XVI. Távozás

Őszre járt a Főnix Hegység vadászterületein.

Harcművészek százezrei választották ezt a helyet, ahol gyakorta ólálkodtak démonok és más fenevadak. Kijelölt időn belül kellett megküzdeniük a zsákmányért. Ez volt a vadászat célja. Sokmérföldes körzetben számos préda akadt. Ez volt a három legismertebb vadászterület egyike, nagy számú vadászati verseny színhelye. Az efféle, jelentős rendezvény nem csak arra adott lehetőséget minden kicsi és nagy szektának, hogy megmutathassák képességeiket és tehetséges harcművészeket toborozzanak, hanem arra is, hogy renegát harcművészek és új növendékek megismertessék magukat.

A Főnix Hegység előtt hatalmas tér terült el, a tér körül tíz magas őrtorony állt. Tetejükön fejek mozogtak minden irányba. Izgatott suttogásuk betöltötte a levegőt. A legcsendesebb torony volt természetesen a legmagasabb, a legdíszesebb. Ott ültek az idősebb harcművészek, szekta vezetők és családjaik. Hátuk mögött cselédek sorai hordoztak ernyőket vagy nagy legyezőket. Az első sorokban ülő nők kisebb legyezőkkel takarták arcukat, tartózkodóan letekintve a vadászterületre.

Amikor azonban a GusuLan Szekta lovas alakulata megérkezett, nem látszott többé semmilyen tartózkodás rajtuk.

Az éjjeli vadászatokon valójában nem volt lovakra szükség, mikor már a zsákmányra mentek. A lovaglás azonban egyike volt azon művészeteknek, melyeket a klánok növendékeinek kötelező volt tanulmányozni. Egy ilyen ünnepélyes alkalommal a lóháton való belépő nem csak a tisztelet jele volt, de a lovas alakulatok csodás megjelenésükkel magasztos légkört teremtettek. Egyszerűbben szólva, a szabályok és az esztétika kedvéért vonultak fel.

Lan XiChen és Lan WangJi két hószín csatalovon ült egyenes derékkal, amint lassan vezették a GusuLan Szekta lovas alakulatát. Mindketten övükön viselték kardjukat, nyilaikat pedig a hátukon lévő tegezben. Fehér köntösök és homlokszalagok repültek a levegőben. Istenségeknek látszottak. Hófehér csizmáik olyan makulátlanok voltak, hogy tisztábbnak látszottak, mint más emberek ruhái. A Lan Két Jádeköve valóban két, hibátlan ékkő volt, mintha csak jégből faragták volna ki őket. Amint megérkeztek, még mintha a levegő is felfrissült volna.

Sok harcművésznő szívét elnyerték. A legtartózkodóbbak csupán lejjebb engedték legyezőiket, szemükben halvány sürgetés ült. A merészebbek azonban az őrtornyok széleihez futottak, előre odakészített bimbókat és virágokat hajigáltak. Virágeső záporzott az égből. Egy gyönyörű férfi vagy nő felé virágot dobni hagyományosan a csodálat kifejezése volt. Mindenki rég hozzászokott már. Lan XiChen és Lan WangJi különösen, már tizenhárom éves koruk óta. Mindketten teljesen nyugodtnak tűntek. Tiszteletük jeléük biccentettek az őrtornyok felé, de nem álltak meg, egyenletesen haladtak tovább.

Lan WangJi azonban hirtelen felemelte a kezét és elkapott egy virágot, mely a háta mögül repült felé.

Visszanézett. A YungmengJiang Szekta lovas alakzata mellett, mely még nem indult neki, az elöl elhelyezkedő Jiang Cheng türelmetlenül csettintett a nyelvével. Mellette egy másik lovon fekete, csillogó hajú férfi ült. Könyökét a ló fejére támasztotta, és úgy nézett félre, mntha semmi sem történt volna, két karcsú hajadonnal beszélgetve és nevetgélve.

Lan XiChen látta, amint Lan WangJi meghúzza a gyeplőt és megáll.

- WangJi, mi történt?

Lan WangJi:

- Wei Ying.

Wei WuXian végül megfordult, arca telve meglepetéssel.

- Micsoda? HanGuang-Jun, szólítottál? Mi van?

A virágot tartva Lan WangJi meglehetősen fagyosnak tűnt. Hangszíne is hideg volt, mint a jég.

- Te voltál?

Wei WuXian azonnal tagadott mindent.

- Nem, én nem.

A hajadonok egyszerre kezdtek beszélni mellette.

- Ne higgy neki! Ő volt!

Wei WuXian:

- Hogy bánhattok így egy jó emberrel? Kezdek mérges lenni!

A hajadonok kuncogva meghúzták a gyeplőt és csatlakoztak saját szektájuk alakulatához. Lan WangJi leeresztette virágot tartó kezét és megcsóválta a fejét.

- ZeWu-Jin, HanGuang-Jun – szólt Jiang Cheng, - elnézésetek kérem. Ne figyeljetek rá.

Lan XiChen mosolygott.

- Minden rendben. WangJi helyett is köszönöm a Fiatal Wei Mester kedvességét a virággal.

Amikor lassan továbblovagoltak, magukkal vive a szirmok és virágillat felhőjét, Jiang Cheng rápillantott az őrtornyokból integető zsebkendők színes tengerére, mielőtt Wei WuXian felé fordult volna.

- Miért dobálsz virágokat a lányokkal együtt?

Wei WuXian:

- Mert szerintem csinos. Nem dobhatok néhányat én is?

Jiang Cheng felhúzta az orrát.

- Mennyi idős vagy? Mit gondolsz , ki vagy te, hogy még mindig játszadozhatsz?

Wei WuXian rátekintett.

- Te is akarsz egyet? Még mindig van elég a földön. Szerezzek egyet neked? – Beszéd közben úgy tett, mint aki lehajol.

Jiang Cheng:

- Menj a fenébe!

Ezen a ponton Jin GuangYao hangja csendült a tér felett.

- A QingheNie Szekta lovas alakulata következik!

Nie MingJue nagyon magas volt. Amikor felállt, szinte elnyomni látszott a többi embert. Lóháton csak még nyomasztóbb méltósággal viselte magát, mintha az egész térre le tudna nézni. Amikor olyan férfiak közelítettek, akik magasan álltak a harcművészek ranglistáján, szinte egyikük sem kerülhette el a virágesőt.

A hetedikként rangsorolt Nie MingJue azonban kivételt képzett. Ha Lan WangJi hideg jég volt, havat és fagyot árasztva magából, akkor Nie MingJue hideg tűz volt, mintha fel tudott volna gyulladni a haragtól bármelyik pillanatban, ez még nehezebben megközelíthetővé tette. Ennek köszönhetően, még ha a hajadonok úgy is érezték, hogy szívük mindjárt kiugrik a mellkasukból, csak szorongatták izzadt tenyerükkel átáztatott virágaikat, egyet sem mertek lehajítani, bármi történjék is, attól félve, hogy felingerelik és hatalmas kardjával felszabdalja az őrtornyot. Azonban számos harcművész éljenzett, akik csodálták ChiFeng-Zunt. A kiáltások szinte hasogatták a fület. Nie MingJue mellett azonban Nie HuaiSang éppoly gondosan öltözött fel, mint mindig. Derekán kardját viselte, ujjain díszes gyűrűket, kezében legyezővel integetett. Első pillantásra nagyszerű férfinak tűnt közöttük. Mindenki tudta azonban, hogy kardja szinte sosem hagyta el hüvelyét. Különben is, feltehetőleg csak kószálni fog a Főnix Hegység körül, élvezve a kilátást.

A QingheNie Szekta után a YunmengJiang Szekta következett.

Wei WuXian és Jiang Cheng lépdelt előre lóháton. Azonnal újabb virágeső zúdult a tornyokból. Jiang Cheng arca elsötétült, de Wei WuXian valósággal fürdőzött bennük, egészen kényelmesen érezve magát. Kezével a legmagasabb őrtorony felé integetett. A legjobb hely abban a toronyban a LanlingJin Szekta Jin asszonyának volt fenntartva. Mellette Jiang YanLi ült. A YunmengJiang Szekta belépője előtt Jin asszony Jiang YanLi kezét szorongatta és szeretetteljes arckifejezéssel beszélt hozzá. Jiang YanLinek szelíd arca volt, szerény arcvonásokkal. Amikor azonban meglátta két öccsét felé integetni, arca azonnal felgyúlt. Leeresztette legyezőjét. Szégyenlősen mondott néhány szót Jin asszonynak, majd a korláthoz sietett és két virágot dobott le feléjük.

Ezzel minden erejét felhasználta, amit csak össze tudott gyűjteni. Egy pillanatig Wei WuXian és Jiang Cheng még azon is aggódni látszott, hogy leesik. De amikor látták, hogy Jiang YanLi kihúzza magát, megnyugodtak. Mindketten kinyúltak és elkapták a virágokat, hasonló, gyengéd mosolyt villantva felé. A lány lehajtott fejjel visszatért Jin asszonyhoz. Hirtelen egy sornyi fehér, arannyal szegélyezett köntösű harcművész léptetett elő könnyű páncélban, széles szügyű csődörökön lovagolva. A legelöl haladó férfi jóképű volt, hasonló stílusú páncélt hordott. Ő volt a szekta vezetője, Jin GuangShan.

Jin asszony azonnal megveregette Jiang YanLi vállát. Kezét fogva az őrtorony széléhez vonszolta ismét, és a LanlingJin Szekta lovas alakulatára mutatott.

Nyerítések közepette hirtelen egy lovas előretört és kört írt le a téren, mielőtt meghúzta volna a gyeplőt. A lovon ülő alak lenyűgöző volt. Hószín fehér köntösében vonásai még sokkal élénkebbek voltak, mint a szemöldöke között ülő, piros pötty. Íját megfeszítve igazán jóképű volt.

Ujjongás futott végig az őrtornyokban összegyűlt tömegen. A férfi arrafelé pillantott, akár szándékosan, akár véletlenül. Bár keményen próbált egykedvű arcot vágni, szemei sarkában leplezetlen büszkeség csillant.

Wei WuXian gúnyosan nevetett a lován ülve, még az oldala is belefájdult.

- Tényleg nem hiszem el. Olyan, mint egy páva.

Jiang Cheng:

- Vigyázz a szádra. A nővérem a toronyból figyel.

Wei WuXian:

- Ne aggódj. Amíg nem ríkatja meg ismét, még csak nem is figyelek rá. De nem kellett volna elsőkörben egyáltalán idehoznod sidzsét.

Jiang Cheng:

- A LanlingJin Szekta ragaszkodott hozzá. Nem volt arcom visszautasítani.

Wei WuXian:

- Inkább Jin asszony ragaszkodott hozzá. Ezután bizonyosan talál majd valami módot arra, hogy egy helyre terelje össze sidzsét és azt a hímnemű hercegnőt.

Miközben beszélgettek, Jin ZiXian már a versenytér felé lovagolt. A kijelölt célpontokat itt kellett eltalálni, mielőtt hivatalosan beléphetnek a hegység területére. Azok, akik a hegyen kívántak vadászni, csak akkor váltak erre méltóvá, ha előtte egy bizonyos távolságból eltalálták a célt. Hét kör sorakozott minden célponton, a belépés hét ösvényének megfelelően. Minél közelebb talált a nyílvessző a közepéhez, annál előnyösebb volt a hozzá tartozó ösvény, melyen beléphetett. Jin ZiXuan anélkül, hogy sebességét csökkentette volna, elővett egy nyílvesszőt és lőtt. Egyenesen a középpontba fúródott. A környező őrtornyokból éljenzés hallatszott.

Látván, hogy fitogtatja Jin ZiXuan saját kiválóságát, sem Wei WuXian, sem Jiang Cheng nem mutatott semmilyen érzelmet. Hirtelen hangos, gúnyos kacaj hangzott fel mellettük.

- Ha bárkit is nem sikerült volna ezzel meggyőzni, érezze magát feljogosultnak, hogy jobban lőjön, mint ZiXuan! - kiáltotta valaki.

A beszélő magas és széles vállú volt, bőre némiképp sötét, hangja dörgő. Jin GuangShan unokaöccse, Jin ZiXuan unokatestvére volt az, Jin ZiXun. A LanlingJin Szekta virágfesztiválján közte és Wei WuXian között éles vita tört ki korábban.

Wei WuXian mosolygott, észrevette az ellenséges szándékot. Jin ZiXun azért volt ott, hogy őt provokálja. Amint Jin ZiXun látta, hogy nem válaszol, elégedettnek látszott. Amikor a YunmengJiang Szekta lovas alakulata is elérte az arénát, Wei WuXian a Lan Két Jádekövéhez fordult, akik lovukon ülve ajzották fel íjaikat.

- Lan Zhan, akarsz nekem segíteni?

Lan WangJi rápillantott. Nem válaszolt.

- Már megint mi rosszban sántikálsz? - kérdezte Jiang Cheng.

Lan WangJi:

- Tessék?

Wei WuXian:

- Kölcsönvehetem a homlokszalagod?

Amikor ezt meghallotta, Lan WangJi tekintete azonnal elszakadt róla és felé sem nézett többé. Lan XiChen azonban nevetett.

- Fiatal Wei Mester, talán nem tudod, de...

Lan WangJi:

- Bátyám, nem szükséges.

Lan XiChen:

- Rendben.

Jiang Cheng szeretett volna akkorát lekenni Wei WuXiannak, hogy leforduljon a lóról. Tudta, hogy Lan WangJi nem fogja odaadni, de akkor is meg kellett kérdeznie. Bármire képes volt, amikor unatkozott. Ha a helyzet megengedte volna, bizony fejbevágja.

- Miért akarod a homlokszalagját? - kérdezte. - Hogy felakaszd magad és öngyilkos legyél? Kölcsönadhatom az övem, nagyon szívesen.

Wei WuXian letekerte a fekete szalagot karvédőjéről, s közben válaszolt:

- Megtarthatod az övedet. Még akkor se akarom, ha nem kapom meg a homlokszalagot.

Jiang Cheng:

- Te....

Mielőtt befejezhette volna, bármit is akart mondani, Wei WuXian gyors mozdulatokkal a szeme elé kötötte a szalagot. Ráhelyezte a nyílvesszőt a húrra, felhúzta az íját, elengedte a húrt - talált!

Mozdulatainak sora gördülékeny és gyors volt. A többiek nem is ébredtek rá ennyi idő alatt, mit akart tenni. Még nem is látták mozdulatait tisztán, de a cél közepét már átfúrta a nyílvessző. Egy pillanatnyi, néma csend után mindent elsöprő éljenzés visszhangzott az őrtornyokből, még nagyobb erővel, mint Jin ZiXuan lövése után.

Wei WuXian ajkainak széle finoman felkunkorodott. Megpörgette az íjat a kezében, majd félredobta. Amikor Jin ZiXun látta, hogy Wei WuXian népszerűsége hirtelen mennyivel meghaladja Jin ZiXuanét, hangosan felhorkant. Úgy tűnt, elégedetlensége mind kívül, mind belől elborítja. Ismét megszólalt:

- Ez csak a nyitó íjászkodás, és máris kérkedsz. Most be van kötve a szemed, de képes vagy-e végig bekötött szemmel megcsinálni az egész vadászatot? Később a Főnix Hegységben mindannyian megmutathatjuk, mire vagyunk képesek, és meglátjuk, ki valójában a jobb!

Wei WuXian:

- Hát hogyne.

Jin ZiXun intett a kezével.

- Menjünk.

Összes harcművésze előrerohant, mintha elsőként akartak volna bejutni, hogy nekik jusson az első esély és gyorsan levadászhassák az összes magas szintű zsákmányt. Amint Jin GuangShan látta, mennyire jól képzett volt a lovas alakzat, feszült a melle a büszkeségtől. Látta, hogy Wei WuXian és Jiang Cheng még nem szálltak le lovukról, rájuk mosolygott:

- Jiang Szekta Vezető, Fiatal Wei Mester, mi történik, ti még nem léptek be a hegység területére? Vigyázzatok, nehogy ZiXun ellopja az orrotok elől az összes prédát.

Wei WuXian:

- Nincs ok a sietségre. Nem fog neki menni.

Körülöttük mindenki megmerevedett meglepetésében. Amint Jin GuangShan azon töprengett, mit jelenthetett ez a „nem fog neki menni”, látta, hogy Wei WuXian leszáll a lováról és így szól Jiang Chenghez:

- Te mehetsz előbb.

Jiang Cheng:

- Csak nyugi. Fogd vissza, amikor már elég.

Wei WuXian intett a kezével. A gyeplőt markolva Jiang Cheng elvezette a YunmengJian Szekta embereit.

Wei WuXian bekötött szemmel, ráérősen sétálgatott a Főnix Hegység belépő ösvényének irányába. Mintha nem is azért érkezett volna, hogy vadásszon, hanem hogy szektájának kertjében bóklásszon.

A tömeg egyre jobban zavarba jött. Lehetséges volna, hogy tényleg nem veszi le szeméről a szalagot egészen a vadászat végéig? Hogy vehet így egyáltalán részt a vadászaton?

Egymásra néztek. Végül azonban arra jutottak, hogy semmi közük hozzá és egyszerűen csak élvezniük kell a látványosságot. Egyesével abbanhagyták a zúgolódást.

Wei WuXian gyalogolt egy darabig, majd végül talált egy helyet mélyen a Főnix Hegységben, mely elég kényelmes volt a pihenőhöz.

Egy kivételesen vastag faág nőtt ki egy még annál is vastagabb fatörzs oldalából, eltorlaszolva előtte az utat. Wei WuXian megveregette párszor a száraz, ráncos kérget. Úgy érezte, eléggé szilárd volt, és könnyedén felpattant rá.

Az őrtornyokból szűrődő zsivalyt már régen elnyelte a hegy erdősége. Wei WuXian a fának támasztotta a hátát. A fekete szalag alatt behunyta a szemét. A napfény a levelek között az arcára tűzött.

Feltartotta Chenqinget és megfújta, ujjait emelgetve. A fuvola tiszta hangja úgy suhant az ég felé, mintha madár lett volna, körözött a feje fölött, miközben a hegyek visszhangozták a dalát.

Amint a fuvolán játszott, Wei WuXian leengedte egyik lábát és finoman hintáztatta. Csizmái súrolták a fa alatt lévő gyepet. Nem bánta, hogy benedvesíti a fűszálakat ellepő harmat.

Miután a dal véget ért, Wei WuXian keresztbe fonta karjait és egy sokkal kényelmesebb pózban dőlt a fához. A fuvolát karjaiba fogta, a virág még mindig mellkasához tűzve árasztott átható, csendes illatot.

Nem tudta, milyen sokáig ült ott. Majdnem álomba merült, mikor hirtelen egy rezdüléssel felébredt.

Valaki közeledett.

De az érkezőnek nem volt gyilkos szándéka. Ezért maradt, ahogy volt, a fának dőlve, túl lustán ahhoz, hogy felálljon. Még ahhoz sem érzett elég erőt magában, hogy levegye a szemkötőt. Csak a fejét hajtotta félre.

Néhány pillanattan később, mivel nem érkezett semmi válasz, Wei WuXian nem tudta tovább türtőztetni magát, és kiszaladt a száján:

- A vadászatért vagy itt?

A közeledő nem válaszolt.

Wei WuXian:

- Ha körülöttem őgyelegsz, semmi jó nem származik neked belőle.

A személy még mindig csendben volt, de pár lépéssel közelebb jött.

Wei WuXian lelke megvidámodott. A legtöbb harcművész mintha félt volna tőle, amikor meglátták. Nem igazán merték megközelíteni még akkor sem, amikor sok ember volt körülöttük, még kevésbé akkor, ha kettesben voltak vele. Ez itt még meg is közelítette. Ha nem érzékelte volna biztosan, hogy nem ölni jött, Wei WuXian nyugodtan gondolhatta volna, hogy rejtett szándékkal közelít. Kissé kiegyenesítette a testét és félrebillentette a fejét, a közeledő irányába fordítva. Ajkait felkunkorítva elmosolyodott. Amikor épp mondani készült volna valamit, hirtelen erősen meglökték.

Wei WuXian háta a fa törzsének nyomódott. Amint jobb kezével le akarta tépni a szalagot, csuklóját hátracsavarták. A másik eléggé erős volt; sehogy sem tudta kiszabadítani magát, de még mindig nem érzett ölési szándékot. Wei WuXian bal ruhaujja meglibbent. De miközben azon volt, hogy kirázza belőle a talizmánokat, a másik észrevette a szándékát és a bal kezét is elkapta. Mindkét kezét a fának préselte, feszes mozdulatokkal. Wei WuXian felemelte a lábát, hogy felerúgjon, amikor melegséget érzett ajkain. Azonnal megdermedt.

Az érintés egyszerre volt különös és ismeretlen, nedves és meleg. Kezdetben Wei WuXian nem is értette, mi történik vele. Elméje teljesen kiüresedett. Amikor végül rájött, megdöbbent.

A másik csuklóit hátrafeszítve, őt a fa törzsének nyomva megcsókolta.

Megpróbált küzdeni, ki akart szabadulni, hogy letéphesse a szalagot, de kudarcot vallott. Amikor ismét mozdulni akart, valamiért abbahagyta a próbálkozást.

Úgy tűnt, hogy a másik, aki csókolja, finoman reszket.

Wei WuXian nem tudott többé küszködni.

Arra gondolt: úgy fest, hogy még ha meglehetősen erős is ez a hajadon, személyisége félős és szégyenlős? Máris olyan ideges. Vagy különben nem lepte volna őt meg ilyen helyzetben. Valószínűleg minden bátorságát össze kellett szednie, amit csak talált magában. Emellett úgy tűnt, hogy harcművészet terén magasan képzett, ami azt jelentette, hogy önbecsülése csak még magasabb lehetett. Ha leveszi a szalagot és véletlenül meglátja a lányt, mennyire szégyenlené már az magát?

Kettejük telt ajka elfordult egymáson, óvatosan, de szétválaszthatatlanul. Wei WuXian még el sem határozta, mit tegyen, mikor a puha ajkak hirtelen követelőzővé váltak. Wei WuXian fogai kissé szétnyíltak és beengedték a tolakodót. Hirtelen erőtlennek érezte magát. Úgy érezte, nehezére esik a légzés, el akarta fordítani a fejét, de a másik megragadta az arcát és visszafordította. Ajkak és nyelvek örvénye között el is szédült, míg végül a másik gyengéden megharapta alsó ajkát. Miután még kis ideig elidőzött rajta, az ajkak végül vonakodva visszahúzódtak, és végre sikerült magát összeszednie.

A csóktól Wei WuXian egész teste elgyengült. Csak akkor tért vissza némi erő a karjaiba, amikor egy ideig megtámasztotta magát a fa törzsével.

Felemelte a kezét, letépte magáról a szalagot, csak hogy a hirtelen napsütés szúró fájdalmat okozzon a szemében. Végül sikerült felnyitnia szemeit, de semmi sem volt körülötte. Bokrok, fák, fű, indák - másik személy nem.

Wei WuXian némiképp összezavarodott. Még egy darabig üldögélt az ágon. Amikor végül leugrott, gyengének érezte a lábait, feje mintha túl könnyű lett volna.

Megint megtámasztotta magát a fával, csendben átkozódva, amiért ilyen haszontalan. Olyan keményen csókolták, hogy lábai teljesen hasznavehetetlenné váltak. Feltekintve körülnézett, de nem látott senki mást. A korábbi jelenet annyira valószínűtlennek tűnt, mint valami erotikus, nappali álom. Wei WuXian önkéntlenenül is a különféle hegyi teremtmények legendáira gondolt.

De biztos volt benne, hogy ez nem holmi hegyi lény volt. Hanem valós személy.

Visszaidézve, milyen volt, formátlan, csiklandós érzés kúszott végig benne, egészen szíve hegyéig. Wei WuXian jobb kezével megérintette mellkasát és észrevette, hogy az oda tűzött virág eltűnt.

Keresgélt egy darabig a földön. Ott sem volt. Nem tűnhetett el csak úgy a levegőbe, vagy igen?

Wei WuXian hosszú ideig mozdulatlan maradt. Öntudatlanul is megérintette ajkait, végül sikerült kinyögnie:

- Hogy lehet ez... ez volt az....

Még akkor sem látott senkit, amikor jobban körülnézett a környéken. Wei WuXian nem tudta, nevessen vagy kezdjen aggódni. Tudta, hogy a másik valószínűleg elrejtőzött előle és nem fog ismét előjönni, ezért akár fel is adhatja a keresést. Véletlenszerű utat választva sétálni kezdett az erdőben. Egy idő után zajt hallott maga elől. Amikor felnézett, fehérbe öltözött, karcsú alakot látott. Ki más lehetett volna, mint Lan WangJi?

De bár világosan Lan WangJi volt, amit csinált, egyáltalán nem úgy festett, amit Lan WangJi csinálna. Amikor Wei WuXian megpillantotta, épp egy fába öklözött olyan erővel, hogy a fa kettérepedt.

Wei WuXian roppant különösnek találta a viselkedését.

- Lan Zhan! Mit csinálsz?

A másik megperdült. Tényleg Lan WangJi volt. Szemei azonban vérbe borultak, arckifejezése egyenesen ijesztő volt. Wei WuXian megriadt.

- Ejha, milyen ijesztő!

Lan WangJi hangja érdes volt.

- Menj el!

Wei WuXian:

- Épp most jöttem és máris azt akarod, hogy elmenjek. Tényleg ennyire utálsz?

Lan WangJi:

- Tartsd magad távol tőlem!

A pár nap kivételével, melyet együtt töltöttek a Xuanwu barlangjában, ez volt az első alkalom, hogy Wei WuXian látta Lan WangJit ennyire elveszteni a fejét. De akkor a helyzet különleges volt, és ezért érthető volt valamennyire. Most azonban minden rendben, akkor miért viselkedik így?

Wei WuXian egy lépést hátralépett, hogy „távol tartsa magát tőle”. Tovább faggatta:

- Hé, Lan Zhan, mi a baj? Jól vagy? Ha nem vagy jól, akkor mondd, hogy nem vagy jól, oké?

Lan WangJi nem nézett a szemébe. Kivonta Bichent. Kék fénysugár metszette ketté a környező fákat. Egy pillanattal később mind összeroskadtak.

Mozdulatlanul állt egy darabig, kardját markolva. Szorítása olyan feszes volt, olyan sok erőt vitt bele, hogy ujjpercei egészen elfehéredtek. De azután mintha kissé lenyugodott volna, hirtelen ráemelte tekintetét, szinte átfúrta vele Wei WuXiant.

Wei WuXiant különös, megmagyarázhatatlan érzés fogta el. A szemei több, mint két órán át be voltak kötve. A nap fényétől kissé még mindig szédült. Miután levette a szemkötőt, szemei könnyezni kezdtek. Ajka is kissé feldagadt. Wei WuXian úgy érezte, szörnyen nézhet ki. Hogy ilyen keményen meredtek rá, önkéntelenül is megsimogatta az állát.

- Lan Zhan?

- …

Lan WangJi:

- Semmi.

Egy csendüléssel eltüntette kardját hüvelyében. Lan WangJi megfordult és elsétált. Wei WuXian még mindig úgy érezte, valami nagyon nincs vele rendjén. Miután gondolkodott rajta egy sort, követte, utánanyúlt, hogy a pulzusát kitapintsa. Lan WangJi félreugrott és hidegen rámeredt.

Wei WuXian:

- Ne nézz így rám. Csak meg akarom nézni, mi veled a baj. Tényleg olyan furcsa vagy. Nem mérgeztek meg? Vagy történt valami veled az éjjeli vadászatokon?

Lan WangJi:

- Nem.

Látván, hogy arckifejezése lassan újra visszatér a megszokotthoz és hogy feltehetőleg rendben volt, Wei WuXian végül abbahagyta az aggodalmaskodást. Bár kíváncsi volt rá, mi történhetett, nem lenne túl jó, ha sokat akadékoskodna, ezért inkább fecsegni kezdett. Lan WangJi először kereken visszautasította, hogy válaszoljon. Később végre adott néhány, rövid szavas választ.

Egy kis forróság és a duzzadt érzés Wei WuXian ajkain folyamatosan emlékeztette rá, hogy nemrég élete első csókját lopták tőle, melyet húsz évig őrizgetet. Addig csókolták, míg a feje is forgott, de még azt sem tudta meg, ki volt a másik és hogy nézett ki. Hogyan lehetséges ez?

Wei WuXian lassan felsóhajtott. Hirtelen megszólalt:

- Lan Zhan, megcsókoltál valaha valakit?

Ha Jiang Cheng ott lett volna és meghallja, hogy ilyen ledér, nevetséges kérdést tesz fel, egészen biztosan megüti.

Lan WangJi is megtorpant. Hangja fagyos volt, egészen merevnek hangzott.

- Miért kérdezed?

Wei WuXian elvigyorodott, arca tele volt megértéssel. Lehunyta a szemeit.

- Nem ugye? Tudtam. Csak kérdeztem. Nem kell olyan mérgesnek lenned.

Lan WangJi:

- Honnan tudod?

Wei WuXian:

- Mit gondolsz? Ilyen merev arccal, akárhová is mész, ki mer téged megcsókolni? Persze azt sem várnám, hogy te csókolsz meg valakit. Azt hiszem, hogy életed végéig tartogatnod kell az első csókod, hahahaha....

Nevetett, élvezettel, egyedül. Lan WangJi arca még mindig kifejezéstelen volt, de mintha kicsit ellazult volna.

Miután kinevette magát, Lan WangJi megszólalt:

- Mi a helyzet veled?

Wei WuXian felvonta a szemöldökét.

- Velem? Persze, hogy sok tapasztalatom van.

Lan WangJi arcát, mely csak pár pillanattal korábban lazult el, azonnal elborította a hó és fagy.

Wei WuXian váratlanul elhallgatott.

- Csitt!

Éberen, figyelmesen hallgatózott, majd lehúzta Lan WangJit az egyik bokor mögé. Lan WangJi nem tudta, mit csinál. Épp amikor meg akarta kérdezni, hogy Wei WuXian egy bizonyos irányba bámul meredten. Pillantását követve két alakot pillantott meg, az egyiket fehérben, a másikat lilában, ahogy kisétáltak a felhők közül.

Az elöl haladónak karcsú alakja volt. Bár szép volt, öntelt légkör lengte körül. Az élénkpiros pöttyel homloka közepén és arannyal szegélyezett, fehér köntösével, ékszerei még erőteljesebben csillogtak, különösen kiemelték magas állát és fellengzős arckifejezését. Jin ZiXuan volt. A másik mögötte sokkal kisebb termetű volt. Apró lépésekkel haladt, fejét lehajtva és semmit nem szólva, erős ellentéteként az előtte haladó Jin ZiXuannak. Jiang YanLi volt.

Tudtam, hogy Jin asszony azt javasolja sidzsének és annak a Jin pávának, hogy sétáljanak kettesben, gondolta Wei WuXian.

Mellette Lan WangJi észrevette a belőle sugárzó megvetést és lehalkította a hangját:

- Mi történt közted és Jin ZiXuan között?

Wei WuXian felhorkant.

Annak a története, hogy miért gyűlölte Wei WuXian Jin ZiXuant annyira, hosszabb magyarázatot igényelt volna.

Yu asszony és Jin ZiXuan anyja, Jin asszony a legkedvesebb jó barátnők voltak. Ketten már régen megígérték egymásnak, hogy ha mindketten fiút szülnek, azok fogadott fivérek lesznek; ha mindketten lányokat, akkor azok fogadott nővérek; ha pedig egyikük fiúnak, másikuk leánynak ad életet, akkor természetesen férj és feleség válik belőlük.

A két szekta úrnője közeli kapcsolatot ápolt egymással. Tudták egymásról, milyen a másik, és hátterük is illett egymáshoz. Az ilyen házasság olyan jó parti volt, amennyire csak lehetett; mindenki azt mondta róluk, az ég egymásnak rendelte őket. A két szóban forgó fél azonban gyökeresen másképp érzett.

Amióta csak megszületett, Jin ZiXuan csillagoktól körülrajongott hold volt. Halovány bőrrel és törékenyen érkezett a világra. Az élénkpiros pöttyel a homlokán, kiváló származásával és kivételes intelligenciájával szinte mindenki kedvence volt, akivel csak találkozott. Jin asszony Lótuszmólóra is magával vitte néhány alkalommal. Sem Wei WuXian, sem Jiang Cheng nem szeretett játszani vele; csak Jiang YanLi kínálta meg mindig minden étellel, amit főzött. Jin ZiXuan azonban nem igazán szeretett neki semmi figyelmet szentelni. Ezért Wei WuXian és Jiang Cheng több alkalommal is kifakadt mérgében.

Amikor Wei WuXian bajt kavart Felhőzugban, a Jin és Jiang Szekta közti eljegyzés felbontását okozta vele. Miután visszatértek Lótuszmólóba, bocsánatot kért Jiang YanLitől, de a lány semmit nem mondott, csak a fejét simogatta. Ezért Wei WuXian és Jiang Cheng mindketten azt gondolták, hogy a dolognak ezzel vége. Az eljegyzés felbontása mindenkinek megelégedésére vált. Csak később értették meg, hogy Jiang YanLi feltehetőleg magában igencsak elcsüggedt.

A Naplemente Hadjárat közepén a YunmengJiang Szekta a Langya területen tartózkodott, hogy segítsen a LanlingJin Szektának. Mivel kevés volt a segítő kéz, Jiang YanLi is elkísérte őket a harcmezőre.

Tudta, hogy saját harcművészeti szintje nem volt valami magas, így azt csinálta, amihez értett, elfoglalta magát a harcművészek étkeztetésével. A kezdetekben sem Wei WuXian, sem Jiang Cheng nem értett vele egyet, de Jiang YanLinek mindig is tehetsége volt a főzéshez, Boldog volt, jó kapcsolatba került a többiekkel, nem erőltette meg magát és egészen biztonságban volt, így végül mégsem találták mindezt olyan rossz ötletnek.

A nehéz körülményeknek köszönhetően az étkek meglehetősen visszafogottak voltak. Jiang YanLi aggódott, hogy két testvére szokásos kényeztetése miatt most nem fog tudni hozzászokni a szegényes étrendhez, ezért titokban mindig két extra adag levest készített Wei WuXian és Jiang Cheng számára. De rajta kívül senki sem tudta azt, hogy titokban egy harmadik tállal Jin ZiXuan számára is mindig megfőzött, ki akkor szintén Langyában tartózkodott.

Jin ZiXuan maga sem tudta. Bár nagyon ízlett neki a leves és hálás volt a szakács jószándékáért, Jiang YanLi neve sosem került elő. Senki sem tudta, hogy egy másik, alacsony szintű harcművésznő mindent látott. A harcművésznő a LanlingJin Szekta cselédje volt. Mivel nem volt túlságosan jól képzett, ugyanazt a feladatot végezte, mint Jiang YanLi. Csinos volt és tudta, hogyan ragadja meg a lehetőségeket. Kíváncsiságból követte Jiang YanLit néhányszor, mielőtt rájött, mi is történik. Lelkiismeretfurdalás nélkül ott lézengett Jin ZiXuan háza előtt, valahányszor Jiang YanLi meghozta a levest, szándékosan engedve, hogy Jin ZiXuan meglássa az árnyékát.

Jin ZiXuan végül elcsípte, s természetesen kérdéseket tett fel. A nő ravaszul semmit nem ismert be, hanem épp ellenezőleg, átlátszó tagadásba kezdett, orcái kipirultak. Tökéletesen úgy hangzott, mintha ő maga főzte volna mégis a leveseket, de nem akarta volna, hogy Jin ZiXuan megtudja, mennyit veszkődik mindezzel. És ezért Jin ZiXuan végül nem is erőltette tovább, hogy ismerje be. Viselkedésével azonban tiszteletet kezdett mutatni a harcművésznő felé. Figyelt rá, szolga rangról még vendég harcművésszé is kinevezte. Jiang YanLi hosszú ideig nem jött rá, hogy valami nem volt rendjén. Ez így folytatódott, mikor egy szép napon, amikor Jiang YanLi meghozta a levest, egyenesen belefutott Jin ZiXuanba, aki épp egy levélért jött vissza.

Jin ZiXuan természetesen megkérdezte, mit csinál Jiang YanLi a szobájában. A lány kezdetben semmit sem mert szólni. De mikor meghallotta, hogy a férfi hangszíne egyre és egyre jobban kételkedővé válik, akármennyire is izgatott volt, el kellett neki mondania az igazat.

De valaki más már elorozta előle ezt az indokot.

Könnyen kitalálható, mi volt Jin ZiXuan reakciója, miután meghallgatta.

És ezért ott és akkor „felfedte” „Jiang YanLi hazugságát”. A lány egyáltalán nem számított arra, hogy ilyesmi megtörténhet. Soha nem volt olyan személy, aki kérkedik magával; még azt sem tudták sokan, hogy a YunmengJiang Szekta leánya volt. Hirtelen egyetlen erős bizonyítékot sem tudott felsorakoztatni. Megpróbált tiltakozni, de minél jobban próbálta, annál inkább kihűlt a szíve. A végén Jin ZiXuan mereven csak annyit mondott neki:

- Ne gondold, hogy csak azért, mert erős szektából való vagy, lophatsz és lábbal tiporhatod más emberek érzéseit. Néhánynak, még ha szegényes háttérrel rendelkeznek is, sokkal jobb a jelleme, mint a magasan járóknak. Kérlek, figyelj oda a viselkedésedre.

Jiang YanLi végül megértett néhány dolgot Jin ZiXuan szavaiból.

Jin ZiXuan a kezdetektől fogva nem hitte, hogy egy olyan hajadon, mint ő, ki nemes szektában született, de nem járt élen a harcművészetben, képes bármi hasznosat tenni a harcmezőn vagy egyáltalán bármiben segíteni tud. Egyszerűbben szólva azt gondolta, hogy a lány csak indokot keresett arra, hogy megkörnyékezze, csak bajt keverni jött.

Jin ZiXuan soha nem értette meg őt és soha nem is akarta megérteni. Ennek következtében természetesen nem hitt neki.

Miután a férfi jó néhány goromba szót mondott neki, Jiang YanLi sírva fakadt ott, ahol volt. Amikor Wei WuXian visszatért, ez a jelenet tárult a szeme elé.

Sidzséjének könnyű természete volt, azt kivéve, hogyan ölelték egymást és zokogtak együtt azon a napon, mikor hárman ismét összetalálkoztak Lótuszmóló pusztulása után, nem igazán ontott könnyeket mások szeme láttára, még kevésbé sírt ennyire hangosan, ennyire szánalmasan ennyi ember előtt. Wei WuXiant elöntötte a vakrémület. Amint kérdezgetni próbálta, Jiang YanLi annyira zokogott, hogy még beszélni sem tudott rendesen. Aztán, amikor Wei WuXian meglátta Jin ZiXuant állni mellette, megdöbbent, fújtatni kezdett a haragtól, és nem értette, hogy lehetett már megint ez a kutyafatty a felelős. Egy rúgással Jin ZiXuanra vetette magát. A köztük kitört verekedés talán még a Mennyeket is felriasztotta. A közelben tartózkodó harcművészek mind összesereglettek, hogy szétválasszák őket. A ricsaj közepette végül megértette azt is, mi volt az egész oka, és csak még jobban feldühödött. Hevesen odavágta nekik, hogy egy napon Jin ZuXian keze által fog meghalni, és ráparancsolt az emberekre, hogy vonszolják elő a harcművésznőt.

Némi faggatózás után fény derült az igazságra. Jin ZiXuan egész teste megfagyott. Nem számított, mennyire átkozódott még mindig Wei WuXian, sem szavakkal, sem ököllel nem támadt vissza, arca sötét volt. Ha egy kicsivel később Jiang YanLi nem tartóztatja fel Wei WuXiant, amíg Jiang Cheng és Jin GuangShan megérkeztek, hogy elvonszolják onnan, akkor Jin ZiXuan még a mai napon sem lett volna képes részt venni a Főnix Hegységben rendezett vadászaton.

Ezután, bár Jiang YanLi tovább dolgozott Langyában, csak a saját dolgával foglalkozott. Nem csak nem vitt többé levest Jin ZiXuannak, de még rá sem emelte a tekintetét többé. Hamarosan ezután a langyai válság megoldódott, Wei WuXian és Jiang Cheng visszavitte őt Yunmengbe. Jin ZiXuan azonban egyre többet és többet érdeklődött Jiang YanLi felől, miután a Naplemente Hadjárat véget ért, akár bűntudattól sarkallva, akár Jin asszony szidalmazásának nyomására.

Azok, akik tudtak erről, mind azt mondták, az egész csak félreértés volt. Mi baj lenne most, hogy az egész már tisztázódott? Wei WuXian azonban korántsem érzett így. A végletekig gyűlölte Jin ZiXuant, számára csak felfuvalkodott hímnemű hercegnő maradt, hivalkodó páva, vak ember, ki csak a külsőt nézte. Egyáltalán nem hitt benne, hogy egy ilyen önző alak, mint Jin ZiXuan, rábred a hibájára és hirtelen érdeklődni kezd Jiang YanLi iránt. Valószínűleg túl sokat noszogatta és szidta Jin asszony, ezért teljesíti feladatát most vonakodva.

De mindegy, mekkora gyűlöletet érzett, nem hozhatta Jiang YanLit nehéz helyzetbe, ezért Wei WuXian nem mozdult a helyétől. Lan WangJi megfordult és megnézte magának, mintha csak összezavarodott volna, de Wei WuXiannak nem jutott ideje arra, hogy elmagyarázza neki. Mutatóujját ajkaira tette, intett, hogy maradjon csendben, és tovább figyelt. A világos szemek tekintete egy rövid pillanatig telt, nedves ajkaira siklott, mielőtt elfordult volna róla.

Jin ZiXuan eközben félresöpörte maga előtt a bozótot, hogy felfedje egy kígyószörnyeteg vaskos hulláját. Lehajolt és megvizsgálta, mielőtt megszólalt volna.

- Döglött.

Jiang YanLi bólintott.

Jin ZiXuan:

- A Mérőkígyó.

Jiang YanLi:

- Hogy micsoda?

Jin ZiXuan:

- Egy szörnyeteg a Nanman régióból. Amikor megpillant valakit, kiegyenesedik, hogy összehasonlítsa, melyikük magasabb. Ha ez a magasabb, elnyeli a másikat. Nem nagy dolog. Csak a külseje ijesztő.

Úgy tűnt, Jiang YanLi nem értette, miért kezdett el hirtelen ilyen dolgokat magyarázni neki csak úgy. Logikusan a legjobbnak tűnt, ha olyasféle felületes választ ad, mint hogy „a Fiatal Jin Mester annyira tájékozott”, vagy „a Fiatal Jin Mester milyen hidegvérű”. De valójában amit a férfi mondott, az egyszerűjózan ésszel is felfogható volt. Nem tett mást, mint szavakat tett oda, ahol nem is volt helyük. Ezek a válaszok pontosan olyan nyilvánvaló, hazug hízelgések lettek volna, hogy talán csak Jin GuangYao lett volna képes őket rezzenéstelen arccal kimondani. A lány csak bólintani tudott. Wei WuXian feltételezte, hogy egész úton bólogatott.

Ismét elhallgattak. A köztük feszülő, kínos csend átkúszott a füvön és egészen a bokrok mögötti párosig elhatolt. Néhány pillanattal később végül Jin ZiXuan abba az irányba terelte Jiang YanLit, amerről érkeztek. De séta közben folytatta:

- A Mérőkígyón pikkelyek vannak és agyarai hosszabbak, mint az állkapcsa. Feltehetőleg valami mutáns. A legtöbb ember nehezen boldogul el vele. Nem igazán tudják átlőni a pikkelypáncélt sem. - Kis szünet után nemtörődöm hangon folytatta. - De amúgy nem nagy ügy. Ezen a vadászaton egyetlen zsákmány sem az. Egyáltalán nem tudnak ártani a LanlingJin Szekta tagjainak.

Hallván, ahogy az utolsó két mondatban megint ágaskodik a büszkeség, Wei WuXian egyre bosszantóbbnak találta a helyzetet. Látta azonban, hogy Lan WangJi kifejezéstelen arccal Jin ZiXuanra mered. Wei WuXian ezt roppant különösnek vélte. Pillantását követve elállt a szava. Mióta lépked Jin ZiXuan úgy, hogy mind keze, mind lába mozgását a másikéhoz igazítsa?!

Jiang YanLi:

- Az a legjobb, ha senki sem sérül meg a vadászatokon.

Jin ZiXuan:

- Miféle értéke van annak a zsákmánynak, amelyik senkit sem sebesít meg? Ha a LanlingJin Szekta saját vadászterületein járnál, nagyon sok ritka szörnyeteget láthatnál.

Wei WuXian gúnyosan mosolygott magában. Ugyan ki akarná meglátogatni a szektád vadászterületeit?

Jin ZiXuan azonban úgy festett, mint aki saját maga akar dűlőre jutni az ügyben.

- Épp van egy kis időm a következő hónapban. Elvihetlek oda.

Jiang YanLi hangja lágyan szólt.

- Fiatal Jin Mester, köszönöm kedvességedet, de nincs szükség arra, hogy ezzel bajlódj.

Jin ZiXuan megtorpant a meglepetéstől.

- Miért nem? - buggyant ki belőle.

Hogy válaszolhatna egy ilyen kérdésre? Mivel kényelmetlenül érezte magát, a lány lehajtotta a fejét.

Jin ZiXuan:

- Nem szereted a vadászatot nézni?

Jiang YanLi bólintott.

Jin ZiXuan:

- Akkor most miért jöttél?

Ha Jin asszony nem fektetett volna annyi erőfeszítést a meghívásába, Jiang YanLi bizonyosan nem jött volna el. De hogyan mondhatott volna ilyet?

Látván, hogy Jiang YanLi hallgat, Jin ZiXuan arca vörös és fehér között váltakozott. Egészen kevéssé volt most szemrevaló. Kisvártatva végül sikerült kinyögnie:

- Nem szereted a vadászatot nézni vagy csak nem akarsz velem lenni?

- Nem... - suttogta Jiang YanLi.

Wei WuXian jól tudta, hogy a lány attól félt, Jin ZiXuan csak azért hívja meg őt, hogy Jin asszony elvárásainak megfeleljen és igazából semmit nem akar tőle, ezért nem akart bajt okozni neki. De mit tudhatott erről Jin ZiXuan? Mindössze azt tudta, hogy életében még nem szégyellte magát ennyire. Nem csak arról volt szó, hogy első alkalommal életében egy hajadon visszautasította, hanem arról is, hogy első alkalommal hívott valahová egy hajadont, aki nem akart vele menni. Elfutotta a pulykaméreg. Egy pillanattal később hidegen felnevetett.

- Akkor rendben.

Jiang YanLi:

- Sajnálom.

Jin ZiXuan hangja úgy vágott, mint a jég.

- Miért kellene sajnálnod? Azt gondolod, amit csak akarsz. Amúgy sem én voltam az, aki idehívott. Teljesen rendben van, ha nem akarsz jönni.

Wei WuXian összes vére egyszeriben a fejébe szállt. Ki akart rohanni a bokrok mögül és újra verekedésbe bonyolódni Jin ZiXuannal. De amikor másodszor meggondolta, rájött, hogy sokkal jobb lesz, ha sidzséje meglátja a férfi igazi jellemét, ezért elküldi magától és soha nem vágyakozik többé utána. Így lefojtotta magában a haragot és megkísérelte még egy kicsit tovább elviselni.

Jiang YanLi ajkai remegtek, de nem mondott semmit. Meghajolt Jin ZiXuan felé és halkan susogta:

- Kérlek, bocsáss meg.

Megfordult, hogy távozzon, egyedül, csendesen. Jin ZiXuan mozdulatlanul állt néhány pillanatig, egy másik irányba meredve. De kisvártatva hirtelen felkiáltott:

- Állj!

Jiang YanLi azonban nem fordult hátra. Jin ZiXuan még jobban feldühödött. Három nagy lépéssel beérte és épp megragadni készült a kezét, amikor hirtelen egy árnyék villant el a szemei előtt. Még mielőtt megláthatta volna, ki volt az, ütés érte a mellkasát. Jin ZiXuan megsuhintotta a kardját és elhátrált.

Mikor végre ismét látott, dühöngeni kezdett.

- Wei WuXian, miért már megint te vagy az?!

Wei WuXian eltakarta előle Jiang YanLit, maga is őrjöngött.

- Ezt én is rohadtul kérdezhetném tőled: miért te vagy az megint?!

Jin ZiXuan:

- Megtámadsz a semmiért, elment az eszed?!

Wei WuXian tenyere élével csapott le rá.

- Pontosan ezt teszem! Mit értesz azon, hogy a semmiért? Mit próbálsz csinálni, meg akarod ragadni a sidzsémet, mégis mennyire szégyentelen vagy?!

Jin ZiXuan kitért oldalra és karddal rohamozva válaszolt.

- Ha nem fogom meg a kezét, engedtem volna egyedül kóborolni a hegyen?!

Kardjának sugarát azonban egy másik fénycsóva hárította, magasan az ég felé lövellve. Amikor látta, ki volt az, Jin ZiXuan megdöbbent.

- HanGuang-Jun?

Lan WangJi kivonta Bichent. Hármójuk közé állva kitartóan hallgatott. Amikor Wei WuXian előrébb akart lépni, Jiang YanLi megragadta.

- A-Xian! 

Ugyanebben a pillanatban elszórt léptek zaja hallatszott. Nagyobb csoport sereglett elő az erdő mélyéről. A élükön haladó alak rájuk kiáltott:

- Mi történt?!

Kiderült, hogy mivel mind Lan WangJi, mint Jin ZiXuan kardja fénycsóvát vont az égen, megriasztották vele a közelben tartózkodó harcművészeket. Egyszeriben tudták, hogy ketten harcolni kezdtek egymással, ezért odasiettek és éppen meg tudták pillantani a halálos állásba merevedett négy embert az erdőben. Azt mondják, senki sem kerülheti el az ellenségét. Az élen haladó férfi nem más volt, mint Jin ZiXun.

- ZiXuan - kérdezte, - Wei már megint bajt kever neked?!

Jin ZiXuan:

- Semmi közöd hozzá, ne aggódj felőle! - Amikor látta, hogy Wei WuXian megragadja Jiang YanLit és távozni készül vele, ismét felkiáltott: - Állj!

Wei WuXian:

- Tényleg harcolni akarsz? Tőlem rendben!

Jin ZiXun:

- Wei, mégis mit akarsz elérni azzal, hogy ilyen sokszor ZiXuanra támadsz?

Wei WuXian rápillantott.

- Te meg ki vagy?

Jin ZiXun megmerevedett a meglepetéstől, majd fújtatni kezdett.

- Nem tudod, ki vagyok?!

Wei WuXian elcsodálkozott.

- Miért kellene tudnom?

Amikor a Naplemente Hadjárat megindult, Jin ZiXun ragaszkodott hozzá, hogy a hátukat védje, egy sérülés következtében. Nem volt esélye, hogy lássa, mit vitt véghez Wei WuXian a harcvonalban, minden róla szóló tudása szóbeszéden alapult. Nem sokat foglalkozott vele, azt gondolta, minden pletyka csupán túlzás. Kis idővel korábban azonban Wei WuXian az erdő összes sötét teremtményét megidézte fuvolajátékával, elszólította az ádáz holtakat, melyet csapata épp el akart fogni, erőfeszítéseik mind hiábavalóak voltak. Több, mint elégedetlen volt.

Most Wei WuXian egyenesen az arcába merte megkérdezni, kicsoda is ő, a felháborodás furcsa érzése kavarodott fel benne. Ő felismerte Wei WuXiant, de Wei WuXian nem ismerte fel őt, sőt még mindenki előtt meg is kérdezte tőle, ki volt. Mintha sok arcot vesztett volna emiatt. Minél többet gondolkodott rajta, annál jobban bosszankodott. Épp amikor szólni akart, arany fény csillant az égen felettük. Egy második csoportnyi ember érkezett.

A csoport leereszkedett kardjaikon és határozottan földet ért. Vezetőjük középkorú asszony volt, vonásai merevek, arcéle kissé rideg. Kardján repülve bátornak, gyalog elegánsnak látszott.

- Nagynéném! - szólította meg Jin ZiXun.

Jin ZiXuan habozott.

- Anya! Miért vagy itt?

Rögtön ezután eszébe jutott, hogy mind Lan WangJi, mind az ő kardja sugarával átszelte az eget. Amikor Jin asszony meglátta az őrtoronyból, természesen nem tehette, hogy nem siet ide. A LalingJin Szekta harcművészeire pillantott, akik anyjával együtt érkeztek.

- Miért hoztál ide ennyi embert? Nem kell beleavatkoznod a vadászat dolgaiba.

Jin asszony kiköpött.

- Ne légy úgy eltelve magaddal. Ki mondta, hogy miattad vagyok itt?!

Szeme sarkából jól látta Jiang YanLit, aki behúzódott Wei WuXian mögé, és arca egyszeriben ellágyult. Odasétált, megfogta a lány kezét és gyengéd hangon szólt hozzá:

- A-Li, miért vagy ilyen?

Jiang YanLi:

- Köszönöm, asszonyom. Jól vagyok.

Jin asszony kissé élesen válaszolt:

- Ez az átkozott kis kölyök már megint megijesztett téged?

- Nem - válaszolta sietve Jiang YanLi.

Jin ZiXuan fészkelődött. Úgy festett, mintha visszatartana magában valamit. Természetesen azonban Jin asszony ismerte a fiát. Azonnal kitalálta, mi folyik. Vad harag fogta el és szidalmazni kezdte:

- Jin ZiXuan! Meg akarsz halni?!! Mit mondtál nekem, mielőtt ide jöttél, volna?!

Jin ZiXuan:

- Én...

Wei WuXian:

- Mindegy, mit mondott neked a fiad, mielőtt idejött, Jin asszony, minden rendben, amíg ő és a sidzsém mostantól külön utakon jár.

Még mindig erőteljesen dühöngött, ezért szavai nem is voltak valami udvariasak. A jó dolog az volt, hogy Jin asszony elfoglalta magát Jiang YanLi vigasztalásával és nem törődött vele túl sokat. De még ha ő nem is törődött vele, valaki más azonnal lecsapott a lehetőségre.

- Wei WuXian, a nagynéném rangidős - kiabálta Jin ZiXun. - Ez a beszéd egy kicsit szemtelen, nem igaz?

A többiek is úgy érezték, igaza van. Mindenki egyetértőleg bólintott.

- Nem Jin asszony ellen irányult - válaszolta Wei WuXian. - Unokatestvéred újra és újra goromba szavakkal illette a sidzsémet. Ha a YunmengJiang Szekta ezt hajlandó lenne tűrni, nem érdemelnénk meg, hogy élenjáró szektának tartsanak minket! Hogy lenne ez szemtelen?

Jin ZuXun gúnyosan vigyorgott.

- Hogy lenne szemtelen? Hogy lenne bármilyen részed is, ami nem szemtelen? Ma egy ilyen fontos vadászaton, melyen minden szekta részt vesz, nyíltan kérkedtél a képességeiddel, nem? A zsákmány egyharmadát te fogtad el. Biztosan elégedett vagy magaddal, ugye?

Lan WangJi enyhén féloldalt döntötte a fejét.

- A zsákmány egyharmadát?

Bár a száznál is több ember, aki Jin ZiXunt követte, erős ellenérzést táplált Wei WuXian felé, amikor látták, hogy Lan WangJi, akiről azt tartotta a szóbeszéd, hogy rémes viszonyban van Wei WuXiannal, úgy beszél, mintha nem tudná, valaki azonnal türelmetlenül válaszolt.

- HanGuang-Jun, te még nem tudod, ugye? Kis idővel ezelőtt, miközben a Főnix Hegységben vadásztunk, sokáig keresgéltünk, míg végül rájöttünk, hogy egyetlen ádáz holttest vagy haragos szellem nem maradt a vadászterületen!

- Csak akkor tudtuk meg, mi történt, amikor embereket küldtünk, hogy kérdezzék meg LianFang-Zunt az őrtoronyban, hogy kevesebb, mint egy órával a vadászat kezdete után fuvolaszó hallatszott a Főnix Hegységben és minden élőholt és szellem a YunmengJiang Szekta oldalára sétált önként, egyesével, és megadták magukat!

- A Főnix Hegységben található három fő zsákmány kategóriából csak a tündérek és a szörnyek maradtak...

- A hullafalókat Wei WuXian mind elbájolta...

Jin ZiXun:

- Semmit sem törődsz a többi emberrel, csak saját magaddal. Ez nem elég szemtelen?

Wei WuXian egyszeriben megértette. Végül is ez az indok állt minden egyéb mögött. Felnevetett.

- Nem te voltál az, aki épp ezt mondta? A nyitó íjászat nem számít, majd megmutatjuk igazi képességeinket a Főnix Hegységben.

Ji ZiXuan kurtán felnevetett, mintha mulatságosnak találta volna.

- Te csak egy elhajlott ösvényen jársz. Ez nem azt mutatja, mire vagy képes valójában. Csak néhány hangot játszottál a fuvolán. Hogy számíthatna ez annak, hogy igazi képességeinket mutatjuk fel?

Wei WuXian összezavarodottnak hangzott.

- Nem trükköztem és nem fondorkodtam, akkor miért ne? Te is tudsz játszani néhány hangot a fuvolán, hogy megnézzük, egyetlen holt vagy szellem szeretne-e követni téged?

Jin ZiXun:

- Amennyire nem tiszteled a szabályokat, az sem sokkal jobb, mint a trükkök és a fondorlatok!

Lan WangJi ezt hallván összevonta a szemöldökét. Jin asszony úgy festett, mint aki csak most hallja meg a vitatkozást, ami ott folyt. A hangja közömbös volt.

- ZiXun, elég.

Wei WuXian túlságosan lusta volt ahhoz, hogy vitatkozzon vele. Felnevetett.

- Rendben, akkor nem tudom, mi számít igazi képességnek. Kérlek, vedd elő és nyerj ellenem, hogy hadd lássam, mi is az.

Ha ő nyert volna, Jin ZiXun akkor sem lehetett volna már ennél ingerültebb, mint most. Szavát vesztve egy pillanatra, minél többet gondolkodott rajta, annál jobban felháborodott.

- De az csak természetes, hogy nem gondolod azt, hogy te tévedsz - gúnyolódott. - Nem ez az első alkalom, hogy a Fiatal Wei Mester semmibe veszi a szabályokat. Sem a legutóbbi virág fesztiválon, sem ezen a vadászaton nem viseled a kardod. Ilyen neves esemény, te mégis fittyet hánysz az udvariasságra. Miféle tiszteletet mutatsz egyáltalán felénk, kik jelen vagyunk itt veled?

Wei WuXian azonban ügyet sem vetett rá. Lan WangJihoz fordult.

- Lan Zhan, elfelejtettem mondani. Köszönöm, hogy korábban kivédted nekem a kardcsapást.

Látván, hogy Wei WuXian egyáltalán nem törődik vele, Jin ZiXun összeszorította a fogait.

- Szóval a YunmengJiang Szekta fegyelme csak ennyit ér!

Jin asszony szemöldökei megrándultak és ráförmedt:

- ZiXun!

Ezt meghallván Wei WuXian mosolya egyszeriben eltűnt.

- Fegyelem?

Lassan félrefordította a fejét.

- Elhajlott ösvény?

Lan WangJi hangja mélyen zendült.

- Wei Ying.

Jin ZiXun és társai is érzékelték, hogy megváltozott a hangulat. Lélegzetüket visszafojtva néztek rá. Wei WuXian ismét elmosolyodott.

- Tudod, miért nem hordom a kardom? Semmilyen különbséget nem jelentene az sem, ha elmondanám.

Megfordult és tagoltan, tisztán beszélt.

- Mert azt akarom, hogy tudjátok, még ha nem is használom a kardom, semmi egyébbel, mint azzal, amit ti „elhajlott ösvénynek” neveztek, mégis páratlanul kiemelkedek közületek és mindannyian csak bámultok utánam.

Minden jelenlévő ember hangját elvette a döbbenet szavai hallatán.

Még egyetlen növendék sem mert soha ilyen merész szavakat szólni ennyi ember előtt. Egy pillanattal később Jin ZiXun végül visszanyerte lélekjelenlétét és rákiáltott:

- Wei WuXian! Te csak egy szolga fia vagy, hogy mersz ilyen vakmerő lenni!

Lan WangJi pillantása megfagyott, amikor meghallotta, amit mondott. Wei WuXian szemeinek pupillái beszűkültek. Úgy tűnt, jobb keze szinte érinti Chenqinget. A levegő elnehezült a feszültségtől, készen arra, hogy bármelyik pillanatban felrobbanjon, mikor valaki megszólalt:

- A-Xian!

A lány hangját hallva Wei WuXian szíve ellágyult. Megfordult.

- Sidzse?

Jiang YanLi intett felé.

- A-Xian, gyere és állj mögém.

Wei WuXian habozott. Mielőtt mozdulni tudott volna, Jin asszony gyorsan ismét megragadta a lány kezét.

- A-Li, ne avatkozz bele a dolgukba.

Ennek ellenére Jiang YanLi egy felé vetett, bocsánatkérő mosollyal előlépett és Wei WuXian elé állt. Szertartásosan meghajolt Jin ZiXun és a többiek felé.

Jin ZiXun és társai nem tudták, miként válaszoljanak. Néhányan viszonozták a meghajlást, néhányan nem. Jiang YanLi vékony hangon megszólította Jin ZiXunt.

- Fiatal Jin Mester, abból, amit mondtál, A-Xian volt az, aki megszerezte magának a zsákmány egyharmadát a Főnix Hegységben; megszegte a szabályokat és túlságosan merész volt. Én... én még soha nem hallottam eddig ilyesmiről. Bizonyára mindenkit mélyen felbosszantott. Elnézést kérek a nevében.

Amint befejezte, ismét meghajolt. Úgy hangzott, mint egy igen komoly bocsánatgkérés.

Wei WuXian:

- Sidzse!

Jiang YanLi nem emelte fel a fejét. Rápillantott és szinte észrevétlenül megrázta a fejét. Wei WuXian csak ökölbe tudta szorítani a kezeit és hallgatott.

Jin ZiXuan pillantása valahová a messzeségbe révedt. Arckifejezése meglehetősen összetett volt. Jin ZiXun és a többiek azonban nem is próbálták meg elrejteni arcukon a győzedelmes kifejezést. Több, mint elégedettek voltak saját magukkal.

Jin ZiXun felkuncogott.

- Hajadon Jiang, te igazán kedves és megértő vagy. Amit a shidid tett, kivételesen helytelen volt és valóban sok bajt okozott nekünk. De mivel elismered, hogy helytelen volt, ezért a hajadon Jiang és Jiang Szekta Vezető kedvéért nincs szükség a bocsánatkérésre. A YunmengJiang Szekta és a LanlinJin Szekta egyébként is olyan közel állnak egymáshoz, mint a testvérek.

Igen közel állt ahhoz, hogy nagyképűen nevetni kezdjen. Wei WuXian fújtatott a dühtől, feszülő ujjpercei ropogtak. Épp amikor meg akart volna szólalni, Jiang YanLi befejezte a meghajlást és kiegyenesedett, majd komoly hangon folytatta:

- De még ha nem is vettem korábban soha részt vadászaton, egy dolgot biztosan tudok: minden valaha is megtörtént vadászaton soha nem hallottam még egyetlen olyan szabályról sem, ami megtiltaná, hogy valaki túl sok zsákmányt ejtsen el.

Az emberek arcán megfagyott a mosoly.

Jiang YanLi:

- És ezért azt mondtad, hogy A-Xian megszegte a szabályokat; egész pontosan melyik szabályt szegte meg?

Ezúttal Wei WuXianon volt a sor, hogy nevetésben törjön ki.

Jin ZiXun arca elsötétült, de nem válaszolt. Két ok miatt is. Soha nem látta még, hogy Jiang YanLi előlépett és beszélt volna korábban, ezért nem tudta, milyen erősnek kellene lennie a válaszának. Mind Jin asszony, mind Jiang Cheng igen sokra tartotta Jiang YanLit, és nem mert akaratukkal szembemenni. Másodszor, ha valóban így nézte, tényleg nem volt ilyen szabály!

Ezen a ponton a tömegből néhány ember nem tudta tovább visszafogni magát. Mint oly sok más alkalommal, most is Yao Szekta Vezető volt az első, aki előugrott.

- Hajadon Jiang, nem ez a legjobb módja a megfogalmazásnak. Bár néhány szabály íratlan, mindenki megérti és követi őket.

- Mennyi zsákmány van a Főnix Hegységben összesen? - kiáltotta valaki más. - Nagyjából ötszáz? Hány ember vesz részt a vadászaton? Több, mint ötezer! Először is, harcolnunk kell egymással a prédáért. Ha túl sokat tart meg magának ilyen gonosz módszerrel, mit tegyen a többi ember?

Wei WuXian gúnyos mosolyra húzta a száját. De amint ki akarta nyitni, Jiang YanLi megállította.

- Jobb, ha te nem szólsz semmit - suttogta.

Valaki más is elégedetlenkedni kezdett.

- Igen, vagy máskülönben legalább egyet el tudtam volna kapni.

Jiang YanLi:

- De... ez nem az ő hibája, hogy másik nem tudják elejteni a zsákmányt.

Erre a másik nem tudott mit válaszolni. A lány folytatta:

- Nem a valódi erőről szól-e a vadászat? Még ha a hullafalók már elfogytak is, nincsenek-e tündérek és szörnyek? Még ha nem tartotta is volna meg magának az egyharmadot, még ha részt sem vett volna a vadászaton, azok, akik nem képesek elfogni a zsákmányt, amúgy sem fogják tudni. Bár a módszer, melyet A-Xian használt, különbözik attól, amit más emberek használnak, mégis olyan képesség, melyet kemény munkával szerzett. Nem nevezheted elhajlott ösvénynek csak azért, mert mások nem jutnak hozzá a zsákmánynak ehhez a harmadához, ugye nem?

A Jin ZuXin köré gyűlt embereknek szintén elsötétült az arca. De figyelembe véve Jiang YanLi származását, egyikük sem mert neki szemtől szembe visszaszólni.

- Emellett, a vadászat az vadászat - tette hozzá Jiang YanLi, - hát miért hozzátok fel a fegyelem kérdését? A-Xian a YunmengJiang Szekta növendéke. Az öcsémmel és velem együtt nőtt fel, és ezért olyan közel áll hozzám, mint a saját fivérem. „Szolga fiának” nevezni őt - sajnálom, de ezt nem fogom elfogadni. És ezért...

Kiegyenesítette a hátát és megemelte a hangját.

- Remélem, hogy a Fiatal Jin ZiXun Mester bocsánatot kér a YunmengJiang Szekta-beli Wei WuXiantól!

Ha bárki más mondta volna ezeket a szavakat és nem Jiang YanLi, Jin ZiXun valószínűleg már arcul ütötte volna ott helyben. Arca szinte elfeketedett, de csukva tartotta a száját. Jiang YanLi csendesen bámult rá, nem volt hajlandó elfordítani a tekintetét.

- A-Li, miért vagy ilyen komoly? - kérdezte Jin asszony. - Ez csak aprócseprő ügy. Ne húzd fel magad annyira rajta.

Jiang YanLi hangja lágyan csengett.

- Asszonyom, A-Xian az öcsém. Nem aprócseprő ügy a számomra, ha másik megpróbálják megalázni.

Jin asszony rávicsorgott Jin ZiXunra.

- ZiXun, hallottad?

Jin ZiXun:

- Nagynéni!

Az, hogy bocsánatot kérjen Wei WuXiantól, a lehetetlenséggel volt határos. Hogyan nem tudhatja Ji asszony, milyen volt a jelleme? A jelenlegi helyzet azonban máris meglehetősen kényelmetlen volt. Amikor Jin asszony elképzelte, mekkora jelenetet fog rendezni Jin ZiXun, miután elnézést kért és visszatért Pontytoronyba, egyre ingerültebb és haragosabb lett, szinte szerette volna megragadni a nyakát, hogy bocsánatkérésre kényszerítse. Hirtelen két kard fénye jelent meg. Jin GuangYao és Lan XiChen volt.

Lan WangJi:

- Bátyám.

Lan XiChen elcsodálkozott:

- WangJi, miért vagy te is itt?

Jin GuangYao:

- Mindenki, mi történt itt?

Amint megérkezett, az érintettek minden elfojtott haragja hirtelen új célpontot talált. Jin GuangYao épphogy földet ért, Jin asszony már neki is esett.

- Még mindig mosolyogsz? Ilyen nagy dolog történik és te még mindig mosolyogsz! Nézd, mi lett a vadászatból, amit rendeztél, te semmirekellő!

Jin GuangYaónak folyamatosan ugyanaz a mosoly ült az arcán. De mivel nem várta, hogy ráförmednek, amint megérkezik, egyszeriben eltüntette a mosolyt és komolyan válaszolt:

- Anya, mi a vihar folyik itt?

Jin asszony szemei beszűkültek.

- Mi a vihar folyik itt - hát magad nem látod? Nem vagy eléggé jó-e abban, hogy felmérd a hangulatot?

Jin GuangYao csendben maradt, a szót Jin ZiXun vette át.

- Az egész Főnix Hegységben elfogyott a zsákmány egyharmada. Mit fog most vadászni ez az ötezer ember?! - Ügyesen felhasználta a lehetőséget, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy neki bocsánatot kellene kérnie Wei WuXiantól.

Amint folytatni akarta, Lan XiChen szólalt meg:

- LianFang-Zun már intézkedett, hogy kibővítsék a vadászterület határait. Mindenki, kérlek, csillapodjatok le.

Most, hogy ZeWu-Jun már szólt, Jin ZiXun tudta, hogy nem lenne illendő, ha bármi mást mondana. Mégsem tudta megállni, hogy ne töltse ki haragját Jin GuangYaón. Nyílvesszőit a földhöz vágva keserűen felnevetett.

- Ez a vadászat tiszta komédia! Mindegy. Rendben, nem veszek részt rajta. Kiszállok.

Jin GuangYao megdermedt a meglepetéstől.

- ZiXun, mindent hamarosan elrendezek. A legtöbb is csak egy óra, amit várnotok kell...

Yao Szekta Vezető is közbeszólt:

- Fiatal Jin Mester, ez igazán nem szükséges!

- A vadászatból máris kiveszett a méltányosság - válaszolta Jin ZiXun. - Miért várjak? Kérlek, nézd el távollétem! - Ezzel megfordult, hogy harcművészeivel együtt kardokra szálljanak. Jin GuangYao felé indult, hogy megpróbálja rábírni a maradásra. Néhányan Jin ZiXun példáját követve szintén távozni akartak, mások haboztak, nem akarták még feladni. A helyzet teljesen zűrzavarossá fordult.

Jiang YanLi megrázta a fejét és Jin asszonyhoz fordult.

- Jin asszony, én igazán sok bajt okoztam neked.

Jin asszony legyintett.

- Soha nem okozol bajt az anyósodnak. Szidd csak meg azt az ostoba kölyköt, ahogyan csak akarod. Nem törődöm vele. Ha még mindig mérges vagy, még segítek is elverni.

Jiang YanLi:

- Nem szükséges, nem szükséges... Akkor én megyek vissza először?

Jin asszony sietve válaszolt:

- Az őrtornyokhoz? ZiXuan majd visszakísér.

Amint beszélt, mindent elkövetett, hogy elkapja Jin ZiXuan pillantását, aki kissé távolabb állt.

- Az nem lesz szükséges - suttogta Jiang YanLi. - Szeretnék pár szót váltani A-Xiannal. Ő majd visszakísér.

Jin asszony megemelte a szemöldökét, végigmérte Wei WuXiant. Pillantása némiképp óvatos volt, mintha elégedetlen lett volna.

- Egy fiatal férfi és egy fiatal nő... ketten elég időt tölthettek együtt, amikor senki más nincs jelen.

Jiang YanLi:

- A-Xian az öcsém.

Jin asszony:

- A-Li, kérlek, ne légy mérges. Mondd meg, milyen ostobaságot csinált az az én makacs fiam már megint. Megmondom neki, hogy hozza helyre veled.

Jiang YanLi megrázta a fejét.

- Ez igazán nem szükséges. Jin asszony, ne kényszerítsd semmire.

Jin asszony nem akarta annyiban hagyni.

- Hogy kényszeríthetném? Egyáltalán nem kényszerítem.

Wei WuXian lehajtotta a fejét.

- Kérlek, bocsásd meg a távozásom, Jin asszony.

Ő és Jiang YanLi egyszerre hajoltak meg. Amint megfordultak, hogy távozzanak, Jin asszony elkapta Jiang YanLi kezét és nem engedte. A huzavona közepette egyszer csak Jin ZiXuan futott oda és hangosan kiáltott:

- Hajadon Jiang!!!

Wei WuXian úgy tett, mint aki semmit nem hallott. Megbökte Jiang YanLit.

- Sidzse, gyorsan, menjünk.

Jin ZiXuan ismét kiáltott:

- Ez nem így van, hajadon Jiang!!!

Ezúttal már sehogyan sem tudott úgy tenni, mintha semmit sem hallott volna. Wei WuXian Jiang YanLivel együtt hátrafordult. Még Jin ZiXun csoportja is hirtelen figyelni kezdett, akik még mindig zajongtak a másik oldalon. Mindenki azon gondolkodott, mit értett Jin ZiXuan azon, hogy „ez nem így van”. Jin ZiXuan néhány lépésnyit előrerohant, mintha utol akarná érni őket, majd megtorpant. Távol állva tőlük, néhány mély lélegzetet vett, homlokán kidagadtak az erek.

Egy pillanattal később hirtelen felkiáltott:

- Ez nem így van, hajadon Jiang! Nem az anyám volt! Nem az ő szándéka volt! Nem kényszerített, egyáltalán nem kényszerített! - Pár pillanatig még visszatartotta, de végül csak kiszakadt belőle: - Én voltam! Én magam! Én akartam, hogy gyere!!!

Jiang YanLi:

- …

Wei WuXian:

- …

Jin asszony:

- …

Jin ZiXun:

- …

A kifakadás után Jin ZiXuan halovány orcái hirtelen vérvörösre változtak.

Hátratámolygott néhány lépésnyit, csak úgy tudta megtartani magát, hogy egy fána kapaszkodott. Amint felnézett, megdermedt. Mintha végre eszébe jutott volna a még mindig jelenlévő sok ember és az, hogy mit is mondott mindezek az emberek előtt, üres tekintettel állt hosszú ideig, mielőtt hirtelen ráébredt volna, mi történt. Egy kiáltással eliramodott.

Néhány percnyi halott csend után Jin asszony tört ki:

- Te idióta! Miért futsz el?!

Maga felé húzta Jiang YanLit.

- A-Li, beszélgessünk később az őrtoronyban! Először el kell kapnom őt! - Még azelőtt távozott, hogy befejezhette volna, egy maroknyi másik harcművész társaságában kardjára szállt. Kiáltozott, miközben abba az irányba repült, amerre Jin ZiXuan elmenekült.

Wei WuXian sem várta, hogy ilyetén irányba fordulnak a dolgok. Az események minden őrülete után nem tudta, mit értsen mindez alatt.

- A fenét csinál ez? Sidzse, menjünk.

Jiang YanLi torpant egy pillanatra, mielőtt bólintott. Wei WuXian intett Lan WangJinak.

- Lan Zhan, megyek.

Lan WangJi biccentett, nem szólt semmit. Csendben figyelte, ahogy Wei WuXian és Jiang YanLi alakja lassan eltűnik a fák között. Mindeközben Jin GuangYao nem tudta tovább tartóztatni Jin ZiXunt és társait. A csoport szintén kardjaikra szállt és távoztak, mind egyszerre beszélve. Az ott összegyűlt csoportnyi ember létszáma hirtelen a felére csappant. Látván, hogy nem maradt több látványosság, a maradék emberek is kezdtek szétszóródni.

Jin GuangYao letörölte az izzadtságot homlokáról és magára kényszerített egy mosolyt.

- Ez igazán...

Lan XiChen megveregette a vállát.

- Ez a mai ügy nem a te hibád volt.

Jin GuangYao sóhajtott és megmasszírozta a szemöldöke közét.

- Attól tartok, még két órán belül sem tudom véghezvinni.

Lan XiChen:

- Miért?

Jin GuangYao:

- Mert igazából nem csak a Fiatal Wei Mester szerezte meg magának a zsákmány felét, de a bátyánk is elfogta a maradék tündérek és szörnyek mintegy felét.

Amikor ezt meghallotta, Lan XiChen felnevetett.

- Végül is, ilyen a mi bátyánk.

Lan WangJi azonban úgy tűnt, mint aki erősen gondolataiba mélyed. Jin GuangYao úgy beszélt, mintha szörnyű fejfájás gyötörné.

- És így a vadászterület határait még jobban ki kell bővíteni.

Lan XiChen:

- Akkor kezdjünk neki, amilyen hamar csak tudunk.

Jin GuangYao mentegetőzni kezdett.

- Sajnálom, bátyám. Azért vagy itt, hogy részt vegyél a vadászaton, és az utolsó pillanatban mégis hozzád fordulok segítségért.

Lan XiChen mosolygott.

- Nem baj. WangJi, menjünk, vagy te is szeretnél segíteni?

Lan WangJi némán magához szólította Bichent.

- Segítek.

Miután ők is távoztak kardjukon, csak néhány ember maradt a fák között, még mindig arról beszélgetve, mi történt. Nem sokkal később valaki kilépett a fák közül. Megpillantván a helyzetet habozni látszott.

Az érkező nem volt más, mint Jiang Cheng. A Főnix hegyen hallotta, ahogy mások mondják, hogyan jelent meg Lan WangJi és Jin ZiXuan kardjának fénycsóvája az égen, mintha harcba kezdtek volna egymással. Attól félve, hogy Jiang YanLi Jin ZiXuannal volt, idejött ellenőrizni, de elkésett, már mindenki elment. A néhány ott maradt emberből egyedül Yao Szekta Vezető volt, aki valamiképp ismerősnek tűnt a számára.

- Yao Szekta Vezető, mi történt itt?

Yao Szekta Vezető rápillantott, hangja jelentőségteljesen csengett.

- Jiang Szekta Vezető, a te szektád Wei WuXianja igazán nem semmi.

Jiang Cheng a homlokát ráncolta.

- Mit értesz ezalatt?

Yao Szekta Vezető felnevetett.

- Mintha mernék is érteni alatta bármit. Jiang Szekta Vezető, ne vedd a szívedre, amit mondtam.

Jiang Cheng arca elsötétült. Tudta, hogy nem jó szavak voltak ezek, és azt mondta magában, később mindenképp meg kell találnia Wei WuXiant, hogy kiszedje belőle. Mivel igazán nem volt abban a hangulatban, hogy fenntartsa a hamis udvariaskodást valakivel, aki okoskodni próbált vele, hátat fordított és kisétált az erdőből. Útja közben néhány elsuttogott fecserészét sikerült meghallania maga mögül. Mintha attól féltek volna, hogy meghallja, hangjukat lehalkították, de kiélesedett érzékeivel mégis tisztán hallotta a szavakat.

- Ezúttal Lótuszmóló tényleg minden műsor közepe - mondta egy szekta vezető savanyúan. - Szinte az összes szellem és holt a YunmengJiang Szekta területére került. Biztosan jó pár harcművész akad, akiket érdekelni fognak.

Yao Szekta Vezető:

- Mit tehetünk vele? Kinek a hibája, hogy a mi szektánkban nincs egy Wei WuXian?

- Nem feltétlenül jó dolog, ha van egy Wei WuXianod. Nem akarom, hogy olyasvalaki legyen a szektámban, aki folyton bajt kever nekem.

- Wei WuXian igazán annyira vakmerő... Akárhogyan is, mostantól kezdve nem veszek részt egyetlen éjjeli vadászaton sem, ha ő ott van.

Valaki más gúnyosan felnevetett.

- Érdekelni fogja őket? Kötve hiszem. Egyszerűbben szólva, Wei WuXian érdekli őket, nem? Nem pusztán Wei WuXian miatt szerzett-e hírnevet magának a YunmengJiang Szekta a Naplemente Hadjáratban?

Jiang Cheng úgy érezte, teste egész súlya ránehezedik. Mintha valami kísérteties árnyékot vetett volna mind arcára, mind szívére.




Két hónappal később Yunmengben.

Miután a QishanWen Szekta elbukott, a város, mely mind közül a legvirágzóbb volt, egyetlen éjszaka alatt elpárolgott a levegőben, romhalmazzá vált. Nagyszámú harcművész keresett magának új területeket tevékenységükhöz, új városokba indultak. Közülük Lanling, Yunmeng, Gusu és Qinghe városaiba özönlöttek a legtöbben. Az utcákon emberek nyüzsögtek. Minden növendék kardot hordott az oldalán, fennkölten vitatták meg a jelen világ sorsát. Mindannyian jó hangulatban voltak.

Hirtelen kissé halkulni látszott az utca népének fecsegése. Egyszerre pillantottak az utca vége felé.

Egy fehér köntösű, homlokszalagot viselő férfi közeledett onnét lassan, kardot és guqint hordozva.

A férfi arcvonásai páratlan kecsességet hordoztak, de alakját mintha fagy és hó ölelte volna körül. Még mielőtt közelebb ért volna, a harcművészek maguktól elcsendesedtek, tisztelettel néztek a szemébe. A legismertebbek közülük felbátorodtak és előreléptek, hogy meghajoljanak előtte.

- HanGuang-Jun.

Lan WangJi finoman biccentett, hiba nélkül viszonozva az üdvözléseket, anélkül, hogy egy pillanatra is megállt volna. A többi harcművész nem merte túlságosan zaklatni, tudták, mikor kell odébb állniuk.

Hirtelen azonban egy fiatal, mosolygó, élénk színekbe öltözött leány került elébe. Miközben tovasietett, válla súrolta az övét, és váratlanul valamit odadobott felé.

Lan WangJi ügyesen elkapta a tárgyat. Lenézett, és egy virágbimbót látott, fehéret, mint a hó. A bimbó törékeny volt és friss, harmatos. Lan WangJi csendben maradt, közben egy másik, karcsú alak közelített felé elölről. A lány meglendítette karját és kicsiny, kék virágot dobott felé. A mellkasát célozta vele, de a vállára érkezett. Lan WangJi ezt is elkapta. Amikor megfordult, hogy megnézze, a lány kuncogott, majd a zavar legkisebb jele nélkül elfutott.

A harmadik egy fiatalabb lány volt, ki kettős fonatban viselte a haját. Odaszökkent, karjában egy csokor piros bimbóval megszórt ágat tartott. Azonnal elmenekült, amint a kezébe nyomta őket.

Lan WangJi már egy csokor színes virágot gyűjtött össze, egyiket a másik után, bár még mindig kifejezéstelen arccal állt az utca közepén. A harcművészek, akik felismerték HanGuang-Junt, még akkor sem mertek nevetni, ha akartak volna. Úgy tettek, mintha rettenetesen komolyan volnának, de pillantásuk továbbra is sűrűn felé fordult. A közemberek azonban, akik nem ismerték fel őt, már elkezdtek mutogatni rá. Miközben Lan WangJi lesütött szemekkel gondolkodott, hirtelen valami a fejét érintette. Felemelte a kezét. Virágjában lévő, rózsaszín bazsarózsa hullott könnyedén feje egyik oldalára.

Az épület tetejéről vidám hang szólt le neki.

- Lan Zan - ó nem, HanGuang-Jun - micsoda véletlen!

Lan WangJi felnézett és egy szellős pavilont látott, mely több réteg fátyolfüggönnyel volt szegélyezve. Egy fekete köntösű férfi hevert egyik oldalán egy vörösre lakkozott díványon. Karcsú testének egyik keze lecsüngött, fekete agyagből készült, szépen kimunkált italos kancsót tartott benne. A kancsó karmazsin zsinórjának fele karja köré tekeredett, a másik fele szabadon hintázott ide-oda a levegőben.

A jelenetet figyelő növendékek, amikor meglátták Wei WuXian arcát, mind némiképp kényelmetlenül kezdték érezni magukat. Mindenki tudta, hogy a YiLing Pátriárka és HanGuang-Jun közt nincsen jó kapcsolat. Amikor együtt harcoltak a Naplemente Hadjáratban, gyakorta vitáztak egymással. Senki sem tudta, ezúttal mire kerülhet sor. Ebben a pillanatban már azzal sem törődtek, hogy udvariasságot tettessenek, meredt szemmel bámulták kettejüket.

Feltételezésükhöz híven Lan WangJi arca cseppet sem került fel. Csak ennyit mondott:

- Te vagy az.

Wei WuXian:

- Én vagyok! Csak én lehetek az, aki ilyen nevetséges dolgot csinál. Mikor találtál rá időt, hogy Yunmengbe jöjj? Ha nem vagy nagyon elfoglalt, gyere fel ide és igyál velem egyet!

Néhány lány vette körül, mind a díványon zsúfolódtak össze, lenevettek rá.

- Igen, Fiatal Mester, gyere fel ide és igyál!

Ezek voltak azok a lányok, akik korábban a virágokat hajigálták neki. Szükségtelen volt mondani, ki volt az, aki felbiztatta őket rá.

Lan WangJi fejét lehajtva megfordult, készen arra, hogy távozzon. Amikor látta, hogy nem reagál, Wei WuXian cseppet sem volt meglepve. Csettintett egyet a nyelvével, legurult a díványról és kancsójából italt öntött a szájába. Néhány pillanattal később azonban lépések hangzottak fel, könnyedek, nem nehézkesek, nyugodtak, nem sietősek.

Lan WangJi határozott léptekkel felment a lépcsőn és amint belépett, félrehúzta a függönyöket. A rájuk vart karikák élesen, szinte dallamosan csilingeltek.

Ráhelyezte a csokornyi virágot az asztalra.

- A virágaid.

Wei WuXian megtekerte testét, míg elérte az asztalt.

- Szívesen. Neked adom őket. Ezek most már a te virágaid.

Lan WangJi:

- Miért?

Wei WuXian:

- Miért ne? Csak látni akartam, mit szólsz az ilyesmihez.

Lan WangJi:

- Nevetséges.

Wei WuXian:

- Pontosan, nevetséges vagyok. Különben nem unatkoztam volna annyira, hogy felcsaljalak téged ide... Hé, hé, hé, ne menj. Most már itt vagy. Nem kérsz pár kortyot?

Lan WangJi:

- Az alkohol tiltott.

Wei WuXian:

- Tudom, hogy a szektádban tilos az ivás, de ez itt nem Felhőzug. Teljesen rendben van, ha iszol egy kicsit.

A lányok azonnal egy új csészét vettek elő. Miután teletöltötték, a csokor virág irányába tolták. Lan WangJi nem úgy nézett ki, mint aki le fog ülni, de úgy sem, mint aki távozni készül.

Wei WuXian:

- Végre egyszer eljöttél Yunmengbe és még csak ki sem próbálod az itteni, ízletes italt? De bár az ital valóban nagyon finom, még csak összehasonlítani sem lehet a Császár Mosolyával Gusuban, ahol élsz. Az tényleg minden ital közül a legjobb. A jövőben, ha ismét lesz esélyem eljutni Gusuba, bizonyosan legalább féltucatot beszerzek magamnak és mind megiszom. Csak nézz magadra - mi a baj veled? Itt vannak az ülések, te pedig még mindig állsz. Gyere, ülj le!

A lányok is noszogatták.

- Gyere, ülj le!

- Ülj le!

Lan WangJi világos szemei hűvösen vizsgálgatták az érzéki lányokat. Rögvest ezután pillantása a szénfekete, vörös zsinórú fuvolára fordult Wei WuXian övén. Lesütötte a szemeit, mintha azon töprengene, hogyan önthetné szavakba gondolatait. Ezt látván Wei WuXian felvonta a szemöldökét, egészen jól kitalálta, mi fog következni.

Amint várta, Lan WangJi vontatottan megszólalt:

- Nem kellene ilyen hosszú ideig nem emberi lényekkel körülvenned magad.

A Wei WuXian körül csacsogó lányok mosolya egyszeriben tovatűnt.

A fátyolfüggönyök meglebbentek, elzárva előlük a napfényt. A pavilon fényárból egyszeriben sötétbe borult. A hófehér orcák most egy kicsit túl sápadtnak, túl vérszegénynek látszottak, szinte hamuszínűvé váltak. Szemeik Lan WangJira tapadtak. A semmiből hideg borzongás kúszott be közéjük. Wei WuXian felemelte a kezét, intett nekik, hogy húzódjanak félre. Fejét rázta, miközben beszélt.

- Lan Zhan, minél idősebb leszel, tényleg annál unalmasabbá válsz. Még annyira fiatal vagy. Nem mintha már hetvenes éveidben járnál, hát ne utánozd folyton a nagybátyád, nem gondolva semmi másra, minthogy megdorgálj másokat.

Lan WangJi megfordult és egy lépéssel közelebb húzódott hozzá.

- Wei Ying, még mindig az lenne a legjobb, ha visszajönnél velem Gusuba.

- … - így Wei WuXian. - Ezt már régen nem hallottam tőled. A Naplemente Hadjáratnak vége. Azt hittem, régen feladtad.

Lan WangJi:

- A múltkor a Főnix Hegységben a vadászaton nem vettél észre bizonyos jeleket?

Wei WuXian:

- Milyen jeleket?

Lan WangJi:

- Elvesztetted az uralmad.

Wei WuXian:

- Arra gondolsz, hogy kis híján harcba szálltam Jin ZuXuannal? Szerintem te valamit félreértettél. Én mindig verekedni akarok Jin ZiXuannal, ahányszor csak meglátom.

Lan WangJi:

- És a dolgok, amiket utána mondtál.

Wei WuXian:

- Miféle dolgok? Annyi mindent mondok minden nap. Régóta elfeledtem már, miket mondtam két hónappal ezelőtt.

Lan WangJi rápillantott, mintha tudta volna, hogy nem veszi elég komolyan. Mély lélegzetet vett.

- Wei Ying.

Makacsul folytatta:

- A szellemösvény megsebzi a tested és a szíved.

Wei WuXian úgy festett, mint akinek megfájdult a feje.

- Lan Zhan, te... Már több, mint elégszer hallottam ezeket a szavakat és még mindig úgy érzed, hogy nem mondtad őket eleget? Azt mondod, hogy megsebzi a testet, de jól vagyok. Azt mondod, hogy megsebzi a szívet, de mégsem őrültem meg annyira, ugye?

Lan WangJi:

- Még nem túl késő. A jövőben, még ha bánni is fogod...

Mielőtt még megvárta volna, hogy befejezze a mondatot, Wei WuXian arckifejezése megváltozott. Hirtelen felállt.

- Lan Zhan!

Mögötte vörös fény kezdett ragyogni a lányok szemeiben.

Wei WuXian:

- Hagyjátok abba.

A lányok lehajtották fejüket és visszavonultak, de még mindig megingathatatlanul bámulták Lan WangJit. Wei WuXian odafordult hozzá.

- Mit mondhatnék? Még ha nem is gondolom úgy, hogy meg fogom bánni, cseppet sem szeretem, amikor emberek azt találgatják, mi lesz velem a jövőben.

- Én vagyok az, aki túllépte a határt - válaszolta Lan WangJi kis csend után.

Wei WuXian:

- Nem igazán. De valóban, úgy fest, nem kellett volna téged felhívnom ide. Csak a szemtelenségem volt az oka.

Lan WangJi:

- Nem az volt.

Wei WuXian elmosolyodott, szavai udvariasak.

- Igazán? Akkor jó.

Egy hajtással befejezte a megmaradt fél csésze italt.

- De mindegy, akkor is meg kell köszönnöm neked. Úgy veszem, hogy aggódsz miattam.

Wei WuXian intett a kezével.

- Akkor nem is zavarom HanGuang-Junt tovább. Találkozzunk majd megint, ha alkalom adódik rá.

Amikor Wei WuXian visszatért Lótuszmólóba, Jiang Cheng a kardját fényezte. Ráemelte tekintetét:

- Visszajöttél?

Wei WuXian:

- Visszajöttem.

Jiang Cheng:

- Rémesen néz ki az arcod. Ne mondd, hogy Jin ZiXuanba futottál bele!

Wei WuXian:

- Rosszabba. Találd ki, kicsodába.

Jiang Cheng:

- Adj némi támpontot.

Wei WuXian:

- Be akar zárni.

Jiang Cheng a homlokát ráncolta.

- Lan Zhan? Mit keres Yunmengben?

Wei WuXian:

- Fogalmam sincs. Az utcákon kószál, feltehetőleg keres valakit. A Naplemente Hadjárat után sokáig nem hozakodott elő ezzel. Most már megint kezdi.

Jiang Cheng:

- A te hibád, te hívtad először.

Wei WuXian:

- Honnan tudod, hogy én hívtam először?

Jiang Cheng:

- Még kérdezned kell? Melyik alkalommal nem te voltál? Olyan különös is vagy. Világos, hogy minden alkalommal rosszul váltok el egymástól, akkor miért próbálod mégis mindig felbosszantani?

Wei WuXian elgondolkodott rajta.

- Nevetséges vagyok?

Jiang Cheng a szemeit forgatta. Szóval tudod, gondolta magában. Pillantása ismét a kardjára vándorolt.

Wei WuXian:

- Mégis hányszor kell egy nap megfényezned a kardod?

Jiang Cheng:

- Háromszor. És a te kardod? Mennyi idő telt el, hogy utoljára megfényezted?

Wei WuXian felvett egy körtét és beleharapott.

- A szobámban hajítottam le. Havonta egyszer bőségesen elég.

Jiang Cheng:

- Mostantól fogva hordozd a kardod minden fontos eseményen, mint a vadászatok vagy a konferenciák. A fegyelem hiányának ékes példája vagy, mások nevetségének tárgya.

Wei WuXian:

- Nem mintha nem tudnád. Utálom, mikor mások kényszerítenek arra, hogy dolgokat tegyek. Miné,l jobban kényszerítve vagyok, annál kevésbé akarom csinálni. Nem hordom a kardot - és mit fognak vele tenni?

Jiang Cheng rámeredt. Wei WuXian hozzátette:

- És nem akarok kardpárbajba keveredni emberekkel, akiket még csak nem is ismerek. Ha a kardom kikerül a hüvelyéből, ott vérontás lesz. Ha csak nem szolgáltatnak nekem valakiket, akiket megölhetek, jobb, ha békén hagynak. Szóval nem veszem fel. Ez mindent megold. Jobb így.

Jiang Cheng:

- Hát nem szeretted kardvívó tudományod fitogtatni mások előtt?

Wei WuXian:

- Kölyök voltam. Nem lehetek mindig kölyök, ugye?

Jiang Cheng elhúzta a száját.

- Akkor ne hordozd a kardod. Nem számít. De mostantól kezdve ne provokáld Jin ZiXuant. Végül is ő Jin GuangShan egyetlen fia. Ő lesz a LanlingJin Szekta következő vezetője. Ha elvered, mit csináljak én, a szekta vezető? Verjem össze veled együtt én is? Vagy téged büntesselek meg?

Wei WuXian:

- Nem ott van most már Jin GuangYao is? Jin GuangYao sokkal jobbnak látszik, mint ő.

Jiang Cheng végzett a kard fényezésével. Miután vizsgálgatta egy darabig, végül visszadugta Sandut a hüvelyébe.

- És mi van, ha jobb? Nem számít, mennyivel jobb, nem számít, mennyire okos, csak szolga marad, aki a vendégeket üdvözni. Ez lesz az élete. Nem hasonlítható Jin ZiXuanhoz.

Wei WuXian úgy találta, mintha hanghordozásával még dícsérné is kicsit Jin ZiXuant.

- Jiang Cheng, légy velem őszinte - mit értesz ez alatt? A múltkor még mindent elkövettél, hogy sidzsét megvédd. Ugye nem azt akarod, hogy sidzse...?

Jiang Cheng:

- Nem lehetetlen.

Wei WuXian:

- Nem lehetetlen? Elfeledted, mit csinált Langyában? Azt mondod nekem, hogy nem lehetetlen?

Jiang Cheng:

- Valószínűleg már bánja.

Wei WuXian:

- Kit érdekel, ha bánja. Meg kellene neki bocsátanunk, csak mert elnézést kért? Nézd meg, milyen az apja. Talán ő is átkozottul ugyanilyen lesz a jövőben, azzal üti el az időt, hogy nők szoknyája után futkos. Sidzse vele legyen? El tudnád viselni?

Jiang Cheng hangja fagyos volt.

- Megnézem én azt, hogy merné!

Kisvártatva Jiang Cheng rápillantott, majd folytatta:

- De nem mintha neked szavad lenne benne, hogy bocsánatot nyer-e vagy sem. A nővérünk kedveli, akkor mit tehetünk mi?

Wei WuXiannak elállt a szava. Kis idő múlva tudott kinyögni néhány szólt.

- Miért kell kedvelnie egy ilyen... - Félrelökte a körtét. - Hol van sidzse?

Jiang Cheng:

- Nem tudom. Valószínűleg egyikén a kedvenc helyeinek: a konyhában, a hálószobában, vagy az ősök csarnokában. Hová máshová mehetne?

Wei WuXian elhagyta a csarnokot. Először a konyhába ment. A tűzön fél kondérnyi gőzölgő leves főtt. A lány nem volt ott. Azután Jiang YanLi hálószobájába ment. Ott sem volt. Végül az ősök csarnokába lépett. Ott volt.

Jiang YanLi az ősök csarnokában térdelt. Szülei oltárait tisztogatta, miközben suttogott magában. Wei WuXian bedugta a fejét az ajtón.

- Sidzse? Megint Jiang bácsival és Yu asszonnyal beszélgetsz?

Jiang YanLi hangja lágy olt.

- Egyikőtök sem jön ide, persze, hogy nekem kell.

Wei WuXian besétált. Leült mellé és segített neki megtisztogatni az oltárakat.

Jiang YanLi rátekintett.

- A-Xian, miért nézel így rám? Van valami, amit mondani szeretnél nekem?

Wei WuXian elvigyorodott.

- Semmi. Csak hempergőzni jöttem.

Miközben beszélt, tényleg meghengergőzött a földön.

- XianXian, hány éves is vagy? - kérdezte Jiang YanLi.

Wei WuXian:

- Már három.

Amikor látta, hogy megnevettette Jiang YanLit, végül felült. Miután gondolkodott egy darabig, végül úgy döntött, mégis csak felhozza a témát.

- Sidzse, kérdezni akarok tőled valamit.

Jiang YanLi:

- Rendben.

Wei WuXian:

- Miért kedvel valaki egy másik embert? Úgy értem, úgy kedveli.

Jiang YanLi csodálkozva megállt egy pillanatra.

- Miért kérdezel tőlem ilyesmit? Tetszik neked valaki? Milyen hajadon?

Wei WuXian:

- Nem, nekem nem tetszik senki. Legalábbis nem túl nagyon. Nem ugyanaz lenne, mint pányvát rakni a saját nyakamba?

Jiang YanLi:

- A hároméves kicsit soknak látszik. Mit szólnál az egyéveshez?

Wei WuXian:

- Nem, három vagyok! A hároméves Wei WuXian éhes! Mit tegyen? 

Jiang YanLi felkacagott.

- Van leves a konyhában. Vehetsz belőle. De eléri vajon XianXian a tűzhelyet?

- Ha nem, sidzse majd felvesz és akkor elérem... - Miközben Wei WuXian ontotta magából a badarságokat, Jiang Cheng épp belépett az ősök csarnokába.

Amikor meghallotta, kiköpött.

- Már megint bolondozol! Én, a szektád vezetője, már kiszedtem neked egy tál levest és letettem odakint. Térdelj elém, hogy kimutasd a hálád, és idd meg a levest odakint. 

Wei WuXian kicsusszant az ajtón, majd visszafordult és visszajött.

- Mit értesz ezalatt, Jiang Cheng? Hol a hús?

Jiang Cheng:

- Elfogyott. Csak lótuszgyökér maradt. Ne edd meg, ha nem akarod.

Wei WuXian könyékkel oldalba vágta.

- Köpd ki a húst!

Jiang Cheng:

- Nem tiltakozom. Kiköpöm és meglátjuk, megeszed-e.

Amikor látta, hogy már megint vitatkoznak, Jiang YanLi gyorsan közbevágott:

- Oké, oké. Hány évesek is vagytok, vitatkoztok a húson? Készítek még egy fazékkal...

Jiang YanLi lótuszból és disznóbordából főzött levese Wei WuXian kedvence volt.

Mindamellett, hogy roppantul ízletesnek találta, minden alkalommal felidézte benne az íze azt is, mikor kóstolta meg először.

Nem sokkal azután történt, hogy Jiang FengMian elhozta Wei WuXiant Yilingből. Amint belépett, megpillantotta a büszke fiatal mestert futkározni az edzőtéren, néhány szabadon eresztett kiskutyával. Kezeit azonnal az arcához kapta és jajgatni kezdett, kisírta a szemeit. Egész nap Jiang FengMian karjában volt, nem szállt le onnan, történjék bármi. A második napon Jiang Cheng kiskutyáit odaajándékozták valaki másnak.

A feldühödött Jiang Cheng óriási hisztériába fogott. Nem számított, milyen gyengéden vigasztalta Jiang FengMian, mondogatván neki, milyen „jó barátok lesznek”, nem volt hajlandó Wei WuXiannal szóba állni. Jó néhány nap eltelt, mire Jiang Cheng viselkedése felengedett. Jiang FengMian addig akarta ütni a vasat, amíg forró, ezért azt mondta Wei WuXiannak, aludjon ő is ugyanabban a szobában, reménykedve, hogy a két fiú megkedveli egymást.

Kezdetben, bár még mindig duzzogott, Jiang Cheng egyetérteni látszott. De sajnos amikor Jiang FengMian ezen örvendezve felvette Wei WuXiant és engedte, hogy a karján üljön, minden elromlott. A szemei előtt kibontakozó jeleneten megdöbbenve Jiang Chengnek elállt a szava. Yu asszony keserűen felnevetett és kiment a szobából. Csak mivel néhány halaszthatatlan ügyet kellett elintéznie és ezért sietve távozott, az mentette meg őket az újabb vitától.

Azon az éjjelen Jiang Cheng kizárta Wei WuXiant a szobájából és nem engedte be.

Wei WuXian kopogtatott az ajtón.

- Shidi, shidi, engedj be. Aludni szeretnék.

Jiang Cheng háttal az ajtónak kiabált ki a szobából.

- Ki a shidid?! Add vissza Hercegnőt, add vissza Jázmint, add vissza Kedveskémet!

Hercegnő, Jázmin és Kedveském volt a neve a kutyakölyköknek. Wei WuXian tudta, hogy Jiang FengMian miatta küldte el őket.

- Sajnálom - suttogta. - De.... de én tényleg nagyon félek tőlük...

Jiang Cheng emlékei szerint egész életében ötnél is kevesebbszer vette fel őt Jiang FengMian. Minden egyes alkalom hónapokig boldoggá tette. Tűz forrongott benne, nem volt képes kiengedni. Folyton azt kérdezte magától: „miért, miért, miért?” Hirtelen meglátta a másik ágyneműt a szobában, ami nem az övé volt. Az összes harag és felháborodás egyszeriben a fejébe szállt, felkapta Wei WuXian lepedőjét és takaróját. Wei WuXian már régóta várakozott odakint. Amikor kinyílt az ajtó, még mielőtt öröm terült volna szét az arcán, egy halomnyi ruhaneműt vágtak hozzá. Az ajtó ismét becsapódott.

Jiang Cheng kiszólt neki.

- Menj és aludj máshol! Ez az én szobám! Még a szobámat is el fogod lopni?!

Ezúttal Wei WuXian egyáltalán nem tudta, miért dühödött fel Jiang Cheng.

- Nem loptam el semmit - válaszolta kis szünet után. - Jiang bácsi mondta, hogy veled aludjak.

Hallván, hogy apját emlegeti, mintha csak szándékosan kérkedett volna vele, Jiang Cheng szemei kivörösödtek.

- Menj el! - kiabálta. - Ha még egyszer meglátlak, egy falka kutyát hívok, hogy megharapjanak!

Amikor Wei WuXian odakinn állva meghallotta, hogy kutyák fogják megharapni, azonnal félelem szökött szárba benne. Ujjait csavargatva sietett megnyugtatni.

- Megyek, megyek. Ne hívd a kutyákat!

Maga mögött húzva a hozzá vágott lepedőt és a takarót kifutott a csarnokból. Mivel csak nemrég érkezett Lótuszmólóba, nem mert túlságosan körbeugrándozni. Minden nap engedelmesen ott tartózkodott, ahol Jiang FengMian mondta neki. Még azt sem tudta, hol volt a saját szobája, még kevésbé volt bátorsága, hogy más emberek ajtaján bekopogjon, attól félve, megzavarja valaki álmát.

Miután erősen gondolkodott egy darabig, a folyosó sarkába húzódott, ahol nem fújt a szél, leterítette a lepedőjét és ráfeküdt. De minél többet maradt ott, fejében annál hangosabban visszahangzott Jiang Cheng kiabálása: „egy falka kutyát hívok, hogy megharapjanak!” Wei WiXuan minél többet gondolt rá, annál jobban félt. Forgolódott és izgett-mozgott a takaró alatt, úgy érezte, egy falkányi kutya keríti körbe, ahányszor csak bármilyen hangot hallott. Miután gyötrődött egy ideig, úgy érezte, nem tud tovább ott maradni. Felugrott, összetekerte a lepedőt, összehajtotta a takarót és elmenekült Lótuszmólóból.

Dúlva-fúlva száguldott egy ideig az éjszakai széllel. Amikor meglátott egy fát, gondolkodás nélkül felmászott rá. Mind a négy végtagjával belekapaszkodott a törzsbe és csak akkor nyugodott meg kissé, amikor már úgy érezte, elég magasan volt. Nem tudta, mennyi ideig ölelte a fát, mikor hirtelen lágy hang szólította a nevén a messzeségből. A hang egyre és egyre közelebb ért. Nem sokkal később egy fehér ruhás lány jelent meg a fa alatt, lámpással a kezében.

Wei WuXian felismerte Jiang Cheng nővérét. Csendben maradt, remélve, hogy a lány nem talál rá. Jiang YanLi azonban megszólította.

- Te vagy az, A-Ying? Mit csinálsz ott fenn?

Wei WuXian továbbra is hallgatott. Jiang YanLi felemelte a lámpást.

- Láttalak. Itt hagytad a cipőd a fa alatt.

Wei WuXian lepillantott a bal lábára és felhördült:

- A cipőm!

Jiang YanLi:

- Lejöhetsz. Menjünk vissza.

Wei WuXian:

- Én... én nem megyek le. Kutyák vannak.

Jiang YanLi:

- A-Cheng csak kitalált dolgokat. Nincsenek kutyák. Nincs semmi, amin ülj. A karjaid hamarosan elzsibbadnak és le fogsz esni.

Teljesen mindegy volt, mit mondott, Wei WuXian tovább kapaszkodott a fába, nem volt hajlandó lemászni. Attól félve, hogy meg fog sérülni, Jiang YanLi letette a lámpást a fa alá és kitárta karjait, hogy elkapja. Túlságosan aggódott ahhoz, hogy ott hagyja. Félórával később végül Wei WuXian kezei valóban elzsibbadtak. Elengedte a fatörzset és leesett. Jiang YanLi sietett, hogy elkapja, de ennek ellenére Wei WuXian nagy nyekkenéssel ért földet. Körbegurult párszor, magához ölelte a lábát és jajgatott:

- Eltört a lábam!

Jiang YanLi vigasztalta.

- Nem tört el. Még csak meg sem repedt. Nagyon fáj? Minden rendben. Ne mozdulj. Viszlek.

Wei WuXian még mindig a kutyákra gondolt szipogva.

- A... a kutyák ott...

Jiang YanLi újra és újra megígérte neki.

- Nem. Ha kutyák jönnek, elkergetem őket neked. - Felvette a cipőt, amit Wei WuXian hagyott a fa alatt. - Miért esett le a cipőd? Nem illik a lábadra?

Wei WuXian visszanyelte a fájdalomkönnyeket.

- Nem. Jól illik.

Igazából azonban nem illet a lábára. Jó pár mérettel nagyobb volt. De ez volt az első pár cipő, amit Jiang FengMian vásárolt neki. Wei WuXian túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy megkérje, vegyen neki egy másik párat, és ezért azt mondta, nem volt túl nagy a cipő. Jiang YanKi rásegítette a cipőket és megnyomkodta üres orrukat.

- Egy kicsit nagy. Megjavítom neked, amikor visszaértünk.

Amikor ezt hallotta, Wei WuXian ismég valamiképp kényelmetlenül érezte magát, mintha megint rosszat tett volna.

Ha valaki más emberek otthonában él, a legrosszabb, ami történhet, hogy gondot okoz a háziaknak.

Jiang YanLi a hátára vette és szökdécselve elindult vele visszafelé, miközben beszélt:

- A-Ying, mindegy, mit mondott neked A-Cheng, ne törődj vele. Nincs valami jó természete, mindig egyedül játszik itthon. Azok a kiskutyák a kedvencei voltak. Apa elküldte őket és ezért ideges. De tulajdonképp nagyon boldog, hogy valaki itt van vele. Elfutottál és sokáig nem jöttél vissza. Csak azért jöttem ki, hogy megkeresselek, mert A-Cheng aggódni kezdett, hogy valami történt veled és eljött felébreszteni engem.

Jiang YanLi valójában csak két vagy három évvel volt nála idősebb. Tizenkettő, tizenhárom éves lehetett akkoriban. Bár még maga is gyerek volt, természetes módon úgy szólt hozzá, mintha már felnőttként beszélne, hogy megpróbálja megvigasztalni. Alakja kicsi volt, egészen karcsú, nem volt sok ereje sem. Időnként megtántorodott, feljebb lökte Wei WuXian combjait, hogy ne csússzon le a hátáról. Mégis, Wei WuXian a lány hátán összehasonlíthatatlanul jobban biztonságban érezte magát, szinte még biztonságosabban, amikor Jiang FengMian karján ült.

Az éjszakai szél hirtelen egy sorozatnyi sóhajtást sodort feléjük. Jiang YanLi összerázkódott a félelemtől.

- Mi volt ez a hang? Hallottad?

Wei WuXian arra mutatott.

- Hallottam. Abból a gödörből jött!

Odamentek a gödör széléhez és óvatosan lenéztek. Kicsi alak feküdt az alján arccal lefelé. Amint felemelte a fejét, két csíkot láttak sáros arcán, könnyek nyomát. Szipogott.

- … Nővérem!

Jiang YanLi felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.

- A-Cheng, nem mondtam, hogy menj a többiekért és keressétek meg együtt?

Jiang Cheng csak a fejét rázta. Miután Jiang YanLi elment, várt egy darabig. Úgy érezte, tűkön ül, ezért végül elhatározta, a nyomukba ered. De mivel túl gyorsan futott és elfelejtett lámpást hozni magával, félúton valamiben megbotlott és a verembe esett. Fejét is felsértette.

Jiang YanLi kitárta a karját és kihúzta öccsét a gödörből. Elővett egy zsebkendőt és vérző homlokára tette. Jiang Cheng búslakodni látszott. Fekete szeme egyre Wei WuXian felé tekingetett.

Jiang YanLi:

- Van valami, amit nem mondtál el A-Yingnek?

Jiang Cheng a homlokára nyomta a zsebkendőt, úgy suttogott:

- … Sajnálom.

Jiang YanLi:

- Segíts A-Yingnek később visszavinni a lepedőt és a takarót, oké?

Jiang Cheng szipogott.

- Már visszavittem őket...

Mindkettejüknek megsérült a lába, egyik sem tudott járni. Lótuszmóló még némileg odébb volt így Jiang YanLi az egyiket a hátán, a másikat a karjában cipelte. Mind Wei WuXian, mind Jiang Cheng a nyaka köré fonta a karját. Már néhány lépés után meg kellett állnia, hogy kilihegje magát.

- Mégis mit kellene most kettőtökkel csinálnom?

Szemeikben könnyek gyülekeztek. Szánalmasan még szorosabban csimpaszkodtak a nyakába.

Végül lépésenként sikerült visszahurcolnia két öccsét Lótuszmólóba. Fojtott hangon felébresztette az orvost és megkérte, hogy kösse be Wei WuXian és Jiang Cheng sebeit. Majd számtalanszor ismételte el, hogy „köszönöm” és „sajnálom”, mielőtt visszakísérte az orvost. Amikor megnézte Wei WuXian lábát, Jiang Cheng arcát elöntötte az idegesség. Ha bármelyik más növendék vagy szolga ezt megtudja és elmondja Jiang FengMiannak, miután Jiang FengMian megtudja, hogy dobta ki Wei WuXian ágyneműjét és hogy sérült meg a lába miatta, Jiang FengMian csak még jobban utálni fogja őt. Ezért volt, hogy egyedül eredt utánuk és nem ébresztett fel senki mást.

Amikor látta, hogy mennyire aggodalmasnak látszik, Wei WuXian magához ragadta a kezdeményezést.

- Lazíts. Nem fogom elmondani Jiang bácsinak. Csak azért sebesültem meg, mert hirtelen fára akartam mászni múlt éjjel.

Jiang Cheng ezt hallván felsóhajtott megkönnyebbülésében.

- Te is lazíthatsz - ígérte. - Ha bármikor meglátok egy kutyát, elkergetem neked!

Amikor látta, hogy végre kijönnek egymással, Jiang YanLi felvidult.

- Ez a beszéd!

Mivel majdnem fél éjszakát fennmaradtak, a két gyerek meg is éhezett. És ezért Jiang YanLi kiment a konyhába és elfoglalta magát egy darabig, lábujjhegyen járva. Mindkettejüknek megmelegített egy tál lótusz-sertésborda levest.

A szállongó illat körülölelte Wei WuXian szívét.

Az udvaron guggolva Wei WuXian letette az üres tálat a földre. Felnézett az égen elhintett csillagokra és mosolygott.

Amikor Lan WangJiba botlott az utcákon, sok dolog eszébe jutott abból az időből, amikor még Felhőzugban tanult.

Szeszélyében megállította Lan WangJit, hogy azokról a napokról beszélgessen vele. De Lan WangJi emlékeztette rá, mennyire másképp volt már minden, mint akkor.

Mégis, amikor visszatért Lótuszmólóba a Jiang testvérekhez, úgy érezte, mintha semmi sem változott volna.

Wei WuXian hirtelen vágyott rá, hogy megtalálja a fát, amit egykor ölelgetett.

Felállt is kisétált az edzőtérről. Az útjába kerülő növendékek tiszteletük jeléül bólintottak feléje. Egyikük sem látszott ismerősnek. A shidi, aki úgy szerette a majmokat és soha nem akart tisztességesen menni, a fintorgó szolgák, akik nem üdvözölték megfelelő módon - mind elmentek már.

Az edzőtéren túl, Lótuszmóló kapuin kívül széles móló volt. Mindegy, éjjel vagy nappal volt-e, a mólónál mindig árusok álltak. Egy fazék sistergő olajból csodás illat áradt.

Wei WuXian önkéntelenül is vigyorogva arra vette az irányt.

- Nagy adagokat adsz ma, ugye?

Az árus is vigyorgott.

- Fiatal Wei Mester, akarsz egyet? Ingyen adom. Nem számítok fel érte semmit.

Wei WuXian:

- Kérek egyet. De számold csak fel.

Az árus mellett összegörnyedt testtel kuporgott valaki. Mielőtt Wei WuXian közelebb lépett volna hozzá, a személy szorosan magához ölelte didergő térdeit, mintha fázott is és fáradt is lett volna egyszerre. Amikor meghallotta Wei WuXian hangját, felkapta a fejét.

Wei WuXian szemei elkerekedtek.

- Te?!