VIII. Harmat
Amikor elértek a városig, a páros egymás oldalán sétált a zsibongó tömegben. Lan WangJi hirtelen megkérdezte:
- Hogy van az Átokbélyeg?
Wei WuXian:
- Jin Ling túl közel volt eltemetve drága barátunkhoz és nagy adag ártó energiával fertőződött meg. Egy kissé már halványabb, de még nem múlt el teljesen. Nagy az esélye annak, hogy csak akkor tudjuk teljesen eltüntetni, ha a teljes holttestet megtaláltuk, de legalább a fejét. Egyébként csak kicsit okoz gondot.
A “drága barátunk” nem volt más, mint a darabokra vágott férfi. Mivel fogalmuk sem volt kilétéről, Wei WuXian javasolta, hogy nevezzék “drága barátunk”-nak. Lan WangJi nem szólt rá semmit, de nem is tiltakozott ellene, amit akár néma beleegyezésként is értelmezhetett. Természetesen ő maga sohasem használta volna ezt a kifejezést.
Lan WangJi:
- Mennyi az a “csak kicsit”?
Wei WuXian a kezeivel mutatta.
- A kicsi csak egy kicsi. Hogy magyarázzam el? Levegyem a ruháimat és megmutassam?
Lan WangJi szemöldöke megrezzent, mintha aggódott volna azon, hogy Wei WuXian ott helyben és akkor mezítelenre vetkőzik előtte. Közömbös hangon válaszolt.
- Vedd le őket, miután visszatértünk.
Wei WuXian felnevetett, megpördült és néhány lépést hátrafelé tett meg. Korábban, annak érdekében, hogy minél gyorsabban megszökhessen, kétségbeesetten igyekezett megundorítani magától másokat, az őrültség mímelésétől kezdve a szándékos arcvesztésig. Most, hogy kiléte felfedődött, ha bárki más lett volna, szörnyen szégyenlette volna magát azokra a dolgokra emlékezve, amiket tett. Csak valaki, akinek olyan vastag bőr volt az arcán, mint Wei WuXiannak, tudta magát úgy viselni, mintha semmi sem történt volna. Ennél maradva, ha bárki más lett volna legalább némi arccal, soha nem tett volna olyan nevetséges dolgokat, minthogy bemásszon másvalaki ágyába éjjel, vagy megosztozzon vele a fürdődézsán, vagy azt tudakolja tőle, csinos-e festett arccal. Mivel úgy tett, mint aki semmire sem emlékszik, és Lan WangJi természetesen tartózkodott tőle, hogy felhozza a témát, így mindketten úgy viselkedtek, mintha semmi nem történt volna. Ma volt az első alkalom, hogy ismét ilyen tréfálkozást eresztett meg, amióta csak kiléte nem volt többé titok. Amikor abbahagyta a nevetést, Wei WuXian azonnal komoly arckifejezést öltött.
- HanGuang-Jun, gondolod, hogy az emberek, akik drága barátunk kezét elhelyezték Mo faluban és arra késztették, hogy megtámadja a fiatalokat, és az emberek, akik a lábait egy másik hulla testéhez varrták, majd a falba temették, ugyanazok?
Mind a múltban, mind a jelenben, gondolatban születési nevén hívta Lan WangJit, de az utóbbi pár nap során hozzá szokott, hogy titulusával szólítsa meg. Emellett, ennek a megnevezésnek a használata túlzottan komoly hangvételt teremtett, és ez megmagyarázhatatlanul mulatságosan hangzott. ĺgy, mikor nem maguk között voltak, továbbra is ezen a néven nevezte a maga félig komoly módján.
Lan WangJi:
- Két csoport van.
Wei WuXian:
- Nos, egyetértek. Ennyi gonddal odavarrni a lábakat egy másik holttestre és elrejteni a falban nyilván azt jelentette, hogy nem akarták, hogy bárki is megtalálja a végtagokat. Ha ez így van, akkor biztosan nem lökték volna oda a bal kart, hogy támadja meg a GusuLan Szekta tagjait, mivel nyilván feltűnést kelt majd és nyomozást von maga után. Valakik mindent elkövetettek, hogy elrejtsenek valamit, míg mások meggondolatlanul támadtak, mintha azt akarnák, hogy kiderüljön minden. Vélhetőleg nem ugyanarról a csoportról lehet szó.
Mindent elmondtak, ami szükséges volt. Lan WangJi úgy tűnt, mint akinek nincs semmi más mondandója, de mégis válaszolt egy helybenhagyó “ühüm”-mel.
Wei WuXian megfordult, menet közben magyarázta:
- Azok, akik elrejtették a lábakat, tudtak a QingheNie Szekta kardcsarnokának hagyományáról, míg azok, akik rászabadították a növendékekre, tudtak a GusuLan Szekta terveiről. Nem hiszem, hogy bármelyiknek egyszerű lenne a szándéka. Egyre több és több a titok ekörül.
Lan WangJi:
- Egyszerre egy lépés.
Wei WuXian:
- Honnan ismertél fel?
Lan WangJi:
- Gondolkodj rajta magad.
Kérdések és válaszok váltogatták egymást köztük, pillanatnyi szünet nélkül. Wei WuXian eredetileg ki akarta várni, amíg Lan WangJi nincs résen, hogy akkor szedje ki belőle a választ erre az utolsó kérdésre. De még ha nem is járt sikerrel, nem kedvetlenedett el, és gyors iramban fordított egyet a beszélgetés menetén.
- Még soha nem voltam Yueyangban. Eddig mindig én tudakozódtam körbe. Ezúttal pihenek kicsit és te kérdezősködsz. Nem bánod, HanGuang-Jun?
Lan WangJi azonnal megfordult és nekiindult. Wei WuXian megállította:
- Várj! HanGuang-Jun, megkérdezhetem, hová mész?
Lan WangJi visszanézett.
- Megtalálni a terület harcművész szektáját.
Wei WuXian belekapaszkodott kardjának bojtjába (1) és az ellenkező irányba kezdte húzni.
(1) A bojtok díszként függnek alá a kard hüvelyéről. Sokféle színű bojtot használtak, de Lan WangJié minden bizonnyal fehér.
- Miért akarnád őket megtalálni? Ez az ő területük, még ha tudnák, sem mondanák el neked. Vagy nem tudtak megküzdeni vele és elrejtették, hogy ne veszítsenek arcot, vagy olyan keményen próbálkoznak, amennyire csak tudnak, mivel nem akarják, hogy bárki más beavatkozzon a dolgukba. Én tiszteletreméltó HanGuang-Junom, nem mintha szándékosan meg akarnálak szégyeníteni, de tényleg nem mész nélkülem semmire, ha a világi dolgokkal kell foglalkozni. Ha efféle módon kérdezősködsz körbe, igencsak meg lennék lepve, ha eredményt érnél el.
Bár szavai kicsit gorombák voltak, Lan WangJi tekintete ellágyult. Majd ismét, halkan:
- Ühüm.
We WuXian nevetett.
- Most mire hümmögsz? Egyáltalán nem kellene erre így válaszolnod. – Közben magában vidáman megjegyezte: az “ühüm” az egyetlen, amit erre mondani tud. Még mindig olyan korlátolt!
Lan WangJi:
- Akkor hogyan kell kérdezősködnöm?
Wei WuXian mutatta.
- Menj oda, természetesen.
Egy széles utcára mutatott. Mindenféle alakú és méretű, élénkvörös zászlók függtek az utca két oldalán, lebezte őket a szél. Minden egyes bolt szélesre tárta ajtaját, bejárataik elé kerek, fekete kancsókat tettek ki. Felszolgálók is voltak, akik kicsiny, itallal telt csészéket tartottak tálcán, s ajánlgatták boltjaikat a járókelőknek.
Likőr erős illata lengte be az utcát. Nem csoda, hogy Wei WuXian egyre lassabban és lassabban lépdelt. Mikor a következő utcasarokra értek, egyszeriben megtorpant s még Lan WangJit is megállásra késztette.
Wei WuXian arca komoly kifejezést öltött.
- A felszolgálók általában fiatalok és szorgosak. Ennyi vásárlóval egy nap, és ennyi pletykát terjesztő szájjal egyetlen különös újság sem kerülheti el a szemüket és a fülüket.
Lan WangJi egy “ühüm”-mel válaszolt, de az egész arcára az volt írva, hogy “csak inni akarsz kicsit, ugye?”
Wei WuXian úgy tett, mintha nem értené Lan WangJi arckifejezését. A másik kardbojtjának rángatását folytatva csillogó szemekkel tért be az italboltok utcájába. A felszolgálók azonnal elősiettek öt vagy hat különböző boltból, egyik lelkesebb volt, mint a másik.
- Szeretnél egy kóstolót? A He család likőrje széles körben ismert a vidéken!
- Fiatal Mester, kóstold meg ezt! Nem kell érte fizetned. Ha ízlett a likőr, gyere be a boltba.
- Ennek nincs erős illata, de várj csak, amíg felhajtod!
- Ha még állva maradsz, miután ezt megittad, felveszem a neved!
Ezt hallván Wei WuXian így válaszolt:
- Rendben van! – Elvette a csészét, amit a felszolgáló elé tartott, kiitta, és egy vigyorral megmutatta neki az üres tálat. – Felveszed a nevem?
Meglepetésére a felszolgáló nem rémült meg. Állát felszegve csak még magabiztosabbnak tűnt.
- Úgy értettem, hogy ha kiiszod az egész kancsót!
Wei WuXian:
- Akkor adj… három kancsóval.
A felszolgáló több mint elégedett volt, és besietett a boltba. Wei WuXian Lan WangJihoz fordult.
- Dolgunk van itt, nem? Először segítsük ki őket az üzletben, aztán beszélhetünk más dolgokról is. Ha már fizettünk, könnyű lesz őket szóra bírni.
Lan WangJi pénzt vett elő, hogy fizessen.
Beléptek a boltba. Belül faasztalok és székek álltak, ahol a vásárlók pihenhettek és beszélgethettek. Az egyik felszolgáló szemügyre vette Lan WangJi külsejét és rájött, nem hétköznapi személlyel van dolga. Nehogy megsértse, csak azután kísérte őket helyükre, miután hosszasan törölgette az asztalt és a székeket. Két kancsóval a lába mellett és egy harmadikat a kezében tartva Wei WuXian csevegett egy kicsit vele, majd a közepébe vágva megkérdezte, történt-e bármi különös eset a közelben. A felszolgáló beszédes ember volt. Összedörzsölte kezét.
- Miféle különös eset?
- Kísértetjárta házak, elhagyott temetők, félbevágott hullák, ilyesmik.
A felszolgáló szeme fel-alá cikázott közöttük.
- Hmm… Mivel keresitek a kenyereteket? Te meg ő?
Wei WuXian:
- Nem találtad még ki?
A felszolgáló kapcsolt.
- Hát persze. Könnyű kitalálni. Ti is azok közé a harcművészek közé tartoztok, akik a felhők és a Mennyek közt repkednek. Főleg a melletted lévő. A hétköznapi emberek közt még sosem láttam ilyen… ilyen…
Wei WuXian vigyorgott.
- Ilyen csinosat.
A felszolgáló felnevetett.
- Ha így beszélsz, a fiatal mester nem fog örülni. Különös esetek, azt mondod? Történtek biza. Nem most, hanem tíz évvel ezelőtt. Menjetek abba az irányba! Miután kiértek a városból, gyalogoljatok nagyjából két mérföldet és bájos kis rezidenciához értek. Nem tudom, ott van-e még a tábla vagy sem. A Chang Klán birtoka.
Wei WuXian:
- Mi a gond vele?
- Az egész klán kihalt! – mondta a felszolgáló. – Különös esetek után tudakozódtál, így a legkülönösebbet mondom el. Az egész klán megsemmisült, azt hallottam, mind halálra rémültek!
Amikor ezt meghallotta, Lan WangJi gondolataiba mélyedt, úgy tűnt, mintha eszébe jutott volna valami. Wei WuXian azonban semmit nem vett észre.
- Állomásozik bármilyen harcművész szekta a területen? – Kivételesen kegyetlen lény lehetett, amelyik egy egész klánt halálra tudott rémiszteni. Nem mindegyik szekta volt olyan, mint a QungheNie, kimondhatatlan problémáival. A legtöbb szekta nem tűrné az efféle jelenséget területén.
- Igen, hát persze – válaszolta a felszolgáló.
Wei WuXian:
- Akkor hogy kezelték a helyzetet?
- Kezelni a helyzetet? – A felszolgáló a vállára hajította a konyharuhát és leült, hogy felfedje a titkot, mit oly sokáig tartogatott magában. – Fiatal Mester, tudod, mi volt a neve a yueyangi harcművész szektának? Chang. Ez volt a klán, amelyik kihalt! Ha mindenki halott, ki kezelné a helyzetet?
A területen állomásozó szekta a kiirtott Chang Klán volt?!
Wei WuXian soha nem hallott semmiféle YueyangChang Szektáról korábban, ami azt jelentette, hogy semmiképp sem lehetettek élenjáró csoport, de az a tény, hogy a teljes klán kipusztult, mindenképp jelentőségteljes volt.
- Hogyan történt? – kérdezte azonnal.
A felszolgáló:
- Amit hallottam, a következő: egy éjjelen hirtelen ajtókón való dörömbölés zaja hallatszott a Chang Klán rezidenciájáról.
Wei WuXian:
- Ajtókon való dörömbölés?
- Úgy van! A dörömbölés olyan hangos volt, hogy majdnem a Mennyekig hallatszott. Belülről sikolyok és kiáltások hallatszottak, mintha mindenki benn ragadt volna s nem tudott volna kijutni. Különös, nem? Az ajtó belülről volt bezárva, így ha benn voltak és ki akartak volna jönni, egyszerűen csak ki kellett volna nyitniuk. Miért dörömbölnének az ajtón? És még ha dörömbölnének is, a kintiek úgysem tudták volna kiengedni őket. Mindemellett, ha nem tudsz kijutni az ajtón, miért nem mászol át a falon?
- A kintiek teljesen összezavarodtak. Mindenki tudta, hogy a Chang Klán hatalommal bírt, mert tagjai harcművészek voltak. A klán fejének, Chang Pingnek, azt hiszem, még egy kardja is volt, amin repülni tudott, miközben ráállt! Tegyük fel, tényleg történt valami odabent és még saját klánja se tudott vele megbirkózni, akkor ha hétköznapi emberek mentek volna oda, biztos halál várt volna rájuk, nem? Ezért senki sem csinált létrát és mászott át a falon, hogy belülre lessen. ĺgy telt el az éjszaka, és a jajgatás egyre halkabb és halkabb lett. A következő napon, amikor a nap felkelt, a Chang Klán ajtajai magukról kitárultak.
- Odabenn férfiak és nők voltak vegyesen, tizenvalahány harcművész és néhány szolga. Voltak, akik ültek, voltak, akik feküdtek, saját piszkukban. Mind szörnyethalt.
Az italbolt tulajdonosa megfordult és ráförmedt.
- Te fogsz mindjárt meghalni!, Miért nem dolgozol ahelyett, hogy régi mesékkel tömnéd őket emberek haláláról?
Wei WuXian:
- Még öt kancsót, ha kérhetném.
Lan WangJi kifizette a tíz kancsót. A tulajdonos azonnal megenyhült.
- Foglalkozz a vendégeiddel rendesen – figyelmeztette a felszolgálót. – Ne futkorássz össze-vissza!
Wei WuXian:
- Folytathatod.
Hogy nem kellett semmi más miatt aggódnia, a felszolgáló olyan keményen igyekezett, amennyire csak bírt, és élénk hangon folytatta a történetet.
- Ezután hosszú ideig bárki haladt el éjjel a Chang birtok mellett, halhatta a dörömbölés zaját belülről!
- Gondolkodj csak! Az olyan emberek, akik úgy repkednek az égen, mint ők, számtalan szellemet és szörnyet láttak már korábban, s ők mégis szörnyet haltak az ijedelemtől. Mennyire ijesztőnek kellett már lennie? Ha gyakran jársz-kelsz éjjel, egészen biztosan belefutsz valamelyiknek a szellemébe. Még miután eltemették őket, akkor is hallottad, hogy dörömbölnek a koporsó fedelén! Bár a klán vezetője, Chang Ping nem volt otthon s ezért túlélte…
Wei WuXian:
- Nem épp azt mondtad, hogy a teljes klán kihalt?!
A felszolgáló:
- Lassan a testtel! Épp most akartam mondani. Mindenki meghalt. Bár említettem, hogy túlélte, ez nem tartott sokáig. Néhány év múlva a klán vezetője, Chang Ping is meghalt. Halála még sokkal rémisztőbb volt. Lingcsi halált halt, kard által! Nem kell mondanom, mi a lingcsi, ugye? Az, amikor valaki testéről a húst darabonként nyesik le karddal vagy szablyával, összesen háromezerhatszáz darabban, míg végül minden hús lejön róla és csak a csontváz marad…
WeiWuXian természetesen tudta, mi az a lingcsi. Ha valaki könyvet szeretett volna magának az Ezerszeres módja annak, hogyan haljunk kínhalált címmel, ő lett volna rá a legmegfelelőbb szerző. Felemelte a kezét.
- Értem. Azt tudod, miért pusztult el a Chang Klán?
A felszolgáló:
- Azt hallottam, hogy egy másik harcművész szekta műve volt. Biztosan, nemde? Máskülönben miért ne tudott volna ennyi harcművész elmenekülni? Biztosan csapdába ejtette őket odabenn valami vagy valaki.
Hogy biztosítsa a társalgás minőségét, a bolt tulajdonosa még két tál mogyorót és napraforgómagot is hozott. Wei WuXian bólintott köszönésképpen és napraforgómagokat rágcsálva folytatta.
- Tudhatja-e bárki, mi volt ez a valami vagy valaki?
A felszolgáló felnevetett.
- Fiatal Mester, bizonyára tréfálsz. Hogyan tudhatnánk mi, hétköznapi, küszködő emberek bármit is azokról, akik a fellegekben repkednek? Tulajdonképp nektek jobban kellene tudnotok, hisz mindketten a harcművészet nemesítését űzitek. Én csak halvány szóbeszédet hallottam arról, hogy megsértettek valakit, akit nem kellett volna! Mindenesetre ezután senki se maradt, aki foglalkozzon a gonosz teremtményekkel Yueyang körül.
Wei WuXian eltöprengett.
- Valaki, akit nem kellett volna megsérteniük?
- Úgy van. – A felszolgáló megevett két mogyorót. – Ezek a szekták vagy mik folyton neheztelnek egymásra. Azt gondolom, hogy a Chang Klán más harcművészek célpontjává vált. Nem megszokott-e, hogy kincsekért és hasonlókért öldösik egymást? A könyvek szerint igen. A mesék és a legendák is ezt mondják. Bár nem tudom, ki tette pontosan, nyilvánvalóan valami híres gonosztevő lehetett.
Wei WuXian elmosolyodott, és amint a csészét ajkaihoz emelte, vetett rá egy féloldalas pillantást.
- Hadd találjam ki! Azt fogod mondani, hogy fogalmad sincs, ki lehetett ez a gonosztevő?
A felszolgáló beadta a derekát.
- Próbáld újra! Pontosan tudom, hogy ki volt. Valami olyasminek hívták, hogy “ősatya”… Ez az, “pátriárka”. A YiLing Pátriárka!
Wei WuXian fuldokolni kezdett, visszaköpve néhány cseppet a csészébe.
- Micsoda?
Már megint ő?!
A felszolgáló megerősítette.
- Bizony, úgy van! A vezetékneve Wei volt. Wei WuQian (2) azt hiszem. Az emberek gyűlölettel és rémülettel emlegetik a nevét.
(2) WuXian jelentése “irigység nélkül való”, WuQian jelentése “pénztelen”. Nyilvánvalóan a kiejtés hasonlatossága is hozzájátszhatott ahhoz, hogy esetleg ezt a gúnynevet akasztották rá, de azt sem kizárt, hogy a felszolgáló egyszerűen rosszul emlékezett.
- …
Wei WuXian átgondolta, és két dolgot fektetett le. Az egyik: soha nem járt korábban Yueyangban. A másik: Ahány embert megölt, azok közül egy sem pusztult el lingcsivel. Úgy érezte, mindez kissé képtelenség volt, és Lan WangJire nézett, mintha magyarázatot várt volna. Lan WangJi már várta ezt a tekintetet egy ideje.
- Távozunk – válaszolta.
Wei WuXian azonnal megértette. Lan WangJinak mondandója volt a számára, melynek nem lezdhetett neki az italboltban, mindenki füle hallatára. Felállt.
- Akkor menjünk. Mennyi… Ja igen, már fizetve volt. Egyenlőre itt hagyom az italt. Majd folytatom az ivást később, amikor végeztünk. – Félig tréfálkozva hozzátette: - Gondoskodj róla, hogy még itt legyen, amikor visszatérek!
A felszolgáló, aki már több, mint a fele tányér mogyorót bekebelezte, így válaszolt:
- Természetesen! Boltunk mindenkivel szemben becsületes, öreggel és fiatallal egyaránt. Hagyd itt őket, nem kell aggódnod! Várunk a zárással addig, míg vissza nem érsz. Fiatal Mesterek, hé, a Chang Rezidenciára tartotok? Hűűű, ez aztán nagyon menő – bár idevalósi vagyok, én még sosem voltam ott! Csak messziről mertem rá vetni néhány pillantást. Be fogtok menni? Mit fogtok tenni?
Wei WuXian:
- Mi is csak messziről vetünk rá néhány pillantást.
A fiatal felszolgálónak barátságos természete volt, kissé túl gyorsan került bizalmaskodó viszonyba idegenekkel. Bár még csak keveset beszélgettek, máris úgy kezelte Wei WuXiant, mintha a legjobb barátok lennének. Karját Wei WuXian vállára tette.
- Nehéz a munka, amit csináltok? Sokat kerestek vele? Biztosan egy vagyont, nem igaz? Micsoda tiszteletreméltó foglalkozás! Hadd kérdezzek tőled valamit! Nehéz elkezdeni? Én…
Ahogy fecsegett, hirtelen becsukta a száját, idegesen nézett oldalra.
- Fiatal Mester, a másik melletted… miért bámul úgy rám? – suttogta.
Wei WuXian követte a pillantását, és látta, hogy Lan WangJi megfordult, felállt, és kisétált az italboltból.
- Jahogy ő. A barátom szigorú nevelést kapott. Gyűlöli, ha emberek túl kényelmesen vannak egymással a szeme láttára. Hát nem furcsa?
A felszolgáló kínosan feszengve elvette a karját, és lehalkított hangon válaszolt:
- Tényleg furcsa, Ahogy rám nézett, azt gondolhatnád, a feleségét karolgatom…
Lan WangJi képességeivel egyenesen lehetetlen volt, hogy ne hallotta volna meg, bármennyire is suttogott. Elképzelve, hogyan érezheti most magát, Wei WuXian olyan keményen próbált meg nem nevetni, hogy a gyomra is belefájdult.
- Elfogyasztottam egy teljes kancsóval – mondta gyorsan a felszolgálónak.
- Kérem? – így a felszolgáló.
Wei WuXian magára mutatott.
- Állok.
Végre eszébe ötlött, mit mondott korábban: “Ha még állva maradsz, miután ezt megittad, felveszem a neved!”
- Ó… óóóó! – tört ki belőle. – Hű!... nem tréfálok, de ez az első alkalom, amikor látok valakit, aki még állni és folyékonyan beszélni tud, miután ledöntött egy kancsóval. Fiatal Mester, mi a neved?
Wei WuXian:
- A vezetéknevem… - Hirtelen eszébe jutott “Wei WuQian”, amit a felszolgáló emlegetett, és ajkainak szegélye megrándult. Könnyedén váltott. – A vezetéknevem Lan.
A felszolgáló szintén vastag arcbőrrel rendelkezett, rezzenéstelen képpel jelentette ki:
- Jó. Mától kezdve Lan a vezetéknevem!
Az italbolt élénkvörös zászlói alatt Lan WangJi alakja mintha megbotlott volna. Wei WuXian csínytevű mosollyal az arcán, kezeit háta mögött összefonva odasétált hozzá és megveregette a vállát.
- HanGuang-Jun, köszönetül, amiért kifizetted a számlát, rávettem, hogy vegye fel a vezetékneved.
Miután elhagyták a várost, abban az irányban haladtak, amerre a felszolgáló mutatta. Az emberek száma lassan megfogyatkozott, a fák száma pedig megnőtt.
- Miért nem hagytad, hogy tovább kérdezősködjek? – tudakolta Wei WuXian.
Lan WangJi:
- Hirtelen eszembe jutott valami, amit Yueyangról hallottam. Nem szükséges tovább kérdezősködni.
Wei WuXian:
- Mielőtt elmondod, had kérdezzek tőled valamit. Erősítsd meg nekem, ugye a Chang Klán … izé… eltörlése a föld színéről nem az én művem volt?
Bár már tíz évvel ezelőtt meghalt és lelke egészen egyben megmaradt, mégiscsak lehetetlen volt, hogy egy egész klánt kiirtson úgy, hogy ne emlékezzen rá!
Lan WangJi:
- Nem.
Wei WuXian:
- Ó.
Mintha visszatért volna azokba a napokba halála előtt, mikor mindenki megvetette, mint a csatornapatkányt. Mindenben benne volt a keze; mindenért őt hibáztatták. Még ha a szomszéd unokája nem evett rendesen és öt fontot lefogyott, az is azért volt, mert a gyerek megijedt a YiLing Pátriárkáról szóló történetektől, melyekben uszította a Szellemtábornokot, hogy embereket öljön.
Lan WangJi azonban ismét megszólalt:
- Nem te követted el a gyilkosságot, de köze van hozzád.
Wei WuXian:
- Mi a kapcsolat?
Lan WangJi:
- Két kapcsolat van. Először is, az egyik szóbanforgó embernek közös a múltja az anyáddal.
Wei WuXian megtorpant.
Nem tudta, mit érzett abban a pillanatban, vagy hogy mi látszott az arcán. Kisvártatva megkérdezte:
- … Az anyámmal?
Wei WuXian Wei a YunmengJiang szekta egyik szolgájának, ChangZe-nek, és ZangSe SanRennek, egy renegát hacművésznek a fia volt. Mind Jiang FengMian, mind felesége, Yu ZiYuan jól ismerte Wei WuXian szüleit. Mindezek ellenére Jiang FengMian soha nem említette régi barátját Wei WuXian előtt, Yu ZiYuan pedig amúgy sem beszélt hozzá rendesen soha. Szerencsés napja volt, ha nem vágott rá néhányat a korbáccsal és küldte be az ősök csarnokába térdepelni, hogy távol tartsa Jiang Chengtől. Legtöbbször más emberektől hallotta, amit a szüleiről tudott. Valójában semmivel sem tudott többet, mint bárki más.
Lan WangJi is megállt, és megfordult, hogy ránézzen.
- Hallottad már valaha Xiao XingChen nevét?
Wei WuXian végigfutott az emlékein.
- Nem.
Lan WangJi:
- A “nem” helyes válasz. Jól ismert volt, amikor tizenkét éve elhagyta a hegyet. Ma más senki sem beszél róla.
Tizenkét évvel ezelőtt épp egy éve volt, hogy a yilingi Temetőbuckák ostroma történt, s ez megmagyarázza, miért nem hallott róla.
- Milyen hegyet? – kérdezte Wei WuXian. – Kinek a tanítványa volt?
Lan WangJi:
- Nem tudom, melyik hegy. Egy harcművész tanította. Xiao XingChen BaoShan SanRen tanítványa volt.
Wei WuXian végre megértette, miért mondta Lan WangJi, hogy a személy múltja közös volt az anyjáéval.
- Úgy érted, hogy Xiao XingChen az én shishu-m (3).
(3) A shishu, hasonlóan a shidihez és a shidzsjéhez, nem vérrokoni kapcsolatot jelent, hanem “harcművész nagybácsit”, anyja shidijét.
ZangSe SanRen szintén BaoShan SanRen tanítványa volt.
BaoShan SanRen olyan harcművész volt, aki elvonultan élt a világtól, a pletykák szerint ugyanahhoz a generációhoz tartozott, mint Wen Mao és Lan An. Annak a nemzedéknek legtöbb hőse már porrá omlott, de BaoShan SanRentől azt tartották, még mindig élt. Ha valóban így volt, akkor többszáz eves lehetett, és nagyon magas szintű volt. Akkoriban Wen Mao vezetésével a harcművész világ inkább a klánok, semmint a szektál felemelkedését célozta, és úgy teremtek a vérrokonsági kapcsolatokon alapuló harcművész csoportok, mint bambuszhajtások a tavaszi eső után. Ez a harcművész mégis úgy döntött, hogy visszavonul, és egy hegyre költözött fel, ahol felvette a BaoShan SanRen (4) nevet. Senki sem tudta meg soha, melyik hegyet választotta. Végülis, azért nevezhették elvonulásnak, mert senki sem tudta, hol van. Ha könnyedén rá tudtak volna bukkanni, nem lehetett volna visszzavonulásnak hívni többé.
(4) A SanRen név jelentése “renegát harcművész”.
Egy ismeretlen, mennyei hegyen élt, és gyakorta vett magához elárvult gyermekeket, hogy a tanítványai legyenek. A tanítványoknak azonban meg kellett esküdniük rá, hogy egész életüket a harcművészetnek szentelik, soha nem hagyják el többé a hegyet vagy lépnek kapcsolatba az emberek közösségével. Ha mégsem ez történt, bármi legyen is az ok, többé nem térhettek vissza. Önmagukra kellett hagyatkozniuk, hogy túléljenek a halandó világban, minden köteléket elvágva tanítójukkal.
Mindenki dicsőítette BaoShan SanRen előrelátását, amiért ezt a szabályt lefektette. Éppen ezért az évszázadok során összesen csak három tanítvány hagyta el a hegyet: YanLing DaoRen (5), ZangSe SanRen és Xiao XingChen. A három tanítvány közül egyet sem ért békés halál.
(5) A DaoRen név egyszerűen annyit jelent, “harcművész”.
Wei WuXian előtt ismeretes volt az első és második tanítvány sorsa fiatal kora óta, ezért nem volt szükség további magyarázatra. Ĺgy Lan WangJi elmondta neki shishu-ja, az utolsó tanítvány történetét.
Amikor Xiao XingChen elhagyta a helyet, csak tizenhét éves volt. Lan WangJi soha nem találkozott vele személyesen, de sokat hallott képességeiről másoktól.
Azidőtájt épp csak befejeződött a Naplemente Hadjárat, és véget ért Yiling Temetőbuckáinak ostroma. Az összes neves szekta képzett harcművészeket toborozott mindenfelől. Xiao XingChen abban a reményben hagyta el a hegyet, hogy megmenti a világot. Kivételes képességeivel és ilyen tanárral a háta mögött, első éjjeli vadászatán lószőr legyezőt egyik, s hosszúkardot másik kezében tartva egyedül hágott el a hegyre, és első helyet szerzett – egy éjszaka leforgása alatt híressé vált.
Miután a szekták látták a fiatal, ragyogóan tehetséges harcművészt, mindannyian saját csoportjukba invitálták. Xiao XingChen azonban minden ajánlatot elutasított. Azt mondta, semmilyen szektától nem akar függeni, új szektát akar alapítani egy közeli barátjával, akinek nem volt jelentős vérvonala.
Kedves személyisége volt, de erős szíve, gyengéd kívülről és eltökélt belülről. Amikor valakinek nehézsége támadt, az első az volt, hogy rá gondoltak segítségül. Mivel tisztessége folttalan volt, soha nem utasított el egy felkérést sem, és ezért az emberek a legnagyobb elismerés hangján szóltak róla.
Ezidőtájt történhetett a Yueyang Klán kiirtása.
Egy napon a Yueyang Klán vezetője éjjeli vadászatra indult néhány családtagjával, nagyjából félhónapnyi időre. Az éjszaka közepén minden figyelmeztetés nélkül rossz híreket kapott, s ezért azonnal visszasietett. Csak a gyászidő elteltével jöttek rá, hogy valaki szándékosan lerombolta védelmező varázskörüket és egy csoportnyi erős, gonosz szellemet engedett be. Ezentúl azonban semmit sem tudtak kideríteni.
A legtöbb esetben csak pár embert tudott a kisebb klánokat érintő tragédiákról, de a körülmények ebben az esetben eltérőek voltak. A Naplemente Hadjárat régóta véget ért, míg a Temetőbuckák ostroma épp akkor. A felszínen a helyzet egyértelműnek festett. Az egész harcművész világ tárgyalta az események ily hirtelen fordulatát, néhányan még azt is felvetették, hogy mindez az újjáéledt YiLing Pátriárka, Wei WuXian bosszúja volt. Nem volt azonban semmilyen bizonyíték, és ezért lehetetlen volt megtalálni a gyilkost. Természetesen Xiao XingChen nem csak tételenül ücsörgött. Vállalta az ügyet, hogy kideríti az igazságot Chang Ping számára. Egy hónappal később fény derült a gyilkos kilétére.
A neve Xue Yang volt.
Xue Yang még fiatalabb volt, mint Xiao XingChen, épp csak kilépett a gyermekkorból. Ennek ellenére, kegyetlensége ismert volt. Már tizenöt évesen bűnözőként tartották számon Kuizhou területén, ki ragyogó mosolyáról, embertelen módszereiről és könyörtelen személyiségéről lett szerte földön ismert. Az emberek arckifejezése megváltozott, ha ő került szóba. Amikor gyerek volt, az utca nevelte, és azt mondták, hosszú éveken át tartó gyűlöletet táplált Chang Ping apja iránt. Bosszúból s tán még más indokokból is követte el tettét.
Miután Xiao XingChen felfedte az igazságot, átszelt három tartományt, de Xue Yan még mindig boldogan csatározott másokkal. Kihasználva a még mindig tartó Konferenciát a LanlingJin Szekta Pontytornyában, ahol a jelentős szekták találkoztak és harcművész módszereiket vitatták meg, Xiao XingChen felhozta a témát, elmagyarázta a helyzetet, és kemény büntetést követelt.
Közvetlen bizonyítékai láttán a legtöbb szekta nem emelt kifogást, egyet kivéve: a LanlingJin Szektát.
Wei WuXian:
- Egy ilyen helyzetben ellenkezni egyet jelent azzal, hogy az egész világgal szembeszegülnek. Lehetséges volna, hogy Xue Yang valamiért Jin GuangShan kegyeltje volt?
Lan WangJi:
- Vendégnövendék.
Wei WuXian:
- Külsös növendék volt? Akkoriban a LanlingJin már a négy legkiválóbb szekta közé tartozott, igaz? Miért fogadtak volna be egy bűnözőt vendégnövendéknek?
Lan WangJi:
- Ez a második kapcsolódási pont. – Mélyen Wei WuXian szemébe nézett. – A Sztígiai Tigris Amulett miatt.
Wei WuXian szívverése kihagyott egy ütemet.
A kifejezés nyilvánvalóan nem volt ismeretlen előtte. Épp ellenkezőleg, senkinek sem volt jobban ismerős ez a három szó, mint neki.
Minden mágikus fegyver közül, melyeket kovácsolt, mikor még életben volt, ez volt a legrémisztőbb és a leghíresebb.
Amikor Wei WuXian először létrehozta, nem gondolt túl sokat felőle. Félkézzel irányította a holtakat és szellemeket, persze, hogy hamarosan ráunt. Amikor eszébe jutott, hogy korábban egy fenevad gyomrában ritka vasrögre bukkant, abból alkotta meg a Tigris Amulettet.
De miután a Tigris Amulett elkészült, Wei WuXian csak egyszer használta, mielőtt máris rájött, hogy többet árt, mint használ.
A Sztígiai Tigris Amulett hatalma jóval nagyobb volt, mint gondolta. Eredetileg arra készítette, hogy megtámogassa vele saját erejét, ehelyett annak hatalma szinte felülmúlta az övét, ki megalkotója volt. Továbbá, nem kapcsolódot egyetlen mesterhez. Ez azt jelentette, hogy bárki megszerezte magának, mindegy, ki volt az, akár jó, akár gonosz, akár barát, akár ellenség, képes volt használni.
Wei WuXian gyakran gondolt arra, hogy elpusztítja, miután kikovácsolta az amulettet, de mivel oly sok erőfeszítés árán készült el, kivételesen nehéz lett volna megsemmisíteni, időt és energiát emésztő feladat. És akkoriban még alig fogta fel, mennyire rossz helyzetbe került, és hogy mennyien fogják előbb-utóbb meggyűlölni. Olyan elképesztő fegyverrel a kezében, mint a Sztígiai Tigris Amulett, könnyedén sakkban tudott tartan másokat, ezért ideiglenesen megtartotta. Az amulettet kettéválasztotta, úgy, hogy csak akkor lehessen hasznát venni, ha mindkét darab együtt volt, és soha nem használta gondos megfontolás nélkül.
Összesen két alkalommal használta korábban, s mindkétszer hatalmas vérontást okozott vele. Az első a Naplemente Hadjárat alatt volt. Miután másodszorra is használta, végre elhatározta, hogy elpusztítja egyik felét. De mielőtt a másikat is megsemmisíthette volna, bekövetkezett a Temetőbuckák ostroma, s azóta mindez meghaladta képességeit.
Mivel saját keze munkája volt, Wei WuXian bizton állíthatta, hogy még ha egy szekta, mely megszerezte magának, templomot is állított volna neki, s füstölőt gyújtott volna előtte minden egyes napon, a Tigris Amulett maradék ele akkor is csak egy hasznavehetetlen vasdarab maradt. Lan WangJi azonban valami megdöbbentőt mondott neki: úgy festett, hogy Xue Yan újjá tudta építeni az amulett másik felét!
Bár Xue Yang fiatal volt, mégis meglehetősen okos, és különösképp énközpontú. A LanlingJin Szekta rájött, hogyan tudja felhasználni az amulett megmaradt felét arra, hogy összefoldozza a másik felét. Még ha az újjáteremtett változat nem is volt olyan erős és tartós, akkor is szörnyű katasztrófát tudott előidézni.
Wei WuXian megértette.
- A LanlingJinnek szüksége volt Xue Yangra, hogy folytassa a Sztígiai Tigris Amulett helyreállítását, ezért meg kellett védeniük.
Talán az, hogy Xue Yang kiirtotta a Chang Klánt, mégsem teljesen a bosszú műve volt valami fiatalkorában ért sérelemért. Lehetséges, hogy élő embereken tesztelte, meddig terjed pontosan a helyreállított Sztygiai Tigris Amulett hatalma!
Nem csoda, hogy a pletykák vele hozták kapcsolatba. Wei WuXian szinte el tudta képzelni, ahogy azok a harcművészek összeszorított fogaik közül sziszegték: “Az a Wei WuXian! Ha nem alkotta volna ezt meg, nem érte volna ennyi csapás a világunkat!!!”
Visszatérve a beszélgetés eredeti fonalához, folytatták, mi történt a Pontytoronyban.
Bár a LanlingJin Szekta eltökéleten védelmezte Xue Yangot, Xiao XingChen nem ingott meg. A patthelyzet folytatódása végül megrémisztette ChiFeng-Zunt, Nie MingJuét, aki eredetileg nem szándékozott részt venni a Konferencián. Messziről érkezett sietve a Pontytoronyba.
Bár Nie MingJue fiatalabb volt Jin GuangShannál, konokul megvetette a lábát és nem volt hajlandó eltűrni Xue Yangot, bármi történjék is. Dühös kioktatása belefojtotta Jin GuangShanba a szót és nagy mennyiségű megszégyenülésnek tette ki. Nie MingJue, amilyen ingerlékeny volt, helyben kivonta kardját, hogy megölje Xue Yangot. Mikor fogadott öccse, LianFang-Zun, Jin GuangYao megpróbálta elsimítani a feszültséget, őt is elzavarta onnan. A durva szidalmazás után Jin GuangYao Lan XiChen mögött keresett menedéket, s nem mert tovább egy szót sem szólni. A végén a LanlingJin Szektának be kellett adnia a derekát.
Xue Yang nem mutatott semmi félelmet se azóta, hogy Xiao XingChen a Pontytoronyba vitte. Még mikor Nie MingJue széles kardja a nyakának nyomódott, akkor is vigyor ült az arcán. Mielőtt elvitték, szeretettel szólt oda Xiao XingChennek: “Daozhang (6), nem felejtesz el engem, ugye? Várj csak, és majd meglátod.”
(6): Daozhang: taoista papok tiszteletteljes megszólítása.
Ezen a ponton Wei WuXian tudta, hogy a “várj és meglátod” annyit jelentett, Xiao XingChen fájdalmas árat fog fizetni.
A LanlingJin Szekta valóban a legvastagabb arcbőrrel rendelkezett mind közül. Bár a Pontytoronyban mindegyik szekta előtt megígérte, hogy Xue Yangot kivégzik, amikor elkerült Nie MingJue szeme elől, azonnal cellába zárták és az eredeti döntést életfogytiglani raboskodásra módosították. Amikor ezt meghallotta, Nie MingJue őrjöngött a dühtől és ismét kérdőre vonta őket. A LanlingJin Szekta mellébeszélt, és visszautasította, hogy kiadja neki Xue Yangot, bármennyire is próbálkozott. A többi szekta várakozó állásponton volt, de nem sokkal ezután Nie MingJue a qi eltérésnek esett áldozatul.
Gyorsabban nemesítette harcművészetét, mint a Nie Szekta bármely más, korábbi vezetője, és hamarabb is halt meg, mint bármelyikük.
Ezután, hogy a legnehezebben kezelhető ember eltűnt az útból, a LanlingJin Szekta egyre meggondolatlanabb lett, és csupa rossz ötlettel állt elő. Jin GuangShan minden eszközzel megpróbálta Xue Yangot kihozni a börtönből, hogy folytathassa a Sztígiai Tigris Amulett vizsgálatát és helyreállítását-.
Ezt azonban nem verhette nagydobra. Valódi indok nélkül nem menthette meg egy teljes klán gyilkosát.
Figyelmük ezért Chang Pingre irányult.
Miután folyamatosan zaklatták és fenyegették, a LankingJin Szektának végül sikerült rávennie Chang Pinget, hogy helyesbítsen és visszavonja korábbi vallomását. Kijelentette hát, hogy a Chang Klán kiirtásának semmi köze nem volt Xue Yanghoz.
A híreket hallván Xiao XingChen meglátogatta, hogy érdeklődjön nála. Chang Ping tehetetlenül válaszolt: “Mi mást tehettem volna? Ha nem engedek, klánunk többi tagja nem lenne sokáig biztonságban. Igazán hálás vagyok, Daozhang, de… kérlek, ne segíts nekem többet. Ha segítesz, ártasz vele. Nem akarom, hogy így érjen véget a YueyangChang Szekta.
És ezzel a tigris elszabadult a hegyek között.
Wei WuXian csendben maradt.
Ha ő lett volna Chang Ping, nem törődött volna, mennyire jeles vagy hatalmas a LanlingJin Szekta, vagy mekkora dícsőséget lobogtattak meg a szeme előtt, és semmiképp nem hagyta volna annyiban az ügyet. Ehelyett maga ment volna a börtönbe, úgy felszeleteli Xue Yangot, hogy csak egy halom hús less a padlón, és addig idézi vissza a lelkét, hogy megismételje az eljárást, míg azt is megbánja, hogy valaha a világra született.
De nem mindenki volt olyan, mint ő, hogy ellenfelével együtt pusztuljon. A Chang Klán néhány tagja még életben volt. Chang Ping még fiatal volt, egyedülálló és gyermektelen, csak első lépéseit tette a harcművészet ösvényét. Nem számított, megmaradt családtagjai életével vagy saját harcművész jövőjével fenyegették-e meg, körültekintően meg kellett gondolnia.
Persze, ő sem volt Chang Ping. Nem ő dühöngött vagy aggodalmaskodhatott Chang Ping helyében, s nem neki kellett viselnie a Chang Pingre nehezedő szellemi és fizikai nyomást.
Miután Xue Yang kiszabadult, folytatta a bosszúhadjáratot. Ezúttal azonban nem Xiao XingChent vette célba.
Xiao XingCheng egyedül hagyta el a hegyet, nem volt családja. Egyetlen barátja volt, akivel azután találkozott, kinek Song Lan volt a neve. Song Lan maga is harcművész volt. Igazságos, eltökélt ember volt, kit sokan csodáltak. Együtt akartak szektát alapítani, mely a vérontás helyett közös eszmékre épül, s ez a legközelebbi, igen hasonló gondolkodású barátokká tette őket. A korabeli emberek így hivatkoztak rájuk: Xiao XingChen a fényes hold és gyengéd szellő, Song ZiChen a távoli hó és hideg fagy.
Xue Yang erre a pontra tenyerelt rá. A múltban sikeres módszerét alkalmazva, kiirtotta a Baixue Templom lakóit, ahol Song Lan felnőtt és tanult, és méreggel elvette Song Lan látását.
Ezidőtájt már megtanulta, hogy ne hagyjon hátra bizonyítékot, ha kiirtott egy szektát. Bár mindenki tudta, hogy ő tette, mi hasznát vették? Nem volt semmilyen bizonyíték. Jin GuangShan gondosan előkészített védelmezésével a háta mögött, és az erőszakos ChiFeng-Zun halála után, senki sem tudott vele tenni semmit.
Wei WuXian ezt kicsit furcsállotta. Bár Lan WangJi úgy festett, mint aki semmivel sem törődött, Wei WuXian múltbéli tapasztalatai alapján tudta, hogy kicsit sem volt képes elviselni a becstelenséget, talán még annyira sem, mint Nie HuaiSang bátyja. Korábban a LanlingJin Szekta már elkövetett néhány becstelen dolgot, és Lan WangJi sosem finomkodott velük szemben. Egészen mostanáig azt is visszautasította, hogy részt vegyen a szekta Konferenciáin. Ha két kegyetlen mészárlás is megesett, a hírek valószínűleg az egész harcművész világban elterjedtek, és Lan WangJi egészen biztosan nem fordított volna hátat neki. Miért nem indult útnak és adta meg Xue Yangnak, amit az érdemelt?
Épp amikor rákérdezett volna, eszébe jutottak a fegyelmező korbács által hagyott sebek.
A fegyelmező korbácsnak már egyetlen ütése is igen súlyos volt. Ha Lan WangJi valamiféle végzetes hibát követett el, amiért ennyi csapást kapott, az valószínűleg jó pár évre helybenhagyta. Valószínű volt, hogy vagy épp büntetését töltötte, vagy arra várt, hogy sebei begyógyuljanak azokban a években, amikor az esetek történtek. Nem csoda, hogy azt mondta, csak “hallotta”, mi történt.
Valamilyen különös oknál fogva Wei WuXian magában igencsak törődött azokkal a sebekkel. De mivel kényelmetlen lett volna egyenesen rákérdeznie, megtartotta magának a gondolatait.
- Mi történt Daozhang Xiao XingChennel ezután?
Ami ezután történt, az bizony tragikus végkifejlet volt. Mikor elhagyta a hegyet és tanárát, Xiao XingChen megesküldött, hogy nem tér vissza oda többé. Olyan ember volt, aki állta a szavát, de mivel Song Lan nem csak megvakult, de súlyosan meg is sérült, megtörte esküjét és elvitte magával Song Lant BaoShan SanRen lakhelyére, kérvén, mentse meg a barátját.
Tekintve, hogy valaha tanító és tanítvány voltak, BaoShan SanRen egyetértett. Ezután Xiao XingChen ismét elhagyta a hegyet, és senki sem látta többé.
Egy évvel később Song Lan is távozott. Mindenki meglepetésére teljesen vak szemei ismét látták a fényt. De nem BaoShan SanRen gyógyítói képességei voltak a csoda oka, hanem hogy Xiao XingChen… kivájta saját szemeit, és Song Lannak adta őket, ki csak miatt keveredett bele az egészbe.
Song Lan eredetileg bosszúra szomjazott Xue Yang ellen. Ekkoriban Jin GuangShan már nem volt az élők sorában, Jin GuangYao vette át a LalingJin Szekta vezetését. Hogy mutassa, másképp fognak menni a dolgot, az első, amit hatalomra kerülése után tett, az volt, hogy megszabadult Xue Yangtól. Amellett, hogy soha nem említette többé a Sztígiai Tigris Amulettet, arra is kísérleteket tett, hogy helyreállítsa a szekta hírnevét és véget vessen a pletykáknak. Először még terjedt némi szóbeszéd arról, merre járt Song Lan. Egy idő után azonban ő is eltűnt. A YueyangChang különben is kis klán volt, amiről általában keveset hallottak. És így számos dolog lassan feledésbe merült.
A hosszú történet meghallgatása után Wei WuXian lágyan felsóhajtott. Megbánás szökkent szárba benne. Ilyen véget érni olyanvalami miatt, amihez egyáltalán nem volt köze, ez annyira… HaXiao XingChen néhány évvel korábban született volna, vagy én néhány évvel később haltam volna meg, nem kellett volna ennek így végződnie. Ha életben lettem volna, hogy ne vettem volna ki ebből a részem? Hogy ne barátkoztam volna össze egy ilyen emberrel?
De rögvest ezután keserűen nevetett saját magán. Tettem volna valamit? Mit tudtam volna tenni? Ha még életben lettem volna akkor, talán a YueyangChang Szekta esetét ki se kellett volna vizsgálni, s máris eldöntötték volna, hogy az én művem volt. H a Daozhang Xiao XingChen belém botlott volna az utcákon és elcsevegtem volna vele, meghívtam volna néhány italmra, feltehetőleg fejbe vágott volna lószőr legyezőjével, haha.
Közben elhaladtak a Chang Rezidencia mellett, a közeli temető felé haladva. Wei WuXian látta a Chang név sötétvörös karakterét a pailou-n (7) és megkérdezte:
(7) Egyszerű, kínai stílusú boltív.
- Akkor miért halt meg mégis később Chang Ping? Ki ölte meg a klán megmaradt tagjait?
Mielőtt Lan WangJi válaszolhatott volna, egy sorozatnyi puffanás törte meg a kék árnyalatú alkonyt.
A hang pontosan úgy hangzott, mint a dörömbölés, de nem az volt. Ezeket a puffanásokat valaki erővel és gyors tempóban produkálta, pillanatnyi szünet nélkül. Némiképp tompítva szóltak, mintha volna köztük és a külvilág közt valami.
Arcuk azonnal megváltozott.
A YueyangChang Szekta ötvenvalahány tagja koporsóikban feküdtek, vadul püfölve belülről a fedelet. Éjjel rémültek halálra – vadul dörömböltek az ajtókon, de senki sem engedte ki őket.
Ez a koporsófedél püfölés volt az a Chang Klán temetőjében, amiről az italbolt felszolgálója beszélt!
A felszolgáló azonban azt mondta, hogy mindez tíz évvel ezelőtt történt és már sok éve abbamaradt. Miért kezdődött újra, amikor odaértek?
Anélkül, hogy egyetlen szót is váltottak volna, Wei WuXian és Lan WangJi mindketten lecsillapították légzésület, hangtalanul mozogva osontak.
Nekidöntve hátukat a pailou oszlopainak, mindketten látták, hogy a temető közepén egy lyuk tátongott a sírkövek között.
Mély, nemrégen ásott lyuk volt, körülötte kiásott fold. Halk motoszkálás zaja jött a lyukból.
Valaki kiásott egy sírt.
Visszatartották még lélegzetüket is, feszülten várták, hogy ez a valaki magától kimásszon a lyukból.
Nem kevesebb, mint egy óra telt el, és két ember pattant ki a felnyitott sírból.
Wei WuXian és Lan WangJi csak azért tudta megmondani, hogy ketten voltak, mert mindkettejüknek jó volt a látása. A kettő úgy festett, mintha összenőtt ikrek lettek volna. Az egyik cipelte a másikat a hátán, szorosan összefonódtak. Mivel mindkettőn fekete öltözet volt, igen nehéz volt megmondani, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik.
Annak, aki kiugrott, hosszú lábai és karjai voltak, háttal állt feléjük. A másik, akit cipelt, élettelennek látszott, feje és végtagjai lógtak. Ez természetes bolt. Mivel egy sírból ásták ki, minden bizonnyal halott volt. Élettelennek kellett lennie.
A sírásó hirtelen körbeperdült és meglátta őket.
Arca helyén sűrű, fekete füst kavargott, s így senki sem láthatta, milyenek az arcvonásai!
Wei WuXian tudta, hogy bizonyára valami varázslatot alkalmazhatott, amivel elfedi az arcát. Lan WangJi máris elővonta Bichent, a temető felé iramodott és harcba szállt. A sírásó reakciója hihetetlenül gyors volt. Látván Bichen kék fényének támadását, maga elé rajzolt egy jelet a levegőbe, s az ő kezében is kard termett. A kard ugyanolyan volt, mint az arca, vastag füst borította, ezért lehetetlen volt kivenni, milyen a színe és a típusa. A hullával a hátán a sírásó különös harcmodort alkalmazott. A két kard egymásnak villant néhányszor. Lan WangJi visszahívta Bichent és kézbe vette, arca egyre fagyosabb lett.
Wei WuXian tudta, miért fordult ennyire hidegre az arckifejezése. Azért, mert a harc során még egy magafajta kívülálló is meg tudta mondani, hogy a sírásó kivételesen jól ismerte Lan WangJi vívástechnikáját!
Lan WangJi nem szólt. Bichen csapásai egyre közelítettek a másikhoz, iszonyatos erővel támadva. A sírásó többször hátratántorodott. Mivel tudta, hogy egy holttestel a hátán esélye sincs Lan WangJival szemben, és ha folytatják a küzdelmet, biztosan elkapják élve, hirtelen egy sötétkék talizmánt halászott elő az övéből.
Egy Teleport Talizmán!
Ez a fajta talisman azonnal több száz mérföldnyire tudott valaki repíteni, de hatalmas mennyiségű mágikus energiát is igényelt a használata. Alkalmazójának hosszú időbe fog telni, hogy visszanyerje erejét. A kevesebb mennyiségű mágikus energiával rendelkező harcművészek nem is voltak képesek használni. ĺgy, bár igen hasznos dolog volt, viszonylag ritkán alkalmazta bárki. Látván, hogy a sírásó menekülésre fogta, Wei WuXian sietve kétszer tapsolt, féltérdre ereszkedett, és öklét a földre csapta.
Csapásának ereje jónéhány földréteget kersztültört, elérte a talaj mélyebb rétegeit, felhasította a vastag koporsótetőket, kiszabadítván a bennük csapdába esett hottesteket. Reccsenő hangok kíséretében négy véres kar lőtt ki a föld alól, és megragadták a sírásó mindkét lábát!
A sírásó mintha ügyet se vetett volna erre. Mágikus energiáját lábai felé fordította, és lerobbantotta róluk a négy holt kezet. Wei WuXian előhúzta bambuszfuvoláját. Éles, fülhasogató dallam szakította ketté a leereszkedő sötétség függönyét. Két emberi fej emelkedett ki a földből, melyet testeik követtek, csúszva-mászva a sírásó lánaiban kapaszkodtak, és ráfonódtak testére, mint a kígyók. Szájukat kitátották, készen arra, hogy nyakába és karjaiba harapjanak.
A sírásó megvetően felhorkant, mintha csak azt mondta volna: “micsoda szánalmas trükk”, és mágikus energiát küldött át a testén. Csak mikor már elindította az áramlatott, akkor döbbent rá, hogy átverték.
Ezzel azt a holttestet is megröptette, amit a hátán ciplelt!
Wei WuXian féktelenül nevetett, és a sírkövet csapkodta, miközben Lan WangJi elkapta az ernyedt holttestet fél kezével, míg a másikat használva tovább rohamozott Bichennel. Látva, hogy elorozták frissen kiásott zsákmányát, és hogy semmiképp sem kerekedhet felül Lan WangJin, nemhogy még egy másik személy csínyjén, a sírásó nem mert tovább időzni. Földhöz vágta a Teleport Talizmánt. Hangos durranás kíséretében kék lángok csaptak az ég felé. Az alakja eltűnt a tűzben.
Wei WuXian tudta, hogy a sírásónak Teleport Talizmánja van, mely azt jelentette, hogy még ha sikerült volna elkapnia is, akkor is talált volna alkalmat, hogy megszökjön. Az általa kiásott holttest azonban nyomravezető volt, ezért nem bánkódott. Odasétált Lan WangJi mellé.
- Nézzük, kit ásott ki!
Amit rápillantott, némi meglepetést érzett. A holttest feje széthasadt. A vágásból sem vér, sem agyvelő nem szivárgott, megfeketedett bélés lógott ki belőle.
Wei WuXian könnyedén lecsavarta a holttest fejét. Kezében az ügyesen megformált fejbábbal kérdezte:
- Mit akar ez jelenteni? Gyapjúval tömött, rongyokba csavart mű holttest van eltemetve a Chang Klán temetőjében?
Mivel érezte a holttest súlyát a kezében, amikor elkapta, Lan WangJi tudta, hogy mi a hiba.
- Nem minden része mű.
Wei WuXian tetőtől talpig végigtapogatta a hullát, és felfedezte, hogy annak csak mellkasa és hasa érződött keménynek és valóságosnak. Miután a ruhákat letépte, mint várta, csak a törzs volt valódi. Minden egyéb testrésze hamisítvány.
A gyapjúból készített fej és végtagok arra voltak hivatottak, hogy “becsapják” a törzset, s az még mindig azt higgye, hogy teljes a teste. A bőrszínből és a bal vállnál látott vágás alapján ez a törzs minden bizonnyal drága barátuké volt. Ezt akarta a sírásó.
Wei WuXian kiegyenesedett.
- Úgy tűnik, hogy az a személy, aki elrejtette a holttestet, már felfedezte, hogy kutatjuk az ügyet, és idejött, hogy máshová vigye a törzset, mielőtt megtaláljuk. De korán érkezni nem ugyanaz, mint időben érkezni. Épp belebotlottunk, haha. De - folytatta megváltozott hangnemben, - miért ismerte a ködarcú sírásó olyan jól szektád harcmodorát?
Lan WangJi nyilvánvalóan ugyanezen gondolkodott, arcán a fagy még nem engedett fel. Wei WuXian ismét megszólalt:
- Magas szintű a harcművészete, elég energiája van a Teleport Talizmán használatához. Mind arcára, mind kardjára igézetet mondott. Érthető, miért bájolta el az arcát – végülis, nem akarta, hogy bárki meglássa. De kevésbé ismert harcművészeknek semmi szüksége nem lenne arra, hogy varázslattal álcázzák kardjukat, hacsak nem valamiképp nagyon hires kard volt a harcművész világban. Akkor el kellett volna fednie, különben mindenki felismerné a kard fényét, és kilétére azonnal fény derül, amint a kard előkerül.
- HanGuang-Jun, a harcból ítélve, gondolod, hogy olyasvalaki volt, akit jól ismersz? – sugallta Wei WuXian.
Kényelmetlen lett volna, ha ennél pontosabban fogalmaz, és megnevezi Lan XiChent vagy Lan QiRent.
- Nem – válaszolta Lan WangJi magabiztosan.
Wei WuXian megbízott Lan WangJi válaszában. Olyan embernek ismerte Lan Wangjit, aki sosem rejtőzött vagy futott el az igazság elől. Ha tagadta, akkor ez azt jelentette, hogy nem volt igaz. Hazudni sem szeretett. Wei WuXian véleménye szerint ha valaki arra kérte volna Lan WangJit, hogy hazudjon, akkor inkább némaságba burkolózott volna, és egy szót sem szól. ĺgy Wei WuXian teljesen kizárta a lehetőséget, hogy a sírásó e kettő egyike lett volna.
Lan WangJi egy másik, dupla falú Qiankun Erszénybe tette a törzset, és megfelelő módon elcsomagolta. Gyalogoltak egy darabig, s végül visszatértek az italbolt utcájába.
A fiatal felszolgáló hű volt szavához. Az utcán a legtöbb italbolt már bezárt, de az ő zászlójuk még mindig kinn volt, s a fények még mindig égtek. A felszolgáló kinn ált, falatozott egy nagy tálból. Amikor meglátta őket, felragyogott az arca.
- Visszajöttetek! Megtartottuk a szavunkat, ugye? Láttatok valamit?
Wei WuXian nevetett. Lan WangJival együtt visszatért ugyanahhoz az asztalhoz, ahol napközben helyet foglaltak.
Az itallal töltött kancsókkal maga előtt és lábai mellett, így szólt:
- Jó, miről is beszéltünk? Mivel hirtelen félbeszakított a sírásó, még mindig nem tudom, hogyan halt meg Chang Ping.
Lan WangJi egyszerű, egyenes szavakkal adott magyarázatot.
Xue Yang, Xiao XingChen és Song Lan egymás után távozott. Vagy eltűntek, vagy meghaltak. Néhány évvel az eset után egy nap Chang Ping és klánjának minden megmaradt tagja lingcsi halállal végezte. Chang Ping szemeit ki is vájták üregeiből.
Ezúttal senki nem tudta kitalálni, ki volt a gyilkos. Végülis, az eset minden résztvevője eltűnt. Egy dolgot azonban meg lehetett határozni.
A sebekből ítélve bizonyosan meg lehetett ítélni, hogy a kard, mely a lingcsit elkövette, Xiao XingCheng hardja, Shuanghua volt.
Az itallal telt csésze Wei WuXian kezében megállt a levegőben a szája előtt. Megdöbbentette az események ilyentén fordulata.
- Xiao XingChen kardja? Akkor ő tette?
Lan WangJi:
- Xiao XingChen eltűnt. Nem volt közvetlen bizonyíték.
Wei WuXian:
- Ha nem találták élve, próbálta valaki megidézni a lelkét?
Lan WangJi:
- Igen. Semmit sem találtak.
Semmit sem találtak. Vagy nem volt halott, vagy a lelke szétszóródott. Mint olyasvalakinek, aki a területre specializálódott, Wei WuXiannak volt hozzáfűznivalója az ügyhöz:
- Nem lehet túlságosan ráhagyatkozni a lélek idézésére. Az idő, a hely, a személy, mind szerepet játszik benne, természetesen ezért időnként félremehet. Gondolom, sok ember gondolta, hogy Xiao XingChen állt bosszút, igaz? HanGuang-Jun, mi a helyzet veled? Te mit gondolsz?
Lan WangJi lassan megrázta a fejét.
- Nem vonhat le senki következtetést a teljes kép megértése nélkül.
Wei WuXian igencsak csodálta hozzáállását és elveit. Amint vigyorogva újabb korty italt öntött le a torkán, Lan WangJi megkérdezte tőle:
- És te?
Wei WuXian:
- A lingcsi egy kínzási forma. Mindenképp magában hordozza a büntetést. A szemek kivájása szintúgy megnehezíti, hogy senki se kösse össze Xiao XingChennel, ki szintén kivájta saját szemeit. Ezért nincs hiba abban, hogy az emberek azt gondolták, Xiao XingChen állt bosszút. Azonban – és gondolkodott, hogy fogalmazza meg, - azt hiszem, először is Xiao XingChen sosem várt Chang Ping hálájára, mikor közbelépett. Én…
Mielőtt kigondolta volna, mi következik az “én” után, a felszolgáló készségesen két tál mogyorót hozott oda. Miután félbeszakították, Wei WuXiannak már nem is volt szüksége arra, hogy folytassa. Felnézett Lan WangJi arcára és elmosolyodott.
- HanGuang-Jun, miért nézel így rám? Nem mondok semmit. Igazad van. Mielőtt ismerné az összes csűrést és csavarást, okot és okozatot, senki sem feltételezhet semmit semmiről. Én csak öt kancsót rendeltem, de te még ötöt vettél nekem, és attól tartok, egyedül nem tudom mindet kivégezni. Akarsz velem inni? Ez nem Felhőzug, nem sérti a törvényt, igaz?
Felkészült rá, hogy nyers visszautasításban részesült, de Lan WangJi azt válaszolta:
- Akarok.
Wei WuXian csettintett a nyelvével.
- HanGuang-Jun, tényleg megváltoztál. Korábban, ha csak egy aprócska kancsóval megittam előtted, teljesen feldühödtél. Még a falhoz is vágtál és megütöttél. Most meg Császár Mosolyát rejtegetsz a szobádban és titokban iszol.
Gallérját megigazítva Lan WangJi hűvös hangon válaszolt.
- Nem nyúltam a Császár Mosolyához.
Wei WuXian:
- Miért dugtad el őket akkor, ha nem ittál semmit? Nekem tartogattad őket? Rendben, rendben. Nem nyúltál hozzájuk. Hiszek neked, oké? Beszéljünk valami másról. Gyere! Tényleg szeretném látni, hány csészétől részegedik le a GusuLan Szekta önmegtartóztató növendéke.
Kiöntött egy csészével Lan WangJinak. Lan WangJi gondolkodás nélkül átvette és felhajtotta. Wei WuXian szokatlanul izgatott volt, bámulta az arcát, hogy lássa, amint kivörösödik. De akármeddig nézte, sem Lan WangJi arcszíne, sem arckifejezése nem változott, hűvösen nézett vissza rá világos szemeivel. Semmilyen változás nem látszott rajta!
Wei WuXian hihetetlenül csalódott volt. Épp amikor már sürgetni akarta, hogy igyon egy másikat, Lan WangJi hirtelen összeráncolta a homlokár és finoman megdörzsölte két szemöldöke közt. Néhány pillanattal később kezének támasztotta homlokát és lehunyta a szemét.
… Elaludt?
… Elaludt!
Amikor a legtöbb ember sokat ivott, előbb lerészegedett, és utána aludt. Hogy tudta Lan WangJi teljesen kihagyni a részegség állapotát és azonnal elaludni?!
A “részeg” részt szerette volna látni!
Wei WuXian meglengette kezét Lan WangJi előtt, akinek az arca még alvás közben is komoly volt, majd tapsolt a füle mellett. Nem volt reakció.
Lan WangJi meglepő módon az a fajta volt, aki egy csésze ital után kidől.
Wei WuXian erre egyáltalán nem számított. Lábát rázogatta, miközben gondolkodott, majd Lan WangJi job karját maga köré fonta, és kivonszolta az italboltból.
Már igen jártas volt abban, hogy csenjen el dolgokat Lan WangJitól. Miután kihalászta a pénzzel telt erszényt, talált egy fogadót és két szobát kért. Felvitte Lan WangJit az egyikbe, lehúzta a csizmáit, beledugta, és kisurrant az éjszakába.
Egy kihalt területen megállva leoldotta fuvoláját az övéről, az ajkaihoz emelte, és eljátszott rajta egy futamot. Majd csendesen várakozott.
Az elmúlt napokban Wei WuXian és Lan WangJi éjt s nappalt együtt töltött. Semmilyen ideje nem maradt egyedül, s ezért nem tudta megidézni Wen Ninget. Ennek más oka is volt, nem csak az, hogy el akarta rejteni kilétét.
Wen Ning öldöste a GusuLan Szekta embereit korábban. Még ha Lan WangJi jól is bánt Wei WuXiannal, akkor sem idézhette meg Wen Ninget az orra előtt. Vagy talán épp azért, mert Lan WangJi jól bánt bele, nem volt hozzá arca, hogy az orra előtt idézze meg Wen Ninget. Mindegy, milyen vastag volt a bőr a képén, ez nem volt megfelelő időpont rá.
A kísérteties, csilingelő hangok megint felhangzottak.
Fejét lehajtva Wen Ning alakja bontakozott ki a városfal árnyékából előtte.
Feket öltözéket viselt, beolvadt a sötétségbe, mely körülölelte. Csak pupilla nélküli szemei világítottak visszataszító fehéren.
Wei WuXian összefonta karjait a háta mögött, és lassan körbesétálta Wen Ninget.
Wen Ning feszengett, mintha a nyomába akarna szegődni, hogy maga is köröket rójon.
- Állj egyenesen! - parancsolta Wei WuXian.
Engedelmeskedett és abbahagyta a mocorgást. Úgy tűnt, mintha finom vonásain még több levertség lett volna úrrá.
Wei WuXian:
- Kezet.
Wen Ning kinyújtotta jobb karját. Wei WuXian megragadta a csuklóját és felemelte, hogy közelről megvizsgálja a rá erősített vas bilincset és láncot.
Nem hétköznapi lánc volt. Amikor Wen Ning elszabadult, kivételesen erőszakossá vált, képessé arra, hogy szétmorzsolja a vasat, biztosan nem hagyta volna ezt így magán. Valószínű volt, hogy a láncokat éppen abból a célból alkották, hogy megrendszabályozzák velük Wen Ninget.
Porrá vált?
Néhány szekta természetesen nem csak a Sztígiai Tigris Amulett sérült darabját szerette volna helyreállítani, de a Szellemtábornokra is nyáladzottak. Hogy változtathatták volna porrá?
Keserű nevetéssel melléállt. Miután gondolkodott egy darabig, ujjait Wen Ning hajába fúrta.
Az a személy, aki elfogta és megszabályozta Wen Ninget, minden bizonnyal megakadályozta, hogy önálló gondolatai legyenek. Ahhoz, hogy más emberek parancsának legyen engedelmes, Wen Ning józanságát darabokra kellett törni, ami azt jelentette, hogy valamit beletettek a fejébe. Amint várta, miután körbekotorászott kicsit, Wei WuXian egy kemény púpot fedezett fel a fej jobb oldalán lévő akupunkturális ponton. Másik kezét Wen Ning fejének bal oldalához emelte s ott hasonlót talált, mintha egy tű vége lett volna.
Wei WuXian ujjai közé csippentette a tűvégeket és fokozatosan, egyszerre két hosszú, fekete szöget húzott ki Wen Ning koponyájából.
A Wen Ning koponyájába mélyen befúródott két tű nagyjából egy inch hosszú volt és olyan vastag, mint a jádefüggőkhöz használatos vörös zsinórok. Amint a tűk elhagyták a fejét, Wen Ning vonásai enyhén megremegtek. Vértócsákra emlékeztető fekete foltok lepték el Wen Ning szemének fehérjét. Úgy tűnt, mintha keményen küzdene, hogy legyűrje a fájdalmat.
Milyen különös volt, hogy bár már meghalt, mégis tudott “fájdalmat” érzékelni.
A tűkbe vésett tekervényes, összetett vonalakból ítélve egyedi forrásból származhattak. Készítőjük magasan képzett volt. Eltelik kis idő, mire Wen Ning meg fog gyógyulni. Félretéve a tűket, Wei WuXian lenézett a láncokra Wen Ning csuklóin és bokáin, azt gondolva magában, hogy egy kissé kényelmetlen lenne neki, ha Wen Ning folyamatosan csörögve kószálna körülötte. Szüksége volt egy harcművész kardra, hogy levágja róla a láncokat.
Először persze azonnal Lan WangJi Bichenje jutott róla eszébe. Bár valamiképp nem illő volt a Lan Szekta tagjának kardját Wen Ning láncainak levágására használni, a legjobb harcművész kard volt, amire csak rátehette a kezét. Igazán nem engedhette, hogy Wen Ning ennyi terhet húzzon maga után.
Wei WuXian így okoskodott: oké. Először visszamegyek a fogadóba. Ha Lan Zhan ébren van, akkor nem fogok tenni semmit. Ha Lan Zhan még alszik, gyorsan kölcsönveszem Bichent egy kicsit.
Miután meghozta a döntést, sarkon fordult. Amire azonban egyáltalán nem számított, az Lan Zhan volt, aki közvetlenül mögötte állt.
Miután megidézte Wen Ninget, Wei WuXian némiképp összezavarodott, így kevésbé volt éber. Emellett, ha Lan WangJi nem akarta, hogy valaki észrevegye az érkezését, nem esett nehezére megoldani. Így hát, amikor hátrafordult, és a hold fényétől még hidegebbnek tűnő arcot megpillantotta, a szíve kis híján kihagyott egy ütemet.
Nem tudta, mióta állt ott Lan Zhan, vagy hogy látta-e, hallotta-e, amit csinált. Ha Lan Zhan nem részegedett volna le az elején és követte volna ide egész úton, a helyzet még sokkal kínosabb lett volna, főleg úgy, hogy semmit sem mondott szemtől szemben Lan Zhannak, hanem megszökött tőle, hogy megidézze Wen Ninget, amikor Lan Zhan elaludt.
Lan Zhan keresztbe fonta karját a mellkasa előtt, kezében Bichent tartotta. Arckifejezése különösképp merev volt. Wei WuXian még soha sem látta őt korábban ennyire elégedetlen arckifejezéssel. Úgy érezte, hogy neki kell először megszólalnia és megmagyaráznia a helyzetet, enyhítve a feszültséget.
- Ehemm, HanGuang-Jun.
Lan WangJi nem válaszolt.
Wen Ning elé állva Wei WuXian óvatosan belekémlelt Lan WangJi arcába. Megérintette állát, és valami különös oknál fogva kivételesen bűnösnek érezte magát.
Lan WangJi végül leengedte kezeit Bichennel, és néhány lépést előrelépett. Látván, hogy megindul Wen Ning felé karddal a kezében, Wei WuXian azt gondolta, hogy meg fogja ölni Wen Ninget. Jaj ne! Ne mondd, hogy Lan Zhan csak tettette a részegséget, hogy meg tudja ölni Wen Ninget, miután megidéztem. Hát persze. Senki sem részegedik le egyetlen csésze italtól.
- HanGuang-Jun, hallgass rám... - tört ki belőle.
Lan WangJi egy hangos puffanással mellbe taszította Wen Ninget.
Tulajdonképp, bár erősen csattant, nem okozott kárt. Wen Ning mindössze hátratántorodott néhány lépést az ütés után. Megingott egy kicsit, majd visszanyerte egyensúlyát, és ismét illőn állt, üres arckifejezéssel.
Wen Ning nem volt már annyira könnyen felingerelhető állapotban, mint régen, de azért jónak sem lehetett volna nevezni a vérmérsékletét. A Dafan hegyen töltött éjjel mindenkit kiütött, aki megpróbálta ráemelni a kardját - néhányat még nyakánál fogva is elkapott. Ha Wei WuXian nem állítja le, minden egyes embert ott helyben megfojtott volna. Mégis, amikor Lan WangJi meglökte, csak lehajtotta a fejét, mintha nem merne ellenállni. Wei WuXian ezt több, mint különösnek vélte, de ennek ellenére megkönnyebbült. Ha Wen Ning viszonozta volna az ütést és azok ketten harcolni kezdtek volna, még nehezebb lett volna közbeavatkoznia.
Mintha nem gondolta volna, hogy egyetlen ütés elegendő volt haragja kifejezésre juttatására, Lan WangJi ezúttal vagy harminc lábnyira hátrébb lökte Wen Ninget.
- Menj el - mondta Wen Ningnek bosszús hangon.
Wei WuXian végre ráébredt, hogy valami nagyon nem volt rendjén.
Mind az ütés és a lökés, mind a beszéd és cselekedetei szokatlanul... gyerekesek volgtak.
Miután elég messzire lökdöste Wen Ninget, Lan WangJi végre elégedettnek látszott. Megfordult és Wei WuXian felé indult.
Wei WuXian vizsgálódva végignézett rajta.
Lan WangJi arcával és arckifejezésével semmi gond nem volt. Még komolyabb, illedelmesebb, kecsesebb volt, mint általában. Arca nem pirult ki, lélegzése nem szaggatott. Szilárdan, magabiztosan mozgott. Pontosan úgy nézett ki még mindig, mint a hűvös, igazságos harcművész, HanGuang-Jun.
De mikor lenézett, Wei WuXian észrevette, hogy Lan WangJi csizmái fordítva vannak felvéve.
Mielőtt elment, levette a csizmákat és az ágy mellé lökte őket. Most pedig Lan WangJi bal csizmája a jobb lábán volt, míg jobb csizmája a bal lábán.
HanGuan-Jun, az élenjáró harcművész, aki oly nagyra értékelte a jó modort, soha nem ment volna az ajtón kívülre ilyen öltözékben.
- HanGuang-Jun, milyen számot mutatok? - puhatolta Wei WuXian.
Feltartotta két ujját. Lan WangJi nem válaszolt, csak kinyújtotta kezeit. Egyiket balra, másikat jobbra irányozta, és ünnepélyesen rákulcsolta őket Wei WuXian ujjaira.
Bichen hangos koppanással esett a földre gazdája hanyagsága folytán.
Wei WuXian:
- …
Ez aztán egész biztosan nem a normális Lan Zhan volt!
Wei WuXian:
- HanGuang-Jun, részeg vagy?
Lan WangJi:
- Nem.
A részegek a legtöbbször nem voltak hajlandóak beismerni állapotukat. Wei WuXian visszahúzta az ujjait. Lan WangJi figyelmesen fenntartotta a kéztartást, ahogyan az előbb Wei WuXian ujjait megragadta, mindkét keze laza ökölbe csukódott. Wei WuXiannak teljesen elállt a szava. A fagyos éjjeli szélben állva elszakította a pillantását Lan WangJiról, és felnézett a holdra.
A legtöbb ember előbb lerészegedett, utána aludt el, míg Lan WangJi előbb aludt, mielőtt lerészegedett volna. És amikor részeg volt, semmiben sem nézett ki máshogyan, mint általában, épp ezért igen nehéz volt róla megmondani.
A múltban Wei WuXian számos barátjával ivott együtt. Száz és ezer módját látta annak, ahogyan a részegek viselkedtek. Néhány hangosan jajveszékelt, mások idiótán vihogtak, mások ugrándoztak, mások azonnal összecsuklottak, mások eltökéltek véget akartak vetni életüknek, megint mások nyafogtak neki: “miért hagysz itt?” De ez volt az első alkalom, hogy olyan valakit látott, mint Lan WangJi, aki semmi zajt nem csapott, illedelmesnek nézett ki, mégis különösen viselkedett.
Ajka sarkai megrándultak. Megpróbálva nem nevetni, felemelte Bichent a földről és a hátára vetette.
- Oké. Menjünk vissza!
Abban egészen biztos volt, hogy ilyen állapotban nem engedheti Lan WangJit odakünn csatangolni. Ki tudja, mire képes.
Szerencsére úgy látszott, a részeg Lan WangJival könnyű boldogulni. Elegánsan bólintott és elindultak. Ha valaki elhaladt volna mellettük, pusztán két sétáló jóbarátnak vélhette volna őket.
Wen Ning mögöttük csendben követte őket. Amikor Wei WuXian épp hozzászólt volna, Lan WangJi hátrapördült és mérgesen megint megütötte. Ezúttal Wen Ning fejét.
Wen Ning feje még jobban lehajlott. Bár arcizmai merevek voltak és nem igazán tudott semmilyen arckifejezést ölteni, s még szemével sem tudott különféle nézéseket produkálni, mégis valamely különös oknál fogva megbántottnak tűnt. Nem tudván, sírjon-e vagy nevessen, Wei WuXian elkapta Lan WangJi karját.
- Mire fel ütöd?
Lan WangJi olyan fenyegető hangnemben szólt Wen Ninghez, amit semmiképp sem használt volna, ha magánál van.
- Menj el!
Wei WuXian tudta, hogy nem kellene egy részeggel ellenkeznie.
- Oké, oké - mondta sietve. - Rajtad áll. Elküldöm, ha ezt akarod. - Amíg beszélt, elővette bambuszfuvoláját. De még mielőtt az ajkaihoz illesztette volna, Lan WangJi villámgyorsan megragadta.
- Ne játssz neki!
- Miért vagy ilyen követelőzős? - ugratta Wei WuXian.
- Ne játssz neki! - ismételte Lan WangJi dühösen.
Wei WuXian felfedezte, hogy bár a részeg emberek általában sokat beszéltek, mivel Lan WangJi általában nem szeretett beszélni, miután ivott, ugyanazokat a szavakat ismételte el többször. Mivel Lan WangJi sosem volt nagy rajongója a démonikus ösvény módszereinek, biztosan nem szerette, hogyan irányítja a fuvolával Wen Ninget. De mivel jobb volt a szőr mentén simogatni, így szólt:
- Rendben. Csak neked fogok játszani, oké?
Lan Wangji kifejezte elégedettségét egy “ühüm”-mel, de továbbra is forgatta a fuvolát a kezében, vonakodott visszaadni.
Wei WuXian így csak fütyörészni tudott. Azt mondta Wen Ningnek:
- Rejtőzz el! Tégy róla, hogy senki se találjon rád!
Wen Ning olybá tűnt, mintha nagyonis követni akarta volna őket, de mivel parancsot kapott és mivel megijedt, hogy Lan WangJi tovább ütlegeli, lassan megfordult. A láncokat maga után vonszolva kedvetlenül távozott.
Wei WuXian Lan WangJihoz fordult.
- Lan Zhan, most, hogy részeg vagy, miért nem pirul ki az arcod?
Mivel Lan WangJi túlságosan normálisan nézett ki, még normálisabban, mint maga Wei WuXian, önkéntelenül is úgy beszélt hozzá, mint egy normális emberhez. De amikor Lan WangJi ezt meghallotta, váratlanul kinyúlt, megragadta a vállát, és a karjai közé rántotta.
Mivel készületlenül érte, Wei WuXian feje egyenesen a mellkasához csapódott.
Amikor elmúlt a szédelgése, Lan WangJi hangját hallotta maga fölül.
- A szívverések.
- Mi?
Lan WangJi:
- Az arc semmit sem mutat. Hallgasd a szívveréseket!
Ahogyan beszélt, a mellkasa megrezdült a mély hangtól. Egy szív lüktetett benne egyenletesen és folyamatosan. Dobb, dobb. Egy kicsit túl gyors volt. Wei WuXian megértette, és ismét felnézett.
- Nem fogom tudni megítélni az arcodról, csak ha a szívverésed hallgatom?
- Ühüm - válaszolta Lan WangJi őszintén.
Wei WuXian kétrét görnyedt a nevetéstől.
Annyira vastag lett volna Lan WangJi arcbőre, hogy még pirulni sem tud? Ugye nem ez a fajta ember volt?
És Lan WangJi annyira őszinte volt részegen. A cselekedetei és megjegyzései is sokkal... merészebbek voltak!
Mivel kivételesen ritka alkalom volt látni az ennyire őszinte és nyílt Lan WangJit, egyenesen lehetetlennek tetszett Wei WuXiannak, hogy tisztelettudóan kezelje és ne ugrassa.
Sietve visszaterelgette Lan WangJit a fogadóba. A szobába lépve lenyomta az ágyra, és levette róla rosszul felhúzott csizmáit. Feltételezve, hogy valószínúleg nem tudja, hogy mossa meg saját arcát ilyen állapotban, levette Lan WangJi homlokszalagját, és egy lavór forró vizet hozott, törölközővel. Kicsavarva a törölközőt négyszögletesre hajtotta és gyengéden megdörgölte vele Lan WangJi arcát.
Lan WangJi mindeközben semmilyen ellenállást nem fejtett ki, engedelmesen engedte, hogy mindenfelé gyűrögesse az arcát. Attól eltekintve, hogy hunyorgott, amikor a törölköző közel került a szemeihez, pislogás nélkül meredt Wei WuXianra. Wei WuXiannak egy tonnányi szórakoztató ötlet kergette egymást a fejében. Látván tiszta pillantását, önkéntelenül is hozzáérintette egy ujját Lan WangJi állához.
- Miért nézel? - nevetett. - Olyan jóképű vagyok?
Épp befejezte a tisztogatást. Mielőtt Lan WangJi válaszolhatott volna, Wei WuXian a lavórba lökte a törölközőt.
- Most már tiszta az arcod. Akarsz egy kis vizet?
Mivel semmi válasz nem érkezett a háta mögül, még épp időben fordult meg, hogy lássa, amint Lan WangJi kezébe vette a lavórt, arcát máris belemártotta a vízbe.
Wei WuXian kis híján fehérre váltott a döbbenettől. Megragadta a lavórt és elvette.
- Nem erre a vízre gondoltam!
Lan WangJi hűvös nyugalommal felemelte a fejét. Átlátszó vízcseppek peregtek le állán gallérja elejére. Amint rábámult, Wei WuXian egyáltalán nem volt biztos benne, hogy is fejezhetné ki, amit épp abban a pillanatban érzett... Beleivott, vagy sem? Remélem, Lan Zhan semmire sem fog emlékezni, miután felébred. Vagy különben egész élete hátralevő részében nem lesz képes a szemébe nézni senkinek.
Wei WuXian köntöse ujját használta, hogy letörölgesse a vízcseppeket Lan WangJi álláról, és karjaival átölelte.
- HanGuang-Jun. Azt teszed, amit csak mondok neked?
Lan WangJi:
- Ühüm.
Wei WuXian:
- Válaszolsz, bármit kérdezek tőled?
Wei WuXian egyik térdét az ágyra fektette és somolygott.
- Oké. Hadd kérdezzek tőled valamit. Meg... megkóstoltad titokban a Császár Mosolyát, amit a szobádban rejtegetsz?
Lan WangJi:
- Nem.
Wei WuXian:
- Szereted a nyulakat?
Lan WangJi:
- Igen.
Wei WuXian:
- Megszegtél valaha bármilyen szabályt korábban?
Lan WangJi:
- Igen.
Wei WuXian:
- Kedveltél már valakit?
Lan WangJi:
- Igen.
Wei WuXian kérdései mind önmagukért voltak, semmit nem akart kifirtatni Lan WangJi privát magánéletéből. Egyszerűen azt akarta tudni, Lan WangJi vajon valóban válaszol-e bármire, amit kérdez. Folytatta:
- Mi a helyzet Jiang Chenggel?
Homlokráncolás.
- Pfff.
Wei WuXian:
- Wen Ninggel?
Közömbösség.
- Huhhh.
Wei WuXian vigyorgott és magára mutatott:
- És ezzel?
Lan WangJi:
- Az enyém.
- …
Lan WangJi rámeredt és lassan, artikuláltan kijelentette:
- Az enyém.
Wei WuXiannak hirtelen leesett.
Leoldotta Bichent a hátáról, azt gondolva magában: Amikor magamra mutattam, Lan Zhan biztosan úgy értette, hogy az “ez” Bichenre vonatkozik.
Felkelt az ágyról és Bichent kézben tartva körberótta a szobát, balról jobbra, keletről nyugatra. Amint várta, Lan WangJi tekintete szorosan követte, bármerre ment, soha nem ennyire őszinte és egyenes, soha nem ennyire merész és csupasz pillantással.
Wei WuXian lábai kis híján kiszaladtak alóla a a forró tekintet láttán. A szemei elé emelte Bichent:
- Akarod?
Lan WangJi:
- Akarom.
Mintha úgy vélte volna, hogy ennyi nem elég vágyának bizonyítására, Lan WangJi megragadta Wei WuXian Bichent tartó kezét, és mélyen a szemébe nézett azzal a halvány szempárral. Egy könnyed lélegzetvétel után megismételte, minden szótagot megnyomva:
- Akarom.
Wei WuXian tudta, hogy Lan WangJi reménytelenül részeg volt, hogy mindez nem felé irányult, de ez a három szótag mégis megütötte, minden erőt kivett karjaiból és lábaiból.
Lan Zhan, micsoda egy ember, gondolta. Ha ugyanilyen őszintén és lelkesen viselkedik egy lány iránt, micsoda férfi lehet!
A csapásból magához térve Wei WuXian tovább kérdezett.
- Honnan ismertél fel? Miért segítesz nekem?
Lan WangJi kinyitotta a száját. Wei WuXian egy kicsit közelebb húzódott, hallani akarta a választát. Lan WangJi arckifejezése azonban hirtelen megváltozott. Egy lökéssel az ágyra taszította Wei WuXiant.
A gyertyaláng kialudt keze egy legyintésére. Bichent ismét a földre hajította mestere.
Wei WuXian feje forgott a taszítástól. Azt gondolta, hogy Lan WangJi magához tért.
- Lan Zhan?!
A hátán ismerős területet érintett egy kéz. Egész teste hirtelen sajogni és zsibbadni kezdett, moccanni sem tudott, éppúgy, mint az első éjszakán Felhőzugban. Lan WangJi elvette a kezét, lefeküdt mellé, és magukra húzta a takarót, óvatosan betuszkolva a takaró sarkait Wei WuXian oldala alá.
- Kilenc van. Pihenj.
Végülis csak a Lan Szekta rémisztő alvási szokásáról volt szó.
Mivel a vallatásnak vége szakadt, Wei WuXian a mennyezetre meredt.
- Nem lehetne egyszerre pihenni és beszélgetni?
Lan WangJi:
- Nem.
… Nos. Egyszer még lesz esélye Lan WangJit részegnek látni. A válasz előbb-utóbb ki fog tudódni.
Wei WuXian:
- Lan Zhan. Vedd le! Két szobát szereztem magunknak. Nem kell összezsúfolódnunk egy ágyban.
Egy pillanatnyi szünet után Lan WangJi keze odanyúlt, és miután ügyködött a takaróval egy kicsit, lassan elkezdte kioldani a ruháját összetartó szalagokat.
- Oké, elég! - kiabálta Wei Wuxian. - Nem azt mondtam, hogy ezt vedd le! Rendben van!!! Nyugi! Lefekszem és alszom!!!
Halotti csend töltötte be a sötétséget.
Miután egy ideig tartotta a száját, Wei WuXian megint megszólalt.
- Végre értem már, miért tiltja a szektád az ivást. Egy csésze után összeesel, és még csak meg sem tudod különböztetni a jó italt a rossztól. Ha mindenki ilyen a Lan Szektában, amikor lerégeszedik, megérdemlitek, hogy el legyetek tiltva az ivástól. Mindenkinek verést kellene kapnia, aki inni mer.
Lan WangJi csukott szemekkel felemelte a kezét és befogta vele Wei WuXian száját.
- Csitt - mondta.
A lélegzet, amit Wei WuXian készült venni, elakadt valahol a szája és a mellkasa között, nem mozdult se le, se fel.
Úgy tűnt, amióta csak visszatért, bárhányszor próbálta ugratni Lan WangJit úgy, mint a múltban, mindig ő húzta a rövidebbet.
Ennek nem így kellene történnie! Mikor romlott el mindez pontosan?!
Ezúttal Wei WuXian egész éjjel le se hunyta a szemét. Nyitott szemekkel kitartott egészen reggelig. Miután érezte, hogy a zsibbadtság elmúlik és hogy ismét képes mozgatni a végtagjait, nyugodtan lehúzta magáról az inget a takaró alatt és az ágy alá hajította.
Azután megoldotta Lan WangJi selyemövét és sikeresen félig lehámozta róla az inget. Eredetileg teljesen le akarta róla venni, de miután megpillantotta az égésnyomot Lan WangJi kulcscsontja alatt, tudta, hogy nem mehet ennél tovább el, és vissza akarta húzni rá a ruhát. A késlekedés folytán azonban úgy tűnt, Lan WangJi megérezte a hideget. Finoman megmozdult, és homlokráncolva kinyitotta a szemét.
Amint a szemei kinyíltak, levetette magát az ágyról.
Igazán nem az elegáns HanGuang-Jun hibája volt, hogy egy ekkora sokk után egyáltalán nem volt elegáns. Bármelyik férfi, aki másnaposan ébredt volna a következő reggelen és egy férfit talál mellette fekve, aki semmit sem visel, és saját inge is félig lóg róla, és bőrükkel egymást érintve fekszenek a közös takaró alatt, ügyet sem vetett volna arra, hogy elegáns legyen.
Wei WuXian részben mellkasára húzta a takarót, csak sima vállait hagyta kilátszani.
Lan WangJi:
- Te...
- Hmmm? - dorombolta Wei WuXian.
Lan WangJi:
- A múlt éjjel, én...
Wei WuXian bal szemével Lan WangJira kacsintott és titokzatosan mosolygott, állát egyik kezében nyugtatta.
- Olyan merész voltál a múlt éjjel, HanGuang-Jun.
- …
Wei WuXian:
- Semmire se emlékszel abból, ami múlt éjjel történt?
Úgy tűnt, hogy Lan WangJi tényleg nem emlékezett. Arca máris annyira sápadt volt, mint a frissen esett hó.
Szerencsés volt, hogy nem emlékezett. Ha emlékezett volna arra, hogy Wei WuXian kiszökött éjjel megidézni Wen Ninget, és faggatni kezdte volna róla, sem a hazudozás, sem az igazmondás nem könnyítette volna meg a helyzetét.
Miután oly sokszor nem sikerült Lan WangJit ugratnia, és csak annyit ért el, hogy a felemelt sziklát a saját lábára ejtette, Wei WuXian végül meglelte néhány elvesztett képességét. Bár szívesen folytatta volna a sikeres merényletet, a jövőben szerette volna még ivásra csábítani Lan WangJit, és ezért tudta, nem kellene olyan messzire mennie, hogy életreszóló sebet ejtsen rajta, különben Lan WangJi következő alkalommal már résen lesz. Wei WuXian ismét felemelte a takarót, és megmutatta neki a nadrágot és a csizmákat, amiket még mindig viselt.
- Micsoda férfi! HanGuang-Jun, csak tréfáltam. Csak most vettgem le a ruháinkat. Még megvan a tisztaságod. Nem szennyeződtél be. Ne aggódj!
Lan WangJi még mindig dermedten állt és nem válaszolt. A szoba közepéből csörömpölés hallatszott.
Ismerős hang volt - már másodszorra hallották. Az asztalon heverő Qiankun Erszények megint nyugtalakodni kezdtek, teáscsészéket és teáskannákat löktek a földre. Ezúttal még vadabb volt a mozgás, annak köszönhetően, hogy már három testrész együtt volt. Múlt éjjel egyikük reménytelenül részeg, másikuk reménytelenül megkínzott volt, persze, hogy elfeledkeztek a duettről. Wei WuXian aggódni kezdett, hogy Lan WangJi túl nagy sokkot kapott és véletlenül még hirtelen ötlettől vezérelve felnyársalja őt az ágyon.
- Komoly dolog - mondta sietve. - Gyere, gyere! Végezzük elébb a komoly dolgot el!
Egy darab ruhát csavatt maga köré, kiugrott az ágyból, és kinyújtotta a karját Lan WangJi felé, aki csak állt ott. Segíteni akart neki, ehelyett inkább úgy festett, mintha le akarná tépni a ruháit. Lan WangJi még mindig nem tért magához a sokkból és hátralépett, csak hogy megtántorodjon valamin a lába alatt. Letekintett, és meglátta Bichent, mely még mindig a földön hevert az elmúlt éjszaka óta.
És ebben a pillanatban az egyik zsinór, ami összekötötte az erszényeket, meglazult. A kicsiny nyíláson máris egy hamuszínű kar fele kúszott ki. Wei WuXian bedugta kezét Lan WangJi meglazult ruhája alá, és körbekotorászott, majd kihalászta a fuvolát a másik karjai közül.
- HanGuang-Jun, ne ijedj meg, rendben? Semmit sem fogok veled csinálni. Csak múlt éjjel elvetted a fuvolámat. Szükségem van rá vissza. - A megjegyzés után még gondosan helyre is igazította Lan WangJi gallérját, és rendesen megkötötte köntösének övét.
Lan WangJi nehezen értelmezhető arckifejezéssel meredt rá, mintha tényleg firtatni akarta volna, mi történt, amikor részeg volt. De mivel hozzászokott ahhoz, hogy a fontos feladatok mindig előrébbvalók, ezért elfojtotta kérdéseit, komoly arcot vágott és elővette a héthúros guqint. A három Quankun Erszény közül egyben volt a bal kar, egy másikban a lábak, a harmadikban pedig a törzs. A három rész már egészen nagy testet alkotott. Befolyással voltak egymásra és az ártalmas energia megsokszorozódott, így még nehezebb volt velük bánni, mint korábban. Az izgatottság csak azután nyugodott el, hogy háromszor eljátszották a Nyugalmat egymás után.
Wei WuXian eltette a fuvolát. Épp azon volt, hogy összeszedje a szanaszét heverő testrészeket, amikor hirtelen kicsúszott a száján:
- Drága barátunk nem hiányzott a testedzés órákról.
A törzs temetési köntösének öve meglazult. A gallér szétnyílt, élete virágjában lévő férfi erős, kemény testét fedte fel. Az élesen kirajzolódó hasizmok mellé társuló széles válla és keskeny csípője olyan férfi izmos testét mutatta, melyről sokan csak álmodtak. Minden irányból megvizsgálva azokat a hasizmokat, Wei WuXian nem bírta megállni, hogy ne bökdösse meg.
- HanGuang-Jun, nézz csak rá! Ha még élne és úgy ütném meg, alighanem hátrarepülnék tőle és én sérülnék meg. Hogy a viharban edzett így?
Lan WangJi szemöldökeinek hegye megrándulni látszott, de nem szólt. Wei WuXian még kétszer belebökött az izmokba. Lan WangJi végül átvette a Qiankun Erszényeket, miközben arca végig kifejezéstelen maradt, és csendben elkezdte lepecsételni a holttest darabjait. Wei WuXian egyszeriben utat engedett neki. Lan WangJi hamarosan befejezte a tevékenységet, és még néhány erős csomót is kötött mindegyik erszényre. Wei WuXian nem gondolt túl sokat felőle. Letekintett saját jelenlegi testére, megemelte szemöldökét, és ismét megkötötte köntösének övét, hogy ismét illedelmesen öltözöttnek látszódjon.
Oldalra nézve látta, hogy Lan WangJi még mindig feléje nézeget, miután eltette a Qiankun Erszényeket, szeme habozással tele.
Wei WuXian megszólalt.
- HanGuang-Jun, miért nézel így rám? Még mindig aggódsz? Bízz bennem! Tényleg nem csináltam veled semmit tegnap éjjel. És természetesen te sem csináltál velem semmit.
Lan WangJi gondolkodott pár pillanatig. És mintha végül döntést hozott volna, leeresztette a hangját:
- A múlt éjjel, azon kívül, hogy elvettem a fuvoládat, én...
Wei WuXian:
- Te mi? Hogy mit csináltál még? Nem sokat, igazán. Csak egy csomó mindent mondtál.
Az ádámcsutka Lan WangJi hószín nyakán finoman megrezzent.
- … Miféle dolgokat?
Wei WuXian:
- Semmi fontosat. Igazán csak olyasmiket, hmmm... például, hogy szereted...
Lan WangJi tekintete megfagyott.
Wei WuXian:
- Hogy szereted a nyulakat.
- …
Lan WangJi behunyta a szemeit és félrefordította a fejét. Wei WuXian némi megfontolás után hozzátette:
- Minden oké! A nyulak olyan aranyosak - ki ne szeretné a nyulakat? Én is szeretem őket, mármint, szeretem megenni őket, hahahahaha! Tessék, HanGuang-Jun. Túl sokat ittál múlt éjjel... Vagyis, huhh, nem annyira. Olyan részeg voltál tegnap éjjel, hogy most biztosan nem érzed valami jól magad. Megmoshatod az arcod, igyál egy kis vizet, és pihenj egy kicsit, mielőtt továbbállunk. Ezúttal délnyugat felé mutat. Veszek lenn némi reggelit és nem zargatlak téged tovább.
Amikor már indulni akart, Lan WangJi fagyosan megszólalt.
- Várj.
Wei WuXian megfordult.
- Mi van?
Lan WangJi rámeredt. Végül megkérdezte:
- Van pénzed?
Wei WuXian vigyorgott.
- Van! Csak nem gondoltad, hogy nem tudom, hol tartod a pénzed, ugye? Neked is hozok reggelit, jó? HanGuang-Jun, ráérsz. Nem sietünk.
Elhagyta a szobát és becsukta az ajtót maga mögött. A folyosón kétrét görnyedt és sokáig csendesen nevetett.
Lan WangJi valóban úgy festett, mintha nagy sokk érte volna. Bezárkózott a szobába és hosszú ideig nem került elő. Amíg várakozott, Wei WuXian lenn őgyelgett, kiment a fogadóból és körbejárta a területet, miközben vásárolt némi harapnivalót útközben. Leült egy lépcsőre és fürdőzött a napfényben evés közben. Miután ücsörgött ott egy darabig, egy csoportnyi tizenhárom-tizennégy éves gyerek futott át az utcán.
Az elől futó gyerek úgy szaladt, mintha menekülne, hosszú zsinórt tartott a kezében. A zsinór végén egy papírsárkány táncolt fel-le a levegőben. A gyerekek mögötte mind játékíjat és nyilakat tartottak, kiabáltak, miközben üldözték, és lődőztek a papírsárkányra.
Wei WuXian szintén imádta ezt a játékot játszani, amikor kisgyerek volt. Az íjászat minden jeles szekta növendékei számára szükséges képesség volt. Legtöbbjüj azonban nem szeretett célbalőni. A mindenféle gonosz teremtményre való lövöldözés mellett az éjszakai vadászatokon, a legjobban a papírsárkányra lövöldözést szerették. Mindenkinek volt egy; akié a legmagasabbra, a legtávolabbra szállt, és aki a legpontosabban lőtt, az lett a győztes. A játék eredetileg csak a harcművész szekták fiatal növendékei körében volt népszerű. De miután a köznép megismerte, a hétköznapi családok gyerekei is imádták, bár természetesen a kis nyílvesszők okozta jár semmi sem volt a képzett növendékekhez képest.
Amikor még Wei WuXian Lótuszmólóban élt és papírsárkányokra lövöldözött a Jiang Szekta növendékeivel, számos alkalommal nyerte el az első helyet. Jiang Cheng azonban mindig második volt. Papírsárkányai vagy túl messzire szálltak ahhoz, hogy le lehessen lőni őket, vagy éppenséggel elég közelre a lövéshez, de nem olyan messzire, mint Wei WuXiané. Papírsárkányuk majdnem kétszer akkora volt, mint a többieké, repülő sárkány alakját formázta. Fényes, erőteljes színei voltak, nagy, tátongó szája, és tüskés farka, mely csapkodott a szélben. A távolból kivételesen élénknek és vidámnak tűnt, egyáltalán nem félelmetesnek, inkább kicsit butácskának. Keretét maga Jiang FengMian tette össze, majd odaadta Jiang YanLinek, hogy fesse ki. Épp ezért mindig, valahányszor kivitték a sárkányokat versenyezni, mindketten büszkeséget éreztek.
Amikor erre gondolt, Wei WuXian ajkai mosolyrfa húzódtak. Önkéntelenül is felemelte a fejét, hogy lássa, milyen formájú volt a gyerekek papírsárkánya. Teljes egészében aranyszínű volt és kerek. Magában töprengett: Mi ez? Palacsinta? Vagy valami fenevad, amit nem ismerek?
Hirtelen szél támadt. A papírsárkány még nem szállt elég magasan és nem is voltak nyílt helyen, így a szél azonnal a földre lökte. Az egyik gyerek felkiáltott:
- Jaj ne, leesett a nap!
Wei WuXian egyszerre megvilágosodott. A gyerekek valószínűleg a Naplemente Hadjáratot játszották.
Yueyang körzetében voltak. Mikor a QishanWen Szekta hatalmának csúcsán járt, mindent kihasznált maga körül. És mivel Yueyang nem esett messze Qishantól, az itteni emberek bizonyára sokat szenvedtek, vagy rájuk uszított fenevadak zaklatták, vagy gőgös harcművészek terrorizálták őket. Miután a Naplemente Hadjárat véget ért, a Wen Szektát eltörölte a föld színéről a többi szekta egyesített ereje, és a többszáz éves építmény darabokra hullott. Qishan környékén számos helyen ünnepelték a Wen Szekta pusztulását, mely mára már szinte hagyománnyá vált. Ez a játék valószínűleg innen eredt.
A gyerekek abbahagyták a kergetőzést és összegyűlve beszélgetni kezdtek.
- Mit tegyünk? Még le se lőttük a napot, és magától leesett. Most ki lesz a vezető?
Valaki felemelte a kezét.
- Én, természetesen! Én vagyok Jin GuangYao. Én öltem meg a Wen Szekta legnagyobb gonosztevőjét!
A fogadó lépcsőjén ücsörögve Wei WuXian nagy érdeklődéssel figyelte őket.
Ezekben a típusú játékokban minden harcművész feje, LianFang-Zin, mind közül a legsikeresebb, természetesen a legnépszerűbb karakter volt. Bár családi háttere kissé dicstelen volt, az emberek mégis tisztelték, mert olyan magasra hágott a ranglétrán. A Naplemente Hadjárat alatt tehetségesen beépült kémként a QishanWen Szektába, megtévesztette annak összes tagját olyan sikeresen, hogy mérhetetlen mennyiségű információt tudott szolgáltatni, s mégsem sejtettek meg semmit. A Naplemente Hadjárat után hízelgéssel, ésszel és számtalan más módszerrel végül ő lett a Vezető Harcművész, ki teljességgel megérdemelte címét. Az ilyen élet legendás volt. Ha játszott volna, ő is Jin GuangYao szeretett volna lenni. Nagyon ésszerű választás lett volna, ha ezt a fiút teszik meg vezetőnek!
Valaki más tiltakozni kezdett.
- De én vagyok Nie MingJue! Én nyertem meg a legtöbb csatát és ejtettem foglyul a legtöbb embert. Nekem kellene a vezetőnek lennem!
Jin GuangYao:
- De én vagyok a Vezető Harcművész!
“Nie MingJue” meglóbálta felemelt öklét.
- És akkor mi van, ha te vagy a Vezető Harcművész? Akkor is csak az öcsém vagy. Egyébként is el kellene szaladnod, ahányszor csak meglátsz.
“Jin GuangYao” közreműködött és fenntartotta szerepét. Behúzta a vállait és gyorsan elfutott. Valaki más megszólalt:
- Te rövid életű idióta.
Az, hogy egy bizonyos harcművészt választottak maguknak, bizonyára azt jelentette, hogy csodálták az adott személyt. “Nie MingJue” dühöngött.
- Jin ZiXuan, te még korábban haltál meg, mint én, te még rövidebb életű vagy!
- Mi a rossz a rövid életben? - válaszolta “Jin ZiXuan” védekezve. - Harmadik vagyok a rangsorban.
- Még ha harmadik is, de csak kinézetedben!
Úgy tűnt, az egyik gyerek belefáradt a futkározásba és az álldogálásba. Felmászott a lépcsőkön és leült Wei WuXian mellé. Integetve próbált igazságot tenni a másik kettő között.
- Oké, oké. Hagyjuk abba a harcot. Én vagyok a YiLing Pátriárka, úgyhogy én vagyok a leghatalmasabb. Úgyhogy ha ti ennyire ragaszkodtok hozzá, lehetek én a vezető.
Wei WuXian:
- …
Lenézett. A fiú övébe beszúrva kis fapálca volt, feltehetőleg Cheqing.
Csak az ilyen együgyű gyermek méltóztatott arra, hogy a YiLing Pátriárka legyen, ki csak a hatalmat nézte, azt nem, vajon jó volt-e vagy rossz.
Valaki más szólt bele.
- Nem. Én vagyok a SanDu ShengShou (8). Én vagyok a leghatalmasabb.
(8) A SanDu ShengShou Jiang Cheng titulusa volt.
A “YiLing Pátriárka” úgy válaszolt, mintha mindent értene.
- Jiang Cheng, hogy lehetnél már jobb nálam? Volt-e egyetlen alkalom is, amikor nem vesztettél ellenem? Hogy mered azt mondani, hogy te vagy a leghatalmasabb? Nem szégyenled magad?
“Jiang Cheng”:
- Pfff, nem tudok nálad jobb lenni? Emlékszel, hogy haltál meg?
A Wei WuXian arcán játszadozó, könnyű mosoly egyszeriben elenyészett.
Olyan volt, mintha valaki hirtelen mérgező tűt bökött volna velé. Halvány, éles fájdalmat érzett a testében.
A mellette ülő “YiLing Pátriárka” összeütötte a kezeit.
- Nézz rám! Chenqing a balomon, a Tigris Amulett a jobbomon, velem van a Szellemtábornok - legyőzhetetlen vagyok! Hahahaha... - Bal kezében a pálcát, jobb kezében egy követ tartva nevetett egy darabig. - Hol van Wen Ning? Gyere elő!
Egy gyerek a tömeg közepén felemelte a kezét és szégyenlősen válaszolta:
- Itt vagyok... öööhm... csak azt szeretném mondani... amikor a Naplemente Hadjárat zajott, én még nem voltam halott...
Wei WuXian úgy érezte, tényleg szükséges közbevágnia.
- Harcművészek, kérdezhetek valamit? - tudakolta.
Amikor a gyerekek ezt a játékot játszották, sosem lépett közbe felnőtt. Nem is említve, hogy nem megdorgálta őket, hanem efféle komoly kérdést intézett hozzájuk. A “YiLing Pátriárka” csodálkozva, óvatosan tekintett rá.
- Mit akarsz kérdezni?
Wei WuXian:
- Miért nincs senki a GusuLan Szektából?
- De van.
- Hol vannak?
A “YiLing Pátriárka egy gyerekre mutatott, aki az elejétől kezdve egy szót sem szólt.
- Ő az.
Wei WuXian végigmérte. A gyereknek finom arcvonásai voltak, igézően jóképű férfi csírájában. Fehér kötél volt a homloka köré kötve, a homlokszalag helyett.
- Ő ki? - kérdezte Wei WuXian.
A “YiLing Pátriárka” utálkozva biggyesztette a száját.
- Lan WangJi.
… Remek. Ezek a gyerekek megértették a lényeget. Valakinek, aki Lan WangJit játszotta, tényleg be kellett fognia a száját és csendben maradnia!
Wei WuXian ajkai ismét felfelé kunkorodtak.
A mérgező tűt kihúzták és egy távoli sarokba dobták. Mintha minden fájdalmát elsöpörték volna. Milyen különös, mormolta Wei WuXian magában. Hogyan tud egy olyan unalmas valaki, mint ő, mégis mindig felvidítani?
Amikor Lan WangJi lejött a lépcsőkön, meglátta Wei WuXiant ott ülni. Egy csapatnyi gyerek sereglette körbe, együtt ették a gőzölgő húsos zsömléket. Wei WuXian, miközben a sajátját majszolta, két gyereket irányítgatott, akik egymással háttal álltak előtte.
- … Most, előtted, Wen Szekta harcművészeinek tengere áll. Mindegyik nagyon felfegyverzett és úgy körbevettek téged, hogy még egy csepp víz se jut át közöttük. A szemeidnek élesebben kell néznie. Igen, úgy! Oké, Lan WangJi, figyelj! Nem olyan vagy, mint általában szoktál lenni. Vér borít mindenhol! Ölni vágysz! Igazán ijesztően nézel ki! Wei WuXian, menj hozzá közelebb. Tudod, hogy pörgesd a kezedben a fuvolát? Hadd lássam, hogy pörgeted egy kézzel. Menőbben. Tudod, hogy nézz ki menőn? Gyere, megmutatom. - “Wei WuXian” engedelmeskedett és odaadta neki a pálcikát. Wei WuXian gyakorlottan pörgette “Chenqing”-et az ujjai között, s az összes gyerek eltátotta rá a száját.
Lan WangJi:
- …
Csendben odalépett hozzá. Amikor látta, hogy megérkezett, Wei WuXian leporolta a nadrágját és elköszönt a gyerekektől. Végül sikerült felállnia, menet közben nevetett, mintha csak valami különös mérget evett volna.
Lan WangJi:
- …
Wei WuXian:
- Hahahaha hahahaha, sajnálom, HanGuang-Jun, az összes reggelit nekik adtam, amit neked vettem. Vegyünk még később.
Lan WangJi:
- Ühüm.
Wei WuXian:
- Mit gondolsz? Hát nem aranyos volt az a két gyerek? Találd ki, kit játszott az, akinek a kötél volt a homlokán, hahahaha....
Némi szótlanság után Lan WangJi nem tudta tovább tűrtőztetni magát.
- … Mi mást csináltam még tegnap éjjel?
Határozottan nem volt olyan egyszerű. Különben mitől nevetett volna Wei WuXian még most is???
Wei WuXian gyorsan integetni kezdett a kezével.
- Nem, nem, nem. Semmit sem csináltál. Csak nevetséges vagyok, hahahahaha.... Oké. Ehhem. HanGuang-Jun, komoly dolgokról kell beszélnem veled.
Lan WangJi:
- Beszélj.
Wei WuXian komoly ábrázatot öltött.
- A koporsócsapkodó zajok a Chang Klán temetőjében tíz évig hallgattak. Bizonyosan nem véletlen, hogy megint elkezdődtek. Kellett, hogy valami oka legyen.
Lan WangJi:
- Mit gondolsz, mi az oka?
Wei WuXian:
- Jó kérdés. Azt hiszem, az lehetett az oka, hogy a holttestet kiásták.
Lan WangJi:
- Ühüm.
Arckifejezése olyan figyelmes volt, hogy láttára Wei WuXian felidézte, milyen őszintén nézett, miközben mindkét ujját kezében tartotta múlt éjszaka, amikor részeg volt. Fájdalmasan visszatartva a nevetést, teljes komolysággal folytatta:
- Azt hiszem, a holttest szétdarabolása nem csak pusztán bosszúvágyból és vak gyűlöletből eredt, hanem rosszindulatú mágikus szándékból is. A személy, aki darabokra vágta a hullát, szándékosan olyan helyekre rejtette el, melyeken gonosz lények kísértenek.
Lan WangJi:
- Méreggel harcolva a méreg ellen. Kiegyensúlyozzák és sakkban tartják egymást.
Wei WuXian:
- Pontosan. Úgyhogy amióta a sírásó kiásta a törzset tegnap, semmi nem tartja vissza a Chang Klán ártalmas szellemeit, és a koporsókopácsolás újra kezdődött. Ugyanolyan, mint ahogy a QingheNie Szekta kardcsarnoka egyensúlyozta ki a kardszellemeket és a falba rejtett holttesteket. Talán ennek a technikának az ötlete a Nie Szekta kardcsarnokában született meg először. Úgy tűnik, mintha ennek a személynek a QingheNie Szektához és a GusuLan Szektához egyaránt köze lenne. Attól tartok, nem könnyű ellenfél.
Lan WangJi:
- Csak néhány ilyen ember létezik.
Wei WuXian:
- Ja. Az igazságra lassan fény derül. És mivel az ellenség már elkezdte mozgatni a testrészeket, azt jelenti, hogy kezd ideges lenni. Valószínűleg hamarosan megint lép. Még ha nem is találjuk meg őket, jönnek és megtalálnak minket. És keresgélés közben biztosan még több bizonyítékot hagynak szét. És drága barátunk keze is meg fogja mondani, melyik irányba induljunk. De valószínűleg gyorsabban kellene mozognunk. Csak a jobb kar és a fej maradt hátra. Ezúttal náluk előbb kellene odaérnünk.
A páros délnyugat felé utazott. A szellemkéz most Shudongra mutatott, egy köztudottan sűrű köd lepte helyre.
Kísértetjárta város volt, amelyet senki környékbeli nem mert megközelíteni.
