X. Csábítás
Valójában sosem várta volna, hogy Lan WangJi iszik vele, ezért egyszerűen felhajtotta a csészéjében levő italt. De némán meredve rá, Lan WangJi finoman félrehajtotta köntöse ujját. Töltött magának is egy csészével és kis szünet után lassan kiitta.
Wei WuXian meglepődött.
- HanGuang-Jun, hogy te milyen előzékeny vagy! Igazán iszol velem?
Amikor utoljára együtt ittak, Wei WuXian nem figyelte meg alaposan Lan WangJi arckifejezését. Mosz azonban rászánta az időt, hogy kifürkéssze.
Lan WangJi behunyta a szemét, miközben ivott. Halvány homlokráncolással elfogyasztotta az utalt, és csak azután nyitotta ki a szemeit ismét, hogy finoman lebiggyesztette az ajkait. Mintha füstfelhő ereszkedett volna szemei elé.
Állát a kezében nyugtatva Wei WuXian csendben számlálni kezdett. Amint várta, amikor a nyolcas számhoz ért, Lan WangJi letette a csészét. Megérintette homlokát, behunyta a szemét és álomba merült.
Wei WuXian teljesen meg volt győzve - Lan WangJi valóban elaludt, mielőtt részegen felébredt volna!
Valamilyen ismeretlen oknál fogva sürgető vágy fogta el. Miután egy kortyra felhajtotta a maradék likőrt, Wei WuXian felállt és járkálni kezdett fel-alá a szobában, karjait összefonva maga mögött. Egy kis idő múlva Lan WangJihoz lépett, lehajolt és a fülébe suttogott:
- Lan Zhan?
Nem volt válasz. Wei WuXian folytatta:
- WangJi-xiong?
Lan WangJi ráhajtotta fejét jobb kezére. Légzése nyugodtabb volt, mint valaha.
Mind vonásai, mind homlokához támasztott keze kifogástalanul halovány volt. Úgy festett, mintha egy darab, tökéletes jádéból faragták volna ki.
A körülötte lengedező, halvány szantálfa illat eredetileg hűvös, szinte komor volt. Most azonban, ahogy elkeveredett a likőr dús aromájával, néhány meleg árnyalat színezte át a hidegséget. Mintha cukormázba mártották volna, az illat egyenesen mámorító volt.
Most, hogy Wei WuXian elég közel volt hozzá, az illat lehelletükkel elegyedett. Nem tehetett róla, még közelebb hajolt Lan WangJihoz. Ködösen az ötlött eszébe: milyen különös... Miért van itt hirtelen ilyen forróság?
Likőr és szantálfa elegyében egyre közeledett az arca, míg ő maga észre sem vette. Hangját is lejjebb vette. Szinte incselkedve mormolta:
- Második... Bá...
Hirtelen egy hang hatolt a fülébe.
- Fiatal Mester...
Wei WuXian arca már kevesebb, mint egy inchre volt Lan WangJiétól. A „bátyám” szó nyelve hegyére gördült. A hangtól megriadva megcsúszott a lába, kis híján a földre esett.
Azonnal eltakarta Lan WangJi előtt a kilátást. Azután odafordult a fa ablakok irányába, ahonnan a hang jött.
Óvatos kopogás hallatszott az ablaktáblán, majd halk hang szűrődött be a résen.
- Fiatal Mester...
Wei WuXian végre észlelte, mennyire gyorsan dobog a szíve. Meghökkent rajta, de aztán visszanyerte lélekjelenlétét. Odasétált, és amikor felemelte az ablakot, egy fekete ruhás alakot látott fejjel lefelé, lábainál fogva csüngeni alá a tetőről, épp készen arra, hogy ismét bekopogjon. Wei WuXian gyorsan kinyitotta az ablakot, mely beleütközött a személy fejébe. Az alak könnyű ah! kiáltással válaszolt. Mindkét kezével megtartva az ablakot, végül egy szintre került a szeme Wei WuXianéval.
Hideg szellő áramlott be a szobába. Wen Ning szemei nyitva voltak, többé már nem hamuszín fehérrel, hanem fekete pupillákkal telt szempár nézett vissza rá némán.
Így maradtak ők ketten, az egyik állva, a másik függeszkedve, és csendben bámultak egymásra egy darabig.
Wei WuXian:
- Gyere le.
Wen Ning hirtelen elvesztette az egyensúlyát és leesett, hangosan a földhöz csapódott a fogadó előtt.
Wei WuXian letörölgette a nem létező izzadtságot a homlokáról.
Igazán a legmegfelelőbb helyet választottuk!, jegyezte meg magában.
Még jó, hogy ezt a fogadót szemelték ki. A nyugalom érdekében a magánszoba egy kis liget felé nézett az utca helyett. Az ablaktámasztót felhasználva Wei WuXian kitámasztotta az ablakot és kihajolva lenézett. Wen Ning súlyos teste ember alakú lyukat ütött a földön. De még fektében is némán bámult Wei WuXianra.
Wei WuXian lehalkított hangon lekiáltott neki:
- Azt mondtam, gyere le, nem azt, hogy ess le. „Gyere”, érted?
Wen Ning felnézett. Leporolva a ruháját feltápászkodott és sietve válaszolt:
- Ó, jövök.
Amint kimondta, belekapaszkodott egy oszlopba és mászni kezdett felfelé. Wei WuXian egyszeriben megállította:
- Állj! Maradj, ahol vagy! Majd én lejövök.
Visszatért Lan WangJihoz és lehajolva a fülébe súgta.
- Lan Zhan, ó, Lan Zhan. Kérlek, csak egy kicsit aludj még. Visszatérek, mielőtt észrevennéd. Ugye, jó fiú leszel?
Miközben beszélt, különös késztetést érzett. Önkéntelenül is megsimította ujjai végével Lan WangJi szempilláit.
Lan WangJi szempillái finoman megremegtek, szemöldöke összevonódott. Nyugalmát megzavarták. Kezét visszahúzva Wei WuXian kiugrott az ablakon. Szökkent néhányat a tető szögletein, majd a földre érkezett. Rögvesz ezután megfordult, Wen Ning pedig letérdelt elé.
Wei WuXian:
- Mit csinálsz?
Wen Ning nem szólt semmit, fejét lehajtotta.
Wei WuXian ismét megkérdezte:
- Tényleg így akarsz velem beszélgetni?
Wen Ning lehalkította a hangját.
- Fiatal Mester, sajnálom.
Wei WuXian:
- Nos akkor...
Közvetlenül ezután Wen Ning elé térdelt ő maga is. Wen Ning megrémülve hajlongani kezdett előtte, Wei WuXian pedig gyorsan viszonozta a hajlongást. Wen Ning annyira megijedt, hogy egyszeriben talpra ugrott. Csak ekkor állt fel Wei WuXian ismét, lesöpörve a port köntöséről.
- Tudod, csak egyszerűen állhatnál egyenesen is hozzám beszélve!
Wen Ning még mindig a földet nézte, félt attól, hogy megszólaljon.
- Mikor nyerted vissza az öntudatod? - kérdezte Wei WuXian.
Wen Ning:
- Csak nemrég.
Wei WuXian:
- Emlékszel, mik történtek, amikor a tűk még a fejedben voltak?
Wen Ning:
- Néhányra... de egyáltalán nem mindenre.
Wei WuXian:
- Mire emlékszel?
Wen Ning:
- Hogy egy nagyon sötét helyen voltam leláncolva. Azt hiszem, emberek időnként jöttek és ellenőriztek.
Wei WuXian:
- Emlékszel, kik voltak?
Wen Ning:
- Nem, csak arra, hogy valaki szögeket ütött a fejembe.
Wei WuXian:
- Feltehetőleg Xue Yang. Hasonló szögeket használt Song Lan irányításához is. A LanlingJin Szekta vendég harcművésze volt, de még mindig nem tudjuk, vajon saját szándékai által vezérelve tett-e ilyent, vagy a LalingJin Szekta kívánságának engedelmeskedett. - Miután jobban meggondolta, folytatta: - A legvalószínűbb, hogy a LanlingJin Szekta kívánságára történt. Régen mindenki azt mondta, hogy téged kivégeztek. Ha a LanlingJin Szektának nem lett volna benne a keze, egyedül semmiképp sem tudta volna elleplezni az igazságot. - Kis szünet után megint kérdezősködött: - Azután mi történt? Hogy kerültél a Dafan hegyre?
Wen Ning:
- Azután nem tudom, milyen hosszú idő telt el, de hirtelen azt hallottam, hogy valaki tapsol, és utána, Fiatal Mester, azt mondtad, hogy „ébredj fel”, így én... kimásztam a láncokból és kirohantam...
Az a parancs volt, amit Wei WuXian kiadott a három ádáz élőholtnak Mo faluban.
A múltban Wei WuXian számos parancsot adott a Szellemtábornoknak. Ezért meghallotta az első parancsot, amit kiadott, miután visszatért a világba.
És így, ködös agyával, Wen Ning követte a többi holttest utasításait és Wei WuXian parancsait. A LanlingJin Szekta másfelől azonban jól tudta, hogy nem kellene nyilvánosságra kerülnie, hogy a Szellemtábornokot rejtegették. Vagy máskülönben, ha a hírek szétteredt volna, nem csak saját hírneve omlik a porba, de az emberek pánikot is fognak kelteni, és épp ezért még ha Wen Ning megszökött is, nem merték nagydobra verni az üldözést. Hosszú utazás után Wen Ning végre elérte Wei WuXiant, aki a fuvolán játszott a Dafan hegyen, és ismét sikeresen találkoztak.
Wei WuXian sóhajtott.
- Azt mondtad, hogy nem tudod, milyen hosszú idő telt el. Több, mint tíz év volt. - Kis szünet után folytatta: - Nos, méltányos lenne azt mondani, hogy én sem tudok sokkal többet, mint te. Akarod, hogy elmeséljek neked néhány dolgot, ami történt?
Wen Ning:
- Hallottam néhányat.
Wei WuXian:
- Például?
Wen Ning:
- Hallottam, hogy a Temetőbuckák nincs többé, hogy mindenki... elment.
Wei WuXian igazából ennél sokkal hétköznapibb pletykákat akart vele megosztani, mint például azt, hogy a Lan Szekta szabályai miképp növekedtek háromezerről négyezerre. Nem várta, hogy Wen Ning egyből ilyen komor témát hoz fel, ezért csendben maradt.
De a komor téma dacára Wen Ning hangszíne egyáltalán nem volt gyászos, mintha tudta volna, hogy ez fog történni. Valójában azonban tényleg ez is volt a helyzet. Számos alkalommal kikalkulálták, mi a legrosszabb eshetőség, már több, mint egy évtizeddel ezelőtt.
Egy percnyi hallgatás után Wei WuXian ismét faggatni kezdte.
- Mi mást hallottál még?
- Jiang Szekta Vezető, Jiang Cheng, megostromolta a Temetőbuckákat - suttogta Wen Ning. - És megölt téged.
Wei WuXian:
- Ezt le kell tisztáznom. Nem ő ölt meg. A mágia visszasülésébe haltam bele.
Wen Ning végre ránézett.
- De Jiang Szekta Vezető világosan...
Wei WuXian:
- Senki sem lépkedhet biztonságban az egyetlen palánkból álló hídon egész életében. Nem lehetett megakadályozni.
Wen Ning úgy festett, mint aki sóhajtani akar, de nem volt lélegzete, ami elhagyta volna a száját. Wei WuXian befejezte a témát.
- Oké. Ne beszéljünk többé róla. Hallottál bármi mást?
- Igen. - Wen Ning rábámult. - Fiatal Wei Mester, olyan szörnyűséges halált haltál.
- … - Látván, milyen nyomorúságosan festett, Wei WuXian felsóhajtott. - Szóval semmilyen jó hírt sem halllottál?
Wen Ning a homlokát ráncolta.
- Nem. Semmit.
- … - Wei WuXiant cserbenhagyták a szavak.
Hirtelen hangos csörömpölős hallatszott az első emeletről. Lan SiZhui hangja követte:
- Nem Xue Yangról beszéltünk? Miért miért ezen vitatkozunk?
Jin Ling:
- De pontosan Xue Yangról van szó. Rosszul mondtam, amit mondtam? Mit csinált Xue Yang? Rosszabb, mint az utolsó szemét, és Wei Ying még gusztustalanabb nála is! Mit értesz azon, hogy „nem kellene egy kalap alá venni őket”? Ezek a szörnyetegek a világunk élősködői! Meg kell ölnünk, el kell taposnunk, le kell gyilkolnunk mindegyikőjüket!
Wen Ning hátrahőkölt. Wei WuXian intett neki, hogy ne mozduljon. Odaát Lan JinYi is csatlakozott a vitához.
- Most miért vagy ilyen mérges? SiZhui nem mondta, hogy nem kellene megölni Wei WuXiant. Cak annyit mondott, hogy nem mindenki olyanfajta személy, mint Xue Yang, aki a szellemösvényt járja. Muszáj mindjárt dolgokat dobálnod? Azt még csak meg se tudtam kóstolni...
Jin Ling vicsorgott.
- Nem mondta azt is, hogy „lehet, hogy ennek az ösvénynek a megalapítója nem akart vele ártani”? Ki volt „az ösvény megalapítója”? Gyerünk, mondd meg, ki más lenne, mint Wei Ying! Nem vagyok képes megérteni titeket. A ti GusuLan Szektátok szintén az elsők közül való, és régen ti is sok embert vesztettetek Wei Ying kezétől, ugye? Nem volt-e nehéz megölni azt az összes hullát és miegymást, amik az irányítása alatt voltak? Lan Yuan, miért foglalsz el ilyen furcsa álláspontot? Abból ítélve, ahogyan beszélsz, csak azt ne mondd nekem, hogy kifogásokat keresel Wei Ying számára!
Lan Yuan Lan SiZhui születési neve volt. Hevesen tiltakozott:
- Nem kifogásokat kerestem a számára. Pusztán azt sugalltam, hogy esetleg nem akarunk következtetéseket levonni, mielőtt a teljes helyzetet megértjük. Tudod, hogy mielőtt Ravatalozóvárosba mentünk volna, egy csomó ember azt állította, hogy a YueyangChang Klán Chang Pingjét Daozhang Xiao XingChen ölte meg bosszúból, ugye? De ez volt az igazság?
Jin Ling:
- Valójában senki sem látta, vajon Daozhang Xiao XingChen ölte-e meg Chang Pinget vagy sem. És mivel mind csak találgattak, miért nevezed ezt állításoknak? Csak menj és nézd meg, hány harcművész vesztette életét Wei Yingnek, Wen Ningnek és a Tigris Amulettnek köszönhetően a Quongqi Hágón és az Éjtelen Városban! Ezek azok az igazságok, amiket mindenki elfogad, amit senki sem tagadhat le! És még valami, amit én sosem fogok elfelejteni: elrendelte Wen Ningnek, hogy ölje meg az anyámat és az apámat!
Ha Wen Ningnek egy csepp vér is lett volna az arcában, az most mind kifutott volna belőle.
- A hajadon Jiang fia? - lehellte.
Wei WuXian mozdulatlanul állt.
Jin Ling folytatta:
- A nagybátyám vele együtt nőtt fel, a nagyapám a saját gyerekeként nevelte, a nagyanyám sem volt olyan rémes vele, és mégis mit tett? Lótuszmólót a Wen Szekta odújává süllyesztette, a teljes YungmengJiang Szekta megfeneklett miatta, mind szüleim és nagyszüleim halálát ő okozta, és most már csak a nagybátyám az egyetlen, aki megmaradt nekem! Saját fejére idézte a halálát azzal a pusztítással, amit okozott, és úgy végezte, hogy még egy holttest sem maradt utána! Melyik részét nem érted a teljes helyzetnek? Miféle kifogásokat találsz még a számára?!
Erőteljes érveket hozott fel, amikre Lan SiZhui egyáltalán nem válaszolt. Egy perccel később egy másik fiú szólalt meg:
- Miért heveskedünk most ennyire efelett? Hagyjuk a témát, rendben? Még be sem fejeztük az evést. Ki fog hűlni az étel.
Hangjából ítélve az a „szentimentális” volt, akivel Wei WuXian tréfálkozott. Másvalaki is egyetértett:
- ZiZhennek igaza van. Abba kellene hagynunk a vitatkozást. SiZhui egyszerűen elfelejtette gondosan megválogatni a szavait. Csak mellékes megjegyzés volt - miért is gondolta volna többnek? Ülj le, Fiatal Jin Mester. Folytassuk az evést.
- Úgy van. Mindannyian épp csak kikerültünk Ravatalozóvárosból, gyakorlatilag élet-halál közt lebegtünk együtt mindannyian... Igazán nem kellene egy ilyen óvatlan hibán vitatkoznunk.
Jin Ling felhorkant. Lan SiZhui végül válaszolt, hanghordozása udvariasabb, mint valaha:
- Sajnálom, Jobban meg kellene volna gondolnom, hogyan fogalmazok. Fiatal Jin Mester, kérlek, foglalj helyet. Nem akarjuk ezt folytatni, még lecsaljuk vele HanGuang-Junt is.
HanGuang-Jun említése ragyogó lépés volt. Jin Ling azonnal abbahagyta, egy hangot se adott ki többet. Mozgó székek és asztalok hangja szűrődött ki. Úgy tűnt, visszaült a helyére. A szoba hamarosan újra megtelt zsibongással, majd a fiúk hangjait tálak és tányérok csörgése váltotta fel. Wei WuXian és Wen Ning még mindig némán állt a ligetben, komor arccal.
Wen Ning egyetlen hang nélkül megint letérdelt. Wei WuXian csak késve vette észre. Erőtlenül intett a kezével.
- Nem a te hibád volt - mondta.
Épp amikor Wen Ning kinyitotta volna a száját ismét, hirtelen Wei WuXian mögé tekintett és habozni látszott. Mielőtt Wei WuXian sarkon fordulhatott volna, fehér köntösű alak sétált el mellette és belerúgott Wen Ning vállába.
Wen Ning egy másik, ember formájú lyukat ütött a talajba.
Wei WuXian sietve visszahúzta Lan WangJit, aki úgy tűnt, megint rúgni készül.
- HanGuang-Jun, HanGuang-Jin! Csillapodj!
Úgy festett, hogy az „alvás” ideje lejárt, míg a „részeg állapot” elérkezett, és Lan WangJi így megtalálta kifelé az útját.
A helyzet némiképp ismerősnek érződött - a történelem tényleg ismétli magát, nem? Ez alkalommal azonban Lan WangJi még normálisabban nézett ki, mint legutóbb. Csizmáit sem viselte fordítva felhúzva. Még amikor gorombán belerúgott Wen Ningbe, arckifejezése akkor is teljesen tisztességes volt. Senki sem lelhetett hibát benne. Miután Wei WuXian visszahúzta, megigazította a ruhaujjait és bólintott. Büszkén állt, ahol volt, nem rugdosódott tovább.
Wei WuXian felhasználta az alkalmat arra, hogy megkérdezze Wen Ninget:
- Hogy vagy?
Wen Ning:
- Jól vagyok.
Wei WuXian:
- Ha jól vagy, állj fel! Miért térdelsz még?
Wen Ning feltápászkodott, habozott.
- Fiatal Lan Mester.
Lan WangJi megdörzsölte a szemöldökét, majd befogta a füleit. Azután a hátát fordította Wen Ning felé. Wei WuXian felé fordulva saját testét használta arra, hogy megakadályozza köztük a szemkontaktust.
Wen Ning:
- …
Wei WuXian:
- Legjobb lesz, ha nem állsz ott. Lan Zhan, izé, nem igazán szeret látni téged.
Wen Ning:
- Mi történt a Fiatal Lan Mesterrel?
Wei WuXian:
- Nem sok. Csak részeg.
- Micsoda? - Wen Ning arckifejezése üres volt, mintha elfogadhatatlan lett volna számára ilyesmi. Egy idő után végül folytatta: - Akkor... mit fogsz tenni?
Wei WuXian:
- Hát mit tehetek? Visszaviszem és ágyba dugom.
Lan WangJi:
- Oké.
Wei WuXian:
- Hmm? Hát nem fogod be a füleidet? Hogy lehet, hogy egyszer csak megint hallasz mindent?
Ezúttal Lan WangJi visszautasította a válaszadást, úgy téve, mintha nem is ő lett volna, aki az előbb félbeszakította őket. Wei WuXian nem volt biztos benne, hogyan kellene reagálnia. Wen Ninghez fordult:
- Vigyázz magadra!
Wen Ning bólintott. Önkéntelenül is Lan WangJira kapta a tekintetét ismét. Épp amikor távozni készült, Wei WuXian megállította:
- Wen Ning, miért nem... keresel magadnak valami rejtekhelyet?
Wen Ning tétovázott egy pillanatra. Wei WuXian hozzátette: - Azt is mondhatnánk, hogy már kétszeresen meghaltál. Menj és pihenj egy jót!
Miután elment, Wei WuXian lefejtette Lan WangJi kezeit a füléről.
- Rendben. Elment. Most már nem hallod és nem látod többet.
Lan WangJi végül elengedte a füleit. Üresen Wei WuXianra meredt világos színű szemeivel.
A pillantása olyan tiszta, olyan becsületes volt, hogy a Wei WuXian megint sürgető kényszert érzett a csínytevésre. Mintha égette volna valami a testét belülről, ingerkedve mosolygott:
- Lan Zhan, még mindig válaszolsz mindenre, amit kérdezek? Megteszed, bármit is mondok neked?
Lan WangJi:
- Ühüm.
Wei WuXian:
- Vedd le a homlokszalagod.
Lan WangJi engedelmesen a feje felé nyúlt és lassan kibontotta a csomókat. Levette a fehér homlokszalagot, melyre sodródó felhők mintái voltak hímezve.
A szalagot a kezében tartva Wei WuXian átfordította néhányszor, minden szögletéből megvizsgálva.
- Szóval tényleg semmi különleges nincs benne, igaz? És még azt gondoltam, hogy valami gigantikus titkot rejteget. Régen akkor miért voltál annyira felháborodva, amikor leszedtem? - Vagy talán a múltban Lan WangJi egyszerűen gyűlölte őt, minden mással együtt, amit csak tett?
Hirtelen érezte, amint valami megfeszül a csuklója körül. Lan WangJi mindkét kezét összekötötte a homlokszalaggal és csomókat kezdett rá hurkolni.
Wei WuXian:
- Mit csinálsz?
Mivel látni akarta, pontosan mit is akar Lan WangJi, ezért engedte neki folytatni. Miután Lan WangJi alaposan egymáshoz rögzítette a kezeit, először egy egyszerű csomót kötött. Gondolkodott egy ideig, majd mintha úgy érezte volna, hogy valami nem teljesen van rendjén, egy szorosabb csomóra cserélte. Azután még egy kicsit gondolkodott, még mindig elégedetlenül, és egy másik csomót hurkolt az első tetejére.
A GusuLan Szekta homlokszalagja gyakorlatilag egy ruhacsík volt, ami lelógott hátul, miután felerősítették. Mikor valaki mozgott, elegánsan lebegett a szélben, és épp ezért eléggé hosszú volt. Lan WangJi hét vagy nyolc csomót kötözött a szalagra, kicsiny, csúnyán kinéző dudort hozva létre, és végül megelégedett vele annyira, hogy abbahagyja.
Wei WuXian:
- Hé, kell még neked egyáltalán ez a szalag?
Lan WangJi homlokráncolása tovatűnt. A homlokszalag másik végét fogva maga elé emelte Wei WuXian kezeit, mintha csak megcsodálná a mestermunkát, amit végzett. Kezeivel a levegőben lógva Wei WuXian azt gondolta magában: valószínűleg úgy festek most, mint valami bűnöző... Várjunk csak, miért hagyom, hogy így játszadozzon velem? Nem én voltam az, akinek ővele kellett volna játszadoznia?
Wei WuXian végül ráébredt.
- Vedd le.
Lan WangJi boldogan nyúlt a gallérja és a selyemöve felé, hasonló megközelítéssel élve, mint korábban.
- Ne ezt! - kiabálta Wei WuXian. - A kezemről vedd le ezt a dolgot! Azt, amivel összekötöztél. A szalagot.
Ha Lan WangJi nemcsak összekötözi a kezét, de a ruháit is lehámozza róla, a jelenet hihetetlenül rémisztő lett volna!
Óhaját meghallván Lan WangJi megint összehúzta a homlokát, de továbbra sem tett semmit. Wei WuXian felemelte a kezeit és hízelgően szólt.
- Azt mondtad, hogy hallgatsz rám, nem? Légy jó fiú és vedd ezt le.
Lan WangJi rápillantott, azután csendben elfordította a tekintetét, mintha nem értette volna, amit Wei WuXian mondott, és töprenkednie kellene rajta még egy darabig. Wei WuXian panaszkodni kezdett:
- Ó, most már értem! Teljesen felvillanyoz, ha azt mondom neked, hogy kötözz meg, de azt nem akarod megérteni, ha azt mondom, hogy vedd le. Így van?
A Lan Szekta homlokszalagja ugyanabból a selyemanyagból készült, mint egyenruhájuk. Bár vékonynak tűnt, valójában nagyon tartós volt. És mivel Lan WangJi szorosan a csuklója köré hurkolta és több csomóval megerősítette, Wei WuXian sehogy nem tudott kibújni belőle, akármennyire keményen próbálkozott. Némán megjegyezte magában: Már megint lábon lőttem saját magam, nem? Még jó, hogy csak egy homlokszalag, nem valami fura mágikus kötél, különben valóban megjárnám.
Lan WangJi a távolba meredt, miközben a homlokszalag végét rángatta, elégedetten hintáztatta kettejük közt. Wei WuXian könyörgőre fogta:
- Le tudnád venni, kérlek? HanGuang-Jun, hogy tehet egy ilyen kecses valaki ilyet, mint te? Mivégre kötözöl így össze? Nagyon rosszul nézne ki neked, ha valaki így látna minket, ugye?
Az utolsó mondatot meghallván Lan WangJi vonszolni kezdte az utca irányába.
Lan WangJi által rángatva Wei WuXian vergődött:
- V-v-v-várj egy pillanatot! Úgy értettem, hogy rossz lenne, ha valaki meglátna, és nem úgy, hogy meg kellene látnia valakinek! Hé! Csak tetteted, hogy nem értesz engem, ugye? Szándékosan csinálod? Szóval csak azt érted meg, amit meg akarsz érteni! Lan Zhan, Lan WangJi!
Még mielőtt befejezte, Lan WangJi már ki is vonszolta a ligetből. Körbementek a sarkon, beléptek a fogadóba és feljutottak az első emeletre.
A fiatalok még mindig ettek és tréfálkoztak. Még ha a kisebb nézeteltérés megesett is, a fiatalok mindig gyorsan felejtik az efféle összezördülést. Épp valamiféle ivós játékot játszottak. Még a Lan Szekta néhány bátrabb tagja is vállalkozott néhány kortyra. Valaki mindig figyelte a második emeletre vezető lépcsőt, rajta tartva a szemét, hátha Lan WangJi megjelenik. Arra senki sem számított, hogy Lan WangJi hirtelen keresztüülvonszolja Wei WuXiant a főbejáraton, amire egyáltalán nem ügyeltek. Miután hátrafordultak, mindannyian megdöbbentek.
Lan JingYi ráhajolt egy csésze likőrre az asztalon, azt remélve, hogy eltakarja, közben feldöntött pár tálat és edényt. A tárgy, amit rejtegetni próbált, csak még inkább szembetűnő lett. Lan SiZhui felállt.
- H-h-hanGuang-Jun, miért jössz be megint ezen a bejáraton?
Wei WuXian nevezett.
- Haha, a ti HanGuang-Junötöknek kissé melege volt és úgy döntött, hogy sétál egyet, és így rajtakap mindannyiótokat. Látjátok? Itt vagytok és isztok, amikor nem kellene.
Titokban imádkozott, hogy Lan WangJi egyenesen húzza fel őt az emeletre, anélkül, hogy bármi szükségtelent mondana vagy tenne. Ha csendben marad és fenntartja hűvös megjelenését, senki sem vesz észre semmit rajta.
Épp amint a gondolat átsuhant az agyán, Lan WangJi a fiatalok asztala felé kezdte vonszolni.
Lan SiZhui már túl volt minden döbbeneten.
- HanGuang-Jun, a homlokszalagod...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, meglátta Wei WuXian kezeit.
Wei WuXian csuklói össze-vissza voltak kötözve HanGuang-Jun homlokszalagjával.
Mintha úgy érezte volna, nem elég ember vette észre, a szalag végét tartva Lan WangJi magasra emelte Wei WuXian kezeit, hogy mindenki jól lássa.
A csirkeszárny, amit Lan JingYi a szájában tartott, táljába pottyant, ruhái elejét telefröcskölve szósszal.
Egyetlen gondolat töltötte be Wei WuXian elméjét - miután Lan WangJi kijózanodott, soha többé nem lesz arca mások szemébe nézni.
Jin Ling zavarba jött.
- … Mit csinál?
Wei WuXian:
- Bemutatja nektek, srácok, a Lan Szekta homlokszalagjának egy különleges használatát.
Lan SiZhui:
- Milyen különleges használatát...
Wei WuXian:
- Ha nagyon furcsa hullát találtok és úgy érzitek, hogy magatokkal kellene vinni tüzetesebb vizsgálódásra, levehetitek a homlokszalagot és így vihetitek vele.
- De ezt nem teheted! - tört ki Lan JingYiből. - A szektánk homlokszalagja...
Lan SiZhui visszatömte a csirkeszárnyat Lan JingYi szájába.
- Ó, értem! Nem tudtam, hogy így is lehet használni!
A többi ember feléjük vetett, furcsálkodó tekintetét semmibe véve Lan WangJi felvonszolta Wei WuXiant a lépcsőkön.
Belépett a szobába, megfordult, becsukta az ajtót, bereteszelte, és mégül még az asztalt is odatolta, mintha képzeletbeli ellenségét akarta volna kívül marasztalni. Lan WangJi sürgölődését figyelve Wei WuXian megkérdezte:
- Meg fogsz engem ölni itt?
A magánszobában volt egy fa paraván, mely a szobát két félre választotta. Az egyik oldalon állt az asztal néhány székkel evéshez és beszélgetéshez, míg a másik oldalon egy hosszú ágy és függönyök a pihenéshez. Miután Lan WangJi a paraván másik oldalára húzta, erőszakosan lenyomta Wei WuXiant az ágyra.
Wei WuXian feje finoman koppant a fa támlán, ami az ágyhoz volt erősítve. Félszívvel feljajdult, miközben azt gondolta: Már megint aludnom kell? Még nincs kilenc, nem?
A jajdulást hallván Lan WangJi felemelte fehér köntösének szélét és elegánsan leült az ágyra. Kinyúlt, hogy megtapogassa Wei WuXian fejét. Bár arca kifejezéstelen volt, mozdulatai rendkívül gyengédek voltak, mintha azt kérdezte volna: „fájt?”.
Amikor megérezte magán a kezét, Wei WuXian ajkai megrándultak.
- Fáj! Aaaaannyira fáj!
Fájdalmas jajgatására enyhén aggódó kifejezés jelent meg végre Lan WangJi arcán. Kezei még gyengédebbek voltak, ahogy megveregette Wei WuXian vállát, mintha vigasztalni akarná. Wei WuXian elé emelte csuklóit, hogy jól lássa.
- Miért nem eresztesz el? Han Guang-Jun, olyan szoros, hogy szinte vérzik a kezem. Annyira fáj! Vedd le a szalagot és engedj el, oké? Oké?
Lan WangJi egyszeriben befogta a száját a kezével.
Wei WuXian:
-Mn mnn mnnffff mnn mn mnfffnnnnn mnn mnnnnn mnn mnnn nfff mn nn, mnn nn mnn nnnff mnnn mnnff mnn nnf mn mnn mnff?!
Szóval úgy teszel, mintha nem értenéd meg azokat, amiket nem akarsz megtenni, és ha már tettetni nem tudod, akkor csak egyszerűen nem engeded, hogy kimondjam? Milyen goromba!
Wei WuXian azt gondolta magában: most, hogy így alakultak a dolgok, ne hibáztass engem semmiért.
Lan WangJi szorosan tartotta Wei WuXian száját egyik kezével. Alatta Wei WuXian ajkai szétnyíltak és gyorsan hozzáérintette nyelve hegyét Lan WangJi tenyeréhez.
Épp csak egy pillangó szárnylegyintése volt (1), de Lan WangJi mégis úgy festett, mintha tűz égette volna meg a kezét. Azonnal elrántotta.
(1) Ez a szólás az ősi Kínában a könnyed, finom puszikat is jelentette.
Wei WuXian mély lélegzetet vett. Már épp kezdte azt érezni, hogy ismét felülkerekedik Lan WangJin, amikor látta, hogy az elfordul. Az ágyon ülve Lan WangJi szorosan ölelte a térdeit és mellkasához szorította a kezét, melyet Wei WuXian megnyalt, egyáltalán nem mozdulva.
Wei WuXian:
- Mi ez? Mit csinálsz?
Úgy festett, mintha feladta volna az életet, mintha megrontotta volna valami perverz. Ha valaki most belépett volna erre a jelenetre, tulajdonképp azt is gondolhatta volna, hogy Wei WuXian csinált vele valamit.
Wei WuXian megszemlélte legyőzött külsejét.
- Nem tetszett? Nos, nem az én hibám, ha nem tetszett neked. Te vagy az, aki annyira nyomultál és még beszélni sem engedtél. Miért nem jössz ide és letörlöm neked?
Megkötözött kezeivel Lan WangJi válla felé nyúlt, de Lan WangJi kitért előle. Látván, milyen csendesen kucorgott az ágy sarkában, Wei WuXian ismét érezte az ismerős sürgetést.
Feltérdelve az ágyon Lan WangJi felé mozgott, és a legördögibb hangon mosolyogva mondta:
- Megijedtél?
Lan WangJi egyszeriben leugrott az ágyról. Mintha valóban megrémült volna, háttal állt felé, fenntartva kettejük között a távolságot.
Wei WuXian végre igazán élvezni kezdte a helyzetet.
Vigyorgott, miközben nyugodtan lemászott az ágyról.
- Hé, minek bújsz el? A kezeim még mindig össze vannak kötözve, és én mégsem félek, akkor te mitől félnél? Gyere, gyere. Gyere ide.
Megközelítette Lan WangJit, csöppet sem jó szándékkal. Lan WangJi megkerülte a fa paravánt, csak hogy beleszaladjon az asztalba, amivel maga torlaszolta el az ajtót. Néhányszor megkerülték a paravánt, és Wei WuXian épp rájött volna az ízére, mikor hirtelen ráébredt: Mit csinálok? Bújócskát játszom? Mi ez? Megőrültem? Lan Zhan részeg, de miért játszom én is vele?
Észrevéve, hogy az őt üldöző személy megállt, Lan WangJi is megállt.
A paraván mögé bújva szép arcának csak egyik felét mutatva csendesen kukucskált Wei WuXian irányába.
Wei WuXian óvatosan figyelte. Még mindig olyan kimértnek és illedelmesnek látszott, mintha a hatéves, akit Wei WuXian körbekergetett a paraván körül, valaki más lett volna.
- Akarod folytatni? - kérdezte Wei WuXian.
Lan WangJi kifejezéstelen arccal bólintott.
Wei WuXian küszködött, hogy visszatartsa a nevetését.
Hahahaha hahahaha hahahaha, egek, Lan Zhan bújócskát akart vele játszani részegen, hahahaha hahahaha hahahaha!
A nevetés, melyet megpróbált elnyomni magában, kitöréssel fenyegette. Végül csak sikerült visszafojtania. Wei WuXian egész teste reszketett. Egy olyan szekta, mint a GusuLan, tiltja a zajt, a bolondozást, még a futást is. Lan Zhannak feltehetőleg sosem volt ilyen szórakozásban része, amikor gyerek volt. Cc cc cc, szegény. Amúgy se fog emlékezni egy percre sem, amikor kijózanodik. Akár játszhatok is vele.
Tett néhány futó lépést Lan WangJi felé, úgy téve, mintha üldözőbe venné. Amint várta, Lan WangJi azonnal elindult az ellenkező irányba. Mintha csak egy totyogó kisgyerekkel játszadozna, Wei WuXian együttműködött, amennyire csak tudott, még néhányszor körbekergette a paraván körül.
- Fuss, fuss! Gyorsabban! El foglak kapni! Ha elkaplak, megint megnyallak! Megijedtél már?
Eredetileg fenyegetésnek szánta. Lan WangJi azonban a paraván másik oldalán hirtelen irányt váltott és ketten egymásnak ütköztek.
Wei WuXian azt tervezte, hogy elkapja, azt nem várta, hogy egyenesen a karjaiba sétál. A meglepetés annyira elvette a szavát, hogy még kinyúlni is elfelejtett érte. Látván, hogy Wei WuXian nem csinál semmit, Lan WangJi felemelte összekötött kezeit, a nyaka felett átemelte, mintha csak önként zárná magát feltörhetetlen csapdába.
- Elkaptál.
Wei WuXian:
- … Huh? Igen, elkaptalak.
Mintha csak várna valamire, ami sosem történt meg, Lan WangJi megismételte. Ez alkalommal úgy megnyomta a szót, hogy az szinte izgatott várakozást tükrözött.
- Elkaptál.
Wei WuXian:
- Igen. Elkaptalak.
Elkapta. Mit még?
Mit mondott? Mit fog csinálni, miután elkapta?
… Ne.
Wei WuXian:
- Ezúttal nem számít. Te jöttél belém.
Mielőtt még befejezhette volna szavait, Lan WangJi arckifejezése elsötétedett. Kiváltképp boldogtalannak látszott.
Wei WuXian: Ez nem lehet. Amikor Lan Zhan részeg, nem csak bújócskázni szeret, de azt is szereti, ha nyalogatják?
El akarta emelni karjait Lan WangJi nyakából, de Lan WangJi megelőzte. Erősen tartotta, nem engedvén elvenni a kezét. Látván, hogy Lan WangJi kezei milyen erősen fonódnak a karjára, Wei WuXian gondolkodott egy pillanatot, majd megmozdult, egyre közelebb és közelebb tolta az arcát. Ajkai Lan WangJi kézfejét súrolták, mintha csókot lehellt volna rá. Nyelve hegye könnyedén elsiklott a jáde bőrön.
Könnyedén. Nagyon könnyedén.
Lan WangJi hátrahőkölt és olyan gyorsan visszarántotta a kezét, amilyen gyorsan csak tudta. Eltolta a nyakából Wei WuXian karjait, ismét hátat fordított neki, és oldalra iramodott. Megnyalt kezét magához szorítva csendesen a fal felé fordult.
Szereti vagy megijed tőle?, tűnődött Wei WuXian. Vagy mindkettő egyszerre?
Amint gondolkodott, Lan WangJi megfordult, arca hűvös, mint mindig.
- Megint.
Wei WuXian:
- Megint? Megint mi?
Lan WangJi még egyszer a paraván mögé rejtőzött és csak fél arcát mutatva felé kilesett mögüle.
Szándékai olyan világosak voltak, amennyire csak lehettek: megint te üldözöl, én futok.
Szavát vesztve egy időre Wei WuXian engedelmeskedett és folytatta. Ezúttal csak kis ideig üldözte, és Lan WangJi megint beleszaladt.
Wei WuXian:
- Tényleg szándékosan csinálod, ugye?
Lan WangJi ismét a nyaka köré kulcsolta Wei WuXian karjait, mintha csak nem értené, mit jelentenek a szavai, azt akarván, teljesítse be ígéretét újra.
Wei WuXian: Csak engedem itt, hogy Lan Zhan minden szórakozást magának akarjon? Persze, hogy nem. Úgysem fog emlékezni semmire, amit teszek vele. Hadd játsszak vele valami jobbat.
Karjaival Lan WangJi körül Wei WuXian visszatért vele az ágyhoz és megkérdezte:
- Tetszik neked, ugye? Ne fordulj el! Beszélj. Tetszik neked vagy sem? Ha tetszik neked, nem kell minden alkalommal körbefutkosnunk. Mi lenne, ha engedném, hogy annyit szórakozz, amennyi csak jólesik?
Miközben beszélt, feltartotta Lan WangJi kezeit, lehajolt, és megcsókolta két kecses ujja közét.
Lan Wangji megint el akarta rántani a kezét, de Wei WuXian szorosan tartotta és nem engedte.
És ezután Wei WuXian ajkai jól kivehető ujjperceire nyomódtak. Puhábban, mint egy toll érintése, lélegzetével megsimogatta keze fejét, majd ismét megcsókolta.
Lan WangJi nem tudta visszavenni a kezét, akárhogy rángatta is. Csak szorosan ökölbe tudta szorítani az ujjait.
Wei WuXian felemelte a ruhaujját, felfedve a halvány bőrű csuklót, és ott is megcsókolta.
A csók után nem emelte fel a fejét. Csak szemeit fordította Lan WangJi felé.
- Elég ennyi?
Lan WangJi összeszorította a száját, visszautasítva, hogy akár egy szót is szóljon. Wei WuXian ekkor felegyenesedett vele szemben ülve, és kényelmes hangon folytatta:
- Mondd meg. Égettél nekem papírpénzt?
Nem volt válasz. Wei WuXian hangosan felnevetett és közelebb húzódott hozzá. Ruháján át megcsókolta ott, ahol a szíve volt.
- Ha nem beszélsz, nem kapsz többet. Mondd meg. Honnan ismertél fel?
Lan WangJi behunyta a szemeit. Ajkai remegtek, mintha a vallomás szélén állt volna.
Wei WuXian azonban hirtelen, ahogyan a puha, halványpiros ajkakat nézte, nem is tudta, mi ütött belé, de odahajolt és megcsókolta őket.
A csók után még le is nyalogatta, mintha a csók nem lett volna elég.
Mindkettőjük szemei tágra nyíltak.
Egy pillanattal később Lan WangJi felemelte a kezét. Wei WuXian egyszerre megrémült, amikor ráébredt, mit tett. Azonnal hideg verejték ütött ki rajta, attól félve, hogy Lan WangJi ott helyben holtra sújtja, és gyorsan levetette magát az ágyról. Visszafordulva még épp látta, ahogy Lan WangJi homlokon csapja saját magát. Most eszméletlenül hevert az ágyra rogyva.
A magánszoba rejtekénben Lan WangJi az ágyon feküdt, Wei WuXian a földön kuporgott. Hideg széllökés söpörte végig a nyitott ablakokon keresztül, nyirkos hidegen küldve le Wei WuXian hátán. A feje végre kitisztult.
Felállt a földről, visszatolta az asztalt a helyére és leült mellé.
Fel-alá járkált egy darabif, majd fogaival elkezdte kioldani a csomókat a homlokszalagon. Némi erőfeszítés árán végre kibogozta az egészet.
Most, hogy kezei már szabadok voltak, hogy túltegye magát a sokkon, ment és töltött magának egy csésze likőrt. Ajkaihoz tartotta a csészét néhány pillanatig, de egyetlen csepp se gördült le a torkán. Lenézve végül észrevette, hogy nem is volt likőr a csészében egyáltalán. Már kiürítette az egész kancsót. Még amikor öntött belőle, akkor se vette észre, hogy valójában semmit nem öntött.
Wei WuXian letette az üres csészét az asztalra. Nincs több alkohol nekem. Tényleg elég volt.
Amint megfordult, elnézve a fa paraván mellett Lan WangJit látta, aki csendesen feküdt az ágyon. Azt gondolta magában: … Tényleg sokat ittam ma. Lan Zhan olyan komoly ember. Még ha részeg volt is, még ha semmire sem fog emlékezni, amikor kijózanodik, akkor sem kellett volna ilyen merényletet elkövetnem ellene... Túl tiszteletlen vele szemben.
Amikor eszébe jutott, mi is volt az a „merénylet”, amit elkövetett Lan WangJival, Wei WuXian önkéntelenül is megérintette az ajkait.
Némi munka árán valahogy sikerült ismét kiegyenesítenie a homlokszalagot. Az ágyhoz sétált, a párna mellé tette, és sikeresen visszatartotta magát attól, hogy akárcsak rápillantson Lan WangJira. Leguggolt, levette Lan WangJi csizmáit, majd a Lan Szekta hivatalos alvó testtartásába helyezte.
Miután mindent elvégzett, az ágynak dőlve Wei WuXian ismét a padlóra ült. Agya teljesen összezavarodott, de egy valami egészen biztosnak látszott.
A jövőben jobb, ha nem biztatja Lan WangJit ivásra. Ha mindenkivel így viselkedett, amikor lerészegedett, akkor igazán nem lesz rózsás a helyzet.
Valami különös oknál fogva ma éjjel Wei WuXian még ahhoz is túlságosan bűnösnek érezte magát, hogy ugyanazon az ágyon húzódjon meg, mint Lan WangJi. Az éjszaka hátralevő részét a földön ülve töltötte, és valamikor közben el is aludt, feje a faágyra hajlott. Hajnalban halványan érzékelte, ahogy valaki gyengéd mozdulatokkal felemeli és elhelyezi az ágyon. Küszködve, hogy felnyissa szemeit, Wei WuXian megpillantotta Lan WangJi még mindig közömbös arcát.
Hirtelen sokkal éberebbnek érezte magát.
- Lan Zhan.
Lan WangJi egy „ühüm”-mel válaszolt.
- Még mindig részeg vagy, vagy már józan? - kérdezte Wei WuXian.
Lan WangJi:
- Józan.
Wei WuXian:
- Ó... akkor már öt van.
Lan WangJi minden reggel ugyanabban az időben kelt fel, így Wei WuXian megtanulta megmondani, mennyi az idő, anélkül, hogy akár kinézett volna az ablakon. Felemelte Wei WuXian csuklóit, melyeket vöröses foltok fedtek. Elővett egy kicsi, türkiz porcelán üveget a ruhaujjából, és megkenegette a tartalmával. Ahol a sima olaj szétterjedt a bőrén, azonnal enyhítette az égő érzést.
- Fáj... - hunyorgott Wei WuXian. - HanGuang-Jun, amikor részeg vagy, olyan goromba leszel.
Lan WangJi fel sem nézett.
- Azt aratod, amit vetettél.
Wei WuXian szíve kihagyott egy ütemet.
- Lan Zhan, te ugye tényleg nem emlészel, mi történt, miután leittad magad?
Lan WangJi:
- Nem.
Wei WuXian: feltehetőleg igazat mond. Máskülönben már megölt volna zavarában.
Szívében egyszerre találta jónak és szerencsétlennek, hogy Lan WangJi nem emlékezett. Úgy érezte, mintha titokban csinált volna vagy evett volna valamit, amit nem kellett volna, és most a sarokban kellene bújkálnia, attól rettegve, nehogy felfedezze valaki, de közben csalódottságot is érzett, hogy nem oszthatja meg az elragadtatást senkivel. Szemei önkéntelenül is megint Lan WangJi ajkaira tévedtek.
Bár a sarkai nem kunkorodtak fel, ajkai olyan puhának tűntek, és valóban puhának is érződtek.
Wei WuXian önkéntelenül is saját ajkaiba harapott, és ismét elkalandoztak a gondolatai. A GusuLan Szekta olyan szigorú, Lan Zhan pedig egyáltalán nem romantikus alkat, így biztosan egy lányt sem csókolt meg korábban. Most mit tegyek? Úgy fest, nagy megtiszteltetésben részesültem. Megmondjam neki? Vagy olyan mérges lesz, hogy kiabálni kezd, amikor megtudja? Ó, nos... Amikor fiatal volt, még ezt tette volna, most már feltehetőleg nem. És olyan, mintha fából faragott szerzetes volna. Lehet, hogy még csak nem is gondolt ilyesmire korábban... Várjunk csak! Legutóbb, amikor részeg volt, megkérdeztem tőle, kedvelt-e már valakit, és azt mondta, igen. Talán meg is csókolta a lányt? De Lan Zhan önmegtartóztató szokásait ismerve valószínűleg nagyon elővigyázatos volt, hogy ne lépjen át egy határvonalat sem. Valószínűleg soha nem csókolóztak, talán még a kezét sem fogta meg. Ha már erről van szó, talán akkor még azt se értette, miféle „kedvelés”-ről beszélek egyáltalán...
Miután Lan WangJi befejezte a kenegetést, valaki háromszor megkopogtatta az ajtót. Lan SiZhui hangja szűrődött át rajta.
- HanGuang-Jun, mindenki felkelt. Indulunk?
Lan WangJi:
- Várjatok lent.
A csapat elhagyta a várost és szétváltak útjaik, mielőtt a toronyhoz értek volna, A növendékek eredetileg nem voltak bizalmas viszonyban egymással. Csak konferenciák során látták a másik szekta tagjait. De e pár nap alatt mindannyian átélték együtt a macskás esetet és az izgalmas napot a kísértetvárosban. Még papírpénzt is égettek, likőrt ittak, vitatkoztak és együtt átkoztak más embereket. Összegezve, máris jól ismerték egymást. Amikor az elválásra került sor, mindannyian vonakodtak indulni, a városkapuk előtt még jó darab időt szántak arra, hogy megbeszéljék, mikor látogatják meg egymás konferenciáit és mikor mennek egymás helyeire éjjeli vadászatra. Lan WangJi sem siettette őket. Hagyta, hadd fecsegjenek, miközben ő maga csendesen állt egy fa alatt. Lan WangJi szemei előtt Tündér sem mert ugatni vagy futkározni. A fa alá húzódva idegesen leste Jin Linget, farkát csóválva.
Kihasználva az alkalmat, hogy Lan WangJi felügyelte Tündért, Wei WuXian megragadta Jin Ling vállát és kicsit félrevonta.
Mo XuanYu egyike volt Jin GuangShan törvénytelen gyerekeinek, ami gyakorlatilag Jin ZiXuan és Jin GuangYao féltestvérévé tette őt. Nemzedékek tekintetében Jin Ling nagybátyjának is lehetett tekinteni. Ezért, miközben sétáltak, jogosan ütött meg pártfogói hangnemet Jin Linggel szemben.
- Amikor hazaérsz, ne vitatkozz a nagybátyáddal. Hallgass rá! Mostantól kezdve légy óvatos! Ne szökj el megint egyedül éjjeli vadászatra.
Bár Jin Ling élenjáró szekta tagja volt, a pletykák senkit sem kíméltek. Mivel mindkét szülője meghalt, természetes volt számára, hogy bizonyítani akart mások előtt, amilyen hamar csak tudott. Wei WuXian folytatta:
- Mennyi vagy? Tizenöt? A legtöbb, korodbeli növendék még nem vadászik bámulatos fenevadakra, neked se kellene olyan mohónak lenni és ennyire hajszolni.
Jin Ling duzzogott.
- A nagybátyáim is tizenöt körül voltak, amikor híressé váltak.
Wei WuXian magában hozzáfűzte: az nem ugyanaz! Akkoriban a QishanWen Szekta járt az élen és mindenkinek résen kellett lennie. Ha nem harcoltak és gyakoroltak együtt annyit, amennyit csak tudtak, ki tudja, következőleg nem ők lettek volna-e azok, akik kifutnak a szerencséből? A Naplemente Hadjárat során kivonszoltak volna a csatatérre, teljesen mindegy, tizenöt voltál, vagy bármi más korú. Most, hogy a helyzet stabil és a szekták békében élnek, persze, hogy nem olyan feszült a légkör, és az emberek nem úgy nemesítik a harcművészetüket, mint az őrültek. Nincs rá többé szükség.
Jin Ling hozzátette:
- Még az az ebfattya Wei Ying is tizenöt körül volt, amikor megölte a Mészárlás Teknősét. Ha ő meg tudta tenni, én miért ne tudnám?
Meghallván nevét az előtte álló jelzővel összekötve, Wei WuXian ereiben meghűlt a vér. Valahogy sikerült leráznia a libabőrt a hátáról.
- Ő volt az, aki megölte? Nem HanGuang-Jun?
Amikor Lan WangJit említette, Jin Ling nagyon furcsán tekintett Wei WuXianra. Mintha mondani akart volna valamit, de visszafogta.
- Te és HanGuang-Jun... Nem érdekes. A ti dolgotok. Különben sen érdekeltek engem egyáltalán. Szórakozz jól, vágott-köntösujjú. A nyavalya gyógyíthatatlan.
Wei WuXian vigyorgott.
- Hé, mitől lenne már nyavalya?
Magában felnevetett. Még mindig azt gondolja, hogy szégyentelenül zaklatom Lan Zhant?!
Jin Ling folytatta:
- Már tudom, mi a jelentése a GusuLan Szekta homlokszalagjának. Most, hogy már ez van, legalább rendesen viselkedj HanGuang-Jun mellett. Még ha vágott-köntösujjú vagy is, akkor még viselkedhetnél visszafogottan. Ne flörtölj másokkal, különösen nem a mi szektánkból! Vagy máskülönben ne engem okolj a következményekért.
A „mi szektánk” mind a LanlingJin, mind a YunmengJiang Szektát magába foglalta. Úgy tűnt, növekedett a tűrőképessége a vágott-köntösujjúakkal szemben, de csak addig, amíg nem a két szekta valamely tagjáról volt szó, tudott szemet hunyni felette.
Wei WuXian ellenkezett.
- Te kis elkényeztetett! Mit értesz azon, hogy ne flörtöljek másokkal? Nem vagyok ilyen szörnyű ember. Homlokszalag? Van valami jelentése a GusuLan Szekta homlokszalagjának?
Jin Ling:
- Ne már! Tudod, hogy mit jelent. Hagyd abba az értetlenkedést. Nem akarok róla beszélni többet. Te vagy Wei Ying?
Mondókája végén hirtelen lökte neki a kérdést, hogy készületlenül érje vele Wei WuXiant. Wei WuXian nyugodtan válaszolt:
- Gondolod, hogy hasonlítunk?
Jin Ling hallgatott egy darabig. Azután hirtelen füttyentett és felkiáltott:
- Tündér!
Ahogy gazdája szólította, kilógó nyelvvel Tündér vágtatott oda. Wei WuXian egyszerre futásnak eredt.
- Viselkedj rendesen! Hova uszítod azt a kutyát?!
Jin Ling:
- Pffff. Viszlát.
Miután elköszönt, büszkén menetelni kezdett Lanling irányába, valószínűleg még mindig megrettenve attól, hogy Jiang Chengt meglátogassa Lótuszmólóban. A többi szekta növendékei is szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. A végén már csak Wei WuXian, Lan WangJi és a Lan Szekta ifjoncai maradtak ott.
Amint sétáltak, a fiatalok önkéntelenül és hátranéztek és visszafordultak. Bár Lan JingYi nem mondott semmit, világosan arcára volt írva, hogy vonakodik elmenni. Megkérdezte:
- Most mit fogunk csinálni?
Lan SiZhui:
- ZeWu-Jun jelenleg éjjeli vadászaton van a Tanzhou térségben. Visszatérünk egyenesen Felhőzugba, vagy odamegyünk és találkozunk vele?
Lan WangJi:
- Menjünk Tanzhouba.
Wei WuXian:
- Nagyszerű. Talán még segíthetünk is neki. Amúgy sem tudjuk, merre keressük tovább drága barátunk fejét.
Ketten elöl haladtak, míg a fiúk maradéka kis távolságra lemaradva követte őket. Miután gyalogoltak egy darabig, Lan WangJi megszólalt:
- Jiang Cheng tudja, ki vagy.
Wei WuXian a szamár hátán ült, amelyik lassan poroszkált előre.
- Ja, tudja. Mit tehet? Nincs semmi bizonyítéka.
A testek megszállásával szemben a testek feláldozására semmilyen bizonyítékot nem lehetett találni. Jiang Cheng különben is csak amiatt találta ki, mert látta, hogyan viselkedett a kutyával. Először is, Jiang Cheng sosem mondta el senkinek, hogy Wei WuXian félt a kutyáktól; másodszor, csak aki bizalmas viszonyban volt vele, azt tudta megítélni az igazságot reakcióiból és kifejezéseiből, ezért nem létezett semmiféle közvetlen bizonyíték. Még ha Jiang Cheng plakátokat is ragasztott volna ki mindenfelé, ahol csak tudott, hogy a YiLing Pátriárka, Wei WuXian félt a kutyáktól, mindenki akkor is legfeljebb azt hitte volna, hogy a SanDu ShengShou végül megbolondult, miután annyi alkalommal indított kutatást a YiLing Pátriárka után, s mindannyiszor kudarcot vallott.
Wei WuXian:
- Szóval, tényleg kíváncsi vagyok. Miről ismertél fel engem?
Lan WangJi hűvösen válaszolt.
- Én is tényleg kíváncsi vagyok, miért ilyen rossz a memóriád.
Egy nap múlva megérkeztek Tanzhouba. Mielőtt találkoztak volna Lan XiChennel, egy kert mellett haladtak el. Látván, milyen nagy és fenséges volt, mégsem gondozta senki, a növendékek kíváncsiságból bejárták. Ha nem volt a szekta szabályai ellen való, Lan WangJi nem akadályozta meg őket, s ezért engedte. A kertben egy pavilon állt és néhány kerítés, egy asztal pár székkel, mind kőből, hogy az emberek élvezhessék a látványt. De mivel évekig érte a szél és az eső, a pavilon egyik sarka letört és két kőszék meghasadt. Nem voltak sem virágok, sem más növények a kertben, csak letört ágak és megtépázott levelek. A kertet régóta magára hagyták.
Miután az ifjoncok lelkesen vándoroltak körbe egy darabig, Lan SiZhui szólt:
- Ez az Egynyári Rügyek Kisasszonyának kertje, nem?
Lan JingYi összezavarodott.
- Az Egynyári Rügyek Kisasszonya? Az ki? Van ennek a kertnek tulajdonosa? Miért néz ki ilyen megviselten? Úgy fest, mintha régóta senki nem gondozta volna.
Egynyári rügyeknek azokat a virágokat nevezték, melyek csak rövid ideig nyíltak és csak bizonyos évszakokban. Számos különböző fajta és szín létezett, melyek megtöltötték az egész kertet illatukkal virágzás idején. A nevet meghallván Wei WuXian önkéntelenül is visszaemlékezett valamire.
Kezét a pavilon egyik oszlopára helyezve Lan SiZhui gondolkodott egy darabig.
- Ha jól emlékszem, az. A kert régen nagyon híres volt. Olvastam róla egyszer egy könyvben, a fejezet címe „A virágárus kisasszony rügyező szelleme” volt. Tanzhouban van egy kert, és a kertben van egy kisasszony. A hold fényénél, ha valaki verset szaval, ha a kisasszony megfelelőnek ítéli, ad neki egy egynyári rügyet, egy illatot, mely három évig kitart; de ha szegényesnek ítéli vagy ha nem jó a rím, a rügyet az illető arcába dobja, majd elillan.
Lan JingYi:
- Szóval, ha rosszul mondod a verset, virágot vág az arcodba? Remélem, legalább nincsenek tüskéik. Vagy különben ha én próbálkoznék vele, vérző arccal végezném. Miféle tündérfajzat ez?
Lan SiZhui:
- Nem nevezném tündérnek. Sokkal inkább szellem. A legendák szerint a kert legkorábbi tulajdonosa egy költő volt. Ő maga ültette ezeket a virágokat és barátaiként kezelte őket, verset mondott nekik minden nap. A vers érzelmeitől elragadtatva egy szellem kristályosodott ki a kert virágaiból és ő lett Az Egynyári Rügyek Kisasszonya. Amikor valaki idelátogatott, ha illendő volt a költészete és megengedte a hölgynek, hogy emlékezzen a költőre, ki annak idején elültette, akkor boldog volt, és virággal jutalmazta. Ha a vers rossz volt vagy aratott tetszést, akkor kiemelkedett a bokrok közül és a személy arcába vágta a virágot. Az, akit megtámadott, elájult, és csak utána vette észre, hogy kihajították a kertből, amikor már magához tért. Tíz évvel ezelőtt még számtalan ember látogatta a kertet.
Wei WuXian:
- Romantikus, romantikus. De biztosan tudom, hogy a GusuLan Szekta Könyvtár Pavilonja nem tartalmaz könyveket ilyesmikről. SiZhui, légy őszinte. Mondd meg, milyen könyvben olvastad ezt és ki adta azt neked!
Lan SiZhui elpirult és titkon egy pillantást vetett Lan WangJi felé, aggódva azon, hogy büntetést kap.
- A Kisasszony tényleg csinos volt? - kérdezte Lan JingYi. - Vagy mi másért jött volna ide annyi ember?
Látván, hogy Lan WangJinak nem áll szándékában megdorgálni, Lan SiZhui megeresztett egy titkos, megkönnyebbült sóhajt. Csak ekkor mosolyodott el és válaszolta:
- Valószínűleg az volt. Végülis csupa kellemes dologból kristályosodott ki, és nagyon romantikus szellem volt. De valójában soha senki nem látta a Kisasszony arcát. Mivel még ha valaki nem is tudta, hogyan írjon verset, sokkal könnyebb volt számukra betanulni néhányat, s ezért a legtöbben megkapták a Kisasszony virágait. Még ha olyan ritka személy is járt erre, aki rosszul mondta a verset, akkor sem volt esélyük találkozni vele, mert azonnal elájultak. Egy személy azonban... kivétel volt.
- Kicsoda? - kérdezte egy másik fiú.
Wei WuXian enyhén felköhögött.
Lan SiZhui:
- A YiLing Pátriárka, Wei WuXian.
Wei WuXian ismét köhögött.
- Mi van, megint ő? Nem beszélhetnénk valami másról?
Senki sem figyelt rá. Lan JingYi izgatottan integetett.
- Maradj csöndben! Mit tett Wei WuXian? Olyan nagy gonosztevő volt - ezúttal mit követett el? Megragadta a Kisasszonyt és kivitte a kertből?
Lan SiZhui:
- Nos nem. De azért, hogy láthassa a Kisasszony arcát, egészen Tanzhouig jött Yunmengből. Amikor a kerthez ért, szándékosan rosszul szavalta a verset, hogy a Kisasszony megmérgesedjen, hozzávágja a virágot és kidobja a kertből. Amikor magához tért, visszatámolygott és tovább szavalt helytelenül. Miután ezt több, mint hússzor elismételte, végül meglátta a Kisasszony arcát. Ezután mindenfelé hirdette, milyen gyönyörű volt. De a Kisasszony nagyon bosszankodott. Nem is mutatkozott egy darabig. De amikor ő jött, mindig virágesővel fogadta. A jelenet igazán sokkal nagyszerűbb volt bármilyen más csodánál.
A fiúk nevetésben törtek ki.
- Wei WuXian olyan bosszantó személy volt!
- Tényleg ennyire unalmas volt?
Wei WuXian megsimogatta az állát.
- Hogy lenne már ez unalmas? Ki nem tett néhány hasonló dolgot maga is, amikor fiatal volt? Erről beszélve, az emberek egyáltalán miért tudnak ilyen dolgokról? És még komolyan feljegyezték egy könyvbe is. Ez az igazán unalmas, ha engem kérdeztek.
Lan WangJi őt nézte. Bár továbbra is kifejezéstelen volt az arca, szokatlan fény bújkált a szemeiben. Úgy tűnt, mintha nevetett volna rajta. Wei WuXian azt gondolta magában: Hé, Lan Zhan, ne merj velem tréfát űzni! Tudok legalább nyolc, ha nem tíz igencsak zavarbaejtő történetet a te fiatalkorodból. Előbb-utóbb elmondom ezeknek a fiúknak, és lerombolom a sérthetetlen, megközelíthetetlen hírnevét az ő HanGuang-Junjuknak.
- Ti, gyerekek, mindig olyan túlzásokba estek - jelentette ki. - Haszontalan könyveket olvastok ahelyett, hogy a harcművészetre fókuszálnátok. Amikor visszaértek, tegyetek róla, hogy HanGuang-Jun megbüntessen benneteket és lemásoltassa veletek a szekta szabályzatát. Tízszer.
A fiúk jajgattak.
- Tízszer, még akkor is, ha kézenállást csinálunk?!
Wei WuXian úgyszintén megdöbbent. Lan WangJihez fordult.
- A szektád növendékeinek kézen kell állni másolás közben? Ez rémes.
Lan WangJi hűvösen válaszolt.
- Mindig akad valaki, aki nem tanulja meg a leckét pusztán azzal, ha lemásolja a szabályokat. A kézenállás nem csak a jövőbeli jobb teljesítményt garantálja, de a harcművészetnek is hasznára válik.
Természetesen Wei WuXian volt az a valaki, aki sosem tanult a leckéből. Mindazonáltal úgy tett, mintha nem tudta volna, Lan WangJi miről beszél. Megfordulva igencsak örvendett magában, hogy nem kellett kézállások közepette másolnia az iratokat.
A történetektől felvillanyozódva a fiúk elhatározták, hogy az Egynyári Rügyek Kertjében ütnek tábort éjszakára. A táborozás amúgy is megszokott dolog volt az éjjeli vadászatokon. A csoport összegyűjtött egy adag elhalt faágat és száraz levelet és megrakták a tábortüzet. Lan WangJi elment, hogy körbejárja a területet, nem csak megbizonyosodva afelől, hogy környezetük biztonságos, de hogy varázsköröket vessen fel arra az esetre, ha éjjel bármi megtámadná őket. Lábait kinyújtóztatva Wei WuXian a tűz mellett ült. Most, hogy Lan WangJi elment, végre volt esélye arra, hogy tisztázza a zavart.
- Jól van. Hadd tegyek fel egy kérdést, srácok. Mégis, mi a jelentősége a szektátok homlokszalagjának?
A fiúk arckifejezése erre azonnal megváltozott. Mind dadogni kezdtek. Wei WuXian szíve kihagyott egy ütemet, aztán egyre gyorsabban és gyorsabban kezdett verni.
Lan SiZhui óvatosan megkérdezte:
- Idősebb, hát nem tudod?
Wei WuXian:
- Kérdezném, ha tudnám? Úgy nézek én ki, mintha csak unalomból kérdezném?
- Igen... - motyogta Lan JingYi. - Végül is, még arra is rávettél minket, hogy felsorakozzunk és megnézzük azt a dolgot...
Wei WuXian egy ággal megpiszkálta a tüzet, szikrák záporát okozva.
- Nem vált-e okulásotokra, és hogy kilépjetek a komfort zónából? Igazán hatékony volt. Ha hallgattok arra, amit mondok, javatokra válik majd a jövőben.
Lan SiZhui úgy festett, mint aki gondosan válogatja meg szavait. Csak hosszas habozás után válaszolt.
- Oké. A GusuLan Szekta homlokszalagjának jelentése „önmagad szabályozása”. Idősebb, ezzel tisztában vagy, ugye?
Wei WuXian:
- Igen. És?
Lan SiZhui folytatta:
- És a GusuLan Szekta alapítója, Lan An azt mondta, hogy valaki csak akkor tud mentesülni minden szabályozás alól, ha azzal van együtt, akit szeret és dédelget. Ezért az üzenet, ami nemzedékeken át hagyományozódott, az, hogy öööö szektánk homlokszalagja különleges tárgy, amelyik nagyon, nagyon személyes és érzékeny dolog. Senki sem adja könnyen beleegyezését ahhoz, hogy más megérintse, senki sem veheti le csak úgy, ahogy neki tetszik, és főleg, semmiképp sem kötözhet meg vele valaki mást. Tilos. Hacsak nem, hacsak nem...
Nem kellett befejeznie a mondatot.
A tűz fényénél a fiatal, ártatlan arcok a vörös megannyi árnyalatában tündököltek. Még Lan SiZhui sem tudott tovább beszélni.
Wei WuXian úgy érezte, testéből legalább a fele vér a fejébe tódul.
A homlokszalag, a homlokszalag, a-a-a...
A homlokszalag valóban nagy jelentőséggel bírt!
Hirtelen úgy érezte, szüksége van némi friss levegőre. Felugrott és eliramodott, csak akkor nyerte vissza az egyensúlyát, mikor belekapaszkodott egy kókadozó fa kérgébe. Némán felkiáltott: jóságos egek! Mi a fenét csináltam?!
Qishanban egyszer a Wen Szekta tartott egy nagy konferenciát. A megbeszélés hét napig tartott. Mind a hét napra másféle szórakoztatást terveztek. Az egyik napon íjászversenyt rendeztek.
A verseny szabályai a következőek voltak: Bármely, húsznál fiatalabb növendék beléphetett a verseny színhelyére. Több, mint ezer életnagyságú, papírmasé célpont volt, ezekből csupán százat szálltak meg ádáz szellemek. Ha valaki rossz célpontra lőtt, azonnal kizárták. Valaki csak akkor maradhatott versenyben, ha folyamatosan a megfelelő papírbábúkat lődözte, csak azokat, melyekben a gonosz szellem volt. A végén a növendékeket rangsorba állították az alapján, hogy ki lőtte le a legtöbbet, kinek a lövései voltak a legpontosabbak, és így tovább.
Egy ilyen eseményen Wei WuXian természetesen a XunmengJiang Szekta színeiben indult. A verseny előtt, mivel egész reggel hallgatta a szekták vitatkozását, szokatlanul kótyagosnak érezte magát. Csak akkor derült fel, mikor hátára vette az íjat és a nyilat. Ásítozva sétált a verseny színhelye felé, és hirtelen egy jóképű fiút pillantott meg szép arccal és hűvös modorral maga mellett. Vörös, kerek gallérú köntöst viselt széles vágású ujjakkal és egy kilenc arany gyűrűből álló övet. Mindegyik ifjoncnak ez volt a kötelező egyenruha, mikor a Qishan konferencián részt vettek. Rajta különösképp jól festett. Az elegancia és az életerő meglátszott rajta, de legfőkébb nagyon csinos volt. Senki sem tudott nem felvidulni egy ilyen fiú láttán.
A fiú épp kipróbálta íját, hátán egy csokor fehértollú nyílvesszőt hordott. Amikor kecses ujjai súrolták az íj húrját, az olyan hangot adott, mint egy guqin húrja, erős, mégis gyönyörű.
Wei WuXiannak halványan ismerős volt az ifjú. Miután gondolkodott egy darabig, végül emlékezett és nagy lelkesedéssel üdvözölte:
- Hé! WangJi-xiong, te vagy az!
Akkor már egy év is eltelt azóta, hogy Wei WuXian Gusuban tanult és visszaküldték Yunmengbe. Miután hazaért, mindent elmondott az embereknek arról, amit Gusuban látott, különösen olyanokat, hogy bár Lan WangJi arca szép volt, mindent olyan mereven és unalmasan csinált. Nem sokkal utána el is feledte a Gusuban töltött napokat, és folytatta a bolondozást a tavak és hegyek körül. A múltban csak a GusuLan Szekta egyszerű „gyászruhájában” látta Lan WangJit, soha nem ilyen ragyogó, szemet gyönyörködtető öltözetben. Lan WangJi túlzottan is vonzó arcával együtt, most, hogy újra találkoztak, Wei WuXian szemei szinte belevakultak a kinézetébe, ezért nem ismerte fel azonnal.
Azonban amint Lan WangJi befejezte íja kipróbálását, azonnal elsétált. Wei WuXian kínos vigyorral fordult oda Jiang Chenghez:
- Már megint semmibe vett. Izé.
Jiang Cheng közömbösen pillantott rá, szintén úgy döntve, hogy semmibe veszi. Több, mint húsz bejárat vezetett a verseny színhelyére; minden szektának egy-egy. Amint Lan WangJi a GusuLan Szekta bejárata felé igyekezett, Wei WuXian eléosont. Lan WangJi az egyik oldal felé húzódott, akkor ő is arra az oldalra állt; Lan WangJi a másik oldalra lépett, és ő is lépett vele. Röviden szólva, egyszerűen megakadályozta, hogy átengedje.
A végén megállva ott, ahol volt, Lan WangJi enyhén megemelte az állát. Komoly hangon szólalt meg:
- Elnézést.
Wei WuXian:
- Akkor végre szóba állsz velem? Tényleg úgy tettél, mint aki nem ismer vagy nem hallott meg?
Nem messze tőlük a többi szekta ifjai mind rájuk meredtek. Néhányan nevettek, néhányan felhördültek. Jiang Cheng türelmetlenül csettintett a nyelvével. Nyílvesszőkkel a hátán egy másik bejárat felé sétált.
Lan WangJi hidegen ráemelte a tekintetét és megismételte:
- Elnézést.
Halvány mosollyal az ajkán Wei WuXian megemelte az íját és félreállt. A bejárat íves ajtaja meglehetősen keskeny volt. Lan WangJinak mindenképp súrolnia kellett, ahogy elhaladt mellette. Amikor belépett, Wei WuXian felkiáltott a háta mögött:
- Lan Zhan, a homlokszalagod elcsúszott!
A neves szekták mindegyik növendéke nagy gondot fordított a megjelenésére, különösen a GusuLan Szektából. Meghallván ezt Lan WangJi gondolkodás nélkül felnyúlt, hogy megigazítsa. De a homlokszalag természetesen éppolyan tökéletesen állt, mint mindig. Megfordult és bosszús tekintetett vetett Wei WuXianra. Ez utóbbi csak nevetett és a YunmengJiang Szekta bejárata felé indult.
Miután mindenki bejutott és a verseny hivatalosan is elkezdődött, a növendékek egyesével kezdtek kiesni annak köszönhetően, hogy a nem különleges papírbábúkra lőttek véletlenül. Wei WuXian minden egyes lövéssel leterített egyet. Bár lassú volt, de egyet sem tévesztett el. A tegezében levő nyílvesszők száma hamarosan tizenhétre vagy tizennyolcra fogyatkozott. Mikor épp azon kezdett gondolkodni, hogy mi lenne, ha a másik kezével lőne, hirtelen valami súrolta az arcát.
Puhább volt, mint a szél által hordozott barkavirág érintése, mégis viszketni kezdett tőle Wei WuXian orcája. Megfordulva látta, hogy Lan WangJi valahogy a közelébe került. Hátával Wei WuXian felé fordulva, szemben egy papírmasé bábuval, épp felajzotta íját.
Homlokszalagjának vége táncolt a szélben, gyengéden végigsimítva Wei WuXian arcát.
Pislogott.
- WangJi-xiong!
Az íját már szinte teljesen kör alakúra hajlította, Lan WangJi rövid habozás után mégis válaszolt.
- Mi az?
Wei WuXian:
- A homlokszalagod elcsúszott!
Ezúttal Lan WangJi nem hagyta magát bolonddá tenni. Amint eleresztette a nyílvesszőt, anélkül válaszolt, hogy megfordult volna.
- Nevetséges.
Wei WuXian:
- Ezúttal tényleg igaz! Tényleg elcsúszott. Csak nézd meg, ha nem hiszel nekem. Hadd egyenesítsem ki neked!
Miközben beszélt, már cselekedett is, megragadta a szalag végét, mely szabadon verdesett a szemei előtt. Kezei azonban túlságosan is rakoncátlanok voltak. A múltban szokása volt a yunmengi lányok hajfonatát meghúzgálni. Amikor csak valami hosszú dologhoz ért a keze, sürgetést érzett rá, hogy meghúzza. Ezért gondolkodás nélkül ezúttal is megrántotta. De mivel a homlokszalag már amúgy is kissé ferdén állt, enyhén meglazulva, most, hogy meghúzta, azonnal lesiklott Lan WangJi homlokáról.
A kéz, mellyel Lan WangJi az íjat tartotta, megreszketett.
Csak hosszú idő után sikerült hátrafordulnia. Tekintete lassan Wei WuXian szemébe mélyedt.
Wei WuXian még mindig a kezében tartotta a finom szalagot.
- Sajnálom. Nem volt szándékos. Tessék, felkötheted megint.
Lan WangJi arckifejezése sötétebb volt, mint valaha.
Szinte úgy tűnt, mintha fekete ködfelhő szállt volna alá az arcára. Amint szorította az íjat, a vénák kidagadtak a kézfején. Olyan mérgesnek tűnt, hogy szinte reszketett egész testében. Látván, hogy még szemeit is elöntötte a vér, Wei WuXian önkéntelenül is összepréselte a homlokszalagot a kezében. Biztos vagyok benne, hogy a homlokszalagot húztam le róla és nem valamely testrészét?
Döbbenten attól, hogy meg merte szorongatni, Lan WangJi olyan gyorsan kapta ki a homlokszalagot a kezéből, amilyen gyorsan csak tudta.
Wei WuXian abban a pillanatban el is engedte. A Lan Szekta többi növendéke is felhagyott a vadászattal, és mindenki köréjük gyűlt. Karját öccse vállára fektetve Lan XiChen halkan beszélt a szótlan Lan WangJihoz. A többiek hasonlóképp komolynak látszottak, mintha hatalmas ellenséggel néznének farkasszemet. Rázták fejüket beszéd közben, furcsa, leírhatatlan arckifejezéssel pillantgatva Wei WuXian irányába.
Wei WuXian csupán halványan hallott ki néhány szót és kifejezést, mint hogy „baleset” és „nyugodj le”, „nem kell aggódni”, „egy férfi”, „a szekta szabályai”, és így tovább. Még jobban összezavarodott. Miután még egy izzó tekintetet vetett rá, Lan WangJi megfordult és egyedül elsétált a verseny széle felé.
Jiang Cheng odajött és megkérdezte:
- Ezúttal mit csináltál? Nem megmondtam, hogy ne ingereld? A napod egyszerűen nem lesz teljes, ha nem ásod meg a saját sírod legalább egyszer, he?
Wei WuXian vállat vont.
- Én mondtam, hogy elcsúszott a homlokszalag. Először tréfáltam bele, de másodszorra igaz volt. Nem hitt nekem és feldühödött. Nem szándékosan húztam le a homlokszalagot. Mit gondolsz, miért ilyen mérges? Még csak nem is vesz részt a versenyben többé.
- Hát nem világos? - gúnyolódott Jiang Cheng. - Azért, mert különösképp gyűlöl téged.
A nyilak már szinte mind elfogytak a hátáról. Ezt látván Wei WuXian is gyorsan munkába fogott.
Mindezeken az éveken át soha nem szentelt jelentőséget ennek az esetnek. A kezdetben még abban is kételkedett, hogy a homlokszalag tényleg tartogat-e különleges jelentőséget a Lan Szekta számára. A verseny után teljességgel elfeledkezett róla. Most, amikor arra gondolt, hogyan néztek rá a Lan Szekta növendékei...
Egy elkényeztetett kölyök az ő beleegyezése vagy bármi hasonló nélkül letépte a homlokszalagját mindenki szeme láttára, Lan Zhannak mégis sikerült visszatartania magát attól, hogy ott helyben, ott akkor azonnal halálra nyilazza Wei WuXiant - a jómodorú emberek olyan rémisztőek voltak!!! Valóban érdemes volt a HanGuang-Jun címre!!!
És miután még jobban belegondolt, Wei WuXian ráébredt, hogy még többször érintette Lan WangJi homlokszalagját ez után az eset után!!!
Lan JingYi töprenkedett.
- Mit csinál ott, fel-alá járkálva? Túl sokat evett?
Egy másik fiú hozzátette:
- És az arca vörös és zöld között váltakozik... Evett volna valami rosszat?
- Semmi különöset nem ettünk... Lehet, hogy a homlokszalag jelentése miatt? Egy kicsit túlságosan is izgatottnak tűnik. Mintha tényleg nagyon szeretné HanGuang-Junt. Nézd, milyen boldog...
Wei WuXiannak végre sikerült lenyugtatnia magát, miközben vagy ötvenszer körbejárt egy ágyásnyi elhervadt virágot. Amikor meghallotta az utolsó mondatot, nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Hirtelen meghallotta, hogy valaki rálép mögötte a száraz levelekre.
A lépések hangjából azonnal meg tudta mondani, hogy nem egy gyerek az. Valószínűleg Lan WangJi tért vissza. Gyorsan átrendezte arckifejezését, és megfordult, csak hogy egy fekete alakot pillantson meg a közeli, kiszáradt fa árnyékában állva.
Az alak egészen magas volt, egészen egyenes, egészen méltóságteljes.
Azt leszámítva, hogy hiányzott a feje.
