimondhatatlan sérelem folytán! Sérelmek?! Semmit sem mondtál el nekem, bolondnak néztél engem!!!

- Mégis, mennyivel tartozol a Jiang Szektának? Nem kellene gyűlölnöm téged? Nem gyűlölhetlek?! Miért van az, hogy most még úgy látszik, mintha én ártottam volna neked?! Miért kell úgy éreznem magam, mint egy rohadt bohócnak, mindezekben az években?! Mi vagyok én?! Megérdemlem, hogy elvakítson a te szédítő fényed?! Nem kellene gyűlölnöm téged?!

Lan WangJi felpattant. Jin Ling rémülten Jiang Cheng elé ugrott.

- HanGuang-Jun! A nagybátyám sebesült...

Jiang Cheng a földre lökte.

- Hadd jöjjön! Félek talán tőle?!

De miután megütötték, Jin Ling egyszeriben megfagyott. Nem csak ő, de Wei WuXian, Lan WangJi és Lan XiChen is megállt.

Jiang Cheng sírt. Könnyek ömlöttek a szeméből, miközben a fogai között szűrte a szót.

- … Miért... miért nem mondtad el nekem?!

Jiang Cheng ökölbe szorította a kezét, mintha meg akart volna ütni valakit, vagy mintha saját magát akarta volna megütni. A végén a földbe öklözött vele. Képesnek kellett volna lennie rá, hogy gondolkodás nélkül megvesse Wei WuXiant. De a benne örvénylő aranymag mindettől az önbizalomtól megfosztotta.

Wei WuXian nem tudta, mit mondjon. 

A kezdetekben éppen ezért nem mondta el, mert nem akarta így látni Jiang Chenget.

Minden egyes dologra emlékezett, amit megígért Jiang FengMiannak és Yu asszonynak: hogy segít Jiang Chengnek és a gondját viseli. Ha valaki, akiben ennyi egészségtelen versenyszellem volt, mint Jiang Chengben, valaha is rájön minderre, egész életében lehangolt lesz és túlságosan megkínozza saját magát. Mindig lesz valami, amin nem tud felülemelkedni, mindig eszébe fog jutni, hogy csak azért jutott előre, mert másvalaki feláldozta magát. Nem azért, mert harcművészetét nemesítette, mert elért dolgokat. Nem számított, nyert vagy veszített, mivel már rég elvesztette a jogát ahhoz, hogy versenyezzen.

Később pedig már azért nem mondta el, mert Jin ZiXuan és Jiang YanLi miatta vesztette életét, és nem volt arca hozzá, hogy mások megtudják. Ha elmondta volna Jiang Chengnek, miután mindez történt, olyan lett volna, mintha elhárította volna a felelősséget, mintha azt sietett volna demonstrálni, hogy ő is tett valami jót is. Olyan lett volna, mintha azt mondta volna Jiang Chengnek, ne gyűlölj engem, nézd, én is megadtam a YunmengJiang Szektának a magam részét.

Jiang Cheng hangtalanul zokogott, de a könnyek végigszántották az arcát. A múltban szinte elképzelhetetlen volt a számára, hogy ilyen csúnyán elsírja magát mások szeme láttára. De minden egyes eltelt pillanattal most már, amíg az aranymag a testében maradt, amíg az még mindig ott örvénylett, mindig emlékezni fog erre az érzésre.

Fuldoklott.

- … Azt mondtad, hogy én leszek a szekta vezető, te pedig a beosztottam leszel, azt mondtad, hogy egész életedben segítesz nekem, azt mondtad, hogy soha nem árulod el a YunmengJiang Szektát... te magad mondtad.

- … - Egy percnyi csend után Wei WuXian megfelelt neki. - Sajnálom. Megszegtem az ígéretem.

Jiang Cheng a fejét rázta, arcát mélyen tenyerébe temette. Egy másodperc múlva hirtelen nevetésben tört ki. Elfojtott hangon gúnyolódott. - Még ilyenkor is arra van szükségem, hogy bocsánatot kértj tőlem. Micsoda törékeny személy vagyok.

Jiang Szekta Vezető szavait töményen átitatta a gúny. De ezúttal nem másokon gúnyolódott, hanem saját magán.

- Sajnálom - mondta hirtelen.

Wei WuXian habozott.

- … Nincs szükség arra, hogy bocsánatot kérj.

Ekkora már lehetetlen volt kivenni, valójában ki is kér kitől bocsánatot.

Wei WuXian folytatta:

- Vedd úgy, hogy visszafizettem a Jiang Szektának, ami járt.

Jiang Cheng felnézett. Könnyes, véreres szemekkel bámult rá.

- … Visszafizetted az apámnak, az anyámnak, a nővéremnek? - kérdezte rekedten.

Wei WuXian megnyomkodta a halántékát.

- Felejtsd el. Ez most már mind a múlt. Ne beszéljünk róla többet.

Ez nem olyan dolog volt, amire szívesen emlékezett. Nem akarta, hogy ismét és ismét emlékeztessék rá, hogyan érzett, amikor az aranymagját kivágták vagy hogy milyen árat kellett fizetnie. Ha minderre a múltban derült volna fény, bizonyára csak nevetett volna és megvigasztalja Jiang Chenget: „amúgy sem olyan nagy ügy ez. Nézz meg engem ezekben az években. Még az aranymag nélkül is boldogultam, nem? Mindenkit elvertem, akit akartam, mindenkit megöltem, akit akartam.” Most azonban tényleg nem maradt már rá ereje, hogy ilyen magabiztos, nemtörődöm színlelést mutasson.

Szíve legmélyén tudta, hogy végül is egyáltalán nem volt közömbös számára a dolog.

Tényleg olyan könnyű volt egy ilyentől tovább lépni?

Természetesen nem.

Valójában, amikor Wei WuXian tizenhét, tizennyolc éves volt, a büszkesége nem volt sokkal kisebb, mint Jiang Chengé. Valaha nagy mágikus erővel rendelkezett, sokkal tehetségesebb volt a többieknél. Nem számított, mennyit bolondozott, maradt fenn egész éjszaka és követett el annyi huncutságot másokkal, még mindig sokkal megelőzte kortársait, akik olyan keményen dolgoztak.

De minden alkalommal, mikor éberen forgolódott és hányta-vetette magát éjjel, tudván, hogy soha nem érheti el a csillagokat a helyes módszerek követésével, tudván, hogy soha nem forgathatja többé kardját azzal a kiváló tehetséggel, mely ámulatba ejtette a szemlélőket, azon gondolkodott, hogy ha Jaing FengMian nem vitte volna vissza őt Lótuszmólóba, talán soha nem került volna kapcsolatba a harcművészettel egész életében. Hogy talán soha nem is tudta volna, hogy ilyen káprázatos ösvény létezik a világon. Csak utcákon kóborló koldus lenne, aki elmenekül, mihelyt kutyát lát, vagy talán tehénpásztor lenne és mások gabonáját lopkodná vidéken, fuvolán játszana, hogy elüsse az időt. Nem tudta volna, hogyan nemesítse harcművészetét és bizonyosan nem lett volna esélye arra, hogy kiformálja aranymagját. Az ilyen gondolatoktól sokkal jobban érezte magát.

Vedd fizetségnek, vagy vedd jóvátételnek. Vedd úgy, mintha soha nem lett volna aranymagod.

Miután így elmagyarázta magának a dolgokat újra meg újra, olyan volt, mintha tényleg olyan magabiztos és nemtörődöm lett volna, mint amilyennek a felszínen mutatta magát, és útközben még meg is tudta magát dícsérni az efféle hozzáállásért, akár hazudott közben, akár nem.

De mindez az elmúlt életben volt.

Wei WuXian:

-Öööö, azt hiszem, az a legjobb, ha... te sem tartod ezt most már a gondolataidban. Tudom, hogy mindig is a gondolataidban fogod tartani, hogy mondhatnék ilyet... - Megszorította Lan WangJi kezét, és azt mondta Jiang Chengnek: - Most tényleg azt gondolom... hogy mindez a múlt. Már olyan sok idő telt el. Nincs szükség rá, hogy továbbra is ezzel küszködjünk.

Jiang Cheng megtörölte az arcát, felszárítva a könnyeit. Mély lélegzetet vett és lehunyta a szemeit.

Ekkor, még mindig Lan XiChen köpenyébe burkolózva Nie HuaiSang fokozatosan magához tért. Finoman felnyögött és sikerült felülnie, még mindig ködös tekintettel.

- Hol vagyok?

De abban a pillanatban, amikor felült, meglátta Wei WuXiant és Lan WangJit szorosan egymás mellett ülni ugyanazon a párnán. A YiLing Pátriárka gyakorlatilag HanGuang-Jun ölében ült. Nie HuaiSang azonnal felnyüszített, mintha csak ismét el akart volna ájulni. Ugyanakkor különös hangok érkeztek a Guanyin templom belsejéből, mintha valami erőteljesen kilövellt volna. Egy pillanattal később az ásást folytató harcművészek is jajveszékelni kezdtek.

A templomban mindenkinek megváltozott az arckifejezése. Szúrós szag kezdett el terjengeni a levegőben. Amint Lan XiChen eltakarta az arcát köntösének ujjával, némi aggodalom látszott a szemében. Hamarosan két alak tántorgott elő.

Su She támogatta Jin GuangYaót. Mindketten sápadtnak látszottak, mögöttük a palotából folytatódtak a jajgatások.

Su She:

- Szekta Vezető, hogy érzed magad?!

Hideg verejték lepte el Jin GuangYao homlokát.

- Jól vagyok. Köszönöm a segítséget.

Bal keze csüngött, nem tudta felemelni. Egész karja remegett, mintha rendkívüli fájdalom gyötörné. Jobb kezével elővett hajtókájából egy üvegnyi pirulát. Ki akarta nyitni, de egy kézzel ez meglehetős nehézségbe ütközött. Amikor ezt látta, Su She azonnal elvette tőle az üveget és a tenyerébe öntött egy tablettát. Jin GuangYao lehajtotta a fejét és homlokráncolva lenyelte. Szemöldöke azonnal kisímult.

Lan XiChen habozott egy pillanatig, majd megkérdezte:

- Mi történt?

Jin GuangYao megdermedt a meglepetéstől. Úgy tűnt, végre visszatért némi vér az arcába és sikerült elmosolyodnia.

- Egy baleset.

Némi orvosságot vett elő, a port széthintette a fején. Bal kezén a csuklójánál vörös terület tűnt fel. Ha valaki jobban megfigyelte, láthatta, hogy a bőr olyan volt, mint a főtt hús. Teljesen elroncsolódott. Jin GuangYao letépte fehér köntöse ujjának egy részét, ujjai enyhén remegtek.

- MinShan, kösd szorosan a csuklóm köré.

Su She:

- Mérgező?

Jin GuangYao:

- A méreg még terjed felfelé. Nem nagy ügy. Némi pihenéssel kivethető.

Miután Su She ellátta a sebet, Jin GuangYao azonnal vissza akart térni a palota hátsó részébe, hogy megvizsgálja a helyzetet.

- Szekta Vezető, engedd, hogy én menjek! - unszolta Su She.

A szúrós szag fokozatosan szétoszlott. Wei WuXian és Lan WangJi is felállt. A mély gödör mellett nagy halomnyi föld látszott. Az egyik oldalon egy törékeny koporsó feküdt, tetején koromfekete doboz. Mindkettőt már felnyitották és vékony, fehér füst szállongott belőlük. A szag a fehér füstből áradt, ami azt jelentette, hogy valamiféle halálos méregnek kellett lennie. A korábban oly szorgosan ásó harcművészek hullái szerteszét hevertek a koporsó körül. Elevenen égtek el. Még egyenruhájuk és köntöseik is fekete cafatokká maródtak szét. Nyilvánvaló volt, mennyire mérgező volt a fehér füst.

Su She kardja energiáját használta arra, hogy eloszlassa a maradék füstöt. Pengéjének hegye megvillant a fekete foboz fölött. A vasládikó a földre esett. Üres volt.

Jin GuangYao végül nem bírta tovább visszatartani magát. A koporsó széle felé támolygott. A vér, mely nemrég tért vissza arcába, most ismét kiszökött belőle. Arckifejezéséből is látni lehetett, hogy a koporsó is üres volt.

Lan XiChen megközelítette őket, Amikor meglátta a borzalmat, amivé a palota változott, megdöbbent.

- Mi a fenét temettél el ide? Hogy lehet ez??

Nie HuaiSang csak egyetlen pillantást vetett olda, mielőtt öklendezve elnyúlt a földön. Jin GuangYao ajkai remegtek. Semmit nem tudott mondani. Villámlás robajlott, megvilágította sápadt arcát. Arckifejezése valóban szörnyű volt, Nie HuaiSang gerincén borzongás futott végig tőle. Még hangosan öklendezni sem mert, eltakarta a száját Lan XiChen háta mögött, reszketett, akár félelmében, akár a hidegtől. Lan XiChen megfordult és mondott neki néhány vigasztaló szót, miközben Jin GuangYaónak arra sem volt ereje, hogy kedves, gyengéd álcáját újra felöltse.

Wei WuXian:

- ZeWu-Jun, most igencsak igazságtalan vagy Jin Szekta Vezetővel itt. Nem ő volt az, aki ezeket a dolgokat ide temette. És még ha el is temetett ide valamit a kezdetben, annak már bizonyára nyoma veszett, hiszen valaki valami másra cserélte ki azt.

Su She kardjával rábökött, hangja hideg volt.

- Wei WuXian! Ez a te trükköd?!

Wei WuXian:

- Nem próbálok meg hencegni, de ha én lettem volna az, aki megtréfál titeket, esetleg nem csak szekta vezetőd karja sérül meg. Jin Szekta Vezető, emlékszel még a levélre, melyet Qin Su hozott neked a Pontytoronyban?

Jin GuangYao szemei lassan felé fordultak.

Wei WuXian:

- Az, aki elmesélte a jócselekedeteidet Qin Súnak, Qin asszony korábbi cselédje volt, BiCao. De amikor BiCao hirtelen úgy döntött, hogy mindent felfed, tényleg azt hitted, hogy senki sem tolta a dolgokat a háttérből? És a hajadon Sisi, az, akit bebörtönöztél. Ki mentette meg őt? Ki volt az, aki azt mondta neki, hogy menjen el a YunmengJiang Szektához BiCaóval együtt és fedje fel a titkaid mindenki előtt? Ha valaki minden egyes rejtett titkodat képes volt kitalálni, Jin Szekta Vezető, akkor miért lett volna olyan nehéz korábban eljönni ide és kicserélni azt, amit ki akartál ásni mérgező füstre, ami majd elér téged, amikor idejössz?

Hirtelen egy szerzetes szólalt meg:

- Szekta Vezető, a cserének nyomai vannak itt a földben. Valaki ásott már itt a másik oldalon korábban!

Amint várható volt, valaki előbb ért oda. Jin GuangYao megfordult, öklével az üres koporsóra csapott. Senki sem látta arckifejezését, de mindannyian látták reszkető vállait.

Wei WuXian vigyorgott.

- Jin Szekta Vezető, gondoltál valaha arra, hogy talán ma éjjel te vagy a sáska és ott a sárgarigó mögötted? Az, aki figyel téged, talán ebben a pillanatban is ott rejtőzik a sötétben és minden mozdulatod lesi. Nem, talán nem is egy személy...

A vihar elfojtotta a mennydörgés hangját. Amint meghallotta a „nem is egy személy” kifejezést, a másodperc töredékéig valami átsuhant Jin GuangYao arcán, melyet leginkább félelemnek lehetett volna nevezni.

Su She gúnyosan mosolygott.

- Wei WuXian, hagyd abba az üres rémisztgetést...

Jin GuangYao felemelte jobb kezét, hogy belefojtsa a szót. Az arcát felhőző félelemnek olyan gyorsan nyoma veszett, mint amilyen gyorsan érkezett. Minden érzelmét sietve irányítása alá vonta.

- Ne vesztegesd vitatkozásra az energiád - mondta. - Lásd el a sérüléseket saját magadon. Miután eltávolítottam a mérget, gyűjtsd össze a többi embert egyszeriben és készüljetek fel az indulásra.

Su She:

- Szekta Vezető, és mi legyen azzal a dologgal, amit ástunk?

Jin GuangYao ajkai kissé sápadtak voltak.

- Ha valaki már kiásta, nyilvánvalóan lehetetlen visszaszerezni. Nem kellene itt időznünk sokáig.

Su She:

- Igenis!

Korábban, amikor Su She Tündérrel harcolt, annak karmai sok helyen megsebezték. Ruhái mind karján, mind mellkasán meg voltak szaggatva, és különösen mellkasán a sebek mélyen húsába vájódtak. Vér szivárgott át fehér köntösén. Ha a sebeket nem látta el megfelelően, esetleg nem lett volna képes szembenézni mindazon váratlan helyzettel, ami felmerülhetett, ahogy telt az idő. Jin GuangYao egy orvosságokkal teli erszényt vett elő a hajtókájából és átadta neki.

Su She két kézzel vette át.

- Igenis.

Tényleg nem szólt tovább Wei WuXianhoz, hanem megfordult és levette ruháit, hogy ellássa a sebesüléseket. Jin GuangYao még mindig nem volt képes a mérgező füst által megégetett kezét mozgatni. Csak a földre tudott leülni és arra koncentrálni, hogy kivesse testéből a mérget. A maradék harcművészek kardjukat kézben tartva fel és alá járkáltak a Guanyin templomban, őrt állva. Amint a ragyogó pengéket meglátta, Nie HuaiSang szemei egyenesen előre szegeződtek. Nem volt őr mellette, ezért egy hangos lélegzetet sem mert venni. A sarokban meglapulva Lan XiChen mögött néhányszor tüsszentett egyet.

A többi ember felé Su She meglehetősen szarkasztikus, Lan Zhannal szemben pedig még megvetőbben viselkedik, gondolta Wei WuXian. De Jin GuangYao felé meglehetős tiszteletet mutat.

Amint ezt végiggondolta, önkéntelenül is Lan WangJira pillantott, épp időben, hogy lássa, amint jeges villanás cikázik át szemein.

- Fordulj meg - mondta Lan WangJi fagyos hangon Su Shének.

Su She lefelé nézett, orvosságot kent a mellkasán található karmolásnyomokra, oldalával fordult feléjük. Amikor meghallotta Lan WangJi szinte ellenállhatatlan parancsát, önkéntelenül is megfordult. Amint megfordult, mind Jiang Cheng, mind Jin Ling szemei elkerekedtek. Wei WuXian arcáról is eltűnt a vigyor.

Szinte el sem tudta hinni.

- … Te vagy az!

Su She végre rájött, mi sült el rosszul, és azonnal elfedte mellkasát a köntösével. De a vele szemben álló emberek már tisztán látták mellkasának azt a részét, mely csupaszon volt. A szívéhez közel eső bőrrészt vastagon fedte egy tucatnyi, változó méretű, fertelmes lyuk.

A Száz Lyuk átok nyoma!

És ezúttal egészen bizonyos volt, hogy nem átok hagyta rajta a bélyeget. Ha ez lett volna a helyzet, abból ítélve, mennyire elterjedtek voltak a lyukak, Su She szerveit, sőt még aranymagját is lyukaknak kellett volna elborítaniuk. Egészen bizonyosan nem lett volna képes mágikus erejét használni. De még mindig többször is használt teleport talizmánt, mely igencsak sok mágikus energiát emésztett fel. Csak egyetlen magyarázat létezhetett ezért arra, honnan eredt ez a bélyeg - valakit megátkozott és az átok visszacsapott, az hagyta rajta a nyomát!

Nem arról volt szó, hogy Wei WuXian régen nem próbálkozott keményen, hogy rájöjjön, ki volt a bűnös, annak érdekében, hogy nevét megtisztítsa, de egyszerűen túl sok ember jöhetett szóba. Mindezek tetejébe a bűnös megtalálására egyáltalán nem kerülhetett sor annak fényében, ami azután történt, ezért feladta a reményt. Ma éjjel azonban oly hosszú, meddő keresgélés után egyenesen az ölébe hullott!

Jin Ling nem értette. Valószínűleg Nie HuaiSang sem. De Lan XiChen máris Jin GuangYaóra szegezte a tekintetét.

- Jin Szekta Vezető, a Qiongqi úton megesett támadás is a terved része volt?

Jin GuangYao:

- Ezt miből gondolod?

Jiang Cheng hangja hidegen csengett.

- Még szükséges megkérdezni? Ha Jin ZiXunt nem átkozták volna meg, semmi sem történt volna meg abból, ami azután történt! A támadás segítségedre volt Jin ZiXuan és Jin ZiXun eltávolításában, mindketten a veled egykorú nemzedék tagjai voltak. Minden eltisztult az utadból a LanlingJin Szektán belül a Vezető Harcművész pozíciója felé. Su She állt az átok mögött és ő a te bizalmas alárendelted. Tényleg szükséges megkérdezni, kinek a parancsait követte?!

Jin GuangYao visszautasította, hogy válaszoljon, mintha csak meditációjába mélyedt volna. Wei WuXian felnevetett dühében és Su Shéra meredt.

- Tettem ellened valaha bármit? Nem viseltettem irányodban ellenségesen - még csak nem is ismertelek!

Jin GuangYao:

- Fiatal Wei Mester, nem neked kellene annak lenni, aki ezt a legjobban tudja? Biztonságban kellett volna lenned azért, mert nem viseltettél senki iránt ellenségesen? Hogy lehetne ez? Ezen a világon mindenki ellenségeskedés nélkül kezdi. Valaki előbb-utóbb mindenképp megejti az első szúrást.

Jiang Cheng hangját gyűlölet itatta át.

- Te alattomos söpredék!!!

Su She azonban csak hidegen mosolygott.

- Ne tartsd olyan nagyon magasra magad. Ki mondta neked, hogy azért átkoztam meg Jin ZiXunt, hogy téged gyanúba keverjelek? Akkoriban még nem is dolgoztam a Szekta Vezetőnek. Egyszerűen azért átkoztam meg, mert úgy akartam!

Wei WuXian:

- Akkor Jin ZiXun felé viseltettél ellenséges érzelmekkel?

Su She:

- Azok, akik olyan önteltek, mint ő... minden egyes embert megölök, aki az utamba áll!

Wei WuXian tudta, hogy az „öntelt személy”, akit leginkább gyűlölt, minden bizonnyal Lan WangJi volt. Önkéntelenül is megkérdezte:

- Mi történt közted és HanGuang-Jun között? Mégis melyik részét tartod önteltnek?

Su She:

- Melyik része nem az? Ha Lan WangJi nem született volna ilyen jó háttérrel, milyen joga lenne arra, hogy ennyire öntelt legyen? Miért mondják mindig azt, hogy én őt utánozom?! Mindenki azért dícséri, hogy annyira nemes és tiszta - egy olyan személy, mint HanGuang-Jun, aki együtt bolondozik és követ el mindenféle szennyes tettet a YiLing Pátriárkával, akinek erkölcstelenségét az egész világ elítéli? Micsoda vicc!

Épp amint Wei WuXian meg akart szólalni, hirtelen úgy érezte, hogy a komor, szinte dühödt arckifejezés valahonnan ismerős volt neki. Úgy rémlett, látta már valahol korábban.

Hirtelen eszébe jutott.

- Te vagy az!

Caiyi városa, Biling tó, a vízmélyi feneketlen bendő, a kard, mely eltűnt a víz alatt és a Mészárlás Teknőse, a növendék, aki odalökte Mianmiant - Su She!

Wei WuXian hirtelen nevetésben tört ki.

- Most már értem - mondta.

Lan WangJi:

- Mit értesz?

Wei WuXian a fejét rázta.

Tudta, miféle ember volt Jin ZiXun. Akkoriban gyakorta kezelte tiszteletlenül a szövetséges szekták tagjait, szolgákkal egyenrangúnak vélve őket. Még azt is gondolta, hogy az ünnepségen velük együtt részt venni megalázó volt a számára. És mint a LanlingJin Szekta egyik szövetséges szektájának a tagja, Su She bizonyára gyakran utazott Pontytoronyba, hogy ünnepségeken vegyen részt, míg a másik felfuvalkodottan és öntelten viselkedett vele szemben - ha bármi rossz történt kettőjük között, nem csoda, hogy Su She megorrolt Jin ZiXunra.

Ha ez volt az indoka annak, hogy Jin ZiXunt megátkozták a Száz Lyukkal, akkor ennek semmi köze nem volt hozzá.

De a végén mégis csak ő viselte a következményeket.

A Qiongqi úton esett támadásnak az volt az oka, hogy Jin ZiXunt megátkozták a Száz Lyukkal. Ha ez az ok nem létezett volna, a LanlingJin Szektának nem lett volna rá indoka, hogy megtámadja őt. Wen Ning nem vesztette volna el az önuralmát és kezdett volna el tombolni, Wei WuXian pedig nem lett volna felelős Jin ZiXuan haláláért, és egyetlen dolog sem történt volna meg mindabból, ami ez után történt.

Most azonban végre azt is megértette, hogy a tettes átka mögött nem az volt az indíték, hogy őt besározzák. Még az indoknak sem volt semmi köze hozzá!

Amint nevetett, Wei WuXian szeme kivörösödött. Gúnyolódni kezdett, magán vagy máson-e, ő sem tudta:

- Nem tudom elhinni, hogy valaki ilyen miatt történt minden, mint te... ilyen nevetséges indok miatt!

De Jin GuangYao úgy festett, mint aki tudja, mire gondol.

- Fiatal Wei Mester, igazán nem kellene így gondolkodnod.

Wei WuXian:

- Ó? Tudod, hogy mire gondolok?

Jin GuangYao:

- Természetesen. Viszonylag egyszerű. Bizonyára arra gondolsz, milyen szerencsétlen vagy. De a valóságban nem így van. Még ha Su She nem átkozta volna is meg Jin ZiXunt, Wei úr, téged akkor is megostromoltak volna előbb vagy utóbbb, valamely más indok miatt. - Elmosolyodott. - Mert egyszerűen ilyen ember vagy. A legjobb esetben is megszelídítetlen hős; a legrosszabb esetben pedig bárhová mész, megsérted az embereket. Hacsak mindazok, akiket megsértettél, nem élnek biztonságban, azonnal, amint valami történik velük vagy valaki tesz ellenük bármit, az első személy, akit meggyanúsítanak, te leszel, és az első ember, akin bosszút akarnak állni, szintúgy te leszel. És ez olyasvalami, ami fölött nincs hatalmad.

Wei WuXiannak valahogyan sikerült elmosolyodnia.

- Mit tegyek? Valamiféle oknál fogva azt gondolom, sok értelem van a szavaidban.

Jin GuangYao:

- És még ha nem is vesztetted volna el az irányítást a Qiongqi úton, tudod azt biztosra mondani, hogy nem vesztetted volna el valamikor később életed során? Ezért az olyasvalaki, mint te, arra a sorsra ítéltetett, hogy rövid élete legyen. Látod? Nem érzed magad mindjárt sokkal jobban, ha így gondolsz rá?

Jiang Cheng őrjöngött.

- Te vagy az, akinek átkozottul rövid élet jutott!

Figyelmen kívül hagyva súlyos sérüléseit megragadta Sandut és támadásra készen állt. Vér fröcskölt ki a testéből. Lin Ling sietve visszanyomta a helyéről. Jiang Cheng rosszindulattal telve átkozódott:

- Te prostituált fia, semmi szégyen nincs benned, amíg fel tudsz mászni a ranglétrán! Nem te voltál az, aki megparancsolta Su Shénak, mit tegyen?! Kit akarsz bolonddá tenni?!

Amikor a „prostituált fiá”-t meghallotta, Jin GuangYao mosolya megfagyott egy pillanatra.

Jiang Cheng felé nézett. Némi gondolkodás után lagymatag hangon folytatta:

- Jiang Szekta Vezető, nyugodj le egy kicsit, jó? Megértem, mit érzel most éppen. Csak azért kerültél ilyen szörnyű hangulatba, mert ismered az aranymagodat érintő igazságot. Amikor visszagondolsz mindarra, amit ezekben az években tettél, büszke szíved bűntudat morzsáját érzi és ezért vagy ennyire izgatott azért, hogy megtaláld a tettest, aki miatt mindez a Fiatal Wei Mesterrel elmúlt életében megtörtént, a gonosztevőt, akire minden felelősséget ráháríthatsz. Ezért rohansz ki ellene, bosszúból a Fiatal Wei Mesterért és hogy könnyíts a saját terheden.

- Ha annak eldöntése, hogy minden a Száz Lyuk átoktól elkezdve a Quongqi úton esett támadásig az én saját tervem része volt, könnyít a lelkeden, akkor nyugodtan gondold csak úgy, ahogyan neked tetszik. De amit meg kell értened, az az, hogy ami a Fiatal Wei Mesterrel történt a végén, azért te is felelős vagy, és valójában nagyon is az vagy. Miért vonult ennyi ember a YiLing Pátriárka ellen? Miért támogatták az ostromot annyian, akár érintette őket a dolog, akár nem? Miért ítélték el egyöntetűen olyan sokan? Tényleg igazságérzetük diktálta? Természetesen nem. Az ok egy része benned rejlik.

Jiang Cheng hidegen nevetett. Lan XiChen tudta, hogy Jin GuangYao már megint feketének fogja hívni a fehéret. Elfojtott hangon felkiáltott:

- Jin Szekta Vezető!

Jin GuangYao nem ingott meg, egy mosoly kíséretében folytatta:

- Akkoriban a LanlingJin Szekta, a QingheNie Szekta és a GusuLan Szekta már megharcolta a csata java részét. A többieknek csak a kis rákocskák jutottak. Te azonban éppen csak újjáépítetted Lótuszmólót és mögötted ott állt a YiLing Pátriárka, Wei WuXian, a mérhetetlen veszélyforrás. Tényleg azt hiszed, hogy a többi szekta szeretett volna ilyen fiatal szekta vezetőt ilyen előnyökkel? Szerencsére úgy tűnt, nem állsz túl jó kapcsolatban shixiongoddal és ezért mindenki azt gondolta, ez volt az esélyük, és nyilván csak olajat öntöttek a tűzre még jobban. Mindegy, milyen áron, de gyengíteniük kellett a YunmengJiang Szektát, hogy ők maguk megerősödhessenek. Jiang Szekta Vezető, ha a te hozzáállásod csak egy kicsit is jobb lett volna a shixiongodhoz, mindenkinek megmutatván, hogy túl erős közöttetek a kötelék ahhoz, hogy esélyük legyen megtörni azt, vagy ha csak egy kicsit is több elnézést mutattál volna azután, ami történt, a dolgok nem váltak volna olyanná, amilyenné. Ó, erről beszélve, te vezetted az ostrom legnagyobb erejét is a Temetőbuckák ellen...

Wei WuXian:

- Úgy fest, ha „prostituált fiá”-nak nevezik, az tényleg Jin Szekta Vezető gyenge pontja. Nem csoda, hogy megölted ChiFeng-Zunt.

Nie MingJue említésére Lan XiChen arckifejezése megváltozott. Jin GuangYao mosolygása is szünetelt. Rögvest ezután felállt.

Most, hogy befejezte a meditálást, megpróbálta behajlítani bal kezének ujjait, melyek végre rendesen tudtak mozogni. Egyszeriben kiadta a parancsot:

- Készüljetek fel a távozásra.

Su She:

- Igenis!

Lan XiChent két szerzetes fogta közre mindkét oldalról. Épp amikor ki akarták tárni az ajtókat, Jin GuangYao hirtelen megszólalt:

- Majdnem elfelejtettem.

Lan XiChenhez fordult.

- Most, hogy erre gondolok, ZeWu-Jin lezárt mágikus ereje hamarosan vissza fog térni.

Lan XiChen harcművészetének szintje sokkal magasabb volt, mint az övé. Ahhoz, hogy Jin GuangYao lepecsételje annak mágikus erejét, minden második órában meg kellett azt ismételnie, különben Lan XiChen kitör a blokk alól. Lan XiChen felé sétált.

- Elnézést.

Épp amikor felé akart nyúlni, hirtelen valami fehér és nehéz puffant előtte a földön. Jin GuangYao riadtan átlépte. Amint jobban megnézte, egy sápadt testet látott!

Egy teljesen csupasz nő kuporgott a földön, arccal lefelé, tekergő testtel és végtagokkal, mintha Jin GuangYao felé akart volna kúszni. Su She a kardjáért vetődött. A nő felsikoltott és tűz lobbant fel körülötte. Felállt támolyogva, miközben ismét Jin GuangYao felé nyúlt. Mind testét, mind arcát feketére égették a lángok, de a szemeiben megmaradt a feneketlen gyűlölet. Egy másik vetődéssel Su She kettészelte a testét és a nő elenyészett. Mielőtt Jin GuangYao néhány lépést hátrálni tudott volna, megbotlott valamiben és amikor megfordult, két összegabalyodott testet látott maga előtt. Az egyikük megragadta a bokáját. Ekkor füttyöt hallottak a hátuk mögül.

- Wei WuXian! - zihálta Su She.

Anélkül, hogy bárki is észrevette volna, a templomban található Guanyin szobrot most vérrel festett talizmánok kusza egyvelege borította.

A varázskör fókuszpontja épp a Guanyin templom belsejébe esett. És most, mivel Wei WuXian tönkretette anélkül, hogy bárki is észrevette volna, mindazok, amik le voltak pecsételve vele, most azonnal kiszabadultak!

Jin Ling hirtelen felkiáltott:

- Mi ez?

Jiang Cheng kezeivel csapkodta Jin Ling köntösét. Saját ruhájának szegélye már saját magától lángra kapott. Jin Ling nagyjából rendben volt. Néhány szerzetest máris körülvettek a lángok, a földön hemperegtek sikoltozva. Su She és Jin GuangYao tudta, hogy le kell törölniük a vért, mellyel Wei WuXian megfestette a Guanyin szobrot, de megakadályozták őket a földön gurungáló harcművészek és a mezítelen szellemek, melyek a semmiből folytonosan előbukkantak. Wei WuXian parancsára a szellemek nem támadták meg Jiang Chenget, Jin Linget és a többieket, de Jin Ling ennek ellenére keresztbe tette Suihuát maga előtt.

- Mi a fenék ezek? Még soha nem láttam ilyen...

Ilyen mezítelen, szégyentelen szellemeket!

Jin GuangYao szemében őrjöngő harag lobogott. Egyetlen csapására tűz robbant elő. Végül elérte a Guanyin szobrot. Épp amikor le akarta törölni a talizmánokat, melyeket Wei WuXian ráfestett, hirtelen valami hideget érzett hátul a derekánál.

- Ne mozdulj - hangzott fel Lan XiChen mély hangja.

Jin GuangYao viszonozni akarta a támadást, amikor Lan XiChen még egyszer megütötte a hátát. Jin GuangYao:

- ZeWu-Jun... visszatért a mágikus erőd.

Mielőtt Lan XiChen válaszolhatott volna, a másik oldalon Su She kardja, Nanping máris Wei WuXian felé szúrt. Ehelyett azonban egy kard akasztotta meg, melynek ragyogása ismerősnek tűnt, de sokkal erősebb, kristályszerű fénnyel tündökölt.

Bichen!

Amint a két kard egymásnak ütközött, Nanping kettétörött!

Su She tenyerén felszakadt a bőr. Vércseppek repültek mindenfelé. Karjának minden ízülete megreccsent. A kard a földre hullott, jobb karját baljával markolta, arca hamuszürke volt. Lan WangJi ellenben egy kézre fogta Bichent és másik kezével megragadta Wei WuXian derekát, maga mögé tolva őt, hogy jobban tudja védeni. A valóságban Wei WuXiannak nem volt szüksége védelemre, de mégis testéhez simult vigaszért és támaszért.

Mindez pusztán pár másodperc alatt zajlott le. Néhány szempillantás múlva a LanlingJin Szekta harcművészei is ráébredtek, mi történt. Su She még mindig vérző jobb karját fogta. A mellkasán lévő sebek is felnyíltak. Bichen fénye egyenesen Jin GuangYao torkának szegeződött.

Most, hogy fő támaszukat kiiktatták, senki sem mert semmit elhamarkodottan tenni.

Épp amikor Lan XiChen szólni akart, a Guanyin templomban minden jelenlévőnek elváltozott az arca.

Lan XiChen:

- Fiatal Wei Mester, kérlek... előbb távolítsd el ezeket.

Nem csak mezítelenek és mocskosak voltak a szellemek, de zavarbaejtő módon nyögdécseltek is, egészen nyilvánvalóvá téve, mit csinálnak. Senki sem látott még ilyen illetlen szellemeket korábban. Lan XiChen félrehajtotta a fejét, Jiang Cheng arca sötét volt, Jin Lingé pedig sápadt és vörös között váltakozott. Wei WuXian Lan WangJira pillantott, aki mellette állt. Azt gondolta, hogy kissé túlságosan ésszerűtlen volt valakit, aki a pornográfiára olyan eltúlzott, zavart haraggal reagált fiatalkorában, mint ő, most ilyen dolgok végignézésére kényszerítenie. Tiltakozni kezdett:

- Csak azt akartam, hogy kiengedjem a Guanyin templomban elnyomott szellemeket, hogy késleltessék őket, ameddig csak lehet. Soha nem gondoltam, hogy ilyeneket engedek ki...

Mint Lan XiChen, Lan WangJi is elfordította a tekintetét, miután egyetlen pillantást vetett a szellemekre. A másik irányba fordulva egyetlen szót mondott.

- Tűz.

Wei WuXian azonnal bólintott és teljes komolysággal folytatta:

- Igen. Ezeket a szellemeket itt mind elevenen égették el. Úgy tűnik, valamikor nagy tűz dúlt itt és egészen sok embert égetett halálra. És azután, hogy mindent elrejtsen és elzárja ezeket az itt kialakult szellemeket, akik ilyen kegyetlen halált haltak, Jin Szekta Vezető úgy döntött, hogy Guanyin templomot emeltet ide.

Lan XiChen:

- Jin Szekta Vezető, köze van hozzád a tűznek?

Jiang Cheng hangja hideg volt.

- Ezek a szellemek mind gyűlölik őt. Hogy lehetne nem köze hozzá?

Lan XiChen:

- Jin Szekta Vezető.. Tudnál nekünk magyarázatot adni?

Jin GuangYao semmit nem mondott. Ujjpercei elfehéredtek.

Wei WuXian:

- Úgy fest, Jin Szekta Vezető nem akarja elmondani. - Felemelte a kezét és azonnal egy mezítelen, női holttest jelent meg alatta. Wei WuXian a fejére tette a tenyerét. - De csak mert nem mondod el, azt hiszed, nem fogom megtalálni a módját, hogy megtudjam?

Amint az Átélésbe lépett, még mielőtt kinyitotta volna a szemeit, Wei WuXiant rúzs és púder erős illata lengte körül. Kacér hang tört elő a szájából:

- … Ő? Hát persze, hogy férjhez akar menni. Már elmúlt húsz éves, mikor a férfival találkozott. Ilyen korban már néhány éven belül elveszti népszerűségét. És ezért akkor is fiút kellett szülnie, ha tudta, hogy megszidják érte. Végül is csak ki akart kerülni innen. De akkor is a férfi minden bizonnyal fiút akart magának.

Kinyitotta a szemét. Széles csarnokot látott, melyet akár gyönyörűnek is lehetett mondani. Nagyjából egy tucatnyi, kerek asztal állt a csarnokban, mindegyiknél néhány ügyfél és csinos nők ültek. A nők némelyike vállát mutogatta, némelyiknek kibomlott a haja, némelyik az ügyfél ölében ült, némelyik borral kínált másokat. Mindannyiuk arckifejezése édes, részeg volt.

Első pillantásra is világos volt, mi ez a hely.

Szóval az, aki halálra égett a Guanyin templomban, egy prostituált volt, gondolta Wei WuXian. Nem csoda, hogy az összes szellem mezítelen. Valószínűleg mindannyian prostituáltak és ügyfeleik.

Az egyik ügyfél felvihogott.

- Egy fiú mégiscsak egy fiú. Hát nem akarta a férfi?

A prostituált:

- A nő maga mondta, hogy a férfi valami nagy szám egy harcművész szektában. Hogy biztosan sok fia van otthon. Semmi sem értékes, ami nem ritka. Hogy törődhetett volna ezzel itt kint? A nő csak várt és várt és senki se jött érte, ezért maga volt kénytelen felnevelni, ugye? Már tizennégy éve volt.

Néhány ügyfél megkérdezte:

- Nagy szám? Tényleg megtörténhet ilyesmi?

A prostituált:

- Ó hát miért hazudnék nektek ilyesmiről? A fia most is nekünk dolgozik. Ott van, ő az. - A nő megtekerte a derekát és egy tálcát hordozó fiúra intett. - Xiao-Meng! Gyere ide!

A fiú úgy tett, ahogy mondták neki és odasietett.

- AnXin-jie(1), mi az?
(1) A -jie a -xiong női változata.

Wei WuXian egyszeriben mindent megértett.

Az ügyfelek kritikus szemekkel méregették Meng Yaót. Meng Yao ismét megkérdezte:

- Szükség van rám valamiért?

AnXin vigyorgott.

- Xiao-Meng, még mindig tanulod azokat a dolgokat?

Meng Yao megtorpant.

- Milyen dolgokat?

AnXin:

- Amiket az anyád akar neked megtanítani, olyan dolgokat, mint a kalligráfia, az etikett, a kardvívás, a meditáció... Hogy megy?

Még mielőtt befejezte volna, az ügyfelek mind kuncogni kezdtek, mintha valamit rettenetesen mulatságosnak találtak volna. AnXin hátrafordult.

- Ne nevessetek. Az igazat mondom. Az anyja úgy neveli, mint egy gazdag család fiatal mesterét. Megtanította írni és olvasni, megvette neki az összes kardvívó szórólapot és még iskolába is akarja küldeni.

- Iskolába küldeni? - kiáltotta az ügyfél. - Rosszul hallok?

AnXin:

- Nem! Xiao-Meng, mondd meg ezeknek a fiatal mestereknek. Még a könyvtárban is jártál, ugye?

Az ügyfél:

- Még mindig oda jár?

AnXian:

- Á, néhány nap múlva vissza is jött. Soha nem fog többé odamenni, történjen bármi. Xiao-Meng, nem szeretsz tanulni, vagy csak a helyet nem szereted?

Meng Yao nem szólt semmit. AnXin kuncogott és vörösre festett körmű ujját Meng Yao homlokának bökte.

- Kicsike, mérges vagy?

Túl keményen bökött. Vörös folt jelent meg Meng Yao homlokának közepén, akár mint az élénkvörös pötty árnyéka. Megérintette a homlokát.

- Nem...

AnXin legyintett.

- Elég, elég. Nincs számodra semmink. Elmehetsz. - Meng Yao megfordult. Mielőtt még pár lépést megtehetett volna, a nő felkapott valamit az asztalról és csábos hangon utánaszólt: - Itt van neked egy gyümölcs.

Meng Yao megfordult és a smaragdzöld gyümölcs a mellkasának repült, a földre hullott és elgurult.

- Miért vagy ilyen lassú? - panaszkodott AnXin. - Még egy gyümölcsöt sem tudsz elkapni. Siess, vedd fel. Ne pazarold el.

Meng Yao szájának szélei felkunkorodtak. Már nagyjából tizennégy éves lehetett, de talán mivel szokatlanul alacsony volt, csupán tizenkettőnek, tizenháromnak látszott. Nagyon kínos volt ilyen mosolyt látni az arcán.

Lassan lehajolt, felvette a gyümölcsöt és megtörölgette a ruhájában, mosolya még inkább kiszélesedett.

- Köszönöm, AnXin nővér.

AnXin:

- Szóra sem érdemes. Menj dolgodra.

Meng Yao:

- Szólj, ha szükséged van rám.

Miután elment az egyik ügyfél megjegyezte:

- Ha az én fiam lenne ilyen helyen, én magamhoz venném, akárhogyan is.

Valaki más is csatlakozott a kijelentéséhez:

- Az apja tényleg valami nagy szám egy harcművész szektában? Csak az ujját kellene megmozdítania.

AnXin:

- Nem lehet mindent elhinni, amit ez a nő mond, nem? Akárhogyan is, a nagy szám csupán az ő szavaiban létezik. A véleményem szerint akár valami jómódú kereskedő is lehetett, aztán ő meg eltúlozta...

Valaki hirtelen felsikoltott. Csészék és kancsók törtek darabokra a második emeleten, ahogy egy guqin zuhant alá, ripityára törve, amint a csarnok közepére hullott. Halálra ijesztette az embereket, akik a közeli asztaloknál mulatoztak. AnXin maga is összerezzent és felkiáltott:

- Mi történt?!

- Anya! - kiáltotta Meng Yao.

AnXin felnézett. Egy megtermett férfi a hajánál fogva vonszolt ki egy nőt egy szobából. AnXin megbökte a mellette ülő ügyfelet, akár idegességében, akár izgalmában.

- Már megint rájött!

Meng Yao felfutott a lépcsőn. Fejét takarva a nő mindent megpróbált, hogy ruháit felhúzkodja a vállaira. Amikor meglátta Meng Yaót odarontani, sietve rászólt:

- Mondtam neked, hogy ne gyere fel! Menj le! Menj le azonnal!

Meng Yao odaugrott, hogy lefejtse róla az ügyfél kezeit, egy rúgást kapott a gyomrába és legurult a lépcsőkön, kiáltások sorát váltva ki vele.

Ez volt a harmadik alkalom, hogy Wei WuXian lépcsőkön látta őt lebucskázni egy rúgástól.

Az ügyfél ismét meghúzta a nő haját, hangos sikolyt váltva ki belőle, majd levonszolta a lépcsőkön, lerángatta róla a ruhát és kilökte az utcára. Meztelen testére köpött és átkozódott:

- A vén banyák mindig csak alkudozni tudnak - az öreg szajha azt hiszi, friss husi!

Az asszony rettegve terült el a földön, attól is félt, hogy felkeljen. Egyetlen mozdulatára mindene az emberek elé tárult. Az utcai játókelők elámultak és izgatottak lettek, legeltették rajta a szemüket, miközben csillogó szemmel mutogattak. A bordély ajtajában összezsúfolódtak a benti nők, nevetgélve mesélték a szegény öreg nő történetét ügyfeleiknek, éppúgy, mint AnXin. Csak egyikük lépett ki az ajtón. Levette fátyolköpenyét, mely már amúgy is áttetsző volt, félig felfedve karmazsin fűzővel megemelt, telt, hószín kebleit, dereka különösen karcsú volt. Több, mint szemrevaló teremtés volt, mindenki sietett alaposabban megnézni.

A nő kiköpött és átkozódni kezdett:

- Nézzetek csak, fattyú népség! Van jogotok egyáltalán olyasvalakire nézni, mint én? Minden pillantásért fizetni fogtok - hol a pénz?! Gyerünk, hol a pénz?!

Amint átkozódott, kinyújtotta a kezét és pénzt követelt a bámészkodóktól. A tömeg némiképp szétoszlott, ő pedig a nőre dobta levetett köntösét, majd ketten együtt visszatámolyogtak a csarnokba. Útközben szidta:

- Már régen megmondtam, hogy változtass a dolgaidon. Mire fel a büszkeség? Nem tanultad még meg a leckét? Következő alkalommal jusson eszedbe!

A prostituált kissé mintha ismerős lenne, gondolta Wei WuXian. Hol láttam már korábban?

- A-Yao, A-Yao... - suttogta a nő.

A rúgástól Meng Yao jó darabig nem tudott felkelni, még mindig a földön feküdt. A prostituált megragadta mindkét kezével és mind az anyát, mind a fiát elvonszolta onnan.

Az egyik ügyfél AnXin mellett megkérdezte:

- Ki ez a csinoska?

AnXin kiköpött két napraforgómag héjat.

- Híres nőstényróka. Egészen rémisztő.

Valaki felsóhajtott csalódottságában.

- Ez a tehetséges Meng Shi? Hogy végezte így?

AnXin elvigyorodott.

- Hát így. Teherbe esett. Hogy tudná egy nő megtartani a szépségét, miután gyereket szül? Ha nem tudna megélni abból, hogy „tehetséges”-nek tartották valamikor, senki sem jönne hozzá többé. Szerintem minden a könyvek miatt van.

Az ügyfél mély megértést mutatott.

- Hát persze. Azok, akik tintát érintenek, mindig is túlzott büszkeséget táplálnak magukban. Nem akarják feladni sehogy sem.

AnXin:

- Ha enni adnának neki azok a könyvek, amiket elolvas, akkor nem szólnék semmit, de végül is ez is csak egy ravasz trükk arra, hogy férfiakat fogjon a hálójába. Egészen őszinte leszek - mind szajhák vagyunk, ti pedig jobbak lennétek nálunk csak azért, mert elolvastok néhány könyvet? Mire az a fene nagy büszkeség? Nem csak a kinti emberek nézik le, de szerintetek a saját nővéreink szeretik őt? Az ügyfelek itt néha hajlamosak olyan fiatal hajadont választani, aki a változatosság kedvéért erkölcsös is, de ki fizetne egy öreg, ronda nőnek ezért? A hírneve már rég szertefoszlott. Mindenki tudja, és ő az egyetlen, aki nem érti meg...

Ezen a ponton valaki megütögette hátulról AnXint. Amint a nő megfordult, a korábban már látott prostituáltat pillantotta meg maga mögött, aki ütésre emelte a kezét. AnXin nyögve fogadta a pofont. Egy pillanatig üresen bámult, majd kitört belőle a harag.

- Te szajha!!!

A nő:

- Te vagy a szajha!!! Minden nap csak fecsegsz - nincs jobb dolga a nyelvednek?!

- Mi a fenét érdekel az téged, hogy én mit mondok?! - sikoltozta AnXin.

A két nő egymásnak esett a csarnok első emeletén, körmeiket és fogaikat is használták, húzták egymás haját, miközben átkozódtak, hogy „előbb-utóbb úgyis széthasogatom az arcod”, meg hogy „senkinek se fogsz kelleni, még ha fizetsz is érte”. Szavaik közönségességét szinte lehetetlen volt elviselni.

A többi prostituált sietett szétválasztani őket.

- Sisi! Hagyd abba!

Sisi? Wei WuXian végre rájött, miért volt neki olyan ismerős, amikor a nő arcát meglátta. Ha hét vagy nyolc sebhely keresztezte volna az arcát, nem olyan lett volna, mint Sisi, az a nő, aki elment Lótuszmólóba, hogy felfedje a titkot?!

Hirtelen érezte, hogy vér tolul az arcába. Az egész csarnok tűzvörös tengerbe süppedt. Wei WuXian azonnal kirántotta magát az Átélésből!

Amint kinyitotta szemeit, Lan WangJi megkérdezte:

- Milyen volt?

Lan XiChen is megszólalt:

- Fiatal Wei Mester, mit láttál?

Wei WuXian mély lélegzetet vett, hogy lenyugtassa magát, mielőtt válaszolt volna.

- Úgy gondolom, hogy ez a Guanyin templom volt az, ahol Lin Szekta Vezető felnőtt.

Jin GuangYao megőrizte lélekjelenlétét. Jiang Cheng:

- Hol nőtt fel? Hát nem egy... - Már majdnem kimondta, hogy „nem egy bordélyházban nőtt fel”, mikor hirtelen ő is megértette. - Ez a Guanyin templom egy bordély volt. Leégette a helyet és Guanyin templomot emeltetett a tetejébe!

Lan XiChen:

- Tényleg te okoztad a tüzet?

Jin GuangYao:

- Igen.

Jiang Cheng hidegen felnevetett.

- Milyen szépen elismered, ugye?

Jin GuangYao:

- Ezen a ponton van különbség aközött, hogy eggyel több vagy kevesebb?

Egy pillanatnyi csend után Lan XiChen megkérdezte:

- Azért tetted, hogy eltűntesd a nyomokat?

Bár sokan tudták, hogy LianFang-Zun egy bordélyban nőtt fel, mindezekben az években senki nem tudta, pontosan melyik bordélyházból származott. Ez tényleg eléggé különös volt. Mindenki megértette, hogy a háttérben LianFang-Zun mozgatta a szálakat, de nem sokan várták volna közülük, hogy leégette az egész házat, amelyben született és felnőtt.

Jin GuangYao:

- Nem egészen.

Lan XiChen felsóhajtott és nem folytatta a faggatózást. Jin GuangYao:

- Nem fogod megkérdezni tőlem, miért?

Lan XiChen a fejét rázta. Egy pillanattal később megszólalt, anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésre.

- A múltban nem arról volt szó, hogy nem tudtam, mit tettél, de hittem, hogy megvoltak rá az indokaid. De túl sok mindent tettél - folytatta. - És én... már nem tudom, hinnem kellene-e neked.

Hangszínéből kimerültség és csalódottság érződött.

A vihar dühöngött odakint. Szél süvített be a templomajtó résein. Az éles süvöltés közepette Jin GuangYao hirtelen elterült a földön.

Mindenki megdermedt a meglepetéstől. Wei WuXian, aki épp begyűjtötte tőle az övére hajtogatott kardot, úgyszintén elképedt. Jin GuangYao gyenge hangon megszólalt:

- Bátyám, sajnálom.

Amikor ezt hallotta, még Wei WuXian is zavarba esett miatta. Önkéntelenül is megjegyezte.

- Izé, úgy értem, inkább harcoljunk szépen a beszéd helyett. Nem harcolhatnánk egyszerűen?

Jin GuangYaónak az arca is elváltozott, lábai is megadták magukat. Nem volt benne semmi méltóság vagy más. Lan XiChen arcán is érzelmek elegye hullámzott.

Jin GuangYao folytatta:

- Bátyám, sok éve ismersz. Mindegy, mi történt, tudod, hogy bántam veled. Nem akarom többé a Vezető Harcművész tisztjét és a Sztígiai Tigris Amulettet is teljesen elpusztítottam. A mai éjszaka után Dongyingba utazom és soha többé nem térek vissza. Mindezek kedvéért kérlek, engedj élnem!

Dongyingba akart utazni, más szavakkal, az irháját akarta menteni. Egészen szégyentelenül hangzott, de Jin GuangYao mindig is közismert volt a rugalmasságáról - ha el lehetett lágyulnia, inkább soha nem acéllal a kezében nézett szembe az acéllal. A LanlingJin Szekta minden erejével ellent tudott volna állni néhány más szektának, de ha mindegyik szekta együtt indított volna hadjáratot ellene, a QishanWen Szekta lerombolásának mintájára, akkor csak idő kérdése volt, meddig tartanak ki. Ezzel a küszködéssel összehasonlítva sokkal jobb volt most visszavonulni, lefeküdni és megőrizni az energiát. A jövőben talán adódik rá lehetőség, hogy visszatérjen és ismét felemelkedhessen.

Wei WuXian:

- Jin Szekta Vezető, azt mondtad, hogy teljesen elpusztítottad a Tigris Amulettet. Elő tudnád venni, hogy megnézhessem?

Jin GuangYao:

- Fiatal Wei Mester, a helyreállított másolat amúgy sem olyan, mint az eredeti. Korlátozott ideig lehet felhasználni. Máris teljesen használhatatlanná vált. Emellett te tudod a legjobban, milyen mennyiségű sötét energiát tárol el. Azt gondolod, hogy magammal hordozok egy szemétdarabot, ami elvesztette a hasznát és csak katasztrófát idéz elő?

Wei WuXian:

- Nem tudhatom. Talán találsz magadnak egy másik Xue Yungot?

Jin GuangYao:

- Bátyám, minden szó, amit mondtam, igaz.

Hangszíne több, mint őszintének hatott. Amióta csak elfogta Lan XiChent, valóban tisztelettel bánt vele. Ezen a ponton Lan XiChen még mindig nem volt képes teljesen ellene fordulni. Felsóhajtott.

- Jin Szekta Vezető, már megmondtam, amikor ilyen pusztítást terveztél el a Temetőbuckáknál, hogy nem szükséges többé a bátyádnak nevezned. 

Jin GuangYao:

- Ami a Temetőbuckáknál történt, baleset volt, hiba. De nem tudom többé jóvátenni.

Lan XiChen:

- Mit értesz azalatt, hogy nem tudod többé jóvátenni?

Lan WangJi enyhén homlokát ráncolta, hangja hideg volt.

- Bátyám, ne folytass vele ilyen kiterjedt társalgást.

Wei WuXian is figyelmeztette:

- Lan Szekta Vezető, emlékszel, mit mondtál Jiang Szekta Vezetőnek? Ne fecsérelj az erőd túl hosszú csevegésre.

Lan XiChen is jól tudta, mire volt képes Jin GuangYao, ha egyszer kinyitotta a száját. De ha esélye volt arra, hogy megtudja a háttérben rejlő indokokat, hallania kellett. Épp ezért törekedett erre Jin GuangYao is. Lehalkította a hangját.

- Kaptam egy levelet.

Lan XiChen:

- Milyen levelet?

Jin GuangYao:

- Egy fenyegető levelet. A levélben az állt... hogy mindezeket a dolgokat hét napon belül nyilvánosságra hozzák. Azt akarták, hogy vagy adjam fel magam és kérjek bocsánatot, vagy... várjam a halálom napját.

Mindenki megértette. Persze, hogy Jin GuangYao nem tudott csak úgy várni a saját halálára. Ahelyett, hogy hagyja, amint a nevét sárba tiporják és szektája a gúny tárgyává válik minden más szekta szemében, neki kellett elsőként lecsapnia. Akkor ha az ellenfele tényleg elterjesztette volna a pletykákat a múltjáról mindenfelé, az ostrom után nem maradt volna a többi szektának energiája arra, hogy vele foglalkozzon.

Sajnálatos módon mindebbe beleköpött Wei WuXian és Lan WangJi.

Lan XiChen:

- Még ha így is van, akkor sem csinálhatod mindezt végig és követhetsz el gyilkosságokat. Ha ez így van, én...

Még ahhoz sem adott indokot Lan XiChennek, hogy az érdekében szólhasson! Jin GuangYao:

- Vagy máskülönben mit tudnék tenni? Várjak, amíg minden kiderül, várjak, amíg a pletyka elönti a városokat, várjak, amíg az egész harcművész világ szemében nevetség tárgyává válok, mielőtt térdepelve kérnék bocsánatot, könyörögve a felmentésért, arcomat a lábuk alá dugva, hogy rám léphessenek? Bátyám! Nincs harmadik út. Vagy az ő haláluk, vagy az enyém.

Harag jelent meg Lan XiChen arcán. Ellépett tőle.

- Nem azért van-e mindez, mert... mert mindazon dolgokat megtetted, amik a levélben állnak?! Ha soha nem tettél volna olyanokat, hogyan tudna bárki is bizonyítékokkal szolgálni ellened?

JinGuangYao:

- Bátyám, hallgass rám. Nem tagadom, hogy megtettem azokat a dolgokat...

Lan XiChen:

- Hogyan tagadhatnád? Szemtanúk és bizonyítékok egyaránt vannak rá!

Jin GuangYao:

- És ezért mondom, hogy nem tagadom őket! De hogy megöltem az apám, a feleségem, a fiam, a bátyám - ha nem azért, mert nem volt más választásom, ugyan miért tettem volna mindezt? Lehetséges lenne, hogy ennyire őrültnek látszom a szemeidben?!

Lan XiChen arckifejezése némiképp elnyugodott.

- Rendben. Felteszek neked néhány kérdést. Egyesével megmagyarázhatod őket.

Lan WangJi:

- Bátyám!

Kivonta Bichent. Amikor látta, hogy mindjárt ott helyben végez Jin GuangYaóval, Lan XiChen sietve megállította:

- Ne aggódj. Megsebesült és fegyverét is elvettük. Nagy hátrányban van. Ilyen sok emberrel körülvéve semmit sem tehet. - A másik oldalon Wei WuXian épp jó nagyott rúgott Su Shéba, aki titokban mozgolódni akart. Lan XiChen: - Menj és foglalkozz azokkal a dolgokkal ott. Én itt maradok.

Amikor meghallotta Su She dühös ordítását, Lan WangJi odasétált. Wei WuXian tudta, hogy Lan XiChen még mindig viseltetett némi érzelmekkel fogadott fivére iránt. Megmagyarázhatatlan várakozásakat támasztott vele szemben és mindenképp meg kellett adnia neki az esélyt, hogy beszéljen. Wei WuXian hasonlóképp szerette volna hallani a dolgokat Jin GuangYao nézőpontjából is, ezért fülelt. Lan XiChen:

- Először is, az apád, a korábbi Jin Szekta Vezető, tényleg ilyen módszert választottál arra, hogy...

Jin GuangYao óvatosan válogatta meg a szavait.

- Erre a kérdésre utoljára szeretnék válaszolni.

Lan XiChen megrázta a fejét és folytatta:

- Másodszor... a... feleséged.... - Mintha csak nem tudta volna kimondani, azonnal megváltoztatta a megfogalmazást. - A húgod, Qin Su, tényleg elvetted feleségül, miközben tudtad, miféle vérségi kapcsolatban állsz vele?

Jin GuangYao üres tekintettel rábámult. Hirtelen könnyek gördültek a szeméből. Fájdalmasan válaszolt:

- Igen.

Lan XiChen mély lélegzetet vett. Arca szinte hamuszínű volt.

- De tényleg nem volt más választásom - suttogta Jin GuangYao.

- Hogy ne lett volna más választásod?! - szidta Lan XiChen. - A te házasságod volt! Nem lett volna minden rendjén egészn addig, míg úgy nem döntesz, hogy elveszed? Még ha megbántottad volna Qin Su szívét is miatta, sokkal jobb lett volna, mint tönkretenni a nőt, aki szeretett és teljes szívéből tisztelt téged. A nőt, aki soha nem bánt rosszul veled!

Jin GuangYao:

- Hát nem szerettem-e őt teljes szívemmel?! De nem volt választásom, ez minden! Igen! Az én házasságom volt, de igazán nem vehettem volna csak szóban feleségül?! Bátyám, kell lennie határának a naivitásodnak. Olyan sok erőfeszítést tettem, olyan sok mindent tettem Qin CangJénak, hogy elfogadja a lánykérésem, és amikor már közeledett az esküvő napja, csak úgy törölnöm kellett volna az egészet? Milyen indokot mondtam volna rá? Mit mondhattam volna kettejüknek?!

- Bátyám, tudod, hogyan éreztem, amikor Qin asszony eljött hozzám titokban, hogy felfedje az igazságot, épp mikor azt gondoltam, minden tökéletes?! Akkor sem ijesztett meg volna jobban, ha egy villámlás kettéhasította volna a koponyámat! Tudod, miért nem ment Jin GuangShanhoz és ehelyett miért könyörgött nekem titokban? Azért, mert Jin GuangShan megerőszakolta! Az az én jó apám, még a beosztottja feleségét se hagyta békén, aki olyan sokáig szolgálta őt. Még arra sem emlékezett, hogy leánya született! Olyan sok évig nem is merte az asszony elmondani a férjének, Qin CangYének. Ha hirtelen felbontottam volna az eljegyzést, rájöttek volna, mi történt, és Jin GuangShan és Qin CangYe viszonya megromlott volna. Mit gondolsz, ki lett volna az, akit mind a két fél hibáztat és aki a legrosszabbul jár miatta?!

Bár nem ez volt az első alkalom, hogy Jin GuangShan szégyentelen cselekedeteiről hallottak ezen a földön, a jelenlévő embereken még mindig undorodó borzongás futott át. Lan XiChen:

- Akkor.... Ha már akkor feleségül kellett venned Qin Sút, nem lévén más választásod, akkor is bánhattál volna vele hidegen. Miért kellett... És miért kellett megölnöd a saját fiad a saját kezeddel, miután A-Song már megszületett?!

Jin GuangYao kezeibe temette a fejét, a hangja keserű volt.

- … A házasságunk után soha nem értem hozzá ismét A-Súhoz. A-Song... azelőtt fogant, hogy összeházasodtunk. Akkoriban féltem a további késlekedésről és hogy esetleg még valami felmerülhet...

Ezért ő és Qin Su már azt megelőzően elhálta a házasságot. Ha ez nem történt volna, nem keveredett volna vérfertőző kapcsolatba a húgával. Ezen a ponton nem is tudta, melyiket vesse meg jobban - az apját, aki egyáltalán nem viselkedett apaként, vagy saját magát, aki olyannyira gyanakodott mindenki másra!

Lan XiChen egy sóhajjal folytatta:

- Harmadszor, ne próbálj meg kitérni a kérdés elől és válaszolj nekem: szándékosan tervezted el Jin ZiXuan halálát?!

Apja nevét hallván Jin Ling, aki Jiang Chenget támogatta, tágra nyitotta a szemét.

Lan WangJi kissé megemelte a hangját.

- Bátyám, hiszel neki?

Lan XiChen arckifejezése összetett volt.

- Természetesen nem hiszem el, hogy Jin ZiXuan véletlenül futott bele a Quonqi úton megszervezett rajtaütésbe, de... hadd beszéljen előbb ő.

Jin GuangYao tudta, hogy semmiképp sem hinnék el, ha letagadná. Összeszorította a fogait.

- … Tényleg nem véletlenül futottam bele Jin ZiXuanba.

Jin Lingnek azonnal ökölbe szorult a keze.

Jin GuangYao folytatta:

- De soha nem gondoltam mindazt kitervelni, ami azután történt. Nem kell engem sem ennyire okosnak, sem ennyire hibátlannak gondolnotok. Sok dolgot nem lehet egyáltalán irányítani. Honnan tudhattam volna, hogy Jin ZiXunnal együtt mindenképp Wei WuXian keze által vész el? Hogyan láthattam volna előre, hogy Wei WuXian el fogja veszíteni az irányítást és a Szellemtábornok tombolni kezd?

Wei WuXian hangja rekedt volt.

- És azt mondtad, nem véletlenül futottál bele? Nem önellentmondás ez?!

Jin GuangYao:

- Nem tagadom, hogy szándékosan említettem meg neki a Qiongqi úton tervezett támadást, de csak arra gondoltam, hogy némi nehézségekkel fog szembenézni, amikor beléd szalad, amikor már amúgy is gondot okozott neked az unokatestvére, mivel soha nem voltatok valami jóban. Honnan tudhattam volna, hogy mindenkit egyszerűen legyilkolsz, aki csak jelen van, Wei úr?

Wei WuXian haragosan felnevetett.

- Te aztán igazán...

Jin Ling hirtelen felsikoltott.

- Miért?! - Felállt Jiang Cheng mellől. Vörös szemmel Jin GuangYao felé vetette magát, miközben kiabált: - Miért kellett ezt tenned?!

Nie HuaiSang sietett visszarántani Jin Linget, aki úgy festett, mint aki harcba akar szállni Jin GuangYaóval. Jin GuangYao viszonozta a kérdést.

- Miért? - Jin Linghez fordult. - A-Ling, talán te meg tudod mondani nekem, miért? Miért van az, hogy bár mindenkivel mosolyogva néztem szemközt, még a tisztelet legalacsonyabb formája sem járt ki nekem, miközben a te apád olyan kivételesen öntelt volt és mégis nyájként gyűjtek köré az emberek? Meg tudnád nekem mondani, miért születtünk ugyanattól az apától, de míg a te apád békében élhetett otthonában élete szerelmével, gyerekével játszadozva, addig én még egyedül sem mertem maradni a saját feleségemmel és reszketttem a félelemtől, mikor először rápillantottam a saját fiamra? És a saját apám úgy rendelte el ezt az egész dolgot, mintha csak természetes lett volna - öljek meg egy különlegesen veszélyes valakit, aki bármelyik pillanatban elszabadulhatott és véres mészárlást hajthatott végre élőhalottaival!

- Miért van az, hogy még ha ugyanazon a napon születtünk is Jin GuangShan akkor is nagy ünnepséget rendezett az egyik fiának és közben a saját szemével nézte végig, ahogyan beosztottja lerúgta a másik fiát a Pontytoronyból, a legfelső lépcsőről a legalsóig!

Végre megmutatkozott benne a mélyen eltemetett gyűlölet. Nem Jin ZiXuanra, nem is Wei WuXianra irányult, hanem sokkal inkább saját apjára.

Wei WuXian:

- Hagyd abba a kifogásokat! Ölj meg mindenkit, akit halottnak akarsz tudni, de miért nyúltál Jin ZiXuanhoz?!

Jin GuangYao hűvösen válaszolt:

- Amint látod, mind megöltem őket.

Lan XiChen:

- És méghozzá ilyen módon.

Jin GuangYao szeme sarkában könnyek ültek. Feltérdelt a földön, egyenes háttal és mosolygott.

- Igen. Az öreg csődör, amelyik minden kerékvágásba betéved, ilyen halált érdemel, nem?

- A-Yao! - kiáltott rá Lan XiChen.

Csak amikor a szó már elhagyta a száját, akkor jutott eszébe, hogy ő már egyoldalúan megszakította a közösséget Jin GuangYaóval és ezért nem kellene így neveznie. De Jin GuangYao olybá festett, mint aki nem vette észre, arckifejezése összeszedett volt.

- Bátyám, ne lepődj meg, hogy ilyen mocskos jelzőket használok rá. Az én apámba valamikor sok reménységet vetettem. A múltban amikor csak parancsot adott rá, akár el kellett áruljam a Wen Szekta Vezetőt vagy megvédenem Xue Yangot, vagy vagy el kellett távolítanom valakit, akivel nézeteltérése támadt, mindegy, milyen ostoba dolog volt, mennyire meggyűlöltek engem érte, mégis engedelmeskedtem. De tudod, milyen volt, mikor teljesen elvesztettem a reményt? Most már megválaszolom a legelső kérdésed. Nem azért volt, mert soha nem értem fel Jin ZiXiun egyetlen hajszálával sem, vagy Jin ZiXun egyetlen lyukával sem, nem azért, mert magához vette Mo XuanYút, nem azért volt, mert minden lehetséges módon megpróbálta, hogy egyszerű kirakati bábunak használjon fel engem. Hanem azért, amit egyszer egy cselédnek mondott a fülem hallatára, amikor ismét kényeztetni volt valahol saját magát.

- Miért volt az, hogy egy szekta vezető, aki úgy költötte a pénzt, mint a pelyvát, nem volt hajlandó a legkisebb szívességet megtenni és megvásárolni az anyám szabadságát? Egyszerű - túl sok bonyodalommal járt. Az anyám olyan sok évig várt, olyan sok nehéz körülmény közepette is, oly sok nehézségen kerekedett felül a kedvemért. És az igazi indok mégis egyetlen szó volt: bonyodalom.

- Amit mondott, ez volt: „Kiváltképp azok a nők, akik elolvasnak néhány könyvet, azonnal azt hiszik, hogy magasabb szinten állnak, mint a többi nő. Ők járnak a legtöbb bonyodalommal, olyan sok követeléssel és irreális gondolattal. Az lenne a legjobb, ha hagynám őt ott, ahol most van. Az ő helyzetében még bizonyára népszerű lesz néhány évig. Nem kell aggódnia a költségei miatt élete hátralévő részében.” „Fiú? Ó, felejtsd el.”

Jin GuangYao memóriája egészen kivételes volt. Szóról szóra elismételve mindenki el tudta képzelni Jin GuangYao részeg arcát, amikor ezt mondta.

- Bátyám, nézd, ez a három szó minden, amit az apámnak értem. „Ó, felejtsd el.” Hahahaha...

Fájdalom suhant át Lan XiChen arcán.

- Még ha az apád... te... - Még mindig nem tudta meglelni a megfelelő megjegyzést, ezért feladta, ehelyett csak sóhajtott egyet. - Mi értelme mindezt már elmondani most?

Jin GuangYao vállat vont és mosolygott.

- Nem tehetek róla. Sajnálatért kuncsorgok még miután mindezen szörnyűségeket megtettem - ilyen ember vagyok én.

A „sajnálat” szónál hirtelen megrándult a csuklója. Vörös guqin húr tekeredett Jin Ling nyaka köré.

A könnyek még mindig Jin GuangYao szemének sarkában gyülekeztek, miközben fojtott hangon szólt:

- Ne mozdulj!

Ez aztán valóban meglepetés volt. Jiang Cheng felordított.

- Wei WuXian! Nem szedted el tőle az összes fegyvert?!

Ilyen körülmények között, mikor Wei WuXianra rákiáltott, szinte ugyanolyan volt a hangja, mint fiúkorában. Wei WuXian is kiabált:

- Begyűjtöttem tőle az összes húrt!

Nem volt lehetséges, hogy Jin GuangYaónak olyan magas szintű lett volna a harcművészete, hogy a puszta légből húzzon elő dolgokat, vagy igen?!

Lan WangJi egy pillantással átlátta a helyzetet.

- A testén belül rejtette el.

Szavait követve a többi ember is odafordult, hogy lássák, amint a fehér ruhán Jin GuangYao csuklója mellett lassan terjedő vérfolt terül szét. A húr azért vöröslött, mert vér borította. Wei WuXian így természesen nem tudta korábban megtalálni. Jin GuangYao nem a testén, hanem azon belül rejtette el. A beszélgetés erőteljesen hatott Lan XiChen érzelmeire és a többi ember figyelme is elterelődött, Jin Ling pedig meg is közelítette. Az idő megérett rá és ezért mindenkit készületlenül érve gyorsan felhasíttota a hasfalát, hogy testéből előássa a húrt.

Ki tudta volna, hogy Jin GuangYao ilyesmire is képes saját magával annak érdekében, hogy egy ilyen mozdulatot kivitelezzen? Bár a húr annyira vékony volt, amennyire csak lehetett, mégis húsába és vérébe rejtett egy fémdarabot, ami nem lehetett túl kellemes.

- A-Ling! - kiáltotta Jiang Cheng. Wei WuXian önkéntelenül is mozdult, de valaki azonnal megragadta. Amint megfordult, hogy lássa, Lan WangJi az, végre sikerült megacéloznia magát és visszanyernie a lélekjelenlétét.

Jin Linget sakkban tartva Jin GuangYao felállt.

- Jiang Szekta Vezető, nem szükséges, hogy ilyen izgatott legyél. Végül is végignéztem, ahogyan A-Ling felnő. Mint ahogy korábban megmondtam, miután mindannyian a saját utunkat járjuk majd, tökéletesen sértetlen A-Linget fogsz viszontlátni.

Jiang Cheng:

- A-Ling, ne mozdulj! Jin GuangYao, ha foglyot akarsz, itt vagyok neked én!

Jin GuangYao teljes őszinteséggel válaszolt.

- Az nem ugyanaz. Jiang Szekta Vezető, te megsebesültél. Nehézséget okoz számodra a mozgás. Csak feltartanál.

Wei WuXian érezte, hogy izzad a tenyere.

- Jin Szekta Vezető, nem felejtettél el magaddal vinni valamit? Hűséges szolgád még mindig itt van.

Jin GuangYao Su She felé pillantott, akit még mindig Lan WangJi Bichenje tartott fel. Su She azonnal odaszólt, érdes hangon:

- Szekta Vezető, nem szükséges velem törődnöd!

- Köszönöm - válaszolta azonnal Jin GuangYao.

- Jin Szekta Vezető, ismét hazudtál - mondta lassan Lan XiChen.

Jin GuangYao:

- Csak most az egyszer. Nem lesz következő alkalom.

Lan XiChen:

- Legutóbb is ezt mondtad. Nem tudom többé megítélni, melyik szavad az igaz.

Épp amint Jin GuangYao meg akart szólalni, elképzelhetetlen hangerejű mennydörgés hangzott fel. Messze a távolból jött, de úgy hangzott, mintha közvetlenül a fülük mellett szólt volna. Önkéntelenül is megremegett és visszanyelte, amit mondani akart. Rögtön ezután három különös puffanás hangzott fel a templom ajtaján kívülről.

Ahelyett, hogy kopogtatásnak hangzott volna, sokkal inkább az ajtó pozdorjává törésének hangzott. Nem olyan volt, mintha egy ember karja dörömbölt volna, inkább úgy, mintha valaki egy fejet tartott volna a kezében és azzal öklelt volna az ajtóba újra meg újra. Ahogy a puffanások egyre hangosabbak lettek, úgy lett egyre nagyobb a reteszen a repedés. Jin GuangYao arckifejezése minden egyes eltelt pillanattal egyre torzabb lett.

A negyedik ütésre a retesz végül engedett. Sűrű eső vágott be a nyíláson és vele egy koromfekete alak viharzott keresztül az ajtón.

Jin GuangYao alakja megremegett, mintha ki akart volna térni, de leállította a sürgető késztetést. Az alak nem az ő irányába repült, hanem Wei WuXian és Lan WangJi felé. Ketten teljes nyugalommal szétváltak egy pillanatra, mielőtt újra természetes módon egymás mellé kerültek volna. Wei WuXian körbefordulva megszólította:

- Wen Ning?

Wen Ning nekivágódott a Guanyin szobornak. Lábával a feje felett csüngött egy darabig, majd lecsúszott és válaszolt neki:

- … Fiatal Mester.

Amikor meglátták, mint Jiang Cheng, mind Jin Ling arca elsötétedett. Nie HuaiSang azonban felkiáltott:

- Bátyám!!!

Wen Ningtől eltekintve, aki berepült az ajtón, egy magasabb alak állt a templom bejáratában. Teste erőteljes volt, hamuszín arcában üres tekintetű szempár ült.

ChiFeng-Zun volt, Nie MingJue!

Mint valami acéltorony, úgy állt a Guanyin templom előtt a vihar közepette, mindenki útját elzárva. Feje szilárdan ült a nyakán. Fekete, szoros öltések látszottak a torkán. Valaki valahogyan egy hosszú fonalat használt arra, hogy összefércelje a fejet és a fejetlen testet!

Lan XiChen:

- …. Bátyám.

- … Bátyám - mormolta Jin GuangYao is.

A templomban három ember is bátyjának nevezte Nie MingJue holttestét, de mindhármuk hangszíne gyökeresen különbözött egymástól. Jin GuangYao arca tele volt fojtogató félelemmel. Egész testében reszketni kezdett. Akár élve, akár holtan, Jin GuangYao senki mástól nem rettegett annyira, mint ettől a fogadott fivérétől, akinek a vérmérséklete nem tűrte meg a gonoszt. Ahogyan a teste reszketett, a kezei is remegtek és a vérek guqin húr is megremegett, melyet szorosan a kezében tartott. Ebben a pillanatban Lan WangJi hirtelen kivonta Bichent és lesújtott bele.

Egy szempillantás alatt villant a kard fénye Jin Ling előtt, miközben másik kezével megfogott valamit. Jin GuangYao azt érezte, hogy enged a karja. Kis szünet után lenézett és végre meglátta, hogy jobb keze hiányzik. Egész jobb kezének alkarját lemetszették. Lan WangJi pedig a tenyerét tartotta a kezében, mellyel korábban a guqin húrt markolta.

Egyszeriben vér spriccelt szerteszét. Jin GuangYao arca elfehéredett a fájdalomtól. Még arra se maradt ereje, hogy felsikoltson, csak hátratántorodott néhány lépést. Nem volt képes megtartani magát, összeesett a földön. Su She azonban sikoltozni kezdett. Lan XiChen úgy festett, mintha egy pillanatra segíteni akart volna neki, de a végén inkább nem mert.

Lan WangJi kifeszegette a levágott tenyér ujjait. A guqin húrja meglazult és Jin Ling végre megmenekült a veszélyből. Épp amikor Jiang Cheng oda akart rohanni hozzá, hogy megnézze, megsérült-e vagy sem, Wei WuXian még nála is gyorsabban mozdult és megragadta Jin Ling vállait, gondosan vizsgálgatva. Miután meggyőződött róla, hogy a nyakán sértetlen maradt a bőr és egyetlen karcolás sem érte, végül megkönnyebbült sóhaj tört ki belőle.

A múltban, amikor csak Lan WangJi megtámadott valakit, általában mindig szelíden tette. De most épp eléggé veszélyes volt a helyzet. A guqin húrja kivételesen éles volt. Olyan valakinek a kezében, aki járatos volt az Orgyilkos Húr módszerében, át tudta vágni a húst és a csontot, mintha csak zöldséget szeletelt volna. Mindezek tetejébe Jin GuangYao kezei még remegtek is. Ha még egy kicsit jobban kezd remegni, vagy - és ez még rémisztőbb lehetőség volt - elfelejtkezett volna róla, hogy fogva tart valakit és futásban tör ki, miközben még mindig tartja a húrt... Ha Lan WangJi nem szeli le ilyen határozottan a jobb kezét, mostanra már talán vér szökellt volna Jin Ling levágott fejéből és lefejezett testéből!

Jin GuangYao levágott kezének helyéről a vér egyenesen Jin Lingre fröcskölt, átáztatta testének felét és arcának is jó részét. Még mindig össze volt zavarodva, nem jött rá, mi is történt. Wei WuXian azonban szoros ölelésbe fonta.

- Állj távolabb máskor a veszélyes emberektől, te kölyök, miért mentél hozzá olyan közel?!

Ha Jiang YanLi és Jin ZiXuan egyetlen fia a szeme láttára halt volna meg, Wei WuXian teljesen elveszettnek érezte volna magát.

Jin Ling nem szokott hozzá, hogy így ölelgessék. A vér azonnal elöntötte sápadt arcát és ellökte magát Wei WuXian mellkasáról. Wei WuXian megragadta, még néhányszor, még erősebben megölelte és keményen vállon veregette, mielőtt Jiang Cheng felé lódította.

- Menj! Ne futkorássz itt tovább! Menj a nagybátyádhoz!

Jiang Cheng elkapta Jin Linget, aki még mindig kicsit szédült. Odapillantva, ahol Wei WuXian és Lan WangJi együtt állt, habozott egy pillanatra, még mielőtt Lan WangJi felé fordult volna, hangja mély volt:

- Köszönöm. - Bár hangja fojtott volt, nem érződött benne bizonytalanság.

- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, HanGuang-Jun - mondta Jin Ling is.

Lan WangJi bólintott és semmit sem mondott. Bichen egy fordulással immár a föld felé mutatott. Egyetlen vércsepp sem szennyezte a fényes kristálypengét, mind a földre hullott. Ezután a pengével Nie MingJue felé fordult, aki még mindig a bejáratban állt.

Wen Ning lassan feltápászkodott és helyretette törött karját.

- Légy óvatos... Hihetetlenül erős benne a rosszindulatú energia.