XVIII. Távolság
A harc után Wen Ning brutálisan hátborzongató tette miatt egy némiképp szerencsétlen gúnynevet akasztottak rá. Ez azonban egy későbbi történet része. Bár Wei WuXiant gyomorba döfte Jiang Cheng, nem sokat foglalkozott vele. Visszatömködte kilógó zsigereit, és mintha semmi sem történt volna, még el is küldte Wen Ninget levadászni néhány rosszindulatú szellemet, miközben ő maga vásárolt néhány nagy zsák krumplit.
Amikor visszatért a Temetőbuckákra, Wen Qing bekötözte a sebét és olyan tüzesen szidta, amennyire csak tudta, mert azt mondta neki, retekmagot vegyen.
Ezután néhány átlagos nap következett, amikor mindenki békében élt egymással. A Temetőbuckákon ötvenvalahány Wen harcművész segítségével Wei WuXian zöldségeket vetett, házakat javított, holttesteket módosított és új eszközöket talált fel. Minden nap, amikor volt egy kis szabadideje, eljátszott a kicsi Wen Yuannal, Wen Qing unokatestvérének fiával. Vagy engedte, hogy fákon csimpaszkodjon, vagy betemette félig a földbe és azon bolondozott vele, hogy gyorsabban fog nőni, ha locsolják és a napfény fürdeti. De akkor Wen Qing megint megszidta.
Így telt el néhány hónap. A világ megjegyzéseitől eltekintve, hogyan lett Wei WuXian egyre és egyre rosszabb, kevés előrehaladás történt.
Wei WuXian nem tudott sokszor lejutni a hegyről. Mivel ő volt az egyetlen, aki visszatartotta a Temetőbuckák sötét lényeit, nem tudott sem túl sokáig, sem túl messzire elkóborolni. De aktív embernek született, aki nem tudott sokáig egy helyben megülni. Néhanapján csak körbekóválygott a városban, azzal az ürüggyel, hogy mindenféle szükséges dolgot vásárol. Mivel Wen Yuan olyan sokáig élt a hegyek között, Wei WuXian úgy érezte, hogy nem volna szabad bezárnia egy kisgyereket ilyen helyre, hogy egész nap a sárban játsszon, ezért egy napon, amikor vásárolni ment a hegyről, őt is magával vitte.
Miután már sokszor járt a városban, Wei WuXiannak ismerős volt a környék. Könnyen megtalálta a zöldségkereskedőt. Felragadott egyet a portékájából és berzenkedett:
- A krumplid kicsírázott!
Az árus úgy viselkedett, mintha élete ellenfelével került volna szembe.
- Mit akarsz?!
Wei WuXian:
- Mi lenne, ha kicsit olcsóbban adnád?
A kezdetén Wen Yuan még a lábába kapaszkodott. Wei WuXian oda-vissza sétált, krumplikat vett a kezébe és alkudozott. A lábába csimpaszkodva Wen Yuan egy idő után elfáradt. Rövid karjai megfájdultak, ezért egy kicsit eleresztette. De néhány pillanat múlva az utcákon rohanó emberek között eltévelyedett, tekergett ide-oda, elvesztette irányérzékét. Szemmagassága meglehetősen alacsony volt. Ide-oda ténferegve sehogyan sem találta Wei WuXian hosszú lábait és fekete csizmáit. Minden nadrág, mely a szeme elé került, olyan mocskos volt, hogy szürkének látszott. Egyre jobban és jobban elképedt. Ahogy szédülten tévelygett, valakinek a lábába ütközött.
A személy egy pár fehér, makulátlan csizmát viselt, és különben is lassan sétált. Amikor nekiütköztek, azonnal megállt.
Wen Yuan idegesen felnézett. Először egy jáde függőt látott meg a személy övéről lógni, utána egy selyemövet, melyre szálló felhők mintáit hímezték, majd takaros köpenyszélet, melyen egyetlen redő sem volt, és végül egy üveg tisztaságú, világos szempárt, mely olyan hideg volt, mint a téli fagy.
Az ismeretlen komoly arccal letekintett rá. Wen Yuan hirtelen megrémült.
Wei WuXian közben sokáig turkált és válogatott, míg végül úgy döntött, nem veszi meg a kicsírázott krumplikat. Még a végén megmérgezi magát, ha megeszi őket, és az árus sem volt hajlandó lejjebb engedni az árat, csak megvetően hümmögött neki. Amikor azonban megfordult, rádöbbent, hogy Wen Yuan eltűnt. Szinte belesápadt, azonnal keresgetni kezdte a kisgyereket az utcákon. Hirtelen meghallotta egy gyerek jajveszékelését és azonnal odafutott. Valahol nem messze egy csapatnyi tudálékos járókelő verődött össze zsivalygó csoportba, mutogatva valamire és fecserészve maguk között. Keresztüllökdöste magát a tömeget és szemei egyszeriben felgyúltak.
A fehérbe öltözött, hátán Bichent hordó Lan WangJi dermedten állt a tömeg közepén. Némiképp elveszettnek tűnt. Amikor jobban megnézte, Wei WuXian olyan erősen kezdett nevetni, hogy majdnem felgurult. Egy kicsi fiú ült összekuporodva Lan WangJi lábainál és kiordította a szemeit is. Lan WangJi sem maradni, sem távozni nem tudott, sem kinyúlni, sem beszélni hozzá. Komoly arckifejezéssel úgy látszott, mint aki gondolkodik, mit is tegyen.
Az egyik járókelő dinnyemagokat szemezgetve megszólalt:
- Mi történik itt, he? A kicsike olyan hangosan sír, hogy halálra ijesztett.
- Biztosan leszidta az apja - jegyezte meg valaki magabiztosan.
A tömegben rejtőzve, amint az „apja” szót meghallotta, Wei WuXian szinte felrobbant nevettében. Lan WangJi azonnal felnézett, tiltakozni kezdett.
- Nem vagyok az apja.
Wen Yuan nem tudta, miről beszélnek az emberek. Amikor a gyerekek megijednek, mindig azt hívják, aki a legközelebb áll hozzájuk. Ezért szipogva kiabálni kezdett:
- Apa! Apa...
- Hallgassátok! - mondta az egyik járókelő egyszeriben. - Mondtam, hogy ő az apja!
Másvalaki is úgy érezte, jól látják.
- Nyilván az apja. Még az orruk is úgy néz ki, mintha egy formából öntötték volna. Semmi kétség!
Mások együtt éreztek.
- Szegényke. Nézd, mennyire sír? Megszidta az apja?
Mások összezavarodtak.
- Mi folyik itt? Nem tudnátok mozogni? A szekerem nem tud továbbhaladni.
Megint mások szidták.
- Még azt se tudja, hogy vegye fel a gyereket és vigasztalja meg! Csak hagyja, hogy a fia ott sírjon a földön? Micsoda apa!
Mások némi megértést mutattak.
- Nézd csak, milyen fiatal. Első apuka, ugye? Régen én is ilyen voltam. Semmit sem tudtam. Majd megszokja, ha a felesége pottyant még neki néhányat. Mindannyian megtanuljuk idővel...
Valaki a gyereket próbálta vigasztalni.
- Jó fiú, ne sírj. Hol az anyád?
- Igen, hol az anya? Az apa nem csinál semmit, akkor hol az anyja?
A zsibalygó hangok tengerében Lan WangJi arckifejezése egyre és egyre különösebb lett.
Szerencsétlen dolog volt, hogy kiválasztottnak született. Minden amit tett, az igazságosnál is igazságosabb volt, példaértékűbb minden példánál. Soha nem került olyan helyzetbe, hogy mindenki rá mutogasson. Wei WuXian már halálra nevette magát, de amikor látta, Wen Yuan annyira kétségbeesetten zokog, hogy szinte megfullad, végül csak előlépett.
Azt tettetve, hogy csak most látta meg kettejüket, meglepett hangon szólalt meg:
- Ah? Lan Zhan?
Lan WangJi erőnek erejével nézett fel. Kettejük pillantása egymásba fonódott. Wei WuXian maga sem tudta, miért, de gyorsan elfordította a tekintetét. Amikor azonban a hangját meghallotta, Wen Yuan egyszeriben felkelt. Két hosszú, áradó könnyfolyammal az arcán Wei WuXian lábába csimpaszkodott ismét.
A tömeg tovább folytatta:
- Ki ez? Hol az anyja? Mégis hol a fenében van az anyja? Melyikük akkor az apa?
Wei WuXian intett a kezével.
- Vége, vége a látványosságnak.
Amikor látták, hogy a mulatság véget ért, a járókelők végül lassan szétszéledtek. Wei WuXian megfordult és elmosolyodott.
- Micsoda véletlen. Lan Zhan, miért vagy Yilingben?
Lan WangJi:
- Éjjeli vadászat. Átutazóban.
Amikor visszatért a Temetőbuckákra, Wen Qing bekötözte a sebét és olyan tüzesen szidta, amennyire csak tudta, mert azt mondta neki, retekmagot vegyen.
Ezután néhány átlagos nap következett, amikor mindenki békében élt egymással. A Temetőbuckákon ötvenvalahány Wen harcművész segítségével Wei WuXian zöldségeket vetett, házakat javított, holttesteket módosított és új eszközöket talált fel. Minden nap, amikor volt egy kis szabadideje, eljátszott a kicsi Wen Yuannal, Wen Qing unokatestvérének fiával. Vagy engedte, hogy fákon csimpaszkodjon, vagy betemette félig a földbe és azon bolondozott vele, hogy gyorsabban fog nőni, ha locsolják és a napfény fürdeti. De akkor Wen Qing megint megszidta.
Így telt el néhány hónap. A világ megjegyzéseitől eltekintve, hogyan lett Wei WuXian egyre és egyre rosszabb, kevés előrehaladás történt.
Wei WuXian nem tudott sokszor lejutni a hegyről. Mivel ő volt az egyetlen, aki visszatartotta a Temetőbuckák sötét lényeit, nem tudott sem túl sokáig, sem túl messzire elkóborolni. De aktív embernek született, aki nem tudott sokáig egy helyben megülni. Néhanapján csak körbekóválygott a városban, azzal az ürüggyel, hogy mindenféle szükséges dolgot vásárol. Mivel Wen Yuan olyan sokáig élt a hegyek között, Wei WuXian úgy érezte, hogy nem volna szabad bezárnia egy kisgyereket ilyen helyre, hogy egész nap a sárban játsszon, ezért egy napon, amikor vásárolni ment a hegyről, őt is magával vitte.
Miután már sokszor járt a városban, Wei WuXiannak ismerős volt a környék. Könnyen megtalálta a zöldségkereskedőt. Felragadott egyet a portékájából és berzenkedett:
- A krumplid kicsírázott!
Az árus úgy viselkedett, mintha élete ellenfelével került volna szembe.
- Mit akarsz?!
Wei WuXian:
- Mi lenne, ha kicsit olcsóbban adnád?
A kezdetén Wen Yuan még a lábába kapaszkodott. Wei WuXian oda-vissza sétált, krumplikat vett a kezébe és alkudozott. A lábába csimpaszkodva Wen Yuan egy idő után elfáradt. Rövid karjai megfájdultak, ezért egy kicsit eleresztette. De néhány pillanat múlva az utcákon rohanó emberek között eltévelyedett, tekergett ide-oda, elvesztette irányérzékét. Szemmagassága meglehetősen alacsony volt. Ide-oda ténferegve sehogyan sem találta Wei WuXian hosszú lábait és fekete csizmáit. Minden nadrág, mely a szeme elé került, olyan mocskos volt, hogy szürkének látszott. Egyre jobban és jobban elképedt. Ahogy szédülten tévelygett, valakinek a lábába ütközött.
A személy egy pár fehér, makulátlan csizmát viselt, és különben is lassan sétált. Amikor nekiütköztek, azonnal megállt.
Wen Yuan idegesen felnézett. Először egy jáde függőt látott meg a személy övéről lógni, utána egy selyemövet, melyre szálló felhők mintáit hímezték, majd takaros köpenyszélet, melyen egyetlen redő sem volt, és végül egy üveg tisztaságú, világos szempárt, mely olyan hideg volt, mint a téli fagy.
Az ismeretlen komoly arccal letekintett rá. Wen Yuan hirtelen megrémült.
Wei WuXian közben sokáig turkált és válogatott, míg végül úgy döntött, nem veszi meg a kicsírázott krumplikat. Még a végén megmérgezi magát, ha megeszi őket, és az árus sem volt hajlandó lejjebb engedni az árat, csak megvetően hümmögött neki. Amikor azonban megfordult, rádöbbent, hogy Wen Yuan eltűnt. Szinte belesápadt, azonnal keresgetni kezdte a kisgyereket az utcákon. Hirtelen meghallotta egy gyerek jajveszékelését és azonnal odafutott. Valahol nem messze egy csapatnyi tudálékos járókelő verődött össze zsivalygó csoportba, mutogatva valamire és fecserészve maguk között. Keresztüllökdöste magát a tömeget és szemei egyszeriben felgyúltak.
A fehérbe öltözött, hátán Bichent hordó Lan WangJi dermedten állt a tömeg közepén. Némiképp elveszettnek tűnt. Amikor jobban megnézte, Wei WuXian olyan erősen kezdett nevetni, hogy majdnem felgurult. Egy kicsi fiú ült összekuporodva Lan WangJi lábainál és kiordította a szemeit is. Lan WangJi sem maradni, sem távozni nem tudott, sem kinyúlni, sem beszélni hozzá. Komoly arckifejezéssel úgy látszott, mint aki gondolkodik, mit is tegyen.
Az egyik járókelő dinnyemagokat szemezgetve megszólalt:
- Mi történik itt, he? A kicsike olyan hangosan sír, hogy halálra ijesztett.
- Biztosan leszidta az apja - jegyezte meg valaki magabiztosan.
A tömegben rejtőzve, amint az „apja” szót meghallotta, Wei WuXian szinte felrobbant nevettében. Lan WangJi azonnal felnézett, tiltakozni kezdett.
- Nem vagyok az apja.
Wen Yuan nem tudta, miről beszélnek az emberek. Amikor a gyerekek megijednek, mindig azt hívják, aki a legközelebb áll hozzájuk. Ezért szipogva kiabálni kezdett:
- Apa! Apa...
- Hallgassátok! - mondta az egyik járókelő egyszeriben. - Mondtam, hogy ő az apja!
Másvalaki is úgy érezte, jól látják.
- Nyilván az apja. Még az orruk is úgy néz ki, mintha egy formából öntötték volna. Semmi kétség!
Mások együtt éreztek.
- Szegényke. Nézd, mennyire sír? Megszidta az apja?
Mások összezavarodtak.
- Mi folyik itt? Nem tudnátok mozogni? A szekerem nem tud továbbhaladni.
Megint mások szidták.
- Még azt se tudja, hogy vegye fel a gyereket és vigasztalja meg! Csak hagyja, hogy a fia ott sírjon a földön? Micsoda apa!
Mások némi megértést mutattak.
- Nézd csak, milyen fiatal. Első apuka, ugye? Régen én is ilyen voltam. Semmit sem tudtam. Majd megszokja, ha a felesége pottyant még neki néhányat. Mindannyian megtanuljuk idővel...
Valaki a gyereket próbálta vigasztalni.
- Jó fiú, ne sírj. Hol az anyád?
- Igen, hol az anya? Az apa nem csinál semmit, akkor hol az anyja?
A zsibalygó hangok tengerében Lan WangJi arckifejezése egyre és egyre különösebb lett.
Szerencsétlen dolog volt, hogy kiválasztottnak született. Minden amit tett, az igazságosnál is igazságosabb volt, példaértékűbb minden példánál. Soha nem került olyan helyzetbe, hogy mindenki rá mutogasson. Wei WuXian már halálra nevette magát, de amikor látta, Wen Yuan annyira kétségbeesetten zokog, hogy szinte megfullad, végül csak előlépett.
Azt tettetve, hogy csak most látta meg kettejüket, meglepett hangon szólalt meg:
- Ah? Lan Zhan?
Lan WangJi erőnek erejével nézett fel. Kettejük pillantása egymásba fonódott. Wei WuXian maga sem tudta, miért, de gyorsan elfordította a tekintetét. Amikor azonban a hangját meghallotta, Wen Yuan egyszeriben felkelt. Két hosszú, áradó könnyfolyammal az arcán Wei WuXian lábába csimpaszkodott ismét.
A tömeg tovább folytatta:
- Ki ez? Hol az anyja? Mégis hol a fenében van az anyja? Melyikük akkor az apa?
Wei WuXian intett a kezével.
- Vége, vége a látványosságnak.
Amikor látták, hogy a mulatság véget ért, a járókelők végül lassan szétszéledtek. Wei WuXian megfordult és elmosolyodott.
- Micsoda véletlen. Lan Zhan, miért vagy Yilingben?
Lan WangJi:
- Éjjeli vadászat. Átutazóban.
Amikor meghallotta, hogy hangja nem volt másmilyen, mint egyébként, sem gyűlölet, sem ellenségesség nem bújkált benne, Wei WuXian végre érezte, ahogy egy része ellazul. Hirtelen meghallotta, hogy Lan WangJi megint megszólal:
- … A gyerek?
Wei WuXian szája magától együtt mozdult a szívével.
- Az enyém.
Lan WangJi szemöldöke megrándult. Wei WuXian felnevetett.
- Természetesen csak tréfálok. Valaki másé. Elhoztam magammal játszani. Mit csináltál? Mivel ríkattad meg?
Lan WangJi hangja egykedvű volt.
- Semmit nem csináltam.
Wen Yuan szorosan ölelte Wei WuXian lábát. Még mindig szipogott. Wei WuXian megértette. Bár Lan WangJi arca csinos volt, egy ilyen fiatal kisgyerek még nem volt képes megkülönböztetni a gyönyörűt a csúnyától. Csak azt tudta biztosan, hogy ez a személy egyáltalán nem volt barátságos. Valójában hideg volt és meglehetősen szigorúnak látszott. A kemény arckifejezéstől megrémülve természetes volt, hogy pánikba esett. Wei WuXian felvette Wen Yuant és játszadozott vele egy kicsit, ide-oda forgatta vigasztaló szavakat mondva.
Hirtelen meglátta, hogy egy utcai árus még mindig nevet őket figyelve, ezért rámutatott a kosarakban felhalmozott színes holmikra, melyeket az árus egy pózna két végére akasztva cipelt, és megkérdezte:
- A-Yuan, nézz csak ide. Hát nem szépek?
Wen Yuan figyelme elterelődött. Szipogott még egyet.
- … Igen.
Wei WuXian:
- Nem finom az illatuk?
Wen Yuan:
- Igen.
Az árus gyorsan hozzátette:
- Szép és finom illatú - Fiatal Mester, veszel egyet, ugye?
Wei WuXian:
- Akarsz egyet?
Wen Yuan azt gondolta, venni fog neki valamit.
- Igen - válaszolta szégyenlősen.
Wei WuXian azonban elindult az ellenkező irányba.
- Haha, menjünk.
Wen Yuan teljesen megdöbbent. Ismét könnyek gyűltek a szemébe. Amint a kibontakozó jelenetet figyelte, Lan WangJi végül nem tudta tovább tartóztatni magát.
- Miért nem vettél egyet neki?
- Miért kellene vennem? - csodálkozott Wei WuXian.
Lan WangJi:
- Megkérdezted tőle, akar-e egyet vagy sem. Nem azt értetted ez alatt, hogy megveszed?
Wei WuXian céltudatosan válaszolt:
- Megkérdezni és megvenni két különböző dolog. Miért kellene megvennem csak azért, mert megkérdeztem?
Az efféle retorikai kérdésre Lan WangJi meglepő módon kifogyott a szavakból. Sokáig csak bámult rá, mielőtt Wen Yuanhoz fordult volna. A tekintete láttán Wen Yuan megint reszketni kezdett.
Egy pillanattal később Lan WangJi megkérdezte Wen Yuant:
- Melyiket... akarod?
Wen Yuan még nem igazán fogta fel, mi is történik. Lan WangJi rámutatott az árus kosaraiban lévő dolgokra:
- Azok közül ott, melyiket akarod?
Wen Yuan rémülettel telve meredt rá. Még levegőt sem mert venni.
Egy órával később Wen Yuan végül abbahagyta a sírást. Folyamatosan zsebeit nyomkodta, melyet tele voltak játékokkal, melyeket Lan WangJi vásárolt neki. Amikor látta, hogy könnyei végül elapadtak, Lan WangJi megkönnyebbültnek látszott. Wen Yuan azonban vörösödő arccal csendben odaosont hozzá és karjait a lába köré fonta.
Lenézve Lan WangJi meglátta a lábához tapadó extra tárgyat.
- …
Wei WuXian örülten kacagott.
- Hahahahahahaha! Lan Zhan, gratulálok! Megkedvelt téged! Mindenkinek ölelgeti a lábát, akit kedvel, és sosem ereszti el.
Lan WangJi néhány lépést tett. Amint Wei WuXian megmondta, Wen Yuan állhatatosan csüggött a lábán, egyáltalán nem szándékozott elereszteni. Ölelése is egészen szoros volt.
Wei WuXian megveregette a vállát.
- Véleményem szerint nyugodtan későbbre hagyhatod az éjjeli vadászatot. Mi lenne, ha előbb szereznénk némi ételt?
Lan WangJi felnézett rá, hangszíne rezzenetlen.
- Szerezzünk némi ételt?
Wei WuXian:
- Ja, valami harapnivalót. Ne legyél már ilyen hideg, jó? Végre egyszer eljöttél Yilingbe és történetesen épp beléd futottam. Emlékezzünk kicsit a múltra együtt. Gyere, az én vendégem vagy.
Wei WuXian vonszolta, Wen Yuan a lábába kapaszkodott, Lan WangJit végül belökték egy étterembe. Wei WuXian helyet foglalt egy külön szobában.
- Gyerünk, rendelj.
Lan WangJit lenyomták az ülőkére. A menüre pillantva válaszolt:
- Rendelhetsz te.
Wei WuXian:
- Én vendégellek meg, szóval természetesn te rendelsz. Kérj, amit csak szeretnél. Ne légy olyan udvarias. - Jó, hogy nem vette meg azokat a mérgező, kicsírázott krumplikat, ezért most volt pénze, hogy fizessen. Lan WangJi sem az a valaki volt, aki szerette túl sokszor visszautasítani a dolgokat. Némi gondolkodás után rendelt.
Wei WuXian hallotta, ahogy egyhangúan felsorol egy pár ételnevet és nevetett.
- Nem rossz, Lan Zhan. Azt hittem, hogy ti gusui népek nem esztek fűszereset. Egészen erős ízlésed van, nem? Akarsz egy italt?
Lan WangJi a fejét rázta. Wei WuXian:
- Még mindig tartod magad a szabályokhoz, még amikor kívül jársz is - pontosan ezt vártam HanGuang-Juntől. Akkor neked nem rendelek.
Wen Yuan Lan WangJi lába mellé telepedett. Elővette a faszablyákat, fakardokat, agyagbabákat, szalmából font pillangókat és az összes többi játékot a zsebéből, felhalmozta őket az ülőkén és élvezettel számba vette őket. Amikor Wei WuXian látta, mennyire odaragadt Lan WangJihoz és folyamatosan dörgölőzött hozzá, hogy még egy korty teát sem tudott normálisan meginni, füttyentett és rákiáltott:
- A-Yuan, gyere ide.
A-Yuan Wei WuXianra pillantott, aki két nappal ezelőtt elültette a földbe, mint egy retket. Azután Lan WangJira nézett, aki épp egy nagy halom játékot vásárolt neki. Meg se mozdult, arcára nagy betűkkel volt ráírva a szó: nem.
Wei WuXian:
- Gyere ide. Ha ott ülsz, akadályozod.
Lan WangJi azonban megszólalt.
- Minden rendben. Hadd üljön.
Wen Yuan boldogan ismét a lábába csimpaszkodott. Ezúttal a combjába. Wei WuXian nevetve megforgatta ujjai között az evőpálcikákat.
- Akiknek tejük van, azok anyák, akiknek aranyuk, azok apák - hogy lehet ez?
Nem sokkal ezután megérkezett a bor és az ételek. Tengernyi tüzes, vörös eledel volt és egy tálnyi édes leves, amit Lan WangJi Wen Yuannak rendelt. A tálat kocogtatva Wei WuXian még párszor szólongatta, de Wen Yuan még mindig lefelé nézett, két pillangót szorongatva, magában motyogva. Időnként úgy tett, mintha a bal oldali lenne és szégyenlősen mondta: „én... én igazán szeretlek téged”; időnként úgy tett, mintha a jobb oldali lenne és boldogan válaszolta: „én is szeretlek téged!” Két pillangó is volt egyszerre, úgy festett, remekül szórakozik.
Amikor ezt meghallotta, Wei WuXian szinte megfulladt az egész testét rázó nevetéstől..
- Jóságos egek, A-Yuan, hol tanul egy ilyen kisfiú ilyen dolgokat? Te szeretsz engem, én szeretlek téged és a többi - tudod egyáltalán, mit jelent szeretni valakit? Hagyd abba a játékot. Gyere és egyél. Az új apád vette neked. Jó.
A-Yuan végül visszatömködte a pillangókat a zsebébe. Tállal és kanállal a kézben kortyolgatta a levest, még mindig Lan WangJi mellett ülve. Wen Yuan korábban a fogolytáborban élt, majd a Temetőbuckákon. Mindkét helyen olyan rossz volt az étel, hogy azt alig lehetett volna szavakba önteni. Ezért számára az édes leves teljesen új csemege volt.
Wen Yuan nem is tudott megállni néhány korty után, de aztán mégis odanyújtotta Wei WuXiannak, és úgy beszélt, mintha kincset kínált volna fel neki.
- Xian bátyó... Xian eszik.
Wei WuXiannak láthatólag ez nagyon tetszett.
- Igen, nagyon jó. Szóval akkor tudod, mit jelent a gyermeki hála.
Lan WangJi:
- A beszéd tiltott étkezés közben.
Wen Yuan kedvéért, hogy megértse, egyszerűbb szavakkal is elismételte:
- Ne beszélj, amikor eszel.
Wen Yuan gyorsan bólintott és ismét a levesbe temette az arcát, meg sem szólalva többet. Wei WuXian felhördült:
- Hogy lehet ez? Csak akkor hallgat rám, ha mindent elismételek jó párszor, neked mégis már egyszeri mondás után engedelmeskedik. De tényleg, hogy lehet ez?
Lan WangJi hangja közömbös volt.
- A beszéd tiltott étkezés közben. Neked is.
Wei WuXian vigyorogva felhajtott egy csésze italt és utána játszadozott a csészével a kezében.
- Te tényleg... nem változtál semmit, nem számít, hány év telt el. Hé, Lan Zhan, miért jöttél Yilingbe? Ismerős vagyok errefelé. Akarod, hogy megmutassam az utat?
Lan WangJi:
- Nem szükséges.
A harcművész szektáknak gyakran volt titkos küldetésük, melyről nem akarták, hogy másik is tudjanak. Ezért Wei WuXian sem erőltette a választ tovább.
- Végre találkoztam valakivel, akit ismerek korábbról, valakivel, aki nem próbál meg elkerülni. Olyan levegőtlen volt az elmúlt pár nap. Történt valami nagy esemény odakint?
Lan WangJi:
- Mi számítana nagynak?
Wei WuXian:
- Például, hogy új szekták jelentek meg valahol, vagy hogy egy szekta kiterjesztette a területét, vagy hogy egyik szekta szövetséget kötött a másikkal és így tovább. Beszélgetés, tudod? Bármi jó lesz.
Nem hallott semmi híreket a külvilágból azóta, hogy ő és Jiang Cheng szakított egymással. A legtöbb, ami a fülébe jutott, véletlenszerű városi szóbeszéd volt.
Lan WangJi:
- Egy elrendezett házasság.
Wei WuXian:
- Melyik szekták között?
Lan WangJi:
- A LanlingJin és a YunmengJiang Szekta.
Wei WuXian keze, mellyel az ivócsészével játszadozott, megfagyott a levegőben.
Kábultnak látszott.
- Az én si... Hajadon Jiang és Jin ZiXuan?
Lan WangJi finoman biccentett.
- Mikor lesz? - faggatta Wei WuXian. - Mikor lesz a szertartás?!
Lan WangJi:
- Hét nap múlva.
Enyhén reszkető kezekkel Wei WuXian az ajkához emelte a csészét, nem is vette észre, hogy már kiitta mind. Kissé üresnek érezte magát belül, nem tudta, haragot, döbbenetet, elégedetlenséget vagy tehetetlenséget érzett.
Bár várta, hogy ez bekövetkezik, már sokkal azelőtt, hogy a Jiang Szektából kivált volna, ilyen hirtelen meghallva a híreket szavak végtelen árja tornyozódott fel a mellkasában, készen arra, hogy mind egyszerre zúduljon ki, de mégsem tudta, hogyan. Jiang Cheng még csak nem is talált rá módot, hogy egy ilyen fontos dolgot közöljön vele. Ha nem találkozott volna ma Lan WangJival, akkor még később sem tudta volna meg!
De amikor ismét végiggondolta, megkérdezte magától: mi történt volna, ha tud róla? A felszínen Jiang Cheng az egész világ számára bejelentette, amit már úgyis minden szekta hitt - hogy Wei WuXian megtagadta a szektáját és többé semmilyen módon nincs köze a YunmengJiang Szektához. Még ha tudta volna is, akkor sem tudna részt venni az esküvői ünnepségen. Helyes volt, hogy Jiang Cheng nem mondta el neki. Ha Jiang Cheng lett volna az, akitől megtudja, nem is tudta, miféle ösztönös cselekedetre ragadtatta volna magát.
- Jin ZiXuan túl könnyen lekerült a horogról - motyogta végül Wei WuXian kicsit később. Töltött magának még egy csésze italt. - Lan Zhan, mit gondolsz erről a házasságról?
Lan WangJi nem mondott semmit. Wei WuXian:
- Ó, igaz. Miért is kérdeztelek? Miféle gondolataid lehetnének a témáról amúgy is? Nem mintha te valaha is effélékről gondolkodnál.
Egy hajtással kiitta a likőrt.
- Tudom, hogy a hátuk mögött sok ember azt mondja, hogy az én sidzsém nem érdemli meg Jin ZiXuant, ha! De az én szememben Jin ZiXuan az, aki nem érdemli meg az én sidzsémet. De neki muszáj volt...
De Jiang YanLinek muszáj volt szerelembe esnie Jin ZiXuannal.
Wei WuXian az asztalra csapta a csészét.
- Lan Zhan! Tudtad? Az én sidzsém a legjobb embert érdemli az egész világon.
Az asztalra csapott. Enyhén részeg arcán büszkeség ült.
- Nagy ünnepséget csapunk, amit mindenki csodál és dicsőít, még száz év múlva is. Semmi sem lesz hozzá fogható. Teljes gyönyörrel fogom figyelni, amint a sidzsém férjhez megy.
Lan WangJi:
- Ühüm.
Wei WuXian keserűen nevetett.
- Miért válaszoltál? Amúgy sem leszek képes megnézni.
Ekkorra Wen Yuan már befejezte a levest és az ülőkén ücsörögve ismét a szalmapillangókkal kezdett játszani. A két pillangó hosszú csápja egymásba gabalyodott és nem tudta szétbontani őket sehogyan sem. Amikor látta, mennyire ideges lett, Lan WangJi elvette a kezéből a pillangókat és néhány pillanat alatt kibogozta neki a négy pillangócsápot. Visszaadta őket Wen Yuannak.
Amikor ezt látta, Wei WuXiannak végre másra terelődött a figyelme és még egy mosolyt is sikerült kipréselnie.
- A-Yuan, ne dörgöld az arcod. Még mindig leveses a szád. Összepiszkolod vele a ruhádat.
Lan WangJi elővett egy fehér zsebkendőt és kifejezéstelen arccal letörölte a levest Wen Yuan szájának sarkából.
- Lan Zhan, micsoda meglepetés - évődött vele Wei WuXian. - Sosem tudtam, hogy ilyen jól bánsz a gyerekekkel. Ha csak egy kicsit is jobban foglalkozol vele, kétlem, hogy hajlandó lenne velem visszamenni...
Wei WuXian arckifejezése hirtelen megváltozott. Elővett hajtókájából egy talizmánt, mely már nagy lánggal lobogott. Amint előhúzta, hamuvá is porladt. Lan WangJi tekintete megkeményedett.
Wei WuXian egyszeriben talpra ugrott.
- Jaj, ne!
A talizmán egy figyelmeztető varázskör magját képezte, melyet a Temetőbuckákon vetett fel. Ha bármi történt a Temetőbuckákon a távozása után, például megtört a varázskör vagy valaki vért ontott, a talizmán azonnal meggyulladt, hogy figyelmeztesse az eseményre.
Wei WuXian karja és teste köré szorította Wen Yuant.
- Bocsáss meg, Lan Zhan, vissza kell mennem!
Valami kiesett Wen Yuan zsebéből. Felkiáltott:
- Pilla... pillangó!
A gyerekkel a karjában Wei WuXian már kirohant az étterem elé. Hamarosan fehér árnyék söpört mellé. Lan WangJi követte őket, mellettük haladt. Wei WuXian:
- Lan Zhan? Miért követsz minket?
Lan WangJi Wen Yuan tenyerébe tette a pillangót, amit elejtett. Nem válaszolt a kérdésre, ehelyett megkérdezte:
- Miért nem szállsz a kardodra?
Wei WuXian:
- Elfelejtettem magammal hozni!
Anélkül, hogy bármi mást mondott volna, Lan WangJi megragadta a derekánál fogva és felrántotta maga mellé Bichenre, ahogy a levegőbe emelkedtek. Wen Yuan még túl fiatal volt hozzá, hogy valaha is kardon repült volna. Bár nagyon meg is rémülhetett volna, de mivel Bichen kivételesen egyenletesen repült, egyáltalán nem rázkódott. Az utcán járó emberek megdöbbentek, amikor látták, hogy hárman habozás nélkül felrepülnek, mind utánuk bámultak. Ezért Wen Yuan nem érzett mást, mint kíváncsiságot és izgatottságot, hangosan ujjongott.
Wei WuXian megkönnyebbült sóhajt eresztett meg.
- Köszönöm!
Lan WangJi:
- Merre?
Wei WuXian intett.
- Arra!
Hárman a Temetőbuckák irányába suhantak. Amikor a fekete csúcs előbukkant a felhők közül, Wei WuXian egyre jobban és jobban aggódni kezdett.
Ádáz élőholtak ordítása hangzott a messzi sötét erdőből. Nem csak egy volt, hanem egy teljes csoport. Lan WangJi egy kardpecsétet írt le a kezével és Bichen még gyorsabban kezdett szállni, de még mindig egyenletesen.
Amint földet értek, egy árnyat láttak meg kiiramodni a fák közül, sikoltozva, amint valami utánavetette magát. Bichen egyetlen csapással kettészelte. A földre zuhant alak sápadt volt. Amint meglátta Wei WuXiant, kiáltozni kezdett:
- Fiatal Wei Mester!
Wei WuXian elővetett egy talizmánt.
- Negyedik bácsi (1), mi a baj?
(1) Kínában igen gyakran számozással különböztetik meg a távoli rokonokat, attól függően, milyen idősek voltak saját nemzedékükön belül.
Negyedik bácsi:
- Mind... az összes ádáz holttest kijutott a Démoni Mészárlás Barlangjából!
Wei WuXian:
- Hát nem tettem rá korlátozó pecsétet? Ki nyúlt hozzá?!
Negyedik bácsi:
- Senki! Ez... ez...
Hirtelen egy kiáltás hallatszott előttük. Egy nő hangja volt.
- A-Ning!
Az erdő közepén tucatnyi Wen harcművész gyűrűjében egy alak állt - Wen Ning, hátborzongatóan fehér pupillákkal. A valaha egész testét beborító talizmánokból nem sok maradt. Kezeiben két másik ádáz élőholtat vonszolt, melyeket már félig széttépett, feketés vér lepte el a szinte csontvázzá csépelt testeket. Wen Ning még mindig verte őket, mintha nem tudott volna nyugodni addig, míg porrá nem omlanak. A csoport előtt kardot tartva Wen Qing állt.
Wei WuXian:
- Nem megmondtam, hogy senki ne nyúljon a rátett talizmánokhoz?!
Wen Qingnek arra sem volt ideje, hogy Lan WangJi láttán meglepődjön.
- Senki se nyúlt hozzájuk! - felelte. - Egyetlen ember se tette a lábát a Barlangba! Ő maga tépte le őket, amikor hirtelen megvadult. Nem csak a saját magán lévőket tette tönkre, de lerombolta a vérmedence és a Barlang tiltó pecséteit is! Az összes ádáz élőholt kiszabadult a vérmedencéből. Wei WuXian, menj, mentsd meg Nagyit és a többieket. Nem fognak tudni sokkal tovább kitartani!!!
Amint beszélgettek, különös, sziszegő zajok hallatszottak a fejük fölül. A csoport felnézett és néhány ádáz élőholtat látott, akik a fákra másztak fel. Úgy tekeredtek a fa csúcsa köré, mintha kígyók volnának, vicsorogva, miközben visszataszító váladék csöpögött a fogaik közül. Amikor Wen Ning felnézett, ő is meglátta őket. Félredobta a kezében tartott, összezúzott végtagot és egyszeriben felugrott a fára!
A fa legalább húsz yard magas volt. Az, hogy ilyen magasra tudott helyből felugrani, kivételes, kirobbanó erőről tett tanúbizonyságot. Nem sokkal azután, hogy Wen Ning a fára ugrott, már darabokra is tépte a hullákat, végtagok záporoztak mindenfelé, vér zuhogott a földre. Még mindig nem volt elégedett, átmászott a másik oldalra.
Wei WuXian előhúzta Chenqinget.
- Lan...!
Lan WangJira akarta bízni, hogy mentse meg a többieket, amíg ő maga itt marad és elbánik Wen Ninggel. De amikor megfordult, a másik már eltűnt. Épp amikor kezdett pánikba esni, guqin hangja rezgett keresztül az égen, felreppentve egy csapat rémült varjat. Mielőtt még megszólalhatott volna, Lan WangJi máris odasietett. Wei WuXian érezte, ahogyan átmelegszik a szíve. Chenqinget az ajkaihoz illesztette és hosszú dallamot fújt rajta. Wen Ning teste a földre érkezve kis időre megmerevedett.
Wei WuXian megragadta a lehetőséget.
- Wen Ning! Emlékszel még rám?!
A túloldalon a guqin még háromszor zendült fel, mielőtt elhallgatott volna, azt jelentve, hogy Lan WangJi képes volt pusztán három akkorddal uralma alá vonni az ádáz élőholtakat. Wen Ning teste enyhén megereszkedett, torkából mély morgások törtek fel. Olyan volt, mint egy éber vadállat, mely minden pillanatban támadhatott. Amint Wei WuXian ismét játszani készült fuvoláján, hirtelen ráébredt, hogy Wen Yuan még mindig szorosan öleli a lábát, túlságosan megrémülve ahhoz, hogy hangot adjon ki. Egész idő alatt teljesen megfeledkezett róla!
Azonnal felkapta Wen Yuant és Wen Qing felé dobta.
- Vidd el innen!
Ebben a pillanatban Wen Ning rávetette magát.
Mintha hatalmas szikladarab találta volna el, Wei WuXian hátrarepült az ütés erejétől, egyenesen egy fának ütközött. Érezte, hogy meleg kúszik fel a torkán és átkozódott. Lan WangJi éppen meglátta, mi történt, amikor visszaérkezett. Arckifejezése egyszeriben elváltozott és elé ugrott. Wen Qing másvalaki karjaiba lökte Wen Yuant. Meg akarta vizsgálni Wei WuXian sérüléseit, de Lan WangJi előbb ért oda nála. A lány megtorpant a meglepetéstől. Lan WangJi szinte átölelte Wei WuXiant, miközben feltartotta a kezét és mágikus energiát kezdett áramoltatni belé.
- Ereszd el - mondta sietve Wen Qing. - Ez nem szükséges! Hadd csináljam én? Wen Qing vagyok!
A qishani Wen Qing az egyik legkiemelkedőbb orvosnak számított. Lan WangJi végül abbahagyta a mágikus energia küldését és engedte Wen Qingnek, hogy megvizsgálja Wei WuXiant, bár keze még mindig vonakodott elengedni. Wei WuXian azonban félretolta.
- Ne engedd megszökni!
Miután Wen Ning nekitámadt, elindult lefelé a hegyen, karjait lógatva. Ott rejtőzött a Wen Szekta többi harcművésze az ádáz élőholtak elől. Wen Qing odarohant, miközben kiáltozott:
- Futás! Mindenki, futás! Felétek megy!
Wei WuXian kiküzdötte magát Lan WangJi karjai közül és kényszerítve magát üldözőbe vette Wen Ninget. Lan WangJi ismét lépést tartott vele.
- Hol a kardod?
Wei WuXian tizenkét talizmánt húzott elő.
- Nem tudom, hová tettem!
A tizenkét sárga talizmán egy vonalba rendeződött a levegőben és égni kezdtek. Amikor, mint valami tűzlánc, Wen Ningre tekeredtek, egyszeriben megtartották. Csuklója egy rándulásával Lan WangJi a guqin húrjaiba csapott. Wen Ning lépteit mintha láthatatlan kötél akadályozta volna meg. Megtorpant, de azután nehézségek árán is tovább vonszolta magát. Wei WuXian ajkaihoz emelte Chenqinget. Az ütés következtében, melyet kapott, vér szivárgott ajkai közül. Homlokát ráncolta, de eltűrte a fájdalmat és a mellkasában felgyülemlő vért, játéka egyszer nem remegett meg.
Kettejük egyesített erőfeszítése nyomán Wen Ning letérdelt a földre és az ég felé eresztett egy ordítást. Az erdő levelei előre-hátra himbálóztak. Wei WuXian végül nem tudta tovább tartani magát és felköhögött egy adag vért.
A Wangji hangjai hirtelen felerősödtek. Wen Ning üvöltött, karjait a feje köré fonta, összegömbölyödött a földön.
Wen Qing sikoltozott.
- A-Ning! A-Ning!
Oda akart rohanni, de Wei WuXian megállította.
- Légy óvatos!
Látván, hogy mennyire megkínozták öccsét a guqin hangjai, Wen Qing érezte, hogy belefájdul a szíve. Hiába tudta, hogy ha nem tesznek valamit jelenlegi állapotával, veszélyt hoz mindannyiukra. Mégis nem tehetett róla, de sajnálta Wen Ninget.
- HanGuang-Jun, bánj vele szelíden!
Wei WuXian:
- Lan Zhan! Kicsit fino...
- … Fiatal... Mester...
Wei WuXian hirtelen megdermedt.
- Várj csak egy kicsit?
Felkiáltott:
- Lan Zhan, abba tudnád hagyni?!
A hang Wen Ningtől származott.
Lan WangJi rányomta ujjait a húrokra, megállítva rezgésüket. Wei WuXian:
- Wen Ning?!
Wen Ning küszködött, hogy felemelje a fejét.
Szemei nem förtelmes fehérek voltak, hanem … fekete pupillák látszottak bennük!
Wen Ning kinyitotta a száját.
- … Fiatal … Wei Mester...?
Úgy tűnt, egyesével szorítja ki a szavakat, majdnem leharapva saját nyelvét közben. De mégis, emberi szavak voltak, nem értelem nélküli üvöltés.
Wen Qing megdermedt. Egy másodperccel később egy sikollyal felé vetette magát.
- A-Ning!
Mindketten megtámolyodtak az erejétől.
Wen Ning:
- Nő... vérem...
Wen Qing szorosan ölelésébe fonta öccsét. Könnyek és nevetés közepette fejét a karjai közé temette:
- Én vagyok az! A nővéred, a nővéred! A-Ning!
Újra és újra Wen Ning nevét szólongatta. A többi harcművész szintén úgy festett, mintha a nyakukba akarták volna vetni magukat, de nem merték. Egymás ölelgették a nagy zűrzavarban, egyszerre kiáltozva és nevetve.
Negyedik bácsi ujjongva futott le a hegyről.
- Minden rendben van! Megcsináltad! Megcsináltad! A-Ning felébredt!...
Wei WuXian odament és leguggolt Wen Ning mellé.
- Hogy érzed most magad?
Wen Ning arccal felfelé feküdt a földön, nyaka és végtagjai némiképp merevek voltak.
- Én... én... - Dadogott egy ideig, mielőtt végül ki tudta mondani: - Sírni akarok, de nem tudok. Mi a baj...
Egy pillanatnyi csend után Wei WuXian megveregette a vállát.
- Emlékszel, ugye? Már meghaltál.
Amikor megbizonyosodott róla, hogy Wen Ning valóban magához tért, Wei WuXian szívéből a megkönnyebbülés hosszú sóhaja tört elő.
Megcsinálta.
Annak idején pillanatnyi ösztöntől és haragjától vezérelve alacsony rendű ádáz élőholttá változtatta Wen Ninget. Bár rá tudta venni Wen Ninget arra, hogy odamenjen, ahol az őt megölő felügyelők voltak és darabokra tépje őket, amikor Wen Qing magához tért és szembesülnie kellett öccsével, aki egyáltalán nem ismerte meg őt, és csak harapott és ugatott, mint valami veszett kutya, vérrel és hússal tömte magát, a látvány még fájdalmasabb volt a számára.
Miután lenyugodott, Wei WuXian ünnepélyesen megígérte, hogy talál módot Wen Ning számára, hogy visszanyerje öntudatát. De senki nem tudta, vajon csak nagyotmondott-e, hogy Wen Qinget megnyugtassa. Igazából szinte semmi bizodalmat nem fűzött hozzá és csak remélni merte, hogy elengedő lesz mindaz a képesség, amivel rendelkezett.
Fáradtságos napok és álmatlan éjszakák során át sem igazán tudta megtartani ígéretét.
Wen Qing tenyerébe fogta Wen Ning sápadt arcát, könnyek záporoztak orcáin. Végül pontosan annyira zokogott, mint azon a napon, amikor meglátta Wen Ning holttestét.
Wen Ning merev karokkal simogatta a hátát. Egyre több és több ért le a hegyről a Wen Szekta emberei közül, akik vagy odafutottak és csatlakoztak a síró tömeghez, vagy tisztelettel és hálával pillantgatva Wei WuXian és Lan WangJi irányába.
Wei WuXian tudta, hogy a testvéreknek sok minden mondandójuk van egymás számára. Wen Qing bizonyosan nem akarja azt sem, hogy mások sírni lássák. Megfordult.
- Lan Zhan.
Lan WangJi rápillantott.
Wei WuXian:
- Ha már úgyis itt vagy, miért nem ülünk le odabent?
Ketten felsétáltak a hegy tetején lévő barlanghoz, fagyos széllel körülölelve.
Lan WangJi:
- A Démoni Mészárlás Barlangja?
Wei WuXian:
- Úgy van. Én találtam ki a nevet. Hogy tetszik?
Lan WangJi nem szólt semmit.
Wei WuXian:
- Tudom. A szíved mélyén bizonyára azt mondod, „nem valami jó”. Miután a hírek elterjedtek, hallottam néhány megjegyzést is arról, hogy én olyasvalaki vagyok, aki a démoni ösvényt követi - én vagyok maga a démon, miért lenne már szégyentelen az odúmat a Démoni Mészárlás Barlangjának nevezni?
Lan WangJi nem fűzött hozzá megjegyzést. Ketten már beléptek a barlang belsejébe. Wei WuXian nevetése visszhangzott az üres falak között.
- De valójában mindannyian tévednek. Amit én ezzel a névvel akartam, az egyáltalán nem az, mint ahogy ők értelmezték.
Lan WangJi:
- Hogyhogy?
Wei WuXian:
- Egyszerű. Gyakorta úgy alszom, mint valami hulla, ebben a barlangban. A barlang, mely szendergése közben megöli a démont - hát nem a Démoni Mészárlás Barlangja?
Lan WangJi:
- …
Beléptek a fő térbe. Lan WangJi:
- Mi a helyzet akkor a vérmedencével?
Wei WuXian egy vízzel telt medencére mutatott a barlang közepén.
- Ott van a vérmedence.
A barlangban homály uralkodott, nehéz volt megmondani, a víz vörös volt-e vagy fekete. Vérszag áradt belőle, nem kevéssé, de nem is túl erőteljesen.
Eredetileg tiltó vonal vette körbe a medencét, de Wen Ning mindet elpusztította. Wei WuXian ismét felvetette a kört és megcsomózta.
Lan WangJi:
- Sűrű a sötét energia.
Wei WuXian:
- Úgy van. A sötét energia meglehetősen sűrű, alkalmas a sötét teremtmények gondozására. Ez az, ahol „nevelgetem” az ádáz élőholtakat, melyek még nem készültek el. Találd ki, mennyi van a mélyén? - Mosolygott. - Hogy őszinte legyen, én sem tudom, mennyi lehet ott. De a medence vize egyre inkább vérszagú.
Nem lehetett tudni, vajon a világítás tette-e, de Wei WuXian arca szokatlanul sápadtnak látszott. Mosolya is némiképp kísérteties volt. Lan WangJi csendesen rábámult.
- Wei Ying.
Wei WuXian:
- Mi van?
Lan WangJi:
- Tényleg tudod uralni?
Wei WuXian:
- Uralni mit? Wen Ningre gondolsz? Persze, hogy tudom. Nézd, máris visszanyerte öntudatát - hetvenkedett Wei WuXian. - Példa nélkül álló ádáz élőholt.
Lan WangJi:
- Mit teszel, ha ismét elveszti?
Wei WuXian:
- Már van tapasztalatom azzal, hogyan bánjak vele, amikor nincs magánál. Én vagyok az, aki irányítja. Amíg velem nem történik semmi, vele sem fog semmi történni.
Kis csend után Lan WangJi újból kérdezte.
- De mi lesz, ha valami történik veled?
Wei WuXian:
- Nem fog.
Lan WangJi:
- Hogyan lehetsz biztos benne?
Wei WuXian hangja határozott volt.
- Nem fog, nem tud.
Lan WangJi:
- Szándékodban áll mostantól így élni?
Wei WuXian:
- Mi a rossz abban, hogy így élek? A lakhelyem nem elég jó neked? Ez a hegy itt még hatalmasabb, mint Felhőzug. Az ételünk is sokkal jobb.
- Wei Ying - mondta Lan WangJi. - Tudod, hogy értem.
- … - Wei WuXian vonakodva válaszolt. - Lan Zhan, te... igazán nem ebből a világból való vagy. Már megváltoztattam a beszélgetésünk tárgyát és te már megint felhoztad.
Hirtelen viszketést érzett a torkában. Vér kezdett feltörni a mellkasából. Megpróbálva elnyomni Wei WuXian köhögött egy párat. Amikor látta, hogy Lan WangJi ismét megragadni készül a kezét, kitért előle.
- Mit csinálsz?
Lan WangJi:
- A sérüléseid.
Wei WuXian:
- Nem szükséges. Miért használnál mágikus energiát ilyen kis sebesülés kedvéért? Jobban leszek, ha leülök egy kicsit.
Lan WangJi nem vesztegette rá a szavakat, ismét megragadta a kezét. Ekkor két ember érkezett a barlangon kívülről. Wen Qing hangja hallatszott:
- Jobban leszel, ha leültél egy kicsit? Azt hitted, meghaltam?
Wen Ning követte, egy tálca teát tartva. Wen Ning bőre hanuszínű volt. Nyakán még mindig látszottak a varázsigék, melyeket nem törölt le teljesen. Wen Yuan Wen Ning lábába csimpaszkodott. Amint belépett, Wei WuXian felé botladozott és inkább az ő lábába kezdett kapaszkodni. Amikor látta, hogy Wei WuXian és Lan WangJi egyöntetűleg őt nézi, Wen Ning felhúzta ajkainak széleit, mintha mosolyogni próbált volna. Arcának izmai azonban halottak voltak. Nem tudta mozdítani őket.
Ezért csak üdvözölni tudta kettejüket:
- Fiatal Wei Mester... Fiatal Lan Mester.
Wei WuXian felemelte a lábát és felvette Wen Xuant, meghintáztatva a kisfiút a levegőben.
- Miért vagy itt? Ilyen gyorsan befejezted a sírást?
- Csak figyeld, majd én megríkatlak téged! - fenyegetőzött Wen Qing. De annak dacára, amit mondott, még mindig kissé orrhangon beszélt.
Wei WuXian:
- Micsoda vicc! Hogyan tudnál te engem... Áááááá!!!
Wen Qing odalépett hozzá és hangosat csapott a hátára, olyan keményen, hogy Wei WuXian azonnal jó nagy adag vért köpött ki. Arca telve volt hitetlenkedéssel.
- Te... olyan kegyetlen vagy...
Amikor befejezte, behunyta a szemeit és elájult. Lan WangJi arca elfehéredett és mozdult, hogy elkapja.
- Wei Ying!
Wen Qing azonban zsörtölődve felmutatott három ezüst tűt.
- Még kegyetlenebb dolgaim is vannak, amiket még nem is láttál. Kelj fel!
Mintha semmi sem történt volna, Wei WuXian kiszállt Lan WangJi karjai közül, letörölte a vért a szájáról.
- Kérlek, ne. A nő szíve a legkegyetlenebb. Nem akarom azokat látni.
Kiderült, hogy Wen Qing ütése mindössze szabad utat engedett a vérnek, ami összegyűlt a mellkasában. Hogyan lehetett ennyire durva Qishan legjobb orvosa? Amikor látta, hogy már megint csak ugratta, Lan WangJi erőteljesen meglendítette ruhaujjait és megfordult, mintha csak nem akart volna soha többé egy ilyen nevetséges személlyel szóba állni. Wen Ningnek, aki csak nemrég nyerte vissza öntudatát, lassabb volt a reakciója, mint a többieknek. Amikor látta, hogy Wei WuXian vért köp, meglepetésében megdermedt, de most eszébe jutott, hogy ő maga sebesítette meg Wei WuXiant, amikor még nem volt magánál.
- Fiatal Mester, sajnálom... - szólalt meg bűntudatosan.
Wei WuXian intett a kezével.
- Elég, elég. Tényleg azt hitted, történik velem valami egy ilyen ütéstől?
Wen Qing tintafekete szemével Lan WangJi arckifejezését figyelte.
- HanGuang-Jun, foglalj helyet!
Wei WuXian végre ráébredt. Ezért érezte azt, hogy mintha elfeledkezett volna valamiről. Lan Zhan olyan hosszú ideje volt már itt és még le sem ültették. De a barlangban mindössze néhány kőágy volt, amire ülni tudott volna, és néhány különös tárgy, melyek szanaszét hevertek, zászlóktól kezdve kardokon át, dobozoktól kezdve vérrel pettyezett kötéseken át egészen félig rágott gyümölcsökig. Szinte fájdalmas volt ránézni is.
Wei WuXian:
- De nincs hova ülni, ugye?
Wen Qing hajthatatlan volt.
- Dehogy nincs.
Amint kimondta, lesöprögette a tárgyakat az egyik kőágyról a földre, nem mutatott egy csepp könyörületet sem.
- Nézd, most már van ülőhely, nem?
Wei WuXian megdöbbent.
- Hé!
- Igen, Fiatal Lan Mester, ülj le és igyál egy kis teát... - mondta Wen Ning is. Amint beszélt, megemelte a tálcát a kezében egy kissé Lan WangJi felé. Két, makulátlanul tisztára mosott teáscsésze volt a tálcán.
Wei WuXian azonban alig pillantott rájuk és már panaszkodni kezdett.
- Milyen kopottas. Arra kérni a vendéget, hogy tiszta vizet igyon - még tealevelek sincsenek itt!
Wen Ning:
- Megkérdeztem és azt mondták, nincs. Negyedik bácsi azt mondta, nem raktak el tealeveleket...
Wei WuXian felemelte az egyik csészét és belehörpintett.
- Ez igazán nem tűnik helyénvalónak. Készíts némi teát a következő alkalommal, amikor vendég jön hozzánk. - Csak miután kimondta, akkor érezte, milyen mulatságosat mondott. Hogy lehetne következő alkalom, hogy lehetne másik vendég?
Wen Qing:
- Szóval még mindig van arcod, hogy szóba hozd. Nézd, milyen haszontalan dolgokat vettél, mindahányszor megkértünk, hogy vásárolj a városban. Hol vannak a retekmagok, amiket ma kértem, hogy vegyél?
Wei WuXian:
- Miféle haszontalan dolgokat vettem? Játékokat mentem vásárolni A-Yuannak, igaz, A-Yuan?
Wen Yuan azonban egyáltalán nem működött együtt.
- Xian bátyó hazudik. Ez a másik bátyó vette őket nekem.
Wei WuXian fújtatott:
- Ez meg hogy lehet?
A nevetés még mindig betöltötte a Démoni Mészárlás Barlangját, amikor Lan WangJi egy szó nélkül megfordult és kifelé indult a barlangból.
Mind Wen Qing, mind Wen Ning megmerevedett a meglepetéstől. Wei WuXian:
- Lan Zhan?
Lan WangJi léptei habozni látszottak. Semmilyen érzelem nem szűrődött ki a hangjából.
- Ideje, hogy visszatérjek.
Anélkül sétált ki a Démoni Mészárlás Barlangjából, hogy hátranézett volna. Wen Ning ismét kezdett megrémülni, mintha azt gondolta volna, hogy az ő hibája volt. Wen Yuan utána sietett.
- Bátyó!
Két kis rövid lábain üldözőbe vette. Wei WuXian elkapta és a hóna alá dugta.
- Várjatok meg itt.
Három lépést tett egyszerre és gyorsan utolérte Lan WangJit.
- Mész? Elkísérlek.
Lan WangJi néma maradt.
Wei WuXian karjában lógva Wen Yuan felnézett rá.
- Bátyó, nem eszel itt?
Lan WangJi rátekintett. Kinyúlt és puhán megsimogatta a fejét.
Wen Yuan úgy gondolta, maradni fog. Az arca felragyogott, úgy suttogta:
- A-Yuan hallott egy titkot. Azt mondták, hogy sok jó étel lesz ma...
Wei WuXian:
- Ezt a bátyót itt saját otthonában várja étel. Nem marad.
Wen Yuan egy „ó”-val válaszolt. Csalódás ült ki egész arcára. Fejét lehajtotta és nem mondott semmi mást többé.
A hón alá dugott kisgyerekkel sétáltak le ketten csendben, míg elérték a Temetőbuckák lábát. Egyszerre álltak meg. Egyikük sem szólt.
Egy perccel később végül Wei WuXian törte meg a csendet.
- Lan Zhan, azt kérdezted, hogy szándékozom-e mostantól kezdve így élni. Hogy őszinte legyek, én is kérdezni szeretnék valamit. Mit tehetnék mást, ha nem ezt?
- Adjam fel a démoni ösvényt? - folytatta. - Akkor mi lesz az emberekkel itt a hegyen?
- Adjam fel őket? Nem lennék rá képes. Úgy hiszem, hogy ha a helyemben lennél, te sem tudnád megtenni.
- Senki sem adhat nekem szép, széles utat, amin járhatok - folytatta. - Egy utat, melyen megvédelmezhetem azokat, akiket akarok, anélkül, hogy a szellemösvényt járnám.
Lan WangJi rámeredt. Nem válaszolt, de szívükben mind a ketten tudták a választ.
Nem volt ilyen út.
Nem létezett megoldás.
Wei WuXian puhán beszélt.
- Köszönöm a társaságod ma. Köszönöm, hogy elmondtad nekem a híreket a sidzsém házasságáról. De ítélje meg mindenki magának, mi a rossz és mi a jó, hadd döntsék el mások, dicsőítenek vagy hibáztatnak-e engem, ne szülessenek megjegyzések sem az eredményekről, sem a veszteségekről. Én is tudom, mit kellene tennem és mit nem. Azt is hiszem, hogy tudom uralni.
Mintha pontosan ezt a hozzáállást várta volna már régóta, Lan WangJi finoman biccentett és behunyta a szemeit.
És ez jelölte a búcsúzást.
A hegyre visszafelé gyalogolva Wei WuXian végül rájött, hogy ő ígérte, hogy állja Lan WangJi ebédjét, és a végén mégis igen kevéssé nyugodt hangulatban váltak el. Mondani sem kellett, nem ő fizette az ebédet sem.
Nos, Lan Zhan úgyis gazdag, gondolta Wei WuXian. Nem nagy dolog a számára, hogy még egyszer fizetett. Erről beszélve, még mindig van nála pénz, ugye? Biztosan nem költötte el mindet néhány gyerekjátékra. Ha a legrosszabb bekövetkezik, csak még egyszer meghívom következő alkalommal... De hogyan is lehetne következő alkalom?
Most, hogy végiggondolta, ebből vagy abból az indokból Lan WangJi és ő mindig rossz viszonyban vált el egymástól, ahányszor csak találkoztak. Talán tényleg nem illettek egymáshoz, mint barátok.
De nem is volt valószínű, hogy valaha is több esélyük lesz rá, hogy megpróbálják és barátok legyenek a jövőben.
Wen Yuan egyik kezével őt fogta, a másikban egy fakardot tartott, a szalmapillangót pedig a hajába tűzte.
- Xian bátyó, eljön még egyszer Gazdag Bátyó?
- Ki a Gazdag Bátyó? - tört ki Wei WuXianból.
Wen Yuan teljes komolysággal válaszolt.
- A gazdag testvér a Gazdag Bátyó.
Wei WuXian:
- Akkor mi vagyok én?
Ahogyan várta, Wen Yuan így felelt:
- Te Xian bátyó vagy. Szegény Bátyó.
Wei WuXian egy pillantást lövellt felé és elvette róla a szalmapillangót.
- Mi van, csak azért kedveled, mert pénze van?
Wen Yuan lábujjhegyre állva nyújtózott utána.
- Add vissza... nekem vette!
Wei WuXian tényleg nevetséges volt. Még abban is mulatságát lelte, hogy egy kisgyereket ugrasson, saját hajába tűzte a szalmapillangót.
- Nem fogom. Még apának is hívtad. Akkor engem minek hívsz? Engem csak bátyónak nevezel, egy teljes generációval lejjebb helyezel, mint őt!
Wen Yuan ugrálni kezdett.
- Nem hívtam apának!
Wei WuXian:
- Hallottam. Nem érdekel, én valahová magasabbra szeretnék kerülni rangban, mint a báttyak és az apák. Hogy kellene engem hívnod?
Wen Yuan a száját biggyesztette.
- De... De A-Yuan nem akar téged anyának hívni... Az olyan furcsa...
Wei WuXianból ismét kirobbant a nevetés.
- Ki mondta, hogy anyának hívj? Az egyetlen, aki magasabb rangú korban mint a bátty és az apa, a nagypapa - még ezt se tudtad? Tényleg ennyire megkedvelted? Korábban is mondhattad volna. Ha mondtad volna, megkértem volna, hogy vigyen magával. A szektája gazdag, de nagyon ijesztő. Visszavinne téged magával, bezárna és egész nap iratokat másoltatna veled. Na, megijedtél?!
Wen Yuan azonnal megrázta a fejét, úgy suttogta:
- … Nem megyek... A Nagyit akarom.
Wei WuXian tovább ugratta.
- A Nagyit akarod, engem meg nem?
Wen Yuan kegyesen engedett.
- De. Xian bátyót is akarom. - Az ujjaival játszadozott, számolgatott rajtuk. - És akarom Gazdag Bátyót és A-Qing Nővérkét és Ning Bátyót és Negyedik bácsit és Hatodik bácsit...
Wei WuXian visszaültette a szalmapillangót a fejére.
- Elég lesz, elég lesz. Belefulladok ebbe a sok emberbe.
Wen Yuan sietve visszagyömöszölte a szalmapillangót a zsebébe, attól félve, hogy Wei WuXian megint elveszi. Még egyszer megkérdezte:
- Akkor visszajön még Gazdag Bátyó vagy sem?
Wei WuXian tovább mosolygott. Csak kis idő elteltével válaszolt:
- Valószínűleg nem jön vissza többé.
- Miért? - kérdezte Wen Yuan csalódottan.
Wei WuXian:
- Nincs miért. Ebben a világban mindenkinek megvan a saját elvégzendő dolga, a saját járandó ösvénye. Épp eléggé elfoglalt a saját szektájával, hogyan lehetne arra szabad ideje, hogy mások körül legyeskedjen?
Végül is, nem ugyanazon az ösvényen jártak.
Wen Yuan egy „ó”-val válaszolt, akár megértette, akár nem. Egészen csüggedtnek látszott.
Wei WuXian felemelte és a hóna alá dugta, miközben dúdolt magában.
- „… Ki törődik a zsúfolt, széles úttal? Egész éjjel egypalánknyi széles hidon fogok járni... Egész... Egész éjjel?”
Amikor az „éjjel” részt dúdolta, észrevette, hogy mintha nem is éjszaka vette volna körül.
Mindig sötétben gyalogolt fel a hegyen, de ma éjjel a dolgok másképpen voltak, miközben visszafelé sétált.
A kis kunyhók közti terület tisztára volt seperve. Még a gyomok nagy részét is eltávolították. Néhány piros lampion függött az erdő oldalában. Minden lampiont kézzel készítettek. Az ágakon lógva, bár kerek alakjuk egyszerű volt, meleg fényt árasztottak, melyek elöltötték a koromfekete erdőt.
Ekkortájt szokásosan az ötvenvalahány ember már régen végzett a vacsorával és mindegyikük saját vackába kuporodott, a fényeket leoltva. Ma azonban mind összegyűltek a legnagyobb kunyhóban. A kunyhó nyolc fa póznából állt, melyek egy tetőt tartottak, mindannyian aláfértek. Az épület mellett állt a „konyha”, ezért ez lett az „ebédlő”.
Wei WuXian mindezt kissé különösnek találta. Wen Yuannal a hóna alatt odasétált.
- Miért van ma mindenki itt? Nincs alvás? Olyan fényes minden ezekkel a lampionokkal.
Wen Qing kijött a konyhából, egy tányért hozott.
- Neked akasztottuk fel őket. Holnap még készítünk néhányat, hogy a hegyi ösvény mentén felaggassuk őket. Ha mindig sietsz a sötétben, egyszer megcsúszol és előbb-utóbb kitöröd a csontjaidat.
Wei WuXian:
- Itt vagy nekem akkor is, ha kitöröm a csontjaimat, nem?
Wen Qing:
- Nem kérek több munkát. Nem mintha meg lennék fizetve. Ha eltöröd őket, ne panaszkodj, ha beleakadok a csontjaidba, amikor visszateszem őket.
Wei WuXian megborzongott és arrébb ment. Amikor besétált a kunyhóba, mindenki helyet csinált neki. Három asztal volt, mindegyiken hét vagy nyolc tányér állt, telve gőzölgő étellel.
Wei WuXian:
- Mi van, még senki sem evett?
Wen Qing:
- Nem. Rád vártunk.
Wei WuXian:
- Miért vártatok rám? Odakint már ettem.
Rájött, mit tett, amint kimondta. Ahogy gondolta, Wen Qing az asztalra csapta a tányért. Az ételben egyszerre rezdült meg az összes piros paprika. A nő fújtatott:
- Szóval ezért nem hoztál semmit! Eletted az összes pénzt egy étteremben? Csak pár érménk van és mind neked adtam oda. Most nézd meg, hogy elpazaroltad mindet!
Wei WuXian:
- Nem, én nem...
Ekkor Wen Nagyi is előlépett a konyhából, egyik reszkető kezében a járóbotját tartotta, a másikban egy tányért. Wen Yuan kicsavarodott a karjai közül és odafutott:
- Nagyi!
Wen Qing megfordult, hogy segítsen és közben morgolódott:
- Mondtam neked, hogy hagyd. Nem kell segítened. Csak ülj le. Túl nagy itt a füst. A lábaid nem olyan jók és remegnek a kezeid. Ha elesel, nem marad sok tányérunk. Nem olyan könnyű mind ezt a porcelánt felhozni a hegyre...
A többi Wen harcművész evőpálcikákat osztott, teát öntött, fenntartva a fő helyet Wei WuXiannak. Szinte nehéznek találta mindezt elfogadni.
Megmondani sem tudta, a múltban hányszor rémültek meg tőle a Wen Szekta emberei.
Mindannyian hallották a Naplemente Hadjárat során szerzett könyörtelen hírnevét, haragjának szinte kegyetlen kiáradását, melyről oly sokan beszéltek. Saját szemeikkel látták, hogyan használt fel holttesteket mások meggyilkolására. Az első néhány napban Nagyi lábai mindannyiszor reszketni kezdtek, ahányszor csak meglátta. Wen Yuan is mindig mögé bújt. Csak akkor kezdtek hozzá közeledni, amikor már eltelt némi idő.
És ebben a pillanatban több, mint ötven szempár kereszttüzében találta magát. Bár még mindig volt némi félelem jelen azokban a pillantásokban, de ez a félelem tiszteletből eredt, vegyülve némi óvatossággal és némi hálával. Ugyanez a hála és kedvesség tükröződött a Wen testvérek szemében is.
Wen Qing hangja halk volt.
- Ezekben az elmúlt pár napban keményen dolgoztál.
Wei WuXian:
- Te... te hirtelen olyan kedvesen beszélsz velem. Még meg is ijedek.
Wen Qing ujjpercei mintha megroppantak volna. Wei WuXian egyszeriben befogta a száját.
Wen Qing azonban puhán folytatta:
- … Az az igazság, hogy mindannyian vacsorázni szerettek volna veled egyszer, hogy meg tudják köszönni neked. De vagy fel-le ugrálsz, rohangálsz körbe, vagy bezárkózol a Barlangba és napokig ott maradsz vég nélkül, nem engedve, hogy bárki is megzavarjon. Nem akartak feltartani a munkádban és bosszantani téged. Azt gondolták, hogy nem szeretsz másokkal kapcsolatba kerülni és nem akarsz beszélni velük, ezért túlságosan zavarban voltak ahhoz, hogy hozzád szóljanak. A-Ning visszanyerte ma az öntudatát és Negyedik bácsi azt mondta, hogy most már együtt kell vacsoráznunk, bármi is történjen... Még ha olyan sokat ettél is odakint, hogy mindjárt megpukkadsz, gyere és ülj le közénk. Rendben van, akkor is, ha nem eszel. Csak foglalj helyet és beszélgethetünk és ihatunk egy kicsit.
Wei WuXian megdermedt a meglepetéstől. Még szemei is kifényesedtek.
- Ihatunk egy kicsit? Van bor?
Néhány idősebb Wen Szekta tag kissé idegesen pillantgatott az irányába. Amikor ezt meghallották, egyikük azonnal válaszolt:
- Igen, igen. Van bor, van bor. - Néhány lepecsételt üveget tartott az asztal fölé és átnyújtotta őket neki: - Gyümölcsbor, a hegyen vadon termő gyümölcsökből. Egészen gazdag aromája van!
Wen Ning az asztal mellett guggolt.
- Negyedik bácsi is szeret inni. Tudja, hogyan készítsen magának és kifejezetten erre a napra tartogatta. Sok napon át próbálkozott.
Mivel gondosan, egyesével ejtette ki a szavakat, lassú beszéde lehetővé tette, hogy ne dadogjon. Negyedik bácsi zavartan mosolygott, még mindig idegesen bámulta Wei WuXiant.
Wei WuXian:
- Tényleg? Akkor mindenképp meg kell kóstolnom!
Helyet foglalt az asztalnál. Negyedik bácsi sietve felbontotta a pecsétet az üvegen és mindkét kezével tartva átnyújtotta. Wei WuXian megszimatolta.
- Tényleg gazdag aromája van!
A többiek is leültek vele. Amikor méltató szavait hallották, úgy ragyogtak, mintha a valaha létező legnagyobb dícséretet hallották volna, majd evésnek láttak.
Wei WuXiannal első alkalommal fordult elő életében, hogy nem tudta megmondani, milyen íze volt a bornak.
Egész éjjel ezen fogok járni... mi?, gondolta.
Tényleg nem volt olyan sötét.
Váratlanul egész testében felfrissülve érezte magát.
Az ötven ember három asztal köré zsúfolódott össze. Evőpálcikákat adogattak körbe. Nagymamája lábainál ülve Wen Yuan megmutogatta neki új kincseit, még a harcot is két kis fakard segítségével. Az öreg hölgy olyan szélesen mosolygott, hogy kilátszott fogatlan ínye. Wei WuXian és a bácsi a borról beszélgettek, melyet heves szenvedéllyel fogyasztottak. A végén mindketten egyetértettek abban, hogy a gusui Császár Mosolya mégiscsak vitán felül győztes volt. Wen Qing körbejárva bort töltögetett az idősebbeknek és néhány alárendeltjüknek is. Néhány kör alatt kiürült a kancsó.
Wei WuXian:
- Miért fogyott máris el? Alig ittam valamit.
Wen Qing:
- Van még pár üveggel. Eltehetjük őket későbbre. Mára bezárhatjuk a napot.
Wei WuXian:
- Hogy lehet ez? Azt mondják, hogy csak a holtak nem tudják összehasonlítani a jó bort azzal, amit akkor ittak, amikor még éltek. Fejezd be a beszédet. Tele kérem a csészét.
Látván, hogy ma különleges alkalom volt, Wen Qing megtöltötte a csészéjét.
- Nem lesz több. Tényleg azt gondolom, hogy abba kéne hagynod az ivást. Túlságosan sokat iszol.
Wei WuXian:
- Nem mintha Felhőzugban lennénk; miért kellene felhagynom az ivással?
Felhőzug említésére Wen Qing Wei WuXianra pillantott, majd úgy kérdezte, mintha nem is igazán érdekelné:
- Elfelejtettem megkérdezni. Sosem hozták fel magaddal senkit a Temetőbuckákra. Mi történt ma?
Wei WuXian:
- Lan Zhanra gondolsz? Útközben találkoztam vele.
Wen Qing:
- Találkoztál vele? Hogy találkoztál vele? Megint belefutottál csak úgy?
Wei WuXian:
- Úgy van.
Wen Qing:
- Micsoda véletlen. Emlékszem, egyszer Yunmengben is csak úgy egymásba futottatok.
Wei WuXian:
- Semmi különleges nincs benne. Más szekta sok harcművésze is utazgat Yunmeng és Yiling között.
Wen Qing:
- Hallottam, hogy közvetlenül a születési nevén hívod. Nem vagy kicsit túl merész?
Wei WuXian:
- Ő is közvetlenül a születési nevemen hív engem, nem? Semmiség. Hozzászoktunk, amikor fiatalok voltunk. Egyikünk se törődik vele.
Wen Qing:
- Tényleg? Nem vagytok rossz kapcsolatban? Azt hallottam, olyanok vagytok, mint a jég és a tűz, minden alkalommal harcoltok, amikor látjátok egymást.
Wei WuXian:
- Ne hallgass a pletykákra. A kapcsolatunk tényleg eléggé rossz volt a múltban. A Naplemente Hadjárat során jó néhányszor összevitatkoztunk heves vérmérsékletünk miatt. De végül is egyáltalán nem volt annyira rossz, mint ahogy a pletykák tartják. Megvagyunk egymással.
Wen Qing nem mondott semmi mást.
A tányérokról gyorsan eltűnt az étel. Valaki kopogott egy tálon és kiabálni kezdett:
- A-Ning, főzz még nekünk néhány ételt, kérlek!
- Főzz sokat! Tedd a mosdótálba!
- Hol találunk mosdótálat az ételnek? Az arra való, hogy arcot mossunk benne!
Wen Ningnek nem volt szüksége evésre, ezért a kunyhó mellett várakozott. Amikor ezt meghallotta, némiképp elgondolkodott, majd válaszolt:
- Ó, hogyne.
Amikor látta, hogy lehetősége nyílik képességeit fitogtatni, Wei WuXian sietve felugrott.
- Várj! Majd én! Majd én főzök, majd én főzök!
Wen Qing nem hitt neki.
- Tudsz főzni?
Wei WuXian megemelte a szemöldökét.
- Természetesen. Egyszerre tudok lenni házigazda és háziasszony. Hagyd csak rám. Csak várj.
Mindenki tapsolt, hogy mutassák lelkesedésüket. De amikor Wei WuXian végül két tányér ételt helyezett az asztalra, lebilincselő vigyorral az arcán, Wen Qing csak egy pillantást vetett rá, mielőtt megszólalt:
- Mostantól fogva olyan távol maradsz a konyhától, amennyire csak lehetséges.
Wei WuXian tiltakozott:
- Csak kóstold meg. Nem ítélhetsz meg egy könyvet a borítójáról. Ízleni fog, ha megkóstolod. Pontosan ilyennek kell lennie az ízének.
Wen Qing:
- Kóstolja meg a seggem! Nem láttad, mennyire sírt A-Yuan, miután megkóstolta! Ételpazarlás. Ne vedd fel a pácikáidat. Nem szükséges, hogy arcot mutass neki!
Kevesebb, mint három napon belül már szinte minden harcművész meghallotta a rettenetes híreket: Wei WuXian, ki megtagadta a Jiang Szektát és saját otthont rendezett be Yilingben, létrehozta a legmagasabb szintű ádáz élőholtat. Összehasonlíthatatlanul gyors, erős, bátor és gonosz volt. Mindennek tetejébe öntudata is megőrződött, minden éjjeli vadászaton győzedelmeskedhetett!
Mindenki megdöbbent: soha többé nem lesz béke! Wei WuXian minden bizonnyal tömegével fogja gyártani ezeket az ádáz élőholtakat, attól a vágytól hajtva, hogy saját szektát alapítson és vetélkedjen az egész harcművész világgal! És a mai fiatalok nagy része feltehetőleg vonzódni is fog gonosz, megalkuvó ösvényéhez, és egyikük a másik után fogja felkeresni. A harcművészet igazságos ösvényére gyászos jövő várt - sötét idők álltak előttük!
A valóságban azonban, miután sikeresen létrehozta élőholtját, Wei WuXian a legnagyobb előnyt ebből azzal nyerte, hogy volt egy munkása, ki minden nehézséget le tudott küzdeni, amikor holmikat kellett felhordani a hegyre. A múltban egyszerre csak egy ládát tudott hozni, de most Wen Ning egy egész kocsinyi ládát tudott felvinni egyedül, még Wei WuXian is a kocsi tetején ült, lábait lógázva unalmában.
De senki nem hitte ezt el. Miután néhány éjjeli vadászaton a reflektorfényben találta magát, tényleg volt néhány ember, aki eljött hozzá azt remélve, hogy a „pátriárka” elfogadja őket növendéknek. Az oly elhagyatott hegy hirtelen zsúfolásig megtelt. Egyik ádáz holttest sem támadott magától, melyeket Wei WuXian a hegy lábánál helyezett el őrjáratozni. A legtöbb is az volt, hogy messze hajították az embert és kiüvöltötték a torkukat. Senki sem sérült meg, és egyre több és több ember kezdett gyülekezni a Temetőbuckák lábainál.
Egy alkalommal Wei WuXian egy hosszú zászlót is megpillantott, mely azt hirdette: „mind dicsőítsétek a Yiling Pátriárkát, a Gonosz Legfelsőbb Urát”. Meglepetésében kiköpött egy adag gyümölcsbort. Tényleg nem tudta tovább eltűrni. Lement a hegyről, élvezettel elfogadta az összes ajándékot, melyekkel „megtisztelték a legbölcsebb bölcset”, majd onnantól kezdve egy másik hegyi ösvényt vett használatba.
Egy napon Yilingben vásárolt munkásával, amikor hirtelen ismerős alak tűnt fel előtte a sikátorban. Wei WuXian pillantása megfagyott. Hang nélkül követte. Az alak mögött lépegetve ketten egy kis udvarba értek. Amint bementek, az udvar ajtaja bezárult mögöttük.
Hideg hang csendült:
- Kifelé.
Jiang Cheng állt mögöttük. Ő volt az, aki becsukta az ajtót. Szavait Wen Ningre irányozta.
Jiang Cheng olyasvalaki volt, aki sokáig tudott haragot tartani. Eltelt a gyűlölettel, melyet a QishanWen Szekta irányába táplált. Egész idő alatt eszméletlen volt, amikor Wen Qing és Wen Ning segítettek rajta, ezért is is osztozhatott igazán Wei WuXian érzéseiben. Mindennek köszönhetően sosem mutatott udvariasságot Wen Ning felé. Az utolsó alkalommal, mikor egymással harcoltak, könyörületet sem mutatott. Amikor meglátta, Wen Ning azonnal lesütötte a szemét és kiment.
Egy nő állt az udvaron, fekete köpenyt és bambuszkalapot viselt, melyről fátylak csüngtek alá. Wei WuXian érezte, ahogy kiszárad a torka.
- … Sidzse.
Lépéseit meghallva a nő levette a kalapát. Köpenyét is lekanyarította magáról. A köpeny alatt skarlátvörös esküvői ruhát viselt.
Jiang YanLi szépen kimunkált ruhát hordott magán és élénk pirosítót viselt az arcán, mely némi színt kölcsönzött neki. Wei WuXian néhány lépéssel közelebb lépett hozzá.
- Sidzse... te?
Jiang Cheng:
- Mi van? Azt hiszed, hozzád megy feleségül?
Wei WuXian:
- Te befoghatod.
Jiang YanLi szétterjesztette a karját, hogy jól megnézhesse. Orcái finoman elpirultak.
- A-Xian, én... hamarosan férjhez megyek. Eljöttem, hogy láss...
Wei WuXian melegséget érzett a szemeiben.
Nem tud ott lenni azon a napon, amikor Jiang YanLi férjhez megy, nem fogja látni, hogyan néz majd ki szeretett nővére az esküvői ruhában. És ezért Jiang Cheng és Jiang YanLi belopózott Yilingbe és az udvarra hozták ők, hogy lássa, hogyan fog kinézni a nővére az esküvője napján.
Néhány pillanattal később Wei WuXian végre elmosolyodott.
- Tudom! Hallottam...
Jiang Cheng:
- Kitől hallottad?
Wei WuXian:
- Semmi közöd hozzá.
- De... csak én vagyok itt egyedül - mondta Jiang YanLi szégyenlősen. - A vőlegényt nem fogod tudni látni.
Wei WuXian úgy tett, mint aki nem törődik vele.
- Nem mintha holmi vőlegényt akarnék nézegetni.
Néhányszor körüljárta Jiang YanLit és megdícsérte:
- Nagyon jól néz ki!
Jiang Cheng:
- Nővérkém, mondtam neked. Tényleg jól néz ki.
Jiang YanLi mindig is jól ismerte saját korlátait. Komolyan válaszolt:
- Nem számít, ha ti ketten mondjátok. Nem vehetem komolyan.
Jiang Cheng felsóhajtott.
- Nem hiszel nekem és most nem hiszel neki sem. Tényleg csak akkor hiszed el, ha egy bizonyos valaki mondja?
Amikor ezt meghallotta, Jiang YanLi arca még jobban kipirult, a pirosság elérte hófehér fülcimpáit. Még arcpirosítója sem tudta elrejteni. Gyorsan elterelte a témát.
- A-Xian... Mondj egy udvariassági nevet.
Wei WuXian:
- Miféle udvariassági nevet?
Jiang Cheng:
- Még meg sem született unokaöcsémnek.
Az esküvő még le sem zajlott és máris udvariassági nevet akartak választani a jövőbeli unokaöccsének. Wei WuXian azonban semmi különöset nem talált ebben. Nem is mutatott semmi szerénységet, némi gondolkodás után így szólt:
- Hogyne. A LanlingJin Szekta következő generációjának neve Ru. Mit szólsz a Jin RuLanhoz?
Jiang YanLi:
- Ez nagyszerű!
Jiang Cheng:
- Nem. Úgy hangzik, mint Jin RuLan, aki a Lan Szekta tagja, Lan. Miért neveznék a LanlingJin és a YunmegJiang Szekta leszármazottját úgy, mintha a Lan Szektába tartozna?
Wei WuXian:
- Nem mintha bármi baj lenne a Lan Szektával, ugye? A Lan virág az úriemberek virága; a Lan Szekta az úriemberek szektája. Jó név.
Jiang Cheng:
- A múltban nem ezt mondtad.
Wei WuXian:
- Én adom a nevet, nem te. Miért vagy ilyen tüskés?
Jiang YinLi sietve békítette őket.
- Elég. Tudod, milyen A-Cheng. Ő jött azzal az ötlettel, hogy te add az udvariassági nevet. Mindketten abbahagyhatjátok a bolondozást. Hoztam nektek levest. Várjatok egy percet.
Bement a házba egy kancsóért. Wei WuXian és Jiang Cheng egymásra pillantott. Egy pillanat múlva Jiang YanLi kijött és mindkettejük kezébe egy-egy tálat nyomott. Azután ismét bement és egy harmadik tálat hozott ki, az ajtóhoz ment és megszólította Wen Ninget.
- Sajnálom, Csak kicsi tálak maradtak. Ez a tiéd.
Wen Ning eredetileg lesütött szemekkel őrizte az ajtót. Amikor ezt meglátta, annyira zavarba jött, hogy ismét dadogni kezdett.
- Ó... N-n-nekem is jut?
Jiang Cheng nem örült.
- Miért kap ő is?
Jiang YanLi:
- Úgyis olyan sokat hoztam. Bárki, aki meglátja, kaphat belőle.
Wen Ning habozva válaszolt:
- Köszönöm, hajadon Jiang... köszönöm.
A kis, telt tányért kezeiben szorongatva túlságosan zavarba jött ahhoz, hogy megmondja, köszöni, de nem tudja meginni. Csak pazarlás volt nekiadni. A halottak nem esznek. Jiang YanLi azonban észrevette kínos helyzetét. Kérdezett tőle néhány dolgot és beszédbe elegyedett Wen Ninggel odakint, miközben Wei WuXian és Jiang Cheng az udvaron állt.
Jiang Cheng felemelte a tálját.
- A YiLing Pátriárkára!
Amikor ezt meghallotta, Wei WuXiannak megint eszébe jutott a büszkén hízelkedő zászló. A fejében a kilenc aranyozott szó visszhangzott: „mind dicsőítsétek a Yiling Pátriárkát, a Gonosz Legfelsőbb Urát”.
- Fogd be!
Miután egy kis levest ivott, Jiang Cheng megszólalt:
- Hogy van a sebed a múltkorról?
Wei WuXian:
- Már rég meggyógyult.
Jiang Cheng:
- Ühüm. - Kis szünet után folytatta: - Hány nap után?
Wei WuXian:
- Kevesebb, mint hét. Mondtam neked korábban. Wen Qingnek semmi sem okoz nehézséget. De te tényleg átkozottul megszúrtál.
Jiang Cheng elrágcsált egy darab lótuszgyökeret.
- Te törted el előbb a karom. Neked hét napba telt, nekem egy teljes hónapig volt felkötve a karom.
Wei WuXian vigyorgott.
- Hogy látszott volna máskülönben valóságosnak, ha nem lettem volna elég kemény? Különben is a bal kezed volt. Nem akadályozott meg az írásban. Száz napba telik, hogy egy csontsérülés begyógyuljon. Még akkor sem lett volna túl sok, ha három hónapig lett volna felkötve.
Kintről Wen Ning dadogó válaszai hallatszottak. Egy kis csend után Jiang Cheng megkérdezte:
- Most már így fogsz élni? Van valami terved?
Wei WuXian:
- Ebben a pillanatban semmi. A csoportból senki nem mer lejönni a hegyről. Az emberek nem mernek velem sem tenni semmit, amikor én lejövök. Minden rendben lesz, feltéve, hogy nem kavarok semmi bajt én saját magam.
- Te saját magad? - gúnyolódott Jiang Cheng. - Wei WuXian, tényleg azt hiszed, ha te magad nem kavarsz bajt, akkor a baj nem jön el hozzád, hogy megtaláljon? Gyakran lehetetlen megmenteni valaki mást, de több, mint ezer módszere létezik annak, hogy valakinek ártsanak.
Wei WuXian evés közben válaszolt:
- Egy erős férfi tízet le tud győzni a képességeivel. Nem érdekel, ha ezer módot is találnak. Megölöm, bárki is támad rám.
- Soha nem hallgatsz a véleményemre - mondta Jiang Cheng hűvös hangon. - Egy napon majd megérted, hogy nekem van igazam.
Egy hajtásra megitta a maradék levest és felállt.
- Ejha! Le vagyok nyűgözve. Sok taps a YiLing Pátriárkának.
Wei WuXian kiköpött egy csontot.
- Máris befejezted?
Mielőtt elváltak, Jiang Cheng így szólt hozzá:
- Nem kísérünk ki. Nem lenne jó, ha valaki meglátna.
Wei WuXian bólintott. Megértette, egyáltalán nem volt könnyű a Jiang testvéreknek, hogy ide eljöttek. Ha bárki más meglátta volna őket, mindazok az erőfeszítések, melyeket a nyilvánosság előtt tettek, hiábavalóak lettek volna.
- Mi megyünk először - mondta.
Miután kiértek a sikátorból, Wei WuXian elöl haladt és Wen Ning csendben követte. Hirtelen Wei WuXian visszafordult.
- Miért tartod még mindig a kezedben a levest?
- Tessék? - Wen Ning vonakodva válaszolt. - Hogy visszavigyem... én nem tudom meginni, de valaki másnak oda tudom adni...
- … A te választásod - így Wei WuXian. - Vigyázz, ki ne loccsantsd.
Megfordult, tudta, hogy hosszú idő fog eltelni, mire megint ismerős arcokat fog látni.
De... épp most nem úton volt-e, hogy ismerős arcokat lásson megint?
