XX. Hűség - 2.

Mire a csoport elérkezett a hegy lábához, már leszállt az éj. Amint visszatértek a városba, a fényeket már mind elfújták, minden csendes volt. Mindannyian fáradtak voltak, testben és lélekben egyaránt. Még alakzataik is egyenetlenek és rendezetlenek voltak. Szerencsére, mikor összeszedték annyira magukat, hogy megszámlálják soraikat, kiderült, hogy nem sokan hiányoznak. Mivel a legtöbbjük mágikus ereje még nem tért vissza és nem tudták meglovagolni kardjaikat, a leggyorsabbnak a vízi út látszott, hogy Lótuszmólóba jussanak. A több, mint ezer emberből álló csoport elindult a Yilinghez legközelebb eső móló irányába.

Elsietett döntésük miatt azonban nem tudtak ilyen rövid idő alatt olyan sok csónakot összegyűjteni. A szekta vezetők minden létező csónakot kibéreltek a mólónál, mérettől vagy rendeltetési céljától függetlenül. A szekták növendékeivel megrakott csónakok útra keltek a vízen.

Nagyjából egy tucat növendék nyomorgott egy csónakban. Ezen ifjak szinte mindegyike kényelmes körülmények között nevelkedett. Soha nem kellett még ilyen régi, leharcolt halászcsónakban utazniuk, melynek sarkaiban piszkos hálók és hordók halmozódtak, s mely hal rothadt bűzét árasztotta magából, ahányszor csak megnyikordultak a deszkái. Ereje volt a szélnek azon az éjszakán. A csónakok ide-oda ringatóztak. A néhány, északról származó fiú igen hamar tengeribeteg lett. Miután próbálkoztak egy darabig, igazán nem tudták tovább tartani magukat. Berohantak a kabin belsejébe öklendezni, mielőtt zavaros szemekkel összeroskadtak volna a fedélzeten.

- Egek - jegyezte meg az egyik fiú, - olyan reszketeg, hogy úgy érzem, vihar dúl a gyomromban. Hé, SiZhui-xiong, te is kidobtad a taccsot? Te nem Gusuból származol? Nem északi vagy. Akkor miért vagy még jobban tengeribeteg, mint én?!

Lan SiZhui legyintett, arca hamuszínű volt.

- Én... én se tudom, miért. De mindig ez történik, amikor csak csónakba szállok, már négy vagy öt éves korom óta... Lehet, így születtem.

Amint beszélt, érezte, hogy ismét rosszul lesz. Felállt és a korlátba kapaszkodott. Amikor ismét öklendezni akart, hirtelen egy sötét sziluettet pillantott meg, mely a csónak oldalába kapaszkodott a korlát alatt, teste felével a folyó vizébe merülve, egyenesen reá bámulva.

Lan SiZhui olyannyira megijedt, hogy hirtelen minden visszafordult benne, ami kifelé készülődött. De amint kardja markolatára tette a kezét, jobban megnézte, majd felkiáltott:

- A Szellem...

A kabinjában tartózkodó Jin Ling, amint ezt meghallotta, kardjával a kézben azonnal előrontott:

- Egy szellem? Hol? Megölöm neked!

Lan SiZhui:

- Nem egy szellem! A Szellemtábornok!

Az összes fiú a fedélzetre sietett és abba az irányba néztek, amit Lan SiZhui mutatott nekik. Amint várták, a csónak oldalába kapaszkodó alak, aki lentről felnézett rájuk, valóban nem volt más, mint a Szellemtábornok, Wen Ning.

Miután elhagyták a Temetőbuckákat, Wen Ning eltűnt. Ki tudhatta volna, hogy ilyen csendesen belekapaszkodik a halászcsónakba. Még azt sem tudták, milyen régóta lehetett ott.

Bár a Temetőbuckákon Wen Ning mellettük szállt harcba, ott sok ember volt jelen, sok rangidős is közöttük. Az éjszaka közepén, a vízen azonban Wen Ning különös, hirtelen megjelenése alapos megdöbbenést keltett a fiúkban. Néhány pillanatig szótlanul meredtek rá.

OuYang ZiZhen volt az első, aki hátrébb húzódott és helyet foglalt a fedélzeten.

- Miért keresett meg épp minket a Szellemtábornok?

- Szóval ezért éreztem, hogy olyan lassan halad a csónak - motyogta valaki. - Valaki függeszkedik az alján. Nagyon nehéz.

- Miért... miért kapaszkodik ott?

- Nyilván nem akar ártani nekünk. Máskülönben nem védett volna meg minket napközben.

- De itt most nincs közvetlen veszély. Akkor miért talált ránk megint...

- Pfff!

- JingYi, min nevetsz?

Lan JingYi:

- Nézz csak rá. Úgy kapaszkodik a csónakba mozdulatlanul, mint egy nagy, tudatlan, tengeri teknős lenne!

Amint ezt kimondta, néhányan tényleg úgy érezték, olyannak látszott. De még mielőtt felnevethettek volna, OuYang ZiZhen felkiáltott:

- Feljön!

Amint kimondta, Wen Ning teste kiemelkedett a vízből. Kezeivel megragadta a fedélzetről lelógó kenderkötelet és lassan elkezdett felfelé mászni. A fiúk egyszeriben szétszóródtak. Néhányan a kevésbé félénkek közül körbe-körbe szaladgáltak a fedélzeten rémülten csipogva:

- Feljön, feljön! A Szellemtábornok feljön!

Lan JingYi:

- Mitől féltek? Nem mintha nem láttátok volna már korábban!

- Mit tegyünk? Nem kellene idehívnunk valakit?!

Amikor Wen Ning átlendült a korlát felett, víztól csepegve, ahogy keményen a fedélzetre érkezett, az egész csónak beleremegett érkezésébe. A fiúk olyan idegesek voltak, amennyire csak lehettek, szinte mindannyian a fedélzet másik oldalára húzódtak. Szívük hevesen vert, de túlságosan zavarban voltak ahhoz, hogy kardot rántsanak ellene.

Wen Ning rábámult Lan SiZhui arcára és közelebb lépett hozzá. Lan SiZhui rájött, hogy miatta volt ott. Kiegyenesítette magát, miközben Wen Ning megkérdezte:

- M-m-mi a neved?

Lan SiZhui habozott egy pillanatig mielőtt felállt és válaszolt volna:

- A GusuLan Szekta növendéke vagyok. A nevem Lan Yuan.

Wen Ning:

- Lan Yuan?

Lan SiZhui bólintott.

Wen Ning:

- Tudod... tudod ki a-a-adta neked ezt a nevet?

A holtaknak nincs semmilyen arckifejezése, Lan SiZhuinak mégis az volt a benyomása, hogy Wen Ning szemei felgyúltak.

Úgy is vélte, Wen Ning igencsak izgatott volt, olyan izgatott, hogy beszéd közben dadogni kezdett. Ő maga is izgatottnak érezte magát, mintha csak valami évek óta rejtegetett titokra derült volna fény.

- A nevemet természetesen a szüleim adták nekem - válaszolta Lan SiZhui óvatosan.

Wen Ning:

- Akkor a szüleid még jó egészségben vannak?

Lan SiZhui:

- A szüleim meghaltak, mikor még nagyon kicsi voltam.

Az egyik, oldalt álló fiú megrángatta köntösének ujját.

- SiZhui, nem mondj túl sokat. Légy óvatos.

Wen Ning megmerevedett a meglepetéstől.

- SiZhui? Sihui az udvariassági neved?

Lan SiZhui:

- Úgy van.

Wen Ning:

- Ki adta neked?

Lan SiZhui:

- HanGuang-Jun.

Wen Ning lesütötte a szemét, némán elismételte magában párszor a „SiZhui” nevet. Mivel úgy festett, mint akinek eszébe jutott valami, Lan SiZhui megszólította.

- Táb... - Tábornoknak akarta szólítani, de úgy érezte, nem volt helyénvaló. Megváltoztatta a szavát. - Wen úr? Van valami a nevemmel?

- Ó. - Wen Ning felnézett, az arcába bámult és nem válaszolt a kérdésre. - T-t-te igazán ú-ú-úgy nézel ki, mint egy távoli rokonom...

Szavai épp úgy hangzottak, mint azok, melyeket alacsony rangú harcművészek és vendég növendékek mondtak, mikor barátkozni akartak a szekták saját növendékeivel. A fiúk egyre és egyre jobban összezavarodtak azon, mi is történik. Lan SiZhui sem igazán tudta, mit válaszoljon.

- T-t-tényleg?

Wen Ning:

- Tényleg!

Olyan keményen próbálkozott, amennyire csak tudod, hogy felfelé mozdítsa az izmokat szája szélén, mintha csak mosolyogni akart volna. Valamiért, miközben a „Szellemtábornokot” nézte, ismerősség mély, erőteljes érzése csapta meg Lan SiZhuit, egy homályos gondolat kíséretében: mintha már látta volna ezt az arcot valahol, valamikor. Úgy látszott, volt hozzá egy név, mely szinte már áttört valamilyen korlátot. Ha kimondta volna a nevet hangosan, sok már dolog is felszínre került volna és mindent meg tudna érteni.

De ekkor Lan SiZhui meglátta Jin Linget, aki oldalt állt.

Jin Ling arca sötét volt, nagyon sötét. Kardja markolatán volt a keze, szorítása hol engedett, hol erősödött. Keze fején az erek is hol kidagadtak, hol eltűntek. Végül eszébe jutott, hogy Wen Ning, a Szellemtábornok, ki oly ártalmatlannak látszott most, volt az, aki megölte Jin Ling apját.

Pillantását követve Wen Ning „mosolya” is tovaszállt. Lassan Jin Ling felé fordult.

- Fiatal Jin RuLan Mester?

Jin Ling hangja hideg volt.

- Az ki?

Kis csend után Wen Ning megváltoztatta a szavait.

- Fiatal Jin Ling Mester?

Jin Ling kifejezéstelen szemekkel meredt rá, míg a többi fiú Jin Linget bámulta, attól félve, hirtelen felindulásból tesz valamit. Lan SiZhui:

- Fiatal Jin Mester...

Jin Ling:

- Állj félre. Nem a te dolgod.

De Lan SiZhui valamiért azt érezte, hogy ez bizony mégis az ő dolga. Odalépett és kettejük közé állt.

- Jin Ling, tedd el a kardod...

Jin Ling már amúgy is feszült volt. Amikor elállták előle az utat, kiabálni kezdett:

- Ne állíts meg!

Kinyúlt és lökött. Lan SiZhui már amúgy is tengeribeteg volt, lábai reszketegek. A lökéstől a korlátnak ütközött, kis híján átfordult rajta, bele a sötét folyóba. Még jó, hogy Wen Ning megragadta és visszarántotta. A fiúk azonnal odasereglettek segíteni:

- SiZhui-xiong!

- Fiatal Lan Mester, jól vagy? Még mindig szédülsz?

Wen Ning látta, hogy Lan SiZhui meglehetősen sápadt. Idegességében kitört belőle:

- Fiatal Jin Mester, engem támadj. Wen Ning nem fog ellenállni. De A-... a Fiatal Lan Yuan Mester...

Lan JingYinek türelmes természete volt.

- Jin Ling, miért vagy ilyen?! - kérdezte. - Mit tett SiZhui ellened?

- SiZhui-xiong csak a te érdekedben cselekedett. Nem csak hogy nem értékelted, de még el is lökted?

Jin Ling eredetileg szintén érzékelte, hogy túl nagy erőt használt. Ő maga is megdöbbent. De amint látta, hogy a többiek mind mennek Lan SiZhuit felsegíteni, mindannyian őt hibáztatják, a jelenet összefonódott a fejében számtalan másikkal a múltból. Azokban az években, mivel árva volt, mindenki azt mondta, hogy elkényeztették, senki nem fegyelmezte meg. Rossz vérmérséklete volt és nem volt könnyű kijönni vele. Nem voltak közeli barátai a hasonló korú fiúk között, sem Pontytoronyban, sem Lótuszmólón. Rangjánál fogva tisztelniük illett volna, mégis ilyen kínos helyzetben kellett találnia magát.

Amikor kisfiú volt, egyetlen növendék sem szeretett játszani vele; mikor idősebb lett, egyetlen növendék sem akarta követni. Minél többet gondolt minderre, annál vörösebbek lettek a szemei. Hirtelen megemelte a hangját.

- Igen! Minden az én hibám! Ilyen szörnyű személy vagyok! És akkor mi van?!

A többi fiú összerázkódott, mindannyiukat meglepte ordítása. Egy kis csend után a csoport egyik tagja motyogni kezdett:

- Ezt hogy érted? Te voltál az, aki az egészet kezdte... Miért te vagy az, aki most minket szidsz?

- Meg akarod mondani nekem, mit tegyek?! - vágott vissza Jin Ling harciasan. - Mióta a te dolgod, hogy megmondd nekem, mit tegyek?!

Wei WuXian és Lan WangJi egy közeli csónakban voltak. A kiabálás hallatán Wei WuXian meglepetten megdermedt a kabin belsejében. Kívülre sietett és átnézett a víz felett. Amikor látta, hogy Jin Ling a többieknek szegezi kardját, megkérdezte:

- Mi folyik?

Amikor Lan SiZhui kettejüket meglátta, úgy érezte, mindegy, milyen nehézséggel néz szembe, mindenen felül tud kerekedni. Arca felragyogott.

- HanGuang-Jun! Idősebb Wei! Gyertek át ide!

Lan WangJi Wei WuXian dereka köré fonta jobb karját és felragadta Bichent. A kardra állva mindketten földet értek a másik csónakban. Wei WuXian alakja enyhén megtántorodott. Csak azután szólalt meg, hogy Lan WangJi megtámasztotta.

- Mi történt Wen Ninggel? Nem azt mondtad, hogy csak odamész megnézni?

Wen Ning:

- Sajnálom, Fiatal Mester. Az én hibám volt. Nem tudtam távolmaradni...

Jin Ling felé fordította a kard pengéjét és rákiáltott:

- Nem szükséges, hogy tettesd magad!

Wei WuXian:

- Jin Ling, tedd le előbb a kardot!

Jin Ling:

- Nem teszem!

Wei WuXian épp ismét meg akart szólalni, amikor Jin Ling hirtelen könnyekben tört ki.

Amint sírt, mindenki megfagyott körülötte. Wei WuXian zavartan egy lépést tett felé.

- Mi... mi a baj?

Miközben könnyek záporoztak az arcán, Jin Ling szipogva kiabálni kezdett:

- Ez az apám kardja. Nem teszem le!

Karjaiban magához szorítva valóban Jin ZiXuan kardja, Suihua feküdt. Ez a kard volt az egyetlen, ami a szüleiből rá maradt.

Jin Ling, ki most olyan hangosan sírt mindenki előtt, szinte emlékeztette őt arra, hogyan nézett ki Jiang YanLi akkor, mikor ilyen kétségbeesetten szinte a szemeit is kisírta. A Jin Ling korabeli fiúk közül néhányan már meg is házasodtak, az idősebbek pedig már apákká is váltak. Számukra a sírás nagyon megalázó cselekedet volt. Ilyen nagy tömeg előtt sírva fakadni - mégis, mennyire kellett ehhez szorongást éreznie.

Egy ideig Wei WuXian azt sem tudta, mit tegyen. Lan WangJira pillantott, mintha segítséget kért volna tőle, de az még kevésbé volt valószínű, hogy Lan WangJi tudja, mit kellene tenni egy ilyen helyzetben. Ekkor egy hang szállt át a folyó felett.

- A-Ling!

Nagyjából fél tucat nagyobb csónak fogta körbe azt a halászcsónakot, melyen ők voltak. A csónakok mindegyikét harcművészek töltötték meg, előttük egy-egy szekta vezető állt. A YunmengJiang Szekta csónakja a halászcsónaktól jobbra esett. Az volt a legközelebb, a kettő között nem volt harminc méternél több. Az, aki szólt, Jiang Cheng volt, aki a csónak szélénél állt. Amint Jin Ling meglátta a nagybátyját, még mindig könnyes szemmel, szipogva megtörölte az arcát. Ide-oda nézett, végül elhatározta magát és átröppent a másik csónakra, Jiang Cheng oldala mellett leérkezve.

Jiang Cheng megragadta.

- Mi történt veled? Ki tette ezt veled?!

Jin Ling megdörgölte a szemeit és nem volt hajlandó válaszolni. Jiang Cheng felemelte a fejét, csúnya pillantást vetett a halászcsónakra. Hideg pillantása átsiklott Wen Ningen, majd Wei WuXianon állapodott meg, mikor Lan WangJi előlépett és eltakarta előle Wei WuXian alakját, akár akarva, akár akaratlanul.

- Wei WuXian, miért vagy abban a csónakban? - kérdezte az egyik szekta vezető riadtan.

Kételkedő hangneme, mely meglehetősen sértő volt a fülnek, nyilvánvalóvá tette, hogy azt gondolta: Wei WuXiannak hátsó szándékai vannak.

- Yao Szekta Vezető, miért beszélsz ilyen hangnemben? - kérdezte OuYang ZiZhen. - Ha az Idősebb Wei valóban tenni akart volna bármit is, akkor attól félek, egyikünk se ülne a csónakban ilyen biztonságosan, mint most.

Amint ezt kimondta, számos, idősebb harcművész kínosan kezdett feszengeni. Bár igaz volt, senki sem akarta ilyen őszintén kimondva meghallani. Lan SiZhui azonnal hozzátette:

- ZiZhennek igaza van!

A legtöbb fiú szintén egyetértett bele.

Jiang Chen kissé leeresztette az állát.

- OuYang Szekta Vezető.

Amikor néven nevezték, OuYang Szekta vezető úgy érezte, szemhéja szívével együtt megrebben. Hallotta, amint Jiang Cheng jegesen folytatta:

- Ha jól emlékszem, az, aki beszélt, a te fiad, ugye? Nyilván ezüstözött a nyelve.

OuYang Szekta Vezető sietve odaszólt:

- ZiZhen! Gyere vissza, gyere ide apához!

OuYang ZiZhen megzavarodott.

- Apa, nem te voltál az, aki azt mondtad, hogy erre a csónakra szálljak, hogy ne zavarjalak titeket?

OuYang Szekta Vezető letörölt néhány izzadtságcseppet a homlokáról.

- Elég! Nem produkáltad ma még elégszer magad? Azonnal gyere ide!

Szektája Balingból való volt, közel Yunmenghez, de hatalmában összehasonlíthatatlanul kisebb. Természetesen nem akarta, hogy Jiang Cheng nehezteljen a fiára csak azért, mert néhányszor felszólalt Wei WuXian érdekében.

Jiang Cheng még egyszer Wei WuXianra és Lan WangJira meredt, majd visszatért a kabinba, karjait Jin Ling válla köré fonva. OuYang Szekta Vezető megkönnyebbülten felsóhajtott. A fiához fordult és szidni kezdte.

- H-h-h-hogy merészeled! Tényleg egyre és egyre kevésbé hallgatsz rám! Idejössz vagy sem?! Ha nem, én megyek érted!

OuYang ZiZhen nyugtalannak látszott.

- Apa, neked is be kellene menned és pihenned. A mágikus erőd még nem tért vissza, nem tudnál idejönni. Kérlek, ne szállj kardra ilyen elhamarkodottan.

A legtöbb ember mágikus ereje mostanra lassan kezdett visszatérni. Ha megerőltették volna magukat, hogy kardra szálljanak, még a végén lezuhantak volna. Épp ezért csak vízen át tudtak utazni. Mindezek tetejébe OuYang Szekta Vezető testfelépítése is szokatlanul erőteljes volt. Igazán nem tudott átreppeni oda és nyakon ragadni a fiát. Feldühödve, ruhaujjait erőteljesen megrántva sarkon fordult és visszatért a kabinba. A másik csónakon Nie HuaiSang hangosan felnevetett. A többi szekta vezető szótlanul ránézett, de legtöbbjük már valamiképp szétoszlott. Amikor ezt látta, Wei WuXian hosszú, megkönnyebbült sóhajt eresztett meg. De amint ellazult, a kimerültség hirtelen kiült az arcára. Oldalra dőlt.

Úgy tűnt, nem azért tántorodott meg, mert nem tudott a csónakon egyensúlyozni, hanem mert tényleg annyira fáradt volt, hogy már állni sem tudott.

A fiúk nem sokat foglalkoztak a vérrel és a mocsokkal, ami a testét borította. Szélrohamként ugrottak egyszerre a segítségére, épp úgy, mint Lan SiZhui esetében. De anélkül, hogy segítségüket igénybe vette volna, Lan WangJi kissé lehajolt. Egyik kezével a karja alá, másikkal a térdei alá nyúlva egyszeriben felemelte Wei WuXiant.

Így hordozva Wei WuXiant besétált a kabinba. A kabin belsejében nem volt hová feküdni, csak négy hosszú pad sorakozott odament. Ezért Lan WangJi egyik karjával megtartotta Wei WuXian derekát, és engedte, hogy a feje a vállára hajoljon, míg másik kezével összehúzta a négy padot olyannyira, hogy elég széles legyen az így létrehozott felület a ráfekvéshez. Gyengéden leeresztette Wei WuXiant a padokra.

Lan SiZhui hirtelen észrevette, hogy bár HanGuang-Junt magát is átáztatta a vér, a kötés, melyet Wei WuXian a ruhaujjából tépett le és aprócska sebe köré kötözött, még mindig szépen megcsomózva ott volt bal kezében ujja körül.

Eddig még nem volt ideje arra, hogy a saját kinézetével foglalkozzon. Most azonban Lan WangJi végül elővette zsebkendőjét, és lassan törölgetni kezdte a vérfoltokat Wei WuXian arcáról. A hószín zsebkendőt hamarosan vörös és fekete csíkok színezték. Bár már befejezte Wei WuXian arcának törölgetését, a magáét még mindig nem törölte le.

Lan SiZhui azonnal sietett saját, még nem használt zsebkendőjét átadni.

- HanGuang-Jun.

Lan WangJi átvette és lesütötte a szemét. A zsebkendővel megtörölve arca ismét a szokásos hószínt öltötte. A fiúk végül ellazultak. Amint várták, HanGuang-Jun csak akkor nézett ki normálisan, ha arca olyan jegesen tiszta volt.

OuYang ZiZhen:

- HanGuang-Jun, miért esett össze az Idősebb Wei?

Lan WangJi:

- Kimerültség.

Lan JingYi elcsodálkozott.

- Azt gondoltam, hogy az Idősebb Wei soha nem fárad el!

A többi fiú is némiképp elképedt. Az, hogy a legendás YiLing Pátriárka össze tud esni a kimerültségtól, miután elbánt az élőholtakkal - mindannyian azt gondolták, hogy a YiLing Pátriárka ujjának egy csettintésével el tudja intézni őket. Lan WangJi azonban megrázta a fejét. Csak három szót szólt.

- Mind emberek vagyunk.

Mindannyian emberek voltak. Hogyan lehetne egy ember fáradhatatlan? Hogyan maradhatna talpon örökké?

Lan WangJi az összes padot összetolta, a fiúk ezért csak egy körben tudtak leülni a földre, idegesen nézelődve. Ha Wei WuXian ébren lett volna, viccelődne, ugratná egyiket is, másikat is. A kabin tele lenne élettel. De most feküdt, HanGuang-Jun pedig mellette ült, háta egyenesebb, mint valaha. Szokásosan ilyenkor valaki szólna pár szót, hogy felvidítsa a légkört, de mivel Lan WangJi nem beszélt, a többiek sem mertek megszólalni. Miután tolongtak ott egy ideig, még mindig halotti csend ülte meg a kabin belsejét.

- … Milyen unalmas - jegyezték meg a fiúk csendben.

Annyira unatkoztak, hogy szemeikkel kezdtek üzengetni egymásnak. „Miért nem mond HanGuang-Jun semmit? Miért nem ébredt még fel az Idősebb Wei?”

Arcát kezébe temetve OuYang ZiZhen titokban ide-oda mutogatott. „HanGuang-Jun mindig ilyen szótlan? Hogy tud az Idősebb Wei mellette megmaradni ennyi ideig...”

Lan SiZhui komolyan bólintott, csendben biztosította róla: „HanGuang-Jun tényleg mindig ilyen!”

Wei WuXian hirtelen összevonta a szemöldökét, feje oldalra dőlt. Lan WangJi gyengéden visszaigazította a fejét oda, ahol volt, hogy ne ébredjen majd merev nyakkal.

- Lan Zhan - mormolta Wei WuXian.

Mindenki azt gondolta, felébred. Már épp örömmámorban úsztak, de Wei WuXian szemei még mindig szorosan zárva voltak. Lan WangJi azonban épp olyannak látszott, mint máskor.

- Ühüm. Itt vagyok.

Wei WuXian ismét elcsendesedett. Mintha biztonságban érezte volna magát, közelebb húzódott Lan WangJihoz és tovább aludt. A fiúk üres tekintettel bámultak kettőjükre. Valami különös oknál fogva arcaik hirtelen kipirultak. Lan SiZhui volt az első, aki felállt.

- H-h-hanGuang-Jun - dadogta, - kimegyünk és szívunk egy kis friss levegőt...

Szinte menekültek onnan, kitódultak a fedélzetre. Az éjszakai szél végül úgy tűnt, elfújta tőlük a fojtogató érzést.

- Mi történt? - kérdezte egyikük. - Miért kellett kijönnünk? Miért?!

OuYang ZiZhen eltakarta az arcát.

- Én sem tudom, mi történt, de hirtelen csak úgy éreztem, nem kellene ott bent lennünk!

Néhányan egymásra mutogattak.

- Miért pirultál el?!

- Én csak azért pirultam el, mert te is!

Wen Ning már először sem lépett oda Wei WuXian segítségére. Nem követte őket a kabinba sem, a fedélzeten guggolt le. Korábban mindannyian csodálkoztak rajta, miért nem ment be ő is. Most rájöttek, hogy a Szellemtábornok helyes döntést hozott.

Egyetlen harmadik személynek sem volt helye bent!

Wen Ning figyelte őket, ahogyan kijöttek, és helyet csinált nekik, hogy leguggolhassanak, szinte mintha számított volna minderre. Lan SiZhui volt azonban az egyetlen, aki odament hozzá és melléguggolt. Néhány fiú morgolódni kezdett oldalt.

- Miért tűnik SiZhui úgy, mintha igazán közel állna a Szellemtábornokhoz?

Wen Ning:

- Fiatal Lan Mester, szólíthatlak A-Yuannak?

Az összes fiú szíve megremegett. … Szóval a Szellemtábornok ilyen gyorsan barátkozik?!

Lan SiZhui boldogan válaszolt.

- Persze!

Wen Ning:

- A-Yuan, jó dolgod volt ezekben az években?

Lan SiZhui:

- Nagyon.

Wen Ning bólintott.

- HanGuang-Jun bizonyára kedvesen bánt veled.

Amikor meghallotta, milyen tiszteletteljes hangon szól Lan WangJiról, Lan SiZhui csak még közelebb érezte hozzá magát.

- HanGuang-Jun úgy bánt velem, mintha a bátyám vagy az apám lenne. Még arra is megtanított, hogyan kell a guqinon játszani.

Wen Ning:

- Mikor kezdett HanGuang-Jun gondoskodni rólad?

Lan SiZhui némi gondolkodás után válaszolt.

- Én sem emlékszem rá. Valószínűleg négy vagy öt éves lehettem. Nincsen sok emlékem arról, mi történt, amikor még kisebb voltam, de kétlem, hogy HanGuang-Jun már akkoriban is gondot viselt volna rám. Azt hiszem, akkoriban HanGuang-Jun sok évet töltött elszigetelt meditációval.

Hirtelen eszébe jutott, hogy akkor történt a Temetőbuckák első ostroma, amikor HanGuang-Jun elszigetelt meditációban töltötte az időt.

A kabin belsejében Lan WangJi felpillantott az ajtóra, melyet az ifjak bezártak maguk mögött, amikor kitódultak. Azután lenézett Wei WuXianra, akinek a feje ismét oldalt billent. Szemöldökét ráncolva ismét, Wei WuXian jobbra és balra forgatta a fejét, mintha kényelmetlenül érezte volna magát. Amikor ezt látta, Lan WangJi felállt, bereteszelte az ajtót, majd ismét visszaült Wei WuXian mellé. Felemelte a vállait és gyengéden engedte, hogy a karjaiba dőljön.

Ezúttal Wei WuXian végre abbahagyta a mozgolódást. A mellkasának dőlve végre megtalálta a lehető legjobb pozíciót az alváshoz. Lan WangJi lenézett, a karjaiban heverő ember arcvonásait fürkészte. Tintaszínű haja leomlott a válláról. Wei WuXian hirtelen megragadta a hajtókáját, még mindig csukott szemekkel. Ujjai épp a homlokszalag köré zárultak össze.

Erősen szorította. Lan WangJi ujjai közé csippentette a szalag végét és meghúzta. De nem csak, hogy nem sikerült elhúznia tőle, de még Wei WuXian szempillái is megrebbentek miatta. Nem sokkal később felébredt.

Mikor Wei WuXian végül felnyitotta a szemeit, először a kabin fa mennyezetét pillantotta meg. Felült. Lan WangJi a fa ablak előtt állt, a ragyogó holdat nézte a folyó felett.

Wei WuXian:

- Ó, HanGuang-Jun, elájultam?

Lan WangJi kissé oldalra fordult, hűvösen válaszolt.

- Igen.

Wei WuXian tovább faggatta.

- Hol a homlokszalagod?

- …

Miután megkérdezte, csak akkor nézett le.

- Ó, mi történt? - kiáltott fel. - Miért van az én kezemben?

Meglendítette lábait és leeresztette őket a padról.

- Tényleg sajnálom. Szeretek dolgokat magamhoz ölelni alvás közben, vagy legalábbis megmarkolni dolgokat. Elnézést.

Egy pillanatnyi csend után Lan WangJi visszavette a homlokszalagot.

- Minden rendben.

Wei WuXian mindeközben olyan keményen igyekezett visszatartani a nevetést, hogy kis híján belső sérüléseket szenvedett. Korábban tényleg volt egy olyan pillanat, amikor tényleg szeretett volna elaludni, de egyáltalán nem volt annyira gyenge, hogy csak így elájult volna. De amint épp csak megtántorodott kicsit, Lan WangJi már azonnal fel is nyalábolta, amilyen gyorsan csak tudta. Wei WuXiannak nem volt arca hozzá, hogy kinyissa a szemét és azt mondja, hé, nincs erre semmi szükség, tud ő állni a lábán. Mindezek tetejébe azt sem akarta, hogy letegye. Ha hordozták, miért kellett volna állnia?

Wei WuXian megérintette a nyakát. Vágyakozva pislogott rá csendben, miközben szánta-bánta tettét: Lan Zhan, ő igazán... Ha tudtam volna, nem ébredek fel. Ha eszméletlen maradok, akkor az egész út alatt a karjaiban fekhettem volna!

Reggel háromkor elérték Yunmenget.

Lótuszmóló kapui előtt és kikötőjénél ragyogó fények égtek, aranylóan tükröződtek a vízen. A múltban igencsak ritka volt, hogy ennyiféle méretű, ilyen sok csónak gyűljön össze egyszerre a kikötőnél. Nem csak a kapuknál álló őrök, de még az éjféli csemegéket árusító, pultjuknál álló öregemberek is elkerekedett szemekkel bámulták őket. Jiang Cheng volt az első, aki elhagyta a csónakot. Néhány szót szólt az őröknek és azonnal számtalan felfegyverzett növendék tódult ki a kapukon. Az emberek egymás után partra szálltak, a YunmengJiang Szekta vendég harcművészei bevezették őket. OuYang Szekta Vezető végül nyakon csípta a fiát. Lehalkított hangon szidalmazva magával vonszolta. Wei WuXian és Lan WangJi kilépett a kabinból és leugrottak a halászcsónakról.

Wen Ning:

- Fiatal Mester, kint várok rád.

Wei WuXian tudta, hogy Wen Ning soha nem lépne be Lótuszmóló kapuján. Jiang Cheng is minden bizonnyal nem eresztené be. Bólintott.

- Wen úr, hadd maradjak itt veled társaságnak - mondta Lan SiZhui.

Wen Ning:

- Társaságul maradsz velem? - Boldog volt, ezt soha nem várta volna.

Lan SiZhui mosolygott.

- Igen. Az idősebbek amúgy is mind bemennek, hogy fontos ügyeket tárgyaljanak meg. Jelenleg nem sok szükség van ott rám. Folytassuk a beszélgetést? Hol is tartottunk? Az Idősebb Wei tényleg úgy elültetett a földbe egy kétéves gyereket, mint egy retket?

Bár halkan beszélt, az előttük haladó párosnak igen éles volt a hallása. Wei WuXian majdnem felbotlott a saját lábában. Lan WangJi szemöldöke felhúzódott, de szinte azonnal vissza is ereszkedett.

Mikor alakjuk végül eltünt Lótuszmóló kapui mögött, Lan SiZhui suttogva folytatta:

- Szegény gyerek. De valójában emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, HanGuang-Jun engem is egy rakás nyúl közé tett. Ők ketten egészen hasonlítanak néhány dologban...

Mielőtt belépett volna Lótuszmóló kapuin, Wei WuXian mély lélegzetet vett, megpróbálva lenyugtatni magát. De miután már benn volt, nem érzett akkora izgalmat, mint amire számított.

Talán azért volt, mert túl sok hely újult meg. Az edzőtér kétszer akkora volt. Minden új épület magasabbnak látszott, mint a korábbi, kanyarulatos tetődíszek ékítették őket. Nagyobbnak látszott minden, mint korábban, és sokkal jobban ragyogott. Az emlékeiben élő Lótuszmólóhoz képest túl sokat változott.

Wei WuXian mélyen magában veszteséget érzett. Nem tudta, hogy a múlt régi épületei vajon ott rejtőznek-e még ezek mögött a lenyűgöző, új épületek mögött, vagy pedig teljességgel lerombolták már őket. Végülis, valóban mind túl régi volt.

Az edzőtéren a növendékek alakzatba rendeződtek ismét, lótusz pozícióba helyezkedve pihentek, hogy helyreállítsák mágikus erejüket. Mivel egész nap és éjjel elfoglaltak voltak, mindannyian már teljesen kimerítették magukat, kétségbeesetten szükségük volt arra, hogy szusszanjanak egyet. Jiang Cheng ellenben a szekta vezetőket és más, fontosabb személyiségeket bevezette a fő csarnokba, a Kardcsarnokba, hogy megbeszéljék a nap ügyeit.

Amint beléptek, még mielőtt bárki is helyet foglalhatott volna, valaki odalépett hozzá, aki leginkább vendég harcművésznek látszott.

- Szekta Vezető.

Odahajolt Jiang Cheng füléhez és pár szót súgott neki. Jiang Cheng a homlokát ráncolta.

- Nem. Ha valami fontos, mondd meg nekik, hogy jöjjenek később. Nem látod, milyen a helyzet?

A vendég harcművész:

- Már mondtam nekik. A két hölgy azt mondta... hogy pontosan a mai nap ügyével kapcsolatosan vannak itt.

Jiang Cheng:

- Mi a hátterük? Melyik szektában harcművészkednek?

A vendég harcművész:

- Egyikben sem. Még csak nem is harcművészek. Biztos vagyok benne, hogy mindketten hétköznapi nők, mindenféle mágikus erő nélkül. Néhány igen drága gyógynövényt is hoztak magukkal, de nem mondták, melyik szekta vezető küldte őket. Csak annyit mondtak, hogy van számodra némi mondanivalójuk, Szekta Vezető. A szavaikból ítélve úgy véltem, hogy nem kis dologról lehet szó. Arra az esetre, ha nem éreznék magukat eléggé megtisztelve, az egyik vendég rezidenciában helyeztem el őket. A gyógynövényeket még nem raktuk el. Már megvizsgáltuk őket. Nincs semmilyen rendellenes varázslat vagy átok rajtuk.

Nem mintha bárki akkor találkozhatott volna a YunmengJiang Szekta vezetőjével, amikor csak akart, főleg úgy, hogy meg sem mondta, miért van ott. Mindezek tetejébe két nőről volt szó, kik nem rendelkeztek sem mágikus erővel, sem szektával, mely támogatta volna őket. De mivel ritka növényeket hoztak, az őket fogadó vendég harcművész nem mert tiszteletlen lenni velük szemben. Még ha nem is lettek volna a pazar ajándékok, az eset különlegessége mindenképp elegendő volt arra, hogy tudomást vegyen róluk.

Jiang Cheng:

- Kérlek, szolgáljátok ki magatokat mind. Kérlek, bocsássátok meg pillanatnyi távollétemet.

- Jiang Szekta Vezető, kérlek, menj csak - válaszolták mindannyian.

Jiang Cheng azonban nem tért vissza pár perc múlva. Sokáig nem tért vissza. Már az is tiszteletlen volt, hogy ilyen sokáig szórakozás nélkül hagyta vendégeit, különösen ilyen időkben, mikor mindenki rá várt, hogy a fontos ügyeket megbeszéljék. Egy órával később Jiang Cheng még mindig nem tért vissza. Többen is idegesek vagy elégedetlenek lettek. Ekkor végül Jiang Cheng megjelent. Amikor távozott, még teljesen rendben lévőnek tűnt, most, amint visszatért, arckifejezése jeges volt, gyorsan lépkedett. Magával hozott két embert - két nőt, valószínűleg azt a kettőt, aki látogatóba érkezett hozzá. Az emberek eredetileg úgy vélték, hogy még ha két hétköznapi hölgyről volt is szó, ha efféle pazar ajándékkal tudtak érkezni, az azt jelenthette, hogy valamilyen módon mindenképp különlegesnek kellett lenniük. De a két hölgy egyike sem volt már fiatal. Szemük és ajkuk sarkában már megmutatkozott a kor. Egyikük meglehetősen szelídnek és feszengőnek látszott, másikuk nemcsak viharvertnek tűnt, de legalább féltucat vágás is borította az arcát. Bár a vágások réginek tűntek, mégis olyan csúnyák voltak, hogy a tömeg egyszerre volt csalódott és elutasító. Csendben susogni kezdtek maguk közt, csodálkozva, miért hozott Jiang Cheng ilyen nőket a Kardcsarnokba, mi több, a csarnok közepére vezette őket.

Jiang Cheng arca sötét volt. A nőkhöz fordult, akik óvatosan helyet foglaltak.

- Beszélhettek.

Yao Szekta Vezető:

- Jiang Szekta Vezető, ezt hogy érted?

Jiang Cheng:

- Az ügy túlságosan sokkoló, nem merek elhamarkodottan cselekedni. A késlekedés a gondos kikérdezés miatt történt. Mindenki, kérlek benneteket, csendesedjetek el és hallgassátok meg ezt a kettőt. - Megfordult. - Melyikőtök fog elsőnek beszélni?

A két nő egymásra nézett. A viharvert volt kicsit bátrabb. Felállt.

- Én jövök először!

Meghajlással köszöntötte őket.

- Amit el fogok mondani nektek, egy régi történet, mely körülbelül tizenegy éve esett meg.

Jiang Cheng hangszínéből ítélve az emberek tudták, hogy amit a nő el fog mondani, nem lehet jelentéktelen dolog, miközben az megpróbálta felidézni mindazt, ami tizenegy évvel ezelőtt megesett.

- A nevem Sisi. A múltban a testem árultam. Mondhatni, hogy egy ideig híres is voltam. Tizenvalahány évvel ezelőtt találtam egy gazdag üzletembert és hozzá akartam menni feleségül, de kiderült, hogy a férfi felesége igen tüzes természetű volt. Felbérelt néhány férfit, akik megvágták az arcomat. Ezért vagyok most ilyen.

A nőnek semmi szégyen nem hallatszott a hangjában, nem is próbált meg köntörfalazni. A legtöbb harcművésznő eltakarta száját köntösének ujjával, a férfiak homlokukat ráncolták.

- Miután az arcom ilyen lett - mondta Sisi, - a napjaim megváltoztak. Senki sem vesztegetett többé rám egyetlen pillantást sem, az üzlet meg végképp nem ment tovább. A bordélyházból kirúgtak. Nem tudtam, hogyan fogjak bármi máshoz, de semmilyen üzlet nem jutott nekem, ezért az idősebb nővérekhez csatlakoztam. Az ő vásárlóik nem támasztottak nagy igényeket. Ha munka volt, én is velük mentem. Elboldogultam, ha eltakartam az arcom.

Ezen a ponton néhány ember nem bírta tovább. Leplezetlenül áradt szemükből a megvetés. Néhányan nem értették, miért akarta Jiang Cheng, hogy a tömeg ennek a nőnek a szennyes múltját hallgassa. A szekta vezetők azonban nyugodtak maradtak és várták, hogy folytassa.

Amint várták, végül elérkezett a kulcsfontosságú ponthoz.

- Egy napon - mondta Sisi, - a sikátorunkból való nővérek hirtelen munkát kaptak, kéttucatnyit is kértek belőlünk. Lóvontatta kocsikkal vittek minket egy helyre. Miután azok az én idős nővéreim kialkudták az árat, egész úton örömmámorban úsztak. Én azonban úgy éreztem, valami nem volt rendjén. Legyünk őszinték - vagy öreg, megsárgult gyöngyök voltak mint, vagy olyanok, mint én. Olyan sokat fizettek nekünk, ráadásul előre. Hogy érhetett minket ilyen szerencse ezen a világon? És az emberek, akik értünk jöttek, olyan gyanúsak voltak. Elvezettek minket a kocsikig és azonnal elindultak velünk, amint beszálltunk, egyetlen másik ember sem tudott az egészről. Nem számít, hogy tekintjük, biztosan nem volt bennük semmi jó szándék!

A többiek is ugyanezt gondolták. Korábbi megvetésüket kíváncsiság váltotta fel.

Amikor a kocsik megérkeztek, egyenesen egy udvarra vittek minket és otthagytak. Egyikünk se látott még ilyen magas, pompázatos, dicsőséges házat korábban. Mindannyiunkat elkápráztatott, és túlságosan féltünk attól, hogy akár egyetlen hangot is kiadjunk. Egy fiú dőlt az ajtófélfának, a tőrével játszadozott. Ő engedett be, amikor meglátott bennünket. Becsukta az ajtót és egy szobába léptünk. Egy ilyen nagy szobában összesen csak két ember volt. Egy nagy ágyon brokát lepedők között egy férfi feküdt. Harminc vagy negyven évesnek látszott, valószínűleg beteg volt, a halál szélén állt. Amikor látta, hogy emberek lépnek be az ajtón, csak a szemét tudta forgatni.

- Ó!

A Kardcsarnokban valaki hirtelen felkiáltott a felismeréstől.

- Tizenegy évvel ezelőtt?! Akkor ez... akkor ő...!!!

- Korábban valaki már elmondta nekünk, mit kell tennünk - így Sisi, - egyikünknek a másik után legjobb képességeinket kell használnunk, hogy gondoskodjunk az ágyban fekvő személyről. Nem volt szabad egyetlen perc szünetet sem tartanunk. Arra gondoltam, biztosan valami megtermett, izmos ember lesz. Ki gondolt volna egy betegre? Hogy bírhatta volna el egy ilyen férfi a mi gondoskodásunkat? Fogadni mertem volna, hogy már azelőtt kileheli a lelkét, hogy az első kört befejezzük. A koszos öregember tényleg ilyen halálra vágyhatott? És milyen gazdag is volt. Biztosan nem arról volt szó, hogy nem volt elég pénzük fiatalabb, csinosabb nőket bérelni. Miért kellettek nekik mi, az öregek, a csúnyák? Még akkor is ezen gondolkodtam, mikor én is a tetejükbe kerültem, mikor hirtelen egy fiatal férfi nevetése hallatszott. Megugrottam az ijedtségtől. Csak akkor vettem észre, hogy egy függöny van az ágy mellett és egy férfi ült a függöny mögött!

Szavaira mindenki szíve összeszorult. Sisi folytatta:

- Végül rájöttem, hogy ez a férfi egész idő alatt a függöny mögött ült. Amikor felnevetett, az ágyban fekvő férfi hirtelen küzdeni kezdett, ellökött engem és legurult az ágyról. A férfi még hangosabban nevetett, majd megszólalt, még mindig nevetve. Azt mondta: „apám, elhoztam neked a kedvenc nőidet. Olyan sok van belőlük. Boldog vagy?”

Bár Sisi mondta ezeket a szavakat, mindenkinek égnek állt a haja. Egy mosolygó arc jelent meg szemeik előtt.

Jin GuangYao!

És a félig halott ember az ágyban csakis Jin GuangShan lehetett!

Jin GuangShan halála mindig is nyilvános titok volt a harcművészek világában. Jin GuangShan olyan szoknyavadász volt egész életében, hogy az szinte botrányos volt. Mindenhol szórta szerelmét; mindenhol szórta magját is. Halálának oka is ehhez kapcsolódott. A LanlingJin Szekta vezetője olyannyira hajszolta a gyönyört a nőkkel még ennyire legyengült állapotban is, hogy végül ágyban halt meg. Egy ilyen történet semmilyen méltóságot nem hozott számára, mikor mások értesültek róla. Miután Jin asszony elvesztette egyszem fiát és menyét, néhány éve már amúgy is depressziós volt. Arra gondolva, hogy férjének még akkor is bolondoznia kellett, mikor haldoklott, s végül élete is erre ment rá, olyannyira feldühítette, hogy ő maga is ágynak esett és végül belehalt. A LanlingJin Szekta megpróbálta a híreket eltitkolni, amilyen keményen csak tudta, de a világ szótlanul befogadta mindet. Az emberek a felszínen sóhajtoztak gyászukban, de mindannyian azt gondolták, hogy megérdemelte, pontosan ilyen halál járt neki. Ma azonban még ennél is csúnyább igazságot hallottak, mely még undorítóbb volt, mint az előző. A Kardcsarnokban éles szisszenések hallatszottak.

- A középkorú férfi kiabálni és küszködni akart, de a teste gyenge volt - mondta Sisi. - A fiú, aki bevezetett minket, ismét kinyitotta az ajtót, és vigyorogva visszatette az ágyra és egy kötéllel odakötözte, a fejére lépve közben. Azt mondta nekünk, folytassük, akkor se hagyjuk abba, ha már meghalt. Volt valaha is bármelyikünk ilyen helyzetben korábban? A félelemtől félőrültek voltunk, de nem mertünk engedetlenek lenni. Folytatnunk kellett. A tizenegyedik vagy tizenkettedik körnél az a nővér hirtelen felsikoltott, mondván, hogy tényleg meghalt már. Odamentem és ellenőriztem. Valóban feldobta már a talpát, de a függöny mögött lévő személy azt mondta: „nem hallottátok? Akkor se hagyjátok abba, ha már halott!”

OuYang Szekta vezető önkéntelenül is megjegyezte:

- Akármi is legyen, de Jin GuangShan mégis csak vér szerinti apja volt. Ha ez igaz... akkor ez túl... túl...

Sisi:

- Amikor láttam, hogy a férfi meghalt, tudtam, hogy nekünk végünk. Nem fogunk tudni elmenekülni sem. Amint vártam, amikor befejeztük, az én idős nővéreimet mind megölték. Egyetlen egy sem maradt belőlük...

Wei WuXian:

- Akkor te miért maradtál életben?

Sisi:

- Nem tudom! Akkor ott könyörögtem ismét és ismét, mondtam, hogy nem akarom a pénzt, hogy biztosan nem fogok egy szót sem szólni. Ki tudja, miért nem öltek meg. Elvittek egy helyre és ott bezártak. Ott voltam tizenegy évig. Csak nemrégen jött valaki véletlenül a megmentésemre és végül meg tudtam szökni.

Wei WuXian:

- Ki volt az, aki megmentett?

Sisi:

- Nem tudom. Soha nem láttam azt, aki megmentett. De amikor a megmentőm meghallotta, ami velem történt, úgy döntött, nem engedi, hogy az az elbizakodott, erkölcstelen férfi tovább bolondítsa a világot. Nem számít, mekkora hatalommal rendelkezik most, a megmentőm azt mondta, hogy minden dolgot fel fog fedni, amit csak tett, és igazságot szolgáltat mindazoknak, akiket bántott, és az én szegény nővérem békében fognak majd pihenni az Alvilágban.

Wei WuXian:

- Van bármi bizonyítékod a szavaidra?

Sisi egy pillanatig habozott.

- Nincs, de ha csak egyetlen egy hazug szó is elhagyta a számat, esküszöm, hogy a holttestem el fog rohadni és még koporsója se legyen, ahol nyugodhat!

- Ilyen tiszta részletességgel egészen bizonyosan nem hazudik - jegyezte meg azonnal Yao Szekta Vezető.

Lan QiRen szemöldökeit szorosan összehúzta. A másik nőhöz fordult.

- Azt hiszem, láttalak már korábban.

A nő arca csupa rémület volt.

- Azt hiszem... azt hiszem, igen.

Mindenki megdermedt a meglepetéstől. Sisi prostituált volt - az lehetett ez a nő is? Akkor miért mondta Lan QiRen, hogy látta már korábban?

- A YuelingQin Szekta Konferenciáira gyakorta elkísértem asszonyomat - mondta a nő.

- A YuelingQin Szekta? - kérdezte egy harcművésznő. - A YuelingQin Szekta cselédje vagy?

Az élesebb szeműek egyszeriben néven is nevezték.

- Te... Bicao vagy, Qin asszony személyes cselédje. Bicao, igaz?

Az a Qin asszony, akire hivatkozott, Qin CangYe felesége volt, Jin GuangYao feleségének, Qin Sunak a szülőanyja. A nő bólintott.

- De már nem tartozom többé a Qin Szektához.

Yao Szekta Vezető olyan izgatott volt, hogy felállt és az asztalra csapott.

- Neked is van mondandód a számunkra?

Bicao vöröslő szemekkel nekikezdett.

- Amit el fogok mondani, az kicsit korábban történt, nagyjából egy tucat éve. Sok éven át szolgáltam asszonyomat. Figyeltem, ahogyan A-Su hajadon felnő. Az asszonyom mindig törődött Su hajadonnal, de az idő tájt, mikor Su hajadon készült férjhez menni, asszonyom nagyon rossz hangulatban volt. Amikor aludt, rémálmai voltak és néha akkor is sírt, amikor ébren volt. Azt gondoltam, hogy csak nehezére esik a hajadon Sút elengedni, mivel az férjhez menni készült. Egyre csak vigasztaltam, mondtam neki, hogy a férfi, akihez hozzámegy, LianFang-Zun Jin GuangYao nem csak elért már valamit az életben, de kedves és odaadó is. Su hajadonnak nagyon jó élete lesz mellette. De amikor asszonyom ezt meghallotta, csak még rosszabb volt a helyzet.

- Amikor közeledett az esküvő napja, egy éjjelen az asszonyom hirtelen azt mondta nekem, hogy meg fogja látogatni a hajadon Su jövendő férjét és hogy most azonnal indul. Azt akarta, hogy titokban kísérjem el. Azt mondtam neki: „meg is kérhetnéd arra, hogy ő jöjjön el. Miért mennél titokban meglátogatni egy fiatal férfit az éjszaka közepén? Ha mások hallanak felőle, ki tudja, hová vezetnek a pletykák”. De asszonyom már elhatározta magát, így vele kellett mennünk. Miután azonban megérkeztünk, asszonyom azt mondta nekem, hogy várjak odakint és ne menjek be, ezért nem hallottam semmit és nem tudom, pontosan mit mondott Jin GuangYaónak. Csak azt tudtam, hogy néhány nappal később, mikor a hajadon Su esküvőjének a napját kitűzték, asszonyom azonnal elájult, amint a meghívót meglátta. És miután a hajadon Su férjhez ment, asszonyom továbbra is igen boldogtalan volt. Szíve betegeskedett és betegsége napról napra rosszabbodott. Mielőtt meghalt volna, nem tudta tovább magában tartani és mindent elmondott nekem.

Bicao sírva folytatta:

- LianFang-Zun Jin GuangYao és a mi hajadonulnk sosem volt férj és feleség - hanem fivér és nővér...

- Micsoda?!

Akkor sem lett volna mélyebb a döbbenetük, ha villámlás csapott volna a Kardcsarnokba. Wei WuXian szemei előtt felderengett Qin Su sápadt arca.

- Az asszonyom igazán nagyon szerencsétlen volt - mondta Bicao. - Az öreg Jin Szekta Vezető egy fattyú volt. Szemet vetett asszonyom kinézetére és egyszer ráerőszakolta magát, amikor részeg volt... Hogy tudott volna asszonyom ellenállni? Azután sem mert mondani semmit. A mesterem a végletekig hűséges volt Jin GuangShanhoz, így ezért asszonyom még jobban félt. Jin GuangShan nem emlékezhetett rá, kinek a leánya volt a hajadon Su, de az asszonyom soha nem felejtette el. Nem mert Jin GuangShannal beszélni, tudta, hogy a hajadon Su nagyon szerelmes Jin GuangYaóba. Hosszas küszködés után végül titokban látogatta meg az esküvő előtt és mondott neki pár dolgot, könyörgött neki, hogy valahogy mondja le az esküvőt, mielőtt a dolgok kicsúsznak a kézből. Ki tudta volna... ki tudta volna, hogy Jin GuangYao akkor is feleségül veszi a hajadon Sut, ha tudja, hogy a saját húga!

Ennél még ijesztőbb volt az, hogy nem csak feleségül vette, de ketten együtt gyermeket is nemzettek!

Ez igazán az évszázad botránya volt!

A tömeg morajlása egyre és egyre hangosabb lett.

- Milyen sokáig követte az öreg Qin Szekta Vezető Jin GuangShant? Mégis meg merte érinteni régi beosztottjának feleségét. Fene essen abba a Jin GuangShanba!

- Szóval úgy tűnik, ebben a világban semmit sem lehet sokáig titokban tartani...

- Ahhoz, hogy Jin GuangYao szilárdan megvesse a lábát a LanlingJin Szektán belül, szüksége volt apósa, Qin CangYe támogatására. Hogy tehette volna meg, hogy nem veszi feleségül?

- Tényleg ő a legerkölcstelenebb ember az egész világon!

Wei WuXian belesúgott Lan WangJi fülébe.

- Szóval ezért mondta a titokkamrában Qin Súnak, hogy „A-Songnak meg kellett halnia”.

A Kardcsarnokban másoknak is eszébe jutott A-Song. Yao Szekta Vezető:

- Mindebből ítélve azt merem állítani, hogy a fiát nem is orvul ölték meg, sokkal inkább saját maga végzett vele.

- És miért?

- A legtöbb gyermek, ki egymással közeli rokonságban álló fivértől és nővértől születik, tompa eszű lesz - fejtegette Yao Szekta Vezető. - Jin RuSong csupán néhány éves volt, amikor meghalt, épp abban a korban, mikor a fiatal gyermekek tanulni kezdenek. Mások még nem vehettek észre semmi rosszat, mikor a gyermek annyira kicsi volt, de ha felnőtt volna, napvilágra került volna a tény, hogy más, mint a többiek. Még ha nem is derült volna ki a kapcsolat a szülei között, ha agyalágyult gyerekük született volna, elkerülhetetlenül is mutogatni kezdtek volna az emberek Jin GuangYaóra, azt mondván, hogy csak azért született ilyen gyereke, mert egy prostituált mocskos vére csörgedezik benne.

A többiek meglehetősen meggyőzőnek tartották az érvelést.

- Milyen eszes, Yao Szekta Vezető!

Yao Szekta Vezető folytatta:

- És az, aki megölte Jin RuSongot, épp az a szekta vezető volt, aki az őrtornyok felépítését ellenezte - hogy lenne már ez ekkora véletlen? - Felhorkant. - Akárhogyan is, mindegy, de Jin GuangYaónak nem volt szüksége olyan fiúra, akiből nagy valószínűséggel idióta válik. Megölte Jin RuSongot, ráfogta a szekta vezetőre, aki ellenkezett vele, és keresztes hadjáratot vezetett a szekták ellen, akik nem fogadták el őt egyenesnek és igazságosnak, annak nevében, hogy megbosszulja a fiát - bár szívtelen volt, két legyet is ütött egy csapásra. Micsoda taktika, LianFang-Zun!

Wei WuXian hirtelen Bicaóhoz fordult.

- A Pontytoronyban tartott konferencia éjszakáján találkoztál Qin Súval, igaz?

Bicao megdermedt.

Wei WuXian:

- Azon az éjjelen az Illatpalotában Qin Su és Jin GuangYao nagy veszekedésbe keveredett egymással. A nő azt mondta, találkozott valakivel és ez a személy elmondott neki pár dolgot és egy levelet is adott neki, és hogy ez a személy bizonyosan nem hazudott volna neki. Rólad beszélt:

Bicao:

- Igen.

Wei WuXian:

- Milyen sokáig tartottad mindezt titokban? Miért határoztál úgy hirtelen, hogy elmondod neki? És miért határoztál úgy hirtelen, hogy nyilvánosságra hozod mindezt?

Bicao:

- Mert... tudatnom kellett Su hajadonnal, hogy milyen ember is a férje. A kezdetekben én sem akartam nyilvánosságra hozni, de Su asszony megmagyarázhatatlan öngyilkossága után a Pontytoronyban muszáj volt felfednek a démon igazi arcát, hogy igazságot szolgáltassak asszonyomnak és Su hajadonnak.

Wei WuXian elmosolyodott.

- De soha nem gondoltál arra, milyen csapás ez a számára, miután elmondtad neki? Vagy tényleg nem tudod? Hogy azért ölte meg magát, amit elmondtál Qin Súnak?

Bicao:

- Én...

- Ezzel nem tudok egyetérteni - szólt közbe Yao Szekta Vezető. - Helyes lett volna inkább elhallgatni az igazságot?

Valaki azonnal a segítségére sietett.

- Nem másokat kell hibáztatni. Qin Su túlságosan törékeny volt.

Néhány idősebb harcművésznő is közbeszólt.

- Qin Su annyira sajnálatra méltó volt.

- Korábban még irigyeltem is. Azt gondoltam, igazán jó élete van. Jó családba született és jó házasságot kötött, Pontytorony egyetlen úrnője volt, férje pedig odaadóan bánt vele. De ki tudta ezt? Cc, cc.

Az egyik nő tartózkodóan megjegyezte:

- Épp ezért van az, hogy a látszatra gyönyörű dolgok a felszín alatt tele vannak lyukakkal. Nincs itt semmi irigyelnivaló.

Wei WuXian: Talán épp ezen emberek miatt döntött úgy Qin Su, hogy kioltja saját életét, akik örömmel bírálnak, de sajnálatnak álcázzák.

Lepillantott és egy aranyból és jádéból készült karkötőt látott Bicao csuklóján. Minősége igen kiemelkedő volt. Bizonyosan nem olyan holmi volt ez, melyet egy cseléd megengedhetett volna magának. Elmosolyodott.

- Szép karkötő.

Nie HuaiSang zavarodottnak látszott.

- De... De kicsoda pontosan... az a személy, aki ezt a kettőt ide küldte?

Yao Szekta Vezető:

- Minek ezen aggodalmaskodni?! Mindegy, ki az, egyetlen dologban biztosak lehetünk: az igazság embere, ki minden bizonnyal a mi oldalunkon áll.

Egyetértő hangok csatlakoztak hozzá rögvest.

- Úgy van!

Wei WuXian azonban nem értett egyet.

- Az, aki megmentette a hajadon Sisit, minden bizonnyal figyelemreméltó ember, Gazdag és ideje is van. De az igazság embere? Ez nem szükségszerűen igaz.

Lan WangJi:

- Több ponton is felmerül a gyanú.

Ha Wei WuXian mondta volna ezt, nem sok ember szentelt volna neki figyelmet, de mivel Lan WangJi volt az, aki beszélt, a tömeg egyszeriben elcsendesedett.

Lan QiRen:

- És hol vannak ezek a pontok?

Wei WuXian:

- Egészen sok van belőlük. Például, amilyen kegyetlen Jin GuangYao, miért kímélte meg Sisit, miután már több, mint húsz embert megölt? Most van egy szemtanúnk, de hol van a kézzelfogható bizonyíték?

Mindig is szokása volt más véleményt alkotni, mint a többiek, egészen mereven szembehelyezkedett a többiek szenvedélyes beszédével. Néhányan máris sértve érezték magukat miatta.

Yao Szekta Vezető hangosan szólt:

- Erre azt mondják, hogy a Mennyek hálójának nagyok a lyukai, mégsem enged át semmi akaratlant.

Amikor Wei WuXian ezt meghallotta, elmosolyodott és nem szólt többé.

Tudta, hogy most amúgy sem fogadná el senki, amit mondott. Senki sem venné fontolóra gyanúját sem. Még néhány szó és a többiek talán megint ellene fordulnak. Ha tíz évvel ezelőtt lett volna, egyáltalán nem törődött volna más emberekkel. Elmondta volna mindazt, amit akart, és a többieknek meg kellett volna hallgatniuk a szavait, akár akarták, akár nem. Most azonban Wei WuXiannak már nem állt érdekében, hogy ily módon kerüljön rivaldafénybe.

És ezzel a bírálatok sora el is kezdődött.

- Ki tudhatta, hogy ez a személy ilyen hálátlan és erkölcstelen lehet!

Az elmúlt néhány évben a „hálátlan” és „erkölcstelen” szavakat szinte mindig Wei WuXianhoz kötötték. Először még hirtelen azt is gondolta, már megint róla beszélnek. Csak azután jött rá, hogy bár ugyanazon emberek használták ugyanazokat a szavakat, megítélésük tárgya már változott. Nem volt ehhez szokva.

Rögvest ezután valaki más szólalt meg:

- Korábban Jin GuangYao csak úgy tudott egyszerre felkapaszkodni, hogy ChiFeng-Zunnak és ZeWu-Junnek is megjátszotta magát. Vagy különben hogy lehetne egy prostituált fia ott, ahol most ő van? Hogy merészelte a kezeit ChiFeng-Zunre tenni! ZeWu-Jun még mindig vele van. Reméljük, hogy semmi sem történik vele!

A kezdetekben egyikük sem hitte, hogy ChiFeng-Zun halála, a végtagjaitól megfosztott holttest esete és a Temetőbuckákon az élőholtak ostroma mind Jin GuangYhoz fűzödött volna. Most hirtelen mindenki meg volt róla győződve.

- Nem csak fogadott testvérei, de vér szerinti testvérei is rosszul jártak. A Jin GuangShan halála előtti pár évben mindenhol elfoglalta magát azzal, hogy megszabaduljon apja törvénytelen gyerekeitől, attól félve, hogy valamelyik egyszer csak hirtelen felbukkan és vetélytársa lesz. Mo XuanYúnak még nem is volt olyan rossz. Ha nem vesztette volna el az eszét és nem dobták volna ki, lehet, hogy ugyanúgy végezte volna, mint a többiek, és ilyen vagy olyan indokkal nyoma veszett volna.

- Köze kellett, hogy legyen Jin ZiXuan halálához is!

- Emlékszik még valaki Xiao XingChenre? Xiao XingChen, a ragyogó hold, a gyengéd szellő. És a YueyangChang Szekta esete. Akkoriban Xue Yangot is egyedül LiangFang-Zun védelmezte meg!

- Amikor Daozhang Xiao XingChen először lejött a hegyről, nem akarta-e minden szekta vendég tanítványnak? A LanlingJin Szekta is meghíta, de ő udvariasan visszautasította. Akkoriban a Jin Szekta igencsak eltelt magával. Amikor egy vándor harcművész visszautasította őket, természetesen úgy érezték, arcot vesztettek.. Ez a régi ellenségeskedés biztosan az egyik indoka annak, hogy később megvédelmezték Xue Yungot. Csak végig akarták nézni, hogy Xiao XingChen szörnyű véget ér, he?

- Hah! Mit gondolnak, kik ők? Csak várj, ha nem csatlakozol a szektánkhoz?

- Milyen szerencsétlen. Akkoriban volt szerencsém egy éjjeli vadászaton a saját szememmel látni Xiao XingChen tehetségét. A kardja, Shuanghua az egész világot képes volt megmozgatni.

- De később Jin GuangYao mégis megszabadult Xue Yangtól. Micsoda tipikus példája annak, hogy egyik kutya megharapja a másikat.

- Hallottam, hogy akkoriban, amikor Jin GuangYao kémként dolgozott a QishanWen Szektában, egyáltalán nem volt őszinte. Arra gondolt, ha a Naplemente Hadjárat nem megy jól, akkor a Wen Szektánál marad és segít a gazembereknek; ha pedig a Wen Szekta bukni készül, gyorsan megfordul és hőssé válik.

- Wen RuoHan valószínűleg pokoli dühös az Alvilágban. Akkoriban úgy képezte Jin GuangYaót, mint egyik legbelsőbb bizalmas harcművészét. Jin GuangYao szinte minden mostani vívótudományát Wen RuoHan tanította neki!

- Nem olyan nagy dolog az, nem? Azt hallottam, hogy ChiFeng-Zunnak azért nem sikerült a meglepetésszerű támadás, mert Jin GuangYao szándékosan rossz információt küldött!

- Én is mondok egy titkot. Mindazt a pénzt és erőforrást, amivel az őrtornyokat felépítette, más szektáktól gyűjtötte össze, ugye? Minden szekta segített egy kicsit. Azt hallottam, hogy titokban... lecsippenti a maga részét.

- Ó Egek... ennyire? Igazán szégyentelen. Akkoriban azt gondoltam, tényleg jót akar tenni. Minden őszinteségünk a kutyákkal lett feletetve!

Wei WuXian úgy érezte, igencsak komikusra fordultak a dolgok. Ha ezek csak pletykák, miért kell ilyen sietve elhinni mindet? Ha titkok, miért tudnátok egyszeriben mindegyiket?

Az ilyen pletykák nem egy nap alatt kapnak szárnyra. A múltban azonban, amikor Jin GuangYao népszerű volt, ezek nem emelkedtek fel. Szinte senki nem vette őket komolyan. Ma éjjel azonban minden pletyka tökéletes igazságként lett elfogadva, Jin GuangYao feltételesen elkövetett minden bűne egy-egy kő és tégla lett, mely erkölcsi hiányosságait bizonyította.

- Ebből ítélve, ez az ember megölte az apját, a bátyját, a feleségét, a fiát, a mesterét, a barátját... és még vérfertőzést is elkövetett. Milyen szörnyű!

- A LanlingJin Szekta nagyon elviselhetetlen és Jin GuangYao még annál is jobban irányítani akar. Soha nem hallgat más emberek véleményére. Most is egyedül ő hozta fel az elnéző, lekezelő álláspontot. Tényleg azt gondolja, vissza fogjuk tartani a haragunkat?!

- Feltehetőleg már eldöntötte, hogy mindannyiunktól megszabadul most, hogy a többi szekta terjeszkedő ereje fenyegeti. Attól fél, hogy őt is megdöntik, mint a Wen Szektát, igaz?

Yao Szekta Vezető gúnyosan mosolygott.

- Mivel ez a helyzet, változtassuk a félelmeit valósággá. - Az asztalra csapott. - Támadjuk meg Pontytornyot!

A csarnokban hallatszó éljenzés közepette Wei WuXian azt gondolta: a mai nap előtt még mindig az a LianFang-Zun volt, akit mindenki dicsőít. Egyetlen nap, és mindenki meg akarja buktatni.

Hirtelen valaki megfordult.

- Wei úr, Jin GuangYao kezében van a Tigris Amulett. Ezt az ügyet rád bízzuk.

Wei WuXian:

- He?

Nem gondolta, hogy bárki is szabad akaratából hozzá szól, főleg nem ilyen lelkesen, „Wei úr”-nak szólítva őt az olyan csúfnevek helyett, mint „Wei-kutya”. Egy másodpercig habozott.

Egy másik szekta vezető is csatlakozott az előzőhöz:

- Úgy van! Senkinek nincs magasabb rangja a harcművészetnek ezen ösvényén, mint a YiLing Pátriárkának!

- Most aztán igazán rosszul áll Jin GuangYao szénája, hahahaha....

Wei WuXiannak kissé elállt a szava. Amikor utoljára mások őt dicsőítették, az a Naplemente Hadjárat alatt volt, több, mint tíz évvel ezelőtt. Bár másvalaki végül örökölte a posztját, hogy az egész harcművész világ ellensége legyen, Wei WuXian nem érzett boldogságot az efféle vég láttán, még kevésbé bármiféle melegséget azért, mert végre mindenki elfogadta.

Csupán csendben kételkedett. Akkoriban is ilyen lehetett, mint ma? Egy csapat ember összegyűlt egy helyen, titkos megbeszélésbe fogtak, elátkoztak mindent és végül eldöntötték, hogy megostromolják a Temetőbuckákat?

Miután a megbeszélés véget ért, a YunmengJiang Szekta ünneplő csarnokának előkészületeit is befejezték. De amikor az ünnep megkezdődött, ketten hiányoztak róla.

- Wei... a YiLing Pátriárka és HanGuang-Jun vajon miért hiányzik? - morfondírozott az egyik szekta vezető.

A legelőkelőbb helyen ülve Jiang Cheng megkérdezte a maga mellett helyet foglaló vendég harcművészt:

- Hol vannak?

- Elmentek átöltözni, miután elhagyták a belső csarnokot - mondta a vendég harcművész. - Azt mondták, hogy nem vesznek részt az ünneplésen, hogy sétálgatni akarnak kicsit és majd később visszajönnek.

Jiang Cheng elvicsorodott.

- Csakúgy, mint eddig, minden modort mellőzve.

Ez Lan WangJit is magában látszott foglalni. Lan QiRen arcán világosan megmutatkozott a nemtetszés. Ha Lan WangJinak nem volt jó modora, akkor a jó modor nem létezett ezen a világon. Ezzel a gondolattal ismét Wei WuXian miatt kezdte csikorgatni a fogát.

Másfelől azonban Jiang Cheng elrendezte arckifejezését és udvarias hangon szólalt meg:

- Mindenki, kérlek, egyetek előbb. Később majd visszahívom kettejüket.

Lótuszmólón kívül, a kikötő mellett Lan WangJi követte Wei WuXiant. Azt sem kérdezte, merre mennek. Szabadon kószáltak.

Néhány utcai árus volt a kikötőnél. Wei WuXian odasétált, megnézte őket és elmosolyodott:

- Jó, hogy nem ettünk velük. Lan Zhan, gyere ide, gyere ide. Ez a pite igazán jó. Meghívlak! Kérhetnék kettőt?

Az árus vigyorogva zsírmentes papírba csavart két pitét. De épp mikor Wei WuXian át akarta venni őket, hirtelen eszébe jutott, hogy nem volt nála pénz. Hogy hívhatná meg Lan WangJit? Lan WangJi azonban máris átvette a helyét, másik kezével fizetett.

Wei WuXian:

- Ó, elnézést. Miért történik mindig ez? Úgy tűnik, hogy minden alkalommal, amikor meg akarlak hívni valamire, nem jön össze.

Lan WangJi:

- Minden rendben.

Wei WuXian harapott egyet a pitébe.

- Régen nem is kellett fizetnem, ha a kikötőben ettem. Megfogtam, amit csak akartam, ettem, amit csak akartam; elfutottam, miután megfogtam, sétáltam, miközben ettem. Az árussal a hónap végén Jiang Cheng kiegyenlítette a számlát.

Lan WangJi hold formát harapott a kerek pitébe.

- Most sem kell fizetned.

Wei WuXian:

- Hahahaha hahahaha hahahaha!

Néhány harapással befejezte és gombóccá gyűrte a papírt, markába szorította és körülnézett.

- Nem sok árus maradt. Régen, mindegy, milyen késő volt, árusok töltötték meg ezt a helyet, mindenféle ételt árultak, mert nagyon sok ember kijött Lótuszmólóról késő éjjeli harapnivalóért. Sok csónak is volt, talán még több, mint Caiyi városban. Most sokkal kevesebb van. Lan Zhan, túl későn jöttél látogatóba. Nem voltál itt akkor, amikor a legélettelibb volt.

Lan WangJi:

- Nem túl késő.

Wei WuXian elvigyorodott.

- Amikor Felhőzugban tanultunk, olyan sok alkalommal kértelek, hogy gyere el Yunmengbe játszani és mindig figyelmen kívül hagytál engem. Sokkal erőszakosabbnak kellett volna lennem és idevonszolni téged. Miért van ilyen lassú? Nem finom?

Lan WangJi:

- A beszéd tiltott evés közben.

Mindig is lassan rágott evés közben. Ha beszélnie kellett, megbizonyosodott róla előbb, hogy nem maradt étel a szájában. Wei WuXian:

- Akkor nem beszélek veled. Ehetsz. Azt gondoltam, nem ízlik és nekem adhatod, amit nem eszel meg.

Lan WangJi az árushoz fordult.

- Még egyet kérek.

A végén, miután Wei WuXian megevett három teljes pitét. Lan WangJi még mindig az elsőt rágcsálta. Wei WuXian egyre és egyre messzebbre vezette Lótuszmólóból. Útközben egyre-másra mutogatott neki.

Meg akarta mutatni Lan WangJinak az összes helyet, ahol felnőtt, ahol játszott, ahol bolondozott, elmondani neki az összes kalamajkát, amibe keveredett, a harcokat, amiket vívott, a fácánokat, amiket elkapott, majd utána megfigyelni az összes halvány változást Lan WangJi arckifejezésében, mohón várva minden reakciót.

Wei WuXian:

- Lan Zhan! Nézz ide, nézz erre a fára!

Lan WangJi is befejezte a maga pitéjét. Takaros kis négyzetté hajtogatta a papírt és a kezében tartotta, amint a Wei WuXian által mutatott irányba tekintett. Átlagos fát látott. A törzs egyenes volt, az ágak szétágaztak belőle. Néhány évtizednél nem volt öregebb. Wei WuXian megállt a fa alatt, néhányszor körbejárta és megveregette a törzsét.

- Már megmásztam ezt a fát.

Lan WangJi:

- Az utunkba eső összes fát megmásztad már.

Wei WuXian:

- De ez más! Ez volt az első, amire felmásztam, miután Lótuszmólóba jöttem. Az éjszaka közepén másztam meg. A sidzsém kijött megkeresni egy lámpással a kezében. Attól félt, hogy leesek a fáról és ezért arra készült, hogy elkapjon. De ugyan mit tudott volna elkapni a vézna kis karjaival? Így eltörtem az egyik lábamat.

Lan WangJi a lábaira pillantott és megkérdezte:

- Miért másztál fára éjszaka?

Wei WuXian kétrét hajlott nevettében.

- Nincs miértje. Tudod. Szeretek odakint bolondozni éjszaka. Haha.

Amint Wei WuXian beszélt, megragadott két ágat és mászni kezdett felfelé a fa törzsén. Könnyedén kapaszkodott, míg majdnem elérte a fa tetejét. Ott végül megállapodott.

- Hmm, nagyjából itt lehet.

Az arcát a vastag levelek közé temette és csak hosszú idő elteltével pillantott le. Hangja vékony volt, nevetés csengett benne.

- Akkoriban olyan rémületesen magasnak látszott, de ahogy most elnézem, valójában nem is volt olyan magas.

Abban a pillanatban, amikor karjait a fa köré fonta, Wei WuXian szemei könnyesek lettek. Amikor lenézett, látása homályos volt.

Lan WangJi közvetlenül a fa alatt állt, magasra emelt állal nézte őt. Ő is fehérbe volt öltözve. Nem tartott lámpást de holdfény ömlött végig a testét, szinte finom ragyogásba burkolva őt. Eltökélt arckifejezéssel nézett a fa teteje felé. Úgy tűnt, néhány lépéssel még közelebb jött, szinte mintha kinyújtotta volna a karjait.

A semmiből hirtelen egy szokatlanul erős késztetés bukkant fel Wei WuXian gondolataiban.

Megint le akart esni ismét, épp úgy, mint akkor.

Egy hang legbelül azt mondta neki: Ha elkap, akkor én...

Amikor idáig jutott gondolatban, Wei WuXian elengedte a fát. Mikor látta, hogy mindenféle figyelmeztetés nélkül aláhullik, Lan WangJi szemei kitágultak. Épp időben ugrott előre, hogy elkapja Wei WuXiant, vagy jobban mondva, Wei WuXian a nyakába hulljon.

Lan WangJi alakja karcsú volt. Bár tudósféle fiatal mesternek látszott, erejét igazán nem volt szabad alábecsülni. Nem csak karjának volt megdöbbentő ereje, de lábán is igen szilárdan állt. De ugyanakkor mégiscsak egy felnőtt férfi ugrott le a fáról, így bár elkapta Wei WuXiant, egy lépést hátratántorodott. De azonnal visszanyerte egyensúlyát. Épp amikor el akarta engedni Wei WuXiant, rájött, hogy annak karjai szorosan a nyaka köré fonódnak, meg sem tud mozdulni tőlük.

Nem látta Wei WuXian arcát. Wei WuXian sem látta az övét, de nem is volt rá szüksége. Behunyta a szemét és belélegezte Lan WangJi testének hűvös szantálfa illatát.

A hangja rekedt volt.

- Köszönöm.

Nem félt az eséstől. Ezekben az években olyan sokszor esett le valahonnan. De a földre esés akkor is fájdalmas volt. Ha ott volt valaki, hogy elkapja, az csodálatos érzés volt.

Amikor hallotta, hogy Wei WuXian megköszöni neki, Lan WangJi teste megdermedt egy pillanatra. A kéz, mely Wei WuXian hátát készült átkarolni, megállt a levegőben, mielőtt odaért volna.

- Szívesen - válaszolta Lan WangJi kis csend után.

Hosszas ölelkezés után Wei WuXian végül elvált tőle. Olyan egyenes háttal állva, mint bármikor máskor, úgy szólt, mintha semmi sem történt volna.

- Menjünk vissza!

Lan WangJi:

- Nincs több emlékezés?

Wei WuXian:

- Dehogy nincs! De ha erre megyünk tovább, ott már nincs semmi látnivaló. Csak a vadon van arra és abból már épp eleget láttunk az elmúlt napokban. Menjünk vissza Lótuszmólóba. Elviszlek téged az utolsó helyre.

Ketten visszatértek a kikötőhöz és ismét beléptek Lótuszmóló kapuján. Áthaladtak az edzőtéren. Amint egy kicsi, díszes épület mellett sétáltak el, Wei WuXian megtorpant és kissé jobban megnézte. Arckifejezése megváltozottnak tűnt.

- Mi a baj? - kérdezte Lan WangJi.

Wei WuXian megrázta a fejét.

- Semmi. Itt volt régen az a hely, ahol éltem. Mostanra eltűnt. Tényleg lerombolták. Minden új itt.

Elhaladtak számos épület mellett, végül egy csendes helyre értek Lótuszmóló mélyén, egy fekete, nyolcszögletű palota elé. Mintha attól félt volna, hogy megriaszt valakit, Wei WuXian gyengéden lökte be az ajtókat és belépett. A palotában több sornyi tábla volt lefektetve. A YunMengJiang Szekta őseinek csarnoka volt ez.

Talált egy térdelőpárnát és letérdelt. Három füstölőrudat kivett a tartójából, meggyújtotta őket a gyertyával és a táblák elé helyezett, bronz füstölőtartóba szúrta őket. Háromszor mélyen meghajolt két tábla előtt (1), majd Lan WangJihoz fordult.
(1) Ez a fajta meghajlás nagyon mély, térdelő helyzetben, előre nyújtott karokkal, lefelé fordított arvval annyira előre hajolnak, hogy a testük a földet éri.

- Régen sokszor jöttem ide.

Lan WangJi arckifejezésében megértés tükröződött.

- Büntetésképp térdelni?

Wei WuXian elcsodálkozott.

- Honnan tudtad? Úgy bizony. Yu asszony szinte minden nap megbüntetett.

Lan WangJi bólintott.

- Hallottam néhány dolgot.

Wei WuXian:

- Hát olyan híres volt, hogy még Yunmengen kívül, még Gusuban is híre ment - akkor biztosan nem csak „néhány dolog” volt! De ha őszinte akarok lenni, mindezekben az években még soha nem láttam másik nőt, akinek annyira rossz lett volna a vérmérséklete, mint Yu asszonynak. Mindig azt mondta, menjek az ősök csarnokába és térdeljek, mindegy, milyen aprócseprő ügy miatt. Hahaha...

De mindettől eltekintve Yu asszony valójában soha nem ártott neki.

Hirtelen eszébe jutott, hogy az ősök csarnokában vannak és hogy Yu asszony táblája épp előtte volt. Azonnal mentegetőzni kezdett:

- Sajnálom, sajnálom.

Hogy jóvátegye meggondolatlan szavait, három másik füstölőt gyújtott. Amikor a feje fölé emelte őket, gondolatban még mindig folyamatosan bocsánatot kérve, hirtelen árnyék vetődött rá. Amint hátranézett, azt látta, hogy Lan WangJi is letérdelt mellette.

Most, hogy ott voltak az ősök csarnokában, természetesen már csak udvariasságból is ki kellett mutatnia tiszteletét neki is. Lan WangJi szintén elvett három füstölőrudat és köntösének ujját oldalra seperve meggyújtotta őket az egyik vörös gyertya lángjában. Mozdulatai tökéletesek voltak, arckifejezése komor. Wei WuXian fejét félrebillentve nézte, ajkai szöglete szinte irányíthatatlanul rándult meg felelé. Lan WangJi rápillantott.

- A hamvak - emlékeztette.

A három füstölőrúd, melyet Wei WuXian a kezében tartott, már égett egy ideje. Csúcsukon máris egy adag hamu keletkezett, közel állt ahhoz, hogy lehulljon. De még mindig nem akarta őket beleszúrni a füstölőtartóba, ehelyett azt javasolta:

- Csináljuk együtt.

Lan WangJi nem ellenkezett. És így mind a ketten három-három füstölőrúddal a kézben térdeltek a táblák sorai között és együtt hajoltak meg Jiang FengMian és Yu ZiYuan nevei előtt.

Egyszer. Kétszer. Mozdulatuk teljesen egyforma volt. Wei WuXian:

- Így.

Végül beszúrta a füstölőrudakat a füstölőtartóba. 

Ezután Lan WangJira pillantott, aki illendőbben térdelt mellette, mint valaha. Kezeit összetette és szívében suttogta: „Jiang bácsi, Yu asszony, megint én vagyok. Ismét eljöttem, hogy zavarjalak benneteket. De tényleg szerettem volna őt elhozni ide és megmutatni nektek. Hadd számítson a két meghajlás, melyet együtt tettünk, a Mennyek és a Föld felé és az Apa és az Anya felé tett meghajlásnak (2). Kérlek, segítsetek nekem megtartani ezt a személyt mellettem. Tartozom nektek az utolsó meghajlással és ígérem, hogy találok rá lehetőséget valamikor a jövőben...
(2) A hagyományos kínai esküvőnél három ilyen különleges, mély meghajlás történik: egy a Mennyeknek és a Földnek, egy az Apának és az Anyának, egy pedig a Férjnek és Feleségnek, ez utóbbi egymás felé fordulva.

Ennél a pontnál hirtelen hideg nevetés hangzott fel mögülük.

Wei WuXian csendes imája közepén tartott. Amikor a hangot meghallotta, megremegett, szemhéja felparrant. Megfordulva Jiang Chenget látta a tisztás közepén állva az ősök csarnoka előtt, karjai összefonva.

Hangja fagyos volt.

- Wei WuXian, tényleg nem gondolod magad kívülállónak, ugye? Úgy jössz és mész, ahogyan csak neked tetszik. Azt viszel magaddal közben, akit csak akarsz. Emlékszel még esetleg, kinek a szektája ez? Ki a vezetője?

Wei WuXian szerette volna ezt a cselekedetét titokban tartani Jiang Cheng előtt. Most, hogy az felfedezte őket, tudta, hogy mindenképp le kell nyelnie néhány rosszindulatú megjegyzést. Nem akart vitatkozni.

- Nem vittem el HanGuang-Junt Lótuszmóló más, sokkal bizalmasabb helyeire. Csak azért jöttünk, hogy néhány füstölőrúddal üdvözöljük Jiang bácsit és Yu asszonyt. Már befejeztük és most távozunk.

Jiang Cheng:

- Ha távozol, kérlek, menj olyan messzire, amennyire csak lehetséges. Nem akarom látni vagy hallani, hogy megint Lótuszmóló körül bolondozol.

Wei WuXian szemöldöke megrándult. Látta, hogy Lan WangJi jobb keze kardmarkolatára feszül és egyszeriben megállította.

Lan WangJi Jiang Chenghez fordult.

- Vigyázz a szavaidra.

Jiang Cheng egészen goromba volt.

- Szerintem nektek kellene vigyáznotok a cselekedeteitekre.

Wei WuXian szemöldökei még jobban összehúzódtak, belül növekedett benne a baljós érzet. Lan WangJihoz fordult.

- HanGuang-Jun, menjünk.

Megfordult és még néhányszor mélyen meghajolt a Jiang pár táblái előtt, mielőtt Lan WangJival együtt megállt. Jiang Cheng nem akadályozta meg a hajlongásban, de gúnyolódását sem rejtette véka alá.

- Tényleg illendően kell előttük térdepelned, ha már bemocskoltad a szemüket és megfertőzted békéjüket.

Wei WuXian egy oldalpillantást vetett rá, hűvös hangon szólalt meg.

- Csak azért vagyok itt, hogy füstölőt égessek. Ez elég, nem?

Jiang Cheng:

- Füstölőt égess? Wei WuXian, tényleg ilyen együgyű vagy? Már régóta ki lettél hajítva a szektánkból és mégis itt vagy, nemkívánatos személyeket hozva magaddal, hogy füstölőt égess a szüleimnek?

Wei WuXian el akart lépni mellette, hogy távozzon. Amikor ezt meghallotta, hirtelen megtorpant, hangja fojtott volt:

- Mondd ki hangosan. Ki a nemkívánatos személy?

Ha egyedül lett volna ott, képes lett volna úgy tenni, mintha semmit sem hallott volna abból, amit Jiang Cheng mondott. De Lan WangJival az oldalán, történjen bármi is, nem akarta, hogy Lan WangJi szenvedje meg Jiang Cheng durva megjegyzéseit és felé tanúsított, nyilvánvaló rosszindulatát.

- Nézd csak, milyen feledékeny vagy - gúnyolódott Jiang Cheng. - Mit jelent a nemkívánatos személy? Akkor hadd emlékeztessek rá. Mert a hőst játszottad és megmentetted a Második Fiatal Lan Mestert, aki most épp melletted áll, azért rántottad le magaddal az egész Lótuszmólót és a szüleimet is. És ez nem volt elég. Ha van első alkalom, azt bizonyosan egy második is követi. Még meg kellett mentened a Wen-kutyákat is és a nővéremet is magaddal rántani. Micsoda ember vagy te! Mi több, még olyan nagylelkű is vagy, hogy mindkettőt elhozod Lótuszmólóba. A Wen-kutya a szekta kapuja előtt őgyeleg; a Második Fiatal Lan Mester meg idejön, hogy füstölőt égessen. Szándékosan vagy itt, hogy emlékeztess engem, hogy emlékeztessed őket. Wei WuXian, mit gondolsz, ki vagy te? Ki adott neked arcot hozzá, hogy bárkit elhozz a szektánk őseinek csarnokába, akit csak akarsz?

Wei WuXian tudta, hogy Jiang Chengnek ezt le kell rendeznie vele, történjék bármi is.

Lótuszmóló pusztulásáért Jiang Cheng nem csak Wei WuXiant tartotta felelősnek, de Wen Ninget és Lan WangJit is. Hármuk közül egyikükre sem vetne egyetlen barátságos pillantást sem, még kevésbé akkor, amikor egyenesen az arcába sétálnak egyszerre, Lótuszmólón belül. Valószínűleg forrt a dühtől.

Amikor Jiang Cheng őt vádolta, Wei WuXian nem tudta magát egyáltalán megvédeni, de azt nem tudta elviselni, amikor hasonló szavak Lan WangJi felé irányultak.

Wei WuXian:

- Jiang Cheng, csak hallgasd meg magad. Mit mondasz? Nem illő? Ne feledd, ki vagy. Végülis, egy szekta vezetője vagy. Jiang bácsi és Yu asszony lelke előtt sértegetni egy neves harcművészt - hol marad belőled a fegyelem?

Eredeti szándéka szerint emlékeztetni akarta Jiang Chenget, hogy legalább némi tiszteletet mutasson Lan WangJi irányába. Jiang Cheng azonban különösképp érzékeny volt. Ezekből a szavakból azt sikerült kiértenie, hogy ő nem való szekta vezetőnek. Azonnal sötétség felhőzte el az arcát, kísérteties hasonlóságot hordozva azzal, ahogyan Yu asszony kinézett, amikor mérges volt. Hangja rekedten szólt:

- Ki az, aki a szüleimet sértegeti a lelkük jelenlétében?! Meg tudnátok ti ketten érteni, kérlek, hogy kinek a szektájánál tartózkodtok? Nem érdekel, ha ilyen szégyentelenül viselkedtek odakint, de nem merjetek az ősök csarnokában bolondozni a szüleim lelke előtt! Végülis ők voltak azok, akik felneveltek - még én szégyenkezem miattad!

Wei WuXian soha nem számított ilyen heves támadásra. Egyszerre volt döbbent és dühös.

- Fogd be! - tört ki belőle.

Jiang Cheng kifelé mutatott.

- Szórakozz odakint, ahogy csak akarsz, egy fa alatt vagy egy csónakon, ölelkezve vagy másképp! Kifelé a szektámból, kifelé bárhová, csak ne lássalak!

Amikor azt említette, hogy „egy fa alatt”, Wei WuXian úgy érezte, a szíve kihagy egy ütemet - meglátta vajon Jiang Cheng azt a jelenetet, ahogyan Lan WangJi karjaiba hullott?

Nem tévedett. Jiang Cheng valóban kiment, hogy megtalálja Wei WuXiant és Lan WangJit. Utánuk indult abba az irányba, melyet az utcai árusok mutattak neki. Egy hang a szívében megsúgta neki, mely helyekre mehetett Wei WuXian. Nem sokára be is érte őket. De akkor épp azt látta, hogy Wei WuXian és Lan WangJi szoros ölelésbe fonódik egy fa alatt, vonakodván elengedni egymást még hosszú idő elteltével is.

Jiang Cheng testén libabőr futott végig.

Bár találgatott korábban, mifelé kapcsolat lehet Mo XuanYu és Lan WangJi között, ezekkel a támadásokkal csak Wei WuXiant akarta megsérteni, valójában nem tudott semmit. Soha nem gondolta volna, hogy Wei WuXian kétértelmű kötelékkel fűzödne egy férfihoz, végül is, miközben együtt nőttek fel, Wei WuXian soha nem mutatott efféle érdeklődést. Mindig szenvedélyesen szerette a csinos lányokat. Másfelől mindez még jobban lehetetlennek látszott Lan WangJit illetően. Híres volt aszketikus életmódjáról és úgy tűnt, sem férfiak, sem nők nem érdeklik.

De ahogyan ölelkeztek, az semmiképp sem tűnt elfogadhatónak. Legalábbis nem olyannak látszott, mint amilyen ölelés barátok vagy testvérek között esik meg. Jiang Chengnek azonnal eszébe ötlött, hogy Wei WuXian azóta ragaszkodott Lan WangJi társaságához, amióta csak visszatért. Lan WangJi viselkedése vele szemben szintén másmilyen volt, mint újjászületése előtt. Egyszeriben szinte teljesen bizonyos volt, hogy azok ketten efféle kapcsolatban állnak egymással. Nem tudott egyszerűen csak megfordulni és távozni, de kettőjükhöz sem szeretett volna egyetlen szót sem szólni, ezért továbbra is elrejtőzve követte őket. Minden egyes nézés és mozdulat, mely kettőjük közt történt, most más fényben tűnt fel a számára. Egy ideig a döbbenet, a hitetlenkedés és az enyhe undor, melyet érzett, együttes erővel elnyomta benne a gyűlöletet. Csak amikor Wei WuXian az ősök csarnokába vitte Lan WangJit, akkor támadt fel benne ismét a hosszú ideig elnyomott gyűlölködés, elnyelve mind udvariasságot, mind ésszerűséget.

Wei WuXian visszafogta magát.

- Jiang WanYin, te... kérj azonnal elnézést.

- Elnézést? - gúnyolódott Jiang Cheng. - Miért? Mert felfedtem a dolgotokat egymás iránt?

- HanGuang-Jun csak a barátom - őrjöngött Wei WuXian. - Mit gondolsz, mik vagyunk?! Figyelmeztetlek. Kérj elnézést most azonnal, ne kényszeríts rá, hogy kiverjem belőled!

Amikor ezt hallotta, Lan WangJi arckifejezése megfagyott egy pillanatra. Jiang Cheng felnevetett.

- Nos, akkor még sosem láttam korábban ilyen „barátokat”. Te figyelmeztetsz engem? Mire figyelmeztetsz? Ha kettőtökben akár csak írmagja is maradt volna a becsületességnek, akkor nem jöttök ide és...

Wei WuXian látta a változást Lan WangJi arcán, azt gondolta, Jiang Cheng szavai sértették meg. Olyan dühös volt, hogy egész testében remegett. Nem is mert arra gondolni, vajon Lan WangJi mit fog gondolni azután, hogy így megszégyenítették. Szívéből a vad harag a fejébe szállt és egy talizmánt vetett maga elé.

- Nem volt még elég?

A talizmán gyors volt és erős. Jiang Cheng jobb vállánál robbant, kibillentette az egyensúlyából. Jiang Cheng nem várta, hogy Wei WuXian ilyen hirtelen rátámad. Mágikus ereje sem tért vissza mét teljesen, ezért a talizmán célba ért. Vér szivárgott a vállából, arcán hitetlenkedés villant át. Zidian azonnal kitekeredett ujjai közül és sziszegő fénnyel suhant előre. Lan WangJi kivonta Bichent, hogy hárítsa a támadást. Harcba szálltak hárman egymással az ősök csarnokában.

Jiang Chen hangja éppolyan visszataszító volt, mint szemeinek pillantása.

- Rendben! Akkor harc! Azt hiszitek, megijedtem?!

De miután kikerült néhány támadást, Wei WuXiannak hirtelen eszébe ötlött, hogy a YunmengJian Szekta őseinek csarnokában vannak. Rövid idővel ezelőtt még itt térdelt, a Jiang pár áldását kérve, most pedig Lan WangJival együtt megtámadja a fiukat, egyenesen a szemük láttára!

Mintha csak jeges vízesés zúdult volna rá, szemei előtt fények és sötétség villódzott. Lan WangJi épp csak rápillantott és megperdült, elkapva a vállait. Jiang Cheng arckifejezése is megváltozott. Megállította a korbácsot, szemei éberen villogtak.

Lan WangJi:

- Wei Ying?!

Mély hangja végtelenül visszhangzott Wei WuXian füleiben.

Wei WuXian kezdte azt gondolni, hogy valami történt a hallásával.

- Mi a baj?

Érezte, hogy valami alácsordul az arcán, de amikor odanyúlt, csak vörösséget talált. Szédüléshullámok fogták el, vér csepegett orrából és szájából, le a földre.

Ezúttal nem tettette.

Wei WuXian alig tudott megállni a lábán, Lan WangJi karjába kapaszkodott. Amikor látta, hogy a fehér köntöst, melyet Lan WangJi csak nemrég öltött magáta, már megint vére áztatja vörösre, önkéntelenül is odanyúlt, hogy aggodalmaskodva letörölje. Már megint bepiszkoltam a ruháját.

Lan WangJi:

- Hogy érzed magad?!

Wei WuXian nem válaszolt a kérdésre.

- Lan Zhan... menjünk.

Most. Azonnal.

Soha ne jöjjünk vissza.

Lan WangJi:

- Igen.

Minden szándékát elvesztette arra, hogy folytassa Jiang Chenggel a harcot. Anélkül, hogy bármit szólt volna, felemelte Wei WuXiant és megfordult, hogy távozzanak. Jiang Chenget egyszerre töltötte el döbbenet és kételkedés. Döbbenet, hogy Wei WuXiant hirtelen ilyen szörnyű állapotban látja, és kétely, hogy esetleg mégis csak tetteti mindezt azért, hogy megmeneküljön. Végül is Wei WuXian gyakorta tréfálta meg ezzel a múltban.

Amikor látta, hogy ketten távozni készülnek, rájuk kiáltott.

- Állj!

Lan WangJi forrt a dühtől.

- Hagyj!

Bichen szintén megérkezett, fénye lesújtott. Zidian is előreppent, a két fegyver fülsiketítő csattanással találkozott. A zaj erejétől Wei WuXian feje szinte kettéhasadt. Mint a piskáloló gyertyafény, melyet végre elfújnak, lehunyta szemeit és feje lekókadt. Amikor megérezte vállán a súlyt, Lan WangJi visszavonult a harctól, hogy megvizsgálja légzését. Tulajdonosa segítsége nélkül a folyamatosan rohamozó Zidian lassan felülkerekedett Bichenen. Jiang Cheng valójában nem akarta Lan WangJit megütni és azonnal visszahúzta a korbácsot, de már késő volt. Hirtelen azonban egy alak ugrott közéjük oldalról.

Jiang Cheng felpillantott és meglátta, hogy a hívatlan vendég Wen Ning volt. Azonnal dühöngeni kezdett:

- Téged ki engedett be Lótuszmólóba?! Hogy merészeled!

A többieket még valahogy el tudta viselni, de Wen Ninget semmiképp sem, a Wen-kutyát, aki kitépte Jin ZiXuan szívét és miatta mind nővére boldogsága, mind élete odaveszett. Épp csak megpillantotta és máris késztetést érzett arra, hogy ott helyben megölje. Hogy merészelte a lábát Lótuszmólóba tenni - tényleg saját halálát kereste!

A két élet miatt és sok más okból is Wen Ningnek mindig is bűntudata volt, ezért némiképp félt Jiang Chengtől, tudatosan kerülte egész idő alatt. Most azonban eltakarta előle Wei WuXiant és Lan Wangjit, amint szembenézett vele, felfogva a korbács kemény ütését. A csapás a mellkasát érte, de még csak össze sem rándult.

Amikor végül arra a következtetésre jutott, hogy Wei WuXian csak ideiglenes ájulatba esett a rendkívül erős kimerültség és harag együttese révén, Lan WangJi végül letépte róla a tekintetét. Látta, hogy Wen Ning valamit tart a kezében, amit átnyújtott Jiang Chengnek. Jiang Cheng jobb kezében Zidian olyan fényesen ragyogott, hogy szinte fehérre vált a színe, fénye ölési szándékával egyhangúlag változott. Dühében nevetett.

- Mit akarsz?

A tárgy Wei WuXian kardja volt, Suibian. Útközben Wei WuXian mindenhová lehajította, mivel csak zavarta. Végül Wen Ning gondjaira bízta. Wei Ning maga elé tartotta, miközben így szólt:

- Húzd ki.

A hangja szilárd volt, szemei eltökéltek. Semmi nem maradt rajta korábbi üres arckifejezéséből.

Jiang Cheng:

- Figyelmeztetlek, Ha nem akarod, hogy egyszeriben hamuvá változtassalak, azonnal tüntesd el a lábad Lótuszmóló területéről. Távozz! 

Wen Ning szinte belenyomta a kard markolatát a mellkasába. Rárivallt.

- Csináld! Húzd ki!

Bosszúság buggyant fel Jiang Chengben. Szíve minden indok nélkül vadul vert. Ő sem tudta, miért, de megtette, amit Wen Ning mondott. Baljával megfogta Suibian markolatát és keményen meghúzta.

A markolatból fehér, ragyogó penge siklott elő!

Jiang Cheng rábámult a kezében lévő, csillámló kardra. Csak néhány pillanat múlva ébredt rá.

A kard Suibian volt, Wei WuXian kardja. A Temetőbuckák ostroma után a LanlingJin Szekta emberei trófeaként gyűjtötték be. Azóta lepecsételte magát. Bárki látta később, egyetlen egy sem volt képes kivonni közülük.

De akkor ő miért? A kard feloldotta a pecsétet?

Wen Ning:

- A kard nem oldotta fel a pecsétet! Még most is le van pecsételbe. Ha visszadugod a hüvelybe és megkérsz valaki mást, hogy vonja ki újra, senki sem lesz rá képes.

A Jiang Chengben dúló, fejetlen zűrzavar az arcára is kiült.

- Akkor én miért tudtam kihúzni?

Wen Ning:

- Mert a kard a Fiatal Wei Mesterként azonosított téged.

Az eszméletlen Wei WuXiant a hátára emelve Lan WangJi felállt.

- Mit értesz azon, hogy Wei WuXiannak azonosított engem? - kiabálta Jiang Cheng. - Hogyan?! Miért lennék én ő?!

Wen Ning hangja még rekedtebbé vált.

- Mert a most is benned örvénylő aranymag az övé!

Jiang Cheng egy darabig üres tekintettel bámult, mielőtt rákiáltott volna.

- Miféle badarságot beszélsz?!

Wen Ning higgadtnak látszott.

- Nem badarság.

Jiang Cheng:

- Fogd be a szád! Az én aranymagomat... az én aranymagomat...

Wen Ning:

- BaoShan SanRen állította helyre.

Jiang Cheng:

- Honnan tudod? Még ezt is elmondta neked?

Wen Ning:

- Nem mondta el. A Fiatal Wei Mester soha nem említette senkinek. A saját szememmel láttam.

Jiang Cheng szemei véreresek voltak. Felnevetett.

- Hazug! Ott voltál? Hogy lehettél volna ott?! Egyedül én mentem fel a hegyre; nem követhettél engem!

Wen Ning:

- Nem követtelek. Fenn voltam a hegyen már az elejétől fogva.

Jiang Cheng homlokán kidagadtak az erek.

- …. Hazug!

Wen Ning:

- Csak hallgass meg és meglátod, hazudok-e! Egy fekete ruhadarab volt a szemed köré kötve, amikor felmentél a hegyre. Egy hosszú ágat tartottál a kezedben. Kőerdő mellett haladtál el épp, mielőtt a csúcsra értél volna, és csak majdnem egy óra alatt tudtad megkerülni.

Jiang Cheng arcán rángatózni kezdtek az izmok. Wen Ning folytatta:

- És azután harangszót hallottál. A harangszóra felrebbent egy madárraj. Szorosan tartottad az ágat a kezedben, mint egy kardot. Amikor a harang elhallgatott, egy kard nyomódott a mellkasod közepének. Egy nő hangját hallottad, megparancsolta neked, hogy ne menj tovább.

Jiang Cheng egész testében remegni kezdett, miközben Wen Ning felemelte a hangját.

- Azonnal megálltál, nagyon idegesnek tűntél, szinte izgatottnak. A nő hangja nagyon mély volt. Megkérdezte tőled, ki vagy és hogyan találtál rá erre a helyre. Azt válaszoltad...

- Fogd be a szád! - üvöltötte Jiang Cheng.

Wen Ning is ordított.

- … Azt válaszoltad, Wei Ying vagy, CangSe SanRen fia! Beszéltél a szektád pusztulásáról, a Lótuszmólón elszabaduló pokolról, és hogy az aranymagod összezúzta Wen ZhuLiu, a Magolvasztó Kéz. A nő kérdéseket tett fel neked újra és újra a szüleidről, és mikor az utolsót is megválaszoltad, hirtelen valami illatot éreztél, mielőtt elvesztetted volna az eszméleted...

Jiang Cheng úgy festett, mint aki mindjárt eltakarja kezeivel a füleit.

- Miért tudod mindezt? Hogyan tudod?!

Wen Ning:

- Hát nem megmondtam már? Ott voltam, de nem csak én, a Fiatal Wei Mester is. Rajtunk kívül pedig ott volt a nővérem, Wen Qing. Más szavakkal mondta, az egész hegyen csak mi hárman voltunk, akik vártunk rád.

- Jiang Szekta Vezető, tényleg azt hitted, hogy az a hegy volt valami... valami BaoShan SanRen lakhely? A Fiatal Wei Mester maga sem tudta, hol találja meg széles e világon azt a helyet. Az anyja, CangSe SanRen soha nem fedett fel semmit arról egy ilyen fiatal gyereknek, hol található a tanítója! Az a hegy nem volt egyéb, mint Yiling egyik kopár csúcsa!

Rekedtre üvöltve a hangját Jiang Cheng újra és újra csak ugyanazt ismételte, mintha a rosszindulatú kifejezés elég lett volna rá, hogy elrejtse vele döbbenetét:

- Badarság! A fenébe is, elég! Akkor miért jött helyre az aranymagom?!

Wen Ning:

- Az ok, ami miatt azt gondoltad, hogy helyrejött, az, hogy az én nővéren, Wen Qing a Qishan szekta legjobb orvosa volt. Kivágta a Fiatal Wei Mester aranymagját és a tiéd helyére ültette!

Jiang Cheng arca egy pillanatra teljesen kiüresedett.

- Az enyém helyére ültette?

Wen Ning:

- Úgy van! Mit gondolsz, miért nem használta soha többé Suibiant és soha nem vitte a kardot többé magával, mikor elment valahova? Tényleg valamiféle fiatalos önteltség hajtotta? Tényleg élvezte, mikor mások azt mondták rá, hogy udvariatlan és fegyelmezetlen, akár a háta mögött, akár nem? Azért volt, mert még ha magával hordozta volna is a kardot, nem sok hasznát vehette volna! Csak azért volt, mert... ha nála lett volna a kard azokon az ünnepségeken és éjjeli vadászatokon, az emberek bizonyosan kihívták volna párbajra ilyen vagy olyan indokkal. Ő pedig aranymagja nélkül nem rendelkezett mágikus erővel. Ha a kardját használta volna, nem tartott volna ki sokáig...

Jiang Cheng üres tekintettel állt. Szemei zölden fénylettek. Ajka remegett. Még Zidianról is elfeledkezett. Hirtelen a földre vetette Suibiant és kezével keményen mellbe vágta Wen Ninget.

- Hazug! - ordította.

Wen Ning néhány lépést hátratántorodott az erejétől. Felvette Suibiant, visszatette a hüvelyébe és ismét Jiang Cheng karjaiba lökte.

- Vedd el!

Jiang Cheng önkéntelenül is megragadta a kardot. Nem mozdult. Ehelyett, mintha csak fogalma sem volt róla, mit tegyen, arrafelé nézett, ahol Wei WuXian volt. Amíg nem tekintett rá, minden rendben volt, de most, amikor látta, Wei WuXian mennyire gyengének látszott - sápadt arccal, ajkai szögletén csörgedező vérrel - , úgy sújtott le a szívére mindez, mint egy kalapács. Lan WangJi szemei megfagyasztották körülötte a levegőt, mintha jégbarlangban állt volna.

Wen Ning:

- Vedd el a kardot és menj vele az ünneplő csarnokba, menj az edzőtérre, vagy ahová csak akarsz, és kérj meg minden egyes embert, akit csak látsz, hogy húzza ki a kardot. Lásd magad is, ki tudja-e bárki húzni közülük! És akkor tudni fogod, hazudok-e vagy sem! Jiang Szekta Vezető, te, aki olyan ambíciózus vagy, aki egész életedben másokkal hasonlítottad össze magad - tudnod kell, hogy soha nem lehettél volna vele egyenlő!

Jiang Cheng belerúgott Wen Ningbe, majd eltámolygott az ünneplő csarnok irányába, kezében tartva Suibiant.

Miközben futott, szinte őrültként ordítozott. Wen Ning a rúgás erejétől az udvaron álló egyik fának repült. Lassan felállt és a másik kettő felé fordult. Lan WangJi makulátlan arca több, mint sápadtnak látszott. Arckifejezését fagy vonta be. Miután egy utolsó pillantást vetett a YunmengJiang Szekta ősienek csarnokára, szilárdan tartva felemelte Wei WuXian testét és anélkül sétált el az ellenkező irányba, hogy egyetlen pillantást vetett volna hátrafelé.

Wen Ning:

- F-f-fiatal Lan Mester, hová mész?

Lan WangJi alakja megtorpant a lépcsők előtt.

- Az előbb azt mondta nekem, vigyem el innen.

Wen Ning követte, együtt lépett ki vele Lótuszmóló kapuin.

A kikötőnél azt látták, hogy a legtöbb csónak, mellyel ide érkeztek, már visszatért kiindulási helyére. Csak két elhanyagolt komp maradt a kikötő végében. A kompok hosszúak és keskenyek voltak, mint a fűzfalevelek, hét vagy nyolc ember szállítására is alkalmasak. Mindkét komp vége felfelé hajlott, két evezővel az egyik végen. A hátán cipelve Wei WuXiant Lan WangJi habozás nélkül beszállt az egyik kompba. Wen Ning sietve a csónak tatjához ugrott és önként magához ragadta az evezőket. Két erőteljes csapás után a komp máris jó néhány lépésre eltávolodott. A komp a folyás irányát követve hamarosan a folyó közepén járt.

Lan WangJi engedte, hogy Wei WuXian a testének dőljön. Először is két tablettát adott neki. Csak miután meggyőződött róla, hogy lenyelte őket, akkor vette elő zsebkendőjét és lassan letörölgette a vért az arcáról.

Hirtelen Wen Ning ideges hangját hallotta.

- F-f-fiatal Lan Mester.

Lan WangJi:

- Mi az?

Wen Ning határozott kiállása, mellyel Jiang Chenggel szembenézett, mostanra nyomtalanul eltűnt. Minden bátorságát össze kellett szednie, mielőtt megszólalt.

- Kérlek... kérlek, ne mondd el a Fiatai Wei Mesternek még, hogy felfedtem az aranymagja titkát. Olyan szigorúan rám parancsolt, hogy senkinek se mondjam el, történjék bármi. Bár valószínűleg már amúgy sem tudta volna sokáig a sötétben tartani, én...

Lan WangJi egy pillanatnyi hallgatás után válaszolt.

- Ne aggódj.

Úgy tűnt, Wen Ning megkönnyebbüolt sóhajt eresztett meg, még akkor is, ha a halottaknak nincs lélegzetük a sóhajtáshoz.

- Fiatal Lan Mester, köszönöm - mondta őszintén.

Lan WangJi megrázta a fejét.

Wen Ning:

- Köszönöm, hogy szót emeltél értem és a nővéremért korábban, a Pontytoronyban. Mindig emlékeztem rá. Azért, mert elvesztettem később az uralmat... nagyon sajnálom.

Lan WangJi nem válaszolt. Wen Ning folytatta:

- Még inkább köszönöm neked, hogy gondját viselted A-Yuannak ezekben az években.

Amikor ezt hallotta, Lan WangJi kissé feljebb emelte a tekintetét. Wen Ning:

- Azt gondoltam, szektám minden egyes tagja halott. Tényleg nem vártam, hogy A-Yuan még életben legyen. Annyira ugyanúgy néz ki, mint az unokatestvérem, amikor nagyjából húsz éves volt.

Lan WangJi:

- Túl sokáig bújkált egy fa törzsében és nagyon felment a láza.

Wen Ning bólintott.

- Tudom, hogy biztosan beteg volt. Semmire nem emlékszik a gyerekkorából, hosszú ideig beszélgettem vele. Folyamatosan rólad beszélt. - Kicsit csalódottan folytatta. - A múltban mindig a Fiatal Wei Mesterről... rólam soha.

Lan WangJi:

- Nem mondtad meg neki.

Wen Ning:

- Úgy érted, a származását? Nem.

Hátával fordult kettejük felé, úgy beszélt, miközben szorgosan evezett.

- Nagyon jó dolga van most. Ha túl sokat tudna, vagy túl szomorú dolgokra emlékezne... nem lenne olyan jól, mint most.

Lan WangJi:

- Csak idő kérdése.

Wen Ning habozott egy pillanatig.

- Igen. Csak idő kérdése. - Felnézett az égre. - Épp úgy, mint a Fiatal Wei Mester és Jiang Szekta Vezető. Csak idő kérdése volt, hogy Jiang Szekta Vezető tudomást szerezzen az aranymagról. Nem tudta volna egész életében titokban tartani Jiang Szekta Vezető előtt, ugye?

Az éjszaka csendes volt, a folyó sodrása erős.

Lan WangJi hirtelen megszólalt.

- Fájdalmas?

Wen Ning:

- Micsoda?

Lan WangJi:

- Az aranymag kivágása. Fájdalmas?
Wen Ning:

- Ha azt mondanám, hogy nem, Fiatal Lan Mester, úgysem hinnéd el, ugye?

Lan WangJi:

- Azt hittem, Wen Qing talált rá módot.
Wen Ning:

- Mielőtt felmentünk a hegyre, a nővérem sok érzéstelenítést végzett, azt remélve, hogy csökkentheti a fájdalmat, amivel a mag kivágása jár. De rájött, hogy az érzéstelenítés teljességgel hasznavehetetlen. Mert ha egy személy érzéstelenítés alatt áll, mikor a magját kivágják, a testétől elválasztva a magra is hatással lesz az érzéstelenítés. Nem lehetett megmondani, mikor és hogyan, de semmivé foszlott.

Lan WangJi:
- … És ezért?
Wen Ning evezése szünetelt egy pillanatra.

- És ezért annak a személynek, akinek kivágják a magját, öntudatán kellett lennie.

Öntudatán kellett lennie. Néznie kellett, ahogy mágikus ösvényéhez kapcsolódó aranymagját lehántják a testéről. Éreznie kellett a fokozatos elnyomást, az elcsendesülést, eredetileg örvénylő mágikus ereje halkulását, egészen addig, míg holt vízfelszínné vált, mely soha nem hullámzott többé.

Csak hosszú idő múlva hallatszott Lan WangJi hangja ismét, kissé rekedten. Az első szó megremegett.

- Folyamatosan öntudatán?

Wen Ning: 

- Két éjjen és egy napon át. Folyamatosan öntudatán.

Lan WangJi:

- Mi volt az esély?
Wen Ning:

- Nagyjából fele-fele.

- Fele. - Lan WangJi hirtelen mély levegőt vett. Megrázta a fejét. - … Fele - ismételte.

Wei WuXian köré fonódó karja megfeszült. Kezén elfehéredtek az ízületek.

Wen Ning: 

- Végül is a múltban senki sem kísérelte meg korábban az aranymag átvitelét. Bár a nővérem írt egy tanulmányt az aranymag átruházásáról, csak feltételezésekre támaszkodott. Senki sem engedte, hogy kísérleteket végezzen rajta, ezért a feltételezések csupán feltételezések maradtak. Az összes elöljáró azt mondta, hogy csak elragadta a képzelete. Mindezek tetejébe az egész olyan valószínűtlen volt. Mindenki tudta, hogy senki sem hajlandó szabad akaratából átadni az aranymagját valaki másnak, mert ha ez valóban megtörtént volna, ők maguk teljesen hasznavehetetlenné váltak volna, soha nem tudják többé elérni a csúcsot, sőt, semmire sem jutnak az életben. És ezért amikor a Fiatai Wei Mester először visszatért hozzánk, a nővérem elutasította. Figyelmeztette, hogy a tanulmány és a kísérlet gyakorlati megvalósítása két teljesen különböző dolog. Még félig sem volt biztos magában. 

- De a Fiatal Wei Mester nem hagyta nyugton. Azt mondta, a fele esély is elég. Egyenlő esélye volt a sikernek és a kudarcnak. Ha az aranymag elpusztul, ő tud tovább élni, de Jiang Szekta Vezető más eset. Túlságosan ambíciózus. Túl sok hangsúlyt fektetett erre a dologra. A harcművészet volt az élete. Ha Jiang Szekta vezető hétköznapi személlyé vált volna, nem vitte volna sehová, az egész élete odalett volna.

Lan WangJi letekintett. Áttetsző szemei Wei WuXian arcát fürkészték, miközben kinyújtotta a kezét. Végül ujjai hegyével csak súrolta Wei WuXian arcát, szinte észrevehetetlenül.

Wen Ning megfordult. Önkéntelenül is kibukott belőle:
- Fiatal Lan Mester, nem tűnsz túl meglepettnek. Te... te is tudtál róla?

- … – Lan WangJi nehezen talált szavakat. - Csak azt tudtam, hogy valamiképp meggyengült a mágikus ereje. 

De elgondolni azt, ami az igazság...

Wen Ning:

- Ha nem lett volna ez...

Ha nem lett volna ez, nem kellett volna másik ösvényre térnie.

Ezen a ponton a Lan WangJi vállára hajló fej finoman megmozdult. Wei WuXian szempillái megrebbentek, ahogy lassan felébredt.