XIV. Gonosz
- Aaaaaaaaaaaaaa...!
Wang LingJiao egy sikollyal felült az ágyában. Wen Chao, aki az íróasztalnál ülve egy levelet olvasott, az öklével az asztalra vágott dühödten.
- Mit óbégatsz már megint az éjszaka közepén?!
Wang LingJiao zihált, mintha még nem tudott volna felülkerekedni megrázkódtatásán.
- Én... én megint Weiről (1) álmodtam, már megint róla álmodtam!
(1) Szó szerint úgy fogalmaz: „a személyről, akinek a vezetékneve Wei”. A lehető legudvariatlanabb fajta hivatkozási forma egy másik emberre, bár barátok között viccelődve olykor előfordul.
Wen Chao:
- Már három hónap eltelt azóta, hogy a Temetőbuckák közé hajítottam. Miért álmodsz még mindig róla? Hányszor is történt már?!
Wang LingJiao:
- Én... én sem tudom, miért. Ezekben a napokban nagyon sokat álmodom róla.
Wen Chao már attól bosszús volt, hogy a levelet elolvasta. Nem volt ideje rá, hogy elég figyelmet szenteljen a nőnek. Nem akarta megölelni és megvigasztalni sem, mint szokta volt. Türelmetlenül ráförmedt:
- Akkor ne aludj!
A nő kikelt az ágyből és Wen Chao íróasztalára vetette magát.
- Fiatal Wen Mester, én... Minél többet gondolok rá, annál jobban megrémülök. Úgy érzem, mintha... annak idején nem követtünk el nagy hibát? … A Temetőbuckákra dobtad, de lehet, hogy nem halt meg? Lehet, hogy...
Wen Chao homlokán lüktetni kezdett egy ér.
- Hogy lenne már lehetséges? Ezelőtt hány harcművészt küldött a szektánk, hogy tisztítsák meg a Temetőbuckákat? Visszajött akár egy is élve? Most, hogy ledobtuk, a holtteste alighanem már szét is rothadt.
Wang LingJiao:
- Még ha halott is ijesztő! És ha tényleg azt csinálta, amit mondott, és ádáz szellemmé változott és visszajön, hogy kísértsen minket...
Amint beszélt, mindketten visszaemlékeztek arra a napra, amikor Wei Ying arca pokoli kifejezést öltött. Mindketten önkéntelenül is megremegtek.
Wen Chao azonnal megcáfolta.
- Lehetetlen, még akkor is, ha halott! A Temetőbuckákon meghalt emberek lelke mind ott szóródik szét. Ne ijesztgesd magad! Nem látod, hogy bosszantasz?!
Labdává gyűrte a levelet a kezében és eldobta, hangját gyűlölet töltötte meg.
- Miféle Naplemente Hadjárat? Naplemente, hogyne. Le akarjátok lőni a napot? Ne is álmodjatok róla!
Wang LingJiao felállt. Óvatosan töltött neki egy csésze teát. Szívében kigondolt néhány hízelgő szót, mielőtt édes hangon megszólalt:
- Fiatal Wen Mester, az a néhány szekta már csak pár napig tudja folytatni, amit csinál. Wen Szekta vezető bizonyára...
Wen Chao átkozódott.
- Fogd be a szád! Mit tudsz te?! Menj a fenébe, ne bosszants!
Wang LingJiao megsértődött, de gyűlöletet is érzett. Letette a teáscsészét. Megigazította haját és köntösét, majd egy mosollyal távozott.
Amint kilépett az ajtón, elhalványult a mosoly az arcán. Szétbontogatta a kezében tartott papírlabdát. Mielőtt kilépet, titokban felkapta a levelet, melyet Wen Chao elhajított. Látni akarta, milyen híreket kapott, amitől ilyen ingerültté vált. Nem tudott valami jól olvasni. Miután nézegette egy darabig, végül ki tudta találni, nagyjából miről szólhat a levél: Wen Szekta Vezető legidősebb fiát, Wen Chao bátyját, Wen Xut lefejezte az egyik rebellis szekta vezetője, és kardja hegyére tűzve közzétette az egész hadsereg előtt, hatalmának fitogtatásaképpen!
Wen LingJiao megdermedt.
A GusuLan Szektát leégették, a YunmengJiang Szektát elpusztították, számos más, kicsi és nagy szektát egyaránt megtörtek. Nem mintha nem lettek volna ellenkező hangok, de a QishanWen Szekta mindig gyorsan elnyomta őket. Ezért három hónappal ezelőtt a Jin, Nie, Lan és Jiang szekta szövetségre lépett egymással és lázadást vezettek ellenük. Mikor a Naplemente Hadjárat zászlaja alatt felemelkedtek, senki sem vette őket komolyan.
Wen Szekta Vezető akkor beszédet mondott. A négy szekta közül egyedül a LanlingJin Szekta jelentett erőt - miután elnézték, hogy a többi szekta hogyan végez számos dühös felderítést, ők is részt akartak benne vállalni, de több vereséget szenvedtek el, mint ahányszor győztek, ezért hamarosan rá fognak ébredni, hogy ebben semmi jó nincs a számukra, talán még vissza is kéredzkednek a Wen Szekta lábát ölelgetni és imádatukkal illetni ismét; a QingHe Nie Szekta vezetője pedig olyan merev volt, hogy könnyen megtörhető - ezután pedig a többieknek nem lesz okuk mozdulni, és saját emberei kezei által leli halálát előbb vagy utóbb; a GusuLan Szekta romjaira égett - bár Lan XiChen ott volt, hogy örökölje a szekta vezető posztját, miután elmenekítette a Könyvtár Pavilont, még ifjú volt és nem sok mindent tudott tenni; a legnevetségesebb mind közül pedig a YunmengJiang Szekta volt, melynek emberei vagy meghaltak, vagy szétszóródtak, így csak Jiang Cheng maradt, aki még fiatalabb volt, mint Lan XiChen, tegnap született kisgyerek, akinek senkije sem maradt, de mégis szekta vezetőnek merte magát nevezni, magasra tartva a lázadás zászlaját, miközben új növendékeket toborozott.
Két szóval lehetett mindezt összegezni: reménytelen és elbizakodott!
Mindenki, aki a Wen Szekta oldalán állt, viccnek fogta fel a Naplemente Hadjáratot. Három hónappal később azonban a körülmények egyáltalán nem úgy fordultak, ahogy azt várták!
Számos területet elvettek tőlük Heijan és Yunmeng között, de nem ez volt a legfontosabb. Ma lefejezték Wen Szekta Vezető legidősebb fiát.
A csarnokban állva Wang LingJiao aggodalmaskodott egy darabig. Kényelmetlen érzéssel tért vissza a szobájába. Szemhéja nem szűnt meg rángatózni. Egyik kezével megdörzsölte a szemét, a másikat a mellkasára nyomta, valamiféle visszavonulási útvonalat próbált meg kigondolni.
Majdnem fél éve követte Wen Chaót mindenhová. Nagyjából fél év volt a legtöbb idő, amint Wen Chao egyetlen nőre tudott áldozni, onnantól kezdve, hogy szerette, egészen addig, hogy belefáradt. Arra gondolt, ő más lesz, hogy ő lesz az, aki végig vele tud maradni. Wen Chao növekvő ingerültsége azonban az elmúlt néhány napban már elárulta neki. Ő sem különbözött a többi nőtől.
Ajkába harapva Wang LingJiao gondolkodott egy darabig. Azután leguggolt és egy kis ládikát húzott elő az ágy alól.
A ládikóban tartott minden értéket és fegyvert, amit a Wen Chao oldalán eltöltött fél év alatt össze tudott harácsolni magának. Értékeket, melyeket pénzzé tehet, fegyvereket, melyekkel megvédheti magát. Bár nem akarta, a nap végül elérkezett.
Meg akarta számlálni, mennyi volt a vagyona. Kiásott egy miniatűr kulcsot az övéből és motyogott, miközben a lakatot nyitotta:
- Micsoda egy szemét férfi. Te zsíros dög, előbb utóbb úgyis felfordulsz! Most, hogy már nem kell többé téged szolgálnom, én leszek a legboldogabb... Aaaa!
Összerogyott a földön.
Abban a pillanatban, amikor kinyitotta a ládikát, meglátta, mi van benne.
Nem dédelgetett kincsei, csak egy sápadt bőrű, összetekeredett kisgyerek!
Wang LingJiao annyira megdöbbent, hogy sikoltozni kezdett. Lábaival rugdalva önkéntelenül is hátrébb csúszott. Mindig zárva tartotta a ládát. Az egyetlen kulcsot folyamatosan a testén viselte. Hogy lehetne benne egy gyerek? Még csak nem is nyitotta fel, csak havonta egyszer. Ha egy gyerek rejtőzött benne, hogyan nem tudhatott róla? Hogy volt a gyerek még mindig életben?!
A ládát felrúgta, amikor elugrott. Szájával föld felé borulva feküdt, feneke nézett felfelé. Néhány pillanatig semmi sem történt.
Wang LingJiao reszkető lábakkal feltápászkodott a földről. Közelebb akart menni és még egy pillantást vetni rá, de nem mert, azt gondolva magában: ez egy szellem, ez egy szellem!
Harcművészeti szintje kifejezetten alacsony volt. Még ha szellem lett volna, akkor sem tudott volna elbánni vele. Hirtelen ráébredt, hogy ez a felügyelő hivatal. Talizmánok voltak a kapun és minden házban. Ha szellem volt, a talizmánok biztosan meg tudják védelmezni. Gyorsan kirohant, letépte a talizmánt szobája ajtajáról, és mellkasára ragasztotta.
A talizmánnal a testén elméje mintha lecsillapodott volna. Visszaóvakodott a szobába, talált egy hosszú ruhaakasztó rudat, és messziről megbökte vele a ládát. Benne a kincsek nyugodtak. Nem volt gyerek sehol.
Wang LingJiao megkönnyebbülten kifújta a levegőt. A rúddal a kezében leguggolt. Épp amikor számolgatni kezdett volna, hirtelen ráébredt, hogy két fényes, fehér fény világít az ágy alól.
Egy pár szem volt.
Egy fehér bőrű gyerek hevert az ágy alatt, egyenesen reá bámulva.
Ez volt a harmadik alkalom azon az éjszakán, hogy Wen Chao meghallotta Wang LingJiao sikolyait. A tűz egyre magasabbra lobbant benne, amint kikiáltott:
- Te szuka! Túlságosan idgbajos vagy, nem tudnál a fenébe is kicsit kevésbé bosszantani?
Ha nem kapott volna idegesítő híreket, melyek folyamatosan áradtak az elmúlt pár napban, és ehelyett lett volna ideje új szépségek után nézni; ha nem félt volna attól, hogy becstelen, megbízhatatlan orgyilkosnőkbe akadhat, azokból a kisebb szekták valamelyikéből; ha nem akarta volna még mindig, hogy valaki melegítse az ágyát, már rég elzavarta volna a nőt.
- Valaki! - kiabálta Wen Chao. - Fogjátok be a száját!
Senki sem válaszolt. Wen Chao belerúgott a székbe. Csak még jobban elfogta a méreg.
- Hova mentetek mind, ti anyaszomorítók?!
Az ajtószárnyak hirtelen kitárultak.
- Azt mondtam, hogy fogjátok be a szuka száját, nem azt, hogy gyertek be...
Amint megfordult, a mondat második fele a torkában ragadt. Egy asszonyt látott állni a ház előtt.
Az asszony arcvonásai eltorzultak, mintha valaki elmaszatolta volna majd újból megkísérelte volna megrajzolni. Két szeme két különböző irányba nézett, a bal felfelé, a jobb lefelé. Egész arca gonoszul grimaszolt.
Wen Chao nagy erőfeszítéssel próbálkozott, mielőtt végül felismerte a nőt árulkodó köntöséről. Wang LingJiao volt!
Wang LingJiao torkából artikulátlan hörgés tört elő. Néhány lépést tett felé és kinyújtotta a karját:
- … Segíts... segíts... segíts nekem...
Wen Chao felordított. Kivonta új kardját és felé sújtott.
- Menj el! Menj a fenébe!
Wang LingJiao vállába beleszúródott a kard. Vonásai még jobban eltorzultak, ahogy sikoltozott:
- Aaaaaa.... fááááj, aaaaaa.... fááááááj, aaaaa!!!!
Wen Chao nem is merte visszahúzni a kardját. Felragadott egy ülőkét és felé sújtott vele. Miután megütötte vele, az darabokra hullott. Wang LingJiao megtántorodott, majd letérdelt, a földre rogyva, mintha csak hajbókolni akarna valaki előtt, és motyogott:
- … Sajnálom... sajnálom... Engedj el, engedj el, engedj el...
Amint feje a földet érte, vér szivárgott a qiqiaójából. Mivel eltorlaszolta a bejáratot, Wen Chao nem tudott kijutni rajta. Csak az ablakot tudta kinyitni és kiordította a tüdejét:
- Wen ZhuLiu! Wen ZhuLiu!!!
A földön Wang LingJiao felvette az ülőke egyik lábát és kétségbeesetten próbálta a saját szájába tömni. Közben nevetett:
- Rendben, rendben, megeszem, megeszem! Haha, megeszem!
Az egész lábat lenyomta a saját torkán!
Wen Chao szinte megfulladt a döbbenettől. Épp amikor ki akart ugrani az ablakon, hogy elmeneküljön, akkor vette észre, hogy az udvaron egy fekete árnyék állt a földre vetülő holdfényben.
Ugyanekkor.
Jiang Cheng egy erdő előtt állt. Amikor észrevette, hogy valaki közeleg, enyhén félrefordította a fejét. A közeledő fehérbe volt öltözve. Homlokszalagot viselt, vége hajával együtt a derekét söpörte. Arca, gyönyörűbb, mint bármi más, halovány volt, mint a jádekő. A hold fényében úgy rémlett, egész testét finom ragyogás burkolja be.
Jiang Cheng hideg hangon szólította meg.
- Második Fiatal Lan Mester.
Lan WangJi arckifejezése szertartásos volt. Bólintott.
- Jiang Szekta Vezető.
Miután kölcsönösen elismerték egymást, nem szóltak többé. Mindegyikük vitte a maga harcművészeit, csendben lovagolták meg kardjaikat.
Két hónappal ezelőtt a Lan Két Jádeköve együtt vett részt egy meglepetés támadásban Jiang Chenggel. Visszavették az összes kardot, melyeket a szekták növendékeitől begyűjtöttek Wen Xhao „kiképző telepén”, és mindet visszaadták tulajdonosaiknak. Csak ekkor tért vissza hozzájuk Sandu és Bichen.
Lan WangJi világos szemei a másik kardra vándoroltak, mely Jiang Cheng övén függött. Elfordította a pillantását.
Néhány perc múlva egyenesen maga elé meredve megkérdezte:
- Wei Ying még mindig nem került elő?
Jiang Cheng ránézett, mintha meglepődött volna, hogy hirtelen Wei Ying felől érdeklődik.
- Nem - válaszolta. Lenézett az övén függő Suibianra. - Az embereim még mindig nem kaptak híreket felőle. De amikor visszatér, biztosan megtalál engem. Amikor előkerül, odaadom neki a kardját.
Nem sokkal később egy csapat harcművész élén megérkeztek a felügyelő hivatalhoz, ahol Wen Chao rejtőzött, éjjeli támadásra készülve. Mielőtt beléptek volna, Lan WangJi arca megmerevedett. Jiang Cheng a szemöldökét vonta össze.
Sötét, ártalmas energia áradt az egész helyből.
A talizmánok azonban az ajtók mindkét oldalán érintetlenek voltak. Jiang Cheng jelzett a harcművészeknek, akiket vezetett, hogy szóródjanak szét és rejtőzzenek el a falak menték. Ő maga kivonta Sandut. A kard energiája kirobbant és feltörte az ajtókat.
Mielőtt belépett volna, Lan WangJi szemei végigsöpörtek az ajtókat szegélyező talizmánokon.
A felügyelő hivatal belsejében eléjük táruló látvány vérfagyasztó volt.
Az udvaron hullák hevertek mindenfelé. Nem csak ott, de a bokrokon, a folyosókon, a kerítéseken és még a tetőkön is hullahegyek tornyosultak.
Mindegyik holttest a nap köntösét viselte. A Wen Szekta növendékei voltak. Sandu segítségével Jiang Cheng átfordította az egyik hullát és véres vonalakat látott cikkcakkban végighúzódni a sápadt arcon.
- Elvérzett a qiqiaón át.
Lan WangJi megállt a másik oldalon.
- Ez itt nem.
Jiang Cheng odalépdelt. Látta, hogy a holttest szemei befelé fordultak üregükben. Arca szét volt verve. Sárgás epe csöpögött a szájából. Halálra rémisztették.
- Szekta Vezető, befejeztük a felderítést - jelentette az egyik alá beosztott növendék. - Mindannyian halottak. És mindegyikük más módon halt meg.
Megfojtották, megégették, vízbe fojtották, megmérgezték, megfagyasztották, elvágták a torkát, átdöfték a fejét... Miután Jiang Cheng végighallgatta, fagyos hangon válaszolt:
- Úgy tűnik, valami segített nekünk befejezni a ma éjjeli feladatot.
Lan WangJi nem mondott semmit. Ő lépett be először a házba.
A Wen Chao szobájához vezető ajtók tárva-nyitva álltak. Csak egyetlen női holttest volt a szobában. A hulla világos ruhákat viselt. Egy fa ülőke fél lába volt legyömöszölve a torkán. Gyakorlatilag megölte magát azzal, hogy a gyomrába tolta a lábat.
Jiang Cheng felfelé fordította a hulla eltorzult arcát. Miután vizsgálgatta egy darabig, hideg nevetést hallatott. Az ülőke lábát megfogva még beljebb lökte a szájába, valahogy sikerült neki a kívül maradt részt is testébe tolnia.
Vörös szemekkel felállt. Épp amikor szólni akart, meglátta Lan WangJit, aki elgondolkodva állt az ajtó meleltt. Odasétált. Lan WangJi tekintetét követve meglátta az ajtóra ragasztott sárga, vörös betűkkel megfestett talizmánt.
Bár a talizmán első pillantásra nem látszott különbözőnek, miután közelebbről megnézte, néhány szinte észrevehetetlen helyen kényelmetlen módosításokat vett észre.
Lan WangJi:
- Túl sok.
Jiang Cheng elkomorodott.
- Amint vártuk.
Akkor tanulták meg ezeknek a lakóhelyhez kötődő talizmánoknak a rajzolatát, mikor még tizenöt vagy tizenhat évesek voltak. A talizmán élénkvörös ecsetvonásaihoz azonban mintha néhány extra társult volna. Ezek az ecsetvonások teljes egészében megváltoztatták a talizmán mintázatát. Most, ahogy jobban megnézték, az ajtóra ragasztott talizmán mintha egy ember feje lett volna, kísértetiesen mosolyogva.
Wen Chao és Wen ZhuLiu holttestét nem találták meg a felügyelő hivatalban. Azt gondolván, hogy Qishan irányába menekülhettek el, Jiang Cheng azonnal kivezette embereit az elhagyatott hivatalból és kardra szállva üldözőbe vette őket. Lan WangJi azonban előbb Gusuba tért vissza.
A második napon Lan WangJi végül beérte Jiang Chenget. Elővett egy talizmánt, melyet legutóbb találtak.
- Ezt a talizmánt valaki visszafordította.
Jiang Cheng:
- Visszafordította? Mit jelentsen ez?
Lan WangJi:
- A szokásos talizmánok elűzik a gonoszt. Ez itt vonzza.
Jiang Cheng megdöbbent.
- Talizmánok... tudják vonzani a gonoszt? Még soha nem hallottam ilyesmiről.
Lan WangJi:
- Valóban nem. De a teszt szerint bebizonyosodott, hogy képes vonzani a gonoszt.
Jiang Cheng átvette a talizmánt és tüzetesen megvizsgálta:
- Csak néhány ecsetvonást adtak hozzá és a talizmán teljes funkciója a visszájára fordult? Ember cselekedte ezt?
Lan WangJi:
- Négy ecsetvonást adtak hozzá. Emberi vérrel. A felügyelő hivatal összes talizmánját módosították. A vonásokat ugyanaz a személy végezte.
Jiang Cheng:
- Akkor ki lehet ez a személy? Az összes ismert harcművész közül egyről sem hallottam, aki ilyesmire képes lenne.
Azonnal tovább folytatta:
- De mindegy, ki az, rendben van, amíg célja megegyezik a miénkkel - megölni az összes Wen-kutyát!
Az információ alapján mindketten észak felé tartottak. Amerre csak mentek, itt-ott felbukkanó, különös holttestekről hallottak. Minden hulla a Wen Szekta harcművésze volt, nap köntösbe öltözve. Mindannyian mind rangban, mind harcművészetük szintjét tekintve magasan álltak. De ennek ellenére mindannyian hátborzongató, bár különféle halált haltak, és mindegyiküket nyilvános helyen hagyták, ahol sokan látták a holttesteket.
Jiang Cheng:
- Gondolod, hogy ezeket az embereket is ugyanaz a személy ölte meg?
Lan WangJi:
- A sötét energia egészen sűrű. Ugyanannak a személynek kellett lennie.
Jiang Cheng felhorkant.
- Sötét? Lehet ezen a világon bármi más sötétebb, mint a Wen-kutyák?!
A negyedik napon késő éjjelig üldözést vezettek. Ketten végül megpillantották Wen ZhuLiut egy magányos, hegyi város postaállomásán.
A postaállomás két emeletes volt. Egy istálló állt közvetlenül az épület mellett. Amikor Lan WangJi és Jiang Cheng megérkezett, még éppen látták, ahogy egy magas árnyék beront az ajtón és belakatolja azokat maga mögött. Tartva Wen ZhuLiu „Magolvasztó kéz” technikájától, elhatározták, hogy nem riadóztatják az ellenséget, és a tetőn át közelítenek ahelyett, hogy az ajtón menjenek be. Jiang Cheng elfojtotta a belsejében tornyosuló gyűlöletet. Összeszorított fogakkal, pislogás nélkül bámult lefelé egy, a tető cserepei közötti résen.
Wen ZhuLiu úgy festett, mint aki átutazóban volt. Karjaiban egy másik alakot tartott. Mintha húzta volna a lábát, amikor felment a második emeletre és letette a másikat az asztal mellé. Azután odafutott az ablakokhoz és elhúzta a függönyöket, hogy még szellő se szökhessen be a szobába. Végül visszatért az asztalhoz és meggyújtotta az olajlámpást.
A halvány fény megvilágította az arcát. Még mindig sápadt, még mindig hideg volt, de két fekete karika látszott a szeme alatt. A másik személy az asztalnál teljesen be volt bugyolálva. Még az arca is rejtőzött a köpeny alatt. Mintha törékeny gubó belsejében lett volna, úgy didergett ez a személy a köpenybe tekerve, zihálva, majd hirtelen felkiáltott:
- Ne gyújtsd fel a lámpát! Mi van, ha megtalál minket?!
Lan WangJi felnézett, pillantást váltottak Jiang Chenggel. Mindketten ugyanazt a zavarodott tekintetet.
Ez a személy Wen Chao volt. De hogy válhatott Wen Chao hangja ilyenné? Ilyen vékonnyá és élessé, mintha nem is Wen Chao lett volna?
Fejét lehajtva Wen ZhuLiu végigkutatta a ruhaujjaiba rejtett holmiját.
- Ha nem gyújtjuk meg a lámpát, nem fog minket megtalálni?
Wen Chao kapkodta a levegőt.
- O-o-olyan sokat futottunk, olyan messzire. N-n-nem lehet k-k-k-képes elkapni minket, ugye?
Wen ZhuLiu közömbösnek tűnt.
- Talán.
Wen Chao fújtatott.
- Mit értesz azon, hogy talán?! Ha nem tudtuk még lefutni, miért álltál meg?!
Wen ZhuLiu:
- Gyógyírre van szükséged. Vagy különben biztosan meghalsz.
Amint beszélt, levette Wen Chao köpenyét. Azok ott fenn a tetőn teljesen megdöbbentek.
A köpeny alatt nem Wen Chao gőgös, zsírosan jóképű arca rejtőzött, hanem egy kötésekbe burkolt, kopasz fej!
Wen ZhuLiu rétegről rétegre lehámozta a kötést, felfedve a kopasz fejet. Az arcot sebek és égésnyomok borították mindenféle mintázat nélkül, úgy festett, mintha megfőzték volna. Ronda, förtelmes, még árnyéka sem volt korábbi önmagának!
Wen ZhuLiu elővett egy üveg gyógyszert. Először adott neki egy pár kerek pirulát, mielőtt valami gyógyírt vett elő és az égési sebekre kente a fején és az arcán. Wen Chao szűkölt a fájdalomtól, de Wen ZhuLiu megállította.
- Ne sírj. Különben a könnyektől elfertőződnek a sebek és rosszabb lesz a fájdalom.
Wen Chao visszatartotta a könnyeit, már sírni is képtelen volt. A tűz villózó fényénél az eltorzult arcú, égési sebekkel borított, kopaswz férfi szájából furcsa, elfojtott hangok törtek elő. A láng lassan elhalt, halványsárgán pislákolt. A látvány minden képzeletet felülmúlóan rémisztő volt.
Hirtelen Wen Chao felsikoltott:
- A fuvola! A fuvola! Ez a fuvola?! Megint hallom, hogy a fuvolán játszik!
Wen ZhuLiu:
- Nem, csak a szél volt.
Wen Chao azonban annyira rémült volt, hogy a földre zuhant jajgatva. Wen ZhuLiu ismét felemelte. Úgy tűnt, valami történhetett Wen Chao lábaival és magától nem tudott járni.
Miután Wen ZhuLiu befejezte a gyógyírral való kenegetést, néhány zsemlét vett elő a ruhájáből és egyet a kezébe tett.
- Egyél. Miután befejezted, továbbállunk.
Wen Chao reszkető kezekkel fogta meg és beleharapott. Ezt látván Jiang Chengnek eszébe jutott, milyen állapotban volt ő maga és Wen WuXian azon a napon, amikor elmenekültek. Még csak ételük sem volt. Tényleg karma volt!
Szívét eltöltötte az öröm, ajkai széle felkunkorodott és őrült, de hangtalan kacajban tört ki.
Wen Chao hirtelen úgy nézett, mintha valamibe beleharapott volna, arckifejezése kővé meredt. Eldobta a zsemlét és sikoltozott:
- Nem eszem húst! Nem! Nem! Nem eszem húst!
Wen ZhuLiu egy másikat adott neki.
- Ebben nincs hús.
Wen Chao:
- Nem eszem meg! Vedd el! Menj a fenébe! Az apámat akarom. Mikor érünk vissza az apámhoz?!
Wen ZhuLiu:
- Ezzel a sebességgel még két nap.
Szavai őszintén csengtek, se nem túlzott, se nem hazudott. Az őszinteség azonban csak még jobban kínozta Wen Chaót.
- Két nap? Két nap?! Nem látod, hogy vagyok? Ha még két napig várunk, akkor hogy leszek?! Mihaszna vagy!
Wen ZhuLiu hirtelen felállt. Wen Chao összerándult a félelemtől. Azt gondolta, egyedül akar elmenekülni és azonnal megrémült. Minden testőre egyesével halt szörnyet a szemei előtt. Wen ZhuLiu a legerősebb és legutolsó támogatója volt. Gyorsan megváltoztatta a szavait.
- Nem, nem, nem, Wen ZhuLiu, Wen bátyó! Ne menj, ne hagyj hátra engem! Ha vissza tudsz vinni az apámhoz, megengedem, hogy a legmagasabb rangú vendég harcművésszé nevezzen ki! Nem, nem, nem, te megmentettél, te a testvérem vagy - megengedem, hogy elismerjen a szekta tagjaként! Mostantól kezdve a bátyám leszel!
Wen ThuLiu a lépcsők irányába bámult.
- Nem szükséges.
Nem csak ő hallotta, de Lan WangJi és Jiang Cheng is. Lépések, egyik a másik után, a postaállomás lépcsői irányából.
Valaki egyesével felsétált a lépcsőkön.
Wen Chao megégett arcából minden vér kiszaladt. Remegve kidugta kezeit a köpenyből és eltakarta velük az arcát, mintha olyan rémült lett volna, hogy szemeit eltakarva próbálná magát megvédeni, azt tettetve, hogy semmi sem történik. Kezei azonban csupaszok voltak, egy ujj sem maradt rajtuk!
Topp, topp, topp.
A személy lassan sétált felfelé. Feketébe volt öltözve. Karcsú alakja volt, övén fuvola lógott, kezeit összefonta a háta mögött.
A tetőn Lan WangJi és Jiang Cheng rászorították kezüket kardjaik markolatára.
Amikor azonban a személy felért a lépcsőn és megfordult, mosollyal az arcán, Lan WangJi szemei elkerekedtek, látta már ezeket a ragyogó vonásokat korábban.
Ajkai megremegtek, halkan lehellt valamit. Jiang Cheng szinte azonnal talpra állt.
Wei WuXian volt!
De arcától eltekintve tetőtől talpig semmiben sem hasonlított az egykori Wei WuXianra.
Wei WuXian mindig is vidám, élénk fiú volt. Szemei és szemöldökei mindig a mosoly árnyékát hordozták, soha nem lépkedett illően. Ezt a személyt hideg, sötét energia ölelte körül. Jóképű volt, de sápadt, mosolya kísérteties.
Az eléjük táruló látvány túlságosan meglepő volt. A helyzet még mindig tisztázatlan maradt és nem cselekedhettek meggondolatlanul. Még ha a tetőn mindketten elképedtek is, egyikük sem rontott be. Csak még lejjebb hajtották a felüket, egy inchcsel közelebb a cserepek közti réshez.
A szoba belsejében a feketébe öltözött Wei WuXian lassan megfordult. Wen Chao eltakarta az arcát. Most csak reszelős, lihegő hangját hallották.
- Wen ZhuLiu... Wen ZhuLiu!
Ezt meghallván Wei WuXian szeme felfénylett, ajkai felkunkorodtak.
- Még most is azt hiszed, hogy bármi hasznodra lesz, ha őt hívod?
Néhány lépéssel közelebb lépett és belerúgott egy, a lábai előtt heverő fehér tárgyba. Lenézett. Az a húsos zsemle volt, amit Wen Chao elhajított.
Wei WuXian felvonta a szemöldökét.
- Micsoda, válogatós vagy?
Wen Chao sikoltozva lezuhant az ülőkéről.
- Nem eszem meg! Nem eszem meg! Nem eszem meg!
Amint ordított, a földön mászott ujjatlan kezeivel húzva magát. A hosszú, fekete köpeny lecsúszott teste alsó feléről, felfedve lábait. A két láb úgy lógott testéből, mintha hasznavehetetlen alkatrészek volnának. Még kötésekbe bugyoláltan is szokatlanul vékonynak tűntek. Erőszakos mozdulatai nyomán a kötések között rések nyíltak. Belül kísértetiesen fehér csontok látszottak, vörös vér lepte és húscafatok lógtak róluk.
A lábain lévő hús darabonként lett levagdosva róla. És valószínűleg... az összes húst ő maga falta fel!
Wen Chao éles sikolyai visszhangzottak az üres postaállomáson. Wei WuXian úgy festett, mint aki semmit sem hallott. Felemelte köntösének szegélyét és leült egy másik asztalhoz.
A második olajlámpás is meggyulladt. A láng élénk sárga fénye megvilágította Wei WuXian arcának egyik felét, a másik fele sötétben maradt. Leejtette a kezét. Egy hamuszürke arc bukkant fel az asztal alóli sötétből. Hamarosan csámcsogó, rágó hangok hallatszottak.
Egy fehér gyerek kuporgott a lábainál. Mint valami fiatal, húsevő ragadozó, rágódott valamin, amivel Wei WuXian etette.
Wei WuXian elhúzta a kezét, miután megveregette a fehér hullafaló gyerek gyér hajú fejét. Még mindig a szájában tartva, amin rágódott, a gyerek megfordult és leült. Két lábát átölelve vadul rágott, miközben hideg, csillogó szemeivel Wen ZhuLiura meredt.
Két emberi ujjon rágódott.
Nem szükséges mondani - minden bizonnyal Wen Chao ujjai voltak!
Lan WangJi rábámult a kísérteties gyerekre a kísérteties Wei WuXian mellett. Szorítása megfeszült Bichen markolatán.
Wen ZhuLiu még mindig Wen Chao előtt volt. Wei WuXian lehajtotta a fejét, nem lehetett kivenni az arckifejezését.
- Wen ZhuLiu, még mindig azt hiszed, hogy meg tudod óvni ennek a kutyának az életét tőlem?
Wen ZhuLiu:
- Jobb meghalni úgy, hogy megpróbálom.
Wei WuXian hidegen nevetett.
- Micsoda hűséges Wen-kutya.
Wen ZhuLiu:
- Nem tehetem meg, hogy ne fizessem vissza az adósságot, mellyel nagylelkűségükért tartozom.
Wei WuXian arckifejezése egyszeriben elsötétült. Hangja is rekedt volt.
- Micsoda vicc! Miért van az, hogy csak mások kárára tudod megfizetni a tartozásodat?
Még mielőtt befejezhette volna a beszédet, Wen ZhuLiu mögül ismét felhangzott Wen Chao fülsiketítő üvöltése. Wen Chao a sarokba mászott és olyan keményen próbálkozott, amennyire csak tudott, hogy a falszegély lécek közé préselje magát, mintha ki tudna csusszanni rajtuk keresztül. Hirtelen azonban vörös árnyék vált el a mennyezettől. Egy vörös ruhájú, kék arcú, hosszú hajú asszony zuhant rá. A sötét haj, az élénkvörös ruhák és a fekete haj hátborzongató kontrasztot alkozott. Ujjai összezárultak a Wen Chao fejét fedő kötésen és letépte azokat!
A kötéseket nemrég tette vissza Wen ZhuLiu, miután gyógyírral kente be Wen Chao arcát. A gyógyír, a bőr és a kötés még mindig össze volt ragadva. Az égett bőr amúgy is gyenge. Az erőszakos rántással a még eddig nem leégett bőr is levált róla, vékony réteg hússal együtt. Az egyenetlen, kopasz fej egyszeriben véres, kopasz fejjé változott.
Wen Chao azonnal elájult. Amint a sikolyt meghallotta, Wen ZhuLiu megfordult, hogy segítsen neki. A tetőn Lan WangJi és Jiang Cheng is markolták a kardjaikat, támadásra készülve. De ekkor egy másik sikolyt hallottak. A Wei WuXian lábánál lévő hullafaló gyerek előrevetette magát. Wen ZhuLiu jobb keze lesújtott a hullafaló gyerek homlokára, mielőtt éles fájdalmat érzett volna a tenyerében. A hullafaló kinyitotta kétsoros fogazatú állkapcsát és beleharapott.
Wen ZhuLiu nem tudta lerázni magától, így egyszerűen nem vett róla tudomást és Wen Chaóért ugrott. A hullafaló gyerek azonban egy egész falatnyi húswt kiharapott a kezéből, majd kiköpte. Folytatta tovább a tenyér felfalását. Wen ZhuLiu megragadta baljával a gyerek fejét, mintha túl nagy nyomást akart volna gyakorolni a kicsi, hideg fejre, és az felrobbanhatna. A kék arcú nő a földre lökte a véráztatta kötéseket és négy lábon araszolva Wen ZhuLiu mellé mászott.
Karja egyetlen suhintása tíz vércsíkot húzott. A két sötét lény, a kicsi és a nagy szakadatlan kapaszkodott belé. Wen ZhuLiu nem tudott mindkét oldalra egyszerre harcolni, elhibázta őket a nagy zűrzavarban. Amint oldalra pillantott és meglátta Wei WuXian hideg mosolyát, rávetette magát.
A tetőn lévő kettő a homlokát ráncolta. Lan WangJi csettintett. A cserepek összetörtek és a tető beszakadt. A tetőn keresztül leereszkedett a postaállomás második emeletére és elzárta Wen ZhuLiu útját Wei WuXian elől. Előnyt kovácsolva Wen ZhuLiu meglepetéséből egy lila fénnyel villanó korbács söpört előre és tekeredett a nyaka köré, háromszor is körbecsavarodva a torka körül, mielőtt a levegőbe emelte. Wen ZhuLiu nagy, nehéz testét felemelte a korbács és most a levegőben himbálózott.
Azonnal ropogó hangok hallatszottak, amint nyakcsigolyái eltörtek. Ugyanebben a pillanatban Wei WuXian pupillái összeszűkültek. Levette a fuvolát az övéről és megperdült, felállva. A hullafaló gyerek és a kék arcú asszony, akik eddig kétfelől tépték Wen ZhuLiut, most gyorsan oldala mellé hátráltak és éberen meredtek a két idegenre.
Mögöttük Wen ZhuLiu még mindig életben volt. Arca vörösbe váltott és egész teste rángatózott, akarata ellenére is küszködve. Szemei olyan nagyra tágultak, hogy úgy festett, mintha ki akarnának ugrani üregükből. A hullafaló gyerek rávicsorgott Lan WangJira és Jiang Chengre, cseppet sem rejtve véka alá ellenségességét. Wei WuXian könnyedén felemelte a kezét, intett, hogy húzza vissza agyarait. Pillantása fel és alá söpört Lan WangJi és Jiang Cheng között. Hármuk közül egyik sem szólalt meg.
Néhány pillanattal később Jiang Cheng megemelte a kezét és valamit odahajított neki. Wei WuXian gondolkodás nélkül elkapta.
Jiang Cheng:
- A kardod.
Wei WuXian keze lassan lehullott.
Lenézett Suibianra és csupán kis szünet után válaszolt.
- … Köszönöm.
Ismét eltelt egy kis idő, mielőtt másik szó hangzott volna el. Hirtelen Jiang Cheng odasétált hozzá és hátba vágta.
- Te kölyök! Hová tűntél így el három hónapig?!
Bár a mondat maga dorgálónak hangzott, hangszíne telve volt örömmel. Lan WangJi nem lépett előre, de szemei rátapadtak Wei WuXianra. A csapás alatt Wei WuXian egy pillanatra megdermedt. Majd egy pillanat múlva ő is visszaütött.
- Haha, hosszú történet, hosszú történet!
A két hátbaverés mintha felolvasztotta volna kissé körülötte a fagyott légkört. Jiang Cheng örömébe azonban harag is vegyült. Szorosan megölelte, majd hátrébb lökte és rákiabált:
- Nem megbeszéltük, hogy találkozunk abban a vacak városban a hegy lábánál? Majdnem hat napon át vártam és még csak árnyékodat sem láttam! Ha meghaltál volna, még az se a szemem előtt történt volna! Az utóbbi három hónapban olyan elfoglalt voltam, hogy csak még jobban nőtt a fejem!
Wei WuXian megemelte a köntöse szegélyét és ismét helyet foglalt, legyintve.
- Már mondtam, hogy hosszú történet. Akkor egy rakás Wen-kutya is utánam szaglászott. Vártak rám, elfogtak ott helyben és bedobtak a pokol bugyrába, hogy kiszenvedjek.
Amint beszélt, a kék arcú asszony felé kúszott kezein és lábain. Amikor küzdött, arca förtelmes volt, de most, sötét arcán Wei WuXian ölébe fektetve szinte csábító szeretőnek látszott, ki engedelmesen kielégíti mestere óhajait. Szájáról gyöngyöző kacagás hangzott. Wei WuXian egyik oldalra dőlve ült, jobb kezébel simogatta puha, hosszú haját újra meg újra.
Amint a mozdulatait figyelte, Lan WangJi arca még fagyosabbra váltott. Bár a jelenet némiképp kényelmetlenül érintette Jiang Chenget, abban a pillanatban jobban megdöbbent azon, amit hallott.
- Micsoda pokol bugyorba? Végigkérdeztem az összes embert a városban, hogy volt az, hogy mindenki azt mondta, nem látott téged?!
Wei WuXian:
- Végigkérdezted a városiakat? Csak gyermeteg földművesek mind, akik féltek attól, hogy bajt hoznak a saját fejükre, ki merte volna megmondani az igazat? És a Wen-kutyák minden bizonnyal csináltak valamit, hogy befogják a szájukat. Persze, hogy mindegyikük azt mondta, nem láttak engem.
Jiang Cheng átkozódott.
- Azok a vén idióták! - Majd gyorsan hozzátette: - Miféle pokol bugyor? Qishan? Az Éjtelen Város? Akkor hogy jutottál ki? És ilyenné váltál... Mik ezek... ez a te két izéd? Még hallgatnak is a parancsaidra. Egy kis idővel ezelőtt a Második Fiatal Lan Mester és én felvállaltuk a feladatot, hogy éjjel levadásszuk Wen Chaót és Wen ZhuLiut, de valaki előbb ért oda. Nem hiszem el, hogy te voltál! Te változtattad meg azokat a talizmánokat is?
Szeme sarkából Wei WuXian látta, hogy Lan WangJi még mindig őket nézi. Mosolygott.
- Nagyjából. Ha azt mondom, hogy találtam valahol egy rejtélyes barlangot és ott volt egy rejtélyes könyv, amit egy rejtélyes tudós hagyott hátra, és amikor kijöttem belőle, ilyen hatalmam lett, elhinnéd nekem?
Jiang Cheng kiköpött.
- Ébredj fel. Túl sok legendát olvastál azokban a képeskönyvekben, ugye? Hogy lenne már ennyi tudós a világon? Titkos barlangokkal és könyvekkel mindenfelé!
Wei WuXian széttárta a kezeit.
- Látod? Nem hiszel nekem, még ha el is mondom. El fogok mindent mondani, ha lesz rá majd lehetőségem.
Jiang Cheng Lan WangJira pillantott. Tudta, hogy valami olyasmiről lehetett szó, amit nem lehet más szekták növendékei előtt elmondani. Az öröm letörlődött arcáról.
- Rendben, akkor. Elmondhatod nekem később. Minden rendben van, most, hogy visszatértél.
Wei WuXian:
- Úgy. Most, hogy visszatértem.
Jiang Cheng még elmormolta a „most, hogy visszatértél” szavakat egy párszor, mielőtt ismét hátba vágta.
- Te tényleg...! Még azt is túlélted, hogy elfogtak a Wen-kutyák!
Wei WuXian felnevetett.
- Hát persze. Ki vagyok én?
Jiang Cheng nem tudta megállni, hogy megint ne szidja össze.
- Most mire vagy büszke?! Életben vagy és mégsem jöttél vissza korábban!
Wei WuXian:
- Csak most jutottam ki, hé! Hallottam, hogy sidzse és te mindketten jól vagytok és újjáépítitek a YunmengJiang Szektát és szövetséget kovácsoltok, úgyhogy mentem és megöltem néhány Wen-kutyát előbb, hogy levegyem rólad a terhet és hozzájáruljak valamibel. Ebben a három hónapban keményen dolgoztál.
Az utolsó mondatot meghallván Jiang Chengnek eszébe jutott az elmúlt három hónap minden rohangálása, az éjt nappalá téve dolgozás. Valahogy meghatottnak érezte magát, de gyorsan rideg arcot erőltetett magára.
- Tedd el azt a kopott kardot! Már vártam, hogy visszavedd. Nem akarok két kardot hurcolászni mindenfelé és annyi kérdést kapni tovább!
Lan WangJi hirtelen megszólalt.
- Wei Ying.
Csendesen állt oldalt. Amint megszólalt, Wei WuXian és Jiang Cheng egyszerre fordult felé. Mintha Wei WuXiannak végre eszébe jutott volna, hogy üdvözölje. Könnyedén bólintott.
- HanGuang-Jun.
Lan WangJi:
- Te voltál az, aki megölte a Wen Szekta növendékeit?
Wei WuXian:
- Persze.
Jiang Cheng:
- Tudtam, hogy te vagy az. Miért ölted meg őket egyesével? Micsoda szöszölés!
Wei WuXian:
- Hogy játszadozzak, hogy játszak velük, amíg meg nem halnak. Egyszerre megölni mindet túl könnyű halál lett volna a számukra. Sokkal jobb volt őket egymás szeme láttára, egyesével megölni, egyik szeletet a másik után levágni. Természetesen Wen Chaót még nem kínoztam eleget. Wen ZhuLiu azonban Wen TuoHan utasításait követve, vezetéknevét megváltoztatva csatlakozott a Wen Szektához, és Wen RuoHan parancsára védelmezte annak becses fiacskáját. - Hidegen nevetett. - Meg akarta védeni, de azt akartam, hogy lássa, hogy a kezei között Wen Chao egyre és egyre jobban eltorzul, nem férfi volt már, hanem szörnyeteg.
Mosolya egyszerre volt hideg, kegyetlen és elégedett. Lan WangJi világosan látta az arckifejezését. Egy lépést előre lépett.
- Milyen módot használsz arra, hogy ezeket a sötét teremtményeket irányítsd?
Wei WuXian ajkának kanyarulata kissé megereszkedett, ahogyan rápillantott. Jiang Cheng is érzékelte a megváltozott hangszínt.
- Második Fiatal Lan Mester, mit értesz ez alatt?
Lan WangJi szemei Wei WuXianéba mélyedtek.
- Válaszolj nekem.
A hullafaló gyerek és a kék arcú asszony fészkelődni kezdett. Wei WuXian megfordult és rájuk nézett. Lassan, vonakodva hátráltak, majd besüllyedtek az árnyékba. Wei WuXian ekkor ismét Lan WangJi felé fordult és felvonta a szemöldökét.
- Ha kívánod... mi történik, ha nem válaszolok?
Hirtelen lebukott oldalra, elvetődve Lan WangJi váratlan támadása elől. Három lépést hátrált.
- Lan Zhan, csak most találkoztunk ismét oly sok idő után és máris megpróbálsz elkapni. Ez nem valami szép tőled, ugye?
Lan WangJi egy szó nélkül mozdult. Wei WuXian minden támadását kivédte. Mindketten gyorsak voltak. Amikor harmadik alkalommal ütötte el Lan WangJi kezét, megint megszólalt:
- Azt gondoltam, bizalmas viszonyban vagyunk egymással. Anélkül kezdesz harcolni velem, hogy bármit is mondanál, nem hangzik ez kissé szívtelenül?
Lan WangJi:
- Válaszolj nekem!
Jiang Cheng kettőjük közé állt.
- Második Fiatal Lan Mester!
Wei WuXian:
- Második Fiatal Lan Mester, amit kérdezel, igazán nem lehet ilyen rövid idő alatt megmagyarázni. És igazán furcsa. Ha én kérdeznélek téged a GusuLan Szekta titkos módszereiről, válaszolnál nekem?
Lan WangJi ellépett Jiang Cheng mellett és egyenesen ráment. Wei WuXian keresztbe tette előtte fuvoláját.
- Ez már túl sok, nem? Miért vagy ilyen barátságtalan? Lan Zhan, mégis, mi a fenét akarsz csinálni?
Lan Zhan szavaként tagolta a mondatot.
- Gyere vissza velem Gusuba.
Ezt hallván mind Wei WuXian, mind Jiang Cheng meglepődött.
Wei WuXian azonban kisvártatva felkacagott.
- Menjek vissza veled Gusuba? Felhőzugba? Miért mennék oda?
Mintha azonnal rájött volna.
- Ó, elfelejtettem. A nagybátyád, Lan QiRen gyűlöli az olyan görbe úton járó embereket, mint én. Te vagy legbüszkébb növendéke, persze, hogy te is olyan vagy, mint ő, haha. Visszautasítom.
Jiang Cheng kíváncsian bámult Lan WangJira.
- Második Fiatal Lan Mester, mindannyian megértjük a Lan Szekta útjait. Wei WuXian azonban megmentett téged a Xuanwu barlangjában az Alkonypatak hegyen, barátsággal együtt harcolt veled. Most kíméletlenül azonnal megbélyegzed, ez kissé túlságosan ésszerűtlen, nem?
Wei WuXian:
- Most nézd meg magad! Micsoda Szekta Vezető vagy!
Jiang Cheng:
- Te befoghatod a szád.
Lan WangJi:
- Nem akarom megbélyegezni.
Jiang Cheng:
- Akkor miért akarod, hogy visszamenjen veled Gusuba? Második Fiatal Lan Mester, jelen pillanatban a GusuLan Szekta nem működik együtt a többiekkel a Wen-kutyák leölésében, hanem inkább még mindig ragaszkodik rugalmatlan módszereihez?
Bár egymaga volt kettejük ellen, Lan WangJi még mindig visszautasította, hogy meghátráljon. Wei WuXianra meredt.
- Wei Ying, a gonosz ösvény harcművészetéért előbb vagy utóbb fizetned kell. Az idők során soha, egyetlen kivétel sem volt.
Wei WuXian:
- Tudok fizetni.
Amikor látta, mennyire nemtörődöm, Lan WangJi hangja elmélyült.
- Az ösvény nem csak a tested, de a szíved is tönkreteszi.
Wei WuXian:
- Tönkreteszi vagy sem, hogy mennyire teszi tönkre, azt én tudom a legjobban. Ami a szívemet illeti, végül is ez az én szívem. Tudom, mit csinálok.
Lan WangJi:
- Vannak olyan dolgok, amiket egyáltalán nem lehetsz képes uralni.
Nemtetszés futott végig Wei WuXian arcán.
- Persze, hogy tudom uralni.
Lan WangJi egy lépéssel közelebb lépett. Úgy tűnt, megint beszélni akar, de Wei WuXian behunyta a szemeit.
- Végüls is, mindeme beszéddel arról, milyen a szívem, mit tudhatnak arról más emberek? Miért törődnének vele más emberek?
Lan WangJi megtorpant. Hirtelen dühbe gurult.
- … Wei WuXian!
Wei WuXian is feldühödött.
- Lan WangJi! Tényleg ennyire meg kell ezt nehezítened épp most? Azt akarod, hogy veled menjek Felhőzugba és a GusuLan Szekta fogságában bűnhődjek? Mit gondolsz, ki vagy te, mit gondolsz, mi a GusuLan Szekta?! Tényleg azt hiszed, nem fogok ellenállni?!
Ellenséges energia formálódott kettejük között. Bichen markolatán elfehéredtek Lan WangJi ujjpercei. Jiang Cheng hangja hideg volt.
- Második Fiatal Lan Mester, a Wen Szektával való zűr még cseppet sem ért véget most. Ezúttal kétségbeesetten szükségünk van minden erőnkre. Az embereknek nincs idejük saját magukra gondot fordítani, miért törődne a GusuLan Szekta valami ilyen tőle messzire eső dologgal? Wei WuXian a mi oldalunkon áll. A saját embereinket akarod büntetni?
Wei WuXian visszanyerte lélekjelenlétét.
- Így van. Minden rendben van, amíg a Wen-kutyák azok, akiket legyilkolunk. Miért törődsz vele, hogyan ölöm meg őket?
Ők ketten gyerekkoruk óta tudták, hogyan folytassák egymás szavait. Most egyik mondatot a másikba öltve érveik simán gördültek.
- Elnézést, hogy ilyen nyersen fogalmazok, de ha még mindennek a fenekére nézünk, akkor kiderül, hogy Wei WuXian nem is a te szektádból való. Nem a GusuLan Szekta feladata, hogy megbüntesse. Nem számít, kivel megy vissza, az nem te leszel.
Ezt hallván Lan WangJi arckifejezése megfagyott. Felnézett Wei WuXianra, gombóc remegett a torkában.
- Én...
Mielőtt folytathatta volna, vékony sikoly érkezett a sarokból, Wen Chao felől. Wei WuXian és Hiang Cheng azonnal megperdült. Ugyanabban a pillanatban mindketten megkerülték Lan WangJit és Wen Zhulio és Wen Chao felé indultak. Wen ZhuLiu Zidianról lógott. Még mindig vívta haláltusáját. Wen Chao félig halott volt már. Amint lassan felnyitotta szemeit, meglátta a két, rá letekintő arcot.
A két arc egyformán fiatal, egyformán ismerős volt. Mindkettőt látta kétségbeesettnek, megkínzottnak, vadul gyűlölködőnek. Most azonban a két arcnak a feje felett ugyanaz a hideg mosolya, ugyanaz a hideg tekintete volt.
Wen Chao már nem sikoltozott. Nem próbált meg elfutni sem. Lankadtan felemelte ujjatlan kezeit és nyáladzani kezdett. Wei WuXian megrúgta, hogy Yunmeng irányába térdeljen. A kötés nélkül maradt csontok és hús durván egymáshoz súrlódott. Wen Chao élesen felsírt a fájdalomtól. Az üres postaállomáson végigcsikordult a hangja.
Jiang Cheng megkérdezte:
- Miért ilyen magas a hangja?
Wei WuXian:
- Persze, hogy ilyen, amikor egy bizonyos dolgot elvesztett.
Jiang Cheng megundorodott.
- Te voltál, aki csinálta?
Wei WuXian:
- Csak akkor csúf ügy, ha így gondolsz rá. Természetesen nem én vágtam le. A nő leharapta, amikor megőrült.
Lan WangJi még mindig mögöttük állt, őket figyelve. Wei WuXian hirtelen ismét ráébredt a jelenlétére. Megfordult és mosolygott.
- Második Fiatal Lan Mester, a következő jelenet nem a szemeidnek való. Talán legjobb lesz, ha nem nézed.
Bár a „talánt” is a mondatba illesztette, hangszíne nem tűrt visszautasítást. Jing Cheng is megszólalt, tisztelettel, de távolságtartóan.
- Úgy van. Második Fiatal Lan Mester, Wen Chao és Wen ZhuLiu már a kezünkben van. A feladat teljesült, ideje szétválnunk. Ami ezután történik, az szektánk belső magánügye. A legjobb, ha te távozol először.
Lan WangJi pillantása még mindig Wei WuXian szemébe mélyedt, de Wei WuXian figyelmét már elvonta haldokló ellenfeée. Csillogó szemekkel nézett Wen Chaóra és Wen ZhuLiura, mosolya egyszerre volt izgatott és kegyetlen. Jiang Cheng hasonló arckifejezéssel állt mellette. Mindketten beletemetkeztek a bosszú mindent elsöprő élvezetébe. Egyikük sem törődött többé a kívülállóval.
Néhány pillanattal később Lan WangJi megfordult és lesétált a lépcsőkön.
Amint kilépett a postakocsi állomásról, hosszú ideig ácsorgott az ajtó előtt, nem ment el.
Nem tudta, mennyi idő telt el, amikor a csendes éjszakát fülhasogató sikoltás szaggatta darabokra.
Lan WangJi maga mögé pillantott, fehér köntöse és homlokszalagja meglebbent a hideg szélben.
Az éjszaka elmúlt. A nap az égen felkelni készült.
És a nap a földre hullott.
