XII. Bátorság

Yunmeng bővelkedett a tavakban. A YunmengJiang Szekta Lótuszmólója volt errefelé a legnagyobb szekta rezidenciája, az is egy tó mellé épült.

Lótuszmóló végétől indulva, ha valaki evezett egy darabig, hatalmas lótusztavat láthatott maga előtt, több, mint száz mérföld hosszan elnyúlva. A széles, zöldellő levelek és a bársonyos, rózsaszín virágok egymást érték. Amikor enyhe szellő fújdogált, a szirmok és levelek ringatóztak, mintha csak bólogattak volna. E tisztaság és kecsesség közepette minden mozdulat esetlennek és ügyetlennek tűnt.

Lótuszmóló maga nem volt oly túlvilági, mint más szekták rezidenciái, akik magukra zárták az ajtót és mérföldeken belülre sem engedtek közembereket. A Lótuszmóló bejárata előtt lévő kikötő gyakran lótuszmag hüvelyeket, vízigesztenyét és mindenféle süteményeket árusító kereskedőktől nyüzsgött. A közeli udvartartásokból taknyos orrú gyerkőcök gyakorta beszöktek Lótuszmóló edzőtereire, hogy figyeljék a harcművészeket gyakorlás közben. De még akkor sem kaptak szidást, ha netán nyakon csípték őket. Néha még játszani is engedték őket a Jiang Szekta növendékei körül.

Amikor Wei WuXian gyerek volna, csakran eregetett sárkányt a Lótusztó partján.

Jiang Cheng mereven bámulta a saját papírsárkányát, csak néha pillantott Wei WuXianéra. Wei WuXian sárkánya már magasra szállt az égen, de még mindig nem állt szándékában megfeszíteni íját. Jobbjában tartva az íjat csak vigyorgott, amint felfelé nézett, mintha úgy érezte volna, még mindig nincs elég messze.

Látván, hogy a papírsárkány már szinte kisodródott arről a területről, ahol még bizonyosan le tudta volna lőni, Jiang Cheng összeszorította a fogait. Ráhelyezte a nyílvesszőt az íjára és megfeszítette. A fehér tollú nyílvessző kilőtt. A félszemű szörnynek megfestett sárkányt egy szempillantás alatt átfúrta a szemén, majd lehullott. Jiang Cheng megemelte a szemöldökét.

- Eltaláltam!

Rögvest utána megkérdezte:

- A tiéd máris olyan messzire szállt. Biztos vagy benne, hogy eltalálod?

Wei WuXian:

- Akarsz fogadni?

Végül felajzotta az íját és célzott. Amikor az íj teljesen megfeszült, elengedte.

Találat!

Jiang Cheng szemöldöke megint megrándult. Egy hümmentés jött az orrán át. A fiúk eltették íjaikat és mentek, hogy felszedjék sárkányaikat és meg tudják állapítani a távolságokat. A legközelebbi sárkány kapta a legkisebb pontszámot. Minden alkalommal az a shidi volt a legutolsó, aki a hatodik legidősebb volt. Mint máskor, most is elnevetgéltek rajta egy kicsit. Arcán azonban meglehetősen vastag volt a bőr, így nem törődött vele cseppet sem. Wei WuXiané esett le legmesszebb. A hozzá legközelebb eső Jiang Cheng sárkánya volt, így az a második helyen végzett. Mind Wei WuXian, mind Jiang Cheng túl lusta volt hozzá, hogy összeszedjék a papírsárkányokat. A fiúk végigfutottak a vízfelszín fölött emelt, szeles folyosón. Ott játszottak és ugrabugráltak, amikor két fiatal, karcsú nő jelent meg előttük.

Mindketten felfegyverzett cselédeknek öltöztek, rövidkardot hordozva. A magasabb, kezében tartva egy papírsárkányt és egy nyílvesszőt, elállta az útjukat.

- Kié ez? – kérdezte hidegen.

A két fiú némán átkozta szerencséjét, amint a nőket megpillantották. Wei WuXian megsimította az állát és előlépett.

- Az enyém.

A másik cseléd felhorkant.

- Te aztán őszinte vagy, ugye?

Szétváltak és közülük előtűnt egy lilába öltözött asszony, ki szintén kardot hordozott.

Az asszonynak krémszínű bőre volt és meglehetősen gyönyörűen festett, bár finom vonásai árulkodtak némi vadságról. Ajkai széle a neheztelés és a mosolygás közt ingadozott – természetesen állt neki a gúnyos mosoly, akárcsak Jiang Chengnek. Mind arca, mind jobb keze, mely kardjának markolatán nyugodott, olyan hideg volt, mintha jádekőből faragták volna. Egy ametiszttel ékített gyűrűt viselt jobb kezének mutatóujján.

Jiang Cheng elmosolyodott, amikor meglátta.

- Anya!

A többi fiú azonban tisztelettel üdvözölte az asszonyt.

- Yu asszony.

Yu asszony Jiang Cheng anyja volt, Yu ZiYuan. Természetesen egyben Jiang FengMian felesége is volt és vele közösen gyakorolta a harcművészetet. De valami különös oknál fogva mindenki mindig is Yu asszonynak szólította. Néhányan úgy vélték, ennek oka az lehetett, hogy nem akarta felvenni férje vezetéknevét, mert önző természete volt. Ezen a kérdésen sem férj, sem feleség nem vitatkozott soha.

Yu asszony a neves MeishanYu Szektából érkezett. Klánján belül harmadik volt rangban, ezért Harmadik Yu Hölgynek is nevezték. A harcművész világban azonban “Ibolyaszín Pók” néven volt ismert. Ha csak felmerült a neve, az eijesztett néhány embert. Amióta csak fiatal volt, rideg természettel bírt és soha nem lehetett volna szeretetreméltónak nevezni, mikor valakivel szóba állt. Amióta csak férjhez ment Jiang FengMianhoz, mindig részt vett az éjjeli vadászatokon, soha nem elégedett meg azzal, hogy Lótuszmólóban maradjon. Mindezek tetejébe lakhelye is más helyen állt Lótuszmólóban, mint Jiang FengMiané. Saját területe volt, ahol csak ő élt néhány családtagjával, akiket a Yu Szektából hozott magával. A két fiatal nő, Jin Zhu és YinZhu (1) bizalmas cselédjei voltak. Soha nem hagyták el oldalát.
(1) JinZhu jelentése “arany gyöngy”, YinZhu jelentése “ezüst gyöngy”.

Yu asszony félolalas pillantást vetett Jiang Chengre.

- Megint haszontalankodsz? Gyere ide, had lássalak.

Jiang Cheng mellé lépett. Yu asszony megragadta karját karcsú ujjaival, majd keményen a vállára csapott és szidni kezdte:

- Egyáltalán nem fejlődtél semmit a harcművészetben. Már tizenhét vagy, és mégis úgy viselkedsz, mint valami tudatlan gyerek, minden idődben a többiekkel bolondozol. Hát olyan vagy, mint ők? Ki tudja, melyik csatornából másztak ezek elő, de te a Jiang Cheng Szekta vezetője leszel egy napon!

Jiang Cheng megtántorodott az ütéstől, fejét lehajtotta, nem mert tiltakozni. Wei WuXian megértette – mondás nélkül is tudta, hogy a nő valójában őt szidta, akár nyilvánvaló volt, akár nem. Oldalt álló egyik shidije titokban kinyújtotta rá a nyelvét. Wei WuXian felrántotta felé szemöldökét.

Yu asszony:

- Wei Ying, miféle bajt kavarsz már megint?

Wei WuXian előlépett, már hozzászokott.

- Már megint ilyen vagy! – zsémbelt Yu asszony. – Ha te magad nem törekszel is a fejlődésre, legalább ne rántsd le magaddal Jiang Chenget, hogy veled szórakozzon. Nagyon rossz hatással vagy rá.

Wei WuXian riadtnak tűnt.

- Nem törekszem a fejlődésre? De miért, nem én vagyok az, aki a legtöbbet elérte egész Lótuszmólón?

A fiatal emberek soha nem elég türelmesek. Soha nem voltak megelégedve, ha nem beszélhettek vissza. Szavai hallatán ellenségesség felhőzte el Yu asszony homlokát. Jiang Cheng sietve rákiáltott:

- Wei WuXian, fogd be a szád!

Yu asszony felé fordult.

- Nem csak az van, hogy papírsárkányt akartunk lődözni Lótuszmólón, de az is, hogy egyikünk se mehet most sehova. A Wen Szekta minden éjjeli vadászat területét magának tartja fenn. Még ha akarnánk is vadászni, akkor sem tudnánk menni sehova. Maradjunk otthon és ne menjünk kívülre, hogy felingereljük őket, ne harcoljunk a Wen Szektával a zsákmányért – nem ezt mondtad te magad is apának?

Yu asszony keserűen mosolygott.

- Attól tartok, ez alkalommal, még ha nem akarsz is menni, akkor is fogsz.

Jiang Cheng nem értette. Yu asszony nem szánt rájuk több figyelmet és végigsétált a folyosón, állát a magasba szegezve. A két cseléd mögötte vad pillantást vetett Wei WuXianra, majd követték úrnőjüket.

Amikor leszállt az est, végül megértették, mint jelentett az, hogy “még ha nem akarsz is menni, akkor is fogsz”.

Kiferült, hogy a QishanWen Szekta követeket küldött üzenetével. Azon indokkal, hogy a többi szekta rosszul tanít és elvesztegeti a tehetségeket, a Wen Szekta követelte, hogy minden szekta legalább húsz növendéket küldjön Qishanba három napon belül, hogy az ő szakértőik oktassák őket.

Jiang Cheng megdöbbent.

- A Wen Szekta tényleg ezt mondta? Nem ismernek ezek szégyent, ugye?

Wei WuXian:

- Hát úgy gondolják, ők a nap, mely minden szekta felett való. Nem ez az első alkalom, hogy a Wen Szekta ilyen szégyentelen. Kihasználják, hogy nagyok és erős a befolyásuk, és már tavaly óta megtiltják azt is a többi szektának, hogy éjjeli vadászatra menjenek. Mennyi zsákmányt, mennyi földterületet lopnak el?

Jiang FengMien foglalta el a fő helyet.

- Tartsátok a szátokat és egyetek.

Csak öt ember tartózkodott a nagy csarnokban. Előttük kis, szögletes asztal állt, teteje megrakva ételekkel. Wei WuXian fejét lehajtva csak néhány harapásig jutott, amikor valaki megrángatta ruhaujja szegélyét. Odafordulva látta, hogy Jiang YanLi nyúlt át neki egy kis tálat. A tálban vagy egy tucat meghámozott lótuszmag volt, puha és fehér, friss és lédús.

Wei WuXian hangja lágyan csengett.

- Shidzse, köszönöm.

Jiang YanLi mosolygott. Gyengéd vonásai azonnal színesre gyúltak. Yu ZiYuan hidegen megszólalt:

- Egyenek? Néhány nap múlva, mikor Qishanban lesznek, még azt se fogjuk tudni, egyáltalán kapnak-e majd enni. Miért ne kezdjék már most az éhezést? Hadd szokjanak hozzá!

A QishanWen Szekta követelése olyasvalami volt, amit nem tudtak elutasítani. Számtalan korábbi példa bizonyította, hogy ha bármilyen szekta dacolni mert az utasításaikkal, hirtelen “lázadónak” vagy “romboló hatásúnak” lettek bélyegezve. És ezen indokok alapján azonnal szépen, egyenesen el lettek söpörve.

Jiang FengMian közömbös hangon válaszolt:

- Minek bosszankodni rajta? Mindegy, mit hoz a holnap, a ma ételét még el tudjuk fogyasztani.

Yu asszony kifogyott a türelemből. Az asztalra csapott.

- Én bosszankodom? Persze, hogy bosszankodom! Hogy tudsz ilyen közömbös lenni? Nem hallottad, mit mondott egy a Wen Szekta-beli? Egy puszta cselédlány meri a fejét magasan hordani előttem! A húsz, oda küldendő növendék között kell lennie a klán egy saját növendékét is. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy A-Cheng és A-Li közül valamelyiknek mennie kell! Odaküldjük, mi végre? Tanulni? Mióta avatkozik be a Wen Szekta abba, hogyan tanítják a szekták saját növendékeiket?! Nem más ez, mint hogy játszanak velük, hogy túszul tartsák őket!

Jiang Cheng:

- Anya, ne légy olyan merges. Elmegyek.

- Persze, hogy mész – zsörtölődött Yu asszony. – Különben tán a nővéred menne? Nézz csak rá, még mindig boldogan hámozgatja a lótuszmagvakat. A-Li, hagyd abba a hámozást! Kinek hámozod? Te az úrnő vagy, nem valaki szolgája!

A “szolga” szót hallva Wei WuXian nem bánta túlzottan. Elfogyaszotta az összes lótuszmagvat a tálból, rágcsálva, ahogy a puha, frissítő, édes íz kitöltötte a száját. Jiang FengMian azonban enyhén megemelte a fejét.

- Feleség.

Yu asszony:

- Mi van, nem tetszik valami, amit mondtam? Szolga? Nem akarod ezt a szót hallani? Jiang FengMian, had kérdezzelek meg, ezúttal szándékozod elegedni?

Jiang FengMian:

- Rajta áll. Mehet, ha akar.

Wei WuXian felemelte a fejét.

- Menni akarok.

Yu asszony nyersen felnevetett.

- Milyen csodálatos. Mehet, ha akar. Ha nem akar, teljesen lehetséges, hogy maradjon. Miért van az, hogy A-Chengnek mennie kell bármi áron? Ilyen szenvedélyesen nevelni valaki más kölykét, Jiang Szekta Vezető, te aztán igazán nagyon kedves ember vagy!

Szívében neheztelés forrt. Csak ki akarta tölteni dühét, még ha semmi értelme sem volt is. Mindannyian hallgatagon tűrték a vérmérsékletét. Jiang FengMian:

- Feleség, fáradt vagy. Miért nem vonulsz vissza és pihensz?

Jiang Cheng csendesen rátekintett.

- Anya.

Yu asszony felállt és gúnyolódott.

- Mit akarsz, mit tegyek? Akár az apád, te is azt akarod, hogy fogjam vissza a nyelvem? Tényleg idióta vagy. Már rég megmondtam neked, hogy egész életedben nem leszel képes túlszárnyalni ezt itt, aki melletted ül. Sem harcművészetben, sem éjjeli vadászatban, még papírsárkányok lelövésében sem tudod megelőzni! Nem lehet vele mit tenni. Ki változtathatná meg a tényt, hogy az anyád rosszabb másoknál? Akkor rosszabb. Az anyád érzi a veled szemben elkövetett igazságtalanságot, számtalanszor elmondta már neked, hogy ne bohóckodj vele, és mégis őt véded. Hogy adhattam életet egy ilyen fiúnak, mint te?!

Kisétált, egyedül, ott hagyván Jiang Chenget ülve, akinek arca a bíbor és a sápadt között váltakozott. Jiang YanLi csendesen letette a már meghámozott lótuszmagokkal tele tálat az asztalra.

Miután üldögéltek egy darabig, Jiang FengMian megszólalt:

- Ma éjjel kiválogatok tizennyolc másik embert. Holnap együtt indultok.

Jiang Cheng bólintott, habozott, vajon kellene-e bármi mást mondania, vagy sem. Soha nem tudta, hogyan társalogjon apjával, míg Wei WuXian profi volt benne. A levest befejezve így szólt:

- Jiang bácsi, nem tudsz ellátni minket semmivel?

Jiang FengMian mosolygott.

- Már régen elláttalak. A kardotok oldalatokon lóg, a bölcs mondás szíveitekbe van vésve.

Wei WuXian:

- Ó! “Kíséreljük meg a lehetetlent”, igaz?

Jiang Cheng azonnal szükségét érezte a figyelmeztetésnek.

- Ez nem azt jelenti, hogy mindjárt bajt kell keverned még akkor is, ha tudod, zűrzavar lesz belőle!

Végül felengedett körülöttük a levegő.

A következő napon, indulás előtt, Jiang FengMian csak egyetlen mondatot szólt hozzájuk, miután a legszükségesebbeket elmondta.

- A YunmengJiang Szekta növendékei nem olyan gyengék, hogy megtörjenek a külső világ egyetlen hullámcsapására.

Jiang YanLi kikísérte őket, vonakodott hátramaradni. Mindenki karjait élelemmel rakta tele, attól félve, hogy éhezni fognak a QishanWen Szektánál. Étkekkel megrakott ruhákban kelt útra a húsz fiú Lótuszmólóból. A Wen Szekta által kiszabott határidőn belül megérkeztek a kiképzés Qishanban kijelölt színterére.

Számos növendék érkezett minden szektából, kicsikből és nagyokból egyaránt. Mindannyian ifjak voltak. A több száz ember között jónéhány fiú ismerte egymást. Háromtól hét emberig terjedő csoportokban társalogtak csendesen, egyikük arca sem volt barátságos. Úgy tűnt, egyiküket sem a legkellemesebb módszerekkel gyűjtötték oda. Wei WuXian körbepillantva megjegyezte:

- Mint várható volt, Gusuból is jöttek emberek.

Nem tudta, miért, de valahogy az összes, GusuLan Szekta által küldött ifjú sápadt volt. Lan WangJi arca különösképp halovány, de arckifejezése éppoly fagyos, mint mindig, távoltartva magától mindenkit vele. Bichennel a hátán egyedül állt, senki nem volt körülötte. Wei WuXian oda akart menni hozzá, hogy köszönjön, de Jiang Cheng figyelmeztette:

- Ne kavarj bajt!

ĺgy kénytelen volt letenni a tervéről.

Hirtelen valaki parancsokat kezdett kiabálni előttük, utasítva a növendékeket, hogy álljanak sorba egy magas emelvény előtt. A Wen Szekta néhány növendéke hozzájuk lépett és rájuk szólt:

- Csend legyen, mindenki! Ne beszéljetek!

Az emelvényen álló ember nem volt sokkal idősebb, mint ők, talán tizennyolcnak, tizenkilencnek nézett ki. Mellkasát pöffesztette, vonásai alig voltak összeegyeztethetőek a “jóképű” jelzővel. Haja és arca is zsírtól fénylett. Ő volt a QishanWen Szekta legfiatalabb gyereke, Wen Chao.

Wen Chao igazán élvezte mutogatni az arcát. Már máskor is kérkedett magával a többi szekta előtt, az emberek számára nem volt ismeretlen a külseje. Mögötte két ember állt, egyik a bal, másik a jobb oldalon. Balján elbűvölő lány, karcsú derekú. Hosszú szemöldökével, nagy szemeivel, tűzvörös ajkaival az egyetlen szépséghibája a felső ajka feletti fekete szemölcs volt. Olyan kellemetlen helyre esett épp, hogy mindig arra ingerelt másokat, szedjék le onnan. Jobbján magas, széles vállú férfi, ki húszas éveiben járt. Arca pusztán közömbösséget tükrözött, hideg levegő ölelte körbe.

A domb magasabb felén állva Wen Chao mindenkire lenézett. Úgy látszott, nagyon elégedett saját magával. Intett a kezével.

- Most pedig egyesével adjátok át kardjaitokat!

Zúgolódás kelt a tömegben.

- A harcművészek mindig kardot hordanak – tiltakozott valaki. – Miért akarod, hogy átadjuk kardjainkat?

Wen Chao:

- Ki beszélt? Melyik szektából? Azonnal lépjen elő!

A beszélő azonnal behúzta a nyakát, nem mert szólni. Az emelvény előtti tömeg végül elcsendesedett, Wen Chao megelégedésére.

-Pontosan azért vagyok itt, mert még mindig vannak ilyen növendékek, mint ti, akik semmit sem tudnak a jó modorról, az engedelmességről, az alázatosságról. Ezért ki kell képeznem benneteket, hogy ne rohadjon szét a magotok. Máris olyan tudatlanul vakmerőek vagytok. Ha nem gyomlálják ki belőletek a rossz szokásokat, a jövőben bizonyára akadnának köztetek olyanok, akik természetes módon megpróbálnák megkérdőjelezni a Wen Szekta befolyását és a fejünk fölé emelkedni!

Mindenki tudta, hogy nem jó szándékból kérte a kardjaikat, a QishanWen Szekta azonban olyan volt, mint a déli nap; minden szekta vékony jégen egyensúlyozott, ha a legapróbb módon is dacolni mert vele. Mindenki attól tartott, hogy ha Wen Chao elégedetlen lesz velük, szektájuk egészét valamely légből kapott gyanúba fogják. Ezért nem tehettek mást, be kellett adniuk a derekukat.

Jiang Cheng szorosan markolta Wei WuXiant.

- Miért fogsz? – kérdezte Wei WuXian lehalkított hangon.

- Hogy ne tégy semmi szükségtelent – horkantotta Jiang Cheng.

Wei WuXian:

- Túl sokat gondolsz. Még ha ilyen zsíros és kövér is, akármennyire is szeretném megverni, nem fogok a szektánkra bajt hozni. Ne aggódj!

Jiang Cheng:

- Szeretnéd belegyömöszölni egy zsákba és laposra verni? Attól tartok, nem fog menni. Látod azt a fickót Wen Chao mellett?

Wei WuXian:

- Igen. Magas szinten van, de a fiatalságát nem tartja meg elég jól. Úgy látszik, késői bimbó.

Jiang Cheng:

- A neve Wen ZhuLiu, a “Magolvasztó kéz”. Mindig Wen Chao oldalán jár, hogy megvédje. Ne ingereld.

Wei WuXian:

- A “Magolvasztó Kéz”?

Jiang Cheng:

- Úgy van. A kezei nagyon ijesztőek. És egy zsarnok segédje. Még mielőtt segített volna a Wen…

Mindketten egyenesen előre néztek a suttogó szóváltás közepette. Amint meglátták, hogy a Wen Szekta egyik szolgája közelít, hogy elvegye kardjaikat, egyszeriben elhallgattak. Wei WuXian magabiztosan leoldotta hátáról a kardot és átadta. Ugyanakkor önkéntelenül is a GusuLan Szekta irányába pillantott. Eredetileg azt gondolta, Lan WangJi biztosan visszautasítja, hogy átadja kardját. De bár Lan WangJi arca ijesztően fagyos volt, minden várakozással ellentétben lecsatolta a kardját.

Yu asszony gúnyolódása pontos jóslatnak bizonyult. A kiképzést követő étkezések Qishanban igencsak szegényesek voltak. A Jiang YanLi által testükre aggatott finomságokat már régen elvették tőlük. Mindezek tetejébe a fiatal növendékek közül még senki nem gyakorolta a fényevést. Senki sem mondhatta, hogy nem volt nehéz dolguk.

A QishanWen Szekta úgynevezett “kiképzése” abból állt, hogy “A Wen Szekta Esszenciájának” példányainak másolatait osztották szét közöttük: a Wen Szekta múltbéli vezetőinek és legjobb harcművészeinek mondásait és a róluk szóló történeteket tartalmazó könyvecskéket. Wen Chao azonban minden egyes napon felettük pöffeszkedett. Mindenkinek beszédet mondott és elvárta, hogy éljenezzenek neki, minden szavát, minden cselekedetét követendő példának állította fel. Az éjjeli vadászatokra magával vitte a növendékeket és az első sorba kellett állniuk. Ők derítették fel az ösvényt, ők vonzották magukra a démonokat és fenevadakat, s ők küzdöttek minden erőfeszítésükkel, míg Wen Chao meg nem jelent az utolsó pillanatban, könnyedén leütve a zsákmányt, melyet mások már péppé vertek. Miután levágta a fejét, kérkedve járt körbe és mutogatta, miféle győzelmet ért el teljesen egyedül. Ha talált köztük bárkit, ki különösképp kedve ellen való volt, kihúzta közülük és mindenki előtt összeszidta, mintha disznónál is rosszabb lett volna.

Az elmúlt év során, amikor a QishanWen Szekta egy konferenciáján vettek részt, Wen Chao szintén részt vett az íjászversenyben Wei WuXiannal és a többiekkel együtt. Teljesen biztos volt benne, hogy elnyeri az első helyet, azt gondolván, teljesen természetes, hogy a többi ember átengedi számára a terepet. Három első lövésének következményeképp az első talált, a második elhibázta, a harmadik pedig rossz papírmasé bábúba repült. Azonnal ki kellett volna őt zárni, de visszautasította, a többiek pedig haboztak kihívni. Végül a számolások összesítése során a négy legjobb Wei WuXian, Lan XiChen, Jin ZiXuan és Lan WangJi volt. Ha nem kellett volna túl korán kiszállnia, Lan WangJi még jobban teljesített volna. Wen Chao nagyon megalázva érezte magát és ezért ezt a négyet gyűlölte a legjobban. Ez alkalommal Lan XiChen nem tudott jönni, ezért a másik háromra szállt rá, szidalmazva őket minden nap, fitogtatva hatalmát.

Az, aki a legtöbbet szenvedett, Jin ZiXuan volt. Úgy nőtt fel, hogy szülei a tenyerükön hordozták. Soha nem szenvedett el korábban ekkora megaláztatást. Ha a LanlingJin Szekta többi növendéke nem fogta volna vissza, valamint az a tény, hogy Wen ZhuLuval nem lehetett egyszerűen elbánni, szívesen megölte volna magát Wen Chaóval együtt már az első napon. Másfelől azonban Lan WangJi úgy festett, mint aki a belső béke és teljes közöny egy külöleges állapotát éli át, mintha csak lelke kiszállt volna a testéből. Wei WuXian pedig évekig megtapasztalta Yu asszony különféle dorgálási módszereit, amikor Lótuszmólóban élt. Mindig nevetni kezdett, ahányszor csak Wen Chao lelépett az emelvényről, szeme se rebbent ezekben a pillanatokban.

Ma, mint szokásosan, ismét a Wen Szekta növendékei ébresztették őket. Mint egy csordát, úgy hajtották őket éjjeli vadászatuk következő állomása felé.

A helynek, ahová ezúttal indultak, Alkonypatak hegy volt a neve.

Minél mélyebbre értek az erdőbe, annál vastagabbak lettek az ágak a fejeik fölött és annál nagyobbakra nőtt árnyékuk. A hulló levelek és a lépéseik zajától eltekintve semmi mást nem hallottak. A madarak, vadállatok és bogarak szokatlanul észrevehetetlenek maradtak a csend közepette.

Egy idő után egy patakhoz értek. A bugyogó víz felszínén elszórtan juharlevelek lebegtek. A hang és a látvány harmóniája észrevehetően enyhítette a sivár légkört. Még apró kacajokat is hallottak elölről.

Wei WuXian és Jiang Cheng menet közben annyi sértést szórt a Wen-kutyák fejére magukban motyogva, amennyit csak tudott. Amikor Wei WuXian egyszer véletlenül hátrafordult, fehérbe öltözött alakot pillantott meg. Lan WangJi nem volt messze tőle.

Lassú tempója folytán Lan WangJi eléggé lemaradt. Az elmúlt néhány napban számos olyan alkalom volt, amikor Wei WuXian meg akarta közelíteni, hogy elbeszélgessen vele a történtekről. De Lan WangJi mindig elfordult, valahányszor meglátta. Jiang Cheng is mindig beleöklözött, hogy ne okozzon bajt. Most, hogy ilyen közel haladtak egymáshoz, nem állta meg, hogy ne figyelje meg jobban. Wei WuXian hirtelen rájött, hogy bár Lan WangJi megpróbált annyira normálisan járni, amennyire csak lehetett, jobb lába könnyedébben ért a talajhoz, mint a bal, mintha nem tudott volna ránehezedni.

Ezt látván Wei WuXian lelassított és Lan WangJi mellé szegődött. Váll váll mellett haladva megkérdezte tőle:

- Mi történt a lábaddal?

Lan WangJi egyenesen előre meredt.

- Semmi.

Wei WuXian:

- Már úgyis bizalmas viszonyban vagyunk egymással, nem? Milyen hideg vagy – még csak egyetlen pillantást sem vetsz rám. Tényleg jól van a lábad?

Lan WangJi:

- Nem vagyunk bizalmas viszonyban.

Wei WuXian megfordult és hátrafelé kezdett gyalogolni, eltökélvén magában, hogy Lan WangJi akkor is rá fog nézni az arcára.

- Ne erőltesd magad, ha nincs rendben. Fáj a lábad, eltört? Mikor történt?

Pont amikor azt készült mondani, hogy “ne akard, hogy vigyelek”, törékeny illatfelhő csapta meg az orrát. Wei WuXian hátrafordult és oldalra nézett. Szemei azonnal felgyúltak.

Látván, hogy hirtelen elhallgatott, Lan WangJi tekintete követte a pillantását. Nagyjából egy tucat lányt látott együtt sétálva haladni. A középső egy réteg fátylat viselt halványvörös köntöse fölött. Amint a szél megfújta, a fátyol meglibbent. Alakja hátulról szemlélve kivételesen jónak látszott.

Őt nézte Wei WuXian.

Az egyik lány felnevetett.

- MianMian (2), az illatszeres zacskód igazán páratlan. Miután magamhoz vettem, alig tudtam elhajtani a rovarokat. Az illat is nagyon finom. Sokkal éberebbnek érzem magam tőle.
(2) “Mian” jelentése “puha, lágy”, de azt is jelentheti, “korlátlan, végtelen”.

A MianMiannak nevezett leány hangja valóban puha és édes volt.

- A zacskóban porított gyógynövények vannak. Sokféle módon hasznos lehet. Még mindig van nálam néhány. Akar valamelyikőtök egyet?

Wei WuXian odasöpört, mint a szélvihar.

- MianMian, adj nekem is egyet!

A leány meglepődött. Nem várta, hogy egy ismeretlen hang így rátör. Megfordulva megmutatta szép arcát, homlokát finoman összehúzta, miközben tudakolta:

- Ki vagy te? Miért nevezel te is MianMiannak?

Wei WuXian vigyorgott.

- Hallottam, hogy mindenki MianMiannak hív, gondoltam, ez a neved. Miért, nem?

Lan WangJi hidegen figyelte őket. Amikor meglátta, hogy már megint mit művel, Jiang Cheng kifejezően forgatta a szemeit.

MianMian orcái elpirultak.

- Nem nevezhetsz így!

Wei WuXian:

- Miért ne? És ehhez mit szólsz: ha megmondod nekem a neved, akkor nem hívlak többé MianMiannak. Mit gondolsz?

MianMian:

- Miért kellene megmondanom neked, csak azért, mert kérdezed? Mielőtt valaki más neve után érdeklődsz, nem kellene előbb a sajátodat megmondanod?

Wei WuXian:

- Persze, ha a nevem akarod. Ne feledd, a nevem “YuanDao”.

MianMian csendesen elpróbálta magában a “YuanDao” név kiejtését néhányszor. Nem emlékezett rá, hogy bármelyik szekta fiatal mesterének ilyen neve lett volna. De a fiú magabiztosságából és megjelenéséből ítélve nem gondolta, hogy átlagos növendék lett volna. Amikor rápillantott a Wei WuXian ajkának szögletében játszadozó, beugrató mosolyra, nem tudta megmondani, hol áll vele.

Hirtelen Lan WangJi mély hangja jött mögülük.

- Játék a szavakkal.

A lány azonnal rájött, hogy egy verssorral tréfálta meg: „végtelen mezsgyéi mérföldekre nyúlnak el a messzeségbe”. (3) Megvetően toppantott a lábával.
(3) Mianmian a végtelen mezsgyékre utal, míg „yuandao” jelentése „messzeség”.

- Ugyan ki nyúlna utánad? Nincs arcod!

A lányok összegörnyedve a nevetéstől cincogták:

- Wei WuXian, neked tényleg nincs arcod!

- Még sosem láttam senki ilyen bosszantót, mint te!

- Hadd áruljam el, a neve...

MianMian elvonszolta őket és maga is megfordult, hogy továbbálljon.

- Menjünk, menjünk! Nem mondhatod meg neki.

Wei WuXian utánuk kiabált.

- Elmehetsz, de adsz nekem egy zacskót, ugye?! Nem veszel rólam tudomást? Nem akarod? Ha nem, megkérdezek másokat, mi a neved. Biztosan akad valaki, aki hajlandó lesz nekem megmondani...

Mielőtt befejezhette volna, egy illatszeres zacskó repült felé. Egyenesen a mellkasa közepének szállt. Wei WuXian egy jajdulással úgy tett, mintha szívét sebezte volna meg, majd megpörgette a zacskót kezében, szalagját ujjai között tartva. Figyelte, ahogy Lan WangJi arckifejezése még hidegebbre vált.

- Mi van? - kérdezte. - Megint úgy nézel rám. Rendben, hol is tartottunk? Folytassuk. Mi lenne, ha vinnélek a hátamon?

Lan WangJi csendesen nézett rá.

- Mindenkivel ilyen ledéren viselkedsz?

Wei WuXian elgondolkodott egy pillanatra.

- Igen, azt hiszem?

Lan WangJi lenézett a földre. Csak egy perccel később válaszolt:

- Milyen arcátlan.

Összeszorított fogai közül préselte ki a két szót, némi különös gyűlölet vegyült belé. Még arra sem tartotta érdemesnek Wei WuXiant, hogy egy másik pillantással megajándékozza. Lan WangJi megfeszítette magát, hogy gyorsabban tudjon gyalogolni. Látván, hogy ismét a lábát erőlteti, Wei WuXian sietett megnyugtatni:

- Rendben van. Nem kell ilyen gyorsan menned. Inkább arrébb megyek.

Két lépéssel hármat megtéve gyorsan utolérte Jiang Chenget.

De Jiang Cheng se nézett rá sokkal szívélyesebben.

- Olyan nevetséges vagy! - mondta fenyegetően.

Wei WuXian:

- Nem mintha Lan Zhan lennél vagy ilyesmi, miért mondod mégis ugyanazt, mint ő? Az arca ma még rosszabb, mint egyébként. Mi a baj a lábával?

- Még mindig van időd vele foglalkozni? - kérdezte Jiang Cheng savanyúan. - Miért nem foglalkozol inkább saját magaddal?! Nem tudom, miféle trükkökkel szórakozik ezúttal ez az idióta Wen Chao, hogy valami barlangbejáratot kerestet velünk az Alkonypatak hegyen. Remélem, nem úgy lesz, mint múlt alkalommal, amikor köröznünk kellett és élő pajzsként szolgálni neki.

- Persze, hogy nem vág olyan nagyszerű arcot - suttogta mellettük az egyik növendék. - A múlt hónapban porig égették Felhőzugot. Még nem tudtátok, ugye?

Wei WuXian megrázkódott a hír hallatára.

- Porig égették?!

Az elmúlt pár napban Jiang Cheng túlságosan is sok hasonló történetet hallott, ezért ő nem volt úgy megdöbbenve, mint Wei WuXian.

- A Wen Szekta emberei?

A növendék:

- Mondhatjuk azt. Azt is mondhatjuk... hogy a Lan Szekta mindent maga égetett le. A Wen Szekta legidősebb fiúgyermeke, Wen Xu (4) Gusuba látogatott. Megvádolta valamivel a Lan Szekta vezetőjét és kényszerítette a Lan Szekta embereit, hogy égessék le saját rezidenciájukat! Valami csinos kis megnevezést akasztott rá, mint hogy „a hely megtisztítása, hogy újjászülethessen a tűz fényében”. Nemcsak Felhőzug, de a környező erdő nagy része is leégett. Csak ennyivel évszázados paradicsom pusztult el. A Lan Szekta vezetője súlyosan megsérült. Még azt sem tudjuk, életben van-e még. Ejj, ejj...
(4) Xu jelentése „felkelő nap”.

Wei WuXian:

- Lan Zhan lábának van ehhez köze?

A növendék:

- Persze. Az első hely, melyet Wen Xu leégetésre jelölt ki, a Könyvtár Pavilon volt. Kijelentette, hogy bárkit móresre fog tanítani, aki nem volt hajlandó megtanulni a leckét. Lan WangJi visszautasította. Wen Xu emberei megtámadták és eltörték az egyik lábát. Még meg sem gyógyult, most meg idevonszolták megint. Ki tudja, mit próbálnak meg csinálni?!

Wei WuXian alaposan végiggondolta. Amellett, hogy Wen Chao folyamatosan szidta, ezekben a napokban Lan WangJi igazán nem sokat gyalogolt. Mindig vagy állt, vagy ült, egy szót sem szólva. Olyasvalaki volt, aki mindennél magasabbra tartotta az illendő viselkedést, így természetesen nem engedhette meg, hogy bárki is észrevegye, megsérült a lába.

Mivel úgy tűnt, mintha megint oda akarna menni Lan WangJihoz, Jiang Cheng félrehúzta Wei WuXiant.

- Most meg mi a baj veled?! Még mindig ingerelni mernéd? Tényleg a saját sírodat ásod!

Wei WuXian:

- Nem fogom ingerelni. Nézd meg a lábát. Napok óta gyalogol rajta - a sebesülése biztosan rosszabbodott. Valószínűleg csak azért vált észrevehetővé, mert már tényleg nem tudja rejtegetni tovább. Ha így folytatja a gyaloglást, igen esélyes, hogy sosem fogja többet használni tudni a lábát. Vinni fogom.

Jiang Cheng még közelebb rántotta magához.

- Még csak nem is vagy vele bizalmas viszonyban! Nem látod, mennyire utál téged? Vinni fogod? Valószínűleg még egy lépéssel sem akarja, hogy közelebb kerülj hozzá.

Wei WuXian:

- Rendben van, ha utál - én nem utálom őt. A hátamra veszem abban a pillanatban, ahogy elkapom. Vajon képes lenne halálra fojtogatni, miközben a hátamon lóg?

- Még magunkra se tudunk vigyázni; hogy lenne időnk mások csipcsup ügyeivel foglalkozni? - figyelmeztette Jiang Cheng.

Wei WuXian:

- Először is, ez nem csipcsup ügy. Másodszor, ahogy állnak a dolgok, valakinek előbb-utóbb ezekkel is foglalkoznia kell!

Amint fojtott hangon vitatkoztak, az egyik Wen szolga odalépett hozzájuk és szidalmazni kezdte őket.

- Ne beszélgessetek egymás között! Figyeljetek arra, amit csináltok!

Miután a szolga távozott, egy kecses lány közelítette meg őket. A neve Wang LingJao volt. Egyike volt azon szolgáknak, akiket Wen Chao maga mellett tartott. De abból, ahogyan kiszolgálta, senkinek sem kellett több magyarázat. Wen Chao fő feleségének a cseléde volt egykor. Mivel szép volt, hamar az ágyába mászott, miután váltottak néhány pillantást úrnőjével. Ha valaki magasabb rangra kerül, akkor a körülötte lévők is részesülnek annak áldásaiból. A harcművészek világában még egy bizonyos YingchuanWang Szekta is megjelent.

Mivel mágikus ereje kevés volt, nem tudta használni a magasabb energiaszintet igénylő kardokat, ezért egy hosszú billogvasat tartott a kezében. Mindegyik Wen szolga kezében volt egy ilyen. Anélkül, hogy fel kellett volna hevíteni, fájdalmas sebet égetett azon, akihez hozzáérintették.

A billogot a kezében tartva Wang LingJiao pöffeszkedve zsémbelt:

- A Fiatal Wen Mester azt mondta nektek, hogy a bejáratot keressétek, akkor meg mit csináltok itt egymással sutyorogva?

Olyan időket éltek, amikor még egy egyszerű cseléd is, aki úgy kapaszkodott fel a ranglétrán, hogy másik lepedőbe hengergette magát, ilyen gőggel illetgethette magát előttük. Nem tudták, sírjanak-e vagy nevessenek.

Hirtelen egy kiáltás hangzott oldalról.

- Megvan!

Wang LingJiaónak nem volt ideje több figyelmet szentelni rájuk. Odafutott, hogy megnézze és felragyogott az arca:

- Fiatal Wen Mester! Megtalálták! A bejáratot!

Egy lyuk volt a földben, jól elrejtőzve egy öreg fügefa alatt, melynek olyan vastag volt a törzse, hogy három férfi kellett volna hozzá, hogy átérje. Az elsődleges indok, ami miatt nem találták, hogy a bejárat igen kicsi volt, még öt láb széles sem; a második, hogy a vastag, összekuszálódott gyökerek és indák masszív hálót szőttek elé, eltorlaszolva azt. Felette levelek és ágak, sár és kövek szőnyege húzódott, így szinte észrevehetetlenné vált.

A korhadt leveleket és sarat félrekotorták, a gyökereket elvagdosták, és sötét, kísérteties lyuk tárult fel előttük.

A bejárat mélyen a föld alá vezetett. A hideg levegő az arcukba vágott, hideg borzongást küldött végig a gerincükön. A belülre hulló kavicsok nem vertek visszhangot. Olyan volt, mintha a tengerbe süllyedtek volna.

Wen Chao úszott a boldogságban.

- Ez lesz az! Gyorsan, mindenki, lefelé!

Jin ZiXuan nem tudta tovább visszafogni magát.

- Idehoztál minket, azzal, hogy szörnyre vadászunk - mondta hidegen. - Akkor megkérdezhetem, miféle szörnyeteg ez? Ha előre tájékoztatsz bennünket, sokkal hatékonyabban tudunk együttműködni és nem zavarodunk annyira össze, mint múlt alkalommal.

Wen Chao:

- Tájékoztatni?

Felállt, előbb Jin ZiXuanra, majd saját magára mutatott.

- Mégis hányszor kell letisztáznom ezt, hogy emlékezz rá? Ne értsd félre. Ti csak engem szolgáló harcművészek vagytok. Én vagyok az, aki a parancsokat adja. Nincs szükségem másokra, hogy javaslatokat tegyenek nekem. Én vagyok az, aki a csatát irányítja és a csapatokat vezeti. És én vagyok az egyetlen, aki legyőzi a szörnyet!

Az „egyetlen” szót alaposan megnyomta. A fennkölt hangnem és a gőgős viselkedés egyszerre váltott ki nevetést és gyűlöletet mindazokból, akik hallották. Wang LingJiao rájuk förmedt:

- Nem hallottátok, amit a Fiatal Wen Mester mondott? Lefelé, de gyorsan!

Jin ZiXuan legelöl állt. Haragját visszafogva felemelte köntöse szegélyét, megragadta az egyik legvastagabb indát, és habozás nélkül leugrott a végtelen mély lyukba.

Ezúttal Wei WuXian mélységesen osztozni tudott az érzelmeiben. Mindegy, miféle lények kísértettek ebben a barlangban, velük szembenézni sokkal kényelmesebb volt, mint Wen Chaóval és társaival. Ha tovább engedi, hogy ez az átkozott páros a szemét szúrja, attól félt, hogy még a végén inkább kiszenved velük együtt!

Az emberek Jin ZiXuant követve egyesével leereszkedtek az üregbe.

Mivel a kényszerrel összeterelt növendékek csoportjának egyike sem rendelkezett már karddal, csak lassan tudtak mászni lefelé. Az indák végig benőtték a lyuk falát. Egészen erősek voltak és olyan vastagok, mint egy gyerek csuklója. Beléjük kapaszkodva Wei WuXian csendesen számolgatta, milyen mélyre jutnak, miközben nyugodt tempóban ereszkedett lefelé.

A lába végül mintegy harminc lábnyi ereszkedés után érintette a földet ismét.

Wen Chao kiabált feléjük néhány dolgot fenntről. Miután meggyőződött róla, hogy eléggé biztonságos a föld alatt, kardjával a lába alatt könnyedén leröppent, Wang LingJiaót a karjában hozva. Kis idő elteltével a növendékek és szolgák is egyesével földet értek.

- Remélhetőleg a zsákmány, amit le akar vadászni, ezúttal nem lesz túl nehéz - suttogta Jiang Cheng. - Nem tudom, van-e bármilyen másik kijárat. Ha a hullafaló vagy szörny rúg itt egy merészet, az ilyen hosszú inda kettétörhet és még csak elfutni se fogunk tudni.

A csoport többi tagja ugyanezt gondolta. Önkéntelenül is felpillantottak a bejárat kicsi, fehér foltjára. Mindannyian aggódtak.

Wen Chao leszökkent a kardjáról.

- Mit csak álldogáltok itt? Én kellek, hogy megtanítsam, mit kell tennetek? Menjetek!

A fiúkat bekergette a barlang mélységeibe.

Mivel fel kellett deríteniük az előttük húzódó utat, Wen Chao meghagyta a szolgáknak, hogy lássák el őket néhány fáklyával. A barlang mennyezete magas és széles volt, nem érte el a fáklyák fénye. Wei WuXian figyelmesen hallgatta a visszahangokat. Úgy érezte, minél mélyebben járnak, annál öblösebb volt a visszhang. Mintha már több, mint száz lábnyival jártak volna a föld alatt.

Az elöl haladó emberek igencsak résen voltak. Nem tudták, mennyi idő telhetett el, mikor végre egy mély medencéhez értek.

Ha a tó a föld felszíne felett lett volna, akkor is hatalmasnak lehetett volna nevezni. A víz kísértetiesen fekete volt. Helyenként mindenféle méretű, kőből alkotott szigetek álltak ki belőle.

Az út pedig elfogyott előlük.

De bár az út a végéhez ért, még mindig nem találták meg az éjjeli vadászat zsákmányát. Még azt sem tudták, pontosan mi volt az. Szívüket bizonytalanság töltötte el, még mindig feszesen fenntartották éberségüket.

Amikor semmiféle szörnyet nem látott, amire számított, Wen Chao szintén ideges lett. Miután átkozódott egy darabig, hirtelen ötlete támadt.

- Találjunk valakit, kössük meg magasra és véreztessük kicsit, hogy előcsalja ezt a dolgot.

A szörnyek rendszerint jobban áhítoztak a vérre, mint bármi másra. Egészen biztosan elő fogja csalni a vér szaga és a mozulatlan, levegőben lógó ember látványa!

Wang LingJiao azonnal egy lányra mutatott.

- Mit szólnál hozzá? - kérdezte.

A lány az volt, aki az illatszeres zacskókat osztogatta útközben, „MianMian”. Amikor hirtelen kiválasztották, elméje teljesen kiüresedett. Bár Wang LingJao választása teljesen véletlenszerűnek tűnt, valójában már hosszú ideje forralt valami hasonlót. A szekták a legtöbben fiúkat küldtek. Ezért a néhány lánynak Wen Chao akaratlanul is nagyobb figyelmet szentelt, különösen MianMiannak. Csinos volt és Wen Chao jó párszor zaklatta is, bár csak csendben tűrni tudta. Wang LingJiao mégis mindent látott és megvetette.

MianMian végre ráébredt, hogy tényleg őt választották ki. Arca csordultig telt félelemmel, néhány lépést hátratántorodott. Amikor Wen Chao meglátta, melyik lányt választotta ki Wang LingJiao, eszébe jutott, hogy még nem töltötte kedvét vele és úgy érezte, kár lenne érte.

- Ez? Másik nem jó?

Weng LingJiao olyan arcot vágott, mintha megbántódott volna.

- Miért egy másik? Én ezt választom. Ne mondd, hogy hiányozna neked!

Minden kacérságát latba vetette és Wen Chao a hetedik mennyországban érezte magát a gyönyörtől, szíve megolvadt. Azután egy pillantást vetve MianMian ruhájára megállapította, hogy nem a szektája egyik alklánjának tagja. Minden bizonnyal növendék volt, tökéletes csali lesz. Még ha oda is veszik, a szektája nem fogja piszkálni érte.

- Badarság! Miért gondolod, hogy hiányozna? Tégy, ahogy jól esik. Minden rajtad áll, JiaoJiao!

MianMian tudta, ha fellógatják a levegőbe, valószínűleg nem kerül le onnan élve. Megpróbált elfutni, de bármerre menekült is, az emberek összezártak előtte. Wei WuXian megrándult, de Jiang Chang szilárdan tartotta. MianMian hirtelen észrevette, hogy két ember teljesen mozdulatlan maradt. Reszketve a hátaik mögé rejtőzött.

Ez a kettő Jin ZiXuan és Lan WangJi volt.

Amint a Wen szolgák, akik azon voltak, hogy megkötözzék MianMiant, látták, hogy ez a kettő nem szándékozik megmozdulni, rájuk kiáltottak.

- Félre!

Lan WangJi közönyösen hallgatott.

Látván, hogy nem áll jól a helyzet, Wen Chao figyelmeztette őket:

- Miért álltok ott? Nem értitek az emberi beszédet? Vagy meg akarjátok menteni a bajba jutott hölgyet?

Jin ZiXuan felvonta a szemöldökét.

- Nem elég? Nem volt elég, hogy élő pajzsként használtad az embereket, most élő embereket akarsz kivéreztetni csaliként?!

Wei WuXian ezt némiképp meglepőnek találta. Szóval Jin ZuXuanba szorult némi bátorság.

Wen Chao rájuk mutatott.

- Lázadtok ellenem? Hadd figyelmeztesselek, már elég sokáig tűrtem. Most azonnal, lógassátok fel azt az elkényeztetett szukát ti magatok! Vagy ne várjátok, hogy szektátok bármely tagja épségben hazatérjen!

Jin ZiXuan gúnyosan mosolygott és nem adta be a derekát. Lan WangJi szintén úgy festett, mint aki semmit se hallott, olyan mozdulatlanul állt, mintha meditálna.

Az egyik GusuLan növendék oldalt állva azonban reszketni kezdett, amikor meghallotta Wen Chao fenyegető szavait. Végül nem tudta tovább tűrtőztetni magát, odafutott, megragadta MianMiant és elkezdte összekötözni. Lan WangJi szemöldöke megrándult. Azonnal félrelökte a növendéket.

Bár semmit nem szólt, az a pillantás, amit a növendékre lövellt, több, mint hatásos volt. Mindenki számára világos volt, mint jelentett: igazán szégyen, hogy a GusuLan Szekta ilyen növendéket nevelt, mint te!

A növendék vállai reszkettek, ahogy lassan elhátrált, képtelenül arra, hogy a többiek szemébe nézzen.

- Hohó! - suttogta Wei WuXian Jiang Chengnek. - Lan Zhan személyiségét alapul véve ez nem fog jól végződni.

Jiang Cheng szintén ökölbe szorította a kezét.

Ilyen helyzetben már lehetetlen volt csak magára gondolnia és reménykednie abban, hogy nem fog vér folyni!

Wen Chao dühöngve ordítozott.

- Hogy merészeled! Öljétek meg őket!

Néhány Wen növendék előhúzta a kardját, Lan WangJi és Jin ZiXuan felé rontottak. A „Magolvasztó kéz”, Wen ZhuLiu háta mögött összefont kézzel állt Wen Chao mögött. Nem támadott, mintha szükségtelennek tartotta volna. Igaza volt, a két fiúval szemben mind fegyverek, mind számok tekintetében erőfölényben voltak. Továbbá, az elmúlt napok folytonos menetelése miatt mindketten eléggé rossz állapotban voltak, nem is említve, hogy Lan WangJi sebesült volt. Egészen bizonyosan nem tartanak ki sokáig. Amint figyelte, ahogy beosztottai a párossal harcolnak, Wen Chao úgy festett, mint akinek sokat javult a hangulata. Kiköpött.

- Visszabeszélni nekem - mit gondoltatok, kik vagytok? Az ilyen emberek, mint ti, megérdemlik a halált.

Vigyorgó hang szólt oldalról:

- Úgy van. Mindenkit, aki elnyom másokat és gonoszat tesz klánja hatalma mögé bújva, meg kell ölni. És nem csak megölni, de le is fejezni őket, hogy tízezrek gyalázhassák őket, s hogy példájuk okulásul szolgáljon.

Ezt hallván Wen Chao megperdült.

Mit mondtál?

Wei WuXian meglepettnek tettette magát.

- Szükséged van rá, hogy elismételjem? Hát hogyne. Mindenkit, aki elnyom másokat és gonoszat tesz klánja hatalma mögé bújva, meg kell ölni. És nem csak megölni, de le is fejezni őket, hogy tízezrek gyalázhassák őket, s hogy példájuk okulásul szolgáljon. Ezúttal jól hallottad?

Wen ZhuLiu eltöprengeni látszott, ahogy Wei WuXianra pillantott. Wen Chao felrobbant mérgében.

- Hogy mersz ilyen képtelen, vérlázító és elbizakodott szavakat mondani nekem?

Wei WuXian előbb egy hanyag pffft-tel válaszolt, majd azonnal féktelen nevetésben tört ki.

Mindenki megdöbbent szemei előtt annyira nevetett, hogy szinte kifogyott a lélegzetből, és Jiang Cheng vállába kapaszkodott, úgy nyögte:

- Képtelen? Vérlázító? Azt kell mondanom, rád illenek ezek a szavak! Wen Chao, tudod, ki volt az, aki ezeket a szavakat mondta? Biztos vagyok benne, hogy nem tudod, ugye? Hadd mondjam el neked. Ezeket a szektád leg-leg-leg-leg-leghíresebb harcművésze mondta, az, aki az egészet alapította, Wen Mao. Azt merted mondani, hogy az egyik ősöd kinyilatkoztatásai képtelenek és vérlázítóak? Jól mondtad, nagyon jól mondtad! Hahahahaha.....

A A Wen Szekta Esszenciájának gyűjteményében, melyet kezükbe adtak, még a leghétköznapibb, semmitmondó megjegyzések is agyon voltak elemezve, mélységes jelentőségükkel kivételesen különc módon kérkedve. Wei WuXiannak semmi kedve meg volt megtanulni, sőt mély undort érzett, már amikor csak átpörgette a lapokat. Wen Maonak ezen megjegyzését azonban igazán ironikusnak találta, ezért tudta könnyedén felidézni.

Wen Chao arcszíne a vörös és a fehér között váltakozott. Wei WuXian hozzátette:

- Ja igen, mi is volt a vádirat azok ellen, akik megsértették a Wen Szekta híres harcművészeit? Hogy kell őket megbüntetni? Ha jól emlékszem, kivégzés jár érte, nem? Ó igen, nagyon remek, most meghalhatsz.

Wen Chao nem tudta magát tovább fékezni, kivonta kardját és Wei WuXianra vetette magát. Ezzel ki is vetődött a Wen ZhuLiu által védelmezni tudott területről.

Wen ZhuLiu mindig ahhoz volt szokva, hogy mások ellen védekezzen. Soha nem várta, hogy Wen Chao szabad akaratából elmozdul mellőle. A hirtelen nehézséggel farkasszemet nézve valahogyan nem tudott időben reagálni. Wen WuXian azonban, amíg Wen Chaót ingerelte, pontosan várta ennek a fékezhetetlen dühnek a kitörését. Cseppet sem fakult mosolya az ajkán, ahogyan a villámlás sebességével támadott. A másodperc tört része alatt elvette tőle a kardot és teljesen visszájára fordította a helyzetet, Wen Chaot egyetlen mozdulattal foglyul ejtette!

Miközben egyik kézzel markolta Wen Chaót, ugrott néhányat és az egyik, tóban álló kis szigetre érkezett, hogy tartsa a távolságot Wen ZhuLiutól. A másik kezéven a kardot tartotta Wen Chao nyakához, figyelmeztetve:

- Senki se mozduljon! Ha nem vagytok elég óvatosak, még úgy döntök, hogy kieresztek némi vért a ti Fiatal Wen Mesteretekből!

Wen Chao sikoltozott:

- Álljatok meg! Ne mozduljatok!

A Lan WangJit és Jin ZiXuant körülvevő növendékek végre felhagytak a támadással.

- Magolvasztó kéz, te se mozdulj! - kiáltotta Wei WuXian. - Tudod, milyen vérmérséklete van a Wen Szekta vezetőjének! Az urad a kezeim között van. Ha egyetlen csepp vért veszít, az itt jelenlévők egyike sem remélheti, hogy életben marad, beleértve téged is!

Wen ZhuLiu leeresztette a karjait, éppúgy, ahogy Wei WuXian számított rá. Amikor látta, hogy uralja a helyzetet, Wei WuXian épp meg akart szólalni, amikor hirtelen azt érezte, hogy az egész föld megremeg alatta.

Érzékei azonnal riadót fújtak.

- Jiang Cheng! Mi ez, földrengés?

Egy föld alatti barlangban voltak. Ha földrengés vagy földcsuszamlás történt, kivételesen irtózatos lett volna az is, ha a bejárat torlaszolódik el, de az is, ha élve eltemettetnek. Jiang Cheng azonban így válaszolt:

- Nem!

De Wei WuXian érezte, ahogy a föld remegése egyre erősödik. A penge szinte érintette Wen Chao torkát párszor, sikoltozásra késztetve. Jiang Cheng azonnal odakiáltott neki:

- Nem földrengés - az a dolog mozog a lábad alatt!!!

Wei WuXian is észrevette. Nem a föld remegett, csupán az a kis sziget, melyre átugrott. Nem csak rengett, de egyre és egyre emelkedett. Víz feletti része egyre és egyre nagyobb lett.

Végül ráébredt. Ez nem sziget volt, hanem egy hatalmas teremtmény, mely a tó mélységeiben rejtőzött - épp a fenevad páncélján álltak!

A „sziget” gyors ütemben a part felé indult.

Az ismeretlen szörny közeledése bénító nyomást gyakorolt rájuk. Néhányuktól - Lan WangJi, Jin ZiXuan, Jiang Cheng és Wen ZhuLiu - mindannyian támolyogva hátráltak. Amikor már mindannyian azt gondolták, rájuk veti magát bármelyik pillanatban, a közeledés megállt.

Az alvó szörnyet Wei WuXian ébresztette, amikor a hátára szökkent. Wei WuXian ezek után nem mert semmilyen hirtelen mozdulatot tenni. Ott maradt, ahol volt és várakozott.

A „szigetet” körülvevő vízen néhány szokatlanul fényes vörösben játszó juharlevél úszott lassan.

A levelek alatt, a tó mélyén volt valami, ami úgy festett, mint egy pár ragyogó bronztükör.

A bronztükrök egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, egyre közelebb és közelebb kerültek. Wei WuXian visszafojtottan felhördült. Wen Chaót magával vonszolva épp akkor lépett hátra, amikor a lába alatt a „sziget” megrázkódott és hirtelen emelkedni kezdett. A szörnyeteg nagy, szénfekete feje, búbján néhány juharlevéllel kibukkant a vízből!

Különböző hangmagasságú sikolyoktól kísérve az állat lassan hátrafordította a fejét, óriási szemeivel rábámult a két, hátán álló emberre.

A szörny kerek feje igen különösen festett, egyszerre hasonlított teknősre és kígyóra. Ha valaki csak a fejét nézte, inkább látszott gigantikus kígyónak, de testét tekintve, mely már nagyrészt kiemelkedett a vízből, olyannak tűnt inkább, mint egy...

Wei WuXian:

- Micsoda hatalmas... teknős...

Nem átlagos teknős volt ez.

Ha hirtelen Lótuszmóló edzőterein álltak volna, egyedül a páncélja betöltötte volna az egész küzdőteret. Még három megtermett férfi se tudta volna átfogni a nyakát. Továbbá, egy átlagos teknős nem tudott volna ilyen kígyónyi hosszú, ingadozó fejet kinyújtani páncéljából, melynek szája tele volt sárga, keszekusza fogsorral. Még kevésbé lett volna négy éles karma, melyek igencsak fürgének látszottak.

Wei WuXian farkasszemet nézett egy nagy, arany szempárral. Pupillája csak szűk rés volt, mely folyamatosan tágult és szűkült, mintha szemei elvesztenék, majd újra megtalálnák a fókuszt, nem igazán jól látva, mi van a hátán.

Úgy tűnt, hogy az állatnak a látása is kígyóéhoz volt hasonlatos - nem túl jó. Amíg nem mozdulnak, talán nem veszi őket észre.

Hirtelen két erős vízsugár lövellt ki a teknős orrlyukain.

A víz felszínén lebegő juharlevelek túl közel estek az orrához. Valószínűleg azért fújtatott egy nagyot, mert csiklandozták. Wei WuXian még mindig moccanatlanul állt, mintha csak szobor volna. De a hirtelen mozgástól Wen Chao halálra rémült.

Wen Chao tudta, hogy a szörnyeteg jobban szereti az öldöklést bármi másnál. Amikor látta, hogy vizet lövell az orrából, biztosra vette, hogy mindjárt őrjöngeni kezd. Ügyet sem vetve többé a nyakának szorított kardra a parton álló Wen ZhuLiu felé kezdett sikoltozni:

- Miért nem segítesz?! Segíts! Mire vársz?!

Jiang Cheng átkozódni kezdett összeszorított fogain keresztül.

- Az az idióta!

A szemei előtt lévő két, furcsa dolog közül az egyik hirtelen tekeregni kezdett, mint a kukac és fülhasogató hangokat adott ki. A teknőst ez módfelett felingerelte. Kígyószerű feje gyorsan visszahúzódott, majd kivágódott. Sárga és fekete fogai szélesre tárultak, amint a saját háta felé kapott!

Wei WuXian megmozdította a karját. Wen Chao kardja kilőtt nyílvessző sebességével repült arrafelé, ahol a szörnyeteg szívének kellett lennie. (5)
(5) Az ősi Kínában úgy tartották, hogy egy kígyó szíve pontosan hét inchel lejjebb található a nyakán.

Azonban, mivel fekete pikkelyek borították, a szörny feje olyan kemény volt, mint valami páncél. Mintha egy darab vas lett volna csupán, a kard pengéje felszikrázott egy csattanás kíséretében, mielőtt a vízbe hullott volna. A teknős habozni látszott. Nagy szemgolyói elfordultak, hogy megnézzék a karcsú tárgyat, mely még a víz alatt is világított. A lehetőséget megragadva Wei WuXian meglökte magát lábaival és Wen Chaóval együtt a levegőbe ugrott, át egy másik szigetre, miközben azt gondolta magában: Kérlek, ne mondd azt, hogy ez is egy hatalmas teknős!

Hirtelen hallotta, ahogy Jiang Cheng felkiált.

- Nézz hátra! A Magolvasztó kéz jön!

Wei WuXian épp időben pördült meg, hogy lássa, amint egy pár nagy kéz hang nélkül megjelenik mögötte. Reflexből ütött, hogy kivédje Wen ZhuLiu támadását. Érezte, amint szokatlanul erős és sötét energia árad Wen ZhuLiuból, mintha csak valami magába akarta volna szippantani a karját. Wei WuXian ösztönösen azonnal visszahúzta a kezét, Wen ZhuLiu pedig kihasználta az alkalmat, hogy elragadja tőle Wen Chaót, visszaugorva vele a partra. Wei WuXian átkozódott magában és követte őket. Minden Wen növendék levette az íjat a hátáról és folyamatosan hátráltak, miközben a szörnyet célozták. Nyílvesszők záporoztak az égből, hangos csendüléssel ütődtek a bestia pikkelyeinek és páncéljának. Szikrák pattogtak mindenfelé. Bár a csata meglehetősen hevesnek látszott, a valóságban teljesen hasztalan volt. Egyetlen nyílvessző sem tudott halálos sebet ejteni. Nem okoztak nagyobb kárt, mint hogy megcsiklandozták vele. A nagy fej jobbra-balra ingott. A páncélját fedő bőr fekete sziklának látszott. Még amikor a nyílvesszők eltalálták, akkor sem tudtak mélyre hatolni bele.

Wei WuXian figyelte az egyik lihegő Wen növendéket, aki újabb nyilat helyezett íjára. Küszködött, hogy megfeszítse, de még teljesen hátra sem tudta húzni. Végül nem bírta tovább nézni. Wei WuXian megragadta az íjat és félrerúgta a növendéket. Három nyílvessző maradt a tegezben. Egyszerre helyezte őket a húrra, teljesen megfeszítette, majd célzott. Az íj húrja csikorgott a füle mellett. Épp amikor el akarta ereszteni, hirtelen sikoltozást hallott a háta mögül.

A sikoltozás félelemmel volt tele. Megfordulva Wei WuXian Wang LingJiaót látta, aki három szolgának parancsolgatott. Kettejük erőszakosan lefogta MianMiant, az arcát markolva, míg a harmadik felemelte a kezében tartott billogvasat és egyenesen az arca felé közelítette!

A vas hegye olyan forró volt, hogy sistergett és vörös fénnyel világított. Wei WuXian némileg távolabb állt tőlük. Látván, mi történik, azonnal módosította a célzást és elengedte a húrt.

A három nyílvessző egyszerre lőtt ki és mindegyikük eltalált egy-egy szolgát. Hang nélkül zuhantak a földre. De még mielőtt az íj húrja megszűnt volna rezegni, Wang LingJao hirtelen megragadta a földre esett billogot. Belemarkolt MianMian hajába és egyenesen az arca felé irányozta!

Bár Wang LingJiao harcművészetének szinte igen alacsony volt, mégis gyorsan, kegyetlenül mozdult. Ha sikerül megbélyegeznie, MianMiannak talán megmarad a szeme, de arca tökéletesen tönkre lesz téve. Micsoda egy nő az ilyen, aki még ilyen veszélyes körülmények között is, mikor más emberek egy szempillantás leforgása alatt menekülőre fogják a dolgot, még mindig csak arra gondol, hogyan ártson másoknak!

A többi növendék mind nyilakat lődözött, teljes figyelmüket a szörnyre fordították. Kettejükhöz közel senki sem volt. Wei WuXian kifogyott a nyílvesszőkből és nem volt elég ideje arra, hogy másét elragadja. A körülmények sürgetőek voltak, ezért odarohant, egyik kezében lesújtott a MianMian haját fogva tartó karra, másik keze erőteljes csapást mért Wang LingJao mellkasára.

A csapás erejétől Wang LingJiao vért köpött fel és hátrarepült.

A vasbillog vége azonban már Wei WuXian mellkasához nyomódott.

Wei WuXian megérezte a mgperzselt ruha és bőr szagát, együtt az égett hús irtóztató bűzével. Kulcscsontja alatt, a szívéhez közel mindent elsöprő fájdalom hasított belé.

Összeszorította a fogát, de így sem tudta visszatartani a fájdalmas ordítást, mely végül kiszakadt a torkából.

De ütése legalább nem volt gyenge. Wang LingJiao hátrarepült, vér fröcskölt szét, és amint földet ért, jajveszékelni kezdett. Jiang Cheng tenyerének éle feje tetejét célozta. Wen Chao felsikoltott:

- JiaoJiao! JiaoJiao! Gyorsan, hozzátok ide JiaoJiaót!

Wen ZhuLiu enyhén összevonta a szemöldökét. Egy szó nélkül odasietett, kivédte Jiang Cheng csapását és magával vitte Wang LingJiaót, Wen Chao lába elé dobva. Wang LingJiao a karjaiba vetette magát, még mindig vért öklendezve fel, miközben a szemét is kiüvöltötte. Jiang Cheng utánuk eredt, hogy megküzdjön Wen ZhuLiuval. Wen Chao látta, hogy szemei vérbe borultak, arckifejezése rettenetes volt. A többi növendék szintén felhergelődött, és közben ott volt a gigantikus szörny is a tóban, mellső lábával máris a partra lépett. Wen Chaót elfogta a rémület.

- Visszavonulni, visszavonulni! Most azonnal visszavonulás!

Minden beosztottja csak nagy erőfeszítések árán tartotta magát már eddig is, régóta várták, hogy kiadja a parancsot a visszavonulásra. Ezeket a szavakat hallván kardjaikra ugrottak és azonnal elrepültek. Mivel Wen Chao kardját Wei WuXian a medencébe hajította, ezért valaki másét orozta el és Wang LingJiaóval a karjaiban felpattant rá. Egy huss-al szempillantás alatt eltűntek. A növendékek és a szolgák szorosan mögötte követték. Jin ZiXuan felkiáltott:

- Hagyjátok abba a harcot! Menjünk!

A növendékek amúgy sem szándékoztak tovább küzdeni, különösen olyan szörny ellen nem, ami mintha egy csupa sziklából álló hegy lenne. De amikor odafutottak, ahol a lyuk volt, látták, hogy a lemászáshoz használt inda egy kupacban hever a földön, mint valami döglött kígyó.

JinZiXuan fújtatott.

- Azok az ebtolvajok! Elvágták az indát!

Az inda nélkül nem tudtak felmászni a meredek, sáros falon. A lyuk kicsit több, mint harminc lábnyira volt a fejük felett, fehér fénye sértette a szemüket. Nem sokkal később azonban a fény kezdett fakulni, mintha a tiangou (6) kiharapott volna egy darabot a holdból.
(6) A tiangou egy vadászkutya a kínai mitológiában, amikor hold fogyatkozik, akkor az azért van, mert kiharap belőle darabokat; majd visszaöklendezi azokat, amikor a hold megtelik.

Valaki felkiáltott:

- Elzárják a bejáratot!

Amint ezt kimondta, a maradék fehér fény is eltűnt.

Mélyen a föld alatt nem maradt semmi másuk, mint néhány égő fáklya, mely világította a fiatal, habozó arcokat. Senki sem tudta, mit mondjon. Majd Jin ZiXuan átkozódása törte meg a halotti csendet.

- … Az az átkozott páros tényleg megtette ezt velünk, ugye?

- Rendben leszünk, még ha nem is tudunk kijutni… – mormolta az egyik fiú. – Az apám és az anyám értem fog jönni, hogy megtaláljanak. Ha ezt meghallják, biztosan keresni fognak.

Néhányan egyetértettek, de rögvest ezután valaki más szólalt meg remegő hangon:

- Biztosan azt hiszik, hogy még mindig a kiképzésen vagyunk Qishanban. Hogy kereshetnének… ? Emellett, miután a Wen Szekta emberei elfutottak, biztosan nem fogják megmondani az igazat. Biztosan kitalálnak valami kifogást… Mi pedig szépen itt maradunk…

- Csak várhatunk itt lenn a barlangban… étel nélkül… a szörnnyel…

Amint Jiang Cheng lassan odasétált és feltámogatta Wei WuXiant, épp meghallották a beszélgetésből az “étel nélkül” részt.

Wei WuXian:

- Jiang Cheng, van itt egy darab sült hús. Meg akarod enni?

Jiang Cheng:

- Menj a fenébe! Tényleg nem tanulsz a leckéből, ugye? Mit gondolsz mégis, milyen helyzetben vagyunk? Nem tudod, mennyire szeretném a szádat összevarrni.

Lan WangJi világos színű szemei megállapodtak rajtuk. Rögvest azután MianMianra vándoroltak, aki mögöttük állt, teljesen kétségbeesve, mit tegyen. Könnyek csíkozták az arcát amint folytatta a szipogást, kezeivel köntösét szorította, miközben újra és újra mondogatta: “sajnálom, sajnálom, sajnálom”. Wei WuXian befogta a füleit:

- Hé, hagyd abba a sírást, oké? Én vagyok az, aki megégett, nem te. Ne mondd nekem, hogy azt akarod, még fel is vidítsalak! Mi lenne, ha te vidítanál fel engem? Oké, elég, Jiang Cheng, ne cipelj tovább. Nem tört el a lábam.

A lányok körülfogták MianMiant és ők is szipogni kezdtek.

Lan WangJi pillantása elfordult róluk és ő maga is indulni készült.

Jiang Cheng:

- Fiatal Lan Mester, hova mész? A szörnyeteg még mindig a tóban lapul.

Lan WangJi:

- Visszamegyek a tóhoz. Van kiút.

Amikor a fiúk meghallották, hogy van mód a kijutásra, még a kiabálást is abbahagyták. Wei WuXian:

- Mi az?

Lan WangJi:

- Levelek vannak a tóban.

Bár a mondat eléggé furcsán hangzott, Wei WuXian egyszeriben megértette.

A szörny lakhelyéül szolgáló, sötét vizű medence felszínén valóban úszott néhány levél. De a barlang belsejében sem juharfák nem voltak, sem az emberi tevékenységnek semmi nyoma nem látszott, a bejárat mellett is csak egy fügefa állt. A juharlevelek azonban tűzvörösek voltak, mutatván, hogy még frissek. Amikor lejöttek a hegy oldalán, szintén megpillantottak néhány levelet a patak vizében lebegni.

Jang Chiang is rájött.

- A medence mélyén valószínűleg van egy hasadék, mely kapcsolódik a földfelszín vizeihez. Onnan sodródhattak ide a juharlevelek az erdei patakból.

Valaki félénk hangon megszólalt:

- De… honnan tudjuk, hogy elég nagy-e a nyílás ahhoz, hogy átférjenek rajta az emerek? Mi van, ha nagyon kicsi, csak valami szűk rés?

Jin ZiXuan összevonta a szemöldökét.

- A szörny pedig még makacsul figyel minket a tóból.

Wei WuXian felemelte köntöse hajtókáját, egyik kezével finoman legyezgette a sebet a ruhája alatt.

- Ha van remény, akkor menjünk. Akárhogyan is, ez még mindig jobb, mint várni a szüleinkre itt, semmit nem téve. És mi van, ha figyel a tóból? Ki tudjuk csalni onnan.

Némi tárgyalás után a fiúk csoportja visszament ugyanazon az úton, ahonnan jöttek.

Egy mélyedésben elbújva a barlangon belül csendben kandikáltak a szörny felé.

Testének legnagyobb része még mindig a tóban ázott. A teknőspáncélból hosszú kígyótest tekergett elő. Megközelítette a partot, kitátotta állkapcsát, és finoman fogai közé kapott egy holttestet, mielőtt visszahúzódott volna, magával vonszolva a hullát sötét, erődítményszerű páncélja belsejébe. Mintha ott akarta volna nyugodtan kiélvezni az ízét.

Wei WuXian előredobott egy fáklyát. A barlang egyik oldalának ütődött.

A föld mélyének sír csendjében a hang különösen felerősödve szólt. A szörny feje azonnal előbukkant a páncélból. Keskeny pupilláiban tükröződött a hevesen lobogó fáklyaláng. Mivel ösztönösen rátámadt mindenre, amiből fény vagy hő áradt, lassan kinyújtotta felé a nyakát.

Mögötte Jiang Cheng csendesen belecsobbant a vízbe.

A YunmengJiang Szekta víz mellett telepedett le. Növendékei úszótudománya mind kivételesen jó volt. Abban a pillanatban, amikor Jiang Cheng alámerült, a hulllámok azonnal elcsitultak. A víz felszíne még csak nem is fodrozódott. Mindenki a tavat bámulta, időnként szemmel tartva a teknőst is. Amikor látták, hogy a nagy, fekete fej még mindig habozva kering a fákyla körül, mintha vívódna magában, hogy megközelítse-e jobban vagy sem, elszorult a szívük.

Hirtelen, mintha végül elhatározta volna, hogy mégis belekóstol, közelebb tolta az orrát. A lobogó lángok azonnal megperzselték.

A szörny feje visszarándult. Két vízsugár lövellt ki orrlyukaiból és eloltotta a fáklyát. Ezzel egyidőben Jiang Cheng kibukkant a vízből és mély levegőt vett. Érezvén, hogy behatoló jár a területén, a szörny megrázta a fejét és Jiang Cheng felé mozdult.

Látván a helyzetet, Wei WuXian az ujjába harapott, majd valami kivehetetlen ábrát rajzolt a tenyerére. Kirohant a mélyedésből, ahol rejtőztek, és tenyerét a földre csapta. Amint elvette a kezét, embernyi magas lángok csaptak fel a földről!

A szörny meglepetten hátranézett, majd megfordult. Jiang Cheng kihasználta a lehetőséget, hogy kimásszon a partra, és odakiáltott hozzájuk:

- Van egy nyílás a fenéken, nem is túl kicsi!

Wei WuXian:

- Milyen kicsi az a nem túl kicsi?

Jiang Cheng:

- Nagyjából féltucat átfér rajta egyszerre!

- Mindenki, figyeljetek! – kiabálta Wei WuXian. – Kövessétek Jiang Chenget és ússzatok át a víz alatti nyíláson! Azok, akik nem sebesültek meg, vigyázzanak azokra, akik igen. Azok, akik tudnak úszni, vigyázzanak azokra, akik nem. Féltucat tud átúszni egyszerre, ne tülekedjetek! Most! Menjetek!

Amint kimondta, a fellobbant láng lassan kialudt. Elhátrált tízegynéhány lépést a másik irányba, majd ismét a földre csapta tenyerét, másik tűzvihart küldve előre. A szörny arany szemei vörösnek látszottak a lángok fényében. Égési sebektől gyötörve meglengette mellső lábait és a tűz felé mászott, hegynyi testét maga után vonszolva.

Jiang Cheng tombolt.

- Mit csinálsz?

Wei WuXian:

- Te mit csinálsz? Vidd le őket oda!

Sikeresen kicsalta a szörnyet a vízből a partra. Ha nem indulnak most, mire várnak még? Jiang Cheng összeszorította a fogait.

- Mindenki, ide! Azok, akik tudnak egyedül úszni, álljanak a bal oldalra; azok, akik nem, jobbra!

Wei WuXian megvizsgálta a barlang belsejét, miközben elhátrált a lángokkal. Hirtelen fájdalom hasított a karjába. Lenézett és látta, hogy eltalálta egy nyílvessző. A Lan Szekta növendéke, akit korábban Lan WangJi olyan lesújtó pillantással illetett, felvette az egyik íjat, amit a Wen Szekta hagyott el, és rálőtt a szörnyre. De talán mert rádöbbent, mennyire félelmetesen fürge volt, keze megcsúszott és a nyílvessző célt tévesztett, Wei WuXiant találva el a teknős helyett. Wei WuXiannak nem volt ideje kirántani a vesszőt, ismét a földre csapta tenyerét. Csak azután átkozódott, hogy a láng újra felcsapott.

- Vissza!!! Ne csinálj még több bajt nekem!

A növendék eredetileg egyetlen lövéssel el akarta találni a szörny valamely létfontosságú szervét, hogy legalább némi arcot visszaszerezzen abból, amit elvesztett. Erre azonban nem számított. Sápadtabb arccal, mint valaha, belevetette magát a vízbe és olyan gyorsan menekült, amennyire csak tudott.

- Gyere át ide! – sürgette Jiang Cheng Wei WuXiant.

Wei WuXian:

- Fogok!

Jiang Cheng mellett még három növendék állt, akik nem tudtak úszni. Ez volt az utolsó adag. Tudta, hogy nem tudnak tovább várni és alá kell merülnie Wei WuXian nélkül. Wei WuXian csak akkor látta át a helyzetet, amikor kihúzta a karjából a nyílvesszőt. Jaj ne!

A vérszag felingerelte a szörnyet. Nyaka hirtelen még jobban megnyúlt, mint eddig bármikor, agyarai szélesre tárultak!

Mielőtt Wei WuXian ki tudta volna gondolni, mit tegyen, teste megbillent, ahogy valaki félrelökte.

Lan WangJi taszította el az útból.

A lehetőséget megragadva a szörny állkapcsai összezárultak Lan WangJi lábán.

Wei WuXian jobb lába pusztán attól megsajdult, hogy látta a jelenetet. Lan WangJi arca még mindig kifejezéstelen maradt. Csak enyhén összeráncolta a homlokát. A szörny azonban elkezdte vonszolni magával!

A szörny méretéből és harapásának erejéből ítélve könnyedén derékból ketté tudott harapni bárkit. Szerencsére úgy tűnt, nem szerette őket egyből felfalni. Miután beleharapott valakibe, akár élőbe, akár holtba, visszahúzódott páncélja menedékébe, hogy ott fogyassza el szép lassan. Máskülönben, ha nagyobb erővel harapott volna, Lan WangJi lába már eltört volna. De a páncél kiváltképp kemény volt, áthatolhatatlan minden penge számára. Ha sikerül oda bevonszolnia Lan WangJit, valószínűleg sosem kerül ki onnan többé élve!

Wei WuXian futásnak eredt. Épp amikor a fej készült behúzódni belülre, előrevetette magát és belecsimpaszkodott a felső állkapocs egyik fogába.

Ereje sosem vetekedhetett volna a szörnyével. De ilyen élet-halál helyzetben mintha emberfeletti erő robbant volna fel benne. Lábait a teknőspáncélnak vetette, kezeivel belekapaszkodott az agyarba és nem eresztette, történjen bármi. Mint valami tüske, testével torlaszolta el a bejáratot, megakadályozva a szörnyet, hogy visszavonuljon és esélye legyen kiélvezni az ínyencséget.

Lan WangJi nem számított rá, hogy még ilyen körülmények között is vele marad. Teljesen ledöbbent.

Wei WuXian attól félt, hogy a szörny kitörhet a szorításból és vagy élve felfalja mindkettejüket, vagy leharapja Lan WangJi lábát. Jobb kezével tovább kapaszkodott a felső agyarba, miközben bal kezével megragadott egy also agyarat. Kezeivel a két ellentétes irányba feszítette őket, karjai teljes erejét bevette, mintha az élete múlott volna rajta, az erek a homlokán úgy kidagadtak, hogy úgy tűnt, mintjárt szétrobbannak. Az arca vérvörös volt.

A dupla fogsor már mélyen járt Lan WangJi vérében és csontjaiban. De állkapcsa mégis lassan nyílásra kényszerült!

Végül az állkapocs nem tudta tovább szorítani zsákmányát. Lan WangJi a tóba zuhant. Látván, hogy biztonságban van, Wei WuXian szinte isteni ereje egyszeriben tovaszállt. Képtelen volt tovább megtartani a szörny állkapcsát, így hirtelen elengedte. Mindkét fogsor kiálló agyarai összezárultak egymáson, akkora visszhangot keltve a csattanással, mintha egy szikla repedt volna ketté!

Wei WuXian is a vízbe hullott, épp Lan WangJi mellé érkezett. Egy fordulattal irányba került és egy kézzel megragadva Lan WangJit úszni kezdett. Hamarosan jó néhány lábbal arrébb kerültek, hosszú hullám fodrozódott a nyomukban. A partra jutva feldobta Lan WangJit a hátára és azonnal futni kezdett.

- Te? – tört ki Lan WangJiból.

Wei WuXian:

- Én vagyok! Kellemes meglepetés?

A hátán billegve Lan WangJi hangja ritka érzelemingadozásról árulkodott.

- Hogy lenne ez kellemes?! Tegyél le!

Wei WuXian szája akkor sem pihent, amikor az életéért futott.

- Ha leteszlek csak azért, mert te mondod, akkor vesztenék csak igazán arcot, nem?

A szörny ordítása a hátuk mögül füleikben és mellkasukban is rezgett. Mindketten érezték, ahogy vér tolul a torkukba. Wei WuXian sietve befogta a száját, hogy a futásra tudjon fókuszálni. Hogy a felhühödött szörny ne érje be őket, szándékosan vékony hasadékokon át cikázott, melyeken nem fér keresztül a teknőspáncél. Nem is tudta, meddig rohant pihenés nélkül. Amikor végül lelassított, semmilyen hangot nem hallott többé.

Kissé lenyugodva Wei WuXian lecsökkentette sebességét és azonnal megérezte a vér szagát. Visszakézből hátranyúlt, jobb kezét azonnal vörös nedvesség borította el.

Wei WuXian: Jaj ne, Lan Zhan sebe megint rosszabbodni fog.

Érzékelve, hogy valószínűleg már elég messzire kerültek ahhoz, hogy biztonságban legyenek, Wei WuXian megpördült és gyengéden leeresztette Lan WangJit a földre.

Lábsérülése még korántsem gyógyult meg, most pedig csúnyán megharapták a szörny agyarai és átáztatta a víz. Lan WangJi fehér ruháját mindenhol vérfoltok festették vörösre. Fizikai szemmel jól látható volt a fogsorok nyoma. Egyáltalán nem tudott állni, azonnal a földre zuhant, amikor elengedte.

Wei WuXian lehajolt, hogy megvizsgálja a sebeket. Amikor felállt ismét, körüljárt néhányszor a barlangban. Talán néhány, föld alatt növő cserjét. Miután kiválasztott néhány vastagabb, egyenesebb ágat, ruhája sarkával erősen megdörzsölte a felszínüket, majd Lan WangJi elé guggolt.

- Van valami köteled vagy szalagod? Hé, a homlokszalagod épp megteszi. Gyerünk, vedd le!

Mielőtt Lan WangJinak esélye lett volna válaszolni, Wei WuXian gyorsan kinyúlt és levette róla a homlokszalagot. Csuklója villámgyors mozdulatával kötésként használta fel, kiegyenesítve Lan WangJi lábát, és erősen az ágakhoz kötötte.

Hirtelen megfosztva homlokszalagjától Lan WangJi szemei kitágultak.

- Te…!

Wei WuXian fürge kezeivel már be is fejezte a csomózást. Vigasztalón megveregette a vállát.

- Mit értesz azon, hogy “én”? Ne aggódjunk ezen, a jelenlegi helyzetet tekintve. Mindegy, mennyire szereted a homlokszalagod, nem lehet fontosabb, mint a lábad, ugye?

Lan WangJi hátradőlt, akár mert túl fáradt volt az üléshez, akár mert egyszerűen elvette a szavát a düh. Wei WuXian hirtelen halvány gyógynövényillatot érzett. Hajtókájába nyúlva egy kis illatszeres zacskót halászott elő.

A finoman kidolgozott, átázott zacskó kissé szánalmasan lógott zsinórjáról. Eszébe idézve, hogy MianMian szerint gyógynövényekkel volt tele, felnyitotta és valóban növényeket talált benne, némi félig szárított, felaprított virágszirommal együtt.

- Lan Zhan, Lan Zhan, ne aludj! – unszolta. – Ülj fel egy percre! Van itt egy illatszeres zacskó. Nézzük meg, van-e benne olyan gyógynövény, amit felhaszálhatunk.

Rángatva és lökdösve és nem adva fel, végül felültette Lan WangJit, akármennyire kimerült volt is. Miután átnézték a növényeket, tényleg találtak néhányat, mely el tudta állítani a vérzést és eltávolítani a mérgező anyagokat.

Miközben kiválogatta őket, Wei WuXian így szólt:

- Nem hiszem el, hogy egy lány illatszeres zacskója ilyen hasznosnak bizonyulhat. Megfelelően köszönetet kell mondanom neki, amikor visszatérünk.

- Biztos vagy benne, hogy nem azt érted ez alatt: “megfelelően zaklatni”? – kérdezte Lan WangJi hidegen.

Wei WuXian:

- Miről beszélsz? Nem számít zaklatásnak, ha tőlem jön. Csak akkor számít annak, ha olyan zsíros fickó csinálja, mint Wen Chao. Gyerünk, vedd le!

Lan WangJi finoman összeráncolta a homlokát:

- Mit?

Wei WuXian:

- Mit gondolsz? Vedd le a ruháidat!

Már neki is látott. Mindkét kezével megragadta Lan WangJi hajtókáit, félrehajtotta őket, felfedve alattuk hószín mellkasát és vállait.

Lan WangJi hirtelen a földre nyomva találta magát, köntöse erőszakkal lehúzva róla. Az arca szinte elzöldült:

- Wei Ying! Mit akarsz csinálni?!

Wei WuXian letépte róla a köntöst és csíkokra szaggatta.

- Mit akarok csinálni? Épp most csak mi ketten vagyunk itt, senki más. Máris olyan nyilvánvaló – mit gondolsz, mit akarok csinálni?

Amint befejezte, felállt és félrehúzta selyemövét. Mintha csak udvariasságból tenné, felfedte saját mellkasát is.

Mélyen ülő kulcscsontjaival teste szép sima körvonalat nyújtott. Bár még rajta volt a kamaszkor hímpora, tele volt fiatalos energiával és erővel.

A mozdulatait figyelve Lan WangJi arca elhalványult, majd elsötétült, szemlátomást idegesen. Úgy tűnt, vére felforrt szinte annyira, hogy készen állt kitörni ajkai közül. Wei WuXian mosolygott és egy lépést közelebb lépett. Közvetlenül Lan WangJi arca előtt levette magáról saját átázott köntösét. Egy kézzel magasra emelte, mielőtt elengedve hagyta volna a földre hullani.

Wei WuXian vállat vont, széttárta a kezét.

- Most, hogy a köntösök lenn vannak, jöhetnek a nadrágok.

Lan WangJi fel akart állni, de lábsebe nem engedte. A harc következtében, amin keresztülmentek, valamint a benne forrongó düh miatt, minél jobban aggódott, annál kevésbé tudott talpra állni. Egész teste megviselt volt. Végül a heves dühtől jó nagy adag vért köhögött fel.

Amikor ezt látta, Wei WuXian azonnal leguggolt és megérintett néhány akupunkturális pontot a mellkasán.

- Rendben, kint van a romlott vér. Nem szükséges hálálkodnod.

Amikor kiköpte szájából a megfeketedett várt, Lan WangJi azonnal érezte, hogy enyhül a mellkasában érzett fájdalom és nyomás. Amikor visszagondolt, mit is tett Wei WuXian, végre megértette.

Amikor az Alkonypatak hegyre kapaszkodtak felfelé, Wei WuXian látta, hogy Lan WangJi sokkal rosszabbul nézett ki, mint annak előtte. Biztos volt benne, hogy sötét energia gyűlt össze a mellkasában, és ezért szándékosan próbálta ijesztgetni és ingerelni, hogy ki tudja engedni magából a vért, amelyik megült benne.

Bár tisztában volt vele, hogy jó szándékkal történt, Lan WangJi kissé bosszúsnak tűnt.

- Lehetne, hogy ezt a tréfát ne ismételd meg?!

Wei WuXian tiltakozott:

- Nagyon egészségtelen így benn tartani a romlott vért. De ha megijesztenek valakit, azonnal kijön. Ne aggódj – nem vagyok oda a férfiakért, nem fogom kihasználni a lehetőséget és semmit sem teszek veled.

Lan WangJi:

- Nevetséges!

Wei WuXian már rég észrevette, hogy Lan WangJi kedélye ma különösen rossz állapotban volt. Nem tiltakozott tovább, meglengette a kezét.

- Oké, oké. Legyen nevetséges. Nevetséges vagyok. Én vagyok itt a legnevetségesebb.

Miközben beszélt, a hideg, föld alatti levegő végigkúszott a gerince mentén, beleborzongott. Azonnal felállt, összegyűjtött egy halom száraz levelet és ágat, majd ismét tenyerébe rajzolta a tűztalizmánt.

A levelek és ágak lángra kaptak, időnként kis szikrákat vetve. Wei WuXian megőrölte a kiválogatott növényeket. Széttépte a nadrág szárát és ráhintette őket a három iszonyú lyukra, melyeknek még alig csillapult a vérzése.

Lan WangJi hirtelen felemelte a karját, hogy megállítsa.

- Mi a baj? – kérdezte Wei WuXian.

Lan WangJi egy szó nélkül elvett némi gyógynövényt a tenyeréből és rányomta őket Wei WuXian mellkasára.

Wei WuXian egész teste beleremegett, ahogy felhördült.

- Ah!

Teljesen megfeledkezett róla, hogy saját magán is van friss sérülés, melyet a billogvas ejtett. Még az is vérzett és szintúgy átázott a vízben. Wei WuXian sziszegett még néhányszor, azután rétegről rétegre lefejtette a mellkasára nyomott gyógynövényeket magáról, és áttette azokat is Lan WangJi lábára.

- Ne foglalkozz velem. Sokszor megsebesülök, de még sebesülten is képes vagyok a Lótusztóban játszani. Már régen hozzászoktam. Mennyi gyógynövény fér egyetlen kicsi illatszeres zacskóba? Kezdjük ott, hogy nincs elég. Szerintem ennek a te három sebednek itt sokkal nagyobb szüksége van rájuk… Ah!

Lan WangJi arca sötét volt. Egy pillanattal később válaszolt neki:

- Ha tudod, hogy fáj, következő alkalommal ne légy ilyen meggondolatlan.

Wei WuXian:

- Nem mintha lett volna más választásom, nem igaz? Szerinted én élveztem, hogy megégetnek? Ki tudta volna, hogy Wang LingJao ilyen szívtelen. Majdnem a szemébe nyomta a vasat. MianMian egy lány, sőt egészen csinos lány. Ha megvakul fél szemére vagy az a dolog az arcába ég, élete végéig hordta volna a nyomát. Milyen rossz lenne az?

- Az a dolog most ehelyett a te testedről nem fog lejönni életed végéig – mondta Lan WangJi gyenge hangon.

Wei WuXian:

- Az más. Nem az arcon van. És én férfi vagyok – mitől félnék? Egy férfi életében hogy ne gyűjtene be néhány sebet, hogy ne szerezne néhány forradást?

Lecsupaszított felsőtesttel guggolt a földön, felvett egy ágat és megpiszkálta vele a lángokat, hogy fényesebben égjenek.

- És ha más nézőpontból gondolkodsz, még ha nem is jön le soha, azt a tényt testesíti meg, hogy megvédelmeztem egy hajadont. Egész életében nem fog engem elfelejteni. Most, hogy meggondolom, ez tulajdonképp egészen…

Lan WangJi hirtelen dühösen megtaszította.

- Szóval még azt is tudod, hogy egész életében nem fog téged elfelejteni!!!

Elterülve a földön hideg verejték lepte el a fájdalomtól, kinyújtott nyakkal nyöszörgött.

- … Lan Zhan, te… Mit tettem ellened?! … Ez elég bosszú lenne akkor is, ha megöltem volna az apádat!

Ezt hallván Lan WangJi kezei ökölbe szorultak.

Egy pillanat múlva azonban lazított és úgy tűnt, mintha segíteni akarna Wei WuXiannak. Wei WuXian azonban magától felült és hátrébb csusszant kissé.

- Rendben, rendben. Tudom, hogy nem kedvelsz. Akkor arrébb ülök. Ne gyere ide! Ne lökj meg megint. Olyan fájdalmas.

A seb a bal oldalán volt és minden alkalommal fájdalmat okozott, ha megemelte a bal karját. Wei WuXian félrehúzódott. Felszedte a csíkokra szaggatott fehér ruhadarabokat és jobb kezét használva Lan WangJi felé lökte őket.

- Te is be tudod kötni. Én nem megyek oda.

Azután elvette a ruháit, melyeket a tűz mellé terített korábban száradni.

Eltelt egy kis idő és egyikük sem beszélt. Majd Wei WuXian megint rákezdte:

- Lan Zhan, ma igazán olyan furcsa vagy. Olyan goromba. És nem úgy beszélsz, mint ha te lennél.

Lan WangJi:

- Ha nincsenek olyan szándékaid, akkor ne flörtölj másokkal. Te azt csinálsz, amiben csak kedved leled, másokat pedig bizonytalanságba taszítasz.

Wei WuXian:

- Nem mintha te lennél az, akivel flörtölnék, úgyhogy te semmiképp sem eshetsz bizonytalanságba, hacsak nem...

- Hacsak nem? – kérdezte Lan WangJi érdesen.

Wei WuXian:

- Hacsak nem, Lan Zhan, neked tetszik MianMian!

Lan WangJi egy pillanattal később hideg hangon válaszolt.

- Kérlek, ne beszélj sületlenséget.

Wei WuXian:

- Rendben. Akkor sültséget fogok beszélni.

Lan WangJi:

- Szórakoztató üres szavakkal dobálózni?

Wei WuXian:

- Nagyon is szórakoztató. De higgy nekem, a szavaim csak annyire üresek, mint amennyire a cselekedeteim, ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem.

- … - Lan WangJi magában mormogott. – Miért ülök itt ilyen haszontalan beszélgetést folytatva veled?

Wei WuXian valahogy közben megint közelebb került hozzá és leült. A következményekkel mit sem törődve megszólalt:

- Mert nincs más választás. Mi vagyunk a két szerencsétlen lélek egyedül, aki itt maradt, nem? Ha nem velem folytatsz haszontalan beszélgetést, akkor kivel tennéd?

Lan WangJi rápillantott az emberre, aki abban a percben elfeledkezett minden fájdalmáról, amint begyógyultak a sebei. (7) Épp amikor Wei WuXian szélesen rá akart vigyorogni, látta, hogy Lan WangJi lehajtja a fejét.
(7)Ez egy ismert kínai szólás az olyan ember jellemzésére, aki gyorsan elfelejti múltbéli cselekedetének minden következményét.

- Aaaaaaaaaaaaa hagyd abba! – jajgatott Wei WuXian. – Hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba!!!

Lan WangJi feje könyöke hajlatába temetkezett, fogai belevájtak a karjába. Wei WuXian hangját hallva nem csak, hogy nem hagyta abba, de még mélyebbre harapott.

Wei WuXian:

- Nem hagyod abba?!?! Megrúglak, ha nem fejezed be! Ne gondold, hogy nem fogok rúgni, csak mert sebesült vagy!!!!

Wei WuXian:

- Ne harapj! Ne harapj! Elmegyek!! Elmegyek!! Elmegyek, elmegyek, csak hagyd abba, el, elmegyek!!!!

Wei WuXian:

- Lan Zhan, te megőrültél ma!!! Vadállat vagy!!! Vadállat vagy!!! Ne harapj!!!

Amikor Lan WangJi végül kivette a részét és elégedettnek tűnt, Wei WuXian felugrott és a barlang másik oldalára kecmergett.

- Ide ne gyere!

Lan WangJi lassan kiegyenesítette a hátát. Megigazította haját és ruháit, egy szót sem szólt, szemeivel nyugodtan maga elé nézett. Mintha annak a bizonyos valakinek, aki lökdösött, kiabált és fogát más emberek húsába mélyesztette, őhozzá semmi köze sem lett volna. Wei WuXian rápillantott a karján lévő harapásnyomokra és leguggolt, még mindig reszketve. Összekuporodva a sarokban folytatta a tűz piszkálását, egyáltalán nem értve semmit. Hogy tehette ezt Lan Zhan? Még ha meg is mentett, mondhatjuk, hogy én is megmentettem őt, nem? Nem mintha azt akarnám, hogy megköszönje, vagy valami, de miért nem lehetünk még mindig barátok, főleg azután, hogy ennyi minden történt? Ne mondd, hogy… hogy tényleg olyan idegesítő vagyok, mint amilyennek Jiang Cheng beállít?!

Épp amikor már kételkedni kezdett saját magában, Lan WangJi megszólalt.

- Köszönöm.

Wei WuXian azt hitte, rosszul hall. Lan WangJire pillantott, aki visszanézett rá. Teljes komolysággal megismételte:

- Köszönöm.

Látván, ahogy finoman lefelé hajtja a fejét, Wei WuXian megrémült, hogy mindjárt térdre borul előtte és hajlongani kezd. Gyorsan félrevetődött.

- Nem szükséges, nem szükséges. Az a baj velem, hogy sosem tudom elviselni, amikor mások köszönetet mondanak nekem, főleg, amikor olyan emberek köszönnek meg nekem valamit ilyen komolyan, mint te. Olyan ijesztő, hogy még libabőrös is leszek. A térdelés meg hajlongás természetesen még kevésbé szükséges.

- Túl sokat gondolsz – válaszolta Lan WangJi egykedvűen. – Még ha hajlongani akarnék, akkor sem tudok megmozdulni.

Úgy tűnt, végre visszatért saját szokásos önmagához, és még kétszer köszönetet mondott Wei WuXiannak. Wei WuXian annyira elragadtatott volt, hogy önkéntelenül is vissza akart mászni mellé. Az a fajta ember volt, aki szeretett váll váll mellett lenni másokkal, de a karján levő harapásnyomok enyhe sajgása emlékeztette őt, hogy Lan Zhan csupán pár perccel korábban teljesen elvesztette a fejét és ki tudja, talán néhány perc múlva megint megteszi.

Egyszeriben uralkodott magán és a barlang fekete mennyezetére bámult, komoly hangon kezdett beszélni.

- Most, hogy Jiang Cheng és a többiek megmenekültek, egy-két nap alatt leérnek a hegyen. Miután leérnek, minden bizonnyal visszatérnek oda, ahol élnek, ahelyett, hogy jelentkeznének a Wen Szektánál. De mivel elvették tőlük kardjaikat, nem tudom, mennyi időbe fog telni nekik, amíg segítséget találnak. Azt mondanám, valószínűleg itt kell maradnunk a föld alatt egy darabig. Meg kell találnunk a módját annak, hogy megoldjunk pár dolgot.

Kis szünet után folytatta:

- A jó dolog az, hogy a szörny a tóban marad és nem üldöz már minket. De egyúttal rossz is, hogy nem jön ki. Ha folytonosan őrzi a tó alatti nyílást, nem fogunk tudni kijutni sem.

Lan WangJi:

- Talán nem is szörnyeteg. Minek tűnik neked?

Wei WuXian:

- Teknősnek!

Lan WangJi:

- Létezik egy isteni lény, amely ilyen alakot ölt.

Wei WuXian:

- Az isteni fenevad, Xuanwu?

A Xuanwu, más néven Alvilági Xuanwu teknős és kígyó keveréke volt. Vízi istenség volt, aki az Északi Tengerben lakozott. Mivel az Alvilág is Északon volt, úgy vált ismertté, mint az Északi Ég Istene.

Lan WangJi bólintott. Wei WuXian kivillantotta a fogait.

- Hogy nézne már ki egy isten így, mint eeeeez? Tele van a szája agyarral és emberi húst eszik. Kissé másképp fest, mint a legendákban.

Lan WangJi:

- Természetesen nem ez az Isteni Xuanwu. Sokkal inkább olyan, mint egy kudarcot vallott, félig kész lény, mely nem tudott isteni szintre emelkedni és szörnnyé változott. Más szavakkal, ez egy eltorzult Isteni Xuanwu.

Wei WuXian:

- Eltorzult?

Lan WangJi:

- Olvastam erről egy ősi szövegben. Négyszáz évvel ezelőtt egy “hamis Xuanwu” bukkant fel és szörnyű pusztítást végzett Qishanban. Hatalmas volt és élő embereket falt fel. Az egyik harcművész “A Mészárlás Teknősének” nevezte.

Wei WuXian:

- Wen Chao egy négyszáz éves lényhez vezérelt minket vadászatra – “A Mészárlás Teknőséhez?

Lan WangJi:

- Méretében nagyobbnak látszik, mint amit a szöveg feljegyzett, de ez lesz az.

Wei WuXian:

- Már négyszáz év eltelt, persze, hogy megnőtt. Ezek szerint akkor nem ölték meg a Mészárlás Teknősét?

Lan WangJi:

- Nem. Néhány harcművész összefogott és felkészültek rá, hogy megöljék, de egy téli napon abban az évben hirtelen erős hóvihar tört ki és az időjárás is szokatlanul hidegre fordult. A Mészárlás Teknőse eltűnt és senki sem látta soha többé.

Wei WuXian:

- Téli álomra vonult.

Kis szünet után Wei WuXian hozzátette:

- De még ha téli álomra vonult is, biztosan nem aludt négyszáz évig, ugye? Azt mondtad, hogy a Mészárlás Teknőse embereket evett – mégis, hányat falt fel?

Lan WangJi:

- A könyv feljegyzései szerint akkor, amikor ez történt, emberek százait ragadta el, egész falvakat és városokat ürített ki. Azon néhány alkalommal, amikor tombolni kezdett, legalább ötezer embert evett meg élve.

Wei WuXian:

- Ó, túlette magát.

Úgy tűnt, a szörny élvezte, ha az egész embert páncéljába húzhatta, talán örömét lelte abban, hogy ott raktározza őket, amíg lassan ízlelgeti a csemegét. Lehetségesnek tűnt, hogy négyszáz évvel korábban túl sok ételt halmozott fel a páncél rejtekében, így még a mai napig nem emésztette meg az összeset.

Lan WangJi nem helyeselt. Wei WuXian folytatta:

- Az evésről beszélve, gyakorlod a fényevést? Az olyanok, mint mi, talán három vagy négy napig is kibírják eves és ivás nélkül. De ha még néhány nap elteltével sem jön senki, hogy megmentsen, energiánk, erőnk és mágikus hatalmunk egyaránt fogyatkozni kezd majd.

Nem lett volna olyan rossz, ha Wen Chao és emberei egyszerűen azt választják, hogy félreállnak és tudomást sem vesznek róluk, miután elmenekültek. Ha három vagy négy napot várnak, a többi szekta segítsége még időben megérkezhet. De attól tartottak, hogy a Wen Szekta nemcsak hogy nem nyújt nekik segítő kezet, de még ad is a tűzhöz. A YungmengJiang Szekta és a GusuLan Szekta maradtak az egyetlenek, akik segíthetnek. Ha a Wen Szekta hátráltatja őket, a “három-négy nap” meg is duplázódhat.

Wei WuXian visszahúzta az ágat és hevenyészett térképet rajzolt a földre, néhány helyet összekötve rajta.

- Az Alkonypatak Hegytől Gusuig egy kicsit rövidebb, mint az Alkonypatak hegytől Yunmengig. Feltehetőleg a te szektád emberei érnek ide előbb. Csak legyünk türelmesek. Még ha ők nem is jönnek, legkésőbb egy vagy két nap múlva Jiang Cheng is eléri Lótuszmólót. Jiang Cheng egészen okos. A Wen Szekta emberei nem fogják megállítani. Nincs min aggódni.

Lan WangJi lesütötte a szemeit. Megviseltnek tűnt, ahogyan suttogta:

- Nem fognak jönni?

- Hmm? – így Wei WuXian.

Lan WangJi:

- Felhőzug leégett.

- … Van még ott valaki? – puhatolta Wei WuXian. – Az apád, a bátyád?

Azt gondolta, hogy még ha a Lan Szekta Vezetője, Lan WangJi apja súlyosan meg is sebesült, Lan QiRen és Lan XiChen még mindig ott van, hogy kézbe vegye a helyzetet. De Lan WangJi hangja fakó volt.

- Apám eltávozóban van. A bátyám eltűnt.

Az ág, mellyel Wei WuXian a földre rajzolt, megfagyott a levegőben.

Amikor a hegyre felfelé haladtak, a növendék mondta, hogy a Lan Szekta vezetője súlyosan megsérült, de sosem gondolta volna, hogy annyira komolyak a sérülések, hogy a vezető “eltávozóban volt’. Talán Lan WangJi is csak az elmúlt pár napban értesült róla, meghallván a híreket, hogy apja haldoklik.

Bár a Lan Szekta vezetője magányos meditációban töltötte ideje nagy részét, nem törődve semmi mással saját világán kívül, attól még Lan WangJi apja volt. És azzal a ténnyel kiegészítve, hogy Lan XiChen eltűnt, természetes volt, hogy ma Lan WangJi ennyire komor és könnyen felingerelhető volt. Wei WuXian azonnal zavarba jött és nem tudta, mit mondhatna.

De amint zavarában odafordult, Wei WuXian úgy érezte, egész testében megdermed.

A tűz ragyogása úgy tükröződött vissza Lan WangJi arcán, mintha meleg jádekőből faragták volna. Tisztán megvilágította a könnyek csíkját, melyek lefutottak orcáin.

Wei WuXiannak elállt a szava, azt gondolván magában: jaj ne!

Az olyan emberek számára, mint Lan WangJi, egész életük során valószínűleg csupán egy maroknyi alkalom akad, amikor sírnak. És ezúttal ő épp egy ilyen alkalmat fogott ki. Olyan ember volt, aki képtelen volt nézni, ha más sír. Nem állhatta a nők könnyeit sem. Amikor látta, hogy sírnak, mindig oda akart menni és addig tréfálkozni velük, amíg meg nem nevetteti őket. A férfiak könnyeit azonban végképp nem bírta elviselni. Mindig úgy érezte, hogy amikor egy máskülönben erős férfi elsírja magát, az még sokkal rémisztőbb, mintha véletlenül megpillantana egy szemérmes leányt fürdőzés közben. A gond ott volt, hogy még csak meg sem tudta vigasztalni.

Rezidenciája leégett, a szektája üldözötté vált, az apja haldoklott, a bátyja eltűnt és ő maga is megsebesült – ezekhez a csapásokhoz képest minden vigasztalás halovány és erőtlen lett volna.

Wei WuXian nem tudta, mit tegyen, ezért a másik irányba fordította a fejét. Kis idő múlva meszólalt:

- Öööö, Lan Zhan.

- Fogd be! – válaszolta Lan WangJi hidegen.

Wei WuXian befogta.

A tűz pattogott.

Lan WangJi szólalt meg halkan:

- Wei Ying, igazán szörnyű ember vagy.

Wei WuXian:

- Ó…

Arra gondolta magában: azzal a sok dologgal, ami vele történt, Lan Zhan hangulata most a legrosszabb és még én is itt cirkálok körülötte. Ezért olyan mérges. Nem volt elég energiája, hogy megüssön, mert fáj a lába, csak megharapni tudott… Azt hiszem, hagynom kellene neki némi békét és nyugalmat.

Magában is tartotta egy darabig a gondolatait, de aztán ismét megszólalt:

- Igazán nem akarlak bosszantani… csak meg akarom kérdezni, fázol-e. A ruhák megszáradtak. Felveheted az alsóruhákat. Én megtartom a köntöst.

Az alsóruhák voltak azok, amiket közvetlenül a testükön viseltek. Soha nem lett volna illő viselet Lan WangJi számára. Köntöse azonban már reménytelenül mocskos volt. A GusuLan Szekta minden tagja tisztaságszerető volt. Egy ilyen ruhadarabot adni Lan WangJinak valahogy kicsit sértőnek látszott. Lan WangJi nem szólt semmit. Nem is nézett rá, így Wei WuXian felé lökte a fehér, megszáradt alsóruhákat. A köntöst magára öltötte és csendben maradt.

Három teljes napig várakoztak.

Sem nap, sem hold nem sütött a barlangon belül. Egyedül a Lan Szekta hátborzongató alvási regulája miatt tudták, hogy három nap telt el – önkéntelenül is elaludtak és felébredtek, mikor ott volt az idő. Ezért abból, hogy Lan WangJi hányszor aludt, ki tudták számítani, mennyi idő telt el.

Mivel három napon át takarékoskodott erejével, a Lan WangJi lábán lévő seb nem fertőződött el és lassan gyógyulásnak indult. Nemsokára már lótusz pózban ülve meditálni is képesnek bizonyult.

Ezekben a napokban Wei WuXian nem sürgölődött sokat körülötte. Miután Lan WangJi valamennyire lenyugodott és hangulatát is megszabályozta, ismét az egykedvű arckifejezésű Lan Zhanná vált, és így Wei WuXian is végre úgy tehetett, mintha semmi sem történt volna, vastag bőrrel az arcán adta, hogy nem látott és nem hallott semmit azon az éjjelen. Nagy tapintattal nem is ugratta többet. Kettejük együttléte lagymatag volt, de békés.

Ez idő alatt mindketten felderítették párszor a barlangot. A Mészárlás Teknőse már minden hullát bevonszolt a páncéljába. A nagy, fekete páncél úgy lebegett a vízen, mint egy nagy, bevehetetlen hadihajó. A kezdetben még gyakorta áradtak felőle hangos, rágcsáló hangok. Később ezek a hangok is elcsitultak, helyüket mintha hortyogás váltotta volna fel. A horkantások úgy hangzottak, mint a mennydörgés.

Gondoltak rá, hogy becsusszannak a víz alá, amíg a szörny aludt, megkeresik a nyílást, amin át elmenekülhetnek. De pusztán félórát keresgélhettek a víz alatt, a szörny máris észrevette a mocorgásukat. És bár többször is végigkutatták a tó fenekét, nem találták meg a rést, melyet Jiang Cheng említett. Wei WuXian azt gyanította, bizonyára eltakarja a szörny testének egy része. Bár szerette volna megint a szárazra csalni, a teknős úgy festett, mintha elfáradt volna a nagy ricsajozás után és nem akarna többet megmozdulni.

Összegyűjtötték az összes nyílvesszőt, íjat és vasbillogot, melyek elszórva hevertek a parton, és megszámolták őket. Több, mint száz nyílvessző volt, körülbelül harminc íj és egy kicsivel több, mint tíz billog.

Már a negyedik napjuk volt.

Lan WangJi felemelt baljával egy íjat, figyelmesen vizsgálgatva anyagát. Jobb kezével rácsapott az íj húrjára. Valahogy sikerült olyan hangot létrehoznia vele, mint a fém zengzetes csendülése.

A harcművész világ ezt a fegyvert fenevadak és démonok vadászatára használta. Az íjakhoz és nyilakhoz használt anyag a legkevésbé sem volt hagyományos. Lan WangJi lefejtette az összes húrt az íjakról és összekötötte őket egyetlen, hosszú húrrá. Két kezével megfeszítette a húrt, majd sebes mozdulattal tekert egyet a csuklóján. A húr úgy vágódott előre, mintha villám lenne. Fehér fény cikázott előre és egy tíz lépéssel arrébb lévő szikla darabjaira hullott.

Lan WangJi visszarántotta a húrt. Éles surranással metszette végig a levegőt.

Wei WuXian:

- Az Orgyilkos Húr?

Az Orgyilkos Húr a GusuLan Szekta egyik saját módszere volt. A szekta alapítójának, Lan Annak az unokája alkotta meg és adta tovább: Lan Yi. Lan Yi egyúttal a Lan Szekta egyetlen női szekta vezetője is volt, aki guqin segítségével nemesítette harcművészetét. Guqinjának hét húrja volt, melyek össze tudtak csatlakozni vagy szétválni egymásról pillanatokon belül. A hét húr a legvékonyabbtól a legvastagabbig rendeződött sorba. Az egyik pillanatban még fennkölt dallamot játszott rajtuk puha, szép ujjaival, a másik pillanatban pedig már húst és csontokat metszett át velük, mintha csak iszapot vágott volna szét, a húrok halálos fegyverré váltak kezei közt.

Lan Yi az Orgyilkos Húrt eredetileg azért alkotta meg, hogy szakadárokat öljön vele, emiatt sokan elítélték. A GusuLan Szekta maga is eléggé megosztott érzelmekkel viseltetett az ilyen vezető felé. Az Orgyilkos Húr azonban tagadhatatlanul egyike volt a GusuLan Szekta leghatalmasabb, legügyesebb harctechnikáinak.

Lan WangJi:

- Belülről kell kitörni.

A teknőspáncél olyan masszív volt, mint egy erődítmény. Felszíne különlegesen kemény, áthatolhatatlannak látszott. De minél inkább így volt, annál gyengébbek lehettek azok a részek, melyek a páncélon belül rejtőztek. Wei WuXian maga is átgondolta párszor ezt az elmúlt pár napban. Tudta, mire gondolt Lan WangJi.

De még tisztábban látta azt is, milyen helyzetben vannak. Három napnyi pihenés után fizikai erőnlétük a csúcspontjára jutott. Ha még tovább várnak, gyengülni kezdenek. És már a negyedik nap is eltelt, segítség azonban nem érkezett.

Ahelyett, hogy a halálukra várnának, sokkal jobb lenne, ha még egy utolsó harcba bocsátkoznának mindennel, amijük csak volt. Ha együtt meg tudják ölni a Mészárlás Teknősét, el tudnak menekülni a medence fenekén lévő nyíláson át.

Wei WuXian:

- Egyetértek. Belülről kell támadnunk. De annak alapján, amit a szektád Orgyilkos Húr technikájáról hallottam, nem tudna olyan hasznos lenni, mint amilyen lehetne, ha a páncél zsúfolt belsejében akarnád használni. És a lábad sebe sem gyógyult még be. Valószínűleg még nem tudod olyan jól használni, mint egyébként, ugye?

Ez volt az igazság, ezt Lan WangJi is megértette. Mind a ketten tudták, hogy ha kényszerítik magukat, hogy olyasmit tegyenek, amire nem képesek, akkor hasztalan lett volna, csak a másikat is magukkal rántják.

Wei WuXian:

- Hallgass rám.

Xuanwu páncéljának egy kis darabja még mindig a víz felszíne felett lebegett.

Feje, farka és mind a négy végtagja a belsejében rejtőzött. Elöl nagy lyuk látszott rajta, körülötte pedig öt kisebb lyuk volt. Úgy nézett ki, mint egy sziget vagy egy kis hegy, teste fekete és egyenetlen, mohával borított, még hosszú, sötétzöld alga is lógott róla. Egy tegeznyi nyílvesszőt és vasbillogot cipelve a hátán, Wei WuXian hang nélkül úszott oda a Mészárlás Teknősének fej-lyukához, mintha vékony, ezüst hal lenne.

A lyuk alsó, kisebb része elmerült a medence vizében, így Wei WuXian egyszerűen hagyta magát besordortatni. Amint keresztülhaladt a lyukon, felszínre bukkant a páncél belsejében. Wei WuXian léptei cuppogó hangot adtak, mintha vastag réteg, vízzel keveredett, rothadó iszapba lépett volna. A bűz olyan átható volt, hogy majdnem átkozódni kezdett.

A bűz émelyítően édes és romlott volt. Arra a kövér, döglött patkányra emlékeztette Wei WuXiant, amint egyszer a yunmengi tavak mellett látott. Befogta az orrát. Micsoda pokoli hely… Jó, hogy nem engedtem Lan Zhant bejönni ide. Még azt sem viseli el, ha víz éri a ruháját, nem kezdene-e el azonnal öklendezni abban a másodpercben, hogy ezt megszagolná? Még ha nem is, de biztosan elájulna.

A Mészárlás Teknőse enyhén hortyogó hangokat adott ki magából. Wei WuXian visszafojtott lélegzettel haladt, lába egyre mélyebbre és mélyebbre supped. Három lépés után már térde fölé ért az iszapszerű anyag. A sár és víz közt néhány púpszerú képződmény látszott. Wei WuXian óvatosan lehajolt és közbetapogatta az egyiket. Keze hirtelen valami bolyhoshoz ért.

Mintha emberi haj lett volna.

Wei WuXian elvette a kezét. Tudta, hogy ez feltehőleg az egyik ember lehetett, akit a Mészárlás Teknőse magával ragadott a páncéljába. Kicsit tovább tapogatózva egy csizmát talált. A csizmán belül egy fél láb már annyira elrohadt, hogy az apadt hús alól kilátszott a csont.

Úgy látszott, a szörny nem sokat ad a tisztaságra. A maradékok, amiket vagy nem tudott, vagy nem akart elfogyasztani, kiestek fogai közül a páncél belsejébe. Minél többet evett, annál több maradék volt. Évszázadok alatt vastag réteget képezett. Ebben a pillanatban tehát Wei WuXian épp egy tört végtagokból álló holttest mocsárban állt.

Miután az elmúlt néhány napját itt töltötte, máris olyan mocskos volt, hogy fájdalmas volt ránézni. Wei WuXian nem is törődhetett volna kevesebbet azzal, hogy még jobban bepiszkolja magát. Figyelmetlenül a nadrágjába törölte a kezét és folytatta útját.

A szörny hortyogása egyre hangosabb és hangosabb lett. A levegő egyre sűrűbb, a hullamocsár a lába alatt egyre vastagabb volt. Végül keze a szörny érdes bőrének ütközött. Körbetapogatott a bőre mentén, ahogy lassan körüljárta. Ahogyan számított rá, pikkelyek fedték a fejet és a nyakat, de a vastag, egyenetlen felszín alatt, minél mélyebbre jutott, annál vékonyabb és finomabb volt a bőr.

Ennél a pontnál az iszap már Wei WuXian derekáig ért. A legtöbb, itt lévő hulla nem volt teljesen elfogyasztva, testük maradványai is nagyobb darabokban voltak. Sokkal inkább volt ez hulladomb, mint hullamocsár. Wei WuXian a háta mögé nyúlt, készen arra, hogy elővegye a nyílvesszőket és a billogvasakat, de hirtelen észrevette, hogy a tegez mintha hozzáragadt volna valamihez és nem akarna mozdulni.

Megszorította a billogok nyelét és végül minden erejével sikerült kihúznia őket. Ugyanebben a pillanatban a billogok magukkal rántottak valamit a domb közepéből, mely puha, csengő hangot adott ki.

Wei WuXian egyszeriben megdermedt.

Néhány pillanat telt el, de semmi zaj nem kélt körülötte. A szörny nem csapott le rá. Végül eleresztett egy megkönnyebbült sóhajt. A billogok beleakadtak valamibe. A hangból ítélve, amit kiadott, ez is vas lehet? És milyen hosszú. Lássuk csak, hátha hasznos lehet. Hiányt szenvedek fegyverekben. Igazán nagyszerű volna, ha valami kiváló mágikus tulajdonságokkal rendelkező kard lenne!

Kinyúlt és megtapogatta a tárgyat. Alakja hosszúkás volt, de éle tompa és rozsda borította.

Abban a pillanatban, ahogy megragadta, éles sikolyok hallatszottak Wei WuXian füleiben.

Mintha emberek százezrei sikoltották volna ki tüdejüket kétségbeesésükben, egyenesen bele a fülébe. Hidegség kúszott fel a karján, egész testébe. Egy borzongással elhúzta a kezét. Mi ez? Annyira erős, ártalmas energia van benne!

Hirtelen kivilágosdott körülötte a világ. Világos, narancs fény vetett Wei WuXianra árnyékot, egy vasból kovácsolt, szénfekete kardot megvilágítva előtte. A kard rézsútosan épp ott döfte át az iszapot, ahol árnyékának szíve volt.

A Mészárlás Teknősének belsejében járt – hogy lehetne itt bármi fény?

Wei WuXian megpördült. Amint sejtette, a hatalmas, aranyló szempár csak inchekre volt a háta mögött.

Csak ekkor ébredt rá, hogy a mennydörgő hortyogás megszűnt, amikor a narancs ragyogás kiáradt Xuanwu szemeiből!

A Mészárlás Teknőse megvillantotta kusza, sárga és fekete fogait, majd elbődült nyitott szájjal.

Wei WuXian éppen az agyarai mellett állt. Az ordítás hullámai épp arcon találták, fülei úgy érezték, mintha mndjárt felrobbannának, szinte egész teste belesajdult. Amint látta, hogy felé lendül, Wei WuXian a szájába tömte a maroknyi vasbillog rudat. Mint az időzítés, mind a hely épp megfelelő volt. Egy másodperccel sem késve és egy inch-csel sem arrébb, a szörny alsó és felső állkapcsa közé ékelődött!

Amíg a szörny képtelen volt összezárni a száját, Wei WuXian egy teljes csomag nyílvesszőt beledöfte bőrének legérzékenyebb részébe. Bár a nyilak vékonyak voltak, Wei WuXian ötösével kötötte őket össze és olyan mélyre döfte a szörny húsába, hogy még a tollas vége is belesüppedt. Mintha mérgezett tűt szúrt volna belé. Xuanwu a szörnyű fájdalomtól kínozva olyan erővel szorította össze száját, hogy a fogai között elgörbültek a vasrudak. A féltucatnyi, egyenes billog azonnal horog alakúvá hajlott a rettenetes erejű harapástól. Wei WuXian még néhány csomag nyílvesszőt döfött a puha bőrbe. A szörny azóta nem élt át ekkora kínt, mióta megszületett. Félőrült volt a fájdalomtól. Kígyószerű teste olyan vadul tekergett, amennyire csak tudott a páncélon belül, és ahogy feje csapkodott, magasra reppentek a hulladombot alkotó holttestek maradékai az ütések erejétől. Wei WuXian szinte teljesen elmerült a végtagok tengerében. A Mészárlás Teknőse kimeresztette szemeit, a förtelmes sárga fény megsokszorozódott. Száját kitátotta, mintha mindent le akarna nyelni egyben maga körül. Wei WuXian küszködött, az áradat ellen próbált úszni, amikor hirtelen kezébe került a vaskard markolata ismét. A szíve összeszorult. Füleiben megint felhangzottak az átható sikolyok.

Wei WuXian teste becsúszott Xuanwu szájába. Amikor látta, hogy a szörny készül összezárni az állkapcsát, karddal a kézben Wei WuXian megint ugyanahhoz a módszerhez folyamodott, és keresztben a teknős szájába állította azt.

A hozzá hasonló, többszáz éves szörnyek belső szervei általában igencsak maró hatásúak voltak. Ha valakit lenyelnek, egy szempillantás alatt füstfelhővé válik!

Wei WuXian erősen kapaszkodott a kardba. Mint egy fogpiszkáló, beleékelődött a szájba, nem tudott egyik irányba se mozdulni. A Mészárlás Teknőse csapkodott maga körül egy darabig. Nem tudta lenyelni, akármennyire próbálkozott, száját sem tudta összezárni, de kinyitni is vonakodott. Végül a fej kilőtt a páncél védelméből!

Már a páncélon belül is halálra rémítették Wei WuXian szúrásai. Mivel kétségbeesetten próbált menekülni, teste minden részét megpróbálta kimenteni onnan, olyan erővel, hogy az eddig páncélja alatt rejtező, érzékeny húst is felfedte. És Lan WangJi már elhelyezte a húrt a fej nyílása előtt. Régóta várakozott. Amint Xuanwu kirontott, szorosra feszítette a húrt és erősen megpendítette. Az íjhúr rezegni kezdett és belevágott a húsba!

Kettejük támadása által szorongatva a szörny most már se kintre, se bentre nem tudott menekülni. Nem volt igazán isteni lény, csupán egy torz másolat. Soha nem rendelkezett túl nagy intelligenciával. A fájdalom hatására teljesen megőrült, fejét dobálta, farka a sötét víz felszínét csépelte. Hatalmas vízörvényt kavart, nyomában hullámok tornyosultak. De bármit is csinált, az egyik keményen beékelődött a szájába, ezért nem tudott megenni semmit, a másik pedig húrjával fojtogatta vékony, létfontosságú testrészét, inchről inchre vágva beljebb a puha húsba. Ahogy a vágás mélyült, úgy a vérzés is egyre erősebb lett!

Lan WangJi erősen húzta a húrt, egyetlen másodpercre nem engedte meglazulni. Hat órán át tartotta.

Hat órával később a Mészárlás Teknőse megszűnt mozogni.

Lan WangJi húrjának köszönhetően a szörny nyaka szinte teljesen elvált teste többi részétől. A túlzott erőfeszítéstől Lan WangJi tenyerét vér és mély vágások borították. Az óriási páncél a víz színén lebegett. A tó vize szemmel láthatóan lilás árnyalatot öltött. A vér szaga olyan erős volt, hogy össze lehetett volna téveszteni a medencét a purgatóriummal.

Lan WangJi egy csobbanással a vízbe ugrott és a fej felé úszott. Xuanwu szemei nyitva voltak. Pupillái már elhomályosultak, de szája még mindig halálos szorításban volt.

Lan WangJi:

- Wei Ying!

Nem jött hang a szörny szájából.

Lan WangJi kinyúlt és egyszerében megragadta dupla fogsorral ékített állkapcsokat, szétnyílásra kényszerítve azokat. Mivel közben a vízben tempózott és nem tudta sehol megtámasztani magát, jó darab ideig feszegetnie kellett őket. Belül meglátta a fekete vaskardot, beledöfve a szörny szájába. Mind a hegye, mind a markolata mélyen belefúródott a húsba. A penge meghajlott.

Wei WuXian teste rák alakban összegömbölyödve feküdt. Fejjel lefelé helyezkedve kezei még mindig szorították a kard tompa élét. Nem sok hiányzott hozzá, hogy becsússzon Xuanwu torkába. Lan WangJi megragadta köntösénél fogva és kihúzta. Amint a teknős állkapcsai meglazultak, a vaskard beleszánkázott a vízbe és a fenekére süllyedt.

Szemeit szorosra zárva Wei WuXian ernyedten hevert Lan WangJi testén, egyik karját a válla köré fonta. Derekánál tartva Lan WangJi kiemelte a véres vízből.

- Wei Ying!

Kezei enyhén remegtek. Amikor épp meg akarta érinteni Wei WuXian arcát, Wei WuXian hirtelen összerázkódott és magához tért.

- Mi történik? Mi történik? Meghalt? Halott?!

Enyhén kapálózni kezdett, minek hatására mindkettejük teste mélyebbre merült a vízben. Lan WangJi karja megfeszült a dereka körül.

- Halott!

Wei WuXian pillantása üres volt, mintha nehezen fogta volna fel. Csak kis idő múlva válaszolt.

- Halott? Halott... nagyszerű! Meghalt. Csak üvöltött és üvöltött és dobálta magát, aztán elájultam. Ó igen, a nyílás! A víz alatti nyílás! Gyorsan, menjünk. Jussunk át a résen.

Lan WangJi érzékelte, hogy különösen viselkedik.

- Mi a baj?

Wei WuXian hirtelen energikussá vált.

- Semmi! Menjünk, amilyen gyorsan csak lehet. Nincs vesztegetnivaló időnk.

Valóban nem volt. Lan WangJi bólintott.

- Viszlek.

Wei WuXian:

- Nem szükséges...

Lan WangJi jobb karja azonban még mindig vasabroncsként szorította a derekát. Hangja nem tűrt ellentmondást:

- Mély levegőt.

Ilyen szédülő fejjel egyedül víz alá merülni feltehetőleg nem volt a legjobb ötlet. Wei WuXian sem akarta megerőltetni magát, ezért bólintott. Mindketten mély levegőt vettek és a víz alá merültek.

Egy perccel később lilásvörös víz fröccsent szét. Ismét felszínre bukkantak.

Wei WuXian kiköpött egy adag véres vizet a szájából és megtörölte arcát, lilásvörösre mázolva azt. Még rosszabbul nézett ki, mint annak előtte.

- Mi a baj?! Miért nincs ott a nyílás?!

Jiang Cheng azt mondta, hogy a tó alján egy hasíték volt, melyen féltucat ember fért át egyszerre, és a többi növendék el is menekült a nyíláson át. Wei WuXian eredetileg azt gondolta, azért nem találják, mert Xuanwu teste eltorlaszolta a rést, de a teknős hullája most máshol hevert és mégsem találtak semmilyen nyílást ott, ahol előzőleg elhelyezkedett.

Víz csöpögött Lan WangJi nedves hajából. Nem válaszolt. Egymásra néztek. Mindketten ugyanarra a csüggesztő lehetőségre gondoltak.

Valószínű volt... Az erős fájdalom miatt a Mészárlás Teknőse vadul lóbálta végtagjait és feltehetőleg megrúgta a víz alatti sziklákat, amelyek addig gurultak, hogy véletlenül pont elzárták az egyetlen kijáratot, melyen át el tudtak volna menekülni.

Wei WuXian kikecmergettLan WangJi karjai közül. A víz alá merült. Lan WangJi követte. De még miután hosszú ideig keresgéltek, akkor sem találtak semmilyen nyílást. Még akkorát sem, amelyen egyetlen ember átfért volna.

Wei WuXian:

- Most mit csinálunk?

- Menjünk ki innen előbb - mondta Lan WangJi kis csend után.

Wei WuXian legyintett.

- ... Menjünk.

Mindketten teljesen kimerültek. Lassan úsztak a part felé. Amikor kiemelkedtek a vízből, mindkettejüket véres árnyalatú lila szín borította. Wei WuXian levette a ruháit. Amíg lengetve szárította őket a levegőben, nem tudta visszafojtani az átkozódást.

- Valaki szórakozik velünk, vagy mi? Azt gondoltam, ha senki sem jön segíteni nekünk, még akkor se tudjuk megölni, ha akarnánk, ezért estem neki. És most végre megdöglött, és az a szuka kölyke beomlasztotta a nyílást. A fenébe!

A "fené"-re Lan WangJi szemöldökei megrándultak. Mondani akart valamit, de végül megtartotta magának.

Wei WuXian tovább lengette a ruháit és szitkozódott. Hirtelen összecsuklottak alatta a lábai. Lan WangJi épp idejében vetődött előre, hogy elkapja.

- Rendben van, rendben van - mondta Wei WuXian a karjába dőlve. - Elhasználtam minden erőm. Ó tényleg, Lan Zhan, láttad, hogy kard volt a kezemben, amikor a szájában voltam? Hova lett a kard?

Lan WangJi:

- Elsüllyedt a vízben, van valami vele?

Wei WuXian:

- Elsüllyedt? Akkor ne foglalkozz vele.

Amikor a kardba kapaszkodott, folyamatosan hallotta a sikolyok áradatát a fülében. A teste hidegnek érződött, a feje forgott. A vaskard minden bizonnyal különleges volt. A Mészárlás Teknőse legalább ötezer embert falt fel. Amikor az áldozatait egészben bevonszolta páncélja belsejébe, néhányuk még biztosan élt. A kard talán egy élve felfalt harcművészhez tartozott. Legalább négyszáz évig rejtőzött a páncél hulladombjában. A számtalan, élő és holt ember fájdalmával és agóniájával megfertőzve hallotta sikolyaikat.

Wei WuXian meg akarta tartani a kardot, hogy alaposan megvizsgálja. Most azonban, hogy az elsüllyedt, ők pedig csapdába estek, képtelenül a menekülésre, úgy tűnt helyénvalónak, ha nem erőlteti a dolgot. Ha túl sokat emlegeti és Lan WangJi megneszeli, miben töri a fejét, még a végén megint vitatkozni kezdenek. Wei WuXian legyintett. Amúgy sincs benne semmi jó, nem?
Tovább vonszolta a lábait előre. Lan WangJi csendesen követte. Néhány lépéssel később Wei WuXiant megint cserbenhagyták a lábai.

És Lan WangJi ismét elkapta. Ezúttal egyik kezét a homlokára fektette. Miután vizsgálgatta néhány pillanatig, megszólalt:

- Wei Ying, nagyon... meleg vagy.

Wei WuXian rátette kezét Lan WangJi homlokára.

- Lan Zhan, te is.

Lan WangJi eltolta a kezét, hűvösen válaszolt:

- Azért, mert hideg a kezed.

Wei WuXian:

- Azt hiszem, egy kicsit szédülök.

Négy vagy öt nappal korábban az illatszeres zacskóból az összes gyógynövényt elhasználta Lan WangJi lábára. A saját mellkasán lévő égési sebre csak egy kevéske jutott. Az elmúlt néhány napban nem pihent jól és megáztatta magát a hullaiszapban, majd a medence vizében is. Sérülése ezért rosszabbodott.

Wei WuXiannak láza volt.

Egy darabig tartotta magát, de egyre és egyre jobban szédült. Nem tudott tovább menni, ezért eldöntötte, hogy leül oda, ahol van, miközben fennhangon tűnődött.

- Hogy lázasodhattam be ilyen könnyen? Évek óta nem voltam lázas.

Lan WangJi nem érezte úgy, hogy ki kellene fejeznie véleményét az "ilyen könnyen" résszel kapcsolatban.

- Feküdj le.

Wei WuXian úgy tett, ahogy mondták neki. Lan WangJi megfogta a kezét és mágikus energiát kezdett áramoltatni belé.

Bár fekve maradt egy darabig, Wei WuXian hamarosan ismét felült.

- Feküdj le rendesen - mondta Lan WangJi.

Wei WuXian elhúzta a kezét.

- Nem kell adnod nekem. Neked se maradt sok.

Lan WangJi ismét megragadta a kezét és megismételte:

- Feküdj le rendesen.

Néhány nappal ezelőtt a teljesen kimerült Lan WangJi megrémült tőle és ugratásának céltáblájává vált. Ezúttal Wei WuXianon volt sor, hogy teljesen kimerülve hagyja, Lan WangJi azt tegyen vele, amit csak akar.

De még amikor ismét elhevert, akkor sem állhatta a magányt. Nem sokkal azután panaszkodni kezdett:

- Olyan kemény, olyan kemény.

Lan WangJi:

- Mit szeretnél?

Wei WuXian:

- Valahol máshol akarok feküdni.

Lan WangJi:

- Hol akarsz feküdni egy ilyen helyen?

Wei WuXian:

- Engedd kölcsönvennem egy időre az öled, rendben?

- Ne bolondozz - mondta Lan WangJi kifejezéstelen arccal.

Wei WuXian:

- Komolyan mondom. A fejem szédül. Nem vagy lány; miért ne vehetném kölcsön egy kicsit?

Lan WangJi:

- Még ha nem is vagyok lány, nem fekhetsz csak úgy rám.

Látván, hogy ráncolni kezdni a homlokát, Wei WuXian gyorsan válaszolt:

- Nem bolondozok. Neked kellene abbahagyni a bolondozást. Nem fogadom el a visszautasítást. Lan Zhan, mondd meg nekem, miért?

Lan WangJi:

- Mit miért?

Wei WuXiannak sikerült megfordulnia és most a hasán feküdt a földön.

- Az összes ember közül nincs senki, aki legalább titokban ne kedvelne engem, annak ellenére, hogy azt mondják, bosszantó vagyok. Miért van az, hogy amikor te vagy itt, sosem nézel rám kedvesen? Megjártuk a halál mezsgyéjét együtt, nem igaz? És még az öled sem akarod kölcsönadni, hogy belefeküdjek, csak megint kioktatsz? Vénember vagy, vagy mi?

- Félrebeszélsz - felelte Lan WangJi vékony hangon.

Talán valóban félrebeszélt. Nem sokkal ezután Wei WuXian álomba merült.

Álmában érezte, hogy fekvő testhelyzete már nem volt olyan kényelmetlen. Úgy tűnt, mintha tényleg valakinek az ölében feküdne. Hideg kéz nyugodott a homlokán. Nagyon kényelmesnek tűnt. Boldogan forgolódott, amennyit csak akart, senki sem szidta meg érte. Amikor a földre hemperedett, fejét valaki gyengéden megsimogatta, mielőtt felemelte és visszatette az ölbe ismét.

De amikor felébredt, még mindig a földön feküdt. Az ölet egy halom falevél váltotta fel a feje alatt. Lan WangJi meglehetős távolságban ült tőle. Megrakta a tüzet. A tűz fénye megvilágította jádekőből faragott, meleg, gyengéd vonásait.

Hát persze, hogy álom volt, gondolta magában Wei WuXian.

Menekülés útvonaluk el volt vágva. A barlangban rekedve várakozniuk kellett, amíg a YunmengJiang Szekta a megmentésükre siet, így telt el két másik nap. Ebben a két napban Wei WuXian folyamatosan lázas volt, aludt, felébredt, aludt megint. Csak Lan WangJi belé áramoltatott mágikus energiájának köszönhette, hogy fenn tudta tartani jelenlegi állapotát és nem rosszabbodott még jobban.

Wei WuXian:

- Óóóó. Olyan unalmas.

Wei WuXian:

- Tényleg nagyon unalmas.

Wei WuXian:

- Túl csendes.

Wei WuXian:

- Áááááá.

Wei WuXian:

- Éhes vagyok. Lan Zhan, miért nem állsz fel és készítesz nekem valamit? Főzz valamit a teknős húsából.

Wei WuXian:

- Mindegy, inkább ne. Az efféle emberevő szörnyek húsa biztosan rothadt. Nem kellene mozognod mégsem.

Wei WuXian:

- Miért vagy ilyen, Lan Zhan? Olyan unalmas vagy. A szád csukva, a szemed csukva; nem beszélsz hozzám, nem nézel rám. Zenben vagy, vagy szerzetes vagy, vagy ilyesmit? Igaz, az alapítótok egy szerzetes volt. Elfelejtettem.

Lan WangJi:

- Maradj csendben. Még mindig lázas vagy. Ne beszélj. Takarékoskodj az erőddel.

Wei WuXian:

- Végre válaszoltál nekem. Hány napja várunk már? Miért nem jött senki, hogy megmentsen?

Lan WangJi:

- Még nem telt el egy nap.

Wei WuXian eltakarta az arcát.

- Miért olyan nehéz ez? Biztosan, mert veled vagyok. Jiang Chengnek kellett volna itt maradnia. Még ha vele vitatkozom is, az is érdekesebb lenne, mint így veled. Jiang Cheng! Hol a pokolban vagy?! Már majdnem hét napja várunk!!!

Lan WangJi egy ággal megbökte a tüzet, valahol sikerült neki azt a látszatot keltenie, mintha karddal döfött volna előre. Szikrák táncoltak a levegőben.

- Pihenj - válaszolta hidegen.

Wei WuXian ismét rákformájúra gömbölyödött, és szembenézett vele:

- Komolyan mondod? Csak most ébredtem fel és máris azt mondod, pihenjek. Tényleg ennyire utálod az ébren lévő változatomat?

Az ágat elvéve, Lan WangJi nyugodtan válaszolt:

- Túl sokat gondolsz.

Wei WuXian: Semmi sem működik rajta. Egyáltalán nem olyan érdekes, mint pár nappal ezelőtt, mikor olyan sötét volt az arca, mint egy lábas feneke, még valami szín is volt a hangjában, még harapott is másokat, amikor feldühödött. De nem sok remény van arra, hogy valaki könnyen ilyen Lan Zhant lásson. Valószínűleg életem végéig nem látom így többet.

- Annyira unatkozom - mondta. - Lan Zhan, beszélgessünk. Te kezdheted.

Lan WangJi:

- Mikor szoktál aludni?

Wei WuXian:

- Micsoda unalmas kezdés! Olyan száraz, hogy még folytatni sincs kedvem. De akkor is hagyok neked némi arcot és folytatom. Hadd mondjam el neked: Lótuszmólóban sosem aludtam el éjjel egy előtt, gyakran egész éjszaka fenn maradtam.

Lan WangJi:

- Helytelen viselkedés. Rossz szokás.

Wei WuXian:

- Azt hiszed, mindenki olyan, mint a te szektád tagjai?

Lan WangJi:

- Be kell fejezned.

Wei WuXian befogta a füleit.

- Beteg vagyok. Lázas vagyok, Bátyus, nem tudnál valami szebbet mondani? És csak ócsárolsz; az ócsárlástól jobban érzem magam?

Lan WangJi összeszorított száján egy szó sem szökött ki többé.

Wei WuXian:

- Nem tudod, hogy mit mondj? Rendben, tudhattam volna. Akkor, ha nem tudod, mit mondj, tudsz énekelni? Mi lenne, ha énekelnél egy dalt?

Eredetileg csak odavetett megjegyzésnek szánta. Azért fecsegett Lan WangJinak, hogy elüsse az időt és nem várta, hogy együttműködjön. De néhány percnyi csend után mély, mégis halk hang visszhangzott puhán az üreges barlangban.

Lan WangJi tényleg énekelni kezdett.

Wei WuXian behunyta a szemét, megfordult és kinyújtóztatta a végtagjait.

- Szépen hangzik. Mi a címe? - kérdezte.

Lan WangJi mormolni látszott valamit. Wei WuXian kinyitotta a szemét.

- Hogyan? Megismételnéd?