XIII. Mérgek

Még mindig nem hallotta tisztán a dal címét. Vér tolult az arcába. A hőségtől mind feje, mind végtagjainak ízületei hasogattak. Füle egyre jobban és jobban csengett.

Amikor ismét felébredt, amint Wei WuXian kinyitotta a szemét, sem a földalatti barlang mennyezetét, sem Lan WangJi sápadt, mégis szép arcát nem látta többé maga előtt, hanem egy falécet. A lécen csókolózó fejek mulatságos rajzai sorakoztak.

Ezeket maga rajzolta saját ágyának támlájára Lótuszmólóban.

Wei WuXian az ágyában feküdt. Jiang YanLi egy könyvet olvasott mellette, feje lehajlott. Látván, hogy felébredt, azonnal felvonta finom szemöldökeit és letette a könyvet.

- A-Xian!

Wei WuXian:

- Shidzse!

Sikerült felülnie az ágyban. Végtagjai nem égtek már a láztól, de még mindig gyengének érezte magát. Torka is kicsit száraz volt.

- Visszajöttem? - kérdezte Wei WuXian. - Mikor kerültem ki a barlangból? Jiang bácsi hozott embereket a megmentésemre? Hol van Lan Zhan? Hol van Jiang Cheng?

A faajtó kitárult. Jiang Cheng lépett be egy fehér procelánkancsóval a kezében, hangja nyers volt.

- Mit kiabálsz? - Ezután Jiang YanLihez fordult. - Nővérem, itt a leves, amit főztél. Idehoztam.

Jiang YanLi elvette a kancsót és a tartalmát egy tálkába merte.

Wei WuXian:

- Jiang Cheng, te fattyú, gyere ide!

Jiang Cheng:

- Miért akarod, hogy odamenjek? Le akarsz térdepelni elém és hálálkodni?

Wei WuXian:

- Hét teljes nap után értél vissza - meg akartál ölni?!

Jiang Cheng:

- Megölt valaki? Akkor most ki beszél hozzám?

Wei WuXian:

- Biztos voltam benne, hogy nem telik neked öt napnál többe, hogy az Alkonypatak hegytől Yunmengbe juss!

Jiang Cheng:

- Hülye vagy? Csak azt az időt számoltad, amíg elérek ide innen, azt nem, amíg vissza is? Nem is beszélve arról, hogy miután odaértem, az emberekkel az egész hegyet át kellett kutattatnom egy öreg fügefa után, aztán kiásni a lyukat, amit Wen Chao és emberei betemettek, és még meg is menteni téged hét napon belül. Hol marad a hála?!

Végiggondolva Wei WuXian rájött, hogy valóban elfeledte hozzáadni azt az időt, ami a visszatéréshez szükségeltetett. Elállt a szava.

- Úgy fest, tényleg ez a helyzet. De Lan Zhan miért nem emlékeztetett rá?

Jiang Cheng:

- Már a látványod is bosszantja, te meg azt várod, hogy odafigyeljen minden fecsegésedre?

Wei WuXian:

- Ott a pont.

Jiang YanLi befejezte a tálalást és a kezeibe nyomta a tálkát. A levesben lótuszgyökér és darabokra vágott sertésborda volt, mind élénk rózsaszínben játszott, felszínük puhára főtt. Gazdag aroma szállt fel a gőzölgő, forró levesből. Wei WuXian napokig nem evett semmit a barlangban. Nem ehetett azonban semmi túl szilárdat túl hamar, így ez épp megfelelő volt. Miután megköszönte shidzséjének, azonnal nekilátott, magához ölelve a tálat.

- Hol van Lan Zhan? Őt is megmentettétek, ugye? Itt van? Vagy visszament Gusuba a szektájához?

Jiang Cheng:

- Micsoda badarság. Nem mintha a mi szektánk tagja lenne, akkor miért jött volna ide? Persze, hogy visszament Gusuba.

Wei WuXian:

- Egyedül ment? Vissza Gusuba, a szektájához...

Mielőtt befejezhette volna, Jiang FengMian lépett be. Wei WuXian letette a tálat.

- Jiang bácsi!

Jiang FengMian:

- Az ülés teljesen megfelelő.

Jiang YanLi egy zsebkendőt nyújtott át Wei WuXiannak, hogy megtörölhesse a száját.

- Finom?

Wei WuXian nem vette el a zsebkendőt. Ehelyett lebiggyesztette a száját.

- Igen!

Jiang Cheng:

- Neked magadnak nincs kezed?!

Jiang YanLi egy mosollyal letörölgette Wei WuXian száját és állát, majd vidáman kisietett a tállal a kezében. Jiang FengMian leült a helyére. A porcelánkancsóra pillantva maga is úgy festett, mintha meg akarná kóstolni, de Jiang YanLi már elvitte a tálat.

Jiang Cheng:

- Apa, a Wen Szekta emberei még mindig nem hozták meg a kardokat?

Jiang FengMian elszakította pillantását a kancsóról.

- Ünnepeltek az elmúlt pár napban.

Wei WuXian:

- Ünnepeltek? Mit?

Jiang FengMian:

- Azt, hogy Wen Chao egyedül megölte a Mészárlás Teknősét, Xuanwut.

Ezt hallván Wei WuXian kis híján lefordult az ágyról.

- A Wen Szekta ölte meg?!

Jiang Cheng gúnyosan mosolygott.

- És akkor mi van? Azt hitted, majd azt mondják, te ölted meg?

Wei WuXuan:

- Azok a Wen-kutyák sületlenségeket hordanak össze, nincs arcuk. Lan Zhan volt az, aki megölte.

Jiang FengMian rámosolygott.

- Tényleg? Micsoda véletlen. A Lan Szekta második fiatal mestere azt mondta nekem, hogy te ölted meg. Akkor most ki volt valójában?

Wei WuXian:

- Gondolom, mindketten csináltunk valamit. De főleg ő. Én csak bemásztam a szörny páncéljába és kikergettem oonnan. Lan Zhan egyedül várt odakint. És csak azután döglött meg, hogy hat órán keresztül fojtogatta.

Elmesélte Jiang Chengnek és apjának mindazt, ami az elmúlt néhány napban történt. Jiang Cheng arckifejezése igen összetett volt, miután végighallgatta. Csak kis idő elteltével szólalt meg.

- Nagyjából ez ugyanaz, mint amit Lan WangJi mondott. Szóval úgy fest, ketten együtt öltétek meg. Ami jár neked, az jár neked. Miért írod neki jóvá az összeset?

Wei WuXian:

- Én nem. Csak azt érzem, hogy hozzá képest én tényleg nem sokat csináltam.

Jiang FengMian bólintott.

- Jó munka volt.

Mindössze tizenhét évesen sikerült megölnie egy négyszáz éves szörnyeteget. Ez messze több volt, mint "jó munka".

Jiang Cheng:

- Gratulálok.

Gratulációjának hangvétele különösen csengett. Amikor látta, hogyan teszi keresztbe a karját és emeli fel szemöldökét, Wei WuXian tudta, hogy már megint savanyú érzések gyötrik. Jiang Cheng most épp minden bizonnyal magában füstölög, dacosan kérdezve saját magától, miért nem ő volt az, aki ott maradt a barlangban, hogy megölje a szörnyet. Ha ő lett volna ott, biztosan ő is tudott volna tenni ezt-azt.

Wei WuXian nevetett.

- Milyen kár, hogy nem voltál te is ott. Különben te is osztozhatnál a siker egy részében. Beszélgetni is tudtál volna velem, hogy elűzzük az unalmat. Egek, szemtől szembe ülni Lan Zhannal ennyi napon át majdnem halálra untatott.

Jiang Cheng:

- Megérdemled, hogy halálra untasson. Nem kellett volna a hőst játszanod és egyáltalán nem kellett volna azzal az átkozott dologgal megküzdened. Ha az elején nem...

Jiang FengMian hirtelen közbevágott.

- Jiang Cheng.

Jiang Cheng elhallgatott, tudván, túl sokat mondott. Azonnal csendben maradt.

Jiang FenMian nem úgy festett, mint aki bármiért is hibáztatja, de nyugodt arckifejezése ünnepélyesre váltott.

- Tudod, miért volt nem helyénvaló, amit mondtál?

Jiang Cheng lehorgasztotta a fejét.

- Igen.

Wei WuXian:

- Csak dühös és óvatlanul beszélt.

Látván, hogy Jiang Cheng szája és szíve még mindig haragban áll egymással és még mindig dacos, Jiang FengMian megrázta a fejét.

- A-Cheng, vannak olyan dolgok, amiket nem mondhatsz, még akkor sem, ha mérges vagy. Ha ilyet mondasz, az azt jelenti, hogy még mindig nem érted a Jiang Szekta mottóját, hogy még mindig nem...

Egy asszony nyers hangja hangzott fel az ajtóból.

- "Megkísérelni a lehetetlent", pontosan ezt teszi, nem? Bolondozik körbe, még akkor is, ha tudja, hogy bajt hoz vele szektája fejére?!

Jiang FengMian:

- Feleség, mit csinálsz itt?

Yu asszony:

- Mit csinálok itt? Miféle tréfa ez, ilyet kérdezni tőlem? Jiang Szekta Vezető, emlékszel még, hogy én is Lótuszmóló feje vagyok? Emlékszel még, hogy minden egyes földdarab itt az én területem is? Emlékszel még, hogy a kettő közül, aki itt fekszik és itt áll, melyik a fiad?

Számtalan alkalommal hallott már hasonló kérdéseket az évek során.

- Persze, hogy emlékszem - válaszolta Jiang FengMian.

Yu asszony keserűen nevetett.

- Emlékszel, de semmi haszna, ha csak egyszerűen emlékszel. Wei Ying, ő igazán nem bírja felfogni, ha csak nem kever bajt, nem igaz? Ha tudtam volna, itt tartom a helyén Lótuszmólóban és nem mehet sehova. Tényleg mert volna Wen Chao bármit tenni a GusuLan és a LanlingJin Szekta két fiatal mesterével szemben? És még ha mert volna is, ez nem jelenti azt, hogy kifogytak volna a szerencséjükből. Mióta voltál te a soros, hogy hőst játssz?

Jiang FengMian előtt Wei WuXiannak hagynia kellett némi arcot az asszonynak. Nem tiltakozott, de azt gondolta magában: nem mert volna semmit tenni velük? Ez egyáltalán nem biztos.
Yu asszony:

- Most mondom neked. Csak várj! Egy napon nagy bajt hoz a szektája fejére!

Jiang FengMian felállt.

- Beszéljünk, amikor visszaérünk.

Yu asszony:

- Miről beszéljünk? Visszaérni honnan? Most beszélek róla. Amúgy sincs semmi szégyellnivalóm! Jiang Cheng, gyere ide.

Jiang Cheng anyja és apja közé szorult. Egy pillanatnyi habozás után az anyja oldalára lépett. Vállait átfogva Yu asszony Jiang FengMian elé lökte, hogy jól lássa.

- Jiang Szekta Vezető, úgy tűnik, bizonyos dolgokat ki kell mondanom. Nézd meg jól - ez itt a saját fiad, Lótuszmóló jövendő vezetője. Még ha rossz szemmel tekintesz is rá, mert én voltam az, aki megszülte, a vezetékneve még mindig Jiang! ... Nem hiszem egy percig sem, hogy nem hallottad, hogy pletykálnak a kívülálló emberek, hogy Jiang Szekta Vezető még mindig nem lépett túl egy bizonyos Sanrenen, bár olyan sok év telt el, és régi barátjának fiát sajátjaként tekinti. Azon spekulálnak, vajon Wei Ying a te ...

- Yu ZuYian! - kiáltott rá Jiang FengMian.

Yu asszony is kiabált.

- Jiang FengMian! Azt hiszed, hogy bármi is megváltozik, csak mert felemeled a hangod?! Azt hiszed, nem ismerlek?!

Ketten még kívül is folytatták a vitát. Yu asszony dühös hangja egyre hangosabban és hangosabban szólt. Jiang FengMian vitatkozott vele, haragját elnyomva. Jiang Cheng üres tekintettel állt ugyanott, mint eddig. Kisvártatva Wei WuXianra pillantott és hirtelen megfordult, hogy távozzon.

Wei WuXian:

- Jiang Cheng!

Jiang Cheng nem válaszolt. Néhány lépést megtéve már befordult a folyosón. Wei WuXian kigurult az ágyból és üldözőbe vette, merev, sajgó testtel.

- Jiang Cheng! Jiang Cheng!

Jiang Cheng úgy haladt előre, mintha semmi sem érdekelné. Wei WuXian annyira megveszett, hogy rávetette magát és elkapta a nyakát.

- Válaszolj, ha hallasz! Harcolni akarsz?!

Jiang Cheng kiköpött.

- Menj vissza az ágyba és rendesen feküdj le!

Wei WuXian:

- Nem tehetem, el kell rendeznünk a dolgokat! Tényleg nem kellene erre a zavaros badarságra hallgatnod.

- Miféle zavaros badarságra - kérdezte Jiang Cheng hidegen.

Wei WuXian:

- Azok a dolgok akkor is bemocskolnák a szádat, ha csak kimondanád. Az én szüleim mindketten valódi emberek ebben a világban. Nem akarom, hogy más háznépéhez társítsanak engem az emberek!

Karját Jiang Cheng válla köré fonva sikerült őt odavonszolnia a folyosó másik oldalán lévő fakerítéshez. Együtt leültek.

- Légy őszinte, ne rejtegesd olyan mogorván a dolgokat a szívedben. Te Jiang bácsi tulajdon fia vagy, a Jiang Szenta jövőbeli vezetője. Persze, hogy Jiang bácsi téged szigorúbban kezel.

Jiang Cheng egy féloldalas pillantást vetett rá.

Wei WuXian folytatta:

- De én más vagyok. Én valaki másnak a fia vagyok. Mindkét szülőm Jiang bácsi jó barátja volt. Persze, hogy sokkal lazábban fog engem. Ezt az indokot már csak megérted, nem?

Jiang Cheng felhorkant.

- Nem arról van szó, hogy szigorúbban kezel, egyszerűen csak nem kedvel.

Wei WuXian:

- Hogy lenne már bárki is olyan, hogy ne kedvelné a saját fiát? Ne is gondolj ilyenekre! Azokat, akiknek jár a szájuk, mind elverem, ha meglátom, úgy elverem őket, hogy még a saját anyjuk se ismer rájuk.

Jiang Cheng:

- De mégis. Nem szereti az anyámat, ezért engem se szeret.

Ezzel valóban nehéz lett volna vitatkozni.

A harcművész világ egésze tudta, hogy a harmadik Yu lány és Jiang ChengMian közösen nemesítette harcművészetét, mikor fiatalok voltak. Jiang FengMiannak gyengéd természete volt, Yu ZiYuané azonban nyers. Ketten nem sok közös vonásban osztoztak. Ezért, bár hátterük egyezett, senki sem gondolta volna egy párnak őket. Később, amikor ZangSe SanRen lejött a hegyről és átutazóban volt Yunmengben, közeli barátságba került Jiang FengMiannal. Még együtt jártak éjjeli vadászatra is számos alkalommal. Mindketten nagyra becsülték egymást. Az emberek feltételezték, hogy ZangSe SanRen hamarosan Lótuszmóló következő úrnője lesz.

Nem sokkal ezután azonban a MeishanYu Szekta házassággal megpecsételendő szövetséget ajánlott a YunmengJiang Szektának.

A Jiang Szekta vezetőjét akkoriban meglehetősen érdekelte az ajánlat, de Jiang FengMiannak nem volt szándékában ilyesmi. Nem tetszett neki Yu ZiYuan viselkedése és úgy érezte, nem lennének megfelelő pár. Többször is udvariasan visszautasította az ajánlatot. A MeishanYu Szekta azonban több oldalról is nyomást gyakorolt Jiang FengMianra, aki abban az időben még igen fiatal volt és nem volt semmire támaszkodnia. Mindezzel együtt, nem sokkal később ZangSe SanRen harcművész partnere lett Jiang FengMian leghűségesebb szolgájának, Wei ChangZének, és ellovagoltak a naplementébe, együtt járván a világot. Jiang FengMian akkor végül feladta.

Bár Jiang és Yu összeházasodott, azóta is mogorva párost alkottak. Mindig is külön éltek és beszélgetéseik egyet nem értéssel teltek meg. Amellett, hogy a két szekta erősödött a házasság révén, senki sem értette, vajon mi előnyük származott még belőle.

A YunmenhJiang Szekta alapítója, Jiang Chi renegát harcművész volt. A szekta alapelvei becsületes és korlátoktól mentes életet hirdettek. Yu asszony modora mindennek épp ellenkezője volt. És Jiang Cheng mind kinézetét, mind személyiségét az anyjától örökölte. Sosem volt Jiang FengMian kedve szerint való gyermek. Születése óta számos módon oktatta, de ő mégsem tudott megváltozni, ezért volt az, hogy Jiang FengMian mindig olybá tűnt, mint aki nem kedveli túlságosan a fiát.

Jiang Cheng eltolta Wei WuXian kezét és felállt, szabadon engedve haragját.

- Tudom! Tudom, hogy nincs olyan személyiségem, amit kedvelni tudna, hogy nem én vagyok az örökös, akit akar. Azt hiszi, nem érdemlem meg, hogy Szekta Vezető legyek, hogy nem értem a Jiang Szekta mottóját, hogy egyáltalán nincs egy kis darab Jiang se bennem! Ez mind igaz!

Felemelte a hangját.

- Együtt Lan WangJival te ölted meg a Mészárlás Teknősét, együtt fürödtetek a vérében! Milyen nagyszerű is ez?! De mi van velem?!

Ököllel belevágott a folyosó egyik oszlopába, fogait összeszorította.

- ... Én napokig csak futottam, teljesen kimerülten, egyetlen percnyi pihenő nélkül!

Wei WuXian:

- És mi van, ha ott van ez a mottó?! Muszáj betartanod, csak azért, mert mottó? Nézd meg a GusuLan Szekta szabályait, több, mint háromszáz van belőle. Ha az emberek minden egyes szabályát betartanák, életben lennének még egyáltalán?

Leugrott a kerítésről.

- És ki mondta, hogy szekta vezetőnek lenni azt jelenti, hogy a szektád stílusát kell követned? A YunmengJiang Szektának olyan sok vezetője volt, nem hiszem, hogy mind ugyanolyan lett volna. Még a GusuLan Szektának is megvolt a maga fekete báránya, mint Lan Yi, de ki tagadná pozícióját vagy képességeit? Amikor a Lan Szekta neves harcművészeiről van szó, ki előzné meg? Ki tudná nem figyelembe venni az Orgyilkos Húr technikát?

Jiang Cheng hallgatott, de mintha kicsit lenyugodott volna. Wei WuXuan ismét a vállára tette a kezét.

- A jövőben te leszel a szekta vezető és én az alárendelted leszek, mint an én apám a te apádnak. És mi van, ha a GusuLan Szektának ott a Két Jádekő? A YunmengJiang Szektának Két Büszkesége lesz! Úgyhogy fogd be! Ki mondja, hogy nem érdemled ki a szekta vezetését? Senki sem mondhat ilyet, még te sem. Ha csak nem akarsz verést magadnak.

Jiang Cheng felhorkant.

- Látod, milyen vagy? Kit tudsz te elverni?

Amint beszélt, kezével egyenesen Wei WuXian mellkasára vágott. Bár gyógyírt és kötéseket is alkalmaztak már az égett sebre, a hirtelen rácsapás erős fájdalmat okozott neki. Wei WuXian felordított:

- Jiang Cheng!!! Vár a halálod!!!

Jiang Cheng lebukott az ütése elől és visszakiabált:

- Most úgy fáj, de akkor minek kellett hősködnöd?! Megérdemled! Megtanulod belőle a leckét!

Wei WuXian:

- Én hősködtem? Nem volt más választásom. Gyorsabban mozogtam, mint ahogy gondolkodni tudtam. Állj meg, futni hagylak, de kérdeznem kell valamit!... Volt valahol egy illatszeres zacskóm az övemen. Üres volt. Nem láttad?

Jiang Cheng:

- Azt, amit MianMian adott neked? Nem.

Wei WuXian sajnálkozva sóhajtott.

- Akkor majd szerzek egy másikat.

Jiang Cheng a homlokát ráncolta.

- Már megint ilyen vagy. Ugye nem szereted őt? A lány csinos, de nyilvánvaló, hogy nem sok háttérrel rendelkezik. Talán még csak nem is növendék. Úgy fest, mint egy szolga lánya.

Wei WuXian:

- Mi a baj a szolgákkal? Én is szolga fia vagyok, nem?

Jiang Cheng:

- Hogy tudod magad hozzá hasonlítani? Kinek a szolgája olyan, mint te, hogy az úrnője hámozza neki a lótuszmagokat és főzi neki a levest? Én még csak nem is kaptam belőle!

Wei WuXian:

- Ha akarsz, csak kérd meg Shidzsét, hogy főzzön többet. Oké, Lan Zhanról beszéltünk. Nem hagyott nekem üzenetet? Megtalálták a bátyját? Mi a helyzet a szektájában?

Jiang Cheng:

- Azt vártad, hogy üzenetet hagyjon neked? Szerencséd, hogy nem szúrt át búcsúzóul. Visszament. Lan XiChent még nem találták meg. Lan QiRen kimerült a sok munkától.

Wei WuXian:

- M van a Lan Szekta vezetőjével? Hogy van?

Jiang Cheng:

- Meghalt.

- Meghalt - ismételte Wei WuXian kis szünet után.

Hirtelen Lan WangJi könyszántotta arcát látta maga előtt, a tűz fénye által megvilágítva.

- Hogy van Lan Zhan? - tört elő belőle.

Jiang Cheng:

- Hogy lehetne? Visszament. Apa eredetileg meg akart kérni embereket, hogy kísérjék el Gusuba. Visszautasította. Abből ítélve, milyen volt, már régóta tudta, hogy ez a nap be fog következni. Végül is, a jelen helyzetet tekintve, egyik szekta sem jobb, mint a másik.

Ismét leültek együtt a fakerítésre.

Wei WuXian:

- Akkor mi van Lan XiChennel?

Jiang Cheng:

- A Wen Szekta le akarta égetni a Könyvtár Pavilonjukat, nem? Tízezernél is több ősi könyv és kotta. A Lan Szekta emberei megmentettek belőle valamennyit. Valószínűleg odaadták Lan XiChennek és megmondták neki, hogy fusson el velük. Védelmezték, ahogy csak tudták, vagy minden odavész. Ezt gondolja mindenki.

Az ég felé bámulva Wei WuXian csak annyit mondott:

- Milyen undorító.

Jaing Cheng:

- Ja. A Wen Szekta túl undorító.

Wei WuXian:

- Mennyi ideig fognak még így ugrálni? Olyan sok szektánk van. Nem tudnánk összefogni és...

Hirtelen léptek zaja hallatszott. Egy csoportnyi, edzőruhát viselő fiú ugrált végig a folyosón, mint valami majombanda, kiabálva:

- Shixiong!!!

A legfiatalabb shidi arca ragyogott a boldogságtól.

- Shixiong!!! Élsz!!!

Wei WuXian:

- Hogy érted, hogy élek? Kezdjük ott, hogy sosem haltam meg!

- Shixiong, azt hallottam, hogy megöltél egy négyszáz évnél is öregebb szörnyet! Igaz? Megölted?!

- Ehhez képest amit én tényleg tudni szeretnék, az az, Shixiong, tényleg hét napig voltál étel nélkül?!

- Ugye nem gyakoroltad titokban a fényevést a hátunk mögött?!

- De mégis milyen nagy volt a Mészárás Teknőse? Elférne a Lótusztóban?!

- A Xuanwu csak egy teknős volt, nem?!

- Shixiong, teljes hét napot együtt töltöttél a gusui Lan WangJival? És nem vert téged halálra?!

A némiképp ünnepélyes légkört teljesen lerombolta a ricsaj.

Wei WuXian sérülései nem voltak túl súlyosak. Csak annyi baja volt, hogy nem kapott időben gyógyszert és mind a kimerültség, mind az éhség megkínozta. De fizikuma meglehetősen jó volt. Miután gyógyírt tettek égett sebére a mellkasán, láza hamatosan alábbhagyott. Néhány nap pihenés után visszanyerte életerejét. A Mészárlás Teknősével az Alkonypatak hegyen esett história után a "Kiképző Részleg", melyet a Wen Szekta Qishanban felállított, teljesen elnéptelenedett. Minden növendék visszatért a saját szektájához. Másfelől azonban Wen Chao sem erősködött tovább túlzottan. A lehetőséget megragadva Yu asszony nyers beszédet intézett Wei WuXianhoz és megparancsolta neki, hogy egy lépést se tegyen Lótuszmóló kapuján kívülre, még a tónál sem volt szabad játszania. Ezért nap mint nap csak papírsárkányokra tudott lődözni a Jiang Szekta növendékeivel.

Akármennyi szórakozást is rejtett magában a játék, minden nap ugyanazt játsszva egy idő után unalmassá vált. És így nagyjából egy hónappal később a fiúk érdeklődése teljesen lelohadt. Wei WuXian sem volt olyan hangulatban. Figyelmetlenül lövöldözött és még néhányszor azt is megengedte, hogy Jiang Cheng nyerjen.

Egy napon, miután az utolsó kört is ellőtték, Wei WuXian jobbjával leárnyékolta szemeit és a napnyugtába nézett.

- Szedjük össze a holminkat és ne játsszunk tovább. Vár otthon a vacsora.

Jiang Cheng:

- Ma ilyen korán?

Wei WuXian a hátára vetette az íjat és csalódottan leült a földre.

- Unalmas. Hagyjuk abba. Melyikek voltak az utolsók ebben a körben? Menj és szedd össze őket a hatodik shidinkkel.

- Shixiong, olyan trükkös vagy. Mindig másokkal szedeted őket össze. Szégyentelen - mondta az egyik fiú.

Wei WuXian legyintett.

- Nincs más választásom. Yu asszony nem enged engem kívülre. Most itthon van. Lehet, hogy JinZhu és YinZhu engem figyel valami sarokból, készen arra, hogy beáruljanak, amint lehet. Ha kimegyek, Yu asszony egy egész réteg bőrt lenyúz rólam a korbácsával.

A shidik, akik a legrosszabbul teljesítettek, élcelődni kezdtek egymással, nevetve mentek felszedni a sárkányokat. Jiang Cheng állt, amíg Wei WuXian a földön ült. Beszélgettek.

- Jiang bácsi olyan korán elment reggel - mondta Wei WuXian, - miért nem jött még vissza? Időben hazaér vacsorára?

Azon a reggelen Jiang FengMian és Yu asszony megint összevitatkozott. Vitának nevezni nem is volt igazán helyes. Yu asszony elvesztette a fejét, de Jian FengMian fenntartotta a maga nyugalmának egy részét az egész szóváltás során.

- A Wen Szektához ment megint a kardjainkért, nem? - felelte Jiang Cheng. - Amikor csak arra gondolok, hogy az én Sandum egy Wen-kutya kezében lehet most, én...

Az arca elárulta undorodását.

Wei WuXian:

- Micsoda szégyen, hogy a kardjainak még nincs akkora mágikus energiája. Ha le tudnák pecsételni magukat, senki sem tudná használni őket.

Jiang Cheng:

- Ha még másik nyolcvan évig harcművészkedsz, majd talán lehetséges lesz.

Hirtelen néhány fiú rontott be a Lótuszmező edzőterére, sietősen kiáltozva:

- Valami történt! Shixiong, Shixiong, valami történt!!!

Ezek voltak azok a shidik, akik elmentek felszedni a papírsárkányokat. Wei WuXian felugrott.

- Mi a baj?

Jiang Cheng:

- Hol a legkisebb? Miért hiányzik valaki?

Igaza volt. A legfiatalabb shidi a többiek előtt futott, amikor elmentek, de most sehol nem volt.

- A shidinket elvitték! - lihegte az egyik fiú.

- Elvitték?!

Wei WuXian felvette az íját. Fegyverrel a kézben kérdezte:

- Ki vitte el? Miért vitte el?!

- Nem tudjuk - válaszolta a fiú. - Nem tudjuk, miért vitték el?

Jiang Cheng is ideges volt.

- Hogy érted, hogy nem tudod?

Wei WuXian:

- Senki ne aggódjon. Mondjátok el értelmesen.

A fiú:

- Amikor, amikor mentünk a sárkányokért, a sárkány amoda szállt, tényleg jó messzire. Amikor odaértünk, néhány tucat embert láttunk, mind a Wen Szektából, az ő egyenruhájukat viselték. Növendékek és szolgák voltak. Egy fiatal nő vezette őket. A sárkányt a kezében tartotta és volt egy nyíl a sárkányban. Amikor meglátott minket, megkérdezte, kinek a papírsárkánya volt ez.

- A sárkány a legfiatalabb shidinké volt, ezért mondta, hogy az övé - vette át a szót egy másik fiú. - Akkor a nő hirtelen nagyon mérges lett és azt kiabálta: "hogy merészeled", és aztán mondta az embereinek, hogy vigyék el!

Wei WuXian:

- Csak így?

A fiúk bólintottak.

- Megkérdeztük, miért viszik el, és a nő folyton azt mondta, hogy árulást követett el és rejtett szándékai voltak, és megparancsolta az embereinek, hogy őrizzék. Nem tudtuk tenni vele semmit, így visszafutottunk.

Jiang Cheng átkozódott.

- Még csak nincs is okuk rá, hogy elvigyék? Mit akar a Wen Szekta csinálni mégis?!

- Ja! Nincs semmi indok!

Wei WuXian:

- Senki ne beszéljen. A Wen Szekta emberei innentől kezdve bármelyik pillanatban bekopogtathatnak az ajtónkon. Ne halljanak semmit, amit mondunk és amit fel tudnának használni ellenünk! Hadd kérdezzem meg, a nő, ugye nem viselt kardot? Némiképp csinos és egy anyajegy van az ajkai felett?

A shidi:

- Igen! Ez ő!

- Wang LingJao! - mondta Jiang Cheng gyűlölettel a hangjában. - Az a...

Hirtelen egy nő hideg hangját hallotta.

- Mi ez a zaj? Nem lehet csak egy nap békém és nyugodalmam?!

Yu asszony lépkedett oda hozzájuk lebegő ibolyaszín köntösében. Jin Zhu és Yin Zhu még mindi felfegyverkezve, szorosan követték, egyik a bal, másik a jobb oldalon.

- Anya, a Wen Szekta emberei vannak itt - kiáltott oda Jiang Cheng. - Elvitték a legfiatalabb shidinket!

Yu asszony:

- Mindannyian olyan hangosan kiabáltatok, hogy bentről is jól hallottam mindent. És akkor mi van? Elvitték, nem megölték, mint ahogy már kitalálhattátok. Hát ilyen egy jövőbeli szekta vezető? Csillapodj le!

Amint befejezte, az edzőtér kapui felé fordult. Nagyjából egy tucatnyi, napmintázatú köntösös Wen harcművész lépett be rajta egymás után. Mögöttük élénk ruházatú nő lépdelt határozottan.

A nő alakja kecses volt. Vonásai is bájosak. Érzéki szemeivel, tüzes ajkaival és a kis, fekete anyajeggyel felettük igazán kiemelkedő szépség volt. De annyi gyűrűt és láncot hordott magán, hogy úgy festett, mintha egy egész ékszerboltot magára akart volna ölteni és szeretőjének minden szenvedélyes ajándékát; ez sokat levont a bájából. Ez volt Wang LingJao, akit Wei WuXian olyan keményen megütött Qishanban, hogy vért hányt.

Wang LingJiao mosolygott.

- Yu asszony, ismét itt vagyok.

Yu asszony nem mutatott érzelmet, mintha úgy érezte volna, hogy bármit is mondana, csak a száját mocskolná vele. Wang LingJiao lesétált a fő kapuhoz vezető lépcsősoron. Csak ekkor szólalt meg Yu asszony:

- Miért vitted el az én YunmengJiang Szektám egyik növendékét?

Wang LingJiao:

- Elvittem? Arra gondolsz, akit kint fogtam el? Az hosszú történet. Miért nem beszélgetünk róla szép kényelmesen, miután odabenn leültünk?

Egy szolga, bármiféle előzetes értesítés vagy kérés nélkül, keresztülgyalogolt egy másik szekta kapuján, és habozás nélkül azt követelte, hogy menjenek be és "beszélgessenek", miután bent leültek. Yu asszony arca még hidegebbre váltott. A jobb kezén az ujj, melyen Zidian ezüst gyűrűjét viselte, néhányszor megrándult. Kezei hátoldalának halovány bőrén kidagadtak a vénák.

- Beszélgessünk, miután odabenn leültünk? - kérdezte.

Wang LingJiao:

- Persze. Legutóbb, amikor a parancsokat hoztam, nem volt időm bemenni és leülni. Kérlek.

A "parancsok" szót meghallva Jiang Cheng felhorkant. JinZhu és YinZhu arckifejezése szintén dühösnek tűnt. Wang LingJiao azonban akkor is Wen Chao kegyeltje volt. Ebben a pillanatban nem sérthették meg. És ezért, bár Yu asszony arcára kiült a gúny és szarkazmustól csöpögött a hangja, mégis így válaszolt:

- Hát persze, miért is nem megyünk be?

Wang LingJiao rámosolygott. És besétált.

De bár azt mondta, le akar ülni, mégsem ült le. Ehelyett kíváncsian körbejárta Lótuszmóló belsejét, mindenhol megjegyzéseket téve.

- Lótuszmóló igazán egészen szép. Olyan nagy. Csak a házak egy kicsit régiek.

- A fa teljesen elfeketedett itt. Olyan csúnya a színe. Nem elég fényes.

- Yu asszony, egyáltalán nem vagy jó úrnő. Nem tudod egy kicsit sem, hogyan kellene ezt a helyet feldíszíteni? Következő alkalommal akassz fel néhány vörös függönyt. Csak csinosabb lenne tőle.

Az ösvényen sétálgatva úgy mutogatott körbe, mintha saját hátsó kertjében járna. Yu asszony szemöldöke olyannyira rángatózott, hogy Wei WuXian és Jiang Cheng azt gondolta, bármelyik pillanatban megöl valakit.

Amikor befejezték a nézgelődést, Wang LingJiao végül belépett a fő csarnokba. Anélkül, hogy megkínálták volna hellyel, elhelyezkedett az asztalfőn. Ült egy darabig. Látván, hogy nem szolgálja ki senki, az asztalra csapott homlokráncolás közepette:

- Hol a tea?

Annak ellenére, hogy ragyogás ölelte körül, modora semmilyen udvariasságot nem mutatott fel. Úgy viselkedett, mint valami ripacs. Miután együtt jártak vele körbe, már hozzászoktak. Yu asszony egy hellyel arrébb ült le. Köntöse és ruhaujjai széles szegélye szétterült, alakját így még karcsúbbnak, tartását még kecsesebbnek mutatta. JinZhu és YinZhu megállt mögötte, mindkettejük arcát könnyed gúnymosoly árnyékolta.

- Nincs tea - válaszolta YinZhu. - Szerezz magadnak, ha akarsz.

Wang LingJiao szemei kikerekedtek a döbbenettől.

- Csinálnak egyáltalán a Jiang Szekta szolgái valamit?

JinZhu:

- A Jiang Szekta szolgáinak van fontosabb dolguk is. Senki sem igényli másoktól, hogy teát töltsenek nekik. Senki se nyomorék.

Wang LingJiao ráförmedt.

- Kik vagytok ti?

Yu asszony:

- A személyes cselédeim.

- Yu asszony - mondta Wang LingJiao megvetően, - a te Jiang Szektád tényleg gyalázatos. Ez nem lehet így. Még a cselédek is meg merik szakítani a fő csarnokban folyó beszélgetést. Az ilyen szolgáknak, mint ezek, a Wen Szektában arculcsapás jár.

Wei WuXian: nézd csak, ki beszél, hát te is szolga vagy, nem?
Yu asszony habozás nélkül válaszolt.

- JinZhu és YunZhu nem hétköznapi szolgák. Velem vannak gyerekkorom óta. Sosem szolgáltak mást, csak engem, és senki sem ütötte meg őket soha. Nem tehetik és nem is merik.

Wang LingJiao:

- Yu asszony, miről beszélsz? Egy neves szektában világosnak kell lennie a választóvonalnak a feljebbvaló és az alárendelt között, különben zűrzavaros lesz minden. A szolgák legyenek szolgák.

Yu asszony azonban, úgy tűnt, mélyen egyetért azzal a kifejezéssel, hogy "a szolgák legyenek szolgák". Wei WuXianra pillantott, látszólag beleegyezően, fennkölt hangon válaszolt:

- Úgy van.

Közvetlenül ez után azonban megkérdezte:

- És miért vitted el a YunmengJiang Szekta növendékét?

Wang LingJiao:

- Yu asszony, jobb, ha elhatárolod magad attól az elkényeztetett kölyöktől. Rejtett szándékai vannak, de rajtakaptam és elvitettem oda, ahol majd gondját viselik.

Yu asszony megemelte a szemöldökét.

- Rejtett szándékai?

- Miféle rejtett szándékai lehetnének a legfiatalabb shidinknek? - tört ki Jiang Chengből.

Wang LingJiao:

- Bizonyítékom van. Hozzátok ide!

Az egyik Wen növendék átnyújtott egy papírsárkányt. Wang LingJiao megrázta.

- Ez a bizonyíték!

Wei WuXian felnevetett.

- Ez csak egy hétköznapi, félszemű szörny papírsárkány. Miféle bizonyíték lehet ez?

Wang LingJiao gúnyosan mosolygott.

- Azt hiszed, vak vagyok? Nézd meg jobban.

Mutatóujjának szerecsendió héjával vörösre festett körme rámutatott néhány helyen a sárkányra, szemtelenül elemezve:

- Miféle színű ez a sárkány? Arany. Milyen a formája a félszemű szörnynek? Kerek.

Yu asszony:

- És?

Wang LingJiao:

- És? Yu asszony, nem vetted még észre? Arany és kerek, mi lehet ez?... Egy nap!

Mindannyiuk leesett álla előtt győzedelmesen folytatta:

- Olyan sokféle minta közül miért pont az egyszermű szörnyet választotta? Miért festette aranyra? Nem csinálhatta volna bármilyen más formájúra? Miért nem bármi más színű? Azt fogjátok mondani, hogy ez csak véletlen? Persze, hogy nem az. Biztosan szándékosan csinálta. Egy ilyen papírsárkányt lelőni azt sugallja, hogy "lelőni a napot"! Le akarja lőni a napot! Ez nagy tiszteletlenség a Wen Szektával szemben. Nem rejtett szándék-e ez?

Ahogyan figyelte, hogyan sző ilyen körmönfont összeesküvés elméletet önmagával eltelve, Jiang Cheng nem tudta magát tovább tűrtőztetni.

- Még ha a sárkány arany és kerek is, annyira különbözik a naptól, amennyire csak lehet. Hogy lenne már ugyanolyan? Egyáltalán nem ugyanolyan!

Wei WuXian:

- Akkor szerinted mandarint se ehet senki. Nem aranyló és kerek a mandarin? De láttam, hogy többször is ettél, nem?

Wang LingJiao rámeredt. Yu asszony hidegen megszólalt:

- Szóval egy ilyen papírsárkány miatt jöttél ma?

Wang LingJiao:

- Természetesen nem. Ma a Wen Szektát és a Fiatal Wen Mestert képviselem, hogy megbüntessek valakit.

Wei WuXian érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet.

Amint gondolta, a következő pillanatban Wang LingJiao egyenesen rá mutatott.

- Az Alkonypatak hegyen ez a kölyök goromba megjegyzéseket tett, amikor a Fiatal Wen Mester a Mészárlás Teknősével harcolt, sok zavart okozott. Kifárasztotta a Fiatal Wen Mestert, aki majdnem alulmaradt a szörnnyel szemben, még a kardját is elvesztette miatta!

Hallván, hogy festette a feketét fehérre kitalált történeteivel, Jiang Chengben oly vadul forrt a düh, hogy felnevetett. Wei WuXiannak eszébe jutott a reggel elment Jiang FengMian és azt gondolta: szándékosan választották meg az időt, amikor érkeznek. Vagy pontosabban, szándékosan csalták el Jiang bácsit innen!

Wang LingJiao:

- Milyen szerencsés! Az ég megáldotta a Fiatal Wen Mestert. Még ha a kardját elvesztette is, akkor is sikeresen legyőzte a Mészárlás Teknősét. De ez a kölyök, tényleg nem tudjuk tovább elviselni! Ma a Fiatal Wen Mester parancsát követve vagyok itt. Yu asszony, kérlek, büntesd meg őt keményen és mutass vele példát a YunmengJiang Szekta többi részének.

Jiang Cheng:

- Anya...

Yu asszony:

- Fogd be a szád!

Yu asszony reakcióját figyelve Wang LingJiao egészen elégedett volt.

- Wei Ying, ha jól emlékszem, a YunmengJiang Szekta egyik szolgája, nem? Ebben a pillanatban, mivel Jiang Szekta Vezető nincs jelen, biztos vagyok benne, Yu asszony, hogy tudod, mi a legjobb nektek. Vagy ha a YunmengJiang Szekta ragaszkodik hozzá, hogy megvédje, az tényleg gyanakvásra fogja késztetni az embereket... ha bizonyos pletykák... valóban igazak... hihi.

A főhelyen ülve, melyet szokásosan Jiang FengMian foglalt el, száját eltakarva kuncogott. Yu asszony elfordította a tekintetét, arca sötét volt. Jiang Cheng kihallotta, hogy a szavaival célzott valamire. Fújtatott.

- Milyen pletykák?!

Wang LingJiao tovább kacarászott.

- Te kérdezed, hogy milyen pletykák? Hát azokról a régi, romantikus szálakról, melyek Jiang Szekta Vezetőt...

Amikor látta, hogy egy ilyen nő Jiang FengMiant meri a szájára venni előttük, lángok csaptak fel Wei WuXian belsejében.

- Te...

Hirtelen azonban fájdalom hasított végig a hátán. Térdei kicsuklottak alóla. Yu asszony vágott végig rajta hirtelen korbácsával.

- Anya! - káltotta Jiang Cheng.

Yu asszony már felállt. Zidian korbács formájúra bomlott, hideg jádekő kezei között örvénylett.

- Jiang Cheng - kiáltotta, - menj az útból, vagy te is térdelni fogsz!

Wei WuXian a földre támaszkodva megpróbált felállni.

- Jiang Cheng, állj félre! Ne aggódj miattam!

Yu asszony ismét lecsapott a korbáccsal, visszaküldte vele a földre. A nő összeszorította a fogait.

- ... Már megmondtam neked régen, te... makrancos kölyök! Előbb-utóbb bajt hozol a Jiang Szektára!

Wei WuXian félrelökte Jiang Chenget. Összeszorított fogakkal tűrt, nem beszélt és nem mozdult. A múltban, bár Yu asszony mindig nyersen beszélt vele, soha nem volt ilyen kegyetlen. A legtöbb, amit kapott, két vagy három csapás volt, és szobafogság. Nem sokkal később Jiang FengMian mindig kiengedte. Ezúttal azonban kemény csapások tucatjait kellett elviselnie. A háta égett és egész teste zsibbadt volt a fájdalomtól. Nem tudta elviselni, de el kellett viselnie. Ma, ha a büntetés nem elégíti ki Wang LingJiaót, nem hagyja a dolgot annyiban! 

Wang LingJiao mosollyal az arcán figyelte. Amikor Yu asszony befejezte, egyszeriben visszahúzta Zidiant. A földön térdelve Wei WuXian teste előrelendült, mintha a földre akart volna zuhanni. Jiang Cheng segíteni akart neki, de Yu asszony ráparancsolt:

- Állj félre. Ne segíts neki!

JinZhu és YunZhu szorosan megmarkolta Jiang Chenget. Wei WuXian ingadozott egy darabig, majd a földre dőlt, és ott maradt mozdulatlanul.

Wang LingJiao meglepődött.

- Ennyi?

Yu asszony felhorkant.

- Mit gondoltál?

Wang LingJiao:

- Ennyi volt?

Yu asszony megemelte a szemöldökét.

- Mit értesz azon, hogy "ennyi volt"? Mit gondolsz, milyen mágikus erő szintje van Zidiannak? Ez után a verés után egy hónapig se gyógyul fel. Elég ízelítőt kapott!

Wang LingJiao:

- De majd egyszer meggyógyul, nem?

Jiang Cheng őrjöngött.

- Mit akarsz még?!

- Yu asszony, mivel ez büntetés, emlékeznie kell rá egész életében, hogy ne merje még egyszer elkövetni ezt a hibát - emelt panaszt Wang LingJiao. - Ha mindaz, amit kap, csak pár korbácsütés, egy kis pihenés után megint ugrabugrálni fog. Akkor meg miféle büntetés ez? Az ő korában lévő fiúk felejtik el legkönnyebben a fájdalmat, amikor begyógyultak a sebeik. Semmi haszna nincs.

Yu asszony:

- Akkor mit gondolsz? Vágjam le mind a két lábát, hogy ne ugrabugráljon?

Wang LingJiao:

- A Fiatal Wen Mestter kedves. Nem csinálna semmi olyasmit, mint mind a két lábát levágni. Ha csak a jobb kezét vágjuk le, akkor ügyet se fog erre az egészre vetni többet.

Ez a nő nem tett semmi egyebet, mint a kapcsolatait legyezgette. Wei Chao támodatásával bosszút akart azért az ütésért, amit Wei WuXian mért rá az Alkonypatak hegy barlangjában!

Yu asszony a szeme sarkából Wei WuXianra pillantott.

- Levágni a jobb kezét?

Wang LingJiao:

- Úgy van.

Yu ZiYuan felállt. Körözni kezdett Wei WuXian körül, mintha megfontolná az ötletet. Wei WuXiant olyan fájdalmak gyötörték, hogy még a fejét se tudta felemelni. Jiang Cheng JinZhu és YinZhu karjai között küzdött. A térdeire hullott és odaaraszolt Wei WuXianhoz.

- Anya, anya, kérlek, ne... Egyáltalán nem úgy volt, mint ahogyan ő mondja...

Wang LingJiao felemelte a hangját.

- Fiatal Jiang Mester, azt állítod, hogy fabrálom a mesét?

A földön Wei WuXian összegörnyedt... Fabrálni? Mi az a fabrálni? Hirtelen ráébredt. Fabrikálni! A nő Wen Chao feleségének a cselédje volt. Nem volt művelt és nem ismert sok szót, de szándékosan úgy akarta mutatni, mintha nagy lenne a szókincse. Ismeretlen szót használt azt tettetve, hogy ismeri, de rosszul mondta!

A helyzet sürgetőbb volt, mint valaha, de minél sürgetőbb volt egy helyzet, annál több embernek zavarodott össze a feje, hogy nem volt képes fókuszálni a közvetlen feladatokra sem a sok kusza gondolat következtében. Miután mindezt végiggondolta, Wei WuXian úgy vélte, megéri a nevetést.

Wang LingJao nem tudta, hogy mindenki előtt bolondot csinált magából.

- Yu asszony, gondold végig. A Wen Szekta egészen biztosan a körmötökre néz az eset miatt. De ha levágod nekem a kezét és elviszem magammal, az elég jó magyarázat lesz, és minden rendben lesz a YunmengJiang Szektával. Vagy máskülönben, ha a Fiatal Wen Mester kér valamit, nem fognak ilyen egyszerűen menni a dolgok!

Hideg fény villant át Yu asszony szemein. A hangja hátborzongató volt.

- JinZhu, YinZhu, gyorsan, zárjátok be az ajtókat. Ne lássa más a vért.

Amint Yu asszony kimondta a parancsokat, JinZhu és YinZhu engedelmeskedett. Mindketten a földön térdepelve válaszoltak:

- Igenis! - Majd szorosra zárták a fő csarnok ajtajait.

Amikor Wei WuXian meghallotta az ajtók záródásának hangját, a földre vetülő fény is megszűnt. Érezte, ahogyan félelem szökik szárba benne. Ne mondd nekem, hogy tényleg le fogja vágni az egyik kezem!

Jiang Cheng halálra rémült. Wei WuXian összeszorította fogát, megacálozta a szívét... Akkor legyen! Ha ez az ár azért, hogy a szekta békében éljen.. egy kéz csak egy kéz. A fenébe, ha a legrosszabb bekövetkezik, innentől kezdve majd bal kézzel tanulok meg vívni!!!

Wang LingJiao tapsolt.

- Yu asszony, tudtam, hogy te vagy a QishanWen Szekta legengedelmesebb alattvalója! Valaki fogja le ezt a kölyköt!

Yu asszony:

- Nincs rá szükség.

JinZhu és YinZhu odament hozzá.

- Ó, a cselédeiddel fogatod le? Az is jó lesz.

Jiang Cheng:

- Anya! Anya, hallgass rám! Könyörgök! Ne vágd le a kezét! Ha apa tudná...

Minden rendben volt, amíg Jiang FengMiant nem említette. Abban a másodpercben, ahogy kimondta, Yu asszony arckifejezése egyszeriben elváltozott és rákiáltott:

- Ne beszélj nekem az apádról! Mi történhet, ha megtudja? Képes lenne megölni engem?

Wang LingJiao ragyogott.

- Yu asszony, annyira bámullak! Úgy látom, hogy mostantól kezdve jól ki fogunk jönni egymással a felügyelő hivatalban is!

Yu assszony elrántotta a lábát és ibolyaszín ruhájának szegélyét, melyekbe Jiang Cheng kapaszkodott. Megfordult, szemöldökét felemelte.

- Felügyelő hivatal?

Wang LingJiao mosolygott.

- Úgy van, felügyelő hivatal. Ez a második indok, amiért ma a YunmengJiang Szektához jöttem. Az új felügyelő parancsok szerint, melyeket a QishanWen Szekta kiadott, minden városban felügyelő hivatalnak kell épülni. Mostantól fogva Lótuszmólót a Wen Szekta yunmengi felügyelő hivatalának nyilvánítom.

Szóval ezért fecsegett annyit Lótuszmólóról, mintha a saját rezidenciája volna. Máris saját hivatalának rendezte volna be Yunmengben!

Jiang Cheng szemei vörösek voltak.

- Miféle felügyelő hivatal?! Ez az én szektám!!!

Wang LingJiao megdörzsölte a szemöldökét.

- Yu asszony, megfelelő módon kell fegyelmezned a fiad. Évszázadok óta minden szekta a Wen Szekta alatt áll. A Wen Szekta küldönce előtt hogy mondhat ki olyan dolgokat, mint hogy az „én szektám” meg a „te szektád”? Eredetileg haboztam. Lótuszmóló olyan öreg és egészen sok lázadó gondolatot táplál, tényleg magára tudná venni a kemény felelősségét annak, hogy felügyelő hivatal legyen? De látván, milyen engedelmesen követed a parancsaim és hogy személyiséged mennyire megfelel az ízlésemnek, mégis úgy döntöttem, hogy ezt a nagy tisztességet megadom a …

Mielőtt befejezhette volna, Yu asszony messze visszhangzó pofont kevert le neki.

Az ütés mind erejéhez, mind hangjához mérten megdöbbentő volt. Wang LingJiaót akkora erővel ütötte meg, hogy körbefordult néhányszor a tengelye körül, mielőtt a földre zuhant volna. Vér szivárgott az orrából, szemei elkerekedtek.

A fő csarnokban tartózkodó néhány Wen növendék azonnal megriadt. Mindannyian elvonták kardjaikat. Yu asszony kezének intésére fénylő, lila fénygyűrűk lőttek ki Zidianból. A növendékek nagy része azonnal összeroskadt.

Yu asszony minden elaganciájával Wang LingJiao mellé lépdelt és lenézett rá. Hirtelen lehajolt és megragadta Wang LingJiao haját. Felhúzta és még egy haragos pofont adott neki.

- Hogy merészeled?!

Túl sokáig tűrt. Arca eltordult, ahogy Wang LingJiao felé hajolt. Wang LingJiao felduzzadt arccal sikoltozni kezdett. Yu asszony ismét megütötte, egy kicsit sem fogta vissza magát, elvágva vele a fülsiketítő jajveszékelést.

- Előbb nézz a gazdára, mielőtt megütsz egy kutyát! - kiáltotta. - Berontottál ide és meg akarsz itt büntetni valakit az én arcom előtt? Micsoda személy vagy te, hogy merészelsz ilyen neveletlen lenni?!

Amint befejezte, félrelökte Wang LingJiao fejét. Mintha mocskosnak gondolta volna, elővett egy zsebkendőt és megtörölte vele a kezét. JinZhu is YinZhu mögötte álltak, arcuk az övéhez igen hasonlatos megvetést tükrözött. Wang LingJiao reszkető kezekkel megtörölte az arcát, orcáit könnyek csíkozták.

- Hogy... hogy merészelsz ilyesmit csinálni... Sem a QishanWen Szekta, sem a YingchuanWang Szekta nem fog futni hagyni!

Yu asszony ledobta a zsebkendőjét a földre, mielőtt jó nagyot rúgott a nőbe.

- Fogd be! - átkozódott. - Ilyen egy szemét cseléd... az én MeishanYu Szektám évszázadokig fennmaradt a harcművész világban, de YingchuanWang Szektáról még sosem hallottam! Melyik esővizes csatornából mászott elő az az aljanép? Van még ott több olyan is, mint te? Emlegetted előttem a a feljebbvalókat is az alárendelteket? Akkor hadd tanítsam meg neked, mit jelent a fölérendeltség és az alárendeltség! Én vagyok a feljebbvaló, te pedig az alárendelt!

Oldalt Jiang Cheng épp felsegítette Wei WuXiant. Amint látták a kibontakozó jelenetet, a döbbenet mindkettejüknek elvette a szavát.

Yu asszony maga mögé tekintett. JinZhu és YinZu megértette. Mindketten hosszúkardot vontak elé és körbejárták a csarnokot. Pillanatokon belül gyors, könyörtelen mozdulatokkal az összes Wen növendéket leölték. Wang LingJiao látta, hogy hamarosan ő kerül sorra. Ereje utolsó maradékával fenyegetőzött.

- Te... Azt hiszed, hogy elnémíthatsz? Azt hiszed, a Fiatal Wen Mester nem tudja, hogy ma itt vagyok? Azt hiszed, hogy futni hagy, ha ezt megtudja?!

YinZhu gúnyosan mosolygott.

- Úgy hangzol, mintha máris elengedett volna minket.

Wang LingJiao:

- Közel állok a Fiatal Wen Mesterhez. Én vagyok a legközelebb! Ha bármit merészeltek tenni velem, ő...

Yu asszony megint pofon vágta.

- Mit fog csinálni? - gúnyolódott. - Legvágja a kezeinket vagy a lábainkat? Vagy leégeti a rezidenciánkat? Vagy emberek ezreit vezeti ide, hogy eltörölje Lótuszmólót a föld színéről? Felügyelő hivatalt állít fel?

Jin Zhu karddal a kezében közelített. Wang LingJiao szemei megteltek félelemmel. Lábaival rugdalva csúszott hátrébb és sikoltozott:

- Valaki! Segítség! Wen ZhuLiu! Segíts!

Yu asszony arckifejezése megkeményedett. Egyik lábát Wang LingJiao csuklójára lépve előhúzta kardját. Amikor a penge épp lesújtani készült, hirtelen kirepült a kezéből.

Wei WuXian és Jiang Cheng hátrafordult. A fő csarnok ajtajai kivágódtak és egy magas testalkatú férfi tört be rajta. Fekete ruhát viselt, arcán zord kifejezés. Wen Chao személyes testőre volt, a kivételesen magas szintű harcművész, Wen ZhuLiu.

Yu asszony kardját vesztve Zidiant tartotta az arca elé.

- Magolvasztó kéz?

Wen ZhuLiu hangja hideg volt.

- Ibolyaszín Pók?

Lábai még mindig Wang LingJiao kezein tapostak. A nő olyan fájdalmat érzett, hogy vonásai eltorzultak, könnyen záporoztak a szeméből.

- Wen ZhuLiu! Wen ZhuLiu! Segíts, segíts nekem!

Yu asszony felhorkant.

- Wen ZhuLiu? Magolvasztó kéz, az eredeti neved nem Zhao ZhuLiu? A vezetékneved biztosan nem Wen, de mindenképp meg akartad változtatni. Mindenki úgy tülekedik érte, mint a kiskacsák. Tényleg olyan értékes a Wen-kutyák neve? Hátat fordítottál az őseidnek - milyen nevetséges!

Wen ZhuLiu egykedvű maradt, közömbösnek látszott.

- Mindenki a saját mesterét szolgálja.

Kettejük alig váltott pár szót, Wang LingJiao mégis ismét sikoltozni kezdett, nem volt képes elviselni.

- Wen ZhuLiu! Nem látod, hogy nézek ki?! Miért cseverészel ahelyett, hogy itt helyben megölnéd?! Így mondta neked a Fiatal Wen Mester, hogy védelmezz engem?! Vigyázz vagy beárullak!

Yu asszony rápréselte lábát a karjára. Wang LingJiao szűkölni kezdett. Wen ZhuLiu azonban összevonta szemöldökét. Wen RuoHan parancsai alapján védelmezte Wen Chaót. Kezdjük ott, sosem kedvelte túlzottan Wen Chao személyiségét. De nem voltak legrosszabb körülmények, csak rosszabb körülmények. Wen Chao azt parancsolta, hogy védje meg Wang LingJiaót. Az asszony nem csak sekélyes és öntelt volt, de nagyon kegyetlen szívű is, sok nemtetszést érdemelt ki tőle. De nem számított, mennyire nem kedveli, nem fordulhatott szembe Wen RuoHan és Wen Chao parancsaival, hogy megölje. A jó dolog az volt, hogy Wang LingJiao is megvetette őt. Megparancsolta, hogy csak messziről kövesse, ne jelenjen meg színe előtt, hacsak nem kifejezetten azt parancsolja, hogy ne ingerelje fel. De ebben a jelen helyzetben a nő épp azon volt, hogy életét veszítse. Ha semmit sem tesz, Wen Chaót bizonyára elfogja a vak düh és nem engedi ki őt a kezei közül. És ha ő nem engedi ki őt a kezei közül, akkor Wei RuoHan sem fogja annyiban hagyni a dolgot.

Zidian kivágódott.

- Milyen követelőző! - kiáltotta Yu asszony.

Wen ZhuLiu nagy keze kinyúlt. Gondolkodás nélkül elkapta Zidiant!

Amikor Zidian korbács formában volt, mágikus energia árama borította el. Az energia lehetett gyengéd vagy erős, halálos vagy épphogy kellemetlen, irányítójának akaratától függően. Yu asszony már régóta visszafogta magában a vágyat az ölésre, nem csak azért, mert minden Wen-kutyát el akart pusztítani, hanem Wen ZhuLiúra is gondot akart viselni. Ezért az energia áram ereje a tetőfokára hágott, amikor Wen ZhuLiu minden erőfeszítés nélkül megragadta!

Évekig tartó használata során Zidian még sosem találkozott ilyen ellenféllel. Miután megragadta, Yu asszony habozott a pillanat egy töredék részéig. Wang LingJiao kihasználta a lehetőséget, hogy kirohanjon az ajtón. Hajtókájából henger alakú tűzijátékot vett elő és néhányszor megrázta. Fény lövellt ki a hengerből. Éles fütyüléssel kivágódott a fa ablakon és felrobbant kinn az égen. Azután kilőtt egy másodikat, egy harmadikat. Összekuszálódott hajjal motyogott magában:

- Gyertek... gyertek... gyertek ide! Mindenki, ide!

A fájdalom ködén át Wei WuXian megtaszította Jiang Chenget:

- Akadályozd meg, hogy még több jelzést küldjön!

Jiang Cheng eleresztette Wei WuXiant és Wang LingJiao irányába vetődött. Ugyanakkor azonban Wen ZhuLiu sarokba szorította Yu asszonyt. Úgy festett, mintha le akarná ütni.

- Anya! - kiáltott Jiang Cheng.

Azonnal otthagyja Wang LingJiaót és felé vetette magát. Wen ZhuLiu még a fejét se fordította hátra, úgy ütött.

- Közelbe se gyere!

Az ütés Jiang Cheng vállát érte. Azonnal vér spriccelt ki a szájából. Wang LingJiao közben az összes tűzrakéta jelzést fellőtte. Éles sivítások és fényes szikrák töltötték meg a szürkéskék eget.

Amikor látta, hogy Jiang Cheng megsérült, Yu asszony felhördült. Zidian kifényesedett, szinte fehérre vált a színe!

Wei ZhuLiút szinte a falhoz kente Zidian hirtelen kitörése. JinZhu és YinZhu szintén előhúzott két hosszú, sziszegő korbácsot az övéről, és harcba szálltak Wen ZhuLiúval. A két cseléd gyerekkora óta közel állt Yu asszonyhoz. Mindannyiukat ugyanaz a személy tanította. Egyesült támadásaikat lehetetlen volt kiszámítani. A lehetőséget megragadva Yu asszony egyik kezével a Jiang Chenget, másik kezével Wei WuXiant ragadta meg, kik még mindig nem tudtak mozdulni, és kirohant velük a csarnokból. Az edzőtéren még mindig sok növendék volt összeverődve. Yu asszony rájuk parancsolt:

- Öltözzetek és fegyverkezzetek, most!

A két fiút szorosan markolva a mólóra sietett. Lótuszmóló mólójánál mindig ringatózott néhány kis csónak, legtöbbször a Jiang Szekta növendékei használták őket a vízen való kószálásra. Yu asszony a csónakba lökte őket. Maga is beugrott. Jiang Cheng kezét tartotta, amíg az ifjú visszanyerte egyensúlyát. Jiang Cheng csak némi vért köhögött fel. Sérülései nem voltak túl súlyosak.

- Anya, mit csinálunk? - kérdezte.

Yu asszony:

- Mit értesz azon, hogy mit csinálunk? Hát nem látod? Felkészülten érkeztek ide. A mai harcot nem lehetett volna elkerülni. Nemsokára Wen-kutyák hordái fognak érkezni. Indulni kell!

Wei WuXian:

- És shidzse? Shidzse Meishanba ment tegnapelőtt. Ha visszaér...

Yu asszony rámordult.

- Fogd be a szád! Ez mind miattad van, te kis...

Wei WuXian gyorsan elhallgatott. Yu asszony levette a jobb kezén viselt Zidian gyűrűt és Jiang Cheng jobb mutatóujjára húzta. Jiang Cheng megdöbbent.

- … Anya, miért adod nekem Zidiant?

Yu asszony:

- Neked adom, mostantól a tiéd! Zidian már elismert téged mesterének.

Jiang Cheng összezavarodott.

- Anya, te nem jössz velünk?

Yu asszony az arcára meredt. Hirtelen megölelte és néhány csókot adott a hajára. Karjaiban Jiang Chenggel mormolta:

- Jó fiú.

Olyan szorosan ölelte, hogy úgy tűnt, mintha azt kívánná, bár újra csecsemővé változna és visszatuszkolhatná a hasába, ahol senki sem bánthatja, senki sem választhatja el őket egymástól. Jiang Chenget soha nem ölelte az anyja így, még kevésbé csókolta meg így. A fejét az asszony mellkasába temette, de szemei tágra nyíltak, nem tudván, mit tegyen.

Egyik kezével még mindig őt tartva Yu asszony másik kezével megragadta Wei WuXian hajtókáját, mintha meg akarná fojtani. Összeszorított fogain keresztül szűrte a szavakat.

- … Te átkozott kis kölyök! Gyűlöllek! Jobban gyűlöllek, mint bárki mást! Nézd, mivé lesz a szektád neked köszönhetően!

Wei WuXian mellkasa zihált. Nem szólt semmit. Ezúttal még csak nem is arról volt szó, hogy visszafojtotta, amit mondani akart volna, hanem hogy egyáltalán nem volt mit mondania.

- Anya, nem jössz velünk??? - faggatta sietve Jiang Cheng.

Yu asszony elengedte. Wei WuXian felé lökte.

Visszaugrott a mólóra. A csónak ringatózott a folyó vizén. Jiang Cheng végül megértette. JinZhu, YunZhu, az összes növendék és YunmengJiang Szekta minden kincse, mely nemzedékről nemzedékre öröklődött, még mindig Lótuszmólóban volt, ilyen rövid idő alatt lehetetlen volt kimenteni onnan. Ezek után kegyetlen csata fogja kezdetét venni. Yu asszony, mint úrnő, nem menekülhetett el, gyermeke miatt viszont aggódott. Talán önző dolog volt, de ezt a kettőt el tudta menekíteni.

Jiang Cheng több, mint rémült volt, tudta, hogy hatalmas veszély vár rájuk, amint szétválnak. Felállt és megpróbálta elhagyni a csónakot, de Zidianból hirtelen áramlatok lövelltek ki. Kettejüket egy villámnyaláb ölelte körbe és kötözte szorosan a csónakhoz. Meg se tudtak mozdulni.

- Anya, mit csinálsz?! - kiabált Jiang Cheng.

Yu asszony:

- Ne csinálj ekkora ügyet. Meg fog lazulni, amikor biztonságban vagytok. Ha bárki megtámad az út során, akkor is megvédelmez. Ne gyere vissza. Menj egyenesen Meishanba és találd meg a nővéred!

Miután befejezte, Wei WuXian felé fordult és rámutatott.

- Wei Ying! Figyelj rám! Védelmezd Jiang Chenget, védelmezd az életed árán is, megértetted?!

We WuXian:

- Yu asszony!

Yu asszony őrjöngött.

- Hallottad, amit mondtam?! Ne beszélj badarságokat, csak azt kérdezem tőled: hallottad, amit mondtam?!

Wei WuXian sehogy sem tudott szabadulni Zidian szorításából. Csak bólintani tudott.

- Anya, apa még nem tért vissza - kiáltotta Jiang Cheng. - Ha bármi történik, nem tudnánk előbb együtt túlélni?!

Amikor meghallotta, hogy Jiang FengMiant említi, a másodperc egy töredék részére Yu asszony szemei vörösbe fordultak.

Hangos átkozódásba fogott.

- És mi van, ha nem tér vissza? Én nem tudok csinálni semmit sem nélküle?!

Ezzel kardjával elvágta a kötelet, ami a csónakot tartotta, és keményen belerúgott az oldalába. A sodrás gyors volt és a szél erős. A rúgásnak engedelmeskedve a csónak azonnal arrébb lebegett. Néhány fordulás után gyorsan, de egyenletesen kezdett úszni a folyó közepe felé.

- Anya! - nyüszítette Jiang Cheng.

Még legalább tudatszor kiáltott. De Yu asszony és Lótuszmóló egyre messzebb és messzebb került, egyre kisebb és kisebb lett. Amikor a csónak már a messzeségben úszott, Yu asszony karddal a kezében visszament Lótuszmóló kapuin át, lila ruhája lebegett mögötte.

A két fiú olyan keményen küzdött, ahogyan csak tudott. Zidian szinte a húsukba vájt, de nem mozdult.

Vad ordítás kélt Jiang Cheng torkából, miközben folytatta a küszködést.

- Miért nem ereszt?! Miért nem ereszt?! Eressz el! Eressz el!

Wei WuXian csak nemrég kapott vagy tíz ütést Zidiantól. Teste még mindig sajgott. Tudta, hogy nem lesznek képesek kiszabadulni és minden erőfeszítés hiábavaló. Eszébe jutott, hogy Jiang Cheng is megsérült, ezért a fájdalom ködén át megszólalt:

- Jiang Cheng, nyugodj le előbb. Nem biztos, hogy veszíteni fog, ha a Magolvasztó kézzel szembekerül. Korábban nem tudta-e visszatartani Wen ZhuLiut?

- Hogy akarod, hogy lenyugodjak?! - ordította Jiang Cheng. - Hogy tudnék lenyugodni?! Még ha WenZhuLio meg is hal, az az alja nő már felküldte a jelzéseket. Mi van, ha a Wen-kutyák látták és ostromra vezetik az embereket a szektánk ellen?!

Wei WuXian is jól tudta, hogy nem nyugodhatnak meg. De kettőjük közül legalább egyiknek tiszta fejre volt szüksége. Épp amikor folytatni akarta, szemei hirtelen felgyúltak. Felkiáltott.

- Jiang bácsi! Jiang bácsi visszatért!

Amint kimondta, egy nagy csónak úszott feléjük a folyón.

Jiang FengMian a csónak fejénél állt. Körülötte egy tucat növendék állt. Lótuszmóló irányába bámult, köntöse lebegett a szélben.

- Apa! Apa! - kiabálta Jiang Cheng.

Jiang FengMian is észrevette őket. Némiképp meglepettnek látszott. Az egyik növendék meghúzta az evezőket, a csónak gyors ütemben közeledett. Jiang FengMian még mindig nem tudta, mi történt, csak csodálkozott.

- A-Cheng? A-Ying? Mi történt veletek?

A lótuszmólói fiúk gyakran játszottak fura játékokat. Még ha folyóban lebegő hulláknak álcázva magukat, véres arccal feküdtek is néha a vízben, az is teljesen szokványosnak látszott. Ezért Jiang FengMian nem tudta azonnal eldönteni, hogy valami új játékot lát-e maga előtt vagy sem. Nem fogta fel a helyzet komolyságát. Jiang Cheng azonban olyan boldog volt, hogy majdnem elsírta magát. Sietve magyarázkodott:

- Apa, apa, engedj el minket!

Jiang FengMian:

- Ez anyád Zidianja. Zidian ismeri, ki a mestere. Nem hiszem, hogy engedi nekem...

Beszéd közben megérintette kezével Zidiant. Amikor hozzáért, Zidian azonnal engedelmesen visszavonult. Gyűrűvé húzódott össze egyből és egyik ujja köré tekerte magát.

Jiang FengMian egyszeriben megdermedt.

Zidian Yu ZiYuan legjobb fegyvere volt. Yu ZiYuan szándéka mindig a legfontosabb parancs volt a számára. Zidian több mestert is el tudott ismerni egyszerre, de a parancs mindig elébbvaló volt. Yu asszony minden kétséget kizáróan Zidian elsődleges mestere volt. Parancsa szerint meg kellett kötöznie Jiang Chenget, amíg biztonságba nem ért, épp ezért hiába volt Jiang Cheng is a mestere, sehogyan sem tudott a szorításából kiszabadulni.

Senki sem tudta, mikor, de Zidian másodlagos mestereként elfogadta Jiang FengMiant. Zidian úgy ítélte meg, hogy biztonságos a jelenléte, ezért meglazult.

De Yu asszony soha nem mondta, hogy megengedi, hogy Zidian elismerje mesterének Jiang FengMiant.

Jiang Cheng és Wei WuXian végre szétválasztódott. Mindketten összerogytak.

- Mi folyik itt? - kérdezte Jiang FengMian. - Miért tartott titeket összekötözve Zidian egy csónakon?

Mintha megmentőjének tekintené, Jiang Cheng úgy kapaszkodott belé.

- A Wen Szekta embere jöttek ma hozzánk. Anya vitatkozott velük és harcolni kezdett a Magolvasztó kézzel! Anya hátrányba kerülhet. Később még több ellenség érkezhet. Apa, menjünk vissza és segítsünk neki! Menjünk!

Ezt hallván az összes növendék döbbentnek látszott.

- A Magolvasztó kéz?! - kérdezte Jiang FengMian.

Jiang Cheng:

- Igen, apa! Mi...

Mielőtt befejezhette volna, lila fény villant fel, Jiang Cheng és Wei WuXian ismét szorosan összekötözve találták magukat. Abban a helyzetben, ahogy álltak, leroskadtak a kisebb csónak fedélzetén. Jiang Cheng arckifejezése üres volt.

- … Apa?!

Jiang FengMian:

- Én visszamegyek. Ti elmentek. Ne forduljatok vissza semmiképp. Ne térjetek vissza Lótuszmólóba. Miután partot értek, próbáljatok meg Meishanba jutni, amilyen hamar csak lehetséges, találjátok meg a nővéreteket és a nagymamátokat.

Wei WuXian:

- Jiang bácsi!!!

Amint a megrázkódtatása elmúlt, Jiang Cheng vadul belerúgott a csónakba. A kis csónak megremegett.

- Apa, engedj menni! Hadd menjek!

Jiang FengMian:

- Visszamegyek a Harmadik Hölgyért.

Jiang Cheng rámeredt.

- Együtt is visszamehetünk, hogy megtaláljuk, nem?!

Jiang FengMian mélyen a szemeibe nézett. Hirtelen kinyújtotta a kezét. Egy darabig habozott a levegőben, de végül lassan megsimogatta Jiang Cheng fejét.

- A-Cheng, légy jól.

Wei WuXian:

- Jiang bácsi, ha bármi történik veled, nem lesz jól.

Jiang FengMian felé fordította tekintetét.

- A-Ying, A-Cheng... gondot kell rá viselned.

Visszatért a nagyobb csónakba. A két csónak enyhén súrolta egymástg, mielőtt eltávolodtak volna egymástól és egyre távolabb sodródtak. Jiang Cheng kétségbeesetten kiáltozott:

- Apa!!!

A csónakot elvitte a sodrás.

Nem tudták, mennyi idő telhetett el, mikor Zidian végül meglazult. Jiang Cheng ujja köré tekeredve ezüst gyűrűvé változott.

Jó darab ideig kiáltoztak. Torkuk reszelősre száradt. Miután leoldódott kötelékük, egy szó nélkül visszafelé kezdtek hajózni. Nem volt evezőjük, így kezeikkel lapátoltak a folyó sodrása ellenében.

Yu asszony azt mondta, hogy a Wei WuXian által kapott korbácsütések egy hónapig sem gyógyulnak be. Most azonban Wei WuXian úgy érezte, hogy bár a korbács nyomai égettek és viszkettek, nem befolyásolták túlzottan a mozgásban. A halálraítéltek eltökéltségével eveztek, mintha az életük állt volna rajta. Két órával később, pusztán kezeik segítségével visszaérkeztek Lótuszmólóba.

Már késő éjjel volt.

Lótuszmóló kapui szorosan zárva álltak. Kint fények világítottak ragyogón. A holdfény megtört a víz kristályos felszínén. Kilencszirmú lótusz alakú, tucatnyi, nagy lámpás lengedezett csendben a kikötő mellett.

Minden olyannak tűnt, mint azelőtt. Mégis, épp azért, mert minden pontosan ugyanolyan volt, ezért fájdult meg tőle a szív.

Megálltak, amikor a tó közepére értek. A víztől körülölelve úgy érezték, hangosan dörömböl a szívük. Egyikük sem merte megközelíteni a kikötőt, hogy ott ugorjanak partra és meglássák, mi folyik odabent.

Jiang Cheng szeméből könnyek hullottak. Karjai és lábai reszkettek. Kis idővel később Wei WuXian szólalt meg:

- … Ne a kapun keresztül menjünk most.

Jiang Chengnek valahogy sikerült bólintania. Hang nélkül eveztek át a tó másik partjára. Egy öreg fűzfa nőtt ott. Gyökerei mélyen a part mocsarába voltak temetve, de törzs átlósan kinyúlt a tó felszíne fölé. Ágai a vízbe lógtak. A múltban Lótuszmóló ifjai gyakran másztak végig a fűzfa törzsén, egészen a hegyéig, ahol leültek és horgásztak.

Miután kikötötték a csónakot a fűzfa ágai között, az ágak takarásában és az ég sötétjében partra másztak. Wei WuXian gyakorlott volt abban, hol kell átlendülni a falakon. Megbökte Jiang Chenget és azt suttogta:

- Erre.

Jiang Cheng döbbent is, rémült is volt. Szinte nem is érzékelte az irányt, miközben Wei WuXiant követte a fal irányába. Miután rejtőzködve osontak egy darabig, óvatosan odamásztak az egyik falhoz. Állatfej motívumok sora szegélyezte a fal tetejét, könnyen át tudtak kukucskálni rajtuk. Régen mindig így kandikáltak be más emberek, amikor őket lesték. Most rajtuk volt a sor a kukucskáláshoz.

Wei WuXian felemelte a fejét és belesett. Szíve egyszeriben elszorult.

Lótuszmező edzőterén emberek sorakoztak.

Mindegyikük a sugárzó nap köntösét viselte. A gallérjükat, hajtókájukat és ruhaujjaikat elborító láng minta olyan élénk vörös árnyalatban tündökölt, hogy jobban bántotta a szemet, mint a vér.

Az álldogáló emberek mellett sokan feküdtek is. A földön összerogyott embereket a mező északnyugati sarkába hordták, mindenféle rendszer nélkül egy halomba. Hátával feléjük egy ember állt. Fejét lehajtva úgy tűnt, mint aki a Jiang Szekta embereit vizsgálgatja. Nem látták, élnek-e még vagy sem.

Jiang Cheng szemei még mindig nagy buzgalommal keresgélték Yu ZiYuan és Jiang FengMian alakját. Wei WuXian azonban érezte, hogy saját szemei könnyel telnek meg.

Az emberek között oly sok ismerős alakot látott.

A torka száraz volt és égetett. A halántéka olyan érzés volt, mintha vaskalapáccsal sújtottak volna le rá, egész teste hideg volt. Nem mert tovább Jiang FengMianra és Yu ZiYuanra gondolni. Amikor épp közelebbről meg akarta tekintetni, hogy a vékony fiú, aki a halom tetején feküdt, vajon legfiatalabb shidije volt-e vagy sem, az északnyugati sarokban neki háttal álló ember mintha észlelt volna valamit és megfordult.

Wei WuXian azonnal lekapta a fejét Jiang Cheng mellé.

Bár időben sikerült lebuknia, még látta, hogy hogyan nézett ki az az ember.

Nagyjából velük egyidős fiúnak látszott. Karcsú alakja volt és finom vonásai, bár sápadt arcbőre erős kontrasztot képzett mélyfekete szemeivel. Bár a nap és a lángok köntösét viselte, nem volt hozzá olyan gőgös tartása. Egy kicsit még túl kedvesnek is látszott. Azt tekintve, hogy nap mintázatai alapján milyen rangú volt, feltehetőleg a Wen Szekta egyik fiatal mesterét látta.

Wei WuXian szíve kihagyott egy ütemet. Meglátott minket? Fussunk most rögtön? Vagy nem látott?

Hirtelen vékony, sírós hang hallatszott a fal mögül. Lépések zaja közepette egy férfi szólalt meg gyengéd hangon:

- Ne sírj. Teljesen elmázolod az arcod.

A hang ismerős volt mind Jiang Chengnek, mind Wei WuXiannak - Wen Chao hangja!

Nem sokkal később Wang LingJiao így szipogott.

- Nem fogsz engem szeretni többé, ha elmázolódott az arcom?

Wen Chao:

- Hogy lehetne már ez? Mindegy, hogyan néz ki JiaoJiao, én mindig szeretni fogom.

Wang LingJiao heves érzelemmel a hangjában válaszolt:

- Én tényleg annyira, annyira megijedtem... Ma én tényleg... Olyan közel voltam ahhoz, hogy tényleg azt higgyem, megöl az a szuka és soha nem látlak téged többé... Fiatal Wen Mester... én...

Wen Chao mintha vigasztalón átölelte volna.

- Ne beszélj, JiaoJiao. Most már minden rendben. Milyen jó, hogy Wen ZhuLiu megvédett téged.

- Még mindig őt emlegeted?! - panaszkodott Wang LingJiao. - Wen ZhuLiu, gyűlölöm. Ha nem érkezett volna ma olyan későn, nem szenvedtem volna olyan sokat. Az arcom még most is annyira, de annyira fáj...

Nyilvánvalóan ő rendelte el, hogy Wen ZhuLiu a színe előtt se mutatkozzon, maga volt az oka, hogy elverték. Most azonban teljesen a feje tetejére állította az egészet. Wen Chao szerette, ahogy ilyen szánalmas módon panaszkodik.

- Nem fog fájni. Hadd érintsem meg... Nem szereted, milyen lassú volt Wen ZhuLiu, de nem kellene a korlátait feszegetned. Igazán magasan képzett harcművész. Az apám számos alkalommal elmondta, milyen ritka tehetség. Még mindig azt remélem, hogy pár évig még használható lesz.

Wang LingJiao nem látszott ennyire meggyőződöttnek.

- És akkor... és akkor mi van, ha tehetséges? Olyan sok híres harcművész van, olyan sok tehetség a Wen Szekta Vezető alatt, legalább ezer. Mi történhetne, ha ő eltűnik?

Arra utalt Wen Chaónak, hogy büntesse meg Wen ZhuLiut, hogy ő jobban érezze magát tőle. Wen Chao felkuncogott. Akármennyire is dédelgette Wang LingJiaót, semmiképp sem ment odáig, hogy személyes testőrét egy nő miatt megbüntesse. Végüli is, Wen ZhuLiu már számos orgyilkossági kísérletet hiúsított meg ellene. Nem is beszélt túl sokat. Ilyen szorosra zárt szájjal biztosan nem fogja elárulni az apját, ami azt jelentette, hogy őt sem. Igazán ritka volt az ilyen erős, mégis hűséges testőr.

Látván, hogy Wen Chao nemigen látszott meggyőzöttnek, Wang LingJiao hozzátette:

- Nézz rá! Világos, hogy csak egy alárendelt a te parancsnokságod alatt és mégis olyan öntelt. Ott akkor arcul akartam csapni azt a Yu szukát és még csak nem is engedte. Már halott amúgy is - csak egy hulla! Wen ZhuLiu lenéz engem, ami azt jelenti, hogy téged is lenéz, nem?

Jiang Cheng nem tudta magát tovább megtartani a falon és lecsúszott. Wei WuXian gyorsan megragadta hajtókája szélét.

Mindkettejüknek könny öntötte el a szemét. A könnyek leperegtek orcáikon kezük fejére, majd onnan a földre.

Wei WuXian visszaemlékezett, hogy azon a reggelen, amikor Jiang FengMian elment, vitája volt Yu asszonnyal. Az utolsó szavak, melyek elhangzottak közöttük, közelről sem voltak szépek vagy kedvesek. Szerette volna tudni, vajon meg tudták-e még egymást pillantani egy utolsó alkalommal, hogy Jiang FengMiannak volt-e esélye még egy mondatot szólni Yu asszonynak.

Wen Chao nem foglalkozott a dologgal.

- Ilyen a személyisége, egészen furcsa. Valami olyasmi elv, hogy „inkább a halál, mint a megaláztatás”. Ő volt, aki megölte az asszonyt, akkor meg mi értelme még ezekről beszélni?

Wang LingJiao egyetértett:

- Úgy van. Micsoda képmutatás!

Wen Chao szerette hallani, amikor egyetért vele. Nevetett. Wang LingJiao csábosan gügyögött neki.

- Az a Yu szuka, magának kereste a bajt. Szektájának erejével kényszerítette a férfit, hogy vegye feleségül. És a végén? Mi haszna a házasságuknak? Még csak nem is szerette a férje. Több, mint tíz évig volt elhanyagolt feleség, mindenki nevetett rajta a háta mögött. És még így se tudta, hogy fogja vissza magát és továbbra is úgy fennhordta az orrát. Tényleg karma volt, ahogy végződött.

Wen Chao:

- Tényleg? Nem néz ki olyan rosszul. Miért nem szerette Jiang FengMian?

Az ő legjobb tudomása szerint, ha egy nő csinos volt, semmi oka nem volt rá egy férfinak, hogy ne kedvelje. Azok a nők, akiket félre kell állítani, vagy mind átlagos kinézetűek, vagy nem engedik, hogy velük aludjon.

- Tényleg teljesen nyilvánvaló, ha belegondolsz - válaszolta Wang LingJiao. - A Yu szuka olyan erőszakos! Nyilván olyan nő, aki folyamatosan a korbácsával csapkod és másokat ütlegel. Nincs semmi modora. Jiang FengMian nagy terhet vett vele a nyakába, miután elvette. Ő a legszerencsétlenebb férfi mind közül.

Wen Chao:

- Úgy van! A nőnek olyannak kell lenni, mint az én JiaoJiaóm, engedelmesnek és gyengédnek, senki mással ne törődjön, csak velem.

Wang LingJiao kuncogott. Hallván elviselhetetlenül durva szavait Wei WuXian egyszerre érzett végtelen magányosságot és dühöt, egész teste remegett. Attól félt, hogy Jiang Cheng nem tudja tűrtőztetni magát, de talán a hatalmas gyász miatt az olyan mozdulatlan volt, mintha elájult volna. Wang LingJiao csendesen szólt ismét:

- Persze, én senki mással nem törődöm, csak veled... Ki mással törődnék?

Hirtelen egy másik hang vágott közbe:

- Fiatal Wen Mester! Az összes házat átkutattuk. Több, mint kétezernégyszáz kincset számláltunk össze. Jelenleg épp kategorizáljuk.

Ezek Lótuszmólóhoz tartoztak, ezek a Jiang Szektához tartoztak!

Wen Chao nevetett:

- Jól van, jól van! Ilyen időkben nagy ünnepséget kellene tartanunk. Miért nem rendezünk itt ma éjjel bankettet? Vegyük hasznát mindennek a legjobban!

Wang LingJiao gyengéd hangon szólt hozzá:

- Fiatal Wen Mester, gratulálok Lótuszmólóba költözésedhez.

Wen Chao:

- Milyen Lótuszmóló? Változtassuk meg a nevet. Vegyetek le minden ajtót, amire a kilencszirmú

lótusz van festve, és cseréljétek ki az összeset a QishanWen Szekta nap motívumával! JiaoJiao, gyere, táncolj velem a kedvenc dalodra!

Wei WuXian és Jiang Cheng nem tudta tovább hallgatni őket. Lecsúsztak a fal tövébe. Bukdácsolva kitámolyogtak Lótuszmólóból. Még amikor egy darab ideig futottak is, a tömeg nevetése az edzőtéren akkor sem halkult fülükben. Egy nő csábos hangja zengett csábosan Lótuszmóló felett. Mint a méregbe mártott penge, úgy hasított a fülükbe és szívükbe ismét és ismét és ismét.

Több, mint egy mérföldet futottak, amikor Jiang Cheng hirtelen megállt.

Wei WuXian is megtorpant. Amint Jiang Cheng visszafordult, Wei WuXian elkapta.

- Jiang Cheng, mit csinálsz?! Vissza ne menj oda!

Jiang Cheng lerázta a kezét.

- Ne menjek vissza?! Komolyan beszélsz? Azt mondod, hogy ne menjek vissza? A szüleim holtteste még mindig Lótuszmólóban van - elhagyhatom-e így őket? Hova menjek máshová, ha nem vissza?!

Wei WuXian még szorosabban markolta.

- Mit tudsz tenni, ha most visszamész? Még Jiang bácsit és Yu asszonyt is megölték. Csak a halál vár ott rád!

- Akkor a halál! - kiabálta Jiang Cheng. - Ha félsz a haláltól, akkor menj a fenébe, ne álld el az utam!

Wei WuXian utána vetődött.

- A bosszú sosem túl késő. Vissza kell szereznünk a testeket, de nem most!

Jiang Cheng kitért előre, majd rátámadt.

- Mit jelent a nem most? Elegem van belőled, menj a fenébe, most azonnal!

- Jiang bácsi és Yu asszony azt mondta, hogy viseljek rád gondot, hogy jól legyél! - kiabálta Wei WuXian.

- Fogd be! - Jiang Cheng keményen meglökte és ordított: - Miért?!

Wei WuXian a bokrok közé esett. Jang Chiang utána ugrott. Megragadta Wei WuXian gallérját és rázta.

- Miért?! Miért?! Csak miért?! Boldog vagy?! Elégedett vagy?! - Vérbe borult szemmel megmarkolta Wei WuXian nyakát. - Miért mentetted meg Lan WangJit?!

Gyászában és dühében Jiang Cheng eszét vesztette. Egyáltalán nem tudta kontrollálni erejét. Wei WuXian a csuklójánál fogva megpróbálta a kezét lefejteni magáról.

- Jiang Cheng...

Lenyomva őt a földre, Jiang Cheng tovább üvöltözött.

- Miért mentetted meg Lan WangJit?! Miért kellett megszólalnod?! Hányszor mondtam neked, hogy ne keverj bajt?! Ne verekedj?! Tényleg ennyire szeretnéd a hőst játszani?! Látod, mi történt, amikor hősködtél?! He?! Most boldog vagy?!

- Lan WangJi és Jin ZiXuan és azok az emberek mind felfordulhatnak! Csak hagyd őket megdögleni! Mi közünk van nekünk az ő halálukhoz?! Mi köze van a szektánkhoz?! Miért kellett ennek történnie?! Miért?!

- Menj és dögölj meg, menj és dögölj meg! Mindenki!!!

Wei WuXian arca kivörösödött.

- Jiang Cheng!!! - kiabálta.

A nyaka köré fonódott kéz hirtelen engedett.

Jiang Cheng izzó tekintetet vetett rá. Könnyek csorogtak az arcán. Torka mélyéből haldokló nyögése, fájdalmas nyüszítés tört elő. Könnyein keresztül beszélt:

-... A szüleimet akarom, a szüleimet...

Wei WuXiantól kérte vissza apját és anyját. De mindegy, kitől kérte, nem kaphatta őket vissza soha többé.

Wei WuXian is sírt. Egymás mellett ültek összeroskadva a fűcsomók között, egymást nézve.

Szívében Jiang Cheng tusztán tudta, hogy a Mészárlás Teknősének barlangjában az Alkonypatak hegyen, még ha Wei WuXian nem mentette volna meg Lan WangJit, a Wen Szekta akkor is előbb-utóbb talált volna valami indokot, hogy idejöjjön. De mindig úgy érezte, hogy ha ez egész dolog nem történt volna Wei WuXiannal, talán akkor nem lett volna ez ilyen hamar, talán akkor még lett volna esély más mederbe terelni a dolgokat.

Ez a kínzó gondolat töltötte meg szívét gyűlölettel és haraggal. Nem tudta kiadni magából, ezért bensőjét vágta ketté vele.

Amikor a nap kezdett felkelni, Jiang Cheng szinte teljesen elzsibbadt.

Az éjszaka során valahogy sikerült néhányszor elszundikálnia. Először is azért, mert annyira sokat sírt, hogy nem tudott ébren maradni tovább a gyengeségtől. Másodszor is azért, hogy még mindig remélte, talán mindez csak rémálom volt. Alig várta, hogy kis pihenő után felébredjen, kinyissa a szemét, és Lótuszmóló-béli szobájának ágyában találja magát. Apja kardját fogja élezni a fő csarnokban. Anyja megint mérges lesz és panaszkodik, szidalmazza Wei WuXiant, aki mókásan kacsint. A nővére a konyhában lesz, olyan erősen töri a fejét, amennyire csak tudja, hogy mit főzzön aznap. Shidije nem akarja rendesen elvégezni a reggeli gyakorlatokat és csak körbe ugrándozik.

Nem hasogató feje alá fűcsomókat dugva akart ébredni, miután egész éjjel tűrte a hideg szeleket, s felfedezni, hogy még mindig egy kopár kis dombon fekszik összegömbölyödve.

Először Wei WuXian mozdult meg.

Kezével lábaira támaszkodva sikerült felülnie. Rekedt hangon szólalt meg:

- Menjünk.

Jiang Cheng egyáltalán nem mozdult. Wei WuXian maga felé húzta és megismételte:

- Menjünk!

Jiang Cheng:

- Menjünk... hova?

Az ő torka is száraz volt.

- A Meishan Szektához - felelte Wei WuXian. - Hogy megtaláljuk shidzsét.

Jiang Cheng elhessentette kinyújtott kezét. Néhány pillanattal később magától felült, majd lassan felállt.

Meishan felé vették az irányt. Gyalog mentek.

Az út során minden megmaradt energiájukat felemésztették. Lépteik nehezek voltak, mintha ezer tonnát cipeltek volna.

Jiang Cheng folyamatosan lehajtotta a fejét. Jobb kezét ölelve Zidiant szorosan a mellkasához nyomta, ahol a szíve volt, mintha érezni akarná családjából az egyetlen dolgot, ami megmaradt neki. Gyakran visszanézegett Lótuszmóló irányába is, bámulván arra, amerre otthona volt, mi most démonok odúja lett. Újra és újra, mintha soha nem telt volna be vele, mintha soha nem akarná elveszteni a remény utolsó szikráját. De a szeméből záporzó könnyek sem apadtak el.

Sietve menekültek el, ételt sem vittek magukkal. Az előző napon erejük jó részét el is költötték. Miután fél napot gyalokogtak, mindketten szédülni kezdtek. Maguk mögött hagyták a néptelen mezőket és egy kisvárosba értek. Wei WuXian Jiang Chengre nézett. Látván, Jiang Cheng mennyire fáradt, hogy úgy nézett ki, mint aki nem akar mozogni tovább, ezért így szólt:

- Ülj le. Keresek valami ennivalót.

Jiang Cheng se nem válaszolt, se nem bólintott. Egész úton csak pár szót mondott Wei WuXiannak.

Wei WuXian jó párszor elismételte neki, hogy ne mozduljon, mielőtt végül elsétált. Ruhája sarkaiba gyakran dugdosott némi tartalék pénzt, ennek most hasznát vette - legalább volt pénze, hogy vásároljon néhány dolgot. Körbeséltált, vett némi ételt, kiváltképp szárítottat, amit majd ehetnek az úton később. Kevesebb, mint félóra után sietve visszatért oda, ahol szétváltak.

Jiang Cheng azonban elment.

Zsemlékkel, kenyerekkel, gyümölcsökkel a kezében Wei WuXian úgy érezte, a szíve kihagy egy ütemet. Kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Még miután a szomszédos utcákat végigkutatta is, akkor sem találta Jiang Chenget. Végül komolyan megrémült. Megragadott egy cipészt az utcán és megkérdezte tőle:

- Uram, egy velem egykorú, fiatal mester ült itt. Láttad, merre ment?

A cipész megnyalta egy fonál vastagabbik végét.

- Az, aki veled volt?

Wei WuXian:

- Az!

A cipész:

- Épp a közepén vagyok valaminek, nem igazán láttam. De fel-alá járkált, bámult rá az emberekre az utcán. Aztán amikor felnéztem megint, már eltűnt. Talán elment.

- … Elment... elment... - mormolta Wei WuXian.

Biztosan visszament Lótuszmólóba, hogy ellopja a holttesteket!

Mintha megőrült volna, Wei WuXian azonnal rohanni kezdett abba az irányba, ahonnan jöttek.

A kezei tele voltak a nemrég vásárolt étellel, a súly lelassította. Kis idő múlva mindet eldobta. Miután futott egy darabig, gyengének érezte magát, ájulás környékezte, mindazok tetejébe, amennyire rémült is volt. Amikor lábai feladták, a földre roskadt.

Amikor összeesett, arca a földnek vágódott. Szájában érezte a por ízét.

Gyűlölet és tehetetlenség érzése gyűlt fel Wei WuXian mellkasában. Öklével keményen a földre vágott és kiabált, míg végül feltápászkodott megint. Megfordult és a másik irányba futott. Miután felvette az egyik zsemlét, amit korábban eldobott, letörölte a ruhájával és néhány harapással eltüntette. Úgy rágta, mintha húst tépett volna a fogaival. Amint nyeldekelt, érezte a torkában képződött gombócot, tompa fájdalommal égett. Még néhány zsemlét felszedett és köntösébe dugta őket. Egyet kezében tartva futás közben evett, remélve, hogy félúton még meg tudja állítani Jiang Chenget.

De egészen addig, míg elért Lótuszmólóig, mikor a hold és a csillagok világítottak már az éjszakai égbolton, nem látta nyomát Jiang Chengnek.

Wei WuXian rámeredt a távolban ragyogó, fényes Lótuszmólóra. Kezeivel a térdére támaszkodva megállíthatatlanul lihegett. Vér íze kúszott végig mellkasán és torkában, az a fajta, melyet hosszú futás után érezni. Szája megtelt a rozsdás ízzel, érezte, ahogy látása homályosul.

Miért nem értem utol Jiang Chenget?, gondolta magában. Még miután ettem, akkor is ez volt a leggyorsabb, ahogyan futni tudtam. Ő sokkal fáradtabb volt, mint én, sokkal rosszabb dolgokon ment keresztül. Hogy futhatott gyorsabban, mint én? Tényleg visszajött Lótuszmólóba? De ha nem jött ide vissza, hova máshová menne? Egyedül Meishanba, nélkülem?

Egy kis pihenő után úgy döntött, meggyőződik róla, elmegy Lótuszmólóig. A falak mentén gyalogolva egy hang visszhangzott Wei WuXian szívében, imádkozva, közel a kétségbeeséshez. Ezúttal kérlek ne engedd, hogy valaki Jiang Cheng holttestéről beszéljen az ezdőtéren. Vagy különben, vagy különben én...

Vagy különben?

Vagy különben mit tudna tenni?

Semmit. Erőtlen volt. Lótuszmóló elpusztult, Jiang FengMian és Yu asszony halott, Jiang Cheng pedig eltűnt. Ő volt az egyetlen, aki megmaradt, egyedül, még csak kard sem volt nála. Nem tudott semmit, nem tudott tenni semmit!

Életében először rájött, milyen kevés a hatalma. Valami olyan erővel szemben, mint a QishanWen Szekta, olyan volt, mintha egy sáska próbált volna megállítani egy harci szekeret.

Wei WuXian szemei forrók voltak, mintha csak megint sírni akart volna. Befordult a sarkon, és ekkor hirtelen a nap és láng köntösébe öltözött árny közeledett felé.

A fény sebességével vetette rá Wei WuXian magát és a földre szorította.

Bal kezével bilincsbe szorította a kezeit, jobbja a nyaka körül zárult össze. Elfojtott hangon a legkegyetlenebb hangsúllyal fenyegetőzött, melyre csak képes volt:

- Egy hangot se! Vagy egyszeriben nyakad töröm!

A szilárdan földre nyomott személy sietett válaszolni neki:

- F-f-fiatal Wei Mester, é-é-én vagyok!

Egy fiú hangja volt. Ezt hallván, Wei WuXian először azonnal azt gondolta: talán egyike azoknak az embereknek, akiket ismerek, a Wen Szekta köntösét hordja, kémként van köztük?

De a hang teljesen ismeretlen volt. Egyszeriben elvetette a gondolatot és szorítása még jobban megszorult:

- Ne akarj becsapni!

A fiú:

- Én... én nem csaplak be. Fiatal Wei Mester, n-n-nézd meg az arcom.

Wei WuXian: nézzem meg az arcát? Talán elrejtett valamit a szájában és arra készül, hogy rám köpje?

Mindenre készen maga felé fordította a másik arcát. A fiú vonásai finomak voltak. Fiatalos csinosság lengte körül. Ő volt a QishanWen Szekta fiatal mestere, akit előző nap kukucskálás közben megláttak.

Wei WuXian közömbös maradt. Nem ismerem.

Visszafordította a fiú arcát és továbbra is szorítva a nyakát, fojtott hangon ráförmedt:

- Ki vagy te?!

A fiú kissé csalódottnak látszott.

- Én... én Wen Ning vagyok.

Wei WuXian a homlokát ráncolta.

- Ki az a Wen Ning?

Magában azonban azt gondolta: kit érdekel, kicsoda? Teljesen mindegy, valaki, akinek rangja van. Ha elfogtam, talán ki tudom cserélni!

Wen Ning lassan válaszolt.

- Én... néhány évvel ezelőtt, a Qishanban tartott konferencián, én... én... nyilakat lőttem...

Hallván, milyen nehézkesen nyögi ki, türelmetlenség fogta el Wei WuXiant.

- Te mi?! - fújtatott. - Dadogós vagy?

Wen Ning annyira rémült volt, hogy megrándult Wei WuXian szorításában, mintha labdává akart volna gömbölyödni, kezeit a fejére szorította.

- Igen... igen - suttogta.

Wei WuXian:

- …

Látván, milyen félénk, szánandó volt, és még dadogott is, Wei WuXian végre emlékezni látszott valamire. A konferencia Qishanban két évvel ezelőtt... A konferencia... Nyilak... Ó, tényleg volt ott valaki olyan, mint ő!

- Te vagy az a... - mondta ki hangosan is a gondolatot Wei WuXian, - Wen... Wen valami, az, aki egészen jó az íjászatban?

Wen Ning gyorsan bólintott, az arca felragyogott.

- A-a-az én vagyok! Tegnap... láttalak téged, Fiatal Wei Mester, Fiatal Jiang Mesterrel együtt, ezért gondoltam, hogy megint visszajössz...

Wei WuXian:

- Láttál tegnap?

Wen Ning:

- L-l-láttalak.

Wei WuXian:

- Láttál, de nem mondtad el senkinek?

Wen Ning:

- Nem! Nem mondanám el senkinek!

Ritka mondat volt, még bele se botlott a nyelve. Ezen felül hangszíne is olyan eltökélt volt, hogy úgy hangzott, mintha épp esküt tett volna. Wei WuXian megrökönyödés és kétség közt hányódott.

- Fiatal Wei Mester - tette hozzá Wen Ning -, azért vagy itt, hogy megtaláld a Fiatal Jiang Mestert, ugye?

Wei WuXian:

- Jiang Cheng odabent van?!

- Igen... - válaszolta Wen Ning engedelmesen.

Ezt hallván Wei WuXian agya vad forgásba fogott. Mivel Jiang Cheng odabent van, úgy fest, be kell mennem Lótuszmólóba. Hogyan? Használjam Wen Ninget túsznak? Az nem fog működni. Valószínű, hogy Wen Chao nem kedveli Wen Ninget. Mi van, ha nem hasznos túsz?! És egyáltalán hazudik-e vagy sem? Nem a Wen Szektából való-e? De tegnap tényleg meglátott és nem árult be. Ha elengedem, vajon el fog árulni, amilyen hamar csak tud? Hogy lehetne már egy ilyen kedves valaki a Wen-kutyák közt??? Hogy biztonságban legyek odabent, én...

Az ölés gondolata fordult meg benne.

Soha nem táplált magában vérszomjat. De miután szektáját elpusztították, azt elmúlt néhány napban gyűlölet és harag lobbant lángra benne. A helyzet végzetessége nem engedte, hogy kedvesség vezesse a kezét. Ha csak megszorítaná a jobb kezét, el tudná vele törni Wen Ning nyakát!

Miközben gondolkodott, Wen Ning megszólalt:

- Fiatal Wei Mester, azért vagy itt, hogy megmentsd a Fiatal Jiang Mestert?

Wei WuXian ujjai finoman begörbültek.

- Mit gondolsz? - mondta hidegen.

Valamely különös okból fogva Wen Ning idegesen elmosolyodott.

- Tudtam. Én... én segíthetek neked, hogy kihozd onnan.

A pillanat egy töredék részéig Wei WuXian azt hitte, hogy rosszul hallott. Megdöbbent.

- … Te? Te segítesz nekem kihozni onnan?!

Wen Ning:

- Ja. M-m-most épp nagyon gyorsan ki tudnám hozni. Wen Chao és a többiek épp elmentek!

Wen WuXian szorosan markolta.

- Tényleg meg tudod tenni?!

Wen Ning:

- Meg! Én... én is a Wen Szekta növendéke vagyok. Még van egy csoport növendék is, aki az én parancsaimat követi.

Wei WuXian hangja érdes volt.

- Követik a parancsaidat? Követik a parancsaidat és embereket ölnek?

- N-n-nem! - sietett megmagyarázni Wen Ning. - Az én növendékeim sosem ölnek csak úgy. A Jaing Szekta embereit sem öltem meg, egyiket sem. Csak azután siettem ide, amikor meghallottam, hogy valami történt Lótuszmólóban. Ez így igaz!

Wei WuXian rámeredt. Mégis mi a fenét akar? Hazudik? Kétszínű? De ez tényleg nevetséges hazugság! Azt hiszi, idióta vagyok?!

Az ijesztő az volt, hogy közben valami kétségbeesett elragadtatás kelt szíve mélyén.

Csendben keményen megszidta magát - ostoba volt, hasznavehetetlen, nevetséges. Mindez furcsa volt, teljességgel elképzelhetetlen. Ugyanakkor egyedül volt, kard és minden más szerszám nélkül, a fal másik oldala pedig tele Wen harcművészek ezreivel, talán még Wen ZhuLiu is itt volt.

Nem félt a haláltól. Csak attól félt, hogy miután meghal, nem tudja megmenteni Jiang Chenget és elárulja a bizalmat, amit Jiang FengMian és Yu asszony belé vetett. Ilyen körülmények között egyedül a Wen Szekta tagjába tudta vetni reménységét, akivel életében összesen három alkalommal találkozott!

Wei WuXian megnyalta cserepes ajkait és szárazon megszólalt:

- … Akkor... tudnál... tudnál segíteni nekem... megszerezni Jiang Szekta Vezető és Yu asszony testét...

Anélkül, hogy észrevette volna, maga is dadogni kezdett. Mielőtt befejezhette volna, eszébe jutott, hogy még mindig fenyegetően szorongatja Wen Ninget. Gyorsan elengedte, de még mindig hagyott a maga számára kiutat. Ha Wen Ning futni vagy kiabálni kezd, amikor elereszti, egyszeriben kettéhasítja a koponyáját. Wen Ning azonban egyszerűen csak megfordult, hangja komolyan csengett.

- Én... én megteszek mindent, ami tőlem telik.

Wei WuXian várakozott, kissé kótyagosan. Ugyanazon a helyen járkált körbe-körbe, miközben gondolkodott: Mi a baj velem? Megőrültem? Miért segítene nekem Wen Ning? Miért bíznék benne? Mi van, ha hazudott nekem és Jiang Cheng egyáltalán nincs is bent? Nem, micsoda megkönnyebbülés lenne, ha Jiang Cheng nem lenne itt!

Még mielőtt félóra eltelt volna, Wen Ning tényleg visszatért, csendesen hozva valakit a hátán.

A személyt vér borította. Arca hanuszínű volt és szemei zárva, mozdulatlanul terült el Wen Ning hátán. Valóban Jiang Cheng volt.

- Jiang Cheng?! Jiang Cheng?! - suttogta Wei WuXian.

Kinyúlt felé. Jiang Cheng még lélegzett. Wen Ning kitartotta kezét Wei WuXian felé és valamit a tenyerébe helyezett.

- A F-f-fiatal Jiang Mester Zidianja. Elhoztam.

Wei WuXian nem tudta, mit mondhatna. Eszébe jutott, amikor átfutott a fején, hogy meg kellene ölnie Wen Ninget és habozva szólalt meg:

- … Köszönöm.

Wen Ning:

- Szívesen... Jiang úr és Jiang asszony holttestei... már mondtam az embereknek, hogy vigyék el őket. Később át tudom adni őket. E-e-ez nem egy jó hely ahhoz, hogy itt maradj. Először...

Nem volt szükséges többet mondania, Wei WuXian átvette Jiang Chenget, a saját hátán akarta vinni. De egyetlen pillantást vetett csak rá és meglátta a véres korbácsnyomot Jiang Cheng mellkasán.

Wei WuXian:

- A fegyelmező korbács?!

Wen Ning:

- Ühüm. Wen Chao megszerezte a Jiang Szekta fegyelmező korbácsát... Még más sérüléseknek is kell a Fiatal Jiang Mesteren lennie.

Wei WuXian egy kicsit körbetapogatta. Jiang Chengnek legalább három bordája tört. Nem tudta, mennyi seb lehet még rajta, amit nem látott. Wen Ning folytatta:

- Amikor Wen Chao visszatér és ezt felfedezi, biztosan keresni kezd téged egész Yunmeng területén... Fiatal Wen Mester, ha hiszel nekem, akkor először elviszlek egy biztos helyre, ahol elrejtőzhetsz.

Jiang Cheng súlyosan megsérült. Orvosságra és pihenésre volt szüksége sürgősen, ezért egészen biztosan nem tudtak elfutni úgy, mint korábban, azt sem tudván, mikor esznek legközelebb. A helyzet, amiben voltak, szinte lehetetlenül reménytelennek látszott. Nem tudtak menni sehová. Attól eltekintve, hogy Wen Ning támogatására szorulnak, Wei WuXian valahogy egyetlen más megoldást sem tudott kigondolni!

Az előző napon még egyáltalán nem hitte volna, hogy ő és Jiang Cheng egy Wen növendék segítségét fogja igénybe venni a meneküléshez, inkább belehaltak volna abba, hogy megpróbálják nem megadni magukat. Ebben a pillanatban azonban Wei WuXian pusztán annyit tudott mondani:

- Köszönöm!

Wen Ning meglengette a kezeit.

- Nem... nem szükséges. Fiatal Wei Mester, erre gyere. V-v-van egy hajóm...

Jiang Chenget cipelve Wei WuXian megtalálta a hajót, melyet korábban Wen Ning elrejtett, és elhelyezte Jiang Chenget a kabinban. Wen Ning először megtisztította Jiang Cheng sebeit és némi olaj fölé kötést helyezett. Ismerős mozdulatait figyelve Wei WuXian önkéntlenenül is arra gondolt, milyen volt régen, a qishani konferencián. Abban az évben volt, hogy Lan WangJi, Lan XiChen, Jin ZiXuan és ő végzett íjászatban az első helyen.

Azon a napon, mielőtt a verseny megkezdődött, egyedül kóborolt az Éjtelen Város utcáin. Bandukolás közben egy kis kert mellett haladt el, amikor hirtelen íjhúr pendülését hallotta meg maga előtt.

Wei WuXian keresztülfúrta magát a leveleken és ágakon. Egy fiút látott ott állni, finom anyagú, fehér ruhába öltözötten. Felhúzta az íjat a célpont irányába és elengedte.

A fiú arcéle igazán jóképű volt. Ahogy felajzotta az íjat, tartása szabályszerű és gyönyörű volt. A célpont vörös közepéből máris számos, tollas nyílvessző állt ki. Ez a nyíl is a közepébe fúródott.

Egyik sem kerülte el a cél közepét.

- Bravó! - kiáltott fel Wei WuXian.

Miután a fiú ellőtte a nyilat, új nyílvesszőt vett ki a tegezből. Feljét lehajtva épp ráhelyezte az íjra, amikor hirtelen meghallotta oldalról az ismeretlen hangot. Meglepetésében megremegett a keze és a nyílvessző a földre esett. Wei WuXian vigyorogva kisétált mögötte a kertből.

- A Wen Szekta melyik fiatal mestere vagy te? Nahát, nahát, gyönyörű, a lövéseid bámulatosak. Még senkit sem láttam a szektádból, aki ilyen jó...

Még mielőtt befejezhette volna, a fiú már el is tűnt, hátrahagyva íját és nyilait.

Wei WuXiannak elállt a szava. Megsimogatta az állát. Ilyen elbűvölő vagyok? Olyan elbűvölő, hogy így elijesztettem?

Nem vette túl komolyan a dolgot. Csak annyit gondolt felőle, miközben visszatért a térre, hogy valami igazán menőt látott. A verseny épp elkezdődőben volt. A Wen Szekta oldalán nagy volt a lárma.

- Hogyan csaphatnak ekkora felfordulást a saját konferenciájuk körül? - kérdezte Wei WuXian Jiang Chenget. - Minden nap van valami. Mi történik ma?

Jiang Cheng:

- Mit gondolsz? A résztvevők száma korlátozott. Azon harcolnak, ki jusson be a küzdőtérre. - Kis szünet után megvetően folytatta. - A Wen Szekta tagjainak... íjász tudománya ugyanolyan rossz. Nem mindegy, ki megy be? Miféle különbséget jelentene, ha verekednek miatta?

Wen Chao kiabált oldalt.

- Még egy! Még egy, eggyel kevesebben vagyunk! Az utolsó!

A mellette lévő tömegben ott volt a fehér ruhás fiú is. Jobbra-balra nézegetett, végül felemelte a kezét. De nem emelte elég magasra. Nem merte a nevét sem bekiabálni úgy, mint a többiek. Némi lökdösődés után végre valaki észrevette.

- QiongLin? - mondta bámulva. - Te is részt akarsz venni?

A QiongLinnek nevezett fiú bólintott. Valaki más felnevetett.

- Még azt se láttam soha, hogy íjat veszel a kezedbe. Miért akarsz részt venni?! Csak foglalod a helyet.

Wen QiongLin úgy festett, mintha szeretett volna kiállni magáért. A másik így szólt:

- Rendben, rendben. Ne légy olyan kíváncsi. A rangsort feljegyzik. Ha bemész és elveszted az arcod, nem az én bajom lesz.

Wei WuXian: elveszti az arcát? Ha valaki a QishanWen Szektából tudna neked arcot találni, az ő lenne.

A beszélő hangjából kiérződő rosszallás azonban egy másik dolog volt. Wei WuXian nem volt vele valami elégedett. Felemelte a hangját.

- Ki mondta, hogy sosem vesz íjat a kezébe? De pedig vesz és igen jól lő vele!

Mindenki rátekintett, némiképp meglepetten. Azután megfordultak és a fiúra bámultak. Wen QiongLin arca egészen sápadt volt. Mivel mindenki pillantásának kereszttüzébe került, most azonnal vérvörösre változott. Azok a szénfekete szemek Wei WuXianra tapadtak. Wei WuXian karjait háta mögött összefonva odasétált.

- A kertben nem végeztél egész jó munkát?

Wen Chao megfordult, hogy megkérdőjelezze.

- Tényleg? Te? Jó az íjászatban? Miért nem hallottam még erről soha?

Wen QiongLin hangja halk volt.

- Én... én csak mostanában kezdtem gyakorolni...

A hangja nem csak halk volt, de dadogott is. Úgy hangzott, mintha bárki bármelyik pillanatban félbeszakíthatta volna, valójában gyakran meg is történt. Wen Chao türelmetlenül közbevágott:

- Rendben, ott egy célpont. Gyorsan lőjj egy nyilat, hogy lássuk. Ha jó, akkor mehetsz, ha nem jó, akkor nem.

A Wen QiongLin körülötti terület azonnal kiüresedett. Keze, mellyel a nyílvesszőt szorította, megfeszült, körülnézett, mintha segítséget keresne. Látván, milyen kevéssé látszott magabiztosnak, Wei WuXian megveregette a vállát.

- Nyugi. Csak úgy, mint korábban.

Wen QiongLin hálásan nézett rá. Mély lélegzetet vett és felajzotta az íjat.

Sajnos amint felajzotta, Wei WuXian titokban megrázta a fejét. Ó, ó.

Valószínű volt, hogy Wen QiongLin még soha nem lőtt ki nyílvesszőt más emberek előtt. Karjától ujjai végéig mindene remegett. A nyíl elröppent. Még csak el sem találta a célt. A Wen Szekta emberei oldalról figyelték és most mind gúnyosan nevetett.

- Hogy lenne már ez jó?!

- Csukott szemmel is jobban tudok lőni.

- Oké, oké, ne vesztegessük az időt. Gyorsan válasszunk ki még valakit, aki beléphet a küzdőtérre!

Wen QiongLin arcát elborította a vörös pír, egészen a fülei aljáig húzódott. Nem volt szükséges, hogy a többiek félrelökjék, magától elmenekült. Wei WuXian üldözőbe vette.

- Hé, ne fuss! Öööö... QiongLin-xiong, igaz? Miért futsz?

Amikor hallotta, hogy a nevén szólongatja, Wen QiongLing végül megállt. Fejét lehajtva megfordult. Úgy tűnt, mintha szégyen burkolná be tetőtől talpig, ahogy dadogott:

- … Sajnálom.

Wei WuXian elbámult.

- Miért mondod nekem, hogy sajnálod?

Wei QuingLing bűntudatosan válaszolt.

- Te... Te ajánlottál engem... de arcot vesztettél miattam...

Wei WuXian:

- Hogy veszthettem volna arcot miattad? Még soha nem lőttél más emberek előtt, ugye? Ideges voltál?

Wen QiongLin bólintott. Wei WuXian folytatta:

- Legyen egy kis önbizalmad. Hadd mondjam el neked az igazságot: jobban lősz bárki másnál a szektádban. Az összes növendék közül, akiket láttam, nem több, mint három jobb az íjászatban, mint te.

Jiang Cheng sétált oda hozzájuk.

- Most meg mit csinálsz? Három micsoda?

Wei WuXian rámutatott.

- Itt van ez, például, ő nem olyan jó, mint te.

Jiang Cheng megdühödött.

- Meg akarsz halni?!

Wei WuXian eltűrte, hogy ráüssön. Változatlan arccal folytatta:

- Tényleg. Nincs semmi, ami miatt idegesnek kellene lenned, őszintén. Hozzá fogsz szokni, miután párszor más emberek előtt is gyakoroltál. A következő alkalommal mindenkit le fogsz nyűgözni.

Wen QiongLin valószínűleg a Wen Szekte egyik legtávolabbi vérvonalából származott. Rangját tekintve sem alacsonyan, sem magasan nem állt, személyisége mégis félénk volt. Nem mert csinálni semmit, még beszéde is botladozott. Sok gyakorlás árán végül összeszedte a bátorságát, hogy nevezni merjen a versenyre, de elrontotta, mert túl ideges volt. Ha nem kap megfelelő tanásokat, a fiú talán megint elrejti valódi énjét mostantól, egyre jobban is jobban, és soha nem fog merni mások előtt próbálkozni többé. Wei WuXian bátorítgatta még egy kicsit és javaslatokat tett néhány olyan területre, ahol fejlődhet, kijavítva néhány apró hibát, amit akkor látott rajta, amikor a kertben lődözött. Wen QiongLin olyan figyelmesen hallgatta, még szeme sem rezdült, megállíthatatlanul bólogatott.

Jiang Cheng:

- Honnan tudsz ennyi badarságot összehordani? A verseny hamarosan kezdődik. Befelé a küzdőtérre, most rögtön!

Wei WuXian komoly hangon szólt Wen QiongLinhez:

- Most indulok a versenyre. Később majd meglátod, hogyan lövök a küzdőtéren...

Jiang Cheng elvonszolta, türelme fogytán. Közben kiköpött.

- Meglátja, hogy lősz? Azt hiszed, mintának állíthatod magad, vagy mi?!

Wei WuXian elgondolkodott egy pillanatra, mielőtt válaszolt volna.

- Ja. Hát nem vagyok az?

- Wei WuXian! Még sosem láttam senki más ennyire szégyentelent, mint te!

- …

Amint erre visszaemlékezett, Wei WuXian tekintete Wen Ningről Jiang Chengre fordult, akinek a testét vér borította és szemei szorosan össze voltak zárva. Ujjai önkéntelenül is ökölbe szorultak.

Először a víz sodrását követték, lefelé a folyón. Amikor partot értek, egy kocsiban utaztak tovább, amit Wen Ning előkészített. A második napon elértek Yilingbe.

Wen Ning egy tucatnyi növendéket szólított elő, és személyesen védelmezte őket, míg egy nagy, gyönyörű rezidenciára nem értek. A hátsó ajtón át beosont és Wei WuXiant egy kisebb épületbe vezette.

De épp amikor Wen Ning megfordult és becsukta az ajtót, még mielőtt megállhatott volna, hogy megpihenjen, Wei WuXian ismét megragadta a nyakát és fojtott hangon tudakolta:

- Mi ez a hely?!

Még ha meg is mentette Wen Ning, akkor sem tudta teljesen elengedni elővigyázatosságát csak így egyszerűen, amit a Wen Szekta embereivel szemben táplált. Mindig éber maradt. Amikor Wen Ninget követte a nagy rezidencián át, számos szoba mellett haladtak el. A legtöbb ember qishani akcentussal beszélt. Elkapta a beszélgetések töredékeit, ami kiszűrődött az ablakok résein át, és hallotta a „felügyelő hivatal” szavakat!

Wen Ning gyorsan meglengette a kezeit.

- Nem... én...

Wei WuXian:

- Mit értesz azon, hogy nem? Ez nem a Yilingben felállított felügyelő hivatal? Melyik szerencsétlen szekta területét vettétek el ez alkalommal? Mit akarsz azzal, hogy ide hoztál?

Wen Ning keményen küzdött, hogy tiltakozzon.

- Fiatal Wei Mester, h-h-hallgass rám. Ez egy felügyelő hivatal. De... De nekem igazán nem áll szándékomban ártani nektek. Ha akartam volna, már múlt éjjel, miután beléptem Lótuszmólóba, azonnal visszavonhattam volna a szavam. N-n-nem kellett volna idáig hoznom titeket.

Wei WuXian mindig résen volt. Nem eresztett le benne a riadókészültség és bármely pillanatban robbanásra készen állt. Feje szédült. Ezt hallván még mindig nem hitt neki teljesen. Wen Ning folytatta:

- Ez tényleg egy felügyelő hivatal. Ha van valami, ahol nem keresnek a Wen Szekta emberei, akkor ez az. Ti ketten itt maradhattok. De nem szabad, hogy bárki rátok találjon...

Kis szünet után Wei WuXian végül kényszerítette magát, hogy elengedje. Halkan mondta neki a „köszönöm” és „sajnálom” szavakat, mielőtt Jiang Cheng testét ráfektette a szobában található fa ágyra.

A ház ajtaja azonban hirtelen szélesre tárult. Egy nó hangja hallatszott:

- Épp téged kerestelek. Magyarázd meg nekem...

Pont, amikor azt mondta, hogy senkinek sem szabad rájuk találnia, valaki felfedezte őket!

Wei WuXiant azonnal hideg veríték lepte el. Gyorsan az ágy elé állt. Wen Ning annyira megrémült, hogy egy szót se tudott szólni.

Ketten megdermedve bámultak a bejáratban álló nőre. Pontosabban hajadonra. Bőre sötétebb árnyalatú volt. Bár vonásai bájosak voltak, arckifejezése kifejezetten gőgös. Nap köntöse, melyet viselt, vörös árnyalatban ragyogott, lángai szinte táncolni látszottak ruhaujjain és gallérján.

Rangja rendkívül magas volt, olyan szintű, mint Wen Chao!

Mindhárman moccanatlanul álltak pár pillanatig. Sietős lépések zaja hangzott kintről. Wei WuXian összeszedte a bátorságát. Épp amikor támadni készült, a hajadon őt megelőzve mozdult, és egy hangos csattanással kívülről bevágta az ajtót.

Egy hang hangzott kívülről.

- Wen Hivatal Vezető, mi a baj?

A hajadon közömbösen szólalt meg.

- Semmi baj. Az öcsém visszatért. Megint rosszul van. Ne ébreszd fel. Menjünk. Majd útközben beszélünk.

Az emberek kinn válaszoltak neki és követték. Wen Ning megkönnyebbült sóhajt eresztett meg, magyarázni kezdte Wei WuXiannak.

- Az én... az én nővérem.

Wei WuXian:

- Wen Qing a nővéred?

Wen Ning bólintott, némiképp zavarban.

- A nővérem, Nagy hatalma van.

Valóban nagy hatalma volt.

Wen Qing a QishanWen Szekta egyik híres harcművésze volt. Nem a QishanWen Szekta vezetőjének, Wen RuoHannak volt a lánya, hanem Wen RuoHan egyik unokatestvéréé. Bár távoli unokatestvérek voltak, Wen RuoHan mindig közeli kapcsolatot ápolt ezzel a rokonával. Mindezek tetejébe Wen Qing kivételesen jó volt a művészetek terén és orvoslást is tanult. Ragyogó tehetség volt és ezért Wen RuoHan meglehetősen kedvelte. Gyakorta követte Wen RuoHant a QishanWen Szekta ünnepségeire, ezért találta Wei WuXian ismerősnek az arcát. Igazi szépség volt. Azt is hallotta valahol, hogy a lánynak volt egy bátyja vagy öccse. De talán mert az nem volt olyan tehetséges, mint Wen Qing, nem sok ember beszélt róla.

- Te tényleg Wen Qing kisöccse vagy? - hördült fel Wei WuXian.

Wen Ning azt gondolta, azon lepődött meg, hogy egy ilyen kiváló, jól ismert nővérnek ilyen átlagos testvére lehet.

- Ja - ismerte el. - A nővérem tényleg nagyon jó. Én... én nem.

Wei WuXian:

- Nem, nem. Te is nagyon jó vagy. Azt találom meglepőnek, hogy a nővéred Wen Qing, a Hivatal Vezető, és te mégis ide mertél hozni...

Jiang Cheng hirtelen megmozdult az ágyon. Finoman összevonta a szemöldökét. Wei WuXian azonnal odafordult, hogy ellenőrizze.

- Jiang Cheng?!

- Ébren van - mondta Wen Ning, - Orvosságra van szüksége. Megyek, hozok.

Miután kiment, bezárta az ajtót maga mögött. Olyan hosszan tartó ájulás után Jiang Cheng végre magához tért. Wei WuXian magán kívül volt a boldogságtól. De hamarosan tudta, valami nincs rendjén.

Jiang Cheng arckifejezése igen különös volt. Nyugodt volt, szinte túl nyugodt.

A mennyezetre meredt, mintha egyáltalán nem érdekelné, mi történik körülötte, mintha azzal sem törődne, hol van.

Wei WuXian nem várta, hogy ilyen módon viselkedjék. Szomorúság, boldogság, harag, döbbenet - ezek egyikét se mutatta. A szíve kihagyott egy ütemet.

- Jiang Cheng, látsz engem? Hallasz engem? Tudod, ki vagyok?

Jiang Cheng rápillantott. Nem szólt semmit. Wei WuXian további kérdéseket tett fel neki. Karjával megtámasztva magát, végül felült. Lenézett a mellkasán a fegyelmező korbács nyomára és keserűen felnevetett.

Ha a fegyelmező korbács egyszer lecsapott, lehetetlen volt eltűntetni szégyenteljes nyomát. Wei WuXian ennek ellenére megpróbálta vigasztalni.

- Ne nézz rá. Biztosan van módszer, hogy eltüntessük.

Jiang Cheng arcul csapta. Ütése olyan gyenge, olyan erőtlen volt, hogy Wei WuXiannak még csak a szeme sem rebbent meg belé.

- Üss. Ha ettől jobban érzed magad.

Jiang Cheng:

- Érezted?

Wei WuXian meghökkent.

- Mit? Mit éreztem?

Jiang Cheng:

- Érezted a mágikus erőm?

Wei WuXian:

- Miféle mágikus erőt? Nem használtál semmilyen mágikus erőt.

Jiang Cheng:

- De.

Wei WuXian:

- Mégis... miről beszélsz?

Jiang Cheng megismételve, egyesével megrágva minden szót.

- Azt mondtam, de használtam. Amikor megütöttelek, minden mágikus energiámat beleadtam. Kérdezlek: érezted?

Wei WuXian ránézett. Kis szünet után megszólalt.

- Üss meg még egyszer.

Jiang Cheng:

- Nincs rá szükség. Mindegy, hányszor ütlek meg, ugyanaz lesz. Wei WuXian, tudod, miért híják a Magolvasztó kezet úgy, ahogy hívják?

Szíve összeszorult.

Jiang Cheng folytatta, nem várt választ.

- Mert kezeivel el tudja olvasztani az aranymagot, hogy soha többé ne tudj újat formálni sem, mágikus hatalmad semmivé lesz, átlagemberré válsz.

- És egy átlagember, aki harcművész szekta származéka, semmivel sem jobb egy semmirekellőnél. Az egész életed világi üzlettel töltöd. Még csak ne is álmodj róla, hogy valaha egyszer megint a csúcsra kerülsz.

- Wen ZhuLiu először elolvasztotta anya és apa aranymagját, ezért minden képességüket elvesztették az ellenállásra, mielőtt megölte őket.

Wei WuXian fejében teljes zűrzavar uralkodott. Nem tudván, mit tegyen, mormolta:

-... A Magolvasztó kéz, a Magolvasztó kéz...

Jiang Cheng nevetni kezdett.

- Wen ZhuLiu, Wen ZhuLiu. Bosszút akarok állni, bosszút akarok állni, de hogy tehetném? Még csak aranymagom sincs többé. Soha nem leszek képes többé új magot kiformálni. Hogy akarhatnék bosszút? Hahahahahaha hahahaha hahahaha....

Wei WuXian összeroskadt a földön. Amint figyelte, milyen őrültnek látszott Jiang Cheng, semmit sem tudott mondani.

Senki nem tudta nála jobban, milyen nagyratörő ember volt Jiang Cheng, mennyire magasra értékelte a harcművészetet és mágikus hatalmát. De most a Magolvasztó kéz csapása folytán harcművészete, önbecsülése, bosszúra való minden reménye egyszeriben köddé vált!

Jiang Cheng úgy nevetett egy darabig, mint valami holdkóros. Visszafeküdt az ágyra és kitárta karjait, úgy beszélt, mintha mindent feladott volna.

- Wei WuXian, miért mentettél meg? Mi haszna megmenteni engem? Hadd éljek a világban, nézzem, ahogy elszabadulnak a Wen-kutyák, lássam, mennyire nem tudok tenni semmit?

Ebben a pillanatban Wen Ning lépett be az ajtón. Arcán szinte áhitatos mosoly ült. Kezében egy tál gyógyírrel az ágy felé lépdelt. Még mielőtt bármit is szólhatott volna, nap köntöse megcsillant Jiang Cheng szemében. Pupillái azonnal beszűkültek.

Jiang Cheng megrúgta Wen Ninget, kiborítva kezéből az orvosságos tálkát. A fekete folyadék végigömlött Wen Ningen. Wei WuXian el akarta venni a tálat. Wen Ninget is felsegítette, akinek a döbbenettől elállt a szava. Jiang Cheng ráordított:

- Mi a fene a bajod?!

Wen Ning olyan rémült volt, hogy jó néhány lépést elhátrált. Jiang Cheng megragadta Wei WuXiant a gallérjánál fogva és kiabált.

- Wen-kutyát látsz és nem ölöd meg?! És még fel akarod segíteni? Meg akarsz halni?!

Bár annyi erőt használt fel hozzá, amennyit csak tudott, karjai még így is gyengék voltak. Wei WuXian gyorsan kivergődött közülük. Jiang Cheng végre észlelte, hol volt. Körbepillantott és riadtan kérdezte:

- Hol vagyunk?

Wen Ning válaszolt neki a szoba másik végéből.

- Yilingben, a felügyelő hivatalban. De nagyon biztonságos...

Jiang Cheng Wei WuXian felé perdült.

- Felügyelő hivatal?! Besétáltál a csapdájukba?

Wei WuXian:

- Nem!

Jiang Cheng érdes hangon folytatta:

- Nem? Akkor mit csinálsz egy felügyelő hivatalban? Hogy kerültél ide? Ne mondd nekem, hogy a Wen-kutyákhoz fordultál segítségért?!

Wei WuXian megragadta.

- Jiang Cheng, csillapodj le előbb. Nagayon biztonságos itt! Ébredj fel. Biztos, hogy a Magolvasztó kéz itt nem...

Jiang Cheng senkire nem akart tovább hallgatni. Máris félőrült volt. Wei WuXian nyakára tette a kezét és nevetett:

- Wei WuXian, hahahaha hahahaha Wei WuXian! Te! Te...

Hirtelen egy vörös árnyék berúgta az ajtót és berohant rajta. Tenyere élével ütött, ezüst fény villant. Egy tű csusszant be Jiang Cheng koponyájába, ő pedig azonnal elfeküdt. Wen Qing megfordult, hogy becsukja az ajtót, majd fojtott hangon szidni kezdte őket:

- Wen Ning, mégis milyen ostoba vagy? Engeded, hogy ilyen hangosan kiabáljon és nevessen?! Azt akarod, hogy felfedezzék?

Amint megmentőjét megpillantotta, Wen Ning felkiáltott:

- Nővérem!

Wen Qing:

- Most bezzeg a nővérednek hívsz? Még nem kérdeztelek. Mióta vagy ilyen bátor? Hogy mersz embereket rejtegetni? Már kitértél néhány korábbi kérdésem elől. Szóval ezért akartál hirtelen Yunmengbe menni! Mennyire elteltél magaddal! Kiből merítettél ennyi bátorságot? Ha Wen Chao megtudja, nem fog-e darabokra tépni? Ha tényleg elhatározza, hogy megöl valakit, szerinted én meg tudom állítani?

Gyorsan, tisztán beszélt. Erőteljes hangja nem hagyott helyet a tiltakozásnak. Wei WuXian sehogyan sem tudta félbeszakítani. Wen Ning arca olyan fehér volt, mint a hó.

- Nővérem, de a Fiatal Wei Mester...

Wen Qing acélos hangon folytatta.

- Nem mondok semmit, mert látom, hogy hálából tetted, és ez érthető ok. De ez a kettő nem maradhat itt sokáig! Hirtelen érkeztél és hirtelen távoztál, miközben Wen Chao nyomát vesztette ennek a kettőnek. Tényleg azt hiszed, Wen Chao ennyire idióta? Előbb vagy utóbb idáig érnek a kutatással. Ez az én parancsnokságom alatt álló felügyelő hivatal és ez a te házad. Mit gondolsz, mivel fognak megvádolni, ha rájöttek, hogy itt bújtatod őket? Gondolkodj alaposan!

Olyan világosan elmagyarázta, mi forgott kockán, olyan világosan, mintha csak Wei WuXian orrára mutatott volna és azt mondta volna neki, menjen a felébe, nem maradjon ott a terhükre. Ha Wei WuXian lett volna az, aki megsebesült, vagy ha valaki más őt mentette volna meg, azonnal búcsút mondott volna és egyszeriben elmegy, telve eltökéltséggel. Most azonban Jiang Cheng volt az, aki megsérült. Nem csak megsérült, de aranymagját is elvesztette. Nem volt magánál. Akárhogyan is, Wei WuXian nem talált magában semmi eltökéltséget. És a Wen Szekta okozta azt, hogy ilyen helyzetbe kerültek, különben is. Természetes volt, hogy nem akarta feladni. Csak összeszoríthatta a fogait és csendben maradt.

Wen Ning:

- D-d-de a Wen Szekta emberei...

Wen Qing a szavába vágott.

- Amit a Wen Szekta tesz, nem képviseli azt, amit mi teszünk. Nekünk nem kell felelősséget vállalnunk a Wen Szekta bűneiért. Wei Ying, nem kell, hogy így nézz rám. Itt kezdődik minden adósság. Én vagyok Yiling hivatal vezetője, de megparancsolták nekem, hogy ezt a posztot foglaljam el. Orvos vagyok, gyógyszerész, soha nem öltem meg senkit, még kevésbé ontottam a Jiang Szekta vérét.

Igaz volt. Senki sem hallotta soha, hogy bárki is Wen Qing kezei között vesztette volna életét. Mindig sok olyan eset volt, amikor emberek azt akarták tőle, hogy tegyen valamit. Ennek oka az volt, hogy Wen Szekta emberei között Wen Qing olyan volt, aki tulajdonképp egészen normálisan viselkedett. Időnként még néhány jó szót is tudott emelni emberek érdekében Wen RuoHan előtt. A hírneve mindig is jó volt.

Mindannyiukra csend ereszkedett a szobában.

Néhány perccel később Wen Qing ismét megszólalt.

- Ne húzd ki a tűt. A kölyök megint elkezdheti verni a tamtamot, ha felébred. A kiabálását még kívül is hallani lehet. Húzd ki csak azután, hogy a sebei meggyógyultak. Tényleg nem szeretnék Wen Chaóval ujjat húzni, különösen nem a mellette levő nővel. Undorító!

Amint befejezte, kisietett az ajtón.

- Ő... úgy értette, hogy nem maradhatunk sokági, de maradhatunk egy pár napot... ugye? - kérdezte Wei WuXian.

Wen Ning bólintott.

- Köszönöm, nővérem!

Az ajtón kívülről valaki egy csomag gyógynövényt hajított be. Wen Qing hangja messzebbről szólt:

- Ha tényleg hálás vagy, tégy némi erőfeszítést! Miféle pokoli főzetet alkottál az imént? Főzd meg még egyszer!

Bár a gyógynövényes csomag egyenesen Wen Ningnek vágódott, boldogan válaszolta:

- A gyógyír, amit a nővérem készített, biztosan nagyon jó lesz. Százszor jobb, mint az enyém. Biztosan jó lesz.

Wei WuXian végre megkönnyebbült.

- Köszönöm!

Megértette, hogy a tény, hogy a testvérek egyike úgy döntött, mintha nem látná őket, a másik pedig egyenesen segítséget nyújtott nekik, azt jelentette, hogy kivételesen nagy veszélynek tették ki magukat. Épp ahogy Wen Qing mondta, ha Wen Chao valóban meg akart ölni valakit, igen valószínűtlen volt, hogy Wen Qing meg tudta volna állítani. Talán még ő maga is veszélybe került. Végül is a mások gyerekeit sosem lehet a saját gyerekeihez hasonlítani valakinek.

Jiang Cheng a tűvel a fejében három napig aludt. Mind csontjai, mind külső sérülései szépen begyógyultak ez idő alatt. Egyedül a fegyelmező korbács örök nyoma maradt, ami nem volt rajta gyógyítható, és az aranymag, melyet sosem fog tudni visszaszerezni.

Wei WuXian három napig gondolkodott.

Három nappal később Wei WuXian elbúcsúzott Wen Ningtől. A hátán cipelve Jiang Chenget, gyalogolt egy darabig, majd kölcsönvette egy erdei őr kis házikóját.

Bezárta az ajtót és kihúzta a tűt Jiang Cheng fejéből. Az csak hosszú idő elteltével nyitotta ki a szemét.

Felébredt, de egyáltalán nem mozdult. Olyannyira közömbös volt, hogy még körbe sem nézett, meg sem kérdezte, hol vannak. Nem ivott semmi vizet, nem evett semmi ételt. Úgy tűnt, a halált várja.

Wei WuXian:

- Tényleg meg akarsz halni?

Jiang Cheng:

- Ha életben maradtok, akkor sem állhatok bosszút. Miért ne kellene meghalnom? Talán ádáz szellemé még tudok változni.

Wei WuXian:

- Gyerekkorod óta részt vettél lélekcsendesítő rítusokon. Akkor sem leszel képes ádáz szellemmé válni, ha meghalsz.

Jiang Cheng:

- Ha nem állhatok bosszút, mindegy, hogy élek-e vagy halok, mi a különbség a kettő között?

Miután ezt mondta, nem szólalt meg többé.

Wei WuXian leült az ágyra. Elnézte egy darabig. A térdére csapott, felállt és elfoglalta magát.

Amikor az este leszállt, végül elkészült a vacsorával. Mindent az asztalra helyezett.

- Kelj fel! Ideje enni.

Jiang Cheng természetesen figyelmen kívül hagyta. Wei WuXian leült az asztal mellé. Felemelte a saját evőpálcikáit.

- Ha nem nyered vissza az erőd, hogyan akarod visszaszerezni az aranymagod?

Az „aranymag” szót meghallva Jiang Cheng végre pislantott. Wei WuXian folytatta:

- Úgy van. Ne kételkedj benne. Nem hallottad rosszul. Azt mondtam, „visszaszerezni az aranymagod”.

Jiang Cheng ajkai megmozdultak. A torka száraz volt.

- … Tudod, hogyan?

- Tudom - mondta Wei WuXian nyugodtan. Felé fordult. - Már régóta tudod, hogy az anyám, ZangSe SanRen BaoShan SanRen tanítványa volt, ugye?

A mondat csak pár szóból állt. Hallatukra mégis fény gyúlt Jiang Cheng élettelen szemeiben.

BaoShan SanRen, a legendás halhatatlan, ki már több száz éve élt, a magányos mester, akiről azt mondták, hogy fel tudja támasztani a holtakat, húst varázsol a csontokra!

A hangja megremegett.

- Úgy érted... úgy érted...

- Úgy értem, hogy tudom, a BaoShan név melyik hegye rejti - mondta Wei WuXian tisztán érthetően. - Ez azt jelenti, hogy el tudlak vinni BaoShan SanRenhez.

Jiang Cheng:

- .. De, nem úgy volt, hogy nem emlékszel semmire a gyerekkorodból?!

Wei WuXian:

- Nem hogy semmire sem emlékszem. Van néhány töredékes részlet, amit sokszor elismételtek nekem és nem felejtettem el. Mindig emlékeztem a nő hangjára, aki valamit ismételt nekem, egy helyről beszélt és sok más dologról. A hang azt mondta, hogy ha teljességgel kétségbeesett helyzetben találom magam, felmehetek a hegyre és segítséget kérhetek a halhatatlanoktól.

Jiang Cheng lefordult az ágyról.

Az asztal felé vetette magát. Wei WuXian elé tolta a tálat és az evőpálcikákat.

- Egyél.

Az asztalba kapaszkodva Jiang Cheng ragyogott.

- Én...

Wei WuXian:

- Egyél. Beszélhetünk, miközben eszel. Vagy máskülönben semmit se mondok.

Jiang Cheng felhúzta magát az ülőkére. Evőpálcikával a kézben gyors mozdulatokkal ételt lapátolt a szájába. Teljesen reményét vesztette, most mégis hirtelen úgy találta, minden jóra fordulhat, a világ ismét gyönyörűvé válhat. Olyan izgatott volt, hogy úgy érezte, lángok gyúlnak körülötte. Izgalmában még azt sem vette észre, hogy fordítva tartotta az evőpálcikákat. Amikor látta, hogy Jiang Cheng végre enni kezdett, még ha nem is figyelt oda, Wei WuXian folytatta:

- Néhány napon belül elviszlek oda.

Jiang Cheng:

- Ma!

Wei WuXian:

- Mitől félsz? Több, mint száz éves Halhatatlanok, nem fognak eltűnni a következő pár napban! Azért kell néhány nap, mert sok taburól van szó. Mindegyiket gondosan el kell magyaráznom neked. Vagy különben valami olyat teszel, ami tilos, és feldühíted a mestert vele. Mindkettőnknek vége akkor.

Jiang Cheng rámeredt, szemei tágra nyíltak, reménykedett, hogy még többet fog hallani. Wei WuXian folytatta:

- Amikor felmész a helyre, nem nyithatod ki a szemed és nem nézhetsz körül, nem emlékezhetsz rá, hogy néz ki a hegy, nem láthatod ott az embereket. Emlékezz rá, mindegy, mit mondanak neked, hogy mit csinálj, pontosan azt kell tenned.

Jiang Cheng:

- Oké!

Wei WuXian:

- És itt jön a legfontosabb rész. Ha megkérdezik, ki vagy, azt kell mondanod, hogy ZangSe SanRen fia vagy. Nem fedheted fel, ki vagy valójában!

Jiang Cheng:

- Oké!

Valószínű volt, hogy mindegy, mit mond neki Wei WuXian, Jiang Cheng könnyes szemekkel ért egyet. Wei WuXian levonta a következtetést.

- Rendben, együnk. Nyerd vissza az erőd és szedd össze az energiád. Fel kell készülnöm a következő pár napban.

Jiang Cheng végül ráébredt, hogy fordítva tartja az evőpálcikákat. Megfordította őket és még néhány harapásnyit a szájába tömött. Olyan csípős volt, hogy a szemei is kivörösödtek tőle. Önkéntelenül is átkozódni kezdett:

- … Szörnyű íze van!

Miután napokon keresztül faggatta Jiang Chen BaoShan SanRenről, Wei WuXian végül útra kelt vele. Hosszú utazás után elérkeztek egy yilingi, elhagyatott hegy aljához.

A hegyet zöldellő növényzet lepte el. Csúcsát felhők és köd borította. Valóban körüllengte valamiféle mennyei érzés. Mégis, valahogy messze volt attól az égi hegytől, melyre mindenki számított volna. Az elmúlt néhány napban Jiang Cheng folyamatosan gyanakodott. Valahogy azt gondolta, Wei WuXian hazudik neki, máskor meg azt gyanította, hogy Wei WuXian rosszul hallotta vagy rosszul emlékezett mindarra, amit gyerekkorában mondtak neki, és folyamatosan aggódott, képesek lesznek-e megtalálni. Amikor meglátta a hegyet, ismét elfogta a gyanú.

- Tényleg itt él BaoShan SanRen?

Wei WuXian magabiztosnak hagzott.

- Biztosan ez az. Mi haszna lenne, hogy hazudjak neked? Hogy néhány napig boldog légy, aztán még nagyobb csalódás érjen?

Hasonló beszélgetéseket már számtalan alkalommal folytattak ők ketten. Wei WuXian félig felkísérte a hegy oldalán.

- Rendben. Most már nem tudok tovább veled menni.

Elővett egy ruhadarabot és bekötötte vele Jiang Cheng szemeit. Újra és újra elismételte neki:

- Soha, soha nem szabad kinyitnod a szemed. Nincs egyetlen vadállat sem a hegyen. Inkább lassan menj. Még ha el is esel, akkor sem szabad lehúznod a szemkötőt. Nem lehetsz kíváncsi. Ne feledd, csak mondd, hogy te vagy Wei WuXian. Tudod, hogy válaszolj a kérdésekre?

Mindez életbevágóan fontos volt ahhoz, hogy újra ki tudja formálni aranymagját és bosszút állhasson. Jiang Cheng természetesen nem mert óvatlan lenni. Idegesen bólintott.

Megfordult és lassan elindult felfelé a hegyen.

Wei WuXian:

- A városban várok rád!

Miután figyelte Jiang Cheng lassan mozgó alakját egy darabig, megfordult és egy másik hegyi ösvényt választva nekiindult.

Jiang Cheng hét napig maradt a hegyen.

A város, melyben a találkozót megbeszélték, a hegyek közé épült. Meglehetősen kihalt volt. Kevés lakosa volt. Az utak keskenyek és hepehupásak voltak. Még utcai árusok sem szegélyezték szélüket.

Wei WuXian az út szélén guggolt. A hegy irányába pillantott. Még mindig nem volt semmi nyoma Jiang Chengnek. Kezeit térdére támasztva felállt, mielőtt szédülni kezdett volna. Néhány pillanatig megingott, majd elindult a város egyetlen teaháza felé.

A teaház feltehetőleg az egyetlen épület volt az egész városban, mely nem volt kopott. Amint belépett, egy felszolgáló sietett elé széles mosollyal.

- Mit szeretnél?

Wei WuXian érzékei azonnal riadót fújtak.

Az elmúlt néhány napban folyamatosan menekült és soha nem volt ideje arra, hogy megtisztogassa magát. Nyugodtan lehetett mocskosnak nevezni. Amikor a legtöbb teaház felszolgálója megpillantotta az efféle kinézetet, szerencsés volt, ha nem rúgták ki azonnal. Ilyen lelkesedéssel közeledni felé egészen biztosan hamis volt.

Gyorsan körülnézett a boltban. A könyvelő a pult mögött állt, úgy festett, mintha bele akarná temetni az arcát a könyvelésébe. Nagyjából féltucat ember ült szétszórva a mintegy tíz asztal körül. Legtöbbjük köpenyt viselt, teát kortyolt lehajtott fejjel, mintha rejtegetnének valamit.

Wei WuXian azonnal sarkon fordult, hogy távozzon. De amint egyetlen lépést tett a teaházon kívül, magas, sötét árnyék tornyosult fölé és keményen mellbe taszította.

Wei WuXian két asztalnak repült neki. A felszolgáló és a könyvelő rémülten kirohant az ajtón. Az összes ember odabent levette a köpenyét, felfedve a nap köntösökeket, melyeket alatta viseltek. Wen ZhuLiu átlépett a küszöbön és megállt Wei WuXian előtt. Látván, hogy küszködik , hogy felálljon, majd saját tenyerére nézett, gondolkodni látszott. Valaki Wei WuXian térdhajlatába rúgott, a földre zuhant.

Wen Chao arca jelent meg a látóterében, telve kegyetlen izgalommal.

- Máris a földön?! Te elkényeztetett kölyök, hát nem ugráltál jó darabig ott a Mészárlás Teknősének barlangjában? Egy ütés elintézett? Hahahaha, ugrálj még, nézzük, milyen öntelt vagy most!

Wang LingJiao türelmetlen hangja is közbevágott.

- Gyorsan! Fiatal Wen Mester, vágd le a kezét! Még mindig tartozik nekünk egy karral!

Wen Chao:

- Nem, nem, nem, ne siessük el. Végre megtaláltuk a kölyköt. Ha levágjuk a kezét, az túl sok vérzést okoz. Ha túl hamar meghal, nem lesz akkora mulatság. Előbb olvasszuk el a magvát. Hallani akarom, ahogy sikoltozik, úgy, ahogy az a kis fattyú Jiang Cheng tette!

Wang LingJiao:

- Akkor olvaszd el előbb a magját és utána vágd le a kezét!

Miközben ezt megbeszélték, Wei WuXian kiköpött egy adag vért a szájából.

- Hát hogyne! Akármilyen kínzási módszereid vannak, elő velük!

Wang LingJiao vigyorgott.

- Vigyázz a szádra!

Wen Chao ráförmedt.

- Olyan közel állsz a halálhoz és mégis hőst játszol?

Wei WuXian hidegen nevetett.

- Pontosan azért, mert közel állok a halálhoz, azért vagyok ilyen boldog! Attól félek, hogy nem fogok meghalni. Ha elég gyomrod van hozzá, kínozz meg! Minél kegyetlenebb, annál jobb. Miután meghalok, biztosan ádáz szellemmé válok és kísérteni fogom a QishanWen Szektát éjjel és nappal, átkozva mindannyiótokat!

Ezht meghallván Wen Chao tényleg habozott. Végül is, a neves szekták növendékeire, mint Jiang FengMian és Yu ZiYuan, hatással volt saját szektájuk és szektájuk kincsei is, gyerekkoruk óta. Miközben felnőttek, számos lélekcsendesítő rítusban vettek részt, és ezért nagyon kevés volt az esély arra, hogy ádáz szellemmé váljanak. De Wei WuXian más volt. Szolga fia volt. Nem született bele a Jiang Szektába. Nem volt esélye arra, hogy olyan sok ceremónián vegyen részt. Ha miután meghalt, tényleg túlságosan sok ártó energia szorul belé és ádáz szellemmé válik, aki rájuk vadászik, fájdalmas problémát fog jelenteni. És minél több, minél változatosabb, minél kegyetlenebb kínzásban részesül, amíg életben van, annél vadabb, annál nehezebben elintézhető szellemmé változik halála után.

Wang LingJiao sürgette:

- Fiatal Wen Mester, ne hallgass erre a badarságra! Nem mindenki képes ádáz szellemmé változni, miután meghal. Az idő, a hely, a helyzet - mindnek épp megfelelőnek kell lennie. Emellett, még ha azzá is válik, nem tud a QishanWen Szekta elbánni egyetlen szellemmel? Olyan régóta próbáltuk már elkapni! Nem azért, hogy megbüntessük? Ne mondd nekem, hogy csak azért, mert kérkedik, futni hagyod?

Wen Chao:

- Persze, hogy nem!

Tudván, hogy mindenképp meg fog halni, Wei WuXian valamiképp megnyugodott. A csontrepesztő gyűlölet acélkemény eltökéltséggé szilárdult benne. Arckifejezését elnézve, bár Wen Chao bosszankodott, valamiért félelmet is érzett. Belerúgott a gyomrába.

- Még mindig színészkedsz! Kit akarsz megijeszteni?! Kinek a hősét játszod most?!

A csoportnyi növendék vele együtt nekiesett Wei WuXiannak. Amikor úgy érezte, elég volt, Wen Chao végül odébb parancsolta őket.

- Elég!

Wei WuXian újabb adag vért köpött ki. Szíve megnyugodott. Ideje megölni engem? Nem jelent sok különbséget, még ha meg is halok. Nem lehet rosszabb, mint az élet, és egy a háromhoz az esélye annak, hogy ádáz szellemmé válok és bosszút állok!

Amikor ezt végiggondolta, páratlan izgalmat érzett.

- Wei Ying, mindig azt gondolod, hogy semmitől sem félsz, hogy bátor és mindenható vagy, nem igaz? - kérdezte Wen Chao.

Wei WuXian meglepetten válaszolt:

- He, szóval még a Wen-kutyák is tudnak emberi nyelven beszélni?

Wen Chao lecsapott az öklével. A mosolya gonosz volt.

- Csak színlelj, mutogasd, milyen jó vagy a szavakkal. Szeretném látni, mennyi ideig tudod még fenntartani ezt a hősies színjátékot!

Megparancsolta a beosztottainak, hogy tartsák szorosan Wei WuXiant. Wen ZhuLiu odalépett és felhúzta a földről. Wei WuXiannak sikerült felemelnie a fejét. Nézte az embert, aki megölte Jiang FengMiant és Yu asszonyt, aki elpusztította Jiang Cheng aranymagját. Arcát és hideg arckifejezését belevéste a szívébe.

A Wen Szekta emberei kardukra álltak velük együtt. A város és a hegyek egyre messzebb távolodtak tőlük. Wei WuXian azt gondolta: még ha Jiang Cheng leért is a hegyről, nem fog többé rám találni... Miért visznek fel ennyire magasra a levegőbe? Hogy lezuhanjak és halálra zúzzam magam, ha már elég magasan járunk?
Egy kis ideig repültek, majd egy fekete hegy emelkedett ki hirtelen előttük a hófelhők rétegeiből.

A hegyet a halál vészjósló légköre lengte körbe. Mintha több ezer éves, hatalmas holttest lett volna, még akkor is elhűlt valakinek a vére, ha csak ránézett.

Wen Chao rálépett a hegy ormára.

- Wei Ying, tudod, hol vagyok? - kérdezte. Gúnyosan mosolygott. - Ennek a helynek neve Temetőbuckák.

A nevet meghallván hideg futott végig Wei WuXian gerince mentén, egészen a tarjókáig.

Wen Chao folytatta:

- A Temetőbuckák Yilingben vannak. Ti yunmengi emberek valószínűleg szintén hallottátok a nevét. Hullákból kialakult hegy, ősi csatatér. Ha bárhol találsz egy helyet a hegyen és ásni kezdesz, minden bizonnyal holttestet földelsz ki. A névtelen halottakat is ide dobják le, mindössze egy gyékénybe csavarva.

A kardok lassan lejjebb ereszkedtek, megközelítették a fekete csúcsot.

Wen Chao:

- Nézd ezt a sötét levegőt. Cc, cc, cc, erős az ellenséges energia, nem igaz? És milyen vaskos ártó energia van itt, nem? Még mi a Wen Szektában sem tudtunk vele semmit sem kezdeni. Csak körülvettük és megakadályozzuk, hogy az emberek ide jöjjenek. Még mindig nappal van. Éjjel igazán mindenféle megtalálható itt. Ha élő ember teszi ide a lábát, mind a test és mind a lélek, egyik sem térhet vissza, az örökkévalóságig itt ragad.

Belemarkolt Wei WuXian hajába. Groteszk vigyorral az arcán, egyesével tagolta a szavakat.

- És te sem jutsz ki innen az örökkévalóságig!

Amint befejezte, lehajította Wei WuXiant a hegy tetejéről.

- Aaaaaaaaaaaaaa...!