XXI. Vágyakozás
Wen Ning azonnal becsukta a száját. Amint a csónak nyögve fúrta magát előre a vízen, Wei WuXian szörnyű fejfájással nyitotta fel a szemét.
Teljes testével Lan WangJira dőlve ráébredt, hogy már nem Lótuszmólón vannak. Hosszú ideig nem tudta kitalálni, mi történhetett. Csak amikor meglátta a vércseppeket Lan WangJi köntösének bal ujján, mint a hóban nyíló szilvavirágokat, akkor emlékezett vissza végre, mi történt azelőtt, hogy a felzúduló haragtól eszméletét vesztette volna. Arca megrándult, amint hirtelen felült. Lan WangJi segített neki, de Wei WuXian fülzúgása csak nem akart csillapodni. Mellkasában vér nehéz ízét érezte. Több, mint kényelmetlen volt.
Amiatt aggódott, hogy esetleg ismét vért köhög a tisztaságszeretú Lan WangJira. Kezével intett, féloldalra fordult, megpróbálta visszatartani egy darabig, miközben a komp korlátjába kapaszkodva tartotta magát. Lan WangJi tudta, hogy nem érzi jól magát. Hallgatott, semmit nem kérdezett. Egyik kezét a hátára tette, mágikus energia meleg áramát küldte át neki.
Amikor a torkából elmúlt a vas íze, Wei WuXian végül megfordult, engedte, hogy Lan WangJi elvegye a kezét. Miután egy darabig csendben ültek, végül feltette a kérdést:
- HanGuang-Jun, hogyan jutottunk ki?
Wen Ning arckifejezése azonnal aggodalmasra váltott. Még az evezést is abbahagyta. Amint várta azonban, Lan WangJi megtartotta az ígéretét és semmit sem mondott a titokról. De nem is hazudott vagy talált ki valamilyen magyarázatot. A szavai egyszerűek voltak.
- Harcoltunk.
Wei WuXian egyik kezével felnyúlt és masszírozni kezdte a mellkasát, minthna valamilyen benne rekedt érzést próbált volna meg kiszakítani a szívéből. Egy pillanattal később kitört belőle:
- Tudtam, hogy Jiang Cheng nem enged el minket olyan könnyen. Az az elkényeztetett kölyök... hogy lehet ez?!
Lan WangJi a homlokát ráncolta, a hangja mély volt.
- Ne emlegesd többé.
Amikor hallotta, mennyire bosszús volt a hangja, Wei WuXian megdermedt a meglepetéstől.
- Oké, nem fogom - válaszolta azonnal.
Némi gondolkodás után újra rákezdte:
- Öööö... HanGuang-Jun, nem bánod, amiket mondott, ugye?
Lan WangJi:
- Melyik mondatot?
Wei WuXian szemhéja megrebbent.
- Mindegyiket. A kölyök ilyen egészen kicsi kora óta. Amikor mérges, mindent odamond, mindegy, mennyire rossz. Minden kecsesség vagy fegyelem elszáll belőle. Amíg fel tudja bosszantani azt, akivel szembekerül, bármit kimond, legyen az akármilyen szörnyű sértés. Ennyi év eltelte után cseppet sem javult. Kérlek, ne vedd a szívedre.
Titokban figyelte Lan WangJi arckifejezését, miközben beszélt. Szíve lassan összeszorult.
Wei WuXian eredetileg úgy vélte - remélte -, hogy Lan WangJi nem veszi a szívére azokat a szavakat. De Lan WangJi egészen váratlanul cseppet sem festett jól. Még egy „ühüm”-mel sem válaszolt.
Úgy tűnt, Lan WangJit még annál is jobban felbosszantották Jiang Cheng sértései, mint gondolta volna. Talán egyszerűen csak nem kedvelte Jiang Cheng jellemét, vagy talán... különlegesen kevéssé viselte jól, ha „szégyentelennek” nevezték, olyannak, akiben „írmagja sem maradt a becsületességnek”, „nemkívánatos személy”-nek. Végül is a GusuLan Szekta mottója az volt: „légy igazságos”. HanGuang-Jun személye még soha nem volt hasonló jelzőkkel kapcsolatba hozva.
Bár az elmúlt pár napban úgy érezte, hogy Lan WangJi feltehetőleg sokra becsülte őt és másképp kezelte, mint a többi embert, soha nem mert arra gondolni, mennyi lehetett ez a „sok” vagy hogy az a „másképp” az volt-e, amire gondolt. Wei WuXian soha nem volt ennyire magabiztos és valójában még büszkeséggel is eltöltötte a gondolat. Számos pletyka keringett a YiLing Pátriárka köztudottan szoknyvadász életéről, de valójában még soha nem töltötték el ilyen szenvedélyes érzések korábban. Valamikor úgy gondolta, könnyen megértette Lan WangJit, de a dolgok most másképp álltak. Attól félt, hogy egyedül ő gondolt ilyen módon magukra, hogy pusztán csak ábrándozás volt, hogy túlságosan elbízta magát.
Lan WangJi hallgatott. Wei WuXian szerette volna elütni valamilyen tréfával, amiben a legjobb volt, de attól tartott, hogy a kierőszakolt nevetés kínos csendbe fog torkollni. Némi habozás után hirtelen megkérdezte:
- Merre megyünk?
A hirtelen témaváltás meglehetősen esetlen volt, de Lan WangJi engedelmesen felvette a fonalat.
- Hová akarsz menni?
Wei WuXian megdörzsölte a tarkóját.
- Még nem tudjuk, milyen helyzetben van ZeWu-Jun. Azt sem tudjuk, mit akarnak tenni azok az emberek. Mi lenne, ha előbb Lanlingbe mennénk... - Hirtelen eszébe jutott valami. - Nem. Még ne Lanlingbe. Menjünk Yunping városába.
Lan WangJi:
- Yunpingbe?
Wei WuXian:
- Igen. A yunmengi Yunpingbe. Mondtam neked, nem? Korábban a Pontytoronyban láttam a saját kézirataimat az Illatpalota titokkamrájában. Közvetlenül mellettük volt egy yunpingi hely tulajdonlapja. A LanlingJin Szekta gazdag és hatalmas. Arra gondolok, hogy ha nem lenne valamiféle rejtett indoka rá, akkor Jin GuangYao nem tartotta volna ilyen titkos helyen a tulajdonlapot. Talán találunk ott valamit.
Lan WangJi bólintott. Ekkor Wen Ning szólalt meg:
- Fiatal Mester, Yunping város ebben az irányban fekszik?
Wei WuXian:
- Mi?!
Ő és Lan WangJi mindketten háttal ültek a komp tatjának, ezért nem látta Wen Ninget. Amikor valaki ilyen hirtelen megszólalt mögötte, azonnal viszketni kezdett a fejbőre, körbefordult, majd döbbenten kérdezte:
- Te meg miért vagy itt?!
Felnézve Wen Ning üres arckifejezéssel válaszolt:
- Én? Én mindig itt vagyok.
Wei WuXian:
- Akkor miért nem mondtál semmit?
Wen Ning:
- Láttam, hogy HanGuang-Junnel beszélgetsz, Fiatal Mester, ezért én nem...
Wei WuXian:
- Nem kellett volna legalább egy kis zajt keltened??
Az evezőt egyik kezében tartva Wen Ning tiltakozni kezdett.
- Fiatal Mester, eveztem. Folyamatosan zajt csaptam. Nem hallottad?
- … - Wei WuXian legyintett. - Nem vettem észre. Elég, elég, hagyd abba az evezést. A sodrás elég erős errefelé éjjel. A csónak anélkül is halad, hogy eveznél.
Yunmengben nőtt fel, vizek mellett töltötte életét, amióta csak kisgyerek volt, természetesen jól ismerte őket. Wen Ning engedelmeskedett és letette az evezőt. Így megpihenve ült a csónak végében, majdnem hat láb távolságra tőlük. Hajnali három óra volt, mire Yunmengbe értek. Miután ennyi minden történt, a hajnal rájuk köszönt. Az ég mélykék kárpitja mögött fehér fény ragyogott fel. A folyó két oldalán végre láthatóvá váltak a hegyek.
Wei WuXian körülnézve hirtelen felkiáltott:
- Éhes vagyok.
Lan WangJi feltekintett. Wei WuXian természetesen egyáltalán nem volt éhes. Nemrég evett meg három pitét az árusoktól Lótuszmóló kapuinál. Lan WangJi azonban csak egyet evett, és ez volt az egyetlen dolog, amit az elmúlt két napban fogyasztott. Ez járt Wei WuXian fejében. Előttük szinte semmi nyomát nem látták emberi kéznek. Mintha hosszú ideig kellene még sodortatniuk magukat, hogy valamiféle faluhoz vagy városhoz érjenek, ahol meg tudnak pihenni és enni valamit.
Lan WangJi egy pillanattal később válaszolt neki:
- Kössünk ki?
Wei WuXian:
- Nem sok ember van itt a parton, de tudok egy helyet, ahová mehetünk.
Wen Ning egyszeriben felvette az evezőket és az általa mutatott irányba evezett. A komp hamarosan a folyó egyik mellékágába tért és egy lótusztó közepére sodródott.
A tavon különböző magasságban lótuszlevelek nyújtóztak, szinte takarót borítottak rá. A keskeny komp áttörte az összezsúfolódott lótusszárakat és a tó mélye felé úszott. Felülről nézve jól látható volt, hogy a kompot lótuszlevelek kerengő árja követi zsinórban. A zöld esernyők között keresgélni, félrehajtogatni a nagyobb leveleket és megtalálni az alattuk rejtőző, duzzadó magházakat, egyiket a másik után - mintha kincset keresgéltek volna. Wei WuXian vigyorogva épp ki akart nyúlni és megragadni őket, mikor Lan WangJi hirtelen rászólt:
- Wei Ying.
Wei WuXian:
- Mi a baj?
Lan WangJi:
- Van tulajdonosa ennek a tónak?
Wei WuXian arca teljesen őszinte volt.
- Természetesen nincs.
Természetesen volt. Amióta csak Wei WuXian tizenegy éves volt, gyakran lopkodott lótusz magházakat és vízi gesztenyéket Yunmeng tavaiból. Régóta feladta már ezt a kedvtelését, de most, hogy ételre volt szükségük ahhoz, hogy tovább jussanak, habozás nélkül visszatért a régi módszerekhez.
Lan WangJi hangja közömbösnek hangzott.
- Úgy hallottam, hogy az itteni lótusztavaknak mind van tulajdonosa.
- … - így Wei WuXian, - hahahaha, tényleg? Kár. Tényleg sok mindent hallottál, ugye? Én még sosem hallottam erről. Akkor menjünk.
Miután így leleplezték, természetesen nem lehetett annyira szégyentelen, hogy Lan WangJit is belerángassa a bolondozásba. Igazán nem látszott helyénvalónak, hogy a neves HanGuang-Jun lótusz magházakat lopkodjon valaki másnak a tavából. De épp mikor zavartan felvette volna az evezőt, Lan WangJi kinyúlt és letörte az egyik magházat.
Átnyújtotta Wei WuXiannak.
- Nem lesz következő alkalom.
Wei WuXian szinte telhetetlen módon kapkodott össze annyi magházat, amennyit csak tudott. Majdnem nem maradt elég hely a csónak alján, ahová a lábukat tehették, mind a hárman zöld lótuszmagházak hegyei között ültek. Mikor lehámozták róla a felső réteget, a krémes, zöld magvak láthatóvá váltak a barna, duzzadt magházak között. Piszkáld ki őket, hámozd le a héját, és ott a mag, puha, hószínű. Frissítően édes ízű. Még a közepe is vizes, zöld, egyáltalán nem keserű.
Wen Ning a csónak orrában ülve hámozta a magvakat. Lan WangJi kettőt meghámozott, utána megállt. Amikor látta, hogy Wen Ning átnyújtja nekik a meghámozott magvakat, a fejét rázta és intett, hogy adja Wei WuXiannak. Wei WuXian egyedül bekebelezte a csónak teljes tartalmát.
Miután még vagy három, négy órán át úsztak a vízen, végül elérkeztek Yunping kikötőjéhez.
A kikötő sekély vizein kicsiny halászcsónakok zsúfolódtak össze. Néhány csoportnyi nő gyűlt össze a kölépcsőkön a folyó mellett, ruhákat mostak. Napsütötte bőrű, félmeztelenre vetkőzött fiúk ugráltak és úsztak a folyó mentén.
Hirtelen egy komp sodródott oda. A csónak egyik végében állt valaki, fejét mélyen lehajtva, de a benne lévő két fiatal férfi lenyűgözően nézett ki. Az elöl ülő hófehérbe volt öltözve, szinte földöntúli levegő vette körül, de a másik, vigyorgó ifjúnak mellette szintén nagyon csinos arca volt. A népek ritkán láttak efféle embereket, mindenkinek elkerekedett a szeme és olyan erősen bámulták őket, amennyire csak tudták. Néhány, folyóban úszkáló fiú összegyűlt körülöttük, mint a halak. Hét vagy nyolc fej bukkant fel a komp mellett.
Wei WuXian:
- Ha megkérdezhetem, ez itt Yunping?
Egy ruhákat mosó lány elvörösödött.
- Igen, az.
Wei WuXian:
- Itt vagyunk. Menjünk.
A komp partot ért. Lan WangJi állt fel először. Miután a partra lépett, megfordult és kisegítette Wei WuXiant. Mindketten kiszálltak, de Wen Ning a csónakban maradt, egy inchet sem tudott mozdulni. Az úszó fiúk figyelték, ahogyan szótlanul lesütötte a szemét, nyakán különös jelek kúsztak fel sápadt orcái felé. Furcsának találták, de nem ijesztőnek, inkább szórakoztatónak. Nagyjából tíz pár kéz kapaszkodott a csónakba és rázták megállás nélkül, olyan erősen, hogy Wen Ning alig tudta megtartani az egyensúlyát.
Wei WuXian megfordult.
- Hé! Mit csináltok? Ne ijesztgessétek.
- Fiatal Mester, nem tudok kiszállni - mondta Wen Ning sietve.
Amint segítségért szólt, két fiú rácsapott a víz felszínére és lefröcskölték. Wen Ning szerencsétlenül elmosolyodott, teljesen nem tudva, mitévő legyen. Ha a fiúk tudták volna, hogy a „személy”, akivel bolondoznak, bármikor képes lett volncafatokra tépni testüket, de még csontjaikat is, aligha űztek volna belőle bolondot így.
Wei WuXian odadobta nekik a néhány megmaradt lótuszmagházat.
- Kapjátok el!
A fiúk azonnal szétszéledtek, a magházakért harcolva. Wen Ning végül partra tudott ugrani. Zavartan veregette köntösének átázott szegélyét.
Yunmengen belül Yunpoing cseppet sem számított kicsinek, igencsak nyüzsgő hely volt. Hárman beléptek a városba. Útjukon számtalan árust és járókelőt láttak. Wen Ning nem szerette az emberektől hemzsegő helyeket; nem sokkal ezután csendben eltűnt. Emlékezetébe idézve a címet Wei WuXian kérdezősködött menet közben, de mikor végül elérték céljukat és megbizonyosodtak arról, mit láttak, mindketten némiképp meglepődtek.
Wei WuXian a hatalmas, füstölőkkel elborított épületre nézett.
- Ez... egy Guanyin(1) Templom!
(1) A könyörület istennője.
Lan WangJi:
- Ühüm.
Jin GuangYao nem igazán látszott ájtatos típusnak. Összenéztek. Áthaladtak a látogatók tömegén, átlépték a magas küszöböt és bejutottak a templomba. A templomnak három udvara volt. Mindenhonnét füst szállt fel és imatáblák lengedeztek. Nem sokáig tartott az egész templomot körbekerülni. Az utolsó udvaron állt a Guanyin Palota. Mielőtt sokáig ácsoroghattak volna a bejárat előtt, egy szerzetes jött üdvözölni őket, tenyerét összetéve. A páros viszonozta az üdvözlést.
Wei WuXian csevegett vele egy kicsit, majd alkalomadtán megkérdezte:
- A legtöbb templom hegyekben épült. Igazán ritka a városban épült templom.
A szerzetes mosolygott.
- A városok népe egész nap küszködik. Nincs-e nekik is szükségük Guanyin Templomára, hogy imádkozzanak és a belső békét keressék?
Wei WuXian is mosolygott.
- Nem zavarja a zaj Guanyint?
A szerzetes:
- Guanyin megvált a szenvedéstől. Hogy zavarhatnák az emberek?
Wei WuXian:
- Guanyin az egyetlen, akit ebben a templomban tisztelnek?
A szerzetes:
- Úgy van.
Ketten körbesétáltak egy kicsit a templomon belül, közben ötletük támadt. Miután távoztak, Wei WuXian egy sikátorba vezette Lan WangJit, felvett egy ágat és néhány négyzetet rajzolt a földre, mielőtt ismét ledobta volna.
- Jin GuangYao igazán túlteljesítette magát.
Lan WangJi felvette az ágat, amit eldobott és még néhány vonalat adott hozzá a négyzetekhez. A körvonalak egyre és egyre tisztábbá váltak - a Guanyin Templom volt légnézetből.
Wei WuXian ismét elvette az ágat a kezéből.
- Egy nagy varázskör van a templomon belül. Valamit itt elnyomnak. - Egy bizonyos pontra mutatott. - A varázskör egy kicsit összetett. Egészen biztonságos. De ha a kör közepét itt megbontják, kitör, bármi is legyen itt elnyomva.
Lan WangJi felállt.
- Éjjel fogjuk csinálni, mikor kevesen vannak. Találnunk kell egy helyet, ahol megpihenhetünk, mielőtt tervezünk.
Nem tudták, milyen erőteljes teremtmény létezik a Templom alatt, így természetesen nem cselekedhettek elhamarkodottan napközben, amikor ennyi járókelő volt a közelben. Wei WuXian:
- Kíváncsi vagyok, mennyi időbe fog telni befejezni ezt a dolgot itt a templomban. El tudunk jutni Lanlingbe? Nem késünk el?
Lan WangJi:
- Még nem világos, milyen állapotban van a tested. Nem szabad megerőltetned magad.
A Temetőbuckáknál történő harc során Wei WuXian túl sok erőt és állóképességet emésztett fel. Mind elméjét, mind testét túl sokáig kihasználta. Néhány órával korábban Jiang Cheng olyannyira felingerelte, hogy majdnem elvérzett qiqiaójából. Csak hosszas pihenés után épült fel valamennyire. Bár épp most nem érezte magát túl rosszul, ha volt valami, amit nem vett észre, és egészen Lanlingig megerőltette magát, nehéz lett volna megmondani, nem történik-e vele valami baleset épp a kritikus pillanatban. Mindezek tetejében nem csak ő volt az, aki megerőltette elméjét és testét az elmúlt napokban. Lan WangJi sem pihent egy percet sem.
Azt gondolván, hogy még ha ő magának nem is volt szüksége pihenésre, Lan WangJinak biztosan, Wei WuXian így válaszolt:
- Oké. Akkor találjunk először egy helyet, ahol pihenhetünk.
Wei WuXian maga bárhol megélt, uradalomban, ha volt pénze, egy fa alatt, ha nem. De most Lan WangJi is vele volt. Egészen bizonyosan nem tudta elképzelni Lan WangJit valami gyökereken feküdve, vagy egy kicsi, piszkos szobában összezsúfolódva vele. És így némi séta után végül egy takaros kis fogadóban telepedtek le Yunping másik oldalán.
A tulajdonos lelkesen futott eléjük, szinte bevonszolta őket az ajtón. A fogadó belseje tiszta és rendezett volt, az első emelet szinte tele vendégekkel, nyilvánvalóvá téve hogy bárki is volt felelős ezért a helyért, egészen jó munkát végzett. A legtöbb ott dolgozó ember nő volt, épp csak tízéves körüli, fiatal lányoktól kezdve, aki a padlót söprögették, egészen pufók hölgyekig, akik a konyhában dolgoztak. Amikor meglátták, hogy a két fiatal férfi belép, szemük egyszerre gyúlt fel. A lányok egyike, aki vizet töltött a vendégeknek, olyan erősen bámulta Lan WangJit, hogy azt sem vette észre, amikor a teáscsésze teteje leesett.
A tulajdonos odakiáltott feléjük néhány dolgot, emlékeztette őket, hogy végezzék rendesen a dolgukat. Ő maga felvezette Wei WuXiant és Lan WangJit a lépcsőkön, hogy megnézzék a szobákat.
- Fiatal Mesterek - kérdezte menet közben, - hány szobát szeretnétek?
Amikor ezt meghallotta, Wei WuXian szíve kihagyott egy ütemet. Lopva Lan WangJira pillantott.
Ha két hónappal ezelőtt lett volna, a kérdés nem lett volna szükséges. Miután visszatért, azért, hogy olyan gyorsan megléphessen, amilyen gyorsan csak tud, mindent megpróbált, hogy Lan WangJit elundorítsa magától. Lan WangJi is észrevette, ezért azóta mindig csak egy szobát foglalt. Hiszen mindegy volt, bárhányat is foglalt volna, Wei WuXian mindig megtalálta az utat az ágyába.
De nem csak ezért, de mert senki sem tudta, ki volt ő, így Wei WuXian meg mert tenni bármit, mindegy, milyen szégyentelen is volt. Az első éjjelen, mikor Felhőzugba értek, máris elsőként csusszant be Lan WangJi ágyába. Lan WangJi abban a pillanatban meglátta őt az ágyon hemperegni, amikor kinyitotta az ajtót. Kifejezéstelen arccal állt egy darabig, majd a szomszédos szobába ment, amiért fizetett. Wei WuXian természetesen nem hagyta ilyen könnyen szabadulni. Utánament és kiabált, hogy vele akar aludni. Még miután bebújt az ágyba, akkor is kidobta a másik párnát az ablakon, ragaszkodva hozzá, hogy ugyanazt a párnát használja, mint Lan WangJi. Még olyan messzire is ment, hogy megkérdezze, miért alszik Lan WangJi ruhában, és erőszakkal megpróbálta levetkőztetni.
Valamikor az éjszaka felénél hirtelen bedugta hideg lábát Lan WangJi takarója alá, megragadta a kezét és a mellkasára fektette: „hallgasd a szívverésem, HanGuang-Jun!” És azután ártatlanul, romantikusan bámult a szemébe... A végén Lan WangJi mozdulatlanná dermesztette. Amikor képtelen volt mozodni, végül elcsendesedett.
Szinte elviselhetetlen volt most a múltra gondolnia. Ez volt az első alkalom, hogy Wei WuXian megdöbbent a saját szégyentelenségén.
Harmadik pillantásra Lan WangJi még mindig a padlót nézte. Nem mondott semmit, arckifejezése sem volt kivehető. Amikor észrevette, milyen sokáig nem válaszolt, Wei WuXian töprengeni kezdett: a múltban Lan WangJi mindig csak egy szobát kért. Miért nem mond most semmit? Ha ezúttal két szobát akar, akkor azt jelenti, nem bánja. De ha csak egyet kér, az nem jelenti azt, hogy ezt sem bánja. Talán csak úgy tesz, mintha nem bánná, hogy én se bánjam...
Az egész bánja-nem-bánja dolog közepette a tulajdonos végül maga válaszolt:
- Egy szoba, ugye? Egy szoba elég. Az én szobáim még két embernek is elég kényelmesek. Az ágy így sem fog zsúfoltnak érződni.
Amikor Lan WangJi felől nem érkezett tiltakozás, Wei WuXian teste és szíve végül feladta a harcot, ideiglenesen megállapodott.
A tulajdonos kinyitotta az egyik ajtót és beengedte őket. Valóban elég nagy szoba volt.
- Hé, akartok vacsorázni? - kérdezte. - A szakácsaink igen tehetségesek. Felhozzuk ide az ételeket, amikor elkészültek?
Wei WuXian:
- Igen, kérlek, de nem most. Egy kicsit később, jó? Hozd őket hét körül.
A tulajdonos kiment. Amikor távozott, Wei WuXian épp becsukni készült az ajtót mögötte, amikor hirtelen utánafutott:
- Asszonyom!
A tulajdonos:
- Igen, Fiatal Mester?
Wei WuXian látnivalóan elhatározta magát, hangját lehalkította.
- Amikor felhozod este az ételt, hozz némi likőrt is... minél erősebb, annál jobb.
A tulajdonos elvigyorodott.
- Természetesen!
Ezután visszament a szobába, úgy téve, mintha semmi sem történt volna. Becsukta az ajtót és leült az asztalhoz. Lan WangJi odanyúlt és rányomta kezét a csuklójára. Bár tudta, hogy csak testének állapotát ellenőrzi, de amint a két, hosszú ujj a csuklója köré fonódott, lassan dörzsölve a bőrét, Wei WuXian másik keze megfeszült az asztal alatt.
Miután majdnem egy órán át vizsgálgatta, Lan WangJi végül megszólalt:
- Nincs közvetlen veszély.
Wei WuXian kinyújtózott és elmosolyodott.
- Köszönöm. - Amikor látta, hogy Lan WangJi szemöldöke komoly arckifejezéssel összevonódik, hozzátette: - HanGuang-Jun, aggódsz ZeWu-Jun miatt? Szerintem Jin GuangYao még mindig bizonyos fokú tisztelettel viseltetik ZeWu-Jun felé. ZeWu-Jun harcművész szintje amúgy is magasabb, mint az övé, és már figyelmeztettük is Jin GuangYaóra, nem biztos, hogy beleesik a csapdájába. Oldjuk meg a templom varázskörének rejtélyét, amilyen gyorsan csak lehet, és holnap már ismét úton lehetünk.
Lan WangJi:
- Valami furcsa.
Wei WuXian:
- Micsoda?
Lan WangJi:
- A bátyám olyan sok éven át ismerte Jin GuangYaót. Jin GuangYao nem olyasvalaki, aki meggondolatlanul cselekszik vagy vérszomjas. Soha nem tesz semmit elhamarkodottan.
Wei WuXian:
- Ja, nekem is ez a benyomásom róla. Nem arról van szó, hogy Jin GuangYaónak még lenne szíve, de olyan kevés embert próbál megsérteni, amilyen keveset csak lehet.
Lan WangJi:
- A Temetőbuckáknál történt eset elsietett volt és eltúlzott. Nem úgy tűnt, mint ahogyan szokásosan intézi a dolgokat.
Wei WuXian gondolkodott egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.
- Ha sikeres volt lett volna a Temetőbuckáknál a csata, akkor sikerrel járt volna; de ha kiderül az igazság, az egész harcművész világ ellene fordult. Nagyon magas volt a kockázat.
Lan WangJi:
- Talán további kivizsgálásra van szükség.
Wei WuXian magában sóhajtott. Ne foglalkozz a további kivizsgálásokkal és a miegyébbel... Engem sokkal inkább aggaszt, hogy ha valaki feláldozza a saját testét, azon keresztül fertőző-e a vágott-köntösujjúság!
Amint sejtette, az elmúlt napok kimerültsége lassan úrrá lett rajtuk. ei WuXian megdörzsölte a halántékát.
Lan WangJi:
- Pihenned kellene.
Wei WuXian:
- Oké.
Amint beszélt, leült az ágyra, lerúgta a csizmáit és lefeküdt.
- HanGuang-Jun, neked is... - Ekkor jött rá egy kínos problémára.
Csak egy ágy volt a szobában. Ha Lan WangJi is pihenni akart, akkor ugyanazon az ágyon kellett aludnia, mint neki. A számos alkalom ellenére, amikor egy ágyban aludtak az elmúlt néhány napban, sok dolog vált érzékeny területté, miután Jiang Cheng szavai elhangzottak Lótuszmóló ősienek csarnokában. Most nemhogy azt mondta volna Lan WangJinak, aludjanak egy ágyban, még akkor is odázta a dolgokat, ha csak annyiról volt szó, hogy hány szobát foglaljanak.
Lan WangJi:
- Nem szükséges.
Wei WuXian feltámasztotta magát.
- Hogy teheted ezt? Te is... - De amint kimondta, máris megbánta. Mi van, ha ezt mondja, és ezért Lan WangJi arra gondol, hogy ha ilyen sok bajjal jár, inkább jobb, ha két szobát foglal? Nem lenne az még kínosabb?
Lan WangJi:
- Jól vagyok. Pihenhetsz.
Wei WuXian megérintette az állát.
- … Ó. Akkor egy kicsit lefekszem. Háromkor kelts fel.
Amikor látta, hogy Lan WangJi már behunyta a szemét és meditálni kezd, még mindig az asztalnál ülve, Wei WuXian végre ismét lefeküdt.
Egyik karjára dőlt és egy darabig a mennyezetet bámulta, háttal fordulva Lan WangJinak. De még némi idő elteltével is nyitva voltak a szemei, képtelen volt elaludni. Önkéntelenül is bosszúságot érzett.
Korábban, amikor őrültnek tettette magát, mondott valami olyasmit, hogy csak akkor tud aludni, ha Lan WangJi mellett van. Természetesen mindez badarság volt. De azóta ez a badarság kezdett valósággá válni. Mit tegyek most?, gondolta Wei WuXian. Ne mondd nekem, hogy mostantól kezdve tényleg nem tudok olyan ágyban aludni, amiben nincs benne Lan Zhan?
Hosszas küszködés után végül csukva maradtak a szemei.
Ki tudja, mennyi ideig aludt, de mikor Wei WuXian végül felébredt, a fény már eltűnt az ablakokból. Feltehetőleg már öt is elmúlt.
Wei WuXian egyszeriben felült. Zajt hallott maga mögül. Megfordulva látta, hogy Lan WangJi épp becsukott egy könyvet. Wei WuXian:
- Lan Zhan, miért nem ébresztettél fel? Nem mondtam, hogy fel akarok kelni háromkor?
Lan WangJi:
- Hagyd, hogy mind elméd, mind tested teljesen felépüljön. Ne siettesd.
Wei WuXian szinte átaludta a fél napot. Napközben Lan WangJi feltehetőleg lement és felhozott magának egy könyvet olvasni. Egy kicsit sajnálta, ezért leugrott az ágyról.
- Elnézést. Túl mélyen aludtam. Neked is le kellene feküdnöd egy kicsit.
Lan WangJi:
- Nem szükséges.
Ekkor valaki kopogott az ajtón. A tulajdonos hangja hallatszott kívülről.
- Fiatal Mesterek, meghoztam a vacsorát.
Wei WuXian végre rájött, hogy már hét óra volt. Lan WangJi kinyitotta az ajtót. A tálcán, megyet a tulajdonos hozott, egy kis kancsó likőr volt és két ivócsésze. Amint belépett, megszólalt:
- Ó, úgy látszik, egészen idáig aludtatok!
Wei WuXian még inkább bűntudatosnak érezte magát, szárazon nevetett. A tulajdonos letette a tálcát az asztalra.
- Fiatal Mesterek, honnan valósiak vagytok? Ha máshonnan jöttetek, biztosan elfáradtatok. Csak némi pihenő után tudtok tovább utazni, igazam van?
Wei WuXian gondolkodás nélkül válaszolt.
- Gusúból származunk.
A tulajdonos:
- Igazán? Nem csoda. Gondoltam, hogy két ilyen jól kinéző ember bizonyosan afféle vizes és mágikus helyről érkezett, mint a Jiangnan régió(2), Fiatal Mesterek.
(2) Jiangnan és más, hasonló helyek, ahol sok folyó és tó van, jól ismert csinos külsejű lakosairól.
Lan WangJi olybá tűnt, mint aki semmit sem hallott. Wei WuXian felnevetett.
- Én nem vagyok őhozzá fogható. Ő sokkal inkább jóképű, mint én.
A tulajdonosnak igencsak jól járt a szája. Elvigyorodott.
- Ő jóképű, te aranyos vagy. Más, de mindketten csinosak vagytok! Ó, rendben. - Mintha csak eszébe jutott volna valami. - Ha látogatóban vagytok itt, megnézhetitek a Guanyin templomot a városban.
Wei WuXian épp kérdezősködni akart a templomról, mikor magától is felhozta.
- Napközben jártunk a templomnál. Igazán nem sok Guanyin templomot látni a városokban.
A tulajdonos:
- Igen, először én is meglepődtem, amikor láttam.
Wei WuXian:
- Asszonyom, mikor költöztél Yunpingbe?
A tulajdonos:
- Nagyjából nyolc éve.
Wei WuXian:
- Már akkor is itt állt a templom? Hallottad, miért építettek templomot a város közepén?
A tulajdonos:
- Nem tudom biztosan. De a templom egészen népszerű. Yunpingben mindegy, mibe fut bele valaki, mindannyian mindig oda megyünk és imádkozunk Guanyin védelméért. Én is odamegyek néha gyújtok néhány füstölőrudat.
- Akkor miért nem keresed fel a harcművész szektát, aki ezért a területért felelős? - kérdezte Wei WuXian.
Csak amikor megkérdezte, utána jutott eszébe. A területért felelős szekta nem a YunmengJiang Szekta volt?
A tulajdonos ajkai felfelé kunkorodtak.
- Felkeresni őket? Hogy merészelnénk mi?
Wei WuXian:
- Ó! Miért nem?
A tulajdonos:
- Fiatal Mesterek, ti nem Yunpingből valók vagytok, nem tudjátok. A Jiang Szekta felelős mindannyiunkért az egész Yunmeng területén. A Szekta Vezetőnek igen rossz a természete. Szinte rémisztő. A beosztottai már régen megmondták. Csak egyetlen szekta felel egy ekkora nagy területért. Minden nap szinte száz eset van, melyben kisebb szellemek vagy más lények tréfálják meg az élőket. Ha minden ilyen apró kis dologgal azonnal el kellene bánniuk, lenne minderre elég idejük és energiájuk? Azok, akik nem ölnek meg senkit, nem rosszindulatú szellemek, és mi nem zavarhatjuk őket olyan hétköznapi ügyletekkel, melyek nem rosszindulatú szellemekhez kapcsolódnak. Mit jelent ez? - mondta panaszosan. - Nem lesz vajon túl késő, ha addig várunk, amíg valaki meghal, hogy felkeressük őket?!
Igazság szerint az összes nagyobb szekta követte azt a csendes egyetértésben felállított szabályt, hogy nem avatkoznak be, míg rosszindulatú jelenlétet nem érzékelnek. Bár sokan dicsekedtek azzal, hogy „ott vannak, ahol a zűrzavar”, a valóságban egyetlen személy követte ezt az elvet, az a Lan WangJi, aki most mellette állt.
A tulajdonos folytatta:
- Mindezek tetejébe Lótuszmóló tényleg ijesztő hely. Hogy merészelné oda megint betenni bárki a lábát?
Wei WuXian meglepődve elszakította a pillantását Lan WangJi hűvös arcáról.
- Lótuszmóló ijesztő? Hogy lehetne Lótuszmóló ijesztő? Jártál már ott?
A tulajdonos:
- Én magam nem, de ismerek valakit, aki elment oda, mert a háza kísértetjárta lett. De csak balszerencsével járt. Az a Jiang Szekta Vezető épp egy fénylő korbácsot csattogtatott az edzőtéren. Az áldozat húsa és vére szerteszét fröcsögött, hát még a sikolyai! Egy szolga titokban elmondta neki, hogy a szekta vezető megint rossz személyt fogott el, hogy nincs valami jó hangulatban és bizonyosan nem kellene semmilyen módon bosszantani. Az ismerősöm annyira megijedt, hogy ledobta az ajándékokat, amiket vitt, és egyszeriben elmenekült. Soha többé nem mert oda menni.
Wei WuXian már rég hallotta, hogyan kutatott Jiang Cheng a szellemösvény harcművészei után, akik esetleg más testét bitorolhatták el, hogyan vitte őket Lótuszmólóra megkínozni és kikérdezni őket. A tulajdonos barátja történetesen biztosan épp akkor futott bele, amikor kieresztette a gőzt. Nem volt nehéz elképzelni, milyen undokul nézhetett ki Jiang Cheng, nem csoda, hogy bármely hétköznapi ember elfutott előle.
A tulajdonos:
- De egy másik emberről is hallottam, aki elijedt.
Wei WuXian:
- Mitől ijedt el? - Lehetséges lett volna, hogy ez is akkor ment oda, amikor Jiang Cheng épp korbácsolt valakit? Mégis, milyen gyakran fogott el Jiang Cheng embereket és korbácsolta meg őket?
A tulajdonos:
- Nem, nem. A saját balszerencséje volt az oka. A személy vezetékneve Wen volt, és Jiang Szekta Vezető fő ellenfelének a vezetékneve is történetesen Wen. Mindenkit gyűlöl ezen a világon, akinek Wen a neve. Amikor meglát egyet, csikorgatja a fogát gyűlöletében és meg akarja nyúzni élve. Hogy vethetne akárcsak egyetlen barátságos pillantást is...
Wei WuXian lesütötte a szemét és szemöldöke közét gyűrögette. Nem szólt semmit. A jó dolog az volt, hogy nem is volt szükséges semmit mondania. Miután olyan sokáig fecsegett, a tulajdonos is elégedett volt.
- Késleltetem a vacsorátokat ezzel a csevegéssel, ugye? Lemegyek és nem zavarlak többé benneteket. Kérlek, mondjátok meg nekem, ha bármi másra szükségetek van.
Wei WuXian megköszönte neki és elküldte a nőt. Megfordult.
- Úgy fest, hogy amit keresünk, régibb nyolc évnél. Holnap kérdezzünk meg néhány helyit, aki jól ismeri a környéket.
Lan WangJi finoman bólintott. Wei WuXian:
- De feltehetőleg semmit sem fogunk találni. Nyolc év hosszú idő. Elég hozzá, hogy sok dolog feledésbe merüljön.
Épp amikor készült kitölteni a likőrt, a másodperc egy tört részére megállt, figyelmeztetve saját magát: ha nem issza meg, akkor ennyi. Ha megissza, csak néhány dolgot fogok kérdezni. Egészen biztosan nem teszek semmi mást. Csak annyit kell tudnom, mit gondol. Amúgy sem fog semmire emlékezni, miután felébred... Nem változtat meg semmit.
Csak miután ilyen ígéretet tett saját magának, akkor tudta biztos kézzel teletölteni a csészét. Mintha semmi sem történt volna, Lan WangJi elé tolta. Már felkészítette magát arra, hogy Lan WangJi nem fogja meginni, de talán mert Lan WangJi elméje is mással foglalatoskodott, meg sem nézte, mi az, csak felemelte és mind kiitta.
Wei WuXian ajkaihoz emelte a saját csészéjét, azt figyelve, ami odaát történt, szándékosan, vagy em. De miután egy aprót kortyolt bele, azonnal fuldokolni kezdett, még köhögött is. Azt gondolta, a tulajdonos igazán becsületes. Mondtam neki, hogy minél erősebb, annál jobb, és tényleg ilyen erőset hozott nekem.
A valóságban tízszer ilyen erős likőrt is meg tudott inni. Ezúttal is csak azért fuldoklott, mert nem figyelt oda. Ruhájával letörölte az italt. Amikor ismét felnézett, amint várta, Lan WangJi már máshol járt.
Ezúttal az ülőpárnán aludt el. Még mindig illendően ült. Csukott szemeitől és lehajló állától eltekintve ülő póza semmiben sem különbözött a normálistól. Wei WuXian egy párszor meglengette a kezét az arca előtt. Amikor nem volt semmi reakció, végre felszabadult. Kinyúlt, gyengéden megérintette Lan WangJi állát és suttogott:
- Ennyi napon át végig magamban tartottam. HanGuang-Jun, végre a kezeim között vagy.
Álmában Lan WangJi engedelmesen megemelte az állát. Amikor a szemei nyitva voltak, arca egészen közömbösnek látszott, komolynak és távolinak, mivel világos pupilláinak olyan hideg volt a pillantása. De amikor szemei csukva voltak, arcának élei meglágyultak, mintha fiatal, jóképű férfi jádeszobra lett volna. Hűvös békéje egészen különleges mágnesességet árasztott. Minél tovább nézte Wei WuXian, annál jobban elvarázsolódott. Az állát kezében tartva önkéntelenül is közelebb húzódott hozzá, egészen addig, míg arcuk már kicsit túl közel volt egymáshoz. A hűvös szantálfa illatával elárasztva hirtelen eszébe jutott, hol is volt. Csendben átkozódott és gyorsan elhúzta a kezét. Lan WangJi feje ismét lehajlott.
Wei WuXian szíve szinte őrült ütemben dobogott. Hogy lenyugtassa magát, meghempergett néhányszor a földön, mielőtt felugrott volna. Azt mondta magának, hogy tisztán kell tartania a fejét, lassan visszaereszkedett a helyére Lan WangJi elé. Egy darabig illedelmesen ücsörgött, várva, hogy felébredjen, de még mindig nem tudta feladni, ezúttal az arcát böködte. Némi bökdösés után ráébredt, hogy még soha nem látta, hogy nézett ki Lan WangJi, amikor mosolygott, ezért megcsippentette Lan WangJi ajkainak szögletét és felfelé húzta őket, mosolygó arcát akarván látni. Hirtelen kis fájdalmat érzett az ujjában. Lan WangJi kinyitotta a szemeit. Hideg tekintettel rámeredt.
És Wei WuXian egyik ujját a szájában tartotta.
- … - így Wei WuXian. - Nyisd ki a szád.
Lan WangJi magasra emelte a fejét, fenntartva a hideg pillantást. Enyhén előredőve fogait az első ujjpercről a másodikra csúsztatta. Még keményebben ráharapott.
Wei WuXian:
- Au!
Lan WangJi kissé eresztett a harapáson. Wei WuXian megragadta az alkalmat, hogy visszavegye tőle az ujját és féloldalt hengeredjék. A harapásról felállt a haja. Bármi, ami harapott, kutyákra emlékeztette, a haja pedig mindig égnek állt, ha kutyákra gondolt. De még mielőtt elég messzire tudott volna hengeredni, Lan WangJi kirántotta Bichent a hüvelyéből és keményen az ülőpárnába döfte, a földhöz szegezve vele Wei WuXian köntösének szegélyét.
Mindketten Lótuszmólón öltötték magukra azokat a ruhákat, melyeket most viseltek. Különleges anyagból készültek, nem szakadtak könnyen. Köntöse sarkával visszatartva Wei WuXian nem tudott tovább hemperedni, így beszédre fogta:
- Lan Zhan, nézz csak magadra. Lyukat ütöttél a fogadó padlójába és ülőpárnájába is. Fizetned kell majd érte...
Még mielőtt befejezhette volna a mondatot, érezte, hogy valaki megragadja a gallérjánál fogva és visszarántja. Wei WuXian háta keményen a másik mellkasának vágódott. Lan WangJi mély hangja mennydörgött a fülében.
- Fizess!
Amint ezt kimondta, kihúzta Bichent a padlóból, mintha még néhányszor döfni akart volna vele. Wei WuXian hátravetette magát és megállította:
- Állj! Mi baj van veled? Miért vagy ilyen mindössze egy csésze likőr után? Nézd, mennyi rosszaságot művelsz.
A hangszíne dorgáló volt. Lan WangJi ránézett, aztán a saját kezére, aztán a lyukra a padlón. Mintha hirtelen megértette volna, egyszeriben eldobta a kardot. Bichen hangos csattanással esett a földre, mielőtt odébb gurult volna. Wei WuXian baljával megragadta a hüvelyt és a lábával felrúgta a levegőbe. Blichen pontos, precíz mozdulattal belecsusszant.
- Ne dobálj szét ilyen veszélyes dolgot - szidta.
Ezt hallván Lan WangJi még illendőbben ült. Lesütötte a szemét, mintha tudta volna, hogy rosszat tett és hajlandó lett volna a fejlődésre. Korábban mindig Lan WangJi volt az, aki olyan komolyan szidta őt. Csak amikor ittak, fordultak a kockák. Keresztbe tett karral fogva Bichent Wei WuXian félrebillent fejjel nézett rá, remegve, amint nevetését igyekezett visszatartani.
Őszintén imádta a részeg Lan WangJit!
Most, hogy részeg volt, Wei WuXian korábbi dilemmájának teljes egészében nyoma veszett. Mintha minden vadság benne, melyet korábban nem volt hová tennie, egyszeriben megtalálta volna útját kifelé a testéből. Néhány kört tett meg Lan WangJi körül, aki még mindig szépen, illedelmesen ült. Wei WuXian megfordult és leült mellé, feltartva elé megtépázott köntösét, hogy jól lássa.
- Nézd, mit csináltál. Eltépted a ruhámat. Meg kell foldoznod nekem később, tudod?
Lan WangJi bólintott.
Wei WuXian:
- Tudod, hogy kell ruhát foldozni?
Lan WangJi megrázta a fejét.
Wei WuXian:
- Tudtam. Tanuld meg, ha nem tudod, hogyan kell. Akárhogyan is, de meg kell foldoznod nekem a ruhámat. Érted?
Amikor látta, hogy Lan WangJi ismét bólint, Wei WuXian szédelegve felragadott egy másik ülöpárnát és elfedte vele a Bichen által ütött lyukat, hogy még senki sem fedezhesse fel.
- Elrejtem neked a lyukat. Így senki sem fog rájönni, mekkora bajt csináltál.
Lan WangJi kivette a kecses kis pénzeserszényt a hajtókájából és átnyújtotta Wei WuXiannak, enyhén rázogatva, miközben beszélt:
- Fizess.
Wei WuXian:
- Tudom, hogy tömve vagy. Tedd el, tedd el... Mit csinálsz?
Lan WangJi a karjaiba tömködte az erszényt. Wei WuXian érezte a súlyát a mellkasán.
- Nekem?
Miután beletuszkolta az erszényt, Lan WangJi felhúzta Wei WuXian köntösének hajtókáját és még meg is paskolta a mellkasát néhányszor, mintha attól félt volna, hogy elveszti.
- Tartsd meg.
Wei WuXian:
- Tényleg nekem adod? Ez olyan sok pénz.
Lan WangJi:
- Ühüm.
A megtört Wei WuXian háláját fejezte ki:
- Köszönöm. Most már gazdag vagyok!
Lan WangJi szemöldöke azonnal összehúzódott. Benyúlt Wei WuXian hajtókájába és kivette az erszényt.
- Nem!
A pénzt, melyet Wei WuXian épp csak megkapott, megint elvették. Meglepődött.
- Nem micsoda?
Lan WangJi egyszerre tűnt csalódottnak és visszafogottnak. Csak csendben rázta a fejét és csüggedten eltette az erszényt, már-már szomorúnak tűnt.
Wei WuXian:
- Hát nem azt mondtad, hogy nekem adod? Akkor most miért nem adod már nekem? Nem állsz-e a szavadnak?
Lan WangJi elfordult tőle. Wei WuXian megragadta a vállát és visszafordította.
- Rám nézz. Ne fuss el. Gyere, gyere, nézz rám.
És Lan WangJi rátekintett. Mindketten keményen meredtek egymásra. Túl közel voltak egymáshoz, olyan közel, hogy még Lan WangJi hosszú szempilláit is meg tudta volna számlálni. Hűvös szantálfa és érzéki bor - a két aroma összefonódott a szinte észrevehetetlen lehelletben.
Hosszú ideig tartó bámulás után Wei WuXian szíve egyre és egyre hevesebben vert. Végül már nem tudta bírni tovább és vereséget szenvedve visszavonult, ő volt az első, aki elfordította tekintetét.
- Rendben! - mondta. - Te nyertél. Játsszunk másik játékot. Mint korábban, én kérdezek, te pedig válaszolni fogsz. Nem szabad hazudnod..
Amikor a „játék” szót kimondta, Lan WangJi azonnal rávágta:
- Igen!
Megragadta Wei WuXian kezét és szélvészként rohant ki a szobából, le a lépcsőkön. Az összezavarodott Wei WuXiant végigrángatta a fő termen. Az első emeleten a tulajdonos és beosztottai egy hosszú asztal körül ettek. Lan WangJi egyetlen pillantást sem vesztegetett rájuk, csak arra koncentrált, hogy kirángassa Wei WuXiant az ajtón.
A tulajdonos felállt.
- Mi a baj? Fiatal Mesterek, nem ízlett az étel?
Wei WuXiannak valahogyan a zűrzavarban is sikerült választ adnia.
- Dehogynem! Különösen a likőr. Valóban erős... - De még mielőtt befejezhette volna, Lan WangJi már kivonszolta a fogadóból.
Még amikor az utcákon voltak, Lan WangJi akkor sem tűnt úgy, mint ha meg akart volna állni. Tovább rohant.
Wei WuXian:
- Mégis, hová akarsz menni?
Lan WangJi nem válaszolt. Amikor odaértek valaki házának az udvarára, hirtelen megtorpant. Wei WuXian némiképp össze volt zavarodva. Épp amikor már faggatni akarta, Lan WangJi az ajkaira helyezte az ujját.
- Csitt.
Kinyúlt és Wei WuXian dereka köré fonta a karját. Egy rúgással könnyedén a ház tetejére szökkentek. A cserepek fölött áthajolva suttogta:
- Nézd.
Amikor látta, milyen titokzatosan viselkedik, Wei WuXian kicsit kíváncsi lett. Követte az eltökélt pillantást és egy csirkeólat látott az udvaron.
- ….
Wei WuXian:
- Ezt akartad, hogy megnézzem?
- Menj - suttogta Lan WangJi.
Wei WuXian:
- És mit csináljak?
Lan WangJi már felugrott és egyenesen az udvar közepére érkezett.
Ha a ház tulajdonosai most ébren lettek volna, bizonyára azt gondolhatták volna, hogy a Mennyek Halhatatlanjai érkeztek a Földre, látván, amint ilyen éteri kinézetű férfi lebegett alá, holdfénnyel átszőtt, fehér köntösben. Wei WuXian annál jobban gyanakodott, minél jobban figyelte. Ő is alászállt és megrángatta homlokszalagját.
- Mégis, mit akarsz csinálni?
Lan WangJi egyik kezével megigazította a homlokszalagot, a másikkal benyúlt a csirkeólba. A benn alvó tyúkok azonnal felébredtek, őrülten verdestek szárnyukkal a menekülés útját keresve. Lan WangJi pillantása megkeményedett. Mint a villám, kezébe kapta a legkövérebbet.
Wei WuXiannak elállt a szava a döbbenettől.
A tyúk megállás nélkül kotkodácsolt Lan WangJi kezei között. Lan WangJi teljes komolysággal Wei WuXian karjai közé lökte.
Wei WuXian:
- Mi van?
Lan WangJi:
- Csirke.
Wei WuXian:
- Tudom, hogy csirke. Miért adsz nekem csirkét?
- Neked - mondta Lan WangJi rezzenéstelen arccal.
Wei WuXian:
- Nekem... Rendben. - Úgy tűnt, ha nem fogadja el, Lan WangJi megint megőrül. Wei WuXian elvette a csirkét. - Lan Zhan, tudod, mit csinálsz? A csirkének van tulajdonosa. Ezt lopásnak hívják.
Ha valaki rájött volna, hogy a neves HanGuang-Jun megpróbálta részegen ellopni valaki más csirkéjét... Ez minden képzeletet felülmúlt.
De ezúttal Lan WangJi csak azt volt hajlandó meghallani, ami neki tetszett. Ami nem tetszett, arról úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Továbbra is munkálkodott a kezével. A csirkeól belsejéből csupa „kitty” és „kotty” hallatszott, tojások és tollak repkedtek mindenfelé. Elviselhetetlen volt hallgatni.
Wei WuXian:
- Nem én vettelek rá, hogy ezt csináld.
Mindkettejük egy-egy reszkető tyúkot tartott a karjában, mikor visszareppentek a fal tetejére. Miután egy darabig sétáltak, Wei WuXian még mindig azon gondolkodott zavartan vajon miért akart Lan WangJi hirtelen csirkét lopni. Lehetséges lett volna, hogy meg akarta őket enni? Hirtelen látta, hogy egy toll beleragadt Lan WangJi sötét hajába.
Egy „ppfft” kíséretében Wei WuXian nem tudta nézni tovább. De épp amikor le akarta szedni róla, Lan WangJi ismét sarkon fordult és egy fára ugrott.
A fa valaki udvarának belsejében állt. Túl jól nőtt, ágai ezért az udvar falán kívülre is kinyúltak. Lan WangJi épp egy ilyen ágon ült. Wei WuXian felnézett.
- Ezúttal mi van???
Lan WangJi lepillantott.
- Csitt.
Amikor ezt meghallotta, Wei WuXian gyanította már, hogy megint valami hasonló természetű dolgot fog művelni, mint a csirkelopás. Figyelte, amint Lan WangJi kinyúl, letép valamit az ágról és ledobja beki. Wei WuXian egyik kezében a tyúkot fogta, a másikkal elkapta a tárgyat. Megfogta és megnézte. Egy nagy, kerek, még félig zöld datolyagyümölcs volt (3).
(3) Jujuba, kínai datolya.
Amint számított rá. Miután csirkét lopott, most datolyát is!
A csirke vagy a datolya lopása nem volt ismeretlen dolog Wei WuXian számára. Tulajdonképp szerette az efféle tevékenységeket, amikor fiatal volt. Mindig nagy bandával együtt járva csinálta, minden alkalommal nagy hajcihőt vágva. De ha a bűntényben Lan WangJi volt a tettestársa, az kissé túlságosan rémisztő volt. Nem, semmiképp sem tettestársak. Nyilvánvalóan Lan WangJi volt itt a lángész minden mögött.
Ekkor valami hirtelen átsuhant az agyán.
Korábban Lótuszmólóban elvitte Lan WangJit oda, ahol ő felnőtt Yunmengben, és egy csomó érdekes történetet mesélt el neki abból az időből, amikor fiatal volt. Azok között számos, hasonlóan „dicsőséges” tett akadt, mint ezek. Lehetséges, hogy Lan WangJi észben tartotta őket, miután meghallgatta, és mélyen magában hasonló tapasztalatokra szeretett volna szert tenni?
Nagyon is lehetséges volt!
A GusuLan Szekta kiemelkedően fegyelmezett volt. Lan WangJi fiatal kora óta a szobájába zárkózva olvasott és írt. Minden szó, amit kimondott, minden cselekedet, amit megtett, elöljárói mértéke szerint történt. Soha nem bolondozott így korábban. Nem volt képes ilyesmire, amikor magánál volt, ezért akkor csinálta, amikor részeg volt?
A datolyafán Lan WangJi úgy csapott le, mint a tornádó. Kis idő elteltével az összes datolyát leszedte a fáról. Csak miután mindet betömködte qiankun ruhaujjába, akkor ugrott le a fáról és nyújtotta oda köntösének ujját, megmutatva Wei WuXiannak a „hadizsákmányt”. A kerek datolyákra bámulva Wei WuXiannak fogalma sem volt róla, mit mondjon.
Egy pillanat múlva megdícsérte.
- … Nahát, milyen nagyok, milyen sok, igazán menő vagy! Szép munka!
Lan WangJi boldogan fogadta az eltúlzott dícséretet. Kinyitotta Wei WuXian ruhaujját és az összes lopott datolyát beleöntötte, mondván:
- Neked. Mind neked.
Wei WuXian együttműködött vele.
- Köszönöm.
Lan WangJi azonban hirtelen elengedte. Ruhaujja egyetlen suhintására az összes datolya kiesett és szétgurult a földön. Wei WuXian azonnal lehajolt, hogy felszedje őket, de túl sok volt. Lan WangJi:
- Többé már nem.
Megragadta a Wei WuXian bal karja alá dugott tyúkot is, most mindegyik kezében fogott egyet. Wei WuXian meghúzta a homlokszalag végét és visszarántotta vele.
- Egy pillanattal korábban még teljesen rendben voltál. Akkor miért vagy most mérges?
Lan WangJi szemei végigsöpörtek rajta.
- Ne húzgáld.
Abből ítélve, ahogyan hangzott, nem volt túl boldog. Szinte úgy hangzott, mint valami figyelmeztetés. Wei WuXian önkéntelenül is elengedte. Lan WangJi lenézett és mindkét meglepett tyúkot áttette a bal kezébe, mielőtt jobb kezével megigazította a haját és a homlokszalagját.
Akárhogyan is játszottam a homlokszalagjával, az sosem állította meg a múltban. Tényleg mérges ma?, gondolta Wei WuXian.
Úgy érezte, egy kicsit enyhítenie kell a dolgon, a tyúkokra mutatott.
- Felejtsd el a datolyákat. Add ezeket nekem. Nem azt mondtad, hogy nekem adod őket?
Lan WangJi fürkészően végigmérte.
- Kérlek - mondta Wei WuXian őszintén. - Tényleg szeretném. Add őket nekem.
Amikor ezt meghallotta, Lan WangJi az ég felé fordította a szemét. Csak hosszas idő után adta vissza neki az egyik csirkét. Wei WuXian elfogadta. Elővett egy datolyát, megtörölte a mellénél a ruhában és felét leharapta, azt gondolván, hogy ha Lan Zhan játszani akar, akkor játszik vele.
- Mit akarsz most csinálni? - Visszafogta magát, nehogy azt kérdezze: „kinek a házát szeretnéd következőnek romba dönteni?”
Lan WangJi enyhén összehúzta a szemöldökét és kijavította.
- Akarunk.
Wei WuXian:
- Rendben, rendben, rendben. Akarunk.
Lan WangJi bólintott és visszaadta neki a datolyákat. Wei WuXian egy másikat is a ruhájába törölt és elrágcsálta, arra gondolván magában, hogy mennyire minden szörnyűséget felülmúlna, ha bárki megtudná, hogy HanGuang-Jun azt szerette volna, hogy a YiLing Pátriárka mindenféle rosszaságot kövessen el vele az éjszaka közepén.
Ketten egy falhoz értek. Lan WangJi jobbra és balra nézett. Miután meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, kihúzta Bichent az övéből. Pár suhintással ragyogó kék fény villant és egy sornyi elegáns betűt hagyott maga mögött.
Wei WuXian odalépett és megnézte. Hat szó volt: „a gusúi Lan WangJi járt itt”.
Wei WuXian:
- …
A datolyát a szájában tartva gyakorlatilag elállt a szava. Másfelől azonban Lan WangJi eltette Bichent és némán csodálta remekművét. Egy pillanattal később megfordult és megkérdezte:
- Milyen?
Wei WuXian:
- He? Mi? Hogy milyen?... Jó. Nagyon jó. Azt kell, hogy mondjam, jobb vagy, mint én!
Tényleg ez volt az igazság. Bár épp részeg volt, HanGuang-Jun kézírása még mindig teljesen tökéletes volt. Wei WuXiannak be kellett ismernie alsóbbrendűségét. Lan WangJi bólintott és odanyújtotta neki Bichent.
Wei WuXian:
- …?
Lan WangJi újból feléje nyújtotta Bichent. Wei WuXian átvette. Amint látta, mennyi üres hely van még Lan WangJi neve mögött, megértette.
Lan WangJi arra várt, hogy ő is odaírja a nevét!
Lan WangJi továbbra is mereven bámult rá. Wei WuXian tényleg nem volt képes tovább elviselni a nézését.
- Rendben, rendben, rendben. Írom már, írom. - Kissé vonakodva odaírta a „yunmengi Wei WuXian” szavakat a „gusúi Lan WangJi” után. Most már mindkettejük neve ott állt egymás mellett a falon.
„A gusúi Lan WangJi és a yunmengi Wei WuXian járt itt!”
Lan WangJi egészen elégedettnek látszott, visszavette Bichent. Egy pillanatnyi gondolkodás után megint kinyújtotta a kezét. Ezúttal nem írt, hanem rajzolt. Néhány kardvillanás záporzott rájuk és két csókolózó alak apró rajza jelent meg a falon. A vonalak precizitása és a tartalom szemérmetlensége elég volt hozzá, hogy Wei WuXian a saját homlokára csapjon.
Lopkodni mindenhonnan, kalamajkába keveredni, mindenféle illetlen dolgot írni és rajzolni... Ezúttal már biztos volt benne...
Lótuszmólón Wei WuXian elmesélte Lan WangJinak mindazt a sok mókát, amiben gyerekként része volt. A GusuLan Szekta nagyon szigorúan bánt növendékeivel. Lan WangJinak bizonyára nem volt része ennyiféle mókában gyerekként. Feltehetőleg a szívére vette, miután hallotta, amit Wei WuXian beszélt róluk, és most, hogy részeg volt, mindet meg akarta ismételni, egyiket a másik tuán. Wei WuXiannak biztosan igaza volt. Végülis, még a graffiti tartalma is olyan volt, mint amiről Wei WuXian mesélt neki!
Most, hogy megértette, mi folyik, végképp nem tudta, mit kezdjen vele. De ezeket a dolgokat én tizenkét vagy tizenhárom évesen csináltam!
Amikor elnézte, miként válik a rajz tartalma egyre és egyre különösebbé, Wei WuXian mind Bichen, mind a fal iránt szánalmat érzett, miközben azt gondolta: mindenképp át kell majd húznom a neveket a falon. Nem engedhetem másoknak, hogy megtudják, ki tette ezt. Nem, nem, az egész falat ledönteni sokkal gyorsabb lenne...
- Vau vau vau vau!
Hirtelen vad ugatás robbant a csendbe. Wei WuXian olyannak látszott, mint akinek tűzijáték robbant a füle mellett. Azonnal felsikoltott és öntudatlanul is Lan WangJi testére vetette magát.
- Lan Zhan, segíts!!!
Ennek a háztartásnak kutyája is volt!
Hogy őszinték legyünk, az éjszaka csendjében Wei WuXian sikolya sokkal rémisztőbbnek hatott, mint a kutyaugatás. Félőrült lett a félelemtől, de Lan WangJi arckifejezése változatlan maradt. Egyik
kezével Wei WuXiant tartotta és vigasztalóan paskolgatta, míg a másikkal kardját fogta. A fal tetejére szökkenve lenézett a házat őrző kutyára, hideg arckifejezésével úgy tűnt, mintha farkasszemet nézett volna vele. Wei WuXian végtagjai úgy csavarodtak köré, mint a hajfonat, arcát mélyen a nyakába temette. Egész testében megdermedt, miközben kiabált:
- Ne bámuljátok már egymást! Menjünk, menjünk! Vigyél el innen, Lan Zhan!!! Áááááá!!!
Szinte belebolondult a kiabálásba, de a kutya azonnal behúzta a farkát, amint Lan WangJit meglátta. Nyelvét kinyújtva leszegte a fejét és elhemperedett a földön, félve attól, hogy tovább ugasson. Lan WangJi teljes győzelmet aratott. Végül még néhányszor megveregette Wei WuXiant és leugrott vele a falról.
A kutyaugatást nem hallották többé, még miután hosszú ideig sétáltak is. Wei WuXian végül képes volt magát leválasztani Lan WangJi testéről. Szemei üvegesek voltak, lábai reszkettek. Lan WangJi megveregette a vállát, eltökélten meredt rá, mintha azt kérdezné, jól van-e vagy em. Wei WuXian még nem tért magához a sokkból. Most, hogy végre már lélegzethez jutott kicsit, megdícsérte:
- HanGuang-Jun, te olyan bátor vagy!
Amikor ezt meghallotta, úgy tűnt, Lan WangJi mosolyog.
De a halvány mosoly azonnal elenyészett. Wei WuXian elképedésében azt gondolta, talán rosszul látta.
Egy pillanat múlva felsóhajtott, megérintette állát, amint felnézett és elmosolyodott.
- Lan Zhan, most már bánod, hogy nem jöttél el velem akkor Lótuszmólóra, ugye?... Várj, most hová megyünk?! Ne fuss!
Hosszas küszködés árán Wei WuXiannak végül sikerült visszavonszolnia Lan WangJit a fogadóba. Amikor a tulajdonos látta, hogy két tyúkot fogtak az éjszaka közepén és neki adták, arckifejezése leírhatatlan volt. Wei WuXian felfelé kormányozta Lan WangJit, becsukta az ajtót és megfordult. Korábban, amikor kívül voltak, az éjszaka sötétjében nem látott tisztán, de most, hogy idebenn voltak a lámpa fényénél, látta, hogy Lan WangJi egész testét tollak, levelek és fehér faltörmelék fedte, ruhájától az arcán át a hajáig. A hátát már meg sem nézte.
Wei WuXian körbesöprögette a ruháját és nevetett:
- Milyen piszkos vagy!
Lan WangJi:
- Mosd meg nekem az arcom.
Wei WuXian akaratlanul is megrángatta a homlokszalagot.
- Még azt is megtanultad, hogy parancsolgass nekem!
Az első alkalommal, amikor részeg volt, Wei WuXian megmosta neki az arcát, és úgy tűnt, ez Lan WangJinak nagyon tetszett. Természetesen ezúttal már maga kérte. Wei WuXian szívesen megtette volna neki, de mivel már ennyire piszkos volt, az egyszerű arcmosás nem lett volna elég neki. Ezért megkérdezte:
- Mi lenne, ha segítenék neked megfürödni?
Amikor ezt meghallotta, Lan WangJi szemei kissé kitágultak. Wei WuXian gondosan megvizsgálta az arckifejezését.
- Szeretnéd?
Lan WangJi azonnal bólintott.
- Igen.
A fogadóban az összes alkalmazott nő bolt. Természetesen Wei WuXian nem akarta őket ilyen nehéz munkára kérni. Ezért emlékeztette rá Lan WangJit, hogy maradjon illendően ülve a szobában, majd ő maga ment le, forralt vizet és cipelte fel az emeletre vödrökkel, egy egész kádat megtöltve. Megnézte a víz hőmérsékletét. Épp amikor megfordult, hogy azt mondja Lan WangJinak, vegye le a ruháit, látta, hogy Lan WangJi már magától levetkőzött.
Ketten már rég látták egymást ruhátlanul Felhőzug jégforrásában, de akkoriban mindketten egyetlen hátsó gondolat nélküli fiúk voltak. Amikor belefutott a fürdőző Lan WangJiba, akkor sem volt semmilyen más ötlete, és mindnkét alkalommal Lan WangJi testének több, mint fele víz alatt volt. És ezért most, amikor hirtelen meglátta a csupasz HanGuang-Junt... Szükségtelen volt mondani, hogy Wei WuXiant igencsak nagy sokk érte. Abban a pillanatban azt se tudta, vajon szívére hallgatva bámészkodjon-e annyit, amennyit csak akar, vagy találjon valamit, amivel gyorsan betakarhatja Lan WangJit és viselkedjen illedelmesen. A fejbőre viszketett. Önkéntelenül is hátralépett, de amint hátrált, Lan WangJi közelebb lépett. Wei WuXian beszorult a fal sarkába. Nem tudott elrejtőzni, ezért csak össze tudta szedni a bátorságát, miközben figyelte Lan WangJit, aki kifejezéstelen arccal közeledett felé. A jól kivehető ádátcsutka, a halvány bőr, a sima, szépen kidolgozott izmok olyan tisztán örvénylettek a szeme előtt, hogy még csak nem is mert egyenesen rá nézni, szemét félig elfordította. Önkéntelenül nyelt egyet, kicsit kiszáradt a szája.
Wei WuXian a kétségbeesés szélén állt. Összeszorította a fogait és úgy tett, mintha minden rendben lett volna.
- Én csak kiöntöttem neked a fürdővizet. Oké. A többit már megcsinálhatod te. - Miközben beszélt, épp arrébb akart mozdulni, mikor Lan WangJi hirtelen kinyúlt és félbetépte köntösének övét.
Arca még mindig teljesen komoly volt, de mozdulatai igen gorombák. Wei WuXian sosem várta, hogy ilyesmit tegyen. Megugrott a döbbenettől, és gyorsan felfelé rántotta a gallérját.
- Állj, állj! Én nem fürdök! Én nem fürdök! Csak te!
Lan WangJi összeráncolta a homlokát.
Wei WuXian:
- Előbb fürödhetsz te. Én a... izé, nagyobb kádakat szeretem. Nehezen fér be két ember ebbe.
Lan WangJi közömbösen rápillantott a kádra. Miután meggyőződött róla, hogy valóban nem volt elég nagy, végül lenyugodott. Lassan eltalált a kádig, beleült és elfedte magát a forró vízzel. Wei WuXian megkönnyebbült sóhajt eresztett meg.
- Akkor fürödj nyugodtan. Én kívül leszek.
Amint befejezte a beszédet, kész volt elmenekülni és némi friss levegőt szívni, hogy lenyugodjék, amikor hirtelen csobbanást hallott. Megfordult és megnézte.
- Miért jöttél ki megint?!
Lan WangJi arca hideg volt.
- Már nem fürdöm.
Wei WuXian:
- Miért nem? Olyan piszkos vagy, ha nem fürdesz meg.
Lan WangJi egészen morcosnak tűnt. Nem mondta meg az okát, csak elindult a paraván felé, hogy magára vegye a ruhákat, amiket levetett. Wei WuXian gyorsan visszament. Volt egy ötlete, mi lehet az indok.
- Azt akarod, hogy segítsek neked fürödni?
Lan WangJi lesütötte a szemét. Se nem ismerte el, se nem tagadta.
Amikor ránézett, Wei WuXian érezte, ahogy ellágyul a szíve. Mulatságosnak is gondolta. Ez itt ilyen volt egészen fiatal kora óta. Amikor akart valamit, soha nem mondta ki a felszínen, de cselekedeteiben addig hajszolta azt, ameddig csak tudta. És ezért elkezdte Lan WangJit a fürdőkád felé húzni.
- Rendben, segítek neked fürödni. Gyere ide.
Azt gondolta: vesztettem, vesztettem. Rendben, csak megsúrolom kicsit párszor. Semmi mást nem teszek.
Lan WangJi hagyta magát vontatni. Végül ismét besüllyedt a vízbe. Wei WuXian feltűrte köntösének ujját és a kád mellé lépett.
Lan WangJi bőre különlegesen szép volt. Hosszú haja sötéten fénylett, a víz felszínén lebegve. Egy pillanatra az örvénylő párában úgy festett, mint egy hóból és jégből álló Halhatatlan, aki a Mennyek egyik forrásában mártózik. Wei WuXian úgy érezte, szégyenben marad. Sokkal szebb lett volna a jelenet, ha talált volna néhány virágszirmot Lan WangJinak, melyet széthinthet a víz felszínén. Felvett egy fa kanalat a kádból. Óvatosan engedte a vizet lecsorogni Lan WangJi fején. Mindeközben Lan WangJi egyetlen pislantás nélkül meredt rá. Wei WuXian attól félt, hogy a víz a szemébe fog csöpögni és kényelmetlenül érzi majd magát tőle.
- Hunyd be a szemed.
Lan WangJi nem hallgatott rá. A tekintete még mindig Wei WuXianra tapadt, mintha attól félt volna, hogy amíg egyet pislant, Wei WuXian elfut. Wei WuXian kinyúlt, hogy becsukja a szemeit, erre arcának alsó felét a vízbe temette és egy sorozatnyi buborékot fújt ki. Wei WuXian felnevetett és finoman megcsipkedte az arcát.
- Er-Gege, mégis, hány éves vagy?
Megragadta a szappant és a szivacsot és alulról kezdve elkezdte törölgetni Lan WangJi arcát. Amint törölgette, a mozdulatai hirtelen lelassultak.
Lan WangJi korábban maga vette le homlokszalagját és fejdíszét is. Haja leomlott és egész felsőtestét eltakarta. De most, mikor Wei WuXian Lan WangJi nedves, fekete haját annak válla mögé tolta és elkezdte a mellkasát mosogatni, a harmincvalahány korbácsütés és a mellkasán lévő égési seb egyaránt tisztán látszott.
Wei WuXian megfogta a szivacsot és a hátára irányozta.
A korbácsnyomok elborították Lan WangJi egész hátát, a vállát, a karjait, szétterültek a sima, fehér bőrön. Ezek a gonosz sebhelyek tönkretették a máskülönben tökéletesnek mondható férfitestet.
- …
Wei WuXian hirtelen elnémult. Belemártotta a szivacsot a vízbe és végigsimította vele a sebhelyeket.
Kiváltképp gyengéd volt, mintha nem akart volna fájdalmat okozni Lan WangJinak, pedig ezek már régi sebek voltak. Soha nem fájnak már többé. De még ha friss sebesülések lettek volna is, Lan WangJi személyiségét tekintve minden bizonnyal semmilyen jelét nem adta volna a gyengeségnek, akármennyire fájt volna is.
Wei WuXian tényleg szerette volna megragadni az alkalmat, hogy megkérdezze tőle, hogy a viharba szerezte ezeket a sebhelyeket. A GusuLan Szektában az a két ember, akinek egyedül joga volt megbüntetni Lan WangJit, Lan XiChen és Lan QiRen volt. Mégis mit tett a bátyjával, aki a legközelebb állt hozzá, vagy a nagybátyjával, aki egyedül nevelte fel és olyan büszke volt rá, hogy ilyen kegyetlenül bánjanak vele? A QishanWen Szekta billoga, melyet sosem látott, és a kérdés, melyet mindig is visszatartott magában, a kérdés, melyet a leginkább akart feltenni...
HanGuang-Jun, mégis mit gondolsz rólam?
De minden alkalommal, amikor közel volt hozzá, talált valami indokot arra, hogy összekeverje a dolgokat. Mintha mégsem kellene olyan mohónak lennie és megkérdeznie, miután már eleget játszadozott vele; mintha nem kellene olyan alkalomszülte módon feltennie a kérdést, miután illedelmesen helyet foglaltak; mintha egy részeg szavaiban nem kellene megbíznia.
Mindezen kifogások ellenére jól tudta, mi a valódi indok.
Valószínűleg félt. Rettegett, hogy másféle választ hall, mint amit remélt.
Lan WangJi hirtelen megfordult és rápillantott. Wei WuXian vélgre észrevette, hogy amint dörzsölgette, miközben elméje vadul száguldott körbe, olyan vörösre dörgölte Lan WangJi hátán a hószín bőrt, hogy úgy nézett ki, mintha elverte volna. Wei WuXian úgy vélte, hogy a pillantás, amit Lan WangJi vetett rá, azt jelentette, hogy nem volt elégedett a munkájával, ezért azonnal abbahagyta.
- Sajnálom, sajnálom. Fáj?
Lan WangJi nem mondott semmit, csak a fejét rázta. Amikor látta, hogy nézett ki, milyen csendes és engedelmes volt a kádban ülve, Wei WuXian egészen sajnálatot érzett iránta. Behajlította az ujját és megvakargatta az állát, hogy megvigasztalja. De az áll nem volt elég. Úgy érezte, viszketnek az ujjai, Lan WangJi hasfalát is meg akarta böködni, de még csak félúton járt odafelé, mikor Lan WangJi hirtelen elkapta a csuklóját. A hangja fojtott volt.
- Ne érj hozzám.
Néhány áttetsző vízcsepp még megült a szempilláján és csinos vonásain. Arckifejezése hidegnek tűnt, de szemei égtek.
Wei WuXian már számtalan szégyentelen kis dolgot művelt aznap éjjel Lan WangJival. Régóta hozzászokott már ahhoz, hogy Lan WangJi engedi neki, bármit is akart. Most azonban, amikor ilyen hirtelen megállították, még mindig bátor volt.
- Miért ne? Hát nem engedted meg nekem már régóta, hogy megérintselek?
Lan WangJi ajkait szorosra zárta. Nem mondott semmit, akár dühös volt, akár nem. Amikor ezt látta, Wei WuXian kissé bűntudatot érzett.
- Rendben. Akkor nem érintelek meg többé. Csináld magad.
Amint beszélt, félrelökte a szivacsot és ott akarta hagyni. De Lan WangJi nem csak hogy nem hagyta elmenni, csuklója köré fonódó keze még erősebben markolta.
- Ne menj - parancsolta.
Wei WuXian küzdött egy kicsit, de nem tudott kiszabadulni a szorításból. Megacélozta az idegeit.
- HanGuang-Jun, most ez a te hibád. Azt mondtad, hogy mossam meg az arcod, aztán nem engeded, hogy megérintselek, és nem engedsz elmenni sem. Mégis mit akarsz, mit tegyek?
- …
Egy pillanatnyi csend után Lan WangJi hangja szinte minden észérvet nélkülözött.
- Akárhogyan is, nem mehetsz el.
Wei WuXian némi vizet fröcskölt Lan WangJi arcára.
- Most nézd meg magad, micsoda hatalmaskodó és ésszerűtlen vagy!
Lan WangJi nem rándult össze és nem is kapta félre a fejét, még akkor sem, amikor a víz az arcába fröccsent.
- Mondtam, hogy ne érj hozzám.
Úgy hangzott, mint valami figyelmeztetés. Talán mert a likőrnek igen erős volt az utóhatása, de Wei WuXian szokatlanul túlfűtöttnek érezte magát. Szája szeglete felkunkorodott.
- Ha megérintelek mégis, mit tudsz velem tenni? Megbüntetsz azzal, hogy iratokat kell másolnom? Bezársz? Vagy elcsendesítesz?
Lan WangJi szemei rátapadtak. Mintha szikrák villogtak volna a tekintetében. Úgy tűnt, dühös.
Az arc, az arckifejezés, a szemek, a helyzet és a személy. Wei WuXian mély lélegzetet vett.
Mintha elhatározta volna, hogy végigviszi, másik kezét a vízbe merítette és rátalált Lan WangJi testének egy bizonyos részére.
- HanGuang-Jun, ne mondd nekem, hogy nem szereted, amikor így megérintelek?
Wei WuXian merész szavai és cselekedetei végül tényleg feldühítették a másikat.
Lan WangJi úgy nézett ki, mint akit mérges kígyó harapott meg és erőszakosan megrántotta. Wei WuXian úgy érezte, szörnyű erő ragadja el. Belerántották a kádba.
Víz fröcskölt szerteszét. A dolgok kicsúsztak a kézből. Mind ugyanaz volt a végén, mindegy, ki kezdte. Mire Wei WuXian úgy érezte, egy kicsit tisztább a feje, már Lan WangJi lábain ült.
Ketten ilyen helyzetben ölelték és csókolták egymást egészen sokáig. Wei WuXian karjai Lan WangJi nyaka köré fonódtak, amint vadul, szétválaszthatatlanul csókolóztak. Hirtelen felkiáltott.
Szemeit kinyitva letörölt egy vércseppet a szájáról.
- Lan Zhan! - szidta. - Miért harapsz már megint, mint egy vadállat?!
Ajkai máris vörösre voltak csókolva. Vértől megszínezve még élénkebbnek látszottak. Rosszul időzített elégedetlenkedésére Lan WangJi egy másik harapással válaszolt. Sajogva az összes harapástól és szívástól Wei WuXian a homlokát ráncolta. Bosszúból ismét lenyúlt és keményen megdörzsölte.
Minden valószínűség szerint még soha senki nem követett el eddig Lan WangJival szemben efféle szégyentelenül bátor cselekedetet. Egyszer nem is volt elég - Wei WuXiannak kétszer is meg kellett tennie. Arca azonnal elváltozott. A kar, mellyel Wei WuXiant ölelte, megfeszült, ujjai nyomokat hagytak rajta.
Wei WuXian elvigyorodott, amint hallotta, hogy lélegzetért kapkod.
- Ez milyen? Mérges vagy már? Nem tudhatod, Lan Zhan, de imádom, amikor mérges vagy...
Hangja tele volt félelem nélküli izgalommal. Miután beszélt, csókot nyomott Lan WangJi ajkainak szögletére és eltávolította átázott felsőruháját.
Lan WangJi bőre olyan forró volt, hogy úgy festett, mintjárt lángra lobban. Egyik kezét Wei WuXian dereka köré kulcsolta, a másikkal pedig rácsapott a fa kád szélére. A kád azon nyomban darabokra hasadt. A szobán teljes zűrzavar lett úrrá, elviselhetetlen látvány volt.
Ketten nem is törődhettek volna kevésbé ilyen lényegtelen dolgokkal. Lan WangJi szinte felkapta Wei WuXiant és az ágyra hajította. Amikor Wei WuXian feltámasztotta magát egy kicsit, azonnal visszanyomta. Lan WangJi mozdulatai több, mint tüzesek voltak. Egyáltalán nem volt olyan, mint a megszokott HanGuang-Jun, aki csupa igazságosság és ésszerűség.
Wei WuXian háta megfájdult az ütődéstől. Feljajdult néhányszor és Lan WangJi megállt egy kicsit. Wei WuXian azonnal megfordult és lenyomta az ágyra, olyan keményen megtartva, amennyire csak tudta. A fülébe suttogta:
- Nem tudtam, hogy ilyen tüzes vagy az ágyban...
Ajkai mellett a fülcimpák fehérek voltak, mint a jádekő. Wei WuXian nem tudta visszatartani magát, finoman beleharapott. Puha volt és hideg. Miután megharapta, a szájába vette és gyengéden szopogatni kezdte. Lan WangJi ujjai megszorultak Wei WuXian válla körül.
Keze szorítása rendkívül erős volt. Wei WuXian azonnal felszisszent a szorítástól. Megfordult, hogy a vállára nézzen, melyet máris öt vérvörös vonal szántott végig. Amikor meglátta, Wei WuXian bedugta a combját Lan WangJi lábai közé és feltolta, úgy téve, mintha fenyegetné:
- Miért vagy olyan gonosz? Óvatosan, én...
Lan WangJi azonnal Wei WuXian dereka felé nyúlt, hogy megoldja az övét. Wei WuXian szándékosan kínozni akarta még kicsit, ezért elütötte a kezét és önelégülten mosolygott:
- HanGuang-Jun, ennyire türelmetlen vagy?
Nem tudta, csak képzelődött-e vagy sem, de mintha Lan WangJi szemeit elöntötte volna a vér, szinte vörösen ragyogtak. Amikor ismét kinyúlt, Wei WuXian gyorsan oldalra vetődött.
- Nem mintha nem venném le. Majd én megcsinálom.
Miután ezt kimondta, valóban megoldotta selyemövét és levette alsóruháját is. Teljesen mezítelenül ismét Lan WangJira ereszkedett.
Mindketten csupaszak voltak. Bőr súrolódott a bőrhöz. Belsőségesen csókolóztak, fejüket forgatva. Wei WuXian bal kezével húzta Lan WangJi nyakának hátsó részét maga felé, nem engedte, hogy egy kicsinyke rés is nyíljon köztük, harapta és nyalogatta az ajkait. Jobb kezével végigkövette Lan WangJi házának kecses, erőteljes vonalát. Amikor érezte a kissé kidomborodó sebhelyeket, gyengéden végigsimogatta őket ujjai hegyével.
Lan WangJi sem végzett kevesebbet. Azok a halvány, karcsú kezek a kiálló ujjpercekkel körbevándoroltak Wei WuXian testén, elidőzve a derekán és a csípőjén, erőteljesen megdörzsölve a finom bőrt Wei WuXian combjain. Mintha Wei WuXian egyszeriben guqinná változott volna, úgy tépte és pengette a pár kéz. De a személy, aki játszott rajta, nélkülözte a héthúrú guqinon zenélés minden hidegségét és eleganciáját. Wei WuXian sem a guqin kecses hangjait hallatta, sokkal inkább a gyönyör féktelen nyögdécseléseit.
Lan WangJi kezei azonban túl erősek voltak, és szerette csipkedni is az érzékeny területeket. Először Wei WuXian még képes volt élvezetét lelni benne, de hamarosan elviselhetetlenné vált. Lélegzetért kapkodva elhúzta sajgó, duzzadt ajkait. Mellkasa hevesen járt fel-alá.
- HanGuang-Jun, m-miért vagy ilyen, miután levetetted az összes ruhád? Hol csipkedsz? Tényleg nem érdemled meg, hogy úriembernek hívjanak.
Csalódást tettetve eltávolította Lan WangJi teljesen úriembertelen kezét. Lan WangJiból halk morgás szakadt ki, meglehetősen veszélyesnek hangzott. Wei WuXian:
- Ne légy ilyen. Gyere, hagyom, hogy csipkedj. Csípj belém itt. - Miközben beszélt, Lan WangJi kezét alsóbb testrészei irányába vezette, és csendesen nevetett, miközben azt motyogta: - Csípj meg, ahogy csak akarsz. Használd az izmaid.
Wei WuXian szédülve úgy érezte, tényleg sok szemérmetlenséget megtanult már magától is. De a képzelet egy dolog volt, a cselekedet pedig egy másik. Két életet is élt, mégis senki sem érintette meg teste intim részeit, saját magától eltekintve. Amikor Lan WangJi égő tenyere körülölelte, Wei WuXian önkéntelenül is megremegett, kissé összegömbölyödött.
Mégis túlságosan jó érzés volt, hogy Lan WangJi ujjai körbefogták és ilyen ritmusban dédelgették. Wei WuXian hamarosan öntudatlanul is kinyújtotta a testét, karjai Lan WangJi hátába és vállába csimpaszkodtak, hogy feltárja ama testrészét azoknak a kezeknek. Lan WangJi mozdulatai felgyorsultak. Wei WuXian zihálva lélegzett, szemeit behunyta a gyönyörtől. Ujjai szerettek volna belekapaszkodni valamibe, de csak Lan WangJi erős, mezítelen hátát tudták simogatni. Hirtelen rájött, hogy nem csak neki kellene egyedül ilyen jól éreznie magát, és jobb kezével megkereste Lan WangJi férfiasságát.
Amint megérintette, Wei WuXian azonnal érezte, hogy a forró, vastag dolog egyszeriben megduzzad ruganyosan a tenyere alatt, olyan kemény lesz, mint a vas. Még attól is, hogy megérintette, egyszeriben égni kezdett az arca. Soha nem gondolta volna, hogy egy férfi ezen különleges részét érinti. Teljességgel elképzelhetetlen volt. De amikor csak eszébe jutott, hogy Lan WangJi volt az, akit megérintett, Wei WuXian olyannyira izgatottá vált, hogy alig tudott többé uralkodni a kezein. Megragadta és vakmerően simogatta, miközben csúszós lábaival is dörzsölte újra meg újra.
Lan WangJi lélegzése hirtelen szaggatottá vált, míg az, mi Wei WuXian kezében volt, szintén lüktetni kezdett, még forróbbá vált. Egymás fülei mellett hangzott elfojtatlan zihálásuk és Wei WuXian nyögdécselése.
Nem tudta, mennyi idő telt el, Wei WuXian úgy érezte, a vér és minden gyönyör a testében egyetlen helyre áramlik. Fejbőre viszketni kezdett, nyöszörgő, szinte szaggatott hang tört elő a torkából.
- Lan... Lan Zhan, v-v-árj, én...
Még mielőtt befejezhette volna, a veszélyes gyönyör felrobbant benne.
Wei WuXian hangja megfagyott. Elméjét fehér fény vakító villanása töltötte el. Kis idővel később, még mindig szédülve, néhány finom nyomvonalat vett észre Lan WangJi feszes hasizmain. Végre rájött, hogy kilövelt. Lan WangJi azonban szinte ugyanabban az időben szintén elélvezett, fehér folyadék árját lövellve Wei WuXian lábai közé. Amint Wei WuXian megmozdult, akármennyire finoman is, a zavarba ejtő folyadék lassan lecsordult, rácsöpögött érzékeny részeire. Rendkívül nyilvánvalónak érződött. Meg tudta mondani, hogy nagy rendetlenséget vittek végbe, anélkül, hogy odanézett volna. A ragacsosság egy kicsit kényelmetlenné vált a feneke vágatában, de mindehhez képest összehasoníthatatlanul erőteljesebb volt a kielégültség érzése.
Lan WangJi feje még mindig Wei WuXian mellkasába volt temetve, meleg teste elborította Wei WuXiant.
Wei WuXiannak teljesen elfogyott minden energiája, fejétől az ujjai hegyéig elernyedt. Annyira ellazultnak érezte magát, hogy még a kezét sem akarta megmozdítani.
Csak hosszú idő után tért vissza a légzésük a normálishoz.
Még ha olyan erősen le is volt szorítva, szívét béke és megelégedettség töltötte el. Wei WuXian finom csókot nyomott Lan WangJi hajára. Az enyhe szantálfa illattól eltekintve mindkettejüket szappan frissítő illata lengte körül, mivel fürödtek. Az érzéki aroma nem volt annyira nyilvánvaló.
Wei WuXian olyan régóta magába temette már azokat a dolgokat, melyeket meg akart kérdezni Lan WangJitól, mivel túlságosan félt hozzá, hogy megkérdezze. Most azonban, amikor egymás mellett feküdtek, kicsit magabiztosabbnak érezte magát. Lehalkította a hangját.
- Lan Zhan... hallasz?
Egy pillanattal később Lan WangJi egy „ühüm”-mel válaszolt. Wei WuXian:
- Valamit mondanom kell neked. - Könnyed levegőt vett, mielőtt folytatta volna. - Lan Zhan, köszönöm.
Ezer szó töltötte el, nem volt hol kezdenie.
Ha nem találkozott volna Lan WangJival, amikor visszatért, Wei WuXian nem tudta, hol lenne most. Valójában még ha egyedül kóborolt volna is, nem szükségszerűen lett volna az olyan rossz. De mindegy, mert hitte, hogy semmi sem lehetne jobb, mint ez.
Sajnálatos módon nem vette észre, hogy amikor Lan WangJi ezt meghallotta, a teste egyszeriben megdermedt.
Az örvénylő hőség végre kezdett alábbhagyni benne. Wei WuXian feje még mindig szédült, miközben tovább fecsegett:
- Ebben a két életben olyan sokat segítettél nekem. Tudom, hogy... igazán rendes vagy hozzám. Tényleg nagyon nagyszerű vagy! A köszönettől eltekintve nem tudom, mit mondhatnék még neked... De amúgy feléd én... úgy érzek... úgy érzek...
De nem ez volt a lényeg. Wei WuXian még soha nem tett vallomást senkinek korábban. Még Ha vastag volt is arcán a bőr, akkor is kissé zavarban volt. Csak véletlenszerűen válogatott ki néhány dolgot, amit kimondott. Amint épp azon gondolkodott, hogyan magyarázza ki magát, hogy őszintének és komolynak hangozzon, amikor Lan WangJi hirtelen ellökte magától.
Amilyen hirtelen történt mindez, Wei WuXian háta keményen az ágynak vágódott.
Szemei elkerekedtek, annyira meglepődött, hogy mozdulni sem tudott. Másfelől azonban Lan WangJi felült. Mellkasa zihált. Lélegzetvétele kicsit szaggatott.
Csendben hosszú ideig bámultak egymásra. Először Lan WangJi mozdult meg.
Az arca sápadt volt, de szemei tiszták. Először felvett egy darab fehér ruhát a földről, hogy elfedje vele Wei WuXiant, aztán ment, hogy magának is keressen valamit.
Wei WuXian még mindig össze volt zavarodva. Szinte el sem tudta hinni, ami történt.
A lökés olyan volt, mintha egy álom rémálommá vált volna, mintha egy vödör vizet zúdítottak volna a fejére, mintha valaki keményen arcul csapta volna. Végül ismét meglelte a beszédképességét. Rekedt hangon kérdezte:
- Lan Zhan... magadnál vagy?
Lan WangJi már befejezte az öltözést. Az ágy messzebbi végébe ülve jobb kezével megtörölgette a homlokát. Megtekeredett, megtekintette a rendetlenséget a földön, hátával fordult Wei WuXian felé. Kis idővel később végül azt suttogta:
- Ühüm.
Bár Wei WuXian nem tudhatta, mikor tért észhez, most, hogy már magánál volt, Lan WangJi reakciója csak egyetlen dolgot jelenthetett világosan: hogy nem akarta folytatni, amit csináltak. Nem akarta azt sem meghallgatni, hogy Wei WuXian befejezze, amit mondani kezdett.
Wei WuXian végre rájött, milyen kegyetlen volt az, amit csinált.
Wei WuXian végre rájött. Mindazon ígéretek, hogy „csak néhány kérdést teszek fel neki; semmi mást nem csinálok”, melyeket magának tett, mielőtt rávette Lan WangJit, hogy igyon, pusztán önbecsapás volt.
Az, hogy a legfegyelmezettebb személy hisztérikus kitöréseket produkált, embereket ütött meg, rendetlenséget csinált, miután lerészegedett, mind azt jelentette, hogy Lan WangJi részeg cselekedeteit egyáltalán nem irányította tudatosan. És még ha Wei WuXian tudott is erről, akkor is előnyt szerzett a könnyed manipulációból és szándékosan provokálta és arrafelé irányította, amerre ő maga akarta.
Mindegy, mennyire aszkétikus életet élt, Lan WangJi mégis csak férfi volt. Miután ilyen durván felingerelte, hogyan is tarthatta volna meg a nyugalmát? Csak egy nappal korábban Jiang Cheng alázta meg Lan WangJit ezzel kapcsolatban, most pedig még a bátyja miatt is aggódott, de Wei WuXiannak mégis így fel kellett kavarnia a dolgokat...
Lan WangJi semmit nem mondott az „ühüm” után, de Wei WuXian már egy teljes kisregényt gondolt el magában.
Két életében soha nem tanulta meg, hogy kell leírni a „szégyen” szót, de most mindenki másnál jobban megértette. Ajkai még mindig égtek és duzzadtak voltak, a hasán és a lábain csordogáló, ragacsos folyadék pedig még jobban zavarta. A falba tudta volna verni a fejét.
A helyzet világosan a legrosszabb lehetőséget igazolta. Lan WangJi valóban rendes volt vele... de valószínűleg ez nem az a fajta kedvesség volt, melyet ő remélt.
Nem akarván, hogy Lan WangJi kínosan érezze magát, Wei WuXian megküzdött azért, hogy felvegye nadrágját és ruházatának többi részét. Amint öltözködött, homlokára csapott, és olyan hangnemben szólalt meg, mely nem sokban különbözött attól, melyet általában használt:
- Magadnál vagy. Nos, nagyjából én is.
Lan WangJi megfordult és rátekintett. Wei WuXian nem is merte találgatni, milyen érzelmek hullámzottak a szemében. Enyhén remegő karokkal megragadta a ruháját és sietett azokat áthúzni a feje felett. Figyelte, amint Lan WangJi kinyúlt felé egy pillanatnyi csend után, mintha segíteni akart volna neki letörölgetni a folyadékot a testéről.
- Nem, köszönöm!!! - tört ki Wei WuXianból.
Lan WangJi keze megállt a levegőben, mielőtt visszavonult volna.
Wei WuXian megkönnyebbült sóhajt eresztett meg.
- Nem kell - motyogta. - Majd én megcsinálom. Neked nem kell megérintened engem.
Olyasvalaki, mint Lan WangJi, bizonyára azt érezte, hogy tönkretette a másik megjelenését, miután a dolgát elvégezte rajta. Wei WuXiannak egészen bizonyosan nem volt arca ahhoz, hogy engedje Lan WangJit letisztogatni őt. Körbetúrt egy darab alsóneműért, letörölte magát vele, majd eldobta.
- Öööö, Lan Zhan, valószínűleg mindketten túl sokat ittunk ma éjjel. Elnézésed kérem.
Lan WangJi nem mondott semmit.
Wei WuXian felhúzta az egyik csizmáját, majd folytatta:
- De nem kell túlságosan mentegetőznöd miatta. Öööö, teljesen normális férfiak között, hogy néha ilyenek. Kérlek... ne vedd túl komolyan.
Lan WangJi csendesen rátekintett.
- Normális?
A hangja több, mint hűvösnek hangzott.
Wei WuXian nem mert válaszolni. Lan WangJi tovább kérdezett:
- Ne vegyem túl komolyan?
Eredetileg Wei WuXian azt gondolta, hogy ahhoz képest, hogy az érzései napvilágra kerülnek és ez olyan kínos lesz, hogy még barátok sem lehetnek többé, inkább örült volna annak, ha Lan WangJi valamiféle olcsó, kacér teremtésnek gondolja őt. De most már kezdte bánni mindazokat az idióta dolgokat, melyeket gondolkodás nélkül kimondott.
- … Sajnálom - suttogta.
Lan WangJi hirtelen felállt. Wei WuXian pánikba esett. Ekkor a fogadó tulajdonosa hirtelen felszaladt és bekopogott a szoba ajtaján.
- Fiatal Mesterek, Fiatal Mesterek! Ágyban vagytok?
Lan WangJi kerülte a pillantását. Wei WuXian sietve felvette a másik csizmáját is.
- Nem! Úgy értem, igen, igen, ágyban vagyunk. Várj, felkelek, csak veszek magamra némi ruhát.
Csak miután Wei WuXian teljesen felöltözött, akkor sétált oda Lan WangJi és nyitotta ki az ajtót.
Wei WuXian:
- Mi a baj?
A folyosón állva a tulajdonos mentegetőzve mosolygott.
- Tényleg sajnálom, hogy ilyen késő éjjel megzavarom az alvásotokat. Kérlek, ne törődjetek vele. De nem volt más választásom. Az alattatok alvó vendég azt mondta, hogy víz csöpög a szobájába. Azt gondoltam, hogy talán a ti szobátokból jön, így feljöttem, hogy ellenőrizzem... - Benézett a szobába és azonnal megdöbbent. - M-m-m-mi történt itt?!
Wei WuXian megsimogatta az állát.
- Nekem kellene sajnálkoznom. Elnézésed kérem, asszonyom. Túl sokat ittam ma éjjel és fürödni akartam. Olyan jól mentek a dolgok, hogy megütöttem néhányszor a kád oldalát, az pedig eltört. Igazán nagyon sajnálom, fizetni fogok érte. - De miután ezt kimondta, rájött, hogy aligha tud fizetni. Az útjukon Lan WangJi volt felelős minden kiadásukért. A végén Lan WangJi lesz az is, aki mindezért fizetni fog.
Bár a tulajdonos továbbra is mondogatta, hogy „rendben van” és „ne aggódj”, arca rendkívül ideges volt. Belépett a szobába.
- Mégis, hogy szivárgott le a víz... Még csak annyi hely sincs ebben a szobában, hogy a lábam letegyem... - Lehajolt, felemelt néhány ülőpárnát és ismét felkiáltott: - Miért van itt lyuk?!
Az volt, amit Lan WangJi ütött Bichen segítségével. Wei WuXian kezével végigszántott némiképp borzas haján. Csak ismételgetni tudta mentségeit.
- Igen, az is az én hibám. Játszottam a kardommal és...
Még mielőtt befejezhette volna, Lan WangJi máris felvette a pénzes erszényt a földről és egy darab ezüstöt tett az asztalra. A tulajdonos arckifejezése meglehetősen ellágyult, de még mindig akart néhány szót mondani, mellkasára szorított kézzel:
- Fiatal Mester, ne sértődj meg, de hogy tudtál ilyen veszélyes dologgal dobálózni, mint egy kard? Nem olyan nagy dolog, ha lyukat fúrsz a párnába és a padlóba, de mi van, ha megsebzel valakit?
Wei WuXian:
- Igen, igen. Igazad van, asszonyom.
A tulajdonos elvette a pénzt.
- Akkor most ez ennyi. Már olyan későre is jár. Előbb pihenjetek. Másik szobát adok nektek és ezzel majd holnap reggel foglalkozom.
Wei WuXian:
- Igen, kérlek, köszönöm... Várj! Tudnál nekünk két szobát adni, kérlek?
A tulajdonos elcsodálkozott.
- Miért kettőt?
Wei WuXian nem mert Lan WangJira nézni. Lehalkította a hangját.
- … Amint iszom, megvadulok. Láttad, nem? Dolgokat hajigálok és játszom a kardommal. Nem akarok senkit sem megsebezni.
A tulajdonos:
- Valóban.
Miután nyugtázta, két másik szobát adott nekik, mielőtt újra lement volna, ruhája szegélyét markolva. Wei WuXian kifejezte háláját és kinyitotta szobája ajtaját. Megfordulva látta, hogy Lan WangJi a folyosón áll, egyik kezében Bichent tartva, másik kezében homlokszalagját húzogatva. Lesütötte a szemét és semmit nem mondott.
Wei WuXian el akart rejtőzni a szobájában, amilyen gyorsan csak lehetett, de miután ránézett, egy lépést sem tudott tovább tenni. Sok gondolkodás után végül megszólalt, óvatosan, de őszintén:
- Lan Zhan, a ma éjszakával kapcsolatban, sajnálom.
Kis csend után Lan WangJi azt lehellte felé:
- Nem kell ezt mondanod nekem.
Miután illően feltette a homlokszalagot, ismét a fegyelmezett HanGuang-Junné vált. Bólintott.
- Pihenj jól. Holnap beszélünk a Guanyin templomról és a Lanlingba utazásról.
Wei WuXian ettől kicsit jobban érezte magát. Legalább lesz miről beszélnük holnap. Elvigyorodott.
- Igen, te is. Pihenj jól. Beszéljünk róla holnap.
Miután belépett a szobába és becsukta az ajtót maga mögött, Wei WuXian az ajtókeretnek dőlt. Amikor hallotta, hogy Lan WangJi szobájának ajtaja is becsukódik, felemelte a kezét és arcul csapta saját magát.
Lezöttyent a fa ágyra és még mindig égő arcát a tenyerébe temette. Még hosszú idő után sem hűlt le sem arca, sem teste. Még a teáskannát is megragadta és tartalmát a fejére öntötte, de az sem segített. Egész testét Lan WangJi illata fedte.
Wei WuXian tudta, hogy ha továbbra is itt marad, azzal a gondolattal a fejében, hogy Lan WangJit mindössze egy fal választja el tőle, hozzátéve azt, amit nem is olyan régen együtt csináltak, valószínűleg egész éjjel nem fog tudni lenyugodni. Egészen bizonyosan nem maradhatott itt. Kinyitotta az ablaktáblákat és kilépett a párkányra. Mint egy fekete macska, könnyedén leszökkent, hang nélkül érkezett le az egyik utcára a fogadón kívül.
Már késő éjjelre járt. Nem voltak emberek az utcán, ezért gond nélkül futásra gyorsított.
Amikor elhaladt a fal mellett, melyen Lan WangJi részegen alkotott graffitije díszelgett, Wei WuXian megtorpant. A falon nyulak, fácánok és kicsi alakok sorakoztak rendetlen összevisszaságban. Wei WuXian egyszeriben visszaemlékezett rá, milyen elkötelezettnek látszott Lan WangJi, miközben ezeket rajzolta, és hogyan vonszolta őt oda azt akarván, hogy csodálja meg a művét. Önkéntelenül is elmosolyodott.
Ezzel párhuzamosan megbánás érzése suhant át a szívén.
Bárcsak ne engedte volna meg magának, hogy ennyire elvaduljanak a dolgok, amikor részeg volt.
Legalább azt képes lett volna színlelni, hogy telve volt őszinteséggel és becsületességgel, és akkor békésen aludhatna, vagy legalább alvást tettethetne odasimulva Lan WangJi oldalához mindenféle szégyen nélkül. Ehelyett álmatlan éjszakát tölt az utcán a fogadón kívül, rohangál, mint a fejetlen légy, hogy kieressze magából az érzelmeket.
We WuXian felemelte a kezét és megsimogatta a két csókolózó alakot a falon, azután megérintette a „Lan WangJi járt itt” feliratot felette. El kellett törölnie ezeket a szavakat, de mielőtt megtette volna, ujjaival végigkövette a „Lan WangJi” minden vonalát.
Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Minél tovább követte a vonalakat, annál kevésbé akarta elhúzni a kezét.
Amikor valami csoszogó hangot hallott, azonnal éberré vált, tekintve, hogy az éjszaka közepére járt az idő. Amint körbement a sarkon és kinézett, egy fekete köntösű alakot látott a falnak dőlni, kezében reszelőt tartott és nagy elkötelezettséggel megpróbálta kiegyengetni a graffiti által hagyott véseteket.
Wei WuXian:
- …
Wen Ning megfordult. Arcát fehér por fedte.
- Fiatal Mester, te miért vagy itt?
Wei WuXian:
- Mit csinálsz?
- Ó - mondta Wen Ning, - a Fiatal Lan Mester túl sokat írt. Ha az emberek itt felébrednek holnap reggel és meglátják ezt, valószínűleg sok gondot okoz majd nekik, úgyhogy azért vagyok itt, hogy eltűntessem... - Kis szünet után megkérdezte: - Hol van a Fiatal Lan Mester?
Wei WuXian lesütötte a szemét.
- Lefeküdt. Én kijöttem sétálni.
Wen Ning észlelte, hogy kedélye csöppet sem hasonlított a megszokotthoz. Abbahagyta a ténykedést.
- Fiatal Mester, történt valami?
Sétált néhány lépést Wei WuXian felé, mielőtt hirtelen megtorpant volna, majd gyorsan elhátrált. Wei WuXian összezavarodva habozott kicsit.
- Most meg mit csinálsz?
Wen Ning úgy festett, mint aki megrémült, kezeit lengette.
- Nem, nem. Semmi!
Wei WuXian első ránézésre is meg tudta mondani, hogy zavarban volt. Titokban megszemlélte saját magát és rájött, hogy csuklóján vörös ujjlenyomatok vannak, melyeket Lan WangJi hagyott rajta, mikor megragadta és lenyomta az ágyra. Megérintette az ajkait. Még mindig kissé duzzadtak voltak. Amikor szédülten gurultak ide-oda az ágyon, olyan szorosan ölelkezve, hogy szinte eggyé váltak, Lan WangJi harapta és nyalogatta a testét. Feltehetőleg a nyaka is szép látványt nyújthatott.
Ha Wen Ningnek lett volna vér az arcában, olyan erősen elpirult volna, hogy vér szivárgott volna a pórusaiból is. Wei WuXian ekkor már igazán nem tudta, mit mondjon.
- Te... Jaj. - leült a fal sarka mellé és felsóhajtott. - Alkoholt akarok.
- Megyek és veszek - vágta rá azonnal Wen Ning.
Wei WuXian:
- Gyere vissza! Hova futsz?
Wen Ning visszajött.
- Alkoholért...
Wei WuXian:
- Te... Én csak kimondtam, te meg máris mentél érte. Te nem a szolgám vagy, tudod?
Wen Ning:
- Tudom.
Wei WuXian:
- Egyébként is van pénzed?
Wen Ning:
- Nincs...
Wei WuXian:
- Látod?! Tudtam!
Wen Ning:
- De a Fiatal Lan Mesternek egy... egy csomó pénze van... Olyan jó.
-Jajj. - Wei WuXian néhányszor a falnak csapta a tarkóját, kiadósan sóhajtozva közben. - Sose bánd. Soha nem iszom többet.
Wen Ning meglepődött.
- Miért?
Wei WuXian:
- Az alkohol mindent elront. Önmegtartóztató leszek ezentúl!
Wen Ning ajkai megrándultak.
Wei WuXian:
- Ezen mit értesz? Nem hiszel nekem?
- Nem, nem... - motyogott Wen Ning. - De régen még a nővéremnek sem sikerült téged leszoktatni az alkoholról, még akkor sem, mikor mindent megpróbált már, amit csak tudott...
- Hahahahaha - Wei WuXiannak eszébe jutott. - Minden második nap lyukakat ütött a testembe a tűjeivel, nem?
Miután kinevette magát, Wei WuXian hirtelen így szólt:
- Wen Ning, gondoltál már valaha arra, mit akarsz csinálni, mikor ez az egész zűr véget ér?
Wen Ning megdermedt a meglepetéstől.
- Hogy mit akarok csinálni?
Ezen a világon nem maradt sok közeli barátja Wen Ningnek. Tulajdonképpen nem is ismert sok embert. Már régóta nem gondolt igazán saját magára, még kevésbé hozott döntéseket. Vagy Wen Qinget vagy Wei WuXiant követte. Ettől eltekintve valószínűleg azt sem tudta, hova kellene mennie vagy egyáltalán hova mehetne. De Wei WuXian mindig remélte, hogy megtalálja majd a saját útját. Ettől függetlenül most, ahogy így kimondta, úgy hangzott, mintha el akarná kergetni.
Gondolkodott még ezen kicsit többet. Wen Ning nem tudta, hová megy, de hát ő maga sem tudta, nem igaz? A kezdetekben, mikor Lan WangJival volt, soha nem gondolkodott el ezen a problémán. Készpénznek vette, hogy így lesz mindig, változás nélkül. De a ma éjjel után talán ő és Lan WangJi soha többé nem lesznek ismét úgy egymással. Úgy tűnt, Lan WangJi nélkül tulajdonképp azért nem volna teljesen lehetetlen egyedül kószálnia a nagyvilágban.
De egy hang Wei WuXian szívében tisztán súgta neki: nem, az lehetetlen.
A szavak, melyeket a Pontytoronyban mondott, igaznak bizonyultak. A jelenlegi Wei WuXian nem boldogult Lan WangJi nélkül.
Wei WuXian hosszú, kétségbeesett sóhajt eresztett meg.
- Italt akarok.
Minél tovább gondolkodott rajta, annál inkább elcsüggedt. Mivel sehová nem tudta kiadni feszültségét, az lassan őrjöngő tűzzé dagadt benne. Felugrott.
- A fenébe, Wen Ning, menjünk!
Wen Ning:
- Hová megyünk?
Wei WuXian:
- Bajt keverni!
