XVII. Vakmerőség

Pontytorony.

Lan XiChen és Lan WangJi egymás mellett lépdelt a Hóban Tündöklő Rózsa végtelen tengere előtt. Csuklója finom mozdulatával Lan XiChen végigsöpörte a hószín virágok szirmait, melyek teljesen kibomlottak már. Mozdulata olyan gyengéd volt, hogy még egy harmatcsepp sem hullott le róla.

- WangJi - mondta, - foglalkoztat valami? Miért vagy ilyen feszült?

Természetesen a legtöbb ember szemében a „feszültség” feltehetőleg semmiben sem nézett ki másként, mint Lan WangJi egyéb arckifejezései.

Lan WangJi összevonta a szemöldökét és megrázta a fejét. Néhány pillanattal később halkan válaszolt:

- Bátyám, ide akarok hozni valakit Fehőzugba.

Lan XiChen meglepődött.

- Felhőzugba hozni valakit?

Lan WangJi bólintott, arca töprengő volt. Kis szünet után folytatta:

- Elhozni ide... és elrejteni valahol.

Lan XiChen szemei kitágultak.

Amióta csak anyjuk meghalt, ez az ő öccse egyre és egyre inkább magába húzódott. Attól eltekintve, hogy éjjeli vadászatokra járt, egész nap a szobájába zárkózott, olvasott, meditált, kalligráfiát gyakorolt, a guqinon játszott, vagy harcművészetét nemesítette. Soha nem beszélt sokat senkivel, kivéve vele, a saját bátyjával. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen szavakat vett a szájára.

Lan XiChen:

- Elrejteni valahol?

Lan WangJi finoman ráncolta a homlokát. Újrakezdte.

- De ő nem akarja.

Hirtelen fecsegés hangja hallatszott előttük. Valaki kiköpött.

- Olyan út ez, amin sétálhat olyasvalaki, mint te? Ki engedett téged itt kóvályogni?

Fiatal hang válaszolt.

- Sajnálom, én...

Amikor ezt meghallották, Lan XiChen és Lan WangJi egyszerre néztek fel. A falat díszítő domborművek mellett két férfi állt. Az egyikük, aki a másikat szidta, Jin ZiXun volt, néhány szolgával és harcművésszel körülvéve. A másik, akit szidalmazott, fehér köntöst viselő fiatalember volt. Amikor meglátta Lan XiChent és Lan WangJit, arca azonnal elfehéredett. Még azt sem tudta befejezni, amit eredetileg mondani akart. Míg Jin ZiXun folytatta a dölyfös megrovást, Jin GuangYao érkezett a megmentésére.

Egyenesen a fehér köntösű férfihoz lépett.

- Pontytorony ösvényei meglehetősen tekervényesek. Fiatal Su Mester, nem a te hibád, hogy eltévedtél. Gyere velem.

Amikor látta Jin GuangYaót felbukkanni, Jin ZiXun gúnyosan mosolygott és megkerülve őket távozott. A fehér köntösű férfi azonban habozni látszott.

- Ismersz engem?

Jin GuangYao mosolygott.

- Persze, hogy ismerlek. Miért ne ismernélek? Nem találkoztunk már egyszer? Fiatal Su Mester, Su MinShan, a vívótudományod egészen jó. Egészen a Főnix Hegységben történt vadászat óta azon gondolkodtam, hogy milyen kár, hogy egy ilyen fiatal tehetség, mint te, nem a mi szektánkban kötött ki. A végén azonban mégis hozzánk jött. A holdon túlra repültem a boldogságtól. Erre, kérlek?

Számos harcművész fordult a LanlingJin szektához segítségért, mint Su She is tette. Úgy gondolta, nem sok ember ismerné őt fel, és végképp nem várta, hogy Jin GuangYao emlékezni fog rá ilyen tisztán, egészen adddig menve, hogy még meg is dícsérte, pusztán egyetlen, sietős találkozás után. Su She azon nyomban sokkal megkönnyebbültebbnek látszott. Nem pillantott a Lan fivérekre, hanem egyenesen követte Jin GuangYaót, attól félve, hogy gúnyolódni fognak rajta vagy ujjal fognak mutogatni rá.

A Ragyogás Csarnokában Lan XiChent és Lan WangJit egymás után a helyükre vezették. Itt már nem lett volna helyénvaló tovább folytatniuk a megkezdett beszélgetést. Lan WangJi szokásos jég és fagy légkörébe burkolózott ismét. A GusuLan Szekta híres volt arról, hogy tartózkodott mindenféle alkoholtól. Jin GuangYao utasítására ezért egyikük elé sem kerültek ivócsészék. Helyette némi friss csemege és teásbögrék álltak asztalukon. Senki sem közelítette meg őket pohárköszöntővel sem, így nyugodtan tudtak ücsörögni.

De amint mindenki letelepedett, egy, a Hóban Tündöklő Rózsa köntösét viselő férfi toppant eléjük váratlanul, egyik kezében ivócsészével.

- Lan Szekta Vezető, HanGuang-Jun, egy pohárköszöntő mindkettőtöknek!

Jin ZiXun volt, aki már egy ideje mindenkit körbejárt hasonló javaslattal. Jin GuangYao tudta, hogy sem Lan XiChen, sem Lan WangJi nem kedvelte a likőrt, ezért azonnal odasietett.

- ZiXun, mind ZeWu-Jun, mind HanGuang-Jun Felhőzugban nevelkedett. Kőfalaikon több, mint háromezer szabály áll. Ahelyett, hogy inni hívnád őket, miért nem inkább...

Jin ZiXun meglehetős idegenkedéssel kezelte Jin GuangYaót. Úgy gondolta, származása alacsonyrendű és igen szégyellte még azt is, hogy egy szektának a tagjai. Azonnal félbeszakította:

- A Jin és a Lan szekta mindig egy családként kezelte egymást. Mind egyek vagyunk. Két Lan fivérem, ha nem isztok velem, akkor lenéztek engem!

Oldalán állva néhány követője elismerően szólalt meg:

- Micsoda bátor kihívás!

- Így kell egy megbecsült harcművésznek viselkednie!

Jin GuangYao tovább mosolygott, de magában felsóhajtott, homlokát dörzsölve. Lan XiChen felállt, hogy udvariasan elhárítsa a javaslatot. Jin ZiXun azonban tovább erősködött, felé fordulva:

- Ne mondj semmit, Lan Szekta Vezető, a két szektánk nem idegen egymásnak. Ne bánj úgy velem, mint a kívülállókkal! Csak annyit mondj: iszol velem vagy sem?

Jin GuangYao mosolyának széle kezdett kicsorbulni. Lan XiChenre pillantott, szeme telve mentegetőzéssel. Gyengéden megpróbált közbeavatkozni.

- Az ünneplés után kardjaikat lovagolva fognak hazatérni. Az ivás rossz hatással...

Jin ZiXun ügyet se vetett rá.

- Nem mintha lerészegednének pár csészényitől. Én, még ha nyolc nagy tállal iszom is meg, akkor is el tudok repülni!

Éljenzés fogta őket körbe. Lan WangJi még mindig ült, hidegen meredve a csésze likőrre, amit Jin ZiXun az arcába nyomott. Úgy festett, mint aki szólni akar, amikor egy kéz hirtelen elvette előle a csészét.

Lan WangJi megdermedt a meglepetéstől, összevont szemöldöke kisimult. Feltekintett.

Először a fekete köntöst látta meg. Az övbe tűzve fuvola lógott, egyik végén vérszínű zsinórok csüngtek. Az érkező kezeit háta mögé téve állt. Feje egyetlen mozdulatával egyszeriben felhajtotta az italt, majd az üres csészét Jin ZiXun elé dugta.

- Megittam helyette. Elégedett vagy?

Mind szemében, mind hangjában nevetés bújkált. Karcsú alakját jóképű vonások koronázták.

Lan XiChen:

- Fiatal Wei Mester.

Valaki fojtott hangon felhördült:

- Mikor érkezett?!

Wei WuXian letette a csészét. Egyik kezével megigazgatta köntöse szegélyét.

- Csak az imént.

Csak az imént? De egy pillanattal korábban egészen biztosan senki nem jelentette be érkezését, még kevésbé üdvözölte bárki is. Bár meglepő volt, mégis úgy tűnt, egyetlen személy sem vette észre, amikor a Ragyogás Csarnokába lépett. Az emberek önkéntlenenül is összerázkódtak az undortól képességeinek ilyetén erős megnyilvánulására.

Jin GuangYao sietett reagálni, meleg, lelkes hangon:

- Nem tudtam arról, hogy a Fiatal Wei Mester Pontytoronyba érkezik. Az üdvözlés elmaradása az én hibám. Szeretnél helyet foglalni? Ó, rendben... van meghívóleveled?

Wei WuXian nem bocsátkozott üres fecsegésbe, egyenesen a tárgyra tért.

- Nem, köszönöm. Nincs. - Könnyedén Jin ZuXun felé biccentett. - Fiatal Jin Mester, válthatnék veled néhány szót, kérlek?

Jin ZiXun:

- Ha bármi mondanivalód van, fordulj hozzám a bankett után.

Valójában persze egyáltalán nem akart Wei WuXiannal beszélni. Wei WuXian mindezt nagyon jól látta.

- Mennyi ideig kell várnom?

Jin ZiXun:

- Talán hat vagy nyolc órát. Talán tízet, tizenkettőt. Vagy holnapig.

Wei WuXian:

- Attól tartok, nem várhatok olyan sokáig.

Jin ZiXun hangja öntelt volt.

- Várnod kell akkor is, ha nem tudsz.

Jin GuangYao:

- Fiatal Wei Mester, mihez van szükséged ZiXunra? Sürgős probléma?

Wei WuXian:

- Sürgős. Nem enged halogatást.

Jin ZiXun Lan XiChenhez fordult, magasra tartva a másik ivócsészét.

- Lan Szekta Vezető, itt van, itt van. Te még nem ittad ki a magadét!

Amikor Wei WuXian látta, hogy szándékosan húzza az időt, sötét felhő borult az arcára. Szemei összeszűkültek, ajka sarkai felkunkorodtak.

- Rendben. Akkor itt fogok beszélni. Fiatal Jin Mester, ismersz valakit, akit Wen Ningnek hívnak?

Jin ZiXun:

- Wen Ning? Nem.

Wei WuXian:

- Bizonyára emlékszel rá. A múlt hónapban, amikor Ganquan körzetében jártál éjjeli vadászaton, egy nyolcszárnyú denevérkirályt hajszoltál a gyülekezőhelyig, más néven fogolytáborig, ahol a Wen Szekta maradék tagjait őrizték. Itt találkoztál egy csomportnyi Wen növendékkel. Az ő vezetőjük volt Wen Ning.

A Naplemente Hadjárat után a QishanWen Szekta teljes egészében megsemmisült. Területét felosztották a többi szekta között. A Ganquan területet a LanlingJin Szekta kapta. A Wen Szekta néhány megmaradt tagját Qishan egyik kis szegletében terelték össze, melynek területe még egy ezrelékét sem tette ki az eredetinek, amit valaha magukénak mondhattak. Összezsúfolták őket egy helyre, ott kellett küszködniük az életben maradásért.

Jin ZiXun:

- Nem emlékszem, ami azt jelenti, hogy nem emlékszem. Nincs rá időm, hogy minden Wen-kutya nevét megjegyezzem.

Wei WuXian:

- Rendben. Nem bánom, ha részletesebben el kell magyaráznom. Nem tudtad elkapni a denevérkirályt, ehelyett belefutottál egy pár Wen növendékbe, akik épp ugyanazt a nyomot követték. Ezért azt követelted tőlük, hogy Fantom Vonzó Zászlókat hordozzanak és legyenek a csalid. Nem merték megtenni. Egyikük előlépett és megpróbált észérvekkel hatni rád. Ő volt az a Wen Ning, akiről beszélek. A késlekedés miatt a denevérkirály meglépett. Összeveretted a Wen harcművészeket, erővel elfogattad őket és a csoportnak nyoma veszett. Szükséges még több részletet mondanom? Még mindig nem tértek vissza. Nem tudom, ki mást kérdezhetnék meg róluk rajtad kívül.

Jin ZiXun:

- Wei WuXian, mit értesz ezen? Érte jöttél? Ugye nem állsz ki egy Wen-kutyáért?

Wei WuXiannak széles mosoly önötte el az arcát.

- Mióta van közöd hozzá, hogy ki akarok-e állni érte vagy le akarom-e vágni a fejét? Csak add át nekem!

Az utolsó mondatnál eltűnt arcáról a mosoly. Hangja is hidegre váltott. Nyilvánvaló volt, hogy elvesztette a türelmét. A Ragyogás Csarnokában többen megreszkettek a félelemtől. Jin ZiXun is úgy érezte, apró hangyák csipkedik a fejbőrét. De elöntötte a harag.

- Wei WuXian, túlságosan merész vagy! - kiáltotta. - Meghívott ide ma a LanlingJin Szekta? És mégis ide merted tolni a képed. Tényleg azt hiszed, hogy legyőzhetetlen vagy és senkinek nincs bátorsága szembeszállni veled? Meg akarod dönteni a Mennyek hatalmát?

Wei WuXian mosolygott.

- A Mennyekhez hasonlítod magad? Elnézést a nyelvezetért, de kicsit túl vastag a bőr az arcodon, nem?

Bár szívében Jin ZuXun már valóban földi Mennyek birodalmaként kezdett a LanlingJin Szektára tekinteni, ő is tudta, hogy szavai túl erősek voltak. Arca enyhén kivörösödött. Amikor épp visszavágni készült, a legföbb helyen ülő Jin GuangShan szólt közbe.

Hangja kedvesnek hangzott:

- Nem mintha ez bármi fontos volna. Ti, fiatalok, miért vesztitek el a fejeteket ilyen lényegtelen dolgon? Fiatal Wei Mester, hadd legyek őszinte. Valóban nem helyénvaló így berontani ide, mikor a LanlingJin Szekta magántermészetű ünnepséget tart.

Nem mondhatni, hogy Jin GuangShant nem bántotta a Főnix Hegységben történt eset. Épp ezért csak mosolygott, mikor Jin ZiXun Wei WuXiant szapulta, és nem állította meg őket, de azonnal közbeszólt, mikor Jin ZiXun került hátrányba.

Wei WuXian bólintott.

- Jin Szekta Vezető, soha nem állt szándékomban megzavarni a magántermészetü ünnepséget. Elnézésed kérem. Azonban még mindig tisztázatlan, hová lettek azok az emberek, akiket a Fiatal Jin Mester magával vitt. Még néhány pillanatnyi késlelegés és talán már minden késő. A csoport egyik tagja egyszer megmentett engem. Egészen biztosan nem fogom hátradőlve figyelni, ami történik vele. Kérlek, ne érezd magad szorongatva. Később majd helyrehozom a hibám.

Jin GuangShan:

- Bármi is ez, muszáj várnia még egy kicsit. Gyere, gyere ide, ülj le elébb. Beszéljük meg az egészet sietség nélkül.

Jin GuangYao egyetlen hang nélkül máris előkészített egy ülőhelyet.

Wei WuXian:

- Köszönöm, Jin Szekta Vezető, de nem maradok sokáig. Az ügy nem tűr halasztást. Kérlek, intézzük el, amilyen hamar csak lehetséges.

Jin GuangShan:

- Nincs szükség a sietségre. Ha jobban belemélyedünk, valójában jó pár dolog volna kettőnk közt, amit még nem rendeztünk el, olyan dolgok, melyeket nem lehet halogatni. Most, hogy itt vagy, mi lenne, ha felhasználnánk a lehetőséget arra, hogy ezeket is lerendezzük?

Wei WuXian felvonta a szemöldökét.

- Lerendezni mit?

Jin GiangShan:

- Fiatal Wei Mester, már néhány alkalommal felhoztuk ezt neked. Nem felejtetted el, ugye?... A Naplemente Hadjárat során egyszer egy bizonyos tárgyat használtál.

Wei WuXian:

- Ó. Említetted már korábban. A Tigris Amulett?

Jin GuangShan:

- Úgy tartják, hogy a Sztígiai Tigris Amulett egy kardból készült, melyet a Mészárlás Teknősének barlangjában szereztél. Egyszer használtad csak fel a csatában. A hatalma elborzasztó, még néhány saját harcművészünkre is maradandó hatást gyakorolt...

- Kérlek, térj a tárgyra - szakította félbe Wei WuXian.

Jin GuangShan:

- A tárgynál vagyunk. A csatában nemcsak a Wen Szekta, de a saját oldalunk is nagy veszteségeket szenvedett. Véleményem szerint igen nehéz egy ilyen fegyvert irányítani. Ha egyetlen személy kezében van, akkor...

Még be sem fejezhette a mondatot, amikor Wei WuXian hangos nevetésben tört ki. Amikor kissé lecsillapodott, folytatta:

- Jin Szekta Vezető, hadd kérdezzek tőled valami mást. Gondolod, hogy csak mert a QishanWen Szektának vége, a LalingJin Szektának joga van a helyére lépni?

Mindenki elnémult a Ragyogás Csarnokában.

- Mindent oda kell adni nektek? Mindenkinek hallgatnia kell rátok? Ha elnézem, hogyan intézi a LanlingJin Szekta a dolgait, szinte úgy gondolom, a QishanWen Szekta birodalma emelkedik fel ismét.

Amikor ezt meghallotta, Jin GuangShan szögletes arcán zavarral kevert düh hulláma futott át. A Naplemente Hadjárat után egyre többen kezdték bírálni azt, hogy Wei WuXian a szellemösvényt követi, melyet a szekták régen elvetettek. Azzal a szándékkal említette meg a Sztígiai Tigris Amulettet, hogy megfenyegesse vele Wei WuXiant, emlékeztesse rá, hogy még mindig van valami, amit felhozhatnak ellenében, hogy a többiek még mindig figyelik, és ezért nem kellene olyan merésznek lennie, hogy a LanlingJin Szekta nyakára akarjon hágni. Senki sem várta, hogy Wei WuXian szavai ilyen gorombán egyenesek lesznek. Bár Jin GuangShan régóta dédelgette magában a csendes gondolatot, hogy öröklik a Wen Szekta pozícióját, senki sem merte ezt felhozni ilyen bátran, még oly messzire is elmenve, hogy gúnyolódjék rajta.

A jobbjén ülő egyik vendég harcművész odakiáltott:

- Wei WuXian! Vigyázz a szádra!

Wei WuXian:

- Valami rosszat mondtam? Élő emberi lényeket arra kényszeríteni, hogy csalik legyenek, majd összeverni őket, amikor nem hajlandóak engedelmeskedni - különbözik ez attól, mint amit a QishanWen Szekta csinált?

Egy másik vendég harcművész állt fel.

- Persze, hogy különbözik. A Wen-kutyák mindenféle gonoszságot elkövettek. Az, hogy ilyen véget érnek, pusztán karma számukra. Mi csak a „fogat fogért” elvet követjük, hagyjuk, hogy megízleljék a gyümölcsét annak, amit maguk vetettek el. Mi a baj ezzel?

Wei WuXian:

- Állj bosszút azon, aki megharapott. Wen Ning csoportjának kezére nem tapad sok vér. Ne mondd nekem, hogy pusztán hovatartozásuk alapján bűnösnek vannak ítélve?

Másvalaki is felszólalt:

- Fiatal Wei Mester, csak azért úgy van, hogy nem tapad sok vér a kezükre, mert te azt mondod? Ezek csak az egyik oldal érvei. Hol vannak a bizonyítékok?

Wei WuXian:

- Te úgy hiszed, hogy ártatlanokat öltek - ezek nem szintén csak egyoldalú érvek? Nem neked kellene elsőnek bizonyítékokkal előállnod? Miért kéred helyette tőlem a bizonyítékot?

A harcművész megrázta a fejét, arcára világosan kiült a véleménye: „ez az ember nem hajlandó észérvekkel szolgálni”. Másvalaki is acsarkodni kezdett:

- Akkor, mikor a Wen Szekta a népünket mészárolta, ezerszer kegyetlenebbek voltak! Nem bántak velünk sem igazságosan, sem erkölcsösen, miért kellene nekünk úgy bánni velük?

Wei WuXian vigyorgott.

- Ó! A Wen-kutyák mindenféle gaztettet vittek véghez, szóval akkor mindenkit meg lehet ölni, aki a Wen nevet viseli? Ez nem egészen így van, ugye? Sok klán, amelyik a Wen Szektához tartozott korábban, most egészen jó pozíciót foglal el, nem? Nincs-e ebben a csarnokban jó néhány olyan szekta vezető, ki korábban a Wen Szekta szárnyai alatt ült?

Amint a szekta vezetők látták, hogy felismerte őket, arckifejezésük egyszeriben elváltozott. Wei WuXian folytatta:

- Mivel mindenki kedve szerint töltheti haragját mindazokon, akiknek Wen a vezetékneve, függetlenül attól, bűnös-e vagy ártatlan, azt jelenti ez, hogy rendben van, ha most azonnal mindegyiküket megölöm?

Még be sem fejezte a szavait, kezét övére tette, ahol Chenqing függött. A csarnokban lévők mindegyikében felkavarta az emléket, mintha csak visszatértek volna a csatatérre, ahol sötétség fedte el az eget és hullák hegyei tornyosultak. Emberek kezdtek felugrálni a tömegből.

Lan WangJi felemelte a hangját.

- Wei Ying!

Jin GuangYao volt a legközelebb Wei WuXianhoz, de lélekjelenlétét megőrizve, kedves hangon szólt hozzá:

- Fiatal Wei Mester, kérlek, ne reagáld túl a dolgokat. Meg lehet vitatni a dolgokat nyitottan.

Jin GuangShao maga is felállt, arcán döbbenet, harag, félelem és gyűlölet keveredett.

- Wei WuXian! Csak azért, mert... Jiang Szekta Vezető nincs jelen, még nem jelenti, hogy ennyire vakmerőnek kell lenned!

Wei WuXian hangja érdes volt.

- Azt hiszed, nem lennék vakmerő, ha ő itt lenne? Ha meg akarnék ölni bárkit, ki tudna megállítani, ki merne megállítani?!

Lan WangJi minden egyes szót megnyomott.

- Wei Ying, tedd le Chenqinget.

Wei WuXian rápillantott. Az üveg tisztaságú, nyílt szempárban saját förtelmes tükörképét látta. Megperdült és elkiáltotta magát:

- Jin ZiXun!

- ZiXun! - kiáltotta Jin GuangShan is.

Wei WuXian:

- Hagyjuk a játékot. Biztos vagyok benne, mindenki tisztában van vele, milyen korlátos a türelmem. Hol van? Annyi időt elpazaroltam rád, háromig számolok. Egy!

Jin ZuXun ellekezni akart, de amikor meglátta Jin GuangShan arcát, belereszketett a szíve. Wei WuXian tovább számolt:

- Kettő!

- Rendben, rendben! - kiáltott fel Jin ZiXun. - Csak néhány Wen-kutya egyébként is. Vidd őket, ha akarod. Nem fogok veled tovább bolondozni! Menj, találd meg őket a Qiongqi úton magad!

- Korábban is mondhattad volna - nevetett Wei WuXian hidegen.

Úgy érkezett, akár a szélvihar, és úgy is távozott. Amikor alakja végül eltűnt, az emberek fejében végre elült a zsibongás. Legtöbben azok közül, akik feálltak a Ragyogás Csarnokában, most újra helyet foglaltak. Szinte mindegyiküket kiverte a hideg verejték. Másfelől azonban Jin GuangShan állva maradt ülőhelye előtt, üres arccal. Végül elvesztette maradék önuralmát és belerúgott az asztalba maga előtt. Az összes arany tányér és ezüst evőkészlet legurult a lépcsőn.

Izgatottságát látván Jin GuangYao megpróbálta feloldani a feszültséget.

- Ap... - kezdte.

De még mielőtt ezt az egy szót is kimondta volna, Jin GuangShan távozott. Jin ZiXun szintén úgy érezte, feladja, arcot veszített mindenki előtt. Harag és gyűlölet hajtotta, ő is menni akart.

Jin GuangYao sietett megállítani.

- ZiXun!

Jin ZiXun haragja csúcspontján tombolt. Gondolkodás nélkül felkapott egy likőrrel teli csészét és Jin GuangYao mellkasához vágta. A fehér köntösön szenvedélyesen nyíladozó Hóban Tündöklő Rózsákon azonnal csorgadozni kezdett az ital. Rettenetesen kínos helyzet volt, de mivel már amúgy is kitört a zűrzavar a csarnokban, ez a hatalmas neveletleség már szinte fel sem tűnt senkinek.

Lan XiChen volt az egyetlen, aki felhördült.

- Bátyám!

Jin GuangYao:

- Jól vagyok, jól vagyok. Bátyám, kérlek, foglalj helyet.

Elképzelhetetlenül illetlen lett volna Lan XiChen számára, hogy bármilyen megjegyzést tegyen Jin ZiXun viselkedésére, ezért egyszerűen csak elővett egy hószín zsebkendőt és Jin GuangYaónak adta.

- Menj és cseréld át az öltözéked.

Jin GuangYao elvette a zsebkendőt, megtörölgette magát vele, miközben kikényszerített egy mosolyt.

- Nem mehetek el innen, ugye, belátod?

Ő maradt egyedül hátra, hogy helyrehozza a dolgokat. Hogy távozhatott volna? Teljesen kimerülve, hadarva próbálta megnyugtatni a tömeget.

- A Fiatal Wei Mester igazán túlságosan lendületes. Hogy beszélhetett így ennyi szekta előtt?

- Nem volt igaza? - kérdezte Lan WangJi hidegen.

Jin GuangYao szava szinte észrevehetetlenül akadt el egy pillanatra. Azonnal felnevetett.

- Haha. De, igaza van. De azért, mert igaza van, nem mondhatja el csak úgy mindenki előtt, nem?

Lan XiChen úgy festett, mint aki mélyen gondolataiba merült.

- A Fiatal Wei Mester szíve igazán megváltozott.

Lan WangJi összevont szemöldökei alatt fájdalom cikázott át a világos szempárban.

Miután Wei WuXian elhagyta a Pontytornyot, egymás után vette a kanyarokat az utcákon, míg végül egy sikátorba ért.

- Tudom, hol van. Menjünk.

Wen Qing tűkön ülve várta már a sikátorban. Amikor meghallotta a hangját, egyszeriben odarohant hozzá. Teste még mindig meglehetősen gyenge volt. Feje megszédült, érezte, ahogy bokája kicsavarodik, mielőtt Wei WuXian egy kézzel megtámasztotta volna.

- Akarod, hogy elvigyelek valahova, ahol megpihenhetsz? - javasolta Wei WuXian. - Rendben van, ha egyedül megyek. Vissza fogom hozni Wen Ninget mindenképp.

Wen Qing azonnal belé csimpaszkodott.

- Nem! Nem! Megyek, mennem kell!

Miután Wen Ning eltűnt, szinte pihenés nélkül futott végig Qishanból Yunmengbe. Napokig le sem hunyta a szemét. Amikor meglátta Wei WuXiant, úgy sürgette és könyörgött neki, mintha megőrült volna. Sápadt ajkaival és üres tekintetével árnyéka volt csupán önmagának. Amikor Wei WuXian látta, hogy a lány nem tud tovább kitartani, mivel nem volt idejük arra, hogy lassan egyenek, vásárolt neki néhány gőzölgő, friss zsömlét, amit menet közben is tud enni. Wen Qing is tudta, hogy szinte elérte ereje végét és ennie kell valamit. Összekuszálódott hajjal, vörös szemekkel harapott a zsömlébe. Ahogyan kinézett, arra emlékeztette Wei WuXiant, amikor ő és Jiang Cheng menekült hasonlóképp.

- Rendben lesz - ígérte. - Mindenképp visszahozom Wen Ninget.

Wen Qing szipogott evés közben.

- Tudtam, hogy nem kellett volna elmennem... De nem volt választásom. Kényszerítettek rá, hogy egy másik városba menjek. Amikor visszatértem, Wen Ningnek és egész csoportjának már nyoma veszett! Tudtam, hogy nem kellett volna egyedül hagynom!

Wei WuXian:

- Minden rendben lesz vele.

Wen Qing az összeomlás határán állt.

- Nem lesz! A-Ning gyerekkora óta ijedős. Óvatos és szégyenlős is. Még ahhoz sem volt bátorsága, hogy eléggé lobbanékony embereket toborozzon a parancsnoksága alá - egy rakás egér mind, mint ő! Fogalma sincs, mit tegyen szükséghelyzetben, amikor nem vagyok ott vele!

Amikor Wei WuXian Jiang Chenggel a hátán elköszönt Wen Qingtől, a lány azt mondta neki: „mindegy, milyen eredménnyel zárul a hadjárat, mostantól kezdve nem tartozunk egymásnak semmivel. Lerendeztük a számlát.”

Wei WuXian még mindig látta lelki szemei előtt a lány büszke arckifejezését. Múlt éjjel azonban még arra sem volt hajlandó, hogy a kezét elengedje, szinte térdelt előtte, ahogyan könyörgött: „Wei WuXian, Wei WuXian, Fiatal Wei Mester, kérlek, segíts nekem! Tényleg senki máshoz nem tudok fordulni segítségért. Segítened kell megtalálnom A-Ninget! Nincs más választásom, csak te!”

A korábbi büszkeségnek nyoma sem maradt.

A Qiongqi út egy ősi ösvény volt, mely egy völgyön át vezetett. A legenda szerint ez az ösvény volt az, ahol a QishanWen Szekta alapítója, Wen Mao felemelkedett a hírnév szárnyain egyetlen csata után. Évszázadokkal ezelőtt nyolcvanegy teljes napon át harcolt egy isteni lénnyel, végül kioltotta az életét. Ez az isteni lény a Qiongqi volt, a káosz égi vadállata, aki arról volt ismert, hogy megbüntette a jókat és bátorította a gonoszakat, elnyelte a hűségeseket és az igazságosakat és megjutalmazta a csalárdokat. Természetesen lehetetlen lett volna megmondani, vajon a legenda igaz volt-e valójában, vagy a QishanWen Szekta soron következő szekta vezetőinek túlzása volt csupán.

Évszázadokkal később a völgy veszélyes szakadékból imádat és zarándoklat színterévé vált. A Naplemente Hadjárat után a szekták felosztották a QishanWen Szekta korábbi területeit, és a Qiongqi út a LanlingJin Szektához került. Eredetileg a völgy magas sziklafalaiba az alapító, Wen Mao életének jelenetei voltak belevésve. Most, hogy a LalingJin Szekta átvette a területet, természetesen nem engedhette, hogy a QishanWen Szekta dicsőséges múltja továbbra is megörökítve maradjon. A völgy az újjáépítés közepén tartott, mindkét oldalon vésővel verték le az összes domborművet és újakat véstek a helyükre. Természetesen végül új nevet is fog kapni, mely a LanlingJin Szekta vitézségét lesz hivatott kiemelni.

Egy ilyen nagyméretű vállalkozás biztosan sok munkást igényelt. És ezekre a munkásokra természetesen nem akadhatott jobb jelölt, mint a Wen Szekta hadifoglyai, akik otthontalan csavargókká váltak a Naplemente Hadjárat után.

Amikor a páros elérte a Qiongqi utat, már éjszaka volt. A éj fekete fátyolát hidegen záporozó eső reszkette meg. Wen Qing szorosan Wei WuXian mögött lépdelt vánszorogva, úgy remegve, mintha fázott volna, nem is kívülről, hanem belülről. Wei WuXiannak időről időre segítenie kellett neki a haladásban. A völgy előtt egy sornyi kunyhó állt, melyet ideiglenesen építettek a hadifoglyoknak, hogy ott töltsék az éjszakákat. Wen Qinget vezetve Wei WuXian egy öreg, hajlott alakot pillantott meg a távolban. Az alak lassan sétált, esőbe burkolózva, kezében egy nagy zászlóval. Amikor közelebb ért, tisztán kivehető volt, hogy egy roskatag öregasszony cipeli a zászlót. Hátán totyogó korú kisgyereket vitt, aki ügyet sem vetett semmi másra azon kívül, hogy saját ujjait rágcsálja. Néhány rongy tartotta meg szorosan az asszony hátán. Az öreg és a fiatal oda-vissza járkált az út mentén. Az öregasszonynak nehezen ment a zászló cipelése. Minden néhány lépés után pihennie kellett, kezéből letette a lobogót.

Amikor meglátta, Wen Qing vörös szemekkel kiáltott fel:

- Nagyi! Én vagyok!

Az öregasszony valószínűleg se nem látott, se nem hallott valami jól. Sem kinézetre, sem hangját hallván nem tudta megmondani, ki ez a személy. Mindössze annyit tudott, hogy valaki közeledett és rákiabált. Sietve ismét felkapta a zászlót, arcát elöntötte a félelem, mintha megrémült volna, hogy rajtakapják és megszidják.

Wen Qing odafutott és elragadta tőle a zászlót.

- Mi ez? Mit csinálsz?

A zászlóra egy nagy nap, a QishanWen Szekta címere volt felfestve. A motívum tetejére azonban vérvörös keresztet tettek. A zászló maga is rongyokban lógott. A Naplemente Hadjárat végégtől egészen ezidáig számtalan embert neveztek ki „maradék Wen-kutyának”. Nagyon sok módszert is használtak arra, hogy kínozzák őket, melynek a hangzatos „ön-tükrözés” nevet adták. Wei WuXian tudta, hogy mivel feltehetőleg túl öregnek találták és nem tudták munkára fogni, mint a többieket, a tábor vezetője ezzel a fajta kínzási módszerrel állhatott elő a számára. A Wen Szekta rongyos zászlóját kellett fel-alá cipelve folyamatosan megaláznia saját magát.

Az öregasszony hátrahőkölt a meglepetéstől. Amikor végre rájött, ki az, leesett az álla.

- Nagyi, hol van A-Ning? - kérdezte Wen Qing. - Hol van a Negyedik Nagybácsi és a többiek? Hol van A-Ning?!

Az öregasszony Wei WuXianra pillantott, aki a lány mellett állt, és semmit nem mert mondani. Csak a völgy irányába tekintett. Mivel nem tudott mást tenni, Wen Qing nekiiramodott.

A völgy mindkét oldalán fáklyákat állítottak. A lángok sisteregtek időnként az eső finom cseppjeitől, de fényük mégis jól megvilágította az ösvényen a száz meg száz nehézkes alakot.

A foglyok mind kísértetisesen sápadtak voltak, lépéseik csoszogók. Nem engedték nekik, hogy mágikus erejüket vagy bármely más eszközt használjanak, nem csak azért, mert a LainlingJin Szekta óvatosságból így döntött, de büntetésképp is. Fekete esernyőkkel több, mint egy tucat felügyelő lovagolt körülöttük az esőben és folyamatosan szidalmazták őket. Wen Qing belevetette magát az esőbe, szemei őrülten cikáztak át minden egyes fáradt, mocsokkal borított arcon.

Az egyik felügyelő észrevette, felemelte a kezét és rákiáltott:

- Honnan jöttél? Ki engedett itt futkározni?

Wen Qing sietve válaszolt.

- Azért vagyok itt, hogy megtaláljak valakit, azért jöttem, hogy megtaláljak valakit!

A felügyelő közelebb jött, valamit előhűzott az övéből és meglengette felé.

- Nem érdekel, hogy keresel-e valakit vagy sem - menj el! Ha nem...

Ekkor pillantotta meg a fiatal nő mögött a fekete köntősű alakot. Mintha csak csomót kötöttek volna a nyelvére, a hangja egyszeriben elhalt.

A fiatalember jóképű volt, de szemei hidegek. Pillantásától önkéntelenül is megremegett. De hamarosan ráébredt, hogy a férfi nem rá bámul, hanem a vasbillogra, amit lenget.

A billog a felügyelő kezében ugyanolyan fajta volt, mint amit a QishanWen Szekta szolgái használtak. Csendesen megállították a lovaikat, egymás között sugdolóztak. Senki sem merte többé Wen Qinget megállítani, aki tovább kiabált keresgélés közben:

- A-Ning! A-Ning!

Akármilyen magányosan csengett a hangja, senki sem válaszolt neki. Még akkor sem lelte semmi nyomát a testvérének, amikor az egész völgyet átkutatta. Ha Wen Ning itt lett volna, már régen odafutott volna hozzá. A felügyelők óvatosan leszálltak lovaikról. Az egész csoport Wei WuXianra meredt, mintha haboztak volna, üdvözöljék-e vagy sem.

Wen Qing odafutott hozzájuk és megkérdezte:

- Hol vannak azok a Wen harcművészek, akiket néhány nappal ezelőtt küldtek ide?

Az emberek egymásra néztek. Némi kényszerű időhúzás után az egyik felügyelő, ki a legőszintébbnek látszott, barátságos hangon válaszolt:

- Az összes hadifogoly itt Wen harcművész. Minden nap küldenek újakat.

Wen Qing:

- Jin ZiXun ide küldte az öcsémet! Ő... nagyjából ilyen magas. Nem beszél túl sokat és amikor beszél, dadog...

A felügyelő:

- Hé, hajadon, nézd. Olyan sok ember van itt. Hogyan emlékezhetnénk rá, melyik dadog, melyik nem?

Wen Ning idegességében toppantott a lábával.

- Tudom, hogy itt kell lennie!

A felügyelő kerek, pufók ember volt. Alázatosan mentegetőző mosolyt villantott rá.

- Hajadon, ne aggódj. Sokszor megtörténik, hogy más szekták is jönnek hozzánk harcművészekért. Talán valaki más elvitte az elmúlt pár napban? Amikor megszámoljuk őket, néha az is kiderül, hogy egyik-másik megszökött...

Wen Qing:

- Ő nem szökött volna meg! Nagyi és a többiek mind itt vannak. Az öcsém nem futott volna el egyedül.

A felügyelő:

- Akkor talán szeretnél még több időt a kereséssel tölteni? Mindenki itt van. De ha nem találod meg, mi se tudunk vele mit csinálni.

Hirtelen Wei WuXian szólt közbe.

- Mindenki itt van?

Amikor megszólalt, minden arc megfagyott egy pillanatra. A felügyelő felé fordult.

- Úgy van.

Wei WuXian:

- Rendben. Egyenlőre akkor úgy veszem, hogy mindenki itt van, aki él. Mi a helyzet a többivel?

Wen Qing alakja megingott.

A „többi” az élőkhöz képest csak a holtakat jelenthette.

A felügyelők siettek válaszolni:

- Nem ez a módja a beszédnek. Bár minden Wen harcművész itt van, soha nem követtünk el ellenük semmi végzeteset.

Mintha semmit sem hallott volna, Wei WuXian kivette a fuvolát az övéből. A néhány fogoly, akik mellette álltak, előrébb vánszorogtak, sikoltozni kezdtek, majd minden nehéz tárgyat ledobva a hátukról menekülni kezdtek. A völgy közepén nagy kör formálódott körülötte.

Valójában a foglyok nem ismerték fel Wei WuXian arcát, mivel azok a harcművészek, akik belefutottak Wei WuXianba a Naplemente Hadjárat harcmezején, mint ugyanazt a sorsot kapták - a teljes megsemmisítést. Ezért minden Wen harcművész, aki felismerhette volna, ádáz holttesté változott seregében, hogy parancsait teljesítsék. De a sötét fából faragott, vérvörös zsinórral ékített fuvola és a feketébe öltözött, fiatal férfi, aki hordozta, rémálmukká vált.

Mindenfelé emberek kiáltoztak.

- A szellemfuvola, Chenqing!

Wei WuXian ajkaihoz illesztette Chenqinget. A fuvola éles hangja beletépett az éjjeli ég szövetébe és az eső függönyébe, akár egy kilőtt nyílvessző. Visszahangja az egész völgyet betöltötte. Csak egyetlen hangot játszott le, és Wei WuXian újra eltette Chenqinget. Karját maga mellett lógatva, hideg mosollyal ajkain állt, hagyta, hogy az esőcseppek átáztassák haját és ruháját.

Hirtelen valaki megszólalt:

- Mi ez a hang?

Meglepetés kiáltásai keltek a tömeg túlszélén. Az emberek tülekedve félreálltak a körből, melyben körülvették őt. Mögöttük nagy területen nagyjából egy tucat rongyos, támolygó alak állt, magasak és alacsonyak, férfiak és nők. Némelyikből rothadó hús szaga áradt. Az elöl álló Wen Ning volt, kinek szemei még nyitva voltak.

Arca fehér volt, mint a viasz, pupillái kitágultak. Ajkai sarkában a vér már sötétbarnává száradt. Bár mellkasa nem emelkedett és süllyedt egyáltalán, nyilvánvaló volt, hogy bordáinak fele összezúzódott. Bárki, aki a jelenetet látta, biztos lehetett benne, hogy már nem él, de Wen Qing még mindig nem adta fel, remegő kezekkel nyúlt a pulzusa felé.

Miután néhány pillanatig a kezében tartotta, végül könnyekben tört ki.

Rémült volt és izgatott, úgy rohant, mint aki megőrült, mégis elkésett. Még nem is láthatta öccsét még egyszer, utoljára.

Wen Qing sírva érintette meg Wen Ning bordáit, mintha csak vissza akarta rakni volna azokat a helyükre. Hiábavaló reményében nem létező lehetőségekbe is kapaszkodott. Édes arca eltorzult, nem volt szép látvány, teljesen elcsúnyult. De bárki, akit az ő helyében a legmélységesebb gyász ért volna, nem tudott volna méltósággal sírni.

Egyetlen öccse merev holtteste előtt a büszkeségnek egy morzsája sem maradt benne, melyet oly keményen igyekezett fenntartani.

A megrázkódtatás, mely Wen Qinget érte, túl erősnek bizonyult. Végül nem tudta tovább tartani magát és elájult. Wei WuXian mögötte állva azonnal elkapta, egy szót sem szólt, csak hagyta mellkasára dőlni. Behunyta a szemeit, majd kisvártatva ismét felnyitotta.

- Ki ölte meg?

Hangszíne egyszerre volt forró és jéghideg. Mintha nem is annyira dühös lett volna, inkább eszébe jutott volna valami. Az elöl álló felügyelő úgy vélte, még mindig van esélye, ezért tagadólag válaszolt.

- Fiatal Wei Mester, nem mondhatsz ilyet. Mi egyetlen embert nem mernénk itt megölni. Ő az, aki nem volt elég elővigyázatos munka közben, lezuhant a völgy faláról és szörnyethalt.

Wei WuXian:

- Senki sem merne megölni egyetlen embert sem? Ez igaz?

A felügyelők egyöntetűleg bizonykodni kezdtek.

- Teljesen!

- Egyetlen egyet sem!

Wei WuXian elmosolyodott.

- Ó. Értem. - Nyugodtan folytatta: - Mivel ők Wen-kutyák, és a Wen-kutyák nem emberek. Még ha meg is öltétek őket, akkor sem számít annak, hogy embereket öltök. Ezt mondjátok, ugye?

Éppen erre gondolt a vezető felügyelő is, amikor mondta. Hogy gondolatait kiolvasták fejéből, elsápadt. Wei WuXian hozzátette:

- Tényleg azt hiszitek, nem tudom, hogyan halt meg valaki?

A felügyelők elnémultak. Mintha végül ráébredtek volna, hogy egyáltalán nem kedvezett nekik a helyzet, úgy tűntek, mintha összezsugorodtak volna. Wei WuXian továbbra is fenntartotta mosolyát.

- A legjobb, ha mindent őszintén beismertek. Ki volt az, aki megölte? Lépjen elő önként. Vagy inkább rossz embereket ölök meg, de nem hagyom futni. Ha mindannyiótokat megölöm, akkor biztosan egyikőtök sem ússza meg.

A csoport úgy érezte, mintha tűkkel szúrkálták volna a fejbőrüket, vérük elhűlt. A vezető felügyelő dadogni kezdett:

- A YunmengJiang és a LanlingJin Szekta mindig jól kijött egymással. Neked nem...

Ezt hallván Wei WuXian rápillantott, hangjában csodálkozás bújkált.

- Milyen bátor vaggy. Fenyegetsz?

- Természetesen nem, természetesen nem - sietett a vezető felügyelő megnyugtatni.

Wei WuXian:

- Gratulálok, hogy sikeresen elvesztegettétek minden türelmem. Mivel nem akartok beszélni, hadd válaszoljon ő maga.

Mintha csak erre várt volna hosszú ideje, Wen Ning fagyott holtteste hirtelen megmozdult, felemelte a fejét. Mielőtt a két legközelebbi felügyelő akár csak felsikolthatott volna, mindkettőjük kezére vasabroncsként szorult rá a keze.

Wen Ning kifejezéstelen arccal magasra emelte a két rövid-lábú felügyelőt a levegőbe. A körülöttük levő kör egyre nagyobb és nagyobb lett. A vezető felügyelő kiáltozni kezdett:

- Fiatal Wei Mester! Fiatal Wei Mester! Kérlek, légy hozzánk könyörületes! A pillant hevében elkövetett tettek visszafordíthatatlan következményekhez fognak vezetni!

Az eső egyre sűrűbben hullott. Wei WuXian orcáin szűntelen vízcseppek árja ömlött. 

Hirtelen megperdült, kezét Wen Ning vállára tette és rákiáltott:

- Wen QiongLin!

Válaszul Wen Ning elnyújtott, mennydörgő ordítást hallatott. A völgyben lévő összes embernek megfájdult a füle. Wei WuXian tagolva, lassan szólt:

- Bárki okozta neked, hogy ilyenné válj, találkozzanak hasonló végzettel. Megadom neked rá a jogot. Intézd el.

Amikor ezt meghallotta, Wen Ning azonnal egymáshoz csapta a két, kezében tartott felügyelőt. A két fej, mint két felrobbanó görögdinnye, azonnal darabjaira hullott, vörös és fehér darabok repültek szerteszét.

A jelenet kísértetiesen groteszk volt. Sikoltások verték fel a völgyet. Lovak nyerítettek és foglyok menekültek - teljes volt a zűrzavar. Wei WuXian a karjaiba vette Wen Qinget. Mintha semmi sem történt volna, keresztülvágott a pánikba esett tömegen és megragadta egy ló kantárját. Amikor meg akart fordulni, egy vékony fogoly megszólította:

- … Wei úr.

Wei WuXian rápillantott.

- Mi van?

A fogoly hangja enyhén remegett, miközben egy bizonyos irányba mutatott.

- Ott... ott egy ház a völgynek azon az oldalán. Arra használták, hogy... embereket oda zárjanak és verjék őket. Bárkit, aki meghalt, kivonszoltak onnan és eltemették. Néhány ember azok közül, akiket keresel, ott lehet bent...

Wei WuXian:

- Köszönöm.

Követte az ember által mutatott irányt és valóban talált egy csűrt, ami úgy festett, mintha csak ideiglenesre építették volna. Wen Qinget fél kézzel tartva berúgta az ajtót. A szoba sarkában nagyjából egy tucat ember ült, mindannyian összeverve, véresen. Hátrahőköltek a megdöbbenéstől, amikor olyan durván rájuk rúgta az ajtót. Amikor néhányan megpillantották a Wei WuXian karjaiban heverő Wen Qinget, súlyos sérüléseiket figyelmen kívül hagyva odafutottak hozzá.

- Hajadon Qing!

Egyikük felfortyant:

- Ki... ki vagy te? Mit csináltál a Hivatal Vezetővel?

Wei WuXian:

- Semmit. Kik a Wen Ning alá rendelt harcművészek? Hagyjuk a badarságokat, lépjenek elő most!

A csoport tagjai egymásra bámultak, de Wei WuXian már ott is hagyta őket, Wen Qinggel a karjában. Nem tehettek mást, mint követték, egymást támogatva. Amint kiléptek a házból, még mielőtt megállapíthatták volna, mi okozza a völgyben a nagy felfordulást körülöttük, Wei WuXian rájuk parancsolt:

- Hozzátok a lovakat. Siessetek!

Egy középkorú férfi tiltakozni próbált.

- Nem, a mi Fiatal Wen Ning Mesterünk...

Hirtelen egy letépett fel repült el előtte. Az emberek épp időben fordultak meg, hogy lássák, amint Wen Ning porrá zúz egy hullát, melynek végtagjai még mindig tekeregtek a földön. Puszta kezeivel tépte ki a belső szerveket.

Wei WuXian rákiáltott:

- Elég!

Mély morgás jött Wen Ning torkából, mintha még nem lett volna elégedett. Wei WuXian füttyentett és ismét ráparancsolt:

- Fel!

Wen Ning felállt. Wei WuXian:

- Mire vártok? Nyergeljétek fel a lovakat. Ne mondjátok, hogy arra vártok, megtaláljam a kardjaitokat?

A csoport egyik tagjának eszébe jutottak az idősek. Sietve előhozta az öregasszonyt és a kisgyereket, felsegítve őket a lóra. A még mindig eszméletlen Wen Qinget tartva Wei WuXian maga is lóra szállt. A több tucatnyi ember valahogy talált egy tucatnyi lovat az elszabadult pokolban. Egyre ketten, hárman is felültek, akármennyire kényelmetlen volt. Az öregasszony nem tudott egyedül lovagolni és még a gyereket is cipelte.

Őt látván Wei WuXian felé nyújtotta a karját.

- Add ide nekem.

Az öregasszony hevesen rázogatta a fejét. A gyerek is szorosan ölelte nagymamája nyakát, az a veszély fenyegette, hogy mindjárt lecsúszik. Mindkettejük szemében leplezetlen félelem bújkált. Wei WuXian egyetlen mozdulattal felemelte a kisfiút és a hóna alá dugta.

Az öregasszony halálra rémült.

- A-Yuan! A-Yuan!

Bár az A-Yuannak nevezett gyerek még egészen kicsi volt, már ismerte a félelmet. Mégsem sírt. Csak rágicsálta tovább az ujjait, miközben néhány félős tekintetet vetett Wei WuXianra.

– Indulunk! - kiáltotta Wei WuXian. Lábait a ló véknyába vágta és a csoport élére ugratott. A tucatnyi ló követte, beleszáguldva az éjjeli esőbe.

Azon az éjszakán a teljes harcművész világ válságba dőlt.

Éjfélkor a Pontytorony Arany Pavilonjában több, mint ötven, különféle szekta vezetője ült össze. Jin GuangShan foglalta el a fő helyet. Jin ZiXuan távol maradt, míg Jin ZiXunnak nem volt elég tapasztalata, így Jin GuangYao maradt az egyetlen, aki mellette állt. Az első sorban olyan neves szekta vezetők és harcművészek ültek, mint Nie MingJue, Jiang Cheng, Lan XiChen és Lan WangJi. Mindegyikük arckifejezése komoly volt. A következő sorban a kevésbé fontos szekta vezetők foglaltak helyet.

Úgy festettek, mint akik jelentős ellenféllel állnak szemközt, időnként egymás között suttogva:

- Tudtam.

- Mindenképp ez lett volna előbb vagy utóbb.

- Lássuk, hogy akarnak bánni vele.

Jiang Cheng minden szempár kereszttüzében ült. Elöl elhelyezkedve arca felhősnek látszott. A többiekkel együtt hallgatta, ahogy Jin GuangYao elmagyarázza a dolgokat, tiszteletteljes arckifejezéssel, lágy hangon.

- … Négy felügyelő megsebesült. A Wen Szekta maradék tagjai közül nagyjából ötven elmenekült. Miután Wei WuXian a Temetőbuckákra vezette őket, ádáz holttestek százait idézte meg, hogy járőrözzenek a hely lábánál. Az embereink annál nem tudtak tovább jutni.

Amikor befejezte, csend szállta meg az Arany Pavilont.

Jiang Cheng csak néhány perc után szólalt meg:

- Amit tett, az tényleg kicsit túl sok. Jin Szekta Vezető, a helyében is bocsánatot kérek tőled. Ha van bármi mód, ahogyan segíthetek a helyzeten, kérlek, tudasd velem. Mindenképp kárpótlást ajánlok a dolgokért, amennyiben csak tehetem.

Jin GuangShan azonban sem bocsánatkérését, nem kárpótlását nem akarta.

- Jiang Szekta Vezető, elöször a te kedvedért a LanlingJin Szekta nem szándékozott semmit mondani. De ezeknek a felügyelőknek egy része nem a Jin Szektából került ki. Néhányan más szekták tagjai voltak. Ezért...

Jiang Cheng összevonta szemöldökét. Megdörgölte a halántékán lüktető eret és hangtalanul mély levegőt vett.

- … Minden Szekta Vezetőtől bocsánatot kérek. Mindenki, attól tartok, ti nem tudjátok, hogy a Wen harcművésznek a neve, akit Wei WuXian meg akart menteni, Wen Ning volt. Neki és nővérének, Wen Qingnek hálával tartozunk azért, ami a Naplemente Hadjárat során történt.

Nie MingJue:

- Hálával tartozol nekik? Hát nem a QishanWen Szekta okozta a YunmengJuang Szekta teljes megsemmisülését?

Az elmúlt pár év alatt Jiang Cheng ragaszkodott hozzá, hogy éjbe nyúlóan dolgozzon minden nap. Azon a napon épp úgy döntött, hogy korán nyugovóra tér, mégis a Pontytoronyba kellett rohannia az éjszaka közepén a bombaszerűen robbanó hírekre. Kezdetektől fogva elnyomott némi haragot a kimerültség álcája alatt. Versengő természete folytán már amúgy is felizgatta magát, amióta csak mentegetőznie kellett más embereknek. Amikor meghallotta, hogy Nie MingJue ismét felhozza a szektájával történt esetet, gyűlölet áradt szét benne.

De a gyűlölet nem csak mindenki ellen irányult, aki ebben a szobában ült, de Wei WuXianra is kiterjedt.

Lan XiChen egy pillanattal később megszólalt:

- Hallottam Wen Qing nevét néhányszor. Nem emlékszem, hogy részese lett volna a Naplemente Hadjárat bármely bűntettének.

Nie MingJue:

- De nem is állította meg őket.

Lan XiChen:

- Wen Qing egyike volt Wen RuoHan legbizalmasabb embereinek. Hogyan állíthatta volna meg őket?

- Ha csak némán tűrt és nem ellenkezett, amikor a Wen Szekta öldöste az embereket, az ugyanaz, mintha közömbös lett volna - mondta hidegen Nie MingJue. - Nem lehetett olyan naív, hogy azt remélje, majd tisztelettel kezelik őt, amikor a Wen Szekta oly sok gonoszat követett el, és hogy majd nem kell elszenvednie a következményeket és megfizetni az árát, amikor elsöpörtük a Wen Szektát.

Lan XiChen tudta, hogy az miatt, ami az apjával történt, Nie MingJue mindennél jobban megvetette a Wen-kutyákat és különösképp nem viselte el a gaztetteket. Lan XiChen nem szólt többé.

Az egyik szekta vezető szólalt fel:

- Amit Nie Szekta Vezető mondott, teljesen úgy van. Emellett, Wen Qing egyike Wen RuoHan legbizalmasabb embereinek. Azt mondod nekem, hogy sosem volt részese semminek? Nem veszem be. Létezik-e egyetlen Wen-kutya is, akinek nem tapad vér a kezéhez? Talán csak még nem jöttünk rá!

Amint a Wen Szekta múltbéli kegyetlenségeit említették, a tömeg forrongani kezdett, mozgolódtak és fecsegtek. Jin GuangShan szólni akart, de ezt látván meglehetősen elégedetlennek festett.

Jin GuangYao észrevette arckifejezésének megváltozását és felemelte a hangját:

- Mindenki, kérlek, csillapodjatok le. Nem ez a témája annak, amit ma meg kell vitatnunk. - Miközben beszélt, jelzett a szolgáknak, hogy hűtött gyümölcsdarabokat szolgáljanak fel, elterelve vele az emberek figyelmét. Az Arany Pavilon végül csak elcsendesedett.

A lehetőséget megragadva Jin GuangShan szólásra emelkedett:

- Jiang Szekta Vezető, mindez eredetileg szektád magánügye volt. Nem lett volna helyénvaló számomra, hogy beleszóljak. De ahogyan most állnak a dolgok, óvatosságra kell intenem téged Wei Yinggel kapcsolatban.

Jiang Cheng:

- Folytasd, Jin Szekta Vezető.

Jin GuangShan:

- Jiang Szekta Vezető, Wei Ying a te jobbkezed. Nagyra tartod. Mindannyian tudjuk. Másfelől azonban igen nehéz megmondani, ő tisztel-e téged valójában, vagy sem. Bárhogyan is, sok éve vagyok szekta vezető és még soha nem láttam egyetlen szekta szolgáját sem, hogy ilyen gőgősen, ilyen büszkén mert volna viselkedni. Hallottad, mi a szóbeszéd odakint? A Naplemente Hadjárat során a YunmengJiang Szekta győzelmei egyes egyedül Wei WuXiannak köszönhetőek - micsoda sületlenség!

Szavait hallván Jiang Cheng arca egyre jobban elsötétült. Jin GuangShan megrázta a fejét.

- Egy olyan fontos eseményen, mint a virágfesztivál, az orrod előtt mert jelenetet rendezve, és akkor távozott, amikor neki jólesett. Még valami olyasmit is mondani mert, hogy „nem törődöm Jiang WanYin Szekta Vezetővel egy cseppet sem!” Mindenki, aki ott volt, a saját fülével hallotta...

Hirtelen egy közömbös hang szólt közbe:

- Nem.

Jin GuangShan épp meséje közepénél tartott. Amikor ezt meghallotta, megdermedt meglepetésében, és a tömeggel együtt arra fordult, hogy megnézze, ki az.

Lan WangJi egyenes háttal ült, teljes nyugalommal beszélt.

- Nem hallotta, hogy Wei Ying ezt mondta volna. Nem hallottam azt sem, hogy a legkisebb tiszteletlenséget kiejtette volna a száján Jiang Szekta Vezetővel kapcsolatban.

Lan WangJi ritkán beszélt, amikor emberek között volt. Még amikor harcművész technikákat vitattak meg a konferenciákon, akkor is csak olyankor válaszolt, amikor mások kérdéseket tettek fel neki. Olyankor a lehető legrövidebb módon, de minden hiba nélkül felülkerekedett mások hosszas fejtegetésein. Ettől eltekintve szinte soha nem szólalt meg. És ezért, amikor Jin GuangShant félbeszakította, az sokkal nagyobb megrökönyödést érzett, mint felháborodást. De kitalációja így is olyan sok ember szemében lett megcáfolva. Kissé kínosan érezte magát.

A jó dolog az volt, hogy bármennyire is kínos helyzetbe került, Jin GuangYao érkezett a segítségére, hogy megmentse a napot, és felkiáltott:

- Igazán? Azon a napon a Fiatal Wei Mester olyan erőszakosan tört be a Pontytoronyba. Túl sok mindent mondott, egyik megdöbbentőbb volt, mint a másik. Talán még más dolgokat is kiejtett a száján. Nem emlékszem pontosan rájuk.

Emlékezőtehetsége vetekedett Lan WangJiéval, vagy talán még annál is jobb volt. Amint ezt meghallotta, Nie MingJue tudta, hogy szándékosan ködösít, szemöldökét enyhén összevonta.

Jin GuangShan kapott az elterelésen.

- Úgy van. Akárhogyan is, a viselkedése mindig is fennhéjázó volt.

Az egyik szekta vezető hozzátette:

- Hogy őszinték legyünk, ezt már régóta akartam mondani. Bár Wei WuXian tett néhány dolgot a Naplemente Hadjáratban, számos vendég harcművész akad, aki nála is többet tett. Még senkit sem láttam, aki úgy eltelt volna saját magával, mint ő. Bocsássátok meg a nyersségem, de ő egy szolga fia. Hogy lehet egy szolga fia ennyire gőgös?

Amikor felhozta a „szolga fiát”, jó néhányan természetes módon összefüggésbe hozták ezt a csarnokban álló „prostituált fiával”. Jin GuangYao világosan észlelte a barátságtalan pillantásokat. Mosolya mégis tökéletes maradt, cseppet sem halványodott el. A tömeg együtt mozdult az árral és sorra hozták fel panaszaikat.

- A kezdetben Jin Szekta Vezető pusztán jó szándék által vezetve kérte Wei Yingtől a Tigris Amulettet, azon aggódva, hogy nem tudja majd uralni és ez katasztrófához vezet. Ő azomban a saját mércéjével mérte mások szándékait. Azt gondolta, mindenki az ő kincsét hajszolja? Micsoda vicc. Ha kincsekről beszélünk, van-e egyetlen olyan szekta is, mely nem halmozott volna fel valamennyit?

- Tudtam, hogy végül történni fog valamit, ha továbbra is a szellemösvényt járja, és tessék! Máris felfedődött gyilkos szándéka. Válogatás nélkül öldöste az oldalunkon állókat is, pusztán néhány Wen-kutya miatt...

Hirtelen egy óvatos hang vágott közbe:

- Nem igazán válogatás nélkül, ugye?

Lan WangJi látszólag egyfajta zen nyugalmat öltött magára, mely összes érzékét kizárta. Amikor azonban ezt meghallotta, megmozdult és odatekintett. Egy fiatal, jó kiállású lány szólt, az egyik szekta vezetője mellett állva. Oda nem illő megjegyzésével azonnal a közelben álló harcművészek célpontjává vált.

- Mit értesz ezalatt?

A lány úgy festett, mint aki megijedt. Még félősebben folytatta:

- Nem... nem értek rajta semmi mást. Nincs ok rá, hogy felzúduljon mindenki. Csak úgy érzem, hogy a „válogatás nélkül öldösött” igazán nem helyénvaló kifejezés.

Egy ember kiköpött.

- Hogy lenne már nem helyénvaló? Wei WuXian válogatás nélkül ölt a Naplemente Hadjárat óta. Tudod bizonyítani az ellenkezőjét?

A lány keményen próbált tiltakozni.

- A Naplemente Hadjárat hadszíntér. A hadszíntéren nem mindenki válogatás nélkül gyilkol-e? Fontoljuk meg ezt az állítást. Igazán nem gondolom, hogy helyes lenne azt mondani, hogy válogatás nélkül ölt. Végülis, indok volt rá. Ha a felügyelők valóban kínozták a foglyokat és megölték Wen Ninget, akkor ezt nem lehet tovább válogatás nélküli gyilkolásnak nevezni, hanem inkább bosszúnak...

Egyikük dühösen ráordított:

- Szinte nevetséges vagy! Ne mondd, hogy azt gondolod, joga volt az embereinket öldösni! Ne mondd, hogy dicsőíteni fogod, mintha igazságosan cselekedett volna!

Másikuk gúnyolódni kezdett:

- Még mindig nem tudjuk, vajon a felügyelők tényleg elkövették-e ezeket a dolgokat. Nem mintha bárki saját szemével látta volna.

- Úgy van. Minden felügyelő, aki túlélte, azt mondta, hogy ők aztán biztosan nem bántották a foglyokat. Wen Ning azért halt meg, mert magától leesett a szikláról. Még odáig is elmentek, hogy visszahozták a testét és eltemették, mégis bosszút állt rajtuk. Milyen kiábrándító!

- A többi felügyelő fél, hogy felelősnek találják őket a foglyok kínzásáért és emberek legyilkolásáért - mondta a lány. - Persze, hogy ragaszkodni fognak hozzá, hogy magától esett le...

- Abbahagyhatod a vitatkozást - vigyorgott rá gúnyosan valaki. - Nem akarjuk hallani olyan valaki megjegyzéseit, akinek más indítékai is vannak.

A lány arca elvörösödött. Megemelte a hangját.

- Magyarázd meg. Mit értesz azalatt, hogy más indokaim is vannak?

- Nincs szükség arra, hogy bármit is mondjak - felelte a másik. - Mélyen magadban te is tudod és mi is tudjuk. Beleszerettél a Xuanwu barlangjában, csak mert flörtölt veled? Még mindig kiállsz érte, fehérnek nevezed a feketét, bármennyire nem ésszerű is. Hah, a nők mindig nők maradnak!

Annak az esete, hogy mentett meg Wei WuXian egy bajba jutott hajadont a Xuanwu barlangjában, valóban sokáig közszájon forgott. Egyszeriben sok ember rájött, hogy a fiatal lány „MianMian” volt.

- Szóval ezért - mormogta valaki más egyből. - Ez megmagyarázza, miért próbál olyan kétségbeesetten Wei WuXian mellett szólni...

MianMian fújtatott.

- Nem ésszerű? Fehérnek nevezem a feketét? Én csak alaposan megfontolom, mi a helyzet. Mi köze van ennek ahhoz, hogy nő vagyok? Nem tudsz velem szemben észérveket felhozni és ezért támadsz rám más dolgokkal?

- Cc, cc, cc - gúnyolódott egy másik. - Nézd, milyen ártatlannak mutatja magát. Még a szíved is félrehajlott, hogyan tudnád alaposan megfontolni, mi a helyzet?

- Ne pazaroljátok rá az időt. Hogy lehet valaki ilyen egyáltalán a mi szektánkból való? És még az Arany Pavilonba is meghívták. Már azért is szégyellem magam, hogy mellette állok.

Az ellene szólók közül sokan a saját szektájából valók voltak. MianMian olyannyire feldühödött, hogy szemei kivörösödtek. Könnyeit visszanyelve kiáltotta egy pillanattal később:

- Rendben van! A ti hangotok erősebb! Rendben! Ti vagytok az ésszerűek!

Összeszorította a fogait és erővel letépte magáról a címeres köntöst, amit viselt, hangos puffanással odacsapta az asztalra. Még azok a szekta vezetők az első sorokban, akik nem figyeltek oda eddig, most mind megfordultak, hogy lássák, mi történt. A mellette állók igencsak meglepődtek. Azt akarja ezzel mondani, hogy kilép a szektából?

MianMian nem mondott semmit, egyszerűen megfordult és távozott. Kisvártatva valaki felnevetett:

- Ha leveszed, vissza ne vedd többet, hogy ha már ennyire képes vagy!

- Mit gondol, kicsoda ő... úgy megy el, ahogy neki tetszik? Ki törődik vele? Mit bizonyít ezzel?

Többen is egyetértettek vele:

- A nők mindig nők maradnak. Kilépnek, amint pár gorombább szót mondasz nekik. Biztosan magától visszajön majd pár nap múlva.

- Nem kétséges. Végül is szolga lányából sikerült növendékké emelkednie, hahaha....

A lázadozó hangokat figyelmen kívül hagyva Lan WangJi is felállt és kiment. Miután Lan XiChen megértette, mi történt pár perccel korábban, és meghallotta, hogy fordult egészen rossz irányba a megbeszélés, felszólalt:

- Mindenki, már elment. Csillapodjatok le.

Most, hogy ZeWu-Jun is szólt, az embereknek természetesen meg kellett neki adni az arcot. Az Arany Pavilonban egymás után mindannyian Wei WuXiant és a Wen-kutyákat kezdték ismét elmarasztalni. Mind szenvedélyes gyűlölettel beszélt, válogatás nélkül öntötték cáfolhatatlan megvetésüket a levegőbe. A hangulatot felhasználva Jin GuangShan Jiang Chenghez fordult.

- Már egy ideje tervezgette, hogy a Temetőbuckákba veszi be magát, ugye? Végül is, mindezen képességével nem lett volna túl nehéz, hogy saját szektát alapítson. És ezért felhasználta a lehetőséget, hogy ott hagyja a Jiang Szektát, hogy bármit megtehessen, amit akar széles e világon. Te oly sok fáradozással építetted újra a YunmengJiang Szektát. Neki már eddig is túl sok ellentmondásos tulajdonsága volt, és mégsem fogta vissza magát, ennyi bajt kevert neked. Nem törődik veled egyáltalán.

Jiang Cheng úgy tett, mint aki állja a sarat.

- Valószínűleg nem ez a helyzet. Wei WuXian gyerekkora óta ilyen volt. Még az apám sem tudta megfékezni.

Jin GuangShan:

- Még FengMian-xiong se tudott vele mit kezdeni, he? - Néhányszor felkuncogott. - FengMian-xiong mindig részrehajló volt vele.

Amikor a „részrehajló” szót meghallotta, Jiang Cheng szájának sarka mellett megrándultak az izmok.

Jin GuangShan folytatta:

- Jiang Szekta Vezető, te nem olyan vagy, mint az apád. Csak néhány év telt el a YunmengJiang Szekta újraalapítása óta, pontosan ez az az idő, amikor hatalmad meg kell mutatnod. És ő még arra sem képes, hogy a gyanúsítgatásokat elkerülje. Mit fognak gondolni a Jiang Szekta új növendékei, ha meglátják? Nem mondd nekem, hogy engeded, hogy követendő példaként tekintsenek rá és lenézzenek téged?

Egyik mondatát a másik után sorolta, addig ütve a vasat, amíg forró. Jiang Cheng lassan válaszolt:

- Jin Szekta Vezető, elég. Elmegyek a Temetőbuckákra és megoldom a dolgot.

Jin GuangShen elégedettséget érzett, őszintén válaszolt:

- Ez a beszéd. Jiang Szekta Vezető, van néhány dolog, néhány olyan ember, akivel nem kellene közösséget vállalnod.

Miután a gyűlés véget ért, mindegyik szekta vezető úgy érezte, kiváló témát szolgáltatott a beszélgetéshez. Gyorsan sétálva minden erejüket a vitába fektették, szenvedélyes gyűlöletük lángja még mindig magasan lobogott.

A Hóban Tündöklő Rózsa árja mögött a Tiszteletreméltó Triád gyülekezett.

- Bátyám, keményen dolgoztál - mondta Lan XiChen.

Jin GuangYao vigyorgott.

- Egyáltalán nem volt kemény munka. Jiang Szekta Vezető asztalánál ült az, akinek keményen meg kellett dolgoznia. Néhány részét darabokra törte. Úgy tűnik, igazán dühös volt.

Nie MingJue csatlakozott hozzájuk.

- Mindez az okos beszéd - valóban kemény munka.

Amikor ezt hallotta, Lan XiChen elmosolyodott, de nem szólt semmit. Jin GuangYao tudta, hogy Nie MingJue mindahányszor leckéztetni akarja, ahányszor csak alkalmat talál rá. Mivel nem tudott mit tenni, megpróbálta megváltoztatni a tárgyat.

- Ó, bátyám, hol van WangJi? Láttam, hogy korábban távozott.

Lan XiChen maga elé intett. Jin GuangYao és Nie MingJue megfordult, hogy oda pillantson. A Hóban Tündöklő Rózsák tengerében Lan WangJi és az Arany Pavilont korábban elhagyó lány állt egymással szemben. A lány szemeiben még mindig könnyek ültek, míg Lan WangJi arckifejezése ünnepélyes volt. Úgy látszott, társalognak.

Egy pillanattal később Lan WangJi könnyedén meghajolt előtte üdvözlésképp.

A meghajlás erős tiszteletet fejezett ki. A lány még komolyabb meghajlással viszonozta. Csupán címer nélküli fátyolköntösét viselve elhagyta Pontytornyot.

Nie MingJue:

- Ennek a lánynak több gerince van, mint szektája csőcselékének.

Jin GuangYao vidáman mosolygott.

- Úgy van.

Két nappal később legalább harminc növendékkel együtt Jiang Cheng elindult Yilingbe.

A Temetőbuckák körül, a legrombolt falak előtt ádáz holttestek százai kóboroltak. Jiang Cheng továbbhaladt. Nem tettek semmit. De amikor a Jiang Cheng mögött haladó növendékek közelítettek, néhány figyelmeztető, mély mordulást hallattak. Jiang Cheng megparancsolta a növendékeknek, hogy várják meg a hegy lábánál. Egyedül ment fel, végigsétált a sötét erdőn. Miután hosszú ideig gyalogolt, végül emberi hangokat hallott maga elől.

Néhány kerek fatuskó állt a hegyi ösvény menték, egy nagy, mely asztalként szolgált, és néhány kisebb, székekként. Egy vörös ruhás nő ült Wei WuXiannal két ilyen tuskón. Egy egyszerűnek és becsületesnek látszó férfi ásta fel a közelben a földet.

Wei WuXian a lábát lógázta.

- Mit szólsz a krumplihoz?

A nő hangja elszánt volt.

- Retkek. A retket nagyon könnyű növeszteni. Nem pusztul ki olyan gyakran. A krumplit nehéz gondozni.

Wei WuXian:

- A retek gusztustalan.

Jiang Cheng felhorkant. Wei WuXian és Wen Qing végre megfordult. Nem voltak meglepettek, amikor megpillantották. Wei WuXian felállt. Amikor odasétált, nem szólt semmit, hanem ment tovább mellette felfelé a hegyen, háta mögött összekulcsolt kézzel. Jiang Cheng sem kérdezett semmit, egyszerűen csak követte.

Nem sokkal később egy csoportnyi férfi jelent meg az ösvény mentén, egy fából készült állvány mellett foglalatoskodtak. Valószínűleg mind a Wen Szekta harcművészei voltak. Mégis levették nappal és lángokkal díszített köntösüket, helyette durva szőttes ruhát vettek fel, kezükbe kalapácsokat és fűrészeket fogtak, vállukra szálfákat és szénát pakoltak, fel és le mászva, kívül és belül sürgölődve; egyáltalán nem különböztek semmiben az egyszerű földművesektől és vadászoktól. Amikor meglátták Jiang Chenget, ruhájából és kardjából azonnal meg tudták mondani, hogy valamely jeles szekta vezetője volt. Mintha félelem töltötte volna el őket, mind abbahagytga a munkát, habozva néztek feléje, még levegőt sem mertek venni.

Wei WuXian feléjük intett.

- Csak folytassátok.

Amikor rájuk szólt, az emberek visszatértek munkájukhoz, némiképp megkönnyebbülten.

- Mit csinálnak? - kérdezte Jiang Cheng.

Wei WuXian:

- Nem találod ki? Házakat építenek.

Jiang Cheng:

- Házakat építenek? Akkor mit csináltak azok, akiket idefelé jövet láttunk, akik a földet túrták? Ne mondd, hogy földművelésre adod a fejed.

Wei WuXian:

- Nem hallottál semmit? Gazdálkodunk.

Jiang Cheng:

- Hullahegy tetején akarsz gazdálkodni? Egyáltalán ehető lesz az, ami itt megterem?

Wei WuXian:

- Higgy nekem. Amikor az emberek igazán éhesek, mindent megesznek, amit csak tudnak.

Jiang Cheng:

- Te tényleg itt szándékozol állomásozni hosszú távon? Élhetnek egyáltalán emberek ilyen elátkozott helyen?

Wei WuXian:

- Három hónapig éltem itt.

Kis csend után Jiang Cheng megkérdezte:

- Nem jössz vissza Lótuszmólóra?

Wei WuXian nyugodtan válaszolt.

- Yunmeng közel esik Yilinghez. Visszalopózom majd néha, ahányszor csak kedvem lesz.

Jiang Cheng felhorkant.

- Csak szeretnéd.

Amikor ismét szólni akart, valami ránehezedett a lábára. Lenézett. Nem tudta, mikor, de egy egy-két év körüli gyerek mászott valahonnan elő és átölelte a lábát. Pufók állát felemelve őt bámulta sötét, kerek szemeivel.

Aranyos, szeretnivaló gyerek volt. Jiang Chengnek azonban sajnálatos módon nem maradt szeretet a szívében. Wei WuXianhoz fordult:

- Honnan került elő ez a kölyök? Szedd le rólam.

Wei WuXian lehajolt és felemelte a kisfiút, megengedve, hogy a karján üljön.

- Mit értesz azon, hogy szedjem le rólad? Nem tudsz normálisan beszélni? A-Yuan, miért ölelgeted mindenkinek a lábát, akivel csak találkozol? Menj! Ne rágd a körmöd azután, hogy a sárban játszottál. Tudod, miből van ez a sár? Vedd onnan a kezed! Az arcod se érintsd meg. Hol van a Nagyi?

Egy gyér, ősz hajú asszony támolygott elő, kezében fából faragott sétabotot tartott. Amikor meglátta Jiang Chenget, azonnal rájött, hogy fontos személy lehet. Egy kicsit ijedtnek látszott, hajlott alakja még jobban meggörnyedt.

Wei WuXian a lábához tette az A-Yuannak nevezett gyereket.

- Menj és játssz oldalt.

Az öregasszony megfogta unokája kezét és sántikálva távozott. A kisfiú megbotlott menet közben, visszanézve rájuk.

- Azok a szekta vezetők azt gondolták, összegyűjtötted a megmaradt erőket és a domb királyává koronáztad magad - gúnyolódott Jiang Cheng. - Szóval mind csak öregek, gyengék, asszonyok és gyerekek.

Wei WuXian vigyorgott, önmagán is gúnyolódva. Jiang Cheng folytatta:

- Hol van Wen Ning?

Wei WuXian:

- Miért kérdezel felőle?

- Ezekben a napokban számtalan ember érdekődött nálam felőle, de én kit kérdezhetnék mást? - válaszolta Jiang Cheng hidegen. - Úgy tűnik, csak hozzád jöhetek kérdezősködni.

Wei WuXian előre mutatott. Váll váll mellett sétáltak. Hűvös széláramlat csapott feléjük, mikor a barlang nagy száját megpillantották. Miután beléptek, egy ideig egyenesen előre gyalogoltak, mielőtt Jiang Cheng belerúgott volna valamibe a földön. Lenézve egy iránytű felét pillantotta meg.

Wei WuXian gyorsan megállította.

- Ne rugdosd. Ezt még nem fejeztem be. Hasznos.

Épp amint felvette, Jiang Cheng valami másra lépett. Egy összegyűrt zászló volt. Wei WuXian ismét megállította.

- Ne rongáld meg! Ez is hasznos. Már majdnem kész.

Jiang Cheng:

- Te vagy az, aki szanaszét hagytál mindent a földön. Nem más hibája, ha megrongálódnak.

Wei WuXian:

- Egyedül élek itt, mi van, ha széthagyok néhány holmit?

Mélyebbre jutottak a barlangban. Útjukat falakra ragasztott vagy földre hajított, labdává gyűrt vagy széttépett talizmánok szegélyezték. Úgy festett, mintha valaki eszét vesztve dühöngött volna odabent. Mindezek tetejébe minél mélyebbre mentek, annál nagyobb volt a rendetlenség.

Jiang Cheng úgy érezte, fuldoklik.

- Ha ilyenekkel mernél szórakozni Lótuszmólóban, figyelhetnéd, ahogy mindet elégetem!

Miután beléptek a barlang fő részébe, valaki feküdt ott a földön. Fejétől a talpáig teljes egészében talizmánok borították. Kívülről csak a szeme fehérje látszott. Wen Ning volt.

Jiang Cheng rápillantott.

- Itt élsz? Hol alszol?

Wei WuXian a sarokba dobta a tárgyakat, melyeket az imént szedett fel. Válaszul egy halomnyi takaróra mutatott egy másik sarokban.

- Azokkal bárhol el tudok aludni.

Jiang Cheng nem akart tovább erről beszélni vele. Megvetően lenézett, megvizsgálta Wen Ninget, aki mozdulatlanul hevert.

- Mi történt vele?

Wei WuXian:

- Egy kissé túl ádáz. Attól tartottam, csinálni fog valamit, ezért lepecsételtem, hogy jelenleg mozdulni sem tud.

Jiang Cheng:

- Nem volt életében szégyenlős, dadogó? Hogyhogy ilyen ádáz a halála után?

Hangszínét mindennek lehetett nevezni, csak barátságosnak nem. Wei WuXian rápillantott.

- Wen Ning valóban nagyon szelíd volt. De éppen ezért minden érzését magába zárta. Gyűlölet, harag, félelem, idegesség, fájdalom - túl sokáig nyomta el mindet, ezért robbant fel minden, miután meghalt. El sem tudod képzelni, milyen ereje van ezeknek. Pont ugyanolyan ez, mint ahogy minél kedvesebb valaki, annál ijesztőbb, amikor végül elveszti az önuralmát. Minél inkább ilyen volt, annál ádázabb lesz halála után.

Jiang Cheng:

- Nem azt mondtad mindig, hogy minél ádázabb, annál jobb? Minél sűrűbb a rosszindulatú energia, annál nagyobb a gyűlölet, és annál nagyobb a hatalom is.

Wei WuXian:

- Úgy van. De én nem akarom, hogy Wen Ningből efféle holt váljék.

Jiang Cheng:

- Akkor mit akarsz vele csinálni?

Wei WuXian:

- Öntudatra akarom ébreszteni.

Jiang Cheng gúnyosan mosolygott.

- Már megint álmodozol, ugye? Öntudatra ébreszteni? Mi lenne akkor egy ilyen ádáz holttest és egy emberi lény közt a különbség? Véleményem szerint ha tényleg sikerrel járnál, senkinek sem lenne tovább szüksége arra, hogy ember maradjon, és senkinek sem lenne szüksége többé a harcművészet nemesítésére. Csak eljöhetnének hozzád és megkérhetnének, hogy változtasd őket ádáz élőholttá.

Wei WuXian felnevetett.

- Úgy van. Én is rájöttem már, hogy átkozottul nehéz. De már eldicsekedtem vele néhányszor a nővére előtt. Most mindannyian úgy képzelik, hogy véghez tudom vinni. Sikerrel kell járnom, vagy máskülönben mi lesz az arcommal...

Még mielőtt befejezhette volna, Jiang Cheng kivonta Sandut és egyenesen Wen Ning nyakának ment. Úgy látszott, mintha egy csapásra le akarná vágni a fejét. Wei WuXian azonban gyorsabban reagált, mint bárki más. Elkapta a karját, hogy eltérítse a kard irányát, és rákiáltott:

- Mit csinálsz?!

A szavai végigvisszahangoztak a Démoni Mészárlás Barlangján, messze csendülve. Jiang Cheng nem volt hajlandó eltenni a kardját. Hangja érdes volt.

- Mit csinálok? Én szeretném tőled megkérdezni, mit csinálsz. Wei WuXian, jól elteltél magaddal ebben a pár napban, ugye?!

Wei WuXian már jóval azelőtt tudta, hogy Jiang Cheng a Temetőbuckákra jött volna, biztosan nem azért fog jönni, hogy kellemes, nyugodt társalgást folytasson vele. Útjuk során mintha megsebzett húr feszült volna közben szíveik között. Úgy beszélgetve, mintha semmi sem történt volna és hosszú ideig lefojtva a dolgokat magukban, mintha mindketten nyugodtak lettek volna, a húrok végül elszakadtak.

Wei WuXian:

- Ha nem az történt volna, hogy nem lenne más választásom Wen Qinggel és a többiekkel szemben, akik kényszerítenek, még mindig azt gondolnád, hogy olyannyira el lennék telve magammal?

Jiang Cheng:

- Azért nincs választásod, mert ő kényszerítettek? Nos, most nekem nincs más választásom, mert te kényszerítesz rá! Néhány nappal ezelőtt Pontytoronyban számtalan szekta vett engem körbe, kényszerítve arra, hogy adjak minderre magyarázatot, nem tehettem mást, ide kellett jönnöm!

Wei WuXian:

- Magyarázatot? Már semmivel nem vagyunk adósai egymásnak. A felügyelők halálra verték Wen Ninget; Wen Ning élőholttá vált és megölte őket. Fogat fogért, szemet szemért - vége van.

Jiang Cheng:

- Vége van? Hogy lenne ez lehetséges?! Nem tudod, mennyi szempár figyel most is téged? Mennyien lesik az Amulettedet? Ha lehetőséget kapnak a kezükbe, még akkor se kerülhetnél a jó oldalra, ha ott állsz!

Wei WuXian:

- Te mondtad. Még akkor se kerülnék a jó oldalra, ha ott vagyok. Mit tehetnék mást, mint hogy börtönbe zárom magam ide?

Jiang Cheng:

- Mi mást? Nyilván lenne valami. - Sanduval Wen Ningre mutatott, aki a földön feküdt. - Az egyetlen működő megoldás a számunkra az, hogy vessünk véget a dolognak, még mielőtt nekik adódik esély rá!

Wei WuXian:

- Minek vessünk véget?

Jiang Cheng:

- Elégeted most azonnal ezt a holttestet és visszajuttatod nekik a Wen Szekta összes maradékát. Ez az egyetlen módja annak, hogy elüljön az ügy! - Amint beszélt, ismét megemelte a kardját támadásra készen.

Wei WuXian azonban megragadta a csuklóját.

- Tréfálsz?! Ha visszaküldjük Wen Qinget és a többieket hozzájuk, egészen biztosan megölik mindet!

Jiang Cheng:

- Kétlem, hogy bármelyiküket is visszaadnád. Miért törődsz te azzal, mi lesz a végük? Megölik őket mind - mi közöd van neked ahhoz?!

Wei WuXian végül elvesztette az önuralmát.

- Jiang Cheng! Mit... mit gondolsz, mégis miről beszélsz?! Vondd vissza - ne kényszeríts rá, hogy elfenekeljelek! Ne feledd el. Ki volt az, aki segített nekünk Jiang bácsi és Yu asszony holttestét elégetni? Ki adta vissza nekünk a hamvakat, amelyek most Lótuszmólóban vannak? És ki fogadott be minket, miután Wen Chao üldözött?!

Jiang Cheng:

- Én vagyok az, aki átkozottul el akar téged fenekelni! Igen, segítettek nekünk korábban, de hogy a fenébe nem érted, hogy most a Wen Szekta bármelyik maradéka célponttá vált? Mindegy, kik ők, a Wen névvel a legkegyetlenebb bűntetteket követték el! És mindazok, akik a Weneket védelmezik, kockára teszik azt, hogy mindenki elítéli őket! Minden ember olyan erősen megveti a Wen-kutyákat, hogy minél rútabb halált halnak, annál jobb. Bárki, aki védelmezi őket, az egész világgal száll szembe. Senki nem emel szót értük, és senki nem fog érted sem szót emelni!

Wei WuXian:

- Senkire sincs szükségem, hogy szót emeljen értem.

Jiang Cheng felrobbant:

- Mégis miért vagy ennyire makacs? Ha te nem tudod megtenni, akkor állj félre - én megteszem!

Wei WuXian csak még szorosabban markolta, ujjai feszesek voltak, akár az acél.

- Jiang WanYin!

Jiang Cheng:

- Wei WuXian! Hát nem érted? Amikor az ő oldalukon állsz, bizarr zseni vagy, csodálatos hős, a lázadás ereje, az egyedül nyíló virág. De abban a pillanatban, hogy a hangod eltér az övéktől, elvesztetted az eszed, semmibe veszed az erkölcsöt, elhajlott ösvényen jársz. Azt hiszed, nem ér el téged a bírálat, ha kívül maradsz a világon és azt teszed, amit akarsz? Soha nem volt még erre példa korábban!

- Ha korábban nem volt még erre példa, akkor majd én leszek a példa! - kiabálta Wei WuXian.

Kardot kivonva ketten szótlanul meredtek egymásra egy darabig. Egyikük sem akart egyetlen lépést sem meghátrálni. Nem sokkal később Jiang Cheng szólalt meg ismét:

- Wei WuXian, még mindig nem jöttél rá, milyen helyzetben vagyunk? Tényleg szükséged van rá, hogy hangosan kimondjam? Ha tovább ragaszkodsz hozzá, hogy őket védelmezd, én nem leszek többé képes téged megvédeni.

Wei WuXian:

- Nem szükséges engem megvédeni. Csak hagyd abba.

Jiang Cheng arca megrándult.

Wei WuXian:

- Csak hagyd abba. Mondd meg a világnak, hogy elfordultam tőled. Mostantól kezdve mindegy, mit csinál Wei WuXian, annak semmi köze a YunmengJiang Szektához.

Jiang Cheng:

- … Mindezt a Wen Szektáért...? Wei WuXian, megmentő komplexusod van? Arról van szó, hogy belehalsz, ha nem állsz ki valakiért és nem kavarsz bajt?

Wei WuXian csendben maradt. Kisvártatva mégis válaszolt:

- Szóval ezért kell most elvágnunk a kötelékeket, hogyha bármit teszek, ne érintse a jövőben a YunmengJiang Szektát.

Vagy máskülönben semmilyen garanciát nem tudott vállalni arra, mit fog tenni a jövőben.

- … - mormolta Jiang Cheng. - Az anyám azt mondta, semmi mást nem teszel, csak bajt idézel a szektánk fejére. Valóban így van. - Hidegen felnevetett, még mindig magához beszélt. - „Megkísérelni a lehetetlent”? Rendben. Te érted a YunmengJiang Szekta jelmondatát. Jobban, mint én. Jobban, mint bármelyikünk.

Eltette Sandut. A kard egy csendüléssel tért vissza hüvelyébe. Jiang Cheng hangszíne közömbös bolt.

- Beszéljük meg, mikor lesz a párbaj.

Három nappal később a YunmengJiang Szekta vezetője, Jiang Cheng és Wei WuXian párbajban küzdött meg egymással.

Jó nagy harc volt Yilingben. Az előzetes tárgyalások csődöt mondtak. Mindkettő az erőszakhoz folyamodott.

Wei WuXian parancsára az ádáz élőholt, Wen Ning megütötte Jiang Chenget és eltörte egyik karját. Jiang Cheng egyszer megszúrta Wei WuXiant. Mindkét oldal szenvedett veszteségeket. Mindkettő jó nagy adag vért köpött fel és egymást átkozva távozott. Végül megszakították egymással a kapcsolatot.

A harc után Jiang Cheng minden kívülállónak elmondta, hogy Wei WuXian elfordult a szektától és a teljes harcművész világ ellenségévé vált. A YunmengJiang Szekta kivetette magából. Innentől kezdve nincsenek kötelékek közöttük - tiszta választóvonalat húztak. Épp ezért mindegy, mit tesz ezután, annak semmi köze nincs a YunmengJiang Szektához.