XIX. Alkony
Lanling város legnagyobb Kincstár Pavilonjában.
A szépen elrendezett, kincsekkel rakott polcokon számtalan mágikus jádekő és magas szintű fegyver nyugodott. Több harcművész válogatott a sorok közt, összehasonlították értéküket és a mesteri munkát. Azok, akiknek volt némi szabadidejük, beszélgettek egymással egy ideig.
Egyikük megkérdezte:
- Vezető Harcművész? Úgy tűnik, a nagy szekták már vitatkoznak ezen egy ideje. Jutottak valami döntésre?
- Mi van ezen mit vitatkozni? Nem lehetünk olyan, mint egy rakás homok, vezető nélkül csoport örökké, ugye? Kinevezni egy harcművészt, hogy felügyelje az összes szektát - én semmi rosszat nem látok ebben.
- De nem olyan jó, ugye? Mi van, ha egy másik QishanWen Szekta...
- Hogy lenne ez ugyanaz? A Vezető Harcművészt a szekták közösen választják meg. Ez teljesen más, teljesen más.
- Hah! Azt mondják, választás, de mindenki tudja mélyen a szívében. Mindegy, mi lesz, úgyis csak ugyanaz a néhány ember vetélkedik egymással érte, nem? Van egyáltalán lehetősége másoknak?
- ChiFeng-Zun ellenzi, nem? Olyan sokszor próbálta megállítani Jin GuangShant, közvetetten vagy másképp. Szerintem még hosszú idő lesz, mire befejezik a tanakodást rajta.
- És csak egyetlen személy lehet az, aki elfoglalja a Vezető Harcművész posztját. Ha tényleg erre kerül a sor, még néhány évet is eltölthetnek vitatkozással, mire kiderül, ki is legyen az, gondolom.
- Mindig azoknak kell aggodalmaskodni, akik a csúcson vannak. Nem a mi dolgunk. Az ilyen kis rákocskáknak, mint mi, semmi beleszólása nincsen, még ha akarnánk, akkor sem.
Valaki hirtelen más irányba terelte a témát.
- Volt bármelyikőtök Felhőzug Könyvtár Pavilonjának átadási ünnepségén? Én elmentem. Ott álltam és csak néztem, pont olyan lett, mint korábban volt. Igen nehéz vállalkozás volt.
- Igen, nagyon. Olyan hatalmas harcművész rezidencia, több száz éves, földöntúli birodalom - hogy sikerült újjáépíteniük ilyen rövid idő alatt?
- Ha már erről beszélünk, sok örömteli esemény volt ezekben a napokban, nem?
- Jin ZiXuan fiának hetedik napos ünnepségére gondolsz? Egész halom színes holmit adtak neki, de a kölyök egyiket se szerette. Olyan nagyon sírt, hogy majdnem lesikította a Ragyogás Csarnokának tetejét. Milyen érdekes, hogy akkor bezzeg kacag, amikor meglátja apja Suihuáját. A szülei olyan boldogok voltak. Mind azt mondták, csodálatos kardvívó lesz belőle, amikor felnő.
Nem messze egy fehérbe öltözött férfi gondosan vizsgálgatott egy jáde függőt a kezében. Amikor ezt meghallotta, elmosolyodott.
Egy harcművésznő szólalt meg:
- Jin asszony olyan szerencsés... Bizonyosan feladta elmúlt életében, hogy a halhatatlanok közé emelkedhessen, azért nyert ilyen sok szerencsét ebben az életben.
- Úgy látszik, igaz, hogy bármihez is értesz, minden rendben van, ha jó háttérrel rendelkezel - mondta a társa. - Ő nyilvánvalóan épphogy megjárja...
A fehérbe öltözött férfi finoman összeráncolta a homlokát. Szerencsére a némiképp savanyú megjegyzést gyorsan követte egy sokkal hangosabb:
- A LanlingJin Szekta tényleg megérdemli a hírnevét. Még a pár nappal ezelőtt született kisbaba is ilyen hatalmas ünnepséget kapott.
- Nem emlékszel, kik a baba szülei? Hát el tudnák ezt hanyagolni? Nem csak azért, mert a Fiatal Jin Asszony férje nem tűrné el. Ha az ünnepség csak egy picivel is kisebbb lenne, a Fiatal Jin Asszony anyósa, az öccse - melyikük engedte volna meg? Az egy hónapos kor ünnepésére is sor kerül hamarosan, az még sokkal pompázatosabb tud lenni.
- Ha már erről beszélünk, hallottad, hogy azt mondják, hogy az egy hónapos ünnepségre... egy bizonyos valakit is meghívtak?
- Kit?
- Wei WuXiant!
Egy pillanatra csend ereszkedett a Kincstár Pavilonra.
Valaki felhördült.
- Tényleg?... Azt hittem, csak pletyka. Tényleg meghívták?!
- Igen! Az elmúlt néhány napban megerősítették. Wei WuXian elmegy.
Másvalaki is hangott adott döbbenetének.
- Mégis mit képzel a LanlingJin Szekta, mit csinál? Elfeledték azt a sok, ártatlan embert, akiket Wei WuXian ölt meg a Qiongqi úton?
- Ki merne elmenni Jin Ling egy hónapos ünnepségére most, hogy egy ilyen személyt is meghívtak? Én amúgy se megyek, történjék bármi.
A tömeg nagy része titokban gúnyolódott rajta. Nem is vagy eléggé képesítve ahhoz, hogy meghívást kapj és azon aggódsz, menj-e vagy sem?
A fehérbe öltözött férfi felvonta a szemöldökét. Miután választott, kisétált a Kincstár Pavilonból.
Néhány lépéssel később befordult egy kis sikátorba. Egy fekete ruhás alak jelent meg előtte.
- Fiatal Mester, elintézted a bevásárlást?
Wei WuXian odadobta neki a finoman megmunkált, szantálfa dobozt, melyet a kezében tartott. Wen Ning elkapta és kinyitotta. Benne egy fehér jádekővel díszített függő feküdt. A jáde áttetsző volt. Puha fény hullámzott benne, mintha csak élne.
Arca felragyogott.
- Olyan szép!
Wei WuXian:
- Ez a kis ékesség nem volt valami olcsó. Majdnem nem volt elég a nővéred pénze, hogy ezek után még új öltözetet is tudjak venni. Egyetlen érmém se maradt. Kapok majd szidást, ha visszaértünk.
- Nem, nem - mondta Wen Ning sietve. - A Fiatal Mester ajándékot vett a hajadon Jiang kisfiának. A nővérem nem fog leszidni.
Wei WuXian:
- Emlékezz a szavaidra. Amikor majd leszid, jusson eszedbe egy kicsit, hogy kisegíts.
Wen Ning bólintott, majd hozzátette:
- A Fiatal Jin Ling Mesternek biztosan nagyon fog tetszeni ez az ajándék.
Wei WuXian azonban így válaszolt:
- Nem ez a fő ajándék, amit adok neki. Ez csak egy kis adalék. Azok a holmik a Kincstár Pavilonban - mire jók, azon kívül, hogy szépek?
Wen Ning megtorpant a meglepetéstől.
- Akkor, Fiatal Mester, milyen ajándékot készítettél elő?
Wei WuXian:
- Az Ég akaratát nem érthetik meg a halandók.
Wen Ning:
- Ó.
Nem faggatta tovább. De végül maga Wei WuXian nem tudta tovább magában tartani.
- Wen Ning, nem kellene tovább faggatóznod, kíváncsiságból? Hogy tudtad abbahagyni a kérdezősködést annyival hogy „ó”? Nem akarod tudni, mi lesz az ajándék???
Wen Ning üres tekintettel bámult rá. Végül leesett neki.
- … De igen! Fiatal Mester! Milyen ajándékot készítettél elő?
Wei WuXian végül előhúzott egy kis fadobozt a ruhaujjából. Megrázta Wen Ning orra előtt és mosolygott. Wen Ning átvette, kinyitotta, majd felhördült.
- Micsoda csodálatos csengő!
A „csodálatos” nem is annyira a mesteri munka bonyolultságát dícsérte, bár az ezüst tisztasága és a meglepően életszerű, kilenc szirmú lótusz a csengő oldalába vésve a mester szaktudásának legjavát adta. Wen Ning azonban azon hördült fel, hogy mekkora mágikus erő gyűlt össze egyetlen kicsi csengőben.
Wen Ning:
- Fiatal Mester, ez az, amin egész múlt hónapban dolgoztál, amikor napokig bezárkóztál a Barlangba vég nélkül?
Wei WuXian:
- Úgy van. Amíg az unokaöcsém magával hordja ezt a csengőt, egyetlen kicsit is kisebb szintű lénynek eszébe sem fog jutni, hogy a közelébe menjen. Te sem érintheted meg. Valószínűleg jó ideig hatással lenne rád, ha megpróbálnád.
Wen Ning bólintott.
- Érzem.
Wei WuXian elővette a függőt és a csengőre akasztotta. A két tárgy összetéve kiváltképp gyönyörködtette a szemet. Egészen elégedett volt vele.
Wen Ning:
- De mivel részt veszel a Fiatal Jin Ling Mester egy hónapos ünnepségén, Fiatal Mester, vissza kell fognod magad, amikor meglátod a hajadon Jiang férjét. Ne különbözz össze vele...
Wei WuXian legyintett.
- Efelől nyugodt lehetsz. Tudom, mit tegyek és mit ne. Azért, mert Jin ZiXuan meghívott engem, egy egész évig nem mondok rá semmi rosszat.
Wen Ning zavartan megvakarta a fejét.
- A múltkor, amikor a Fiatal Jin Mester azt mondta az embereknek, hogy küldjék el neked a meghívót a Temetőbuckák lábához, azt gondoltam, biztosan csapda. És aztán kiderült, ez csak félreértés. Igazán nem volt szép vele szemben. Korábban nem mondtam volna, de a valóságban a Fiatal Jin Mester egészen kedves ember...
Délben a Qiongqi út mellett haladtak el.
Mióta újjáépítették, hosszú ide telt el, hogy a Qiongqi utat átnevezzék. Wei WuXian maga sem tudta, most hogy hívták. Úgy tűnt, mások sem emlékeznek rá, ezért legtöbbször még mindig Qiongqi útként emlegették. Először egyikük sem vett észre semmi változást. De amikor a völgy közepét elérték, Wei WuXian kezdte úgy érezni, hogy valami nagyon nincs rendjén.
Nem szokott errefelé ilyen kevés járókelő lenni.
Wei WuXian:
- Valami baj van?
Wen Ning kivillantotta a szeme fehérjét. Egy pillanattal később pupillái újra helyükre csúsztak.
- Nem. Olyan csendes.
Wei WuXian:
- Tényleg egy kicsit túl csendes.
Még egy töredékét sem tudta elkapni azoknak a nem emberi zajoknak, melyeket máskor mindig hallott errefelé.
Wei WuXian érzékei azonnal riadót fújtak.
- Menjünk! - suttogta.
Amikor megfordult, Wen Ning felemelte a kezét, hogy elkapjon valamit.
Egy tollas nyílvessző volt, mely egyenesen Wei WuXian mellkasának irányozódott!
Wei WuXian azonnal felpillantott. Számtalan rejtekhelyről emberek emelkedtek fel a völgy mindkét oldalán. Több, mint háromszázan voltak. Legtöbben a Hóban Tündöklő Rózsa köntösét viselték, de néhányan más egyenruhát is hordtak. Mindannyiuknak íj volt a hátukon és kardok lógtak öveiken, páncélba öltöztek, mozdulataik ébreséget sugároztak. A hegyek és a többi ember védelmében minden kard és nyílvessző egyenesen rá mutatott. Az első tollas nyílvessző, melyet Wei WuXianra kilőttek, a tömeg vezetőjétől származott. A férfinak erőteljes testfelépítése és sötétes bőre volt. Jóképű vonásai némiképp ismerősnek tűntek.
Wei WuXian:
- Ki vagy te?
A férfi eredetileg szólni akart néhány szót, miután a nyílvesszőt kilőtte. De a kérdés hallatán az egész szép beszédet egyszeriben elfelejtette.
- Még meg mered kérdezni, ki vagyok? - fújtatott. - Jin ZiXun vagyok!
Wei WuXian azonnal visszaemlékezett rá. Ez volt Jin ZiXuan unokatestvére. Látta már korábban néhány alkalommal.
Szíve már régóta nehéz volt. Kezdetben eltöltötte az öröm, hogy úton lehet Jiang YanLi fiának egy hónapos ünnepségére. De mostanra az öröm már elszállt, mintha árnyék felhőzte volna el. De nem volt hajlandó mindezen sokat gondolkodni, azt sem akarta találgatni, vajon miért szerveztek itt rajtaütést ellene.
Jin ZiXun felemelte a hangját.
- Wei WuXian, figyelmeztetlek! Vedd le a gonosz átkot most azonnal, amit rám küldtél, és akkor úgy teszek, mintha semmi sem történt volna és engedlek elszabadulni a horogról.
Wei WuXian meglepetésében megdermedt. Még ha tudta, hogy azonnal tagadásként fogják értelmezni is, akkor is tisztáznia kellett a dolgokat.
- Milyen átkot?
Ahogyan számított rá, Jin ZiXun azt gondolta, hiába kérdezi, úgyis tudja.
- Még mindig tetteted, hogy semmiről sem tudsz? - Szétnyitotta magán köntöse szegélyét. - Rendben. Megmutatom, miféle gonosz átok ez!
Jin ZiXun mellkasát teljes egészében mindenféle méretű lyukak borították!
A kisebb lyukak szezámmag méretűek voltak, míg a nagyobbak, mint a szójabab. Egész testén egyenletesen szóródtak szét hajmeresztő módon.
Wei WuXian csak egyetlen pillantást vetett rá.
- A Száz Lyuk?
Jin ZiXun:
- Úgy van! A Száz Lyuk!
A „Száz Lyuk” az egyik legkegyetlenebb átok volt.
Régen, amikor Wei WuXian felfedező körútra indult a GusuLan Szekta Könyvtár Pavilonjában ahelyett, hogy az írásokat másolta volna, egyszer talált egy ősi könyvet. Azon a részen, ahol az efféle átkok voltak részletezve, egy illusztráció is állt a szöveg mellett. Az oldalán látható személy meglehetősen nyugodtnak látszott, mintha nem érzett volna fájdalmat, de testét ellepték az érme nagyságú lyukak.
Az átok áldozata először semmit nem érez. Legfeljebb azt gondolja, hogy pórusai kicsit kitágultak. Nem sokkal ezután azonban a lyukak elérik a szezámmafóg méretét. Minél tovább telik az idő, annál nagyobb és több lesz a lyuk. Ez így folytatódik, míg az egész testet el nem borítja a mindenféle méretű lyuk, olyan lesz, mint valami groteszk, emberi szita. Mindennek tetejében miután a bőr felszínét elborítják a lyukak, az átok a belső szervek felé kezd terjedni. Okozhat szűnni nem akaró gyomorgörcsöt, de akár a teljes belső szervek elrohadását is!
Mivel Jin ZiXun áldozata lett egy ilyen erőteljes, mégis oly nehezen levehető átoknak, Wei WuXian egy pillanatra majdnem együttérzett vele. De még ha szimpátiát érzett is, akkor is úgy gondolta, hogy Jin ZiXunnak alighanem elment a józan esze.
- Valaki megátkozott téged a Száz Lyukkal, de miért állod el az én utam? Mi köze van ennek hozzám?
Jin ZiXuan a saját mellkasára pillantott, mintha ő maga is undorodott volna magától. Visszahajtotta a köntös szegélyeit.
- A bűnözőtől eltekintve, aki olyan elhajlott módszereket, mint te, ki más küldött volna rám ilyen barbár dolgot?
Wei WuXian azt gondolta magában, hogy bizonyára sokan szerettek volna hasonlót tenni. Lehetséges volna, hogy Jin ZiXun azt hitte, valójában népszerű az emberek körében?
De nem akarta mindezt hangosan kimondani, hogy felingerelje vele Jin ZiXunt, csak rontott volna a helyzeten.
- Jin ZiXun, én nem használok ilyen alantas trükköket. Ha én meg akarok ölni valakit, mindenki tudtára adom, hogy az a személy az én kezem által halt meg. És ha tényleg meg akartalak volna ölni téged, ezerszer rosszabb állapotban lennél most, mint amilyenben vagy.
Jin ZiXun:
- Mindig eléggé öntelt voltál, nem? Most meg még ahhoz sem vagy elég merész, hogy elismerd, amit tettél?
Wei WuXian:
- Nem én voltam, aki ezt tette veled. Miért ismerném el?
Jin ZiXun szemeiben ölésvágy csillogott.
- Udvariasság az erőszak előtt - ha nem ragadod meg ezt az esélyt arra, hogy visszafordulj, nem foglak könnyen elengedni!
Wei WuXian megtorpant.
- Ó, valóban?
Hogy mit értett azon, hogy „nem fogja könnyen elengedni”, egészen világos volt.
Két módja létezett annak, hogy valaki levegye a Száz Lyuk átkot. Ha az, aki eredetileg küldte az átkot, nem emelte fel saját magától, akkor egyetlen megbízható, végleges módszer volt rá:
Megölni azt, aki az átkot küldte!
- Nem fogsz könnyen elegedni? Te? - kérdezte Wei WuXian megvetően. - Mindössze ezzel a pár száz emberrel, amid van?
Jin ZiXuan intett a karjával. Az összes növendék ráhelyezte íjára a nyílvesszőket és egyenesen Wei WuXianra és Wen Ningre céloztak vele, akik a völgy közepén álltak. Wei WuXian is ajkaihoz emelte Chenqinget. A fuvola éles futama belehasított a völgy csendjébe.
Válasz azonban nem érkezett.
- Az egész területet már régen megtisztítottuk, várva, hogy erre járj - mondta Jin ZiXun. - Senki sem jön a segítségedre, akármennyit is játszol. Ez a temető, melyet kizárólag neked készítettünk elő!
Wei WuXian hidegen nevetett.
- A halálodat keresed!
Amint ezt kimondta, Wen Ning felemelte a kezét és letépte a nyakában függő, piros zsinórón lógó talizmánt. Amikor a zsinór elpattant, teste megreszketett, arcának izmai vonaglani kezdtek. Fekete hasadásokra emlékeztető vonalak kúsztak fel nyakáról az arcára. Hirtelen felemelte a fejét, és elnyújtott, nem emberi üvöltés hagyta el a torkát!
Sok, éjjeli vadászatban jártas harcművész akadt a rajtaütés háromszáz résztvevője között. Egyikük sem találkozott még soha olyan ádáz élőholttal, ami ilyen rettenetes hangot tudott volna kiadni. Mindannyian érezték, hogy térdük kicsuklik alóluk. Jin ZiXun fejbőre viszketni kezdett. Felemelte karját.
- Kioldani! - parancsolta.
A nyílvesszők záporozni kezdtek!
Wen Ning puszta kezeivel letört egy szikladarabot és magasra tartotta a levegőben, annyi nyílvesszőt hárítva vele, amennyit csak tudott. Miután a nyilak zápora alábbhagyott, nagyjából száz harcművész ugrott le a falakról és rohamozta meg kettejüket. Wei WuXian hátrált néhány lépést. Egy félresiklással kikerülte egy kardpenge alattomos vágását.
Amíg Wen Ning a száz emberrel foglalatoskodott, Jin ZiXun felhasználta az esélyt a támadásra. Amikor látta, hogy Wei WuXian nem hord magával kardot, csupán fuvolát, mely alkalmilag hasznavehetetlennek bizonyult, felnevetett.
- Ez az ár, melyet az önteltségedért fizetsz. Lássuk, hogy tudsz ellenállni kard nélkül.
Keze egyetlen intésével Wei WuXian egy sorozatnyi, zöld lángokkal égő talizmánt küldött előre, melyek jelentősen lecsökkentették Jin ZiXun kardjának fényét, amint nekiütköztek. Mivel ilyen erős támadás lepte meg, miközben nevetett, Jin ZiXun a harcra kezdett koncentrálni. Harcoltak egy darabig, mikor valami hirtelen kireppent Wei WuXian ruhaujjából. Pillantása megfagyott, mikor rájött, mi történt.
Az ajándék volt, melyet Jin Lingnek készített. Mivel túlságosan is törődött vele, attól félve, hogy véletlenül eltöri, de közben gyakran szerette volna elővenni és nézegetni is, pusztán köntöse sekély ruhaujjába rejtette. A harc közben azonban most véletlenül kicsúszott és egyenesen Jin ZiXun felé reppent. Jin ZiXun azt gondolta, hogy ez is valamilyen rejtett fegyver, vagy talán meghatározhatatlan méreg volt. Ki akart térni előle, de meglátta Wei WuXian arckifejezését. Meggondolva magát elkapta a levegőben. Finoman kidolgozott, kicsi fadoboz volt, melyre egy sor apró szótagot véstek - Jin Ling nevét és születési dátumát. Jin ZiXun megdermedt a meglepetéstől, majd rájött, mit tart a kezében és hangos nevetésben tört ki.
Wei WuXian arca elsötétedett, szavanként tagolta a mondatot:
- Add. Vissza. Most.
Jin ZiXun gúnyolódva felemelte a fadobozt.
- Ajándék A-Lingnek?
Wen Ning nem olyan messzire állt tőlük. Mivel egymaga felért több, mint száz katonával, uralta a zűrzavart.
Jin ZiXun:
- Csak nem tényleg azt gondoltad, hogy részt vehetsz A-Ling egy hónapos ünnepségén, hm?
A kérdés hallatán Wei WuXian kezei enyhén megreszkettek.
Ekkor hirtelen egy hang kiáltott rájuk:
- Állj!
Egy fehér köntösű alak szökkent le könnyedén a völgybe, Wei WuXian és Jin ZiXun közé állva. Amikor látta, ki érkezett, Jin ZiXun felhördült:
- ZiXuan? Miért vagy itt?!
Jin ZiXuan rátette kezét kardja markolatára, látnivalóan dühöngött.
- Mit gondolsz, miért vagyok itt?!
Jin ZiXun:
- Hol van A-Yao?
Jin GuangYao érkezésére számított, akinek itt kellett volna lennie, hogy segítsen neki. Múlt évben még nagy lenézéssel kezelte Jin GuangYaót. Mostanra kapcsolatuk sokat javult, annyira, hogy sokkal közvetlenebbül kezdte nevezni.
Jin ZiXuan:
- Megállítottam Pontytoronyban. Ha nem lepleztem volna le, miután olyan furcsának látszott, ti ketten még mindig tovább akarnátok ezt folytatni? Miért nem mondtad el nekem, hogy a Száz Lyuk átok ül rajtad, miért jöttél ehelyett anélkül ide, hogy bármit is mondtál volna?!
A tény, hogy Jin ZiXunt megátkozták a Száz Lyukkal, nem olyasvalami volt, amit elmondhatott volna. Először is, jó külseje és jó testfelépítése volt. Mindig jóképűként gondolt magára és nem tudta elviselni, hogy a többiek megtudják róla, ilyen fertelmes, visszataszító átok hatása alatt áll. Másodszor, az, hogy meg tudták átkozni, azt jelentette, hogy harcművészetének szintje nem volt elég magas, mivel mágikus energiája túl gyenge volt ahhoz, hogy kitartson az átok ellenében. Ez még kényelmetlenebbé tette számára, hogy elmagyarázza a többieknek. És ezért Jin GuangYao volt az egyetlen, akinek beszélt az átokról, hogy járjon közben az érdekében Jin GuangShannál, találjanak számára orvost és átoktörőt. Mégis ketten együtt sem voltak képesek semmit tenni.
Jin Ling egy hónapos ünnepsége történetesen épp közelgett, melyre Jin ZiXuan meghívta Wei WuXiant. Jin GuangShan már a kezdetektől nem nézte jó szemmel az ötletet, ezért azt javasolta, Jin ZiXun használja ki a kínálkozó lehetőséget, ölje meg Wei WuXiant útban az ünnepségre. Így aztán soha nem fog felbukkanni Pontytoronyban.
Wei WuXian Jiang YanLi shidije volt, a házaspár pedig különösképp közel állt egymáshoz. Jin ZiXuan mindent elmondott a feleségének, nem számított, mennyire hétköznapi apróságról volt is szó. Néhányan aggódtak, hogy elmondhatja a tervet, így Wei WuXian nem fog útra kelni, ezért Jin ZiXuant sötétben tartották az egészet illetően. Ez valóban kissé tisztességtelen volt.
Amikor látta, hogy minden kiderült, Jin ZiXunt akaratlanul is bűntudat kezdte gyötörni. De mindez mit sem számított, saját életét sokkal többre tartotta.
- ZiXuan, egyenlőre ne mondd meg a sógornőmnek. Mindkettőtöktől hivatalosan is elnézést kérek, amint megszabadultam ezektől a dolgoktól itt a testemen!
Amikor Wei WuXian utoljára látta Jin ZiXuant, azt még mindig a fiatalság büszkesége töltötte el. Most azonban, házasember lévén, sokkal érettebbnek tűnt. Hangja határozott volt, bár arca elsötétült.
- Még mindig visszafordítható a helyzet. Mindannyian hagyjátok ezt abba!
Jin ZiXun egyszerre volt dühös és türelmetlen.
- Miért kellene mindezt visszafordítani, ha már eddig fajult a helyzet? Nem látod ezeket itt rajtam?!
Úgy látszott, mintha ismét fel akarná emelni a ruháját, hogy felfedje alatta lyukakkal fedett mellkasát. Jin ZiXuan gyorsan megállította:
- Nem szükséges! Jin GuangYaótól már hallottam róla!
Jin ZiXun:
- Mivel már hallottad tőle, akkor tudnod kell, hogy nem várhatok. Ne mondd nekem, hogy a sógornőm shidije élete többre való, mint a bátyádé?
Jin ZiXuan:
- Tisztában vagy vele, hogy nem ilyen ember vagyok! De nem szükségszerűen ő az, aki megátkozott téged a Száz Lyukkal. Miért sietsz ennyire? Különben is, én vagyok az, aki meghívtam Wei WuXiant A-Ling egy hónapos ünnepségére. Ha így kezeled a dolgokat, milyen helyzetbe hozol engem ezzel? Milyen helyzetbe hozod a feleségemet?
Jin ZiXun felemelte a hangját.
- A legjobb, ha nem vesz részt az ünnepen! Mit gondol Wei WuXian, kicsoda ő? Megérdemli, hogy ott legyen a szektánk ünnepségén? Bárki megérinti őt, csak sötétséggel fertőzi meg magát! ZiXuan, amikor meghívtad, nem aggódtál miatta, hogy te, a sógornőm és A-Ling el nem törörölhető módon beszennyeződtök egész életetekre?!
- Fogd be a szád, most azonnal! - kiabálta Jin ZiXuan.
Jin ZiXun őrjöngő dühében ökölbe szorította a kezét. A csengőt és a jáde függőt tartalmazó fadoboz egyszeriben porrá zúzódott!
Wei WuXian jól látta, ahogyan a doboz darabokra törik. Pupillái összehúzódtak, Jin ZiXunra vetette magát. Jin ZiXuan azonban nem tudta, mit tartalmazott a doboz. Felemelte a kezét és hárította a támadást.
- Wei WuXian! - kiáltotta. - Nem volt még elég?!
Wei WuXian mellkasa hevesen zihált. Szemei vörösek voltak. Jin ZiXuan és Jin ZiXun unokatestvérek voltak, akik fiatal koruk óta jól ismerték egymást. De mivel majdnem húsz év korkülönbség volt köztük, ebben a pillanatban mégis igen nehéznek tűnt Jin ZiXuan számára, hogy a kívülálló pártját fogja. És igazság szerint amúgy sem kedvelte Wei WuXiant különösebben.
Összeszedte magát és így szólt:
- Mondd meg Wen Ningnek előbb, hogy hagyja abba. Ne engedd, hogy folytassa ezt a tombolást és még rosszabbá tegye a helyzetet, mint amilyen már most is.
Wei WuXian hangja rekedt volt.
- … Miért nem te állítod le őket előbb?
Könyörtelen kiáltások és üvöltések hangzottak körülöttük.
- Miért vagy még mindig ilyenkor is ennyire makacs? - dühöngött Jin ZiXuan. - Amikor mindenki lenyugszik, követhetsz engem Pontytoronyba, hogy megmagyararázd a helyzetet és válaszolj néhány kérdésre. Amikor már minden világos lesz és ha nem te vagy az, aki az átkot küldte, természetesen minden rendben lesz!
Wei WuXian:
- Mondjam meg neki, hogy hagyja abba? Amikor szólok Wen Ningnek, hogy álljon le, a nyílvesszők egyenesen a szívem felé fognak szállni és még csak nem is maradok egy darabban, amikor meghalok! És te még azt hiszed, el tudnám magyarázni a dolgokat Pontytoronyban?
Jin ZiXuan:
- Nem fognak lőni!
- Nem fognak? - nevetett Wei WuXian. - Hogy lehetsz biztos benne? Jin ZiXuan, van egy kérdésem hozzád: amikor meghívtál, tényleg nem tudtál a tervükről, hogy meg akarnak ölni?!
Jin ZiXuan meghökkent egy pillanatra, majd dühösen tört ki:
- Te! Wei WuXian... megőrültél?!
Wei WuXian elnyomta magában a gyűlölet fellángolását. A hangja jéghideg volt.
- Jin ZiXuan, állj félre most azonnal. Nem foglak bántani, de nem is hagyom, hogy provokálj.
Amikor látta, hogy még mindig nem hajlandó megadni magát, Jin ZiXuan hirtelen előre vetette magát, mintha le akarta volna fogni.
- Miért nem tudsz csak most az egyszer meghátrálni?! A-Li még mindig...
Amint kinyúlt Wei WuXian felé, különös, súlyos hangot hallott.
A hang mintha kicsit túlságosan is közelről érkezett volna. Jin ZiXuan megdermedt meglepetésében. Lepillantott és végre meglátta a kezet, mely áttörte a mellkasát.
Anélkül, hogy bármelyikük észrevette volna, Wen Ning már csatlakozott körükhöz. Érzelemmentes arcának egyik felét ragyogó vércseppek pettyezték.
Jin ZiXuan ajkai mozogtak. Arckifejezése üres volt. Mégis, valahogy sikerült folytatnia a mondatot, amit nem tudott befejezni:
- … még mindig rád vár Portytoronyban, hogy részt vegyél A-Ling egy hónapos ünnepségén...
Wei WuXian arckifejezése ugyanilyen üres volt. Ilyen rövid idő alatt még fel sem fogta, mi történt.
Mi történt?
Hogy történhetett mindez pisztán pár másodperc leforgása alatt?
Nem.
Ez nem lehet.
Valami valahol nagyon elromlott.
Wen Ning visszahúzta a kezét, mellyel áttörte Jin ZuXuan mellkasát, tátongó lyukat hagyva rajta.
Jin ZiXuan arca megrándult a fájdalomtól, mintha úgy érezte volna, a seb nem volt túl nagy, mintha még mindig állva tudna maradni. De lábai végül mégis feladták, térdre rogyott a földön.
Félelem sikolyai hangzottak fel körülötte.
- A... A Szellemtábornok megőrült!
- Megölte, megölte! Wei WuXian megölette Jin ZiXuant a Szellemtábornokkal!
- Lőjjetek! - ordította Jin ZiXun. - Mire vártok?! Löjjétek ki a nyílvesszőket!
Amikor azonban megfordult, embertelen módon lopakodó, fekete alak közelített felé. Érezte, amint összeszorul a torka, ahogyan a nagy, sápadt, kék vénákkal erezett kéz ráfonódott a nyakára.
- Aaaaaaaaaahhh...!!!
Wei WuXian tehetetlenül állt, mozdulatlanul.
Nem.
Ez nem az volt.
Nyilvánvalóan jól uralta Wen Ning cselekedeteit.
Még ha tombolásra késztette is, akkor is képesnek kellett volna irányítania.
Mindig tökéletesen tudta irányítani.
Egyáltalán nem akarta megölni Jin ZiXuant.
Soha nem állt szándékában megölni Jin ZiXuant! Csak egy pillanat volt. Nem tudta, miért, de egyszer csak képtelen volt irányítani tovább... Elvesztette felette az uralmat!
Jin ZiXuan teste nem tudta tovább megtartani magát, előredőlt. Egy puffanással kiterült a földön.
Egész életében gőgös és önelégült volt, nagy fontosságot tulajdonított megjelenésének és modorának. Szinte mániákusan szerette a tisztaságot és irtózott minden szennytől. Most azonban, arca egyik felével a földre zuhanva, a lehető legkevésbé méltóságteljes módon hevert a porban. Az arcán lévő vércseppeknek megegyezett a színe az élénkvörös pettyel homloka közepén.
A fényt bámulva, mely lassak kihunyt szemeiben, Wei WuXian elméje teljességgel lelassult. Körülötte minden vér és sikolyok óceánjává vált, de ő semmit sem hallott többé.
Az egyetlen dolog, melyet hallott, egy hang volt legbelül, mely újra és újra kérdezgette:
Nem mondtad-e, hogy tudod, mit kell és mit nem kell tenned?
Nem mondtad-e, hogy tudod irányítani?
Nem mondtad-e, hogy nem lehet semmi probléma, hogy semmi sem történhet?!
Wei WuXian feje üres volt. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, míg végre szemei ismét kinyíltak.
Maga felett a Démoni Mészárlás Barlangjának mennyezetét látta.
Mind Wen Qing, mind Wen Ning mellette volt.
Wen Ning pupillái ismét visszaváltottak fehérből. Már nem őrjöngött, halkan beszélgetett Wen Qinggel. Amikor látta, hogy Wei WuXian felnyitotta a szemeit, csendben letérdelt a földre. A kivörösödött szemű Wen Qing azonban egy szót sem szólt.
Wei WuXian felült.
Egy kis csend után hirtelen gyűlölet hulláma kezdett örvényleni szívében.
Lábával megcélozta Wen Ning mellkasát és egy jól irányzott rúgással a földre küldte.
Wen Qing megrázkódott. Ökölbe szorította kezeit, de még mindig lesütötte szemét és csukva tartotta a száját.
- Kit öltél meg? - üvöltötte Wei WuXian. - Tudod, kit öltél meg?!
Ekkor azonban a ragyogó arcú Wen Yuan futott be a barlangba kintről, egy szalma pillangóval a fején:
- Xian bátyó...
Eredetileg szerette volna megmutatni Wei WuXiannak a pillangót, amit új színekkel festett át. De amint belépett, meglátta a démonná változott Wei WuXiant és a földön összetekeredett Wen Ninget. A döbbenettől elállt a szava. Wen Yuan olyannyira megrémült, hogy egész testében remegni kezdett. A pillangó kiesett a hajából és lehullott a földre. A kisfiú egyszeriben sírni kezdett. Negyedik Nagybácsi görnyedezve besietett és magával vitte.
Miután felrúgták, Wen Ning ismét feltápászkodott és illő módon elé térdelt, szótlanul. Wei WuXian a gallérjánál fogva felemelte és rákiáltott:
- Bárkit megölhettél volna, miért kellett Jin ZiXuant megölnöd?!
Wei Qing oldalról figyelte őket. Úgy festett, mintha oda akart volna rohanni, hogy megvédje testvérét, mégis erőnek erejével visszatartotta magát. Bánat és félelem könnyei záporoztak orcáin.
Wei WuXian:
- Most, hogy meghalt, mit fog csinálni sidzse? Mit fog csinálni sidzse fia?! Mit fogok csinálni én?! Mi lesz velem?!
Kiabálása visszhangzott a barlangban, kívülre is kihallatszott. Wen Yuan csak még jobban sírt.
Amint a gyerek sírása a messzeségből elért a füléig és ahogyan szemei előtt látta a rémült testvéreket, kik nyilvánvalóan egyáltalán nem tudták, mit tegyenek, Wei WuXian érezte, ahogy szíve még mélyebbre süpped a sötétségbe. Mégis, miért zártam el magam a Temetőbuckákra ennyi éven át?, kérdezte magától. Miért kell mindezen keresztülmennem? Miért választottam ezt az ösvényt már a kezdetektől fogva? Miért hoztam magam ilyen helyzetbe? Minek látnak engem mások? Mit nyertem vele? Megőrültem? Megőrültem? Megőrültem?!
Bárcsak ne választotta volna ezt az ösvényt a kezdetektől fogva.
- …. Én... sajnálom... - suttogta hirtelen Wen Ning.
Csak egy holttest volt, kifejezéstelen arcú, szemei nem érezték a meleget, könnyei nem tudtak hullani. Mégis ebben a pillanatban halott arcán őszinte fájdalom honolt.
- Sajnálom... - ismételte. - A-a-az én hibám volt... Sajnálom...
Amint dadogását hallgatta, ahogyan egyre és egyre mentegetőzött, Wei WuXian egyszeriben kiváltképp nevetségesnek érezte magát.
Egyáltalán nem Wen Ning hibája volt.
Az ő saját hibája volt.
Örjöngésében Wen Ning nem volt több, mint egy fegyver. A személy, aki létrehozta ezt a fegyvert, ő maga volt. Az ő parancsaira hallgatott ez a fegyver.
Ott és akkor annyi feszültség és ölésvágy volt jelen, mindezek tetejében Wei WuXian sosem habozott kimutatni ellenséges érzelmeit Jin ZiXuan felé Wen Ning előtt, amikor az öntudatlan volt. Wen Ning „ellenség”-ként azonosította Jin ZiXuant, amikor rátámadt, végrehajtva a „megsemmisítés” parancsot, gondolkodás nélkül.
Ő maga volt az, aki nem tudta ezt a fegyvert uralni. Ő maga volt az, aki túlságosan magabiztossá vált önnön képességei felől. Ő maga volt az, aki nem vett tudomást mindazon baljóslatú előjelekről, melyek eddig történtek, abban a hitben, hogy magához tudja ragadni az uralmat minden helyzetben.
Wen Ning egy fegyver volt, de saját akaratából vált-e fegyverré?
Boldog lehetett-e egy ilyen szelíd, dadogó ember, miközben Wei WuXian irányítása alatt embereket gyilkolt?
Egyszer kapott egy tál lótuszgyökér levest, melyet Jiang YanLi adott neki. Egészen a Temetőbuckákig hozta, egyetlen cseppet sem löttyintett ki belőle. Bár ő maga nem tudta meginni, elégedetten nézte, hogy valaki más fogyasztja el, még azt is megkérdezte, milyen íze van, miközben magában megpróbálta azt elképzelni. Érezheti-e magát akár csak a legkevésbé is jól azután, hogy saját kezeivel ölte meg Jiang YanLi férjét?
Nem csak saját magára vállalta az összes hibát, de még elnézést is kért tőle.
Wen Ning gallérját markolva Wei WuXian ránézett a sápadt, élettelen arcra. Szemi előtt hirtelen felrémlett Jin ZiXuan piszkos, sárral és vérrel borított arca. Hasonlóan sápadt, hasonlóan élettelen volt mindkettő.
Eszébe jutott Jiang YanLi is, aki végre hozzáment a férfihoz, akit szeretett, miután oly sok nehézségen kerekedett felül. Eszébe jutott Jin ZiXuan és Jiang YanLi fia, A-Ling, a gyermek, aki tőle kapta udvariassági nevét. Még olyan fiatal volt. Már hét nappal születése után tudta, hogyan nevessen, valahányszor meglátta apja kardját. Mindkét szülője örömmámorban úszott. Egy hónapos ünneplése következik nemsokára.
Amint gondolkodott és gondolkodott, Wei WuXian hirtelen könnyekben tört ki.
Hangját mély tehetetlenség színezte.
- … Tud valaki segíteni rajtam... mit kellene most csinálnom?
A múltban mindig mások kérdezték őt, mit tegyenek. Most ő volt az, aki másokat kérdezett efelől és senki nem volt képes neki választ adni rá.
Wei WuXian váratlanul enyhe fájdalmat érzett nyaka oldalán, mintha éles tű szúrta volna meg. Úgy érezte, egész teste elzsibbad. Mivel pillanatnyi szórakozottságában óvatlanná vált, csak néhány másodperccel később döbbent rá, mi is történt. Teste összeroskadt a sziklaágyon. Először még képes volt a karját felemelni, de hamarosan még a karja is az ágyra hullott. Többé mozdulni sem tudott.
A kivörösödött szemű Wen Qing lassan visszahúzta jobb kezét.
- … Sajnálom.
Az ő sebességével soha nem lett volna képes bevinni egy támadást sem Wei WuXiannak, de az egyáltalán nem volt olyan állapotban, amit ébernek tudott volna nevezni. Wei WuXian érezte, ahogyan elméje is elcsendesül kissé. Ádámcsutkája fel-le mozgott párszor, mielőtt kinyitotta a száját.
- Mit csinálsz?
Wen Qing és Wen Ning pillantást váltottak. Előtte állva egyszerre hajoltak meg felé ünnepélyesen.
Amikor ezt látta, nyugtalan, baljós érzés fogta el Wei WuXiant.
- Mit fogtok csinálni? Mit csinálsz?
Wen Qing:
- Amikor felébredtél, épp ennek a megbeszélésnek a közepén tartottunk. Úgy gondolom, elérkeztünk a végkövetkeztetéshez.
Wei WuXian:
- Megbeszélni mit? Hagyd abba a badarságokat! Vedd ki a tűt - eressz!
Wen Ning lassan felkelt a földről. Fejét mélyen lehajtotta.
- A nővérem és én megegyeztünk. Elmegyünk Pontytoronyba és feladjuk magunkat.
- Feladni magatokat? - Wei WuXian ledöbbent. - Hogy akarjátok ezt tenni? Bocsánatot kértek? Megadjátok magatokat?
Wen Qing megdörgölte a szemeit, arckifejezése nyugodtnak tűnt.
- Többé-kevésbé igen. Amíg nem voltál magadnál, a LanlingJin Szekta hírvivőket küldött a Temetőbuckákra néhány szóval.
Wei WuXian:
- Néhány szóval miről? Ne egyesével kelljen kihúzni belőled! Mondd egy egyben! Fejezd be a magyarázatot!
Wen Qing:
- A LanlingJin Szekta azt akarta, hogy adj nekik választ. A válasz pedig a Wen Szekta maradékának két vezetője, különösképp a Szellemtábornok, akiket át kell adnod nekik.
Wei WuXian:
- ….
Wei WuXian:
- Figyelmeztetlek benneteket. Azonnal szedd ki belőlem ezt a tűt.
Wen Qing folytatta:
- A Wen Szekta maradékának vezetői: ezek mi vagyunk. Szerintük, amennyiben átadsz bennünket, ez az egész eset ideiglenesen elintézettnek lesz tekintve. Még ágyban maradhatsz egy pár napig. A benned lévő tű hatása három nap után elenyészik. Már beszéltem róla Negyedik bácsival. Ő vigyázni fog rád és elenged téged, ha bármely szükséghelyzet állna elő a három nap letelte előtt.
Wei WuXian őrjöngött.
- Fogd be azt az átkozott szád! Már így is elszabadult a pokol, ahogyan állnak a dolgok! Ti ketten csak ne akarjatok még több bajt feltornyozni ide nekem. Feladni magatokat, a fenét. Mondtam, hogy csináljatok ilyesmit? Vedd ezt ki, de rögtön!
Wen Qing és Wen Ning nyugodtan álltak, karjukat lógatva. Hallgatásuk is hasonló volt. Wei WuXiannak nem maradt erő a testében. Hiába küszködött, nem ért el vele semmit, és senki sem hallgatott rá. Egyszeriben úgy érezte, szívében sem maradt semmi erő.
Sem kiabálni, sem mozogni nem tudott már, csak suttogott.
- Miért mentek Pontytoronyba? Nem én voltam az, aki megátkoztam a Száz Lyukkal...
Wen Qing:
- De ők már eldöntötték, hogy te voltál.
Wei WuXian mindent elkövetett, hogy kigondoljon valami megoldást. Hirtelen eszébe jutott valami.
- Akkor találjátok meg az igazi elkövetőt! Jin ZiXun bizonyára elment valamiféle átok szakértőkhöz. A legegyszerűbb módja egy átok feloldásának, ha visszaküldik, hadd legyen hatással arra, aki eredetileg rá helyezte. Még ha a teljes erejét nem is lehet visszafordítani, nagy részét mindenképp igen. Csak keresnünk kell valakit, akin ugyanilyen átok okozta sebek vannak!
Wen Qing:
- Nincs értelme.
Wei WuXian:
- Miért nincs?
Wen Qing:
- Olyan sok ember van - hol kezdjük keresni őket? Állítsunk fel ellenőrző pontot minden város minden utcájában és vegyünk rá mindenkit arra, hogy vegye le a ruháját és megnézhessük?
- Miért ne? - tiltakozott Wei WuXian.
Wen Qing:
- Ki akarna efféle ellenőrző pontokat felállítani neked? És mennyi ideig szeretnél kutatni? Lehet, hogy megtalálnánk a tettest nyolc vagy tíz év múlva, de akarnak azok az emberek ennyit várni?
Wei WuXian:
- De rajtam nincs egyetlen visszafordított átokbélyeg sem!
Wen Qing:
- A mai eset során megkérdeztek erről téged?
Wei WuXian:
- Nem.
Wen Qing:
- Úgy van. Nem kérdezték. Egyenesen arra készültek, hogy megöljenek. Érted már? Nincs szükségük semmilyen bizonyítékra. Nincs szükségük arra sem, hogy megtalálják az igazságot. Nem számít, van vagy nincs átokbélyeg a testeden. Te vagy a YiLing Pátriárka, a Démonikus Ösvény Királya. Sötét átkok a szakterületed, még az se lenne különös, ha nem lenne rajtad semmilyen átokbélyeg. Mindezek tetejében nem feltétlenül te magad tetted. Rávehettél Wen-kutyákat vagy rabszolgákat is, hogy küldjék el ezt az átkot. Akkor is te voltál. Nem leszel képes letagadni.
Wei WuXian átkozódott.
Wen Qing csendesen várta, hogy befejezze.
- És látod? Semmi értelme. Ahogy a dolgok most állnak, többé már nem fontos annak a kiléte, aki a Száz Lyuk átkot küldte. Az a tény a fontos, hogy a Qiongqi úton emberek százait és... Jin ZiXuant is megölte A-Ning.
Wei WuXian:
- … De, de...
De mi? Még ő maga sem tudta, mi következhetne a „de” után. Egyetlen indokot, egyetlen felhasználható mentséget sem tudott kigondolni.
- … De még akkor is - mondta végül, - nekem kellene mennem. Én voltam az, aki megparancsolta a hulláknak, hogy embereket öljenek. Miért a kés menjen a gyilkos helyett?
Wen Qing:
- Hát nem jobb így?
Wei WuXian:
- Jobb? Miképp?!
Wen Qing hangja nyugodt volt.
- Wei Ying, mindketten tudjuk. Wen Ning a kés, az a kés, mely megijeszti őket, de az a kés is, melyet ürügyként használhatnak fel arra, hogy megtámadjanak téged. Ha mi megyünk, a kés nélkül nem lesz több ürügyük. Az egész dolog végre véget érhet.
Wei WuXian döbbenten meredt rá. Majd artikulátlanul felordított.
Végre megértette, Jiang Cheng miért mutatott különösképp erős ingerültséget bizonyos dolgokkal szemben, amiket ő tett; miért mondta mindig, hogy Wei WuXiannak hőskomplexusa volt; miért tűnt olyannak mindig, mintha össze akarta volna őt verni. Látni másokat, akik a vállukra veszik a felelősséget, történjék bármi, és ragaszkodnak ahhoz, hogy az összes negatív következményt is felvállalják, megállítani sem tudja őket senki - az érzés rettenetesen gyűlöletes volt!
Wei WuXian:
- Értitek ti ketten vagy sem? Azzal, hogy feladjátok magatokat Pontytoronyban, tudjátok, mi történik kettőtökkel? Különösen Wen Ninggel? Hát nem te vagy az, aki legjobban szereti ezt a te öcsédet?
Wen Qing:
- Bármi is történjék vele, megérdemli.
Nem. Wen Ning nem érdemelt meg semmit. Ő volt az, aki megérdemelte.
Wen Qing:
- Akárhogyan is, már régóta halottnak kellene lennünk. Ezekben a napokban lopott időn éltünk.
Wen Ning bólintott.
Mindig is ilyen volt, bólintott arra, amit mások mondtak, mindig egyetértett, soha nem tiltakozott. Wei WuXian még soha nem irtózott ennyire a bólogatásától és simulékonyságától, mint most.
Wen Qing leguggolt az ágy mellé. Az arcába pillantott, majd hirtelen kinyúlt és mutatóujjával megpöccintette Wei WuXian homlokát.
Tett némi erőt is a pöccintésbe. Wei WuXian összeráncolta homlokát a fájdalomtól. Ezt látván Wen Qing mintha sokkal jobb hangulatba került volna.
- Elmondtam mindent, amit el kellett mondanom, elmagyaráztam a dolgokat, elbúcsúztam. Akkor hát, ég veled.
Wei WuXian:
- Nem...
Wen Qing félbeszakította.
- Soha nem mondtam neked korábban ilyen dolgokat. De most, ma valóban itt az ideje néhány dolog kimondásának. Ezután már nem lesz több esélyem kimondani őket.
- … Fogd be... engedj el... - suttogta Wei WuXian.
Wen Qing:
- Sajnálom. És köszönöm.
Wei WuXian három teljes napig feküdt.
Wen Qing számításai helyesnek bizonyultak. Három nap. Egy perccel sem korábban, egy perccel sem később. Képes volt megmozdulni, amint a három nap letelt.
Először az ujjai, aztán a végtagjai, a nyaka... Amikor szinte fagyott vére ismét keringeni kezdett testében, Wei WuXian leugrott a lépcsőkön és kirohant a Démoni Mészárlás Barlangjából.
A Wen Szekta tagjai úgy festettek, mint akik szintén nem hunyták le szemüket három napja. Csendben ültek a nagy házban az asztalok körül. Wei WuXian egyetlen pillantást sem vesztegetett rájuk. Amilyen gyorsan csak tudott, lerohant a Temetőbuckákról.
Amikor a hegy lábához ért, megállt a bokrok között, lélegzetért kapkodva. Lehajolt, kezeit sokáig térdére támasztotta, mielőtt ismét kiegyenesedett volna. De ahogy végignézett a vad mezőkkel borított erdei utakon, fogalma sem volt, hová menjen.
Temetőbuckák - épp onnan jött.
Lótuszmóló - több, mint egy éve nem járt ott.
Pontytorony? Már három nap telt el. Ha most odamegy, valószínű volt, hogy csak Wen Qing holttestét és Wen Ning hamvait találja ott.
Üres tekintettel állt. Hirtelen úgy érezte, a világban sehol nem akadt a számára hely, bármilyen nagy volt is. Azt sem tudta, mihez kezdjen.
Hirtelen a semmiből rémisztő gondolat emelkedett fel szíve mélyén. A három nap során újra és újra megtagadta ezt a gondolatot, de az csak előkerült mindig ismét, nem volt képes kitörölni magából.
Wen Qing és Wen Ning maguktól elmentek. Talán boldog volt emiatt, valahol, mélyen saját magában. Mert emiatt nem kell választásra kényszerülnie. Már választottak ők helyette és felvállalták érte az összes nehézséget.
Wei WuXian felemelte a kezét és arcul csapta saját magát.
- Miket gondolsz?! - szidta magát mély hangon.
Orcái égtek. Végre képes volt magában elnyomni ezt az ijesztő gondolatot. Ehelyett azt gondolta magában, történjék bármi is, de legalább a Wen testvérek hamvait vissza kell hoznia.
És így végül mégis csak Pontytorony irányába futott.
Wei WuXian számára semmilyen nehézséget nem okozott, hogy beosonjon bárhová, ahová csak neki tetszett. Pontytoronyban nagy csend uralkodott. Meglepetésére semmilyen erős védelmi vonallal nem találkozott, melyekre számított volna. Mindenhol keresgélt, de semmi gyanúsra nem bukkant.
Mint egy szellem, úgy kóborolta be Pontytorony palotáit. Amikor embereket látott, elrejtőzött; amikor egyedül volt, sétált. Nem tudta ő maga sem, mit keres, vagy hogy egyáltalán hogyan kellene keresnie. De amikor egy csecsemő sírását hallotta, léptei hirtelen megtorpantak. Valahol mélyen belül egy hang arra ösztökélte, hogy a sírás irányába induljon.
A sírás egy nagy, kivilágítatlan palotából szólt.
Wei WuXian hang nélkül lopózott oda a fő bejárathoz. Átkukucskált a fa ablakok finom faragványain.
A csarnokban egy fekete koporsó állt. A koporsó előtt két, fehérbe öltözött nő térdelt.
A bal oldali nő kisebb, kecsesebb volt. Alakját ezer közül is megismerte volna. Egész gyermekkorában ez az alak hordozta karjaiban sok, sok alkalommal.
Jiang YanLi volt.
Egy gyékényen térdepelve Jiang YanLi üres tekintettel bámult a koporsóra, mely olyan fekete volt, hogy szinte fénylett. A karjaiban lévő csecsemő még mindig halkan sirdogált.
- … A-Li, abbahagyhatod az itt üldögélést - suttogta a jobb oldali nő. - Menj, pihenj kicsit.
Jiang YanLi a fejét rázta. Jin asszony sóhajtott.
Ennek az asszonynak nagyon hasonló volt a személyisége barátnőjéhez, Yu asszonyéhoz. Igencsak határozott volt, hangja mindig kiemelkedett. Mégis a néhány szó, melyet most szólt, olyan halk és rekedt volt, úgy tűnt, mintha az asszony éveket öregedett volna.
- Itt maradok - unszolta tovább Jin asszony. - Nem kell tovább itt ülnöd. Nem leszel képes kitartani.
- Anya, rendben vagyok - mondta finoman Jiang YanLi. - Szeretnék még egy kicsit tovább itt ülni.
Egy pillanattal később Jin asszony lassan felállt.
- Ha így folytatod, nem leszel képes kitartani. Szerzek neked valamit enni.
Valószínűleg ő maga is már régóta ült ott. Zsibbadt lábaival kissé megingott a teste, amikor felkelt, de gyorsan megtámasztotta magát. Megfordult. Ugyanazok a kissé megkeményedett arcvonások, valóban.
Wei WuXian emlékeiben Jin asszony mindig élénk és eltökélt nő volt. Arcán folyamatosan gőgös kifejezés ült, arany ragyogás vette körbe. Ifjúságát igen jól karban tartotta és még mindig egészen fiatalnak látszott, mintha alig múlt volna húsz éves. Most azonban Wei WuXian egy középkorú, fehérbe öltözött, deresedő halántékú asszonyt látott maga előtt. Nem viselt semmilyen festéket. Hamuszín arcában kicserepesedett szája látszott.
Amikor a nő felé közelített és készült kilépni a csarnokból, Wei WuXian hirtelen nekilendült. Lába egyetlen lökésére teste a csarnok tetejére reppent, épp mikor Jin asszony előlépett. A nő becsukta maga mögött az ajtót. Hideg arckifejezéssel mély lélegzetet vett és elrendezte arcizmait, mintha csak szokásos, tekintélyes arckifejezését próbálta volna ismét magára ölteni.
De még mielőtt akárcsak befejezhette volna a mély lélegzetet, szemei kivörösödtek. Jiang YanLi előtt odabent a gyásznak semmilyen jelét nem mutatta. Amint azonban kilépett, ajkai szegletei azonnal lefelé görbültek. Vonásai feldúlttá váltak és remegni kezdett.
Ez volt a második alkalom Wei WuXian életében, hogy ilyen csúnya, mégis ennyire kétségbeejtő kifejezést lásson egy asszony arcán.
Igazán soha többé nem szeretett volna még egyszer ilyesmit látni.
Öntudatlanul is ökölbe szorította a kezét, de ujjpercei élesen megcsikordultak. Jin asszony meghallotta és feltekintett:
- Ki van ott?!
Amint felnézett, meglátta Wei WuXiant az egyik tetődísz mögé rejtőzve. Jin asszonynak igen jó volt a szeme. Meglátta a sötétségbe burkolózó vonásokat és arca egyszeriben eltorzult. Éles hangon felrikoltott:
- Mindenki! Ide, mindenki! Wei Ying itt van! Bejutott Pontytoronyba!
Wei WuXian leugrott a tetőről. Hirtelen sietős lépések zaját hallotta. Valaki kifutott a palotából. Futnia kellett.
Ebben a pillanatban nem mert Jiang YanLira nézni sem, egyetlen pillantást sem vetni rá, egyetlen szót sem váltani vele!
Miután elmenekült Pontytoronyból és elhagyta Lanling városát, Wei WuXian ismét irányt vesztett. Céltalanul bolyongott, elméjét felhő borította. Nem állt meg sehol. Nem tudta, hány város mellett haladt el, amikor hirtelen egy csapat embert látott gyülekezni egy városkapu előtt. Heves, szenvedélyes megbeszélést folytattak egymással.
Wei WuXiannak szándékában állt ügyet sem vetni rájuk, de amint elhaladt mellettük, történetesen meghallotta a „Szellemtábornok” szót. Azonnal megtorpant és a beszélgetésre figyelt.
- A Szellemtábornok igazán vad... Azt mondják, ott volt, hogy feladja magát, de azután hirtelen elszabadult. Megint öldökölt, ezúttal a Pontytoronyban.
- Még jó, hogy nem mentem oda aznap!
- Csak egy kutya volt, akit Wei WuXian képzett ki. Nem csoda, hogy mindenkit megharapott, aki az útjába akadt.
- Wei Yingnek azonban soha nem kellett volna létrehoznia, ha nem tudja irányítani. Teremtett egy veszett ebet és nem fogta pórázra. Előbb vagy utóbb mindenképp qi eltéréssel kell szembenéznie. Ahogy a dolgok álltak, kétlem, hogy ez a nap olyan messze lenne.
Wei WuXian csendben hallgatózott. Arcának izmai és ujjai finoman rángatóztak.
- Milyen szerencsétlen dolog ez a LanlingJin Szektának.
- A dolgok még rosszabbul állnak a GusuLan Szektánál! A harmincvalahány ember több mint fele tőlük való volt. Nyilvánvalóan csak azért voltak ott, hogy segítsenek lenyugtatni a dolgokat.
- Jó, hogy végül elégették a Szellemtábornokot. Vagy különben csak annak a gondolata, hogy egy ilyen lény vándorol valahol odakint és időnként megvadul, elegendő lenne ahhoz, hogy rémálmokat okozzon nekem.
- Ez a vég, mely minden Wen-kutyának kijár - köpött ki valaki.
- A Szellemtábornokot szinte teljesen porrá égették. Mostanra már Wei WuXiannak is tudnia kell róla, nem? Azt hallottam, hogy az eskün részt vevő szekta vezetők nagy része már felszólalt. Milyen szörnyű!
Minél tovább hallgatózott Wei WuXian, annél hidegebb lett az arckifejezése.
Még régóta meg kellett volna értenie. Mindegy, mit tett, egyetlen jó szó sem hagyta el róla ezeknek az embereknek a száját. Amikor győzedelmeskedett, félték; amikor veszített, örvendeztek.
Mindkét esetben úgyis hajlott ösvényt követett, mit jelentettek tehát az állhatatosan eltöltött évek? Miért történtek pontosan?
Azonban minél hidegebbé váltak szemei, annál fényesebben égett szívében a morajló tűz.
A csoport egyik tagja hetvenkedni kezdett, mintha csak nagy része lett volna mindebben.
- Igen, szörnyű! Minden rendben lesz, ha engedelmesen meghúzódik mostantól kezdve annak az átkozott hegynek a belsejében. De ha megint mutatni meri az arcát idekint? Ha! Amint kidugja, én...
- Te mit fogsz tenni?
A heves eszmecsere közepén tartó emberek egyszerre merevedtek meg. Mindannyian hátrafordultak.
Sápadt, fekete köntösű fiatalembert láttak a hátuk mögött állni, kinek szemeit két sötét karika övezte, hangja hideg volt.
- Ha ki mer jönni, mit fogsz tenni?
Néhány éles szemű észrevette az ifjú övébe tűzött, fényes, vörös zsinórral díszített fuvolát. Azonnal összerándultak és felkiáltottak:
- Chenqing, ez Chenqing!
A YiLing Pátriárka, Wei WuXian valóban előjött!
Egy szempillantás alatt nagy kör formálódott, Wei WuXiannal a közepén. Az emberek mindenfelé menekültek. Amint Wei WuXian éles füttyöt hallatott, úgy érezték, testük süllyedni kezd. Mindannyian a földre roskadtak. Amikor reszketve megfordultak, rájöttek, hogy mindannyiuk hátán, beleértve saját magukat is, fekete, véres szellemek ültek!
A szétszóródott, tehetetlen tömeg közepette Wei WuXian türelmesen sétálgatott, és séta közben beszélt:
- He, mi a baj? Nem voltatok-e mind igencsak bátor harcművészek, mikor hátam mögött rólam beszéltetek? Miért van az, hogy most, szemtől szembe semmit sem tudtok tenni, csak fekszetek a földön?
Amellé a férfi mellé sétált, kinek szavai a legdurvábbak voltak korábban, és lábával nevetve az arcába taposott.
- Beszélj. Miért nem beszélsz többé? Hős úr, mit is fogsz velem tenni?!
A férfi orrcsontja eltört az erejétől, vérzett és közben irányíthatatlanul sikoltozott. Több harcművész is leste őket a városkapu tetejéről. Szerettek volna segíteni, de nem mertek közelebb kerülni hozzájuk.
Egyikük messziről kiáltott oda.
- Wei... Wei Ying! Ha tényleg olyan erős vagy, miért nem mész és keresed meg azokat a szekta vezetőket, akik az eskü konferencián részt vesznek? Mit bizonyítasz azzal, hogy minket, alacsony szintű harcművészeket választasz ki, akiknek nincs elég ereje hozzá, hogy harcoljon veled?
Wei WuXian egy másik, rövid füttyentést hallatott. A kiabáló harcművész hirtelen úgy érezte, mintha egy kéz lerántotta volna. Leesett a kapu tetejéről, mindkét lábát eltörve sikoltozni kezdett.
A jajveszékelés közepette Wei WuXian arckifejezése mit sem változott.
- Alacsony szintű harcművészek? Valóban el kell titeket viselnem csak azért, mert alacsony szintű harcművészek vagytok? Ha ki mertétek mondani mindezen dolgokat, mernetek kell vállalni a következményeket is. Ha tudtátok, hogy jelentéktelen mocskok vagytok, mint a koszos hangyák, hogy lehetséges, hogy nem gondolkodtatok el, mielőtt beszélni kezdtetek volna?!
Mindenki olyan sápadt volt, mint a hamu, egyetlen hangot sem adtak ki. Egy pillanat múlva, mikor Wei WuXian már senkit sem hallott beszélni, elégedetten folytatta:
- Igen, ez a beszéd.
Amint ezt kimondta, megint rúgott egyet, és a férfi, ki a legtöbb pletykát terjesztette róla, fél fogsorát elvesztette.
Vér pettyezte a földet. Mindenki belereszketett, ahogyan figyelték, a férfi pedig elájult a fájdalomtól. Wei WuXian lenézett és a földre tette a lábát, néhány véres lábnyomot hagyva maga után.
Elgondolkodott egy darabig, mielőtt ismét beszélni kezdett, hangjába semmilyen érzelem nem vegyült.
- De nektek, mocskoknak, egy dologban igazatok volt. Igazán nincs sok értelme veletek veszgetetni az időt. Azt akarjátok, hogy keressem meg azokat a nagyobb szektákat? Rendben. El is indulok, hogy letisztázzak velük néhány dolgot.
Felnézett és látta, hogy hatalmas nyilatkozat van a városkapura tűzve. A tömeg e nyilatkozat miatt gyűlt össze beszélgetni.
A papírlap tetejére az „Eskü Konferencia” szavak voltak írva. Tartalma szerint a négy vezető szekta - a LanlingJin, a QingheNie, a YunmengJiang és a GusuLan Szekta - a QishanWen Szekta elhagyott rezidenciájának, az Éjtelen Városnak romjai felett fogja szétszórni a Wen Szekta maradékának hamvait. Ugyanakkor esküt is tesznek, hogy mindvégig ellenállnak a YiLing Pátriárkának, ki a Temetőbuckákon uralkodott.
Eskü konferencia az Éjtelen Városban?
Ezek az emberek úgy gondolták, hogy egészen bizonyosan szörnyű halált halnak a YiLing Pátriárka keze által még mielőtt járkáló holtakká fognak majd válni, melyeket ő irányít. Mindannyiuk szinte félőrült volt a félelemtől. Wei WuXiant azonban nem érdekelték tovább. Amikor befejezte a nyilatkozat végigolvasását, ott hagyta a csoportot a földön és elsétált, karjait összefonva a háta mögött.
Nem hívta vissza azokat a sötét szellemeket. A földön aki nyögdécselt, tovább nyögdécselt, aki tekergett, tovább tekergett. Egyikük sem volt képes felkelni.
Némi idő múlva hirtelen egy kard kékes fénye söpört végig rajtuk. Azonnal érezték, hogy hátukról eltűnik a súly. Valaki felkiáltott:
- Tudok mozogni!
Néhányan felálltak és látták, ahogy a kard fénye visszatér egy férfi kardhüvelyébe.
Nagyon fiatal, jóképű ifjú volt. Fehér köntöst és homlokszalagot viselt, arckifejezése ünnepélyes, talán némiképp elnyomott aggódalmat is tükrözött. Gyorsan érkezett, mégsem tűnt úgy, mint ha sietett volna. Még köntöse szegélye sem hullámzott.
Fájdalmát elfojtva a törött lábú harcművész megszólította:
- Han... HanGuang-Jun!
Lan WangJi odasétált hozzá és lehajolt, hozzáért a lábához, hogy megvizsgálja a sebeit. A sérülések nem voltak túl súlyosak. Felállt, de mielőtt beszélhetett volna, a harcművész folytatta:
- HanGuang-Jun, túl későn érkeztél. Wei WuXian már elment!
Számos embernek tudomása volt róla, hogy az elmúlt pár napban a GusuLan Szekta-béli HanGuang-Jun mindenhol keresi Wei WuXiant, valószínűleg azért, hogy elrendezze vele a dolgokat és megfizettesse vele a tucatnyi életet, melyet a GusuLan Szekta elvesztett.
- Igen, kevesebb, mint egy órája ment el! - kiáltotta valaki sietve.
Lan WangJi:
- Mit csinált? Hová megy?
Az emberek azonnal panaszkodni kezdtek.
- Semmivel sem törődve harcba szállt velünk és majdnem mindannyiunkat megölt itt helyben!
Lan WangJi hófehér köntösujjaiban rejtőző ujjai enyhén megrándultak, mintha ökölbe akarta volna szorítani a kezeit. Gyorsan ellazította őket.
A harcművész sietve hozzátette:
- De azt mondta, hogy az Éjtelen Városba megy és elszámol a Négy Nagy Szektával!
Miután a QishanWen Szekta elpusztult, az Éjtelen Város palotái káprázatos, ám üres romhalmazokká váltak.
Az egész Éjtelen Város legmagasabb helye, a Nap és Lángok Palotája előtt egy széles tér húzódott. Három magas zászló nyúlt az ég felé a tér előtt, de most kettő ebből törött volt. Az utolsó megmaradt zászlón még látszott a nap és a lángok motívuma, de az is rongyos volt és vérrel áztatott.
Azon az éjjelen kis és nagy szekták végtelen, szögletes hadrendjei töltötték meg az egész teret. Minden szekta címerrel hímzett zászlóját lebegtette a szél. A törött zászlórudak előtt egy ideiglenes oltár állt. Minden egyes szekta vezető a saját hadrendje előtt állva egy kupa bort kapott Jin GuangYaótól. Miután átvették, a szekta vezetők magasra emelték kupáikat és tartalmukat a földre öntötték.
Amikor a bort beitta a talaj, Jin GuangShan megszólalt:
- Nem számít a szekta, nem számít a név - ez a kupa bor a karonákért folyik, akik életüket vesztették.
Nie MingJue:
- Lelkük éljen örökké.
Lan XiChen:
- Pihenjenek békében.
Jiang Cheng azonban még mindig sötét arckifejezéssel állt. Nem mondott semmit még azután sem, hogy kiöntötte a bort.
Ezek után Jin GuangYao kilépett a LanlinhJin Szekta formációjából és két kézzel egy fekete vasból készült, négyszögletes dobozt nyújtott oda. Jin GuangShan egyik kezével átvette és magasra emelte a levegőben.
- Itt vannak a Wen Szekta maradékának hamvai! - kiáltotta.
Amint ezt kimondta, mágikus energiáját összegyűjtötte és puszta kézzel darabokra törte a dobozt. A vasdoboz shzétroppant, fehér port ragadott magával a hideg szél.
Hamvakat!
Ujjongás hallatszott a tömegből. Jin GuangShan felemelte a kezeit, jelenzvén az embereknek, hogy hallgassanak el és figyeljenek arra, amit mond. Amikor az ujjongás lassan elhalt, folytatta, hangját felemelve:
- Ma éjjel szétszórtuk a Wen Szekta maradéka két vezetőjének a hamvait. És holnap! A Wen-kutyák többi része is sorra kerül és a Yiling Pátriárka, Wei Ying!
Hirtelen mély hangú nevetés szakította félbe a pompázatos szónoklatot. A nevetés túl korai volt, merev volt és csikorgó. A tömeg egy emberként fordult arra, hogy megnézze, honnan érkezik a hang.
A Nap és Lángok Palotája káprázatos építmény volt. Tetejét tizenkét orom alkotta és minden orom végén nyolc mennyei fenevad ült. Most azonban az emberek rádöbbentek, hogy az egyik orom végében kilencet láttak. A nevetés onnan érkezett!
Az utolsó fenevad kissé megmozdult. A következő pillanatban egy csizma és fekete köntös szegélye lógott lefelé a tetőről, finoman himbálózva.
Mindenki a kardja markolatára tette a kezét. Jiang Cheng pupillái beszűköltek. Keze fején kék vénák dagadtak ki.
Jin GuangShangot elragadta a döbbenet és a gyűlölet.
- Wei Ying! Hogy mered magad itt mutatni?
A személy odafenn szóra nyitotta száját. Valóban Wei WuXian hangján szólt, de igen különös hanglejtéssel.
- Miért ne merném itt mutatni magam? Eléritek-e egyáltalán a háromezres létszámot? Ne feledjük, hogy a Naplemente Hadjáratban nem háromezerrel, de ötezerrel is harcoltam egyedül. És azzal, hogy itt megjelentem, nem teljesítettem-e be a kívánságotok? Nem szükséges többé, hogy megtegyétek azt a hosszú utat holnap az otthonomig, hogy az én hamvaimat is szétszórhassátok.
Wen Ning jó néhány QingheNie Szekta növendéket is megölt. Nie MingJue fagyosan szólalt meg:
- Milyen önteltség.
Wei WuXian:
- Nem voltam-e mindig is öntelt? Jin Szekta Vezető, milyen érzés saját magad arcul csapni? Ki volt az, aki azt mondta, hagyja az ügyet annyiban, ha a Wen testvérek elmennek Pontytoronyba és feladják magukat? És ki volt az, aki épp most mondta, hogy holnap szét fogja szórni az én hamvaimat éppúgy, mint a Wen Szekta maradékának hamvait?
Jin GuangShan:
- Fontoljuk meg a dolgokat úgy, ahogy most állnak! A Quingqi úton több, mint száz LanlingJin Szekta növendéket mészároltál le - ez egy dolog. Wen Ninget gyilkolni küldted a Pontytoronyba - ez egy másik...
Wei WuXian:
- Akkor hadd kérdezzelek meg téged, Jin Szekta Vezető, a Quiongqi úton ki volt az, akin rajtaütöttek? És kit akartak megölni? Ki volt a terv kiagyalója? És ki volt az, aki ellen a terv készült? A végén ki is volt az, aki először provokált engem?
A nagy tömeg közepében rejtőzbe a hadirendben felállt növendékek viszonylag biztonságban érezték magukat. Felbátorodván kiáltozni kezdtek:
- Még ha Jin ZiXun volt is az, aki megtervezte ellened a rajtaütést, akkor sem kellett volna olyan szívtelennek lenned és oly sok életet kioltanod!
- Ó - Wei WuXian segített neki elemezni a helyzetet, - szóval ha meg akart ölni engem, akkor nem kellett fontolóra vennie, vajon halálos-e a csapás vagy sem, és ha belehalok, ez pusztán az én balszerencsém. Ha azonban én akarom megvédeni magam, meg kell gondolnom ezt meg azt, és nem ártani semmit, még haja szála se görbülhessen meg? Következésképp, ti mind megostromolhattok engem, de nekem nem szabad védekeznem, ugye?
Yao Szekta Vezető felemelte a hangját.
- Védekezni? Az a több, mint száz ember és a Pontytoronyban lemészárolt harminc mind ártatlan volt. Ha védekeztél, miért kellett őket belevonni?
Wei WuXian:
- A Temetőbuckákon lakó ötven harcművész is ártatlan, miért kellett őket belevonni?
- Miféle nagy kedvességgel halmoztak el téged azok a Wen-kutyák? - köpött ki valaki. - Hogyan téríthettek téged át a mocskok oldalára így?
- Véleményem szerint nincs itt semmiféle nagy kedvesség. Arról van szó csupán, hogy azt gondolja, ő a hős, aki az egész világ ellenében harcol. Azt gondolja, igazságot oszt, hogy ő maga is igencsak figyelemreméltó személy, ezért dacol mindenki más ítélete ellenében!
Amikor ezt hallotta, Wei WuXian elhallgatott.
A tömeg alant visszavonulásnak vette hallgatását.
- Ha már idáig jutottunk, te voltál az előbb, aki ilyen sötét átkot tett Jin ZiXunra!
Wei WuXian:
- Megkérdezhetlek benneteket, mégis milyen bizonyítékot tudtok felmutatni, hogy én voltam az, aki az átkot küldte?
Az, aki nekiszegezte vádat, hirtelen szavát vesztette. Aztán egy pillanat múlva válaszolt:
- Neked van valami bizonyítékod arra, hogy nem te voltál az, aki küldte az átkot?
Wei WuXian mosolygott.
- Hadd kérdezzelek meg ismét: miért nem te voltál az? Neked sincs semmi bizonyítékod arra, hogy nem te küldted az átkot, ugye?
A harcművész egyszerre volt döbbent és dühös.
- Nekem? Hogy lehetnék én olyan, mint te? Ne keverd össze a fehéret és a feketét! Te vagy a leggyanúsabb. Azt hiszed, nem tudjuk? Te és Jin ZuXin már több, mint egy éve ellenségesen viseltettetek egymással szemben!
Wei WuXian hangjából fagy csöpögött.
- Ki is az, aki összekeveri a fehéret és a feketét? Így van. Ha meg akartam volna ölni, már egy évvel ezelőtt megtettem volna. Nem kellett volna eddig várnia rám. Vagy különben elfelejtem az efféle személyt kevesebb, mint három nap leforgása alatt, nemhogy egy év alatt.
Yao Szekta Vezető megdöbbent.
- … Wei WuXian, Wei WuXian, ma végre látom a saját szememmel. Még soha nem láttam ennyire esztelen gonosztevőt, mint te... Még miután megölted is az embereket, muszáj őket szavaiddal megszégyenítened? Nincs benned semmi együttérzés, semmi bűntudat?
A tömeg átkokat szórt rá, de Wei WuXian mindet elfogadta.
A harag volt az egyetlen dolog, mely el tudta nyomni az összes többi érzést a szívében.
Az egyik, első sorban álló harcművész keserűen jegyezte meg:
- Wei Ying, annyira csalódtam benned. Volt idő, amikor csodáltalak és azt mondtam, hogy legalább olyasvalaki voltál, ki saját szektát tudott alapítani. Most, hogy meggondolom, szinte taszít mindez. Ettől a pillanattól fogva örökké a veled ellentétes oldalon állok!
Amikor Wei WuXian ezt meghallotta, először megdermedt, majd kirobbant belőle a nevetés.
- Hahahahaha....
Olyan erősen nevetett, hogy lélegezni is alig bírt.
- Csodáltál? Azt mondod, csodáltál, de miért nem láttalak téged soha, miközben csodáltál? És amint mindenki megvet engem, előugrasz és elkezded lóbálni a kis zászlód? - A nevetéstől könnyek gyűltek Wei WuXian szemei sarkába. - A csodálatod kissé olcsó, nem? Azt mondod, örökké a velem ellentétes oldalon fogsz állni. Rendben. Érint-e engem bárhogyan az a tény, hogy te az ellentétes oldalon állsz? Mind csodálatod, mind gyűlöleted olyannyira jelentéktelen. Hogy lehetsz olyan szégyentelen, hogy ezzel kérkedsz mások előtt?
Mielőtt azonban befejezhette volna, hirtelen érzett valamit a torkánál. Tompa fájdalom sugárzott a mellkasából. Lenézett és egy tollas nyílvesszőt látott meg kiállni mellkasa közepéből. A nyílvessző feje két bordája közé ékelődött.
Abba az irányba pillantott, ahonnan a nyílvessző érkezett. Egy fiatal, finom arcvonású harcművész lőtte ki rá. Egy kis szekta alakulata előtt még mindig ugyanabban a pózban állt, íjának húrja még rezgett.
Wei WuXian tudta, hogy a nyílvesszőt a szívének irányozták. De mivel az íjász nem volt elég képzett, a nyílhegy megtekeredett a levegőben és elhibázta a szivet, helyette a bordái közé fúródott.
Az íjász körül mindenki szeme elkerekedett, megdöbbenve és félelemmel meredtek a növendékre, aki ily dolgot cselekedett. Wei WuXian felnézett. Sötétség fátyolozta el az arcát. Kihúzta a nyílvesszőt és keményen visszahajította. A fiatal harcművész, ki orvul megtámadta őt, egy sikollyal megtántorodott, mellkasába belefúródott a visszadobott nyíl!
Egy mellette álló fiú rávetette magát.
- Bátyám! Bátyám!
A szekta formációja azonnal felbomlott. A szekta vezetője Wei WuXianra mutatott reszkető ujjával.
- Te... te... te olyan kegyetlen vagy!
Wei WuXian a jobb kezével minden sietség nélkül elszorította a sebet a mellkasát, ideiglenesen megállítva vele a vérzést. Hangja közömbös volt.
- Mit jelent a kegyetlenség? Ha mert nyílvesszőt kilőni rám, miközben óvatlan voltam, tudnia kellett, mi vár rá, ha elhibázza. De azt mondják rám, hajlott ösvényen járó harcművész vagyok egyébként is, így nem igazán számíthatsz arra, hogy nagylelkű legyek és ügyet se vessek rá, ugye?
- Alakzatokba rendeződni, alakzatokba rendeződni! - parancsolta Jin GuangShan. - Nem hagyhatjuk, hogy élve távozzon innen, történjék bármi!
A paranccsal végre feloldódott a patthelyzet. Kardokat és íjakat hordozva számos növendék lódult meg a palotatető irányába.
Végre ők támadtak elsőként!
Wei WuXian keserű mosollyal felemelte Chenqinget az övéről és ajkaihoz illesztette. A fuvola éles süvöltésére sápadt kezek törtek át az Éjtelen Város terének talaján, egyik a másik után!
Holttest holttest után törte át a földet fedő fehér téglákat, mászott elő a föld mélyéből. Néhányat azok közül, akik épp kardjukra szálltak és felemelkedtek, azonnal visszarántottak ezek a kezek. Wei WuXian a Nap és Lángok Palotájának tetején állt, szeme hideg fényben ragyogott, a fuvola hangja úszott az éjjeli égen. Amikor letekintett, a különböző szekték egyenruhái egyetlen, sokszínű, forrongó keverékben lökdösődtek és forgolódtak, szétváltak és másokhoz csatlakoztak. A YunmengJiang Szekta kivételével minden más szektán eluralkodott a zűrzavar. Minden szekta vezető sietett védelmezni saját növendékeit, nem maradt szabad idejük arra, hogy Wei WuXiant támadják. Hirtelen azonban egy guqin tiszta hangja szakította félbe Chenqing játékát.
Wei WuXian letette Chenqinget és megfordult, hogy lássa a másikat egy másik ormon ülni, ölében a guqinnal. Hófehér köntöse szinte égette a szemet az éjszaka sötétjében.
Wei WuXian hideg hangon szólalt meg:
- Lan Zhan. - Miután üdvözölte, ismét ajkaihoz illesztette a fuvolát. - Már régóta tudnod kellett volna: a Világosság Dala nem ér semmit ellenem!
Lan WangJi a hátára vetette a guqint. Helyette Bichent vonta ki és egyenesen Chenqingre támadt vele, mintha csak ketté akarta volna szelni a fuvolát, amiért ilyen ártalmas hangokat bocsát ki.
Wei WuXian megpördült, hogy kitérjen a támadás elől, és nevetett.
- Rendben, rendben. Tudtam már a kezdetektől, hogy végül valóban harcba szállunk egymással, mint most, előbb vagy utóbb. Soha nem tudtál egyetérteni velem, akármi történt is. Gyerünk!
Amikor ezt hallotta, Lan WangJi mozdulata megakadt.
- Wei Ying!
Bár kiáltotta a szavakat, bármely épeszű ember meg tudta volna mondani, hogy Lan WangJi hangja jól hallhatóan remegett. Ebben a pillanatban azonban Wei WuXian már nem volt ítélőképessége birtokában. Félig őrült, félig öntudatlan állapotában minden gonoszt felnagyított. Úgy érezte, mindenki megvetette őt és ő is megvetett mindenkit. Nem ijedt meg, bárki is jött ellene. Nem számított, bárki is jött ellene. Mind ugyanaz volt.
Hirtelen a csatazaj közepette erőtlen hangot hallott.
A hang a nevét kiabálta:
- A-Xian!
Mind egy vödörnyi jéghideg víz, a hang vad lángokkal borította be a szívét.
Jiang YanLi?
Mikor érkezett az eskü konferenciára?!
Wei WuXian azonnal szinte félőrültté vált a félelemtől. Nem tudott tovább foglalkozni a Lan WangJival való küzdelemmel és leeresztette Chenqinget.
- Sidzse?!
Jiang Cheng is meghallotta a hangot. Arca abban a szempillantásban fehérre váltott.
- Nővérem? Nővérem! Hol vagy? Hol vagy?
Wei WuXian leugrott a palota tetejének széléről, legalább olyan erővel kiáltozva, mint Jiang Cheng:
- Sidzse? Sidzse? Merre vagy? Nem látlak!
Nem is törődhetett volna kevésbé a neki irányozott kardokkal és nyilakkal. Puszta kezeivel küzdötte magát keresztül a tébolyult tömegen, olyan gyorsan haladt, amennyire csak lehetséges volt. Hirtelen megpillantotta Jiang YanLi fehér alakját az emberek sűrűjében. Wei WuXian előretört, megpróbálta félrelökdösni azokat, akik az útjában álltak, de nehéz volt haladnia. Még mindig nagy volt a távolság közöttük, számtalan ember torlaszolta el az utat. Ebben a pillanatban Wei WuXian sehogyan sem tudott közelebb jutni, de Jiang Chengnek ugyanez volt a baja. Mind a ketten egyszerre pillantották meg, ahogyan Jiang YanLi háta mögött reszketegen feláll egy ádáz holttest.
A hulla teste már félig elrothadt. Rozsdás kardot vonszolt a kezében és lassan közelített Jiang YanLi felé.
Amint a szörnyű jelenet kibontakozott a szemei előtt, Wei WuXian rekedt hangon kiáltott:
- Tűnj el! Tűnj el most rögtön! Ne érj hozzá!
- Küldd el! - ordította Jiang Cheng.
Elhajította Sandut. Lila fény villant a holttest felé, de félúton más harcművészek kardjai keresztezték a fény útját, eltérítve azt eredeti céljától. Minél jobban megrémült Wei WuXian, annál kevésbé uralta a helyzetet. A holttest nem engedelmeskedett a parancsának, ehelyett feje fölé emelte kardját és lesújtott vele Jiang YanLira!
Wei WuXian elvesztette a fejét, futtában sikoltott:
- Állj, állj, most azonnal, állj!
Mindenki el volt foglalva a körülöttük lévő élőholtakkal. Senkinek sem jutott ideje arra, hogy más, veszélybe jutott életekkel foglalkozzon. A holttest kezében lévő kard lesújtott és belevágott Jiang YanLi hátába!
Jiang YanLi a földre rogyott.
A háta mögött állva az élőholt ismét felemelte kardját. Hirtelen egy kard fénye szelte ketté a testét!
Lan WangJi ért földet a téren, visszahívta Bichent magához. Wei WuXian és Jiang Cheng végül odaért. Még meg sem tudták köszönni Lan WangJinak. Jiang Cheng emelte fel először Jiang YanLit, miközben Lan WangJi megállította Wei WuXiant.
Megragadva gallérját maga elé rántotta Wei WuXiant, a hangja keményen csengett.
- Wei Ying! Állítsd le a holtakat!
Abban a pillanatban azonban Wen WuXian semmi mással nem tudott törődni. Szemeiben nem Lan WangJi arca tükröződött, még kevésbé Lan WangJi szemeiben a vérerek vagy a vörösség, mely szemeit körülölelte. Csak azt akarta látni, Jiang YanLi jól volt-e. Kivörösödött szemekkel ellökte Lan WangJit és tovább futott. A lökés erejétől Lan WangJi megtántorodott kissé és miután megállt a lábán, utána meredt. De mielőtt bármi mást tenni tudott volna, egy másik segélykiáltást hallott a távolból. Elnyomta mindazt, bármi is látszott a szemeiben, és ment, hogy segítsen.
Jiang YanLi hátát vér áztatta. Szemei csukva voltak, de szerencsére még mindig lélegzett. Jiang Cheng remegve vette kézbe a kezét, hogy pulzusát kitapintsa, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Hirtelen beleöklözött Wei WuXian arcába és rákiáltott:
- Mi történt?! Nem azt mondtad, hogy tudod uralni?! Nem azt mondtad, minden rendben lesz?!
Wei WuXian összerogyott a földön, arcán üres kifejezés ült.
- … Én sem tudom. - Kétségbeesetten folytatta: - … Nem tudom irányítani, egyszerűen nem tudom irányítani...
Jiang YanLi hirtelen megmozdult. Jiang Cheng szorosan tartotta és sietve szólogatta, bát kissé értelmetlenül:
- Nővérem! Minden rendben! Minden rendben, hogy érzed magad? Nem olyan rossz, csak egy vágás, nem olyan rossz. Mindjárt leviszlek innen...
Beszéd közben készült felemelni Jiang YanLit, amikor a lány megszólalt:
- … A-Xian.
Wei WuXian érezte, hogy borzongás kúszik végig a gerincén.
- Sidzse, én... itt vagyok.
Jiang YanLi lassan felnyitotta sötét szemeit. Wei WuXian érezte, ahogy a félelem szétárad a belsőjében.
- … A-Xian - suttogta Jiang YanLi. - Korábban... miért futottál egy olyan gyorsan... még csak nem is volt esélyem, hogy vessek rád egy pillantást, vagy mondjak neked valamit...
Amikor ezt hallotta, Wei WuXian szíve gyorsabban kezdett verni.
Még mindig nem mert Jiang YanLi arcába nézni. Ez az arc most épp olyan volt, mint Jin ZiXuané akkor, porral és vérrel borított. De még ennél is jobban rettegett attól, hogy meghallja a szavakat, amiket a lány mondani akart.
Jiang YanLi:
- Én... azért vagyok itt, hogy megmondjam...
Hogy megmondjon mit?
Hogy rendben?
Hogy nem gyűlöli?
Hogy minden rendben?
Hogy nem hibáztatja Jin ZiXuan haláláért?
Lehetetlenség volt.
De ennek ellenkezőjét sem tudta mondani. És ezért nem tudta, mi mást mondhatna Wei WuXiannak ilyen körülmények között. De úgy érezte, látnia kell még egyszer ezt a testvérét.
Jiang YanLi sóhajtott:
- A-Xian, te... előbb hagyd ezt abba. Ne... ne...
Wei WuXian sietve válaszolt:
- Igen, leállítom.
Elővette Chenqinget, az ajkaihoz illesztette és játszani kezdett. Elméjét csak nagy erőfeszítés árán sikerült megacéloznia. Ezúttal a holttestek végre engedelmesedtek parancsainak. Egyik a másik után, különös nyögések visszhangzottak a torkukban, mintha csak panaszkodtak volna. Lassan mind lehajoltak.
Lan WangJi egy pillanatra megállt, odanézett a messzeségből. De azonnal folytatta is a támadást, segítve mindazoknak, akik még harcoltak, akár saját szektájába tartoztak, akár másikba.
Jiang YanLi szemei hirtelen elkerekedtek. Kezei a semmiből kirobbanó erővel nyúltak fel és lökték félre Wei WuXiant keményen!
Wei WuXiant ismét erővel a földre lökték. Amikor felnézett, látta, hogy a lány torkát egy kard ragyogó pengéje fúrja át.
A kardot tartó fiú az a fiatal harcművész volt, aki sírt a növendék felett, ki a nyilat kilőtte. Még mindig sírt, szemeit könnyek borították.
- Te tolvaj! Ezt a bátyámért kapod!
A mocskos földön ülve Wei WuXian hitetlenkedve meredt Jiang YanLire, akinek feje már lebillent, nyakából szakadatlanul ömlött a vér.
Még mindig azt várta, hogy beszéljen, hogy megadja neki az utolsó ítéletet.
Jiang Cheng is lebénult, karja még mindig nővére teste köré fonódott. Még nem fogta fel teljesen, mi történt.
Egy pillanattal később végre Wei WuXian keserű sikolyban tört ki.
Lan WangJi még befejezte a támadást, mielőtt hátraperdült.
A fiú végre ráébredt, hogy nem azt ölte meg, akit akart. Kihúzta a kardot, vele vér fröcskölt szerteszét. Félelmében hátratámolyodott.
- ….Én... nem én voltam, nem én... én Wei WuXiant akartam megölni. Meg akartam bosszulni a bátyám... Ő dobta magát a kardom elé!
Wei WuXian felé perdült és megragadta a nyakát. Yao Szekta Vezér meglendítette a kardját.
- Démon, ereszd el!
Lan WangJi nem tudott többé sem megjelenéssel, sem jó modorral foglalkozni.
Sorra félrelökte mindazokat, akik az útjában álltak, egyiket a másik után, Wei WuXian felé iramodott. De még csak félúton járt, mikor Wei WuXian mindenki szeme láttára puszta kézzel törte ki a fiú nyakát.
Egy fehér hajú szekta vezető dühöngve rákiáltott:
- Te! Régen... te okoztad Jiang FengMian és felesége halálát, most pedig a saját sidzséd halálának is oka lettél. Megszenvedted cselekedeteidet és mégis merted a haragod máson kitölteni! Ahelyett, hogy visszafordulnál, még egy életet kioltottál. Wei WuXian, a bűneid sosem nyernek bocsánatot!
De akár bírálták, akár hibáztatták, Wei WuXian nem hallotta többé egyiküket sem. Mintha egy másik lélek irányította volna, kinyúlt és kivett köntöse újjából két tárgyat. Mindenki szeme láttára összeillesztette őket. Egyik fele felülre, a másik alulra került, a két tárgy egybeforrott, hangos, visszhangzó csattanással.
Wei WuXian a tenyerébe helyezte és magasan a levegőbe emelte.
A Sztígiai Tigris Amulett volt!
