VII. Rosszindulat

Ebben a pillanatban az eszméletlen Jin Ling hirtelen felült.

Kettőjük orra előtt nehézkesen felállt, még mindig csukott szemekkel. Wei WuXian látni akarta, mihez fog kezdeni, ezért semmit nem tett, amikor Jin Ling lassan megkerülte őket, tett még egy lépést, majd beállt a falba, pontosan oda, ahonnan korábban kivették. Karjait leengedte teste két oldalán. Még testhelyzete is teljesen olyan volt, mint korábban.

Wei WuXian ismét kihúzta a falból, egyszerre nevetségesnek és különösnek vélve a helyzetet. Épp azon volt, hogy megmondja Lan WangJinak, legjobb lenne, ha nem időznének itt sokáig, amikor hirtelen összerezzent a rémülettől, ugatást hallva. Amióta csak bementek, a fekete szőrű lélekkutya jól viselte magát, farkát csóválva ült a bejárat előtt. A maga izgatott, mégis szánalmas módján hangadás nélkül várta, hogy visszahozzák neki gazdáját. Ugatása azonban most vadabb volt, mint valaha.

- Valami nincs rendjén a vár körül - mondta Lan WangJi.

Odanyúlt, hogy segítsen Jin Lingnek, de Wei WuXian megelőzte, s máris a hátán vitte Jin Linget kifelé.

- Menjünk és nézzük meg!

Ugyanazon az útvonalon haladtak kifelé, mint ahogyan bejutottak. A kijáratnál meggörnyedve meglátták a lélekkutyát nekik háttal, torka mélyéről morgás tört fel egy bizonyos irány felé. Bár Wei WuXiannak sikerült kijutnia, tényleg nem tudta elviselni ezt a fajta hangot, azonnal önkéntelenül hátrálni kezdett. Amikor a kutya megfordult és látta, hogy a hátán viszi Jin Linget, azonnal odaugrott, minek eredményeképp Wei WuXian felsikoltott. Lan WangJi épp akkor siklott elé, mikor már azon volt, hogy ledobja Jin Linget.

A lélekkutya azonnal megjuhászodott, farkát ismét lábai közé kapta. Csak azért nem lógatta ki a nyelvét, mert valamit tartott a szájában. Lan WangJi előrelépett, lehajolt, és egy szövetdarabot vett ki a fogai közül, majd odanyújtotta Wei WuXiannak. Úgy tűnt, mintha egy köntös darabja lett volna. Valaki bizonyára a környéken kószált, esetleg kémkedett is, és gyanúsnak tűnhetett, különben a kutya nem ugatott volna ilyen ellenségesen.

- Nem mehettek még messzire! - jelentette ki Wei WuXian. - Eredjünk utánuk!

- Nem szükséges - mondta Lan WangJi. - Tudom, kik ezek.

Wei WuXian:

- Én is tudom. Minden bizonnyal ugyanaz a csoportnyi ember, akik a pletykákat terjesztették a Xinglu Gerincéről, akik kiengedték az élőholtakat, felállították az útvesztő varázskört, és megépítették a kőhalmokat. És odatették azokat a kardokat. De ha most nem kapjuk el őket, később keresgélnünk kell utánuk.

Lan WangJi:

- Utánuk megyek. Mi lesz veled és Jin Linggel?

Wei WuXian:

- Leviszem a Xinglu Gerincéről és megtelepedünk valahol Qinghében, azon a tájékon, ahol a sarlatánnal találkoztunk. Találkozzunk ott!

Sebesen váltották ezt a pár szót. Lan WangJi csak egy pillanatig torpant meg, s Wei WuXian hozzátette:

- Menj! Még egy kis késlekedés és elfutnak. Visszajövök!

Ezt a "visszajövök"-öt hallván Lan WangJi a szemébe mélyesztette tekintetét, majd egyetlen további szó nélkül távozott. A lélekkutya megint rá akarta vetni magát. Wei WuXian azonnal kiabálni kezdett:

- V-v-v-v-várj! Vidd el a kutyát magaddal! Vidd el!!!

Lan WangJinak vissza kellett mennie. Lenézett a fekete szőrű lélekkutyára. Túl ijedten ahhoz, hogy bármi ellenállást kifejtsen, csahintott egyet és Lan WangJi nyomába szegődött, csak a fejét tekergette vissza néha, hogy megnézze Jin Linget. Wei WuXian letörölt néhány cseppnyi izzadtságot a homlokáról. Miután még egyszer rápillantott a fehér halmok csoportjára, ismét hátára vette Jin Linget és leereszkedett a hegygerincről.

Ekkor már alkonyodni kezdett. Mindkettőjüket tetőtől talpig por borította, a fiúval a hátán nagy feltűnést keltett a járókelők közt. Wei WuXian visszament abba az utcába, ahol Jin Ling végigkergette a kutyával, és talált egy fogadót. A pénzt használva, amit Lan WangJitől halászott el, két új öltözetet vett és kivett egy szobát. Először levette Jin Ling köntösét, mely a viszontagságok során teljesen összegyűrődött, azután lehúzta csizmáit. Mozdulatai hirtelen megálltak.

Jin Ling lábszárát jókora területen árnyék fedte. Leguggolt, felhúzta a fiú nadrágszárát, és felfedezte, hogy nem árnyék volt az, hanem egy fekete zúzódás. Méghozzá nem sérülés következménye. Ez bizony Átokbélyeg! (1)
(1) Szó szerint: "gonosz átok seb".

Az Átokbélyeg olyan jel volt, melyet a gonosz érintése hagyott az áldozaton. Ha megjelent, azt jelentette, hogy az a személy valaki különlegesen rosszindulatú lényt sértett meg. Ha a lény rajta hagyta bélyegét, akkor később mindenképp megtalálta, történjék bármi, lehet, hogy csak nagyon sokára, de az is lehet, hogy már aznap éjjel. Az Átokbélyeggel megjelölt testrészt vagy elragadták, vagy biztos halál várt tulajdonosára.

Jin Ling egész lába befeketedett, és a zúzódás egyre húzódott felfelé. Wei WuXian még soha nem látott ilyen erőteljes fekete árnyalatú Átokbélyeget, sem olyant, mely ekkora területet fedett volna. Minél jobban nézte, annál jobban elkomorodott az arca. Leengedte Jin Ling lábait és meglazította a fiú alsóruháját (2). Csak akkor könnyebbült meg, amikor látta, hogy mellkasa és hasa mind tiszta volt, még nem fertőzte meg az Átokbélyeg.
(2) Az ősi kínai öltözködésstílusban az alsóruházat állhatott egy ingből és egy nadrágból, egy ingből és egy szoknyából, vagy hosszú köntösből. Mind fehér volt és megfelelően laza. Az inget maguk köré csavarták, olyasféleképp, mint egy fürdőköpenyt. Bár alsóruházatnak nevezték, tulajdonképp alvóruha is volt, melyet napközben is hordtak a díszesebb és színesebb felsőköntös alatt.

Jin Ling ebben a pillanatban nyitotta ki a szemét.

Jó darab ideig nem volt eszméletén. De ahogy a hideg mezítelen bőréhez ért, egyszeriben magához tért. Azonnal felugrott, és vörösödő arccal kiabálta:

- M-m-m-m-it csinálsz?!

Wei WuXian elvigyorodott.

- Ó hé, hát felébredtél.

Mintha nagy sokk érte volna, Jin Ling összerántotta alsóruházatának elejét és az ágy széle felé vetődött.

- Mit akarsz?! Hol vannak a ruháim?! Hol a kardom?! Hol a kutyám?!

- Pont most akartam rád adni a ruháidat - mondta Wei WuXian.

Arckifejezése és hanghordozása pont olyan kedves volt, mint a nagymamáé, aki kabátot készült adni az unokára. Jin Ling borzas hajjal dőlt a falnak.

- Én nem vagyok vágott-köntösujjú!!!

Wei WuXian ráragyogott.

- Micsoda véletlen - én igen!!!

Jin Ling oly halálmegvető bátorsággal ragadta meg a kardot, mely az ágy mellett hevert, hogy olybá tűnt, ha Wei WuXian egyetlen lépést is tesz előre, megöli és utána öngyilkosságot követ el, hogy ártatlanságát bizonyítsa. Wei WuXiannak végül sikerült abbahagynia a nevetést.

- Mitől vagy úgy megijedve? Csak tréfáltam! Miután annyi erőfeszítést tettem, hogy kibányásszalak a falból, még csak meg se köszönöd.

A ricsaj közepette Jin Lingnek még arra is jutott lelkiereje, hogy kezével kisimítsa kócos haját és kissé illedelmesebbnek látszódjon, majd folytatta az őrjöngést.

- Ha nem mentettél volna meg, az, hogy t-t-t-t-te le merted venni a ruháimat, ezerszeresen a-a-a-a a sírba juttatott volna téged!

Wei WuXian:

- Kérlek, ne. Egyszer meghalni is épp elég fájdalmas volt. Na, na. Tedd le azt a kardot.

Jin Ling annyira összezavarodott, hogy tette, amit mondott, és lerakta a kardot.

Amikor a Tudakozódáshoz folyamodtak, bár Jin Ling lelke elhagyta a testét és sok mindenre nem emlékezett, a ködön keresztül valahogy tudta, hogy ez a személy, akit maga előtt lát, volt az, aki kiásta őt a falból és lecipelte a hegyről. Miután a falba temették, kis ideig még eszméletén volt, s a félelem és kétségbeesés magasra hágott szívében. De igazán nem várta volna, hogy pont az az ember szabadítja meg a félelemtől és a kétségbeeséstől, akit első látásra megutált. Arca színe vörös és fehér között váltakozott. Egyszerre szédült és érezte magát zavarban, gondolatai még mindig csapongtak. Hirtelen az ablak felé vándorolt a pillantása, és döbbenten látta, hogy az ég már sötét volt, csupán néhány elszórt csillag pettyezte. Wei WuXian véletlenül épp akkor hajolt le, hogy felvegye az új ruhákat, amik a földre szóródtak. Jin Ling leugrott az ágyról, felrántotta a csizmáit, megragadta a köntösét és kifutott a szobából.

Wei WuXian eredetileg arra gondolt, hogy miután ennyi mindenen keresztülment, kicsinység nyugton marad. Ki gondolta volna, hogy a fiatal emberek ilyen energikusak. De eszébe jutott, hogy az Átokbélyeg a fiú lábán nem egyszerű eset volt, és gyorsan utánakiabált:

- Minek rohansz el?! Gyere vissza!

Jin Ling futtában öltötte magára átázott, meggyűrödött köntösét.

- Ne merj követni!

Könnyedén szökellt lábaival, s néhány hosszú lépéssel kinn is termett a fogadóból. Miután néhány háztömbön keresztül üldözte, Wei WuXian teljesen elvesztette szem elől.

Miközben keresgélt, leszállt az est, és az emberek megritkultak az utcákon.

- A fenébe is. Hogy tehet ez a gyerek ilyet?! - bosszankodott Wei WuXian.

Amint épp azon volt, hogy feladja, egy fiatalember dühös hangja érkezett az utca másik végéről előtte.

- Épp csak néhány dolgot mondtam rólad és máris eltűntél a semmibe. Mi vagy te, úrikisasszony? A vérmérsékleted egyre rosszabb lesz!

Jiang Cheng!

Wei WuXian azonnal besurrant egy sikátorba. Egy másodperccel később Jin Ling hangja is felcsendült.

- Már vissza is jöttem és nincs velem semmi baj, igaz? Hagyd abba a zsörtölődést!

Úgy tűnt hát, hogy Jin Ling nem egyedül jött Qinghébe. Nos, nem csoda. Legutoljára a Dafan hegyen Jiang Cheng azért volt ott, hogy segítsen neki, miért ne jött volna ide is vele? De beszélgetésüket hallva úgy tűnt, hogy alighanem összeszólalkoztak Qinghében, amiért is Jin Ling egyedül ment fel a Xinglu Gerincére. Az oka annak, miért sietett annyira elfutni tőle, valószínűleg az volt, hogy Jiang Cheng megfenyegette valamivel, mit csinál vele, ha nem tér vissza sötétedés előtt, vagy valami ilyesmi.

Jiang Cheng:


Semmi baj? Úgy nézel ki, mintha sárral telt árokban hemperegtél volna, és azt mondod, nincs veled semmi baj? Nem gondolod, hogy szégyent hozol a szektád egyenruhájára? Siess vissza és azonnal válts ruhát! Beszélj! Mibe szaladtál ma bele? Csak vesztegettem az időmet.


Jaj! - kiáltotta Jin Ling. - Ne rángass így! Nem vagyok már hároméves!

Jiang Cheng ráförmedt.

- Azt hiszed, hogy már nem fegyelmezhetlek meg? Hadd mondjam el neked, még ha harmincéves leszel is, akkor is meg tudlak rángatni. Következő alkalommal, ha megint eltűsz szó nélkül, a korbács fog itthon várni!

Jin Ling:

- Pontosan azért mentem egyedül, mert nem akartam, hogy bárki segíteni vagy nevelni akarjon engem.

Wei WuXian végiggondolta. Másról nem tudok, de Jiang Chengnek abban teljesen igaza volt, amikor azt mondta Jin Lingnek, hogy olyan a vérmérséklete, mint egy úrikisasszonynak.

Jiang Cheng:

- Most meg mi van? Mit fogtál? Hol a lélekkutya, amit a nagybátyád adott?

Lan Zhan feltehetőleg valami sarokba száműzte. Épp ahogy Wei WuXian erre gondolt, két ismerős vakkantás hangzott a sikátor túlfeléről.

Wei WuXian viselkedése egyszeriben megváltozott. Lábai maguktól mozdultak, és úgy nekiiramodott, mintha mérgezett nyílvesszők elől menekülne. A fekete szőrű lélekkutya kilőtt a túlvégről, elfutott Wei WuXian mellett és Jin Ling lábai elé vetette magát, imádattal verdesve lábszárát a farkával.

Ha a kutya előkerült, akkor az azt jelentette, hogy Lan WangJi már elkapta, bárki is ólálkodott a kőhalmok körül, és a találkozóhelyen várta, amelyben korábban megállapodtak. Ebben a pillanatban azonban Wei WuXiannak nem volt ideje ezen gondolkodni.

Amint futott, épp Jiang Cheng, Jin Ling és egy csapat Jiang Szektához tartozó növendék előtt kötött ki.

Miután mindkét fél mozdulatlaná dermedve állt egy kis ideig, Wei WuXian hang nélkül elfordult és menekülni kezdett.

Még csak kis távolságot futott be, mikor süvítő hangot hallott, és lila, elektromos áram tekeredett a lábszára köré, mint valami kígyó. Zsibbadtság és fájdalom futotta el a testét lábától a feje búbjáig, és amikor hátulról megrántották, még el is esett. Azután valaki gallérja hátsó részénél fogva felemelte a földről. Wei WuXian azonnal megpróbált a Szellemcsapda Erszényért nyúlni, de valaki más megelőzte.

Jiang Cheng tett néhány lépést, miközben tartotta, odalépett a legközelebbi bolthoz, és a félig belakatolt faajtót egy rúgással szélesre tárta.

A tulajdonos már éppen készült bezárni a boltot éjszakára. Amikor meglátta a divatos öltözetű, sötét arckifejezésű fiatalembert, aki berúgta az ajtót és valakit maga után vonszolva belépett, pont úgy kinézve, mintha ott készülne kibelezni áldozatát, a tulajdonos olyannyira megrémült, hogy szólni sem bírt. Egy növendék odalépett hozzá és valamit a fülébe súgott. Miután néhány ezüst landolt a kezében, gyorsan bemenekült a bolt hátsó részébe, és ki se dugta az orrát többé. Minden további utasítás nélkül a Jiang növendékek mind kiszivárogtak a boltból, és biztosították, hogy senki se tudjon se oda bemenni, se kimenekülni onnan.

Jin Ling oldalt állt, s úgy festett, mint aki mondani akar néhány dolgot, de túlságosan döbbent volt hozzá. Jiang Cheng rávicsorgott.

- Veled később számolok. Maradj ott!

Amióta csak az eszét tudta, Jin Ling még sosem látott ilyen kifejezést Jiang Cheng arcán. Nagybátyja, aki a jeles YunmengJiang Szektát vezette fiatal kora óta, mindig hideg és sötét volt. Amikor megszólalt, sem könyörületet nem volt hajlandó mutatni, sem semmi jót elkövetni. Most azonban, bár keményen igyekezett, hogy megfegyelmezze arcát, szemei riasztó tűzben égtek.

Bár arca mindig borús volt, gőg és gúny keveredett rajta, úgy tűnt, mintha most annak minden szeglete életre kelt volna. Nehéz lett volna megmondani, hogy bosszúszomjas düh, mérhetetlen gyűlölet, vagy túláradó boldogság tölti-e el.

- Add kölcsön a kutyádat - tette hozzá Jiang Cheng.

Jin Ling kirántotta magát a bénultságból. Habozott egy pillanatig, és csak azután füttyentett, hogy Jiang Cheng szeméből két éles villám lőtt felé. A kutya néhány ugrással ott termett. Wei WuXian, kinek teste olyan merev volt, mint valami vasdarab, tehetetlenül hagyta, hogy lépésenként vonszolják előre.

Jiang Cheng talált egy üres szobát és ledobta Wei WuXiant a padlójára, majd bezárta maga mögött az ajtót. A kutya követte őket és leült az ajtó mellé. Wei WuXian szorosan zárva tartotta a szemeit, attól félve, hogy a következő pillanatban mindjárt ráveti magát. Felidézve, milyen gyorsan elbánt vele, magában elismerte, hogy Jiang Cheng valóban tudta, mi a legjobb módja annak, hogy elintézze őt.

Mindeközben Jiang Cheng lassan leereszkedett az asztal mellé és töltött magának egy csésze teát.

Egy percig egyikük sem szólt. A csésze tea még mindig forrón gőzölgött. Anélkül, hogy akár egy kortyot is ivott volna belőle, a padlóra löttyintette.

Jiang Cheng futó mosolyt erőltetett az arcára.

- ... Nincs semmi mondanivalód a számomra?

Miközben együtt nőttek fel, Jiang Cheng számtalan alkalommal látta Wei WuXiant szörnyű állapotban kutyák elől menekülni. Mások valószínűleg elhitték volna, ha tagad, de olyasvalaki előtt, aki ennyire jól ismerte őt, nem volt értelme ellenkezni. Ezen az akadályon még nehezebb lett volna átjutnia, mint Zidianon.

- Nem tudom, mit mondjak neked - válaszolta Wei WuXian őszinte hangon.

- Tényleg nem tudod, ugye? - suttogta Jiang Cheng.

Beszélgetéseik mindig is tele voltak visszavágásokkal és vitatkozásokkal.

- Te sem fejlődtél épp valami sokat... - tört ki Wei WuXianból gondolkodás nélkül.

Jiang Cheng haragosan felnevetett.

- Persze, lássuk csak, melyikünk az, aki nem fejlődött semmit sem!

Ülve maradt az asztalnál, de hangsúlya parancsoló volt. A kutya azonnal talpra állt!

Már attól is, hogy egy szobában voltak, Wei WuXiant kiverte a verejték. Amikor látta, hogy a nagy, vicsorgó kutya egy másodperc töredéke alatt a nyakán volt, füleit megtöltötte annak mély morgása és teljes teste elzsibbadt. Sokat felejtett azokból a korai évekből, amikor az utcákon kódorgott. Az egyetlen dolog, amire jól emlékezett, a vakrémület volt, amikor a kutyák megkergették, és a fogak és karmok hasogató fájdalma, amint a húsába martak. A félelmen, mely mélyen szívébe volt vésve, nem tudott felülkerekedni, akárhogy próbálta.

Jiang Cheng hirtelen féloldalt rápillantott.

- Mit mondtál, kit hívsz?

Wei WuXian a kétségbeesés oly mélységeiben leledzett, hogy arra sem emlékezett, kiabálta-e egyáltalán bárkinek is a nevét. Csak akkor tudta valamennyire összeszedni magát, amikor Jiang Cheng hátrébb parancsolta a kutyát. Egy pillanatnyi habozás után elfordította a fejét. Jiang Cheng ellenben felállt a székről. Övéhez csatolva korbács lógott. Egyik kezét rajta nyugtatva lehajolt, hogy Wei WuXian arcába nézzen. Kis szünet után felegyenesedett és megkérdezte:

- Ha már erről beszélünk, mióta vagy te ilyen közel Lan WangJihoz?

Wei WuXian előtt egyszeriben megvilágosodott, kinek a nevét kiáltozta félig öntudatlanül.

Jiang Cheng fenyegetően mosolygott.

- Igazán nagyon érdekes, milyen messzire ment, hogsy megvédjen téged a Dafan hegyen. - Egy pillanattal később kiigazította saját magát. - Nem. Nem biztos, hogy Lan WangJi téged védelmezett. Végülis, a GusuLan Szekta nem feledhette, mit tettél a hűséges ebükkel. Hogy lehet, hogy valaki, akit ennyire ünnepelnek igazságérzete miatt, elviselje a magadfajtát? Talán azzal a testtel volt bizalmas viszonyban, amit eloroztál.

Szavai kegyetlenek és vészjóslóak voltak. Minden mondat súlyos jelentést hordozott a felszín alatt, de ugyanakkor lekicsinylést is hordozott magában. Wei WuXian nem tudta tovább tűrni.

- Vigyázz a nyelvedre!

- Soha nem érdekelt az ilyesmi, nem emlékszel? - válaszolta Jiang Cheng.

- Ó, persze - gúnyolódott Wei WuXian.

Jiang Cheng felhorkant.

- Szóval azt hiszed, hogy feljogosult vagy arra, hogy engem jómodorra oktass. Emlékszel még? A múltkor a Dafan hegyen vajon vigyáztál a nyelvedre, amikor Jin Linggel beszéltél?

Wei WuXian arca megkeményedett.

Miután felülkerekedett a szóváltásban, Jiang Cheng ismét elégedettnek látszott. Gúnyosan mosolygott.

- "Feltételezem, nem volt anyád, aki megneveljen." Te aztán igazán tudod, hol fáj a legjobban, nem igaz? Senki más nem oka annak, hogy Jin Linget a háta mögött ezért kritizálják, egyedül te. Egészen feledékeny öregember lettél, nemde? Elfelejtetted a dolgokat, amiket mondtál, és az ígéreteket, amiket tettél? Emlékszel még arra, hogyan haltak meg a szülei?!

Wei WuXian felkapta a fejét.

- Nem felejtettem el! Én csak...

Mégsem találta a megfelelő szavakat hozzá, hogy folytassa a mondatot. Jiang Cheng félbeszakította:

- Te csak mi? Nem tudod kimondani? Ne aggódj, visszamehetsz Lótuszmólóba és elsorolhatod a kifogásaidat, miközben a szüleim sírja előtt térdepelsz.

Wei WuXian lehűtötte magát és kiutat keresett a helyzetből, amilyen gyorsan csak lehet. Bár mindig is arról álmodozott, hogy egyszer majd ismét visszatér Lótuszmólóba, semmiképp nem akarta a mostani, megtépázott változatot látni.

Hirtelen sietős lépések zaja közeledett, és valaki hangosan megverte az ajtót. Jin Ling kiáltott kintről:

- Nagybácsi!

Jiang Cheng felemelte a hangját.

- Nem megmondtam, hogy maradj, ahol vagy? Minek jöttél ide?

Jin Ling:

- Nagybácsi, valami igazán fontosat kell mondanom.

Jiang Cheng:

- Ha olyan fontos, miért nem beszéltél akkor, amikor megszidtalak?

- Pont azért nem akartam mondani, mert folyamatosan szidalmaztál! Meghallgatod vagy sem? Ha nem, máskor nem fogom elmondani! - válaszolta Jin Ling mérgesen.

Jiang Cheng füstölögve kinyitotta az ajtót.

- Mondd el, aztán tűnj el innen!

Amint a faajtó kitárult, Jin Ling állt előtte. Már új, fehér egyenruhát öltött.

- Tényleg valami kalamajkába futottam ma. Azt hiszem, találkoztam Wen Ninggel!

Jiang Cheng szemöldöke megrándult. Ellenséges arckifejezéssel a kardjára tette a kezét.

- Hol? Mikor?!

- Ma délután - mondta neki Jin Ling. - Nagyjából egy tucatnyi mérföldre innen délre áll egy ütött-kopott ház. Azért mentem oda, mert azt hallottam, hogy valami furcsaság történt ott, de ki gondolta volna, hogy egy ádáz élőholt rejtőzik odabenn.

Jin Ling szavai egészen hihetően hangzottak. Wei WuXian számára azonban az egész mese sületlenség volt. Hiszen pontosan tudta, hol volt Jin Ling aznap délután. Továbbá, ha Wen Ning elrejtőzött, akkor, hacsak nem idézte meg őt személy szerint, az ifjonc semmilyen módon nem bukkanhatott volna rá ilyen könnyedén.

Jiang Cheng:

- Miért nem mondtad korábban?!

Jin Ling:

- Nem voltam benne biztos. A hulla olyan gyorsan mozgott, és azonnal elfutott, amikor beléptem. Csak egy elmosódott alakot láttam. De ugyanazokat a lánc keltette csörgéseket hallottam, mint amik a Dafan hegyen kísérték, és ezért gondoltam, hogy ő lehet az. Ha nem szidalmaztál volna annyira, egyből elmondtam volna, amikor visszatértem. Ha elmenekül és nem tudod elkapni, a te rossz vérmérsékleted lesz az oka, nem az enyém. - Megpróbált bekukucskálni a szoba belsejébe, de Jiang Cheng annyira felmérgesedett, hogy gyakorlatilag az arcára csapta az ajtót. A csukott ajtón keresztül kiabált ki.

- Később számolok veled. Tűnj el!

Jin Ling egy hangos "ó"-val válaszolt, majd lépései elhalkultak a távolban. Amikor látta, hogy Jiang Cheng megfordul, Wei WuXian azonnal előhúzta tarsolyából a "jaj de megdöbbentem", "kiderült a titkom" és "mit csinálok most, hogy Wen Ninget megtalálták" arckifejezést. Jin Ling tulajdonképp egészen okos volt. Tudván, hogy Jiang Cheng jobban gyűlöli Wen Ninget bárminél, ezen tudás birtokában igazán jól csúszó hazugságot tálalt elé. Jiang Cheng tudta, hogy a YiLing Pátriárka és a Szellemtábornok gyakran jelent meg együtt, ezért már így is gyanakodott, hogy Wen Ning valahol a közelben volt. Amikor meghallotta Jin Ling szavait, gyanúja szinte meggyőződéssé vált, és Wei WuXian arckifejezése még jobban meggyőzte. Mindezek tetejébe elfutotta a pulykaméreg, ahányszor csak meghallotta, hogy Wen Ning nevét említik. A vak düh által elhományosított szemekkel hogyan maradt volna benne kétely? A mellkasát szinte szétfeszítő, őrjöngő haragtól kis híján felrobbant. Megsuhintotta korbácsát, a földet célozva vele Wei WuXian mellett, és összeszorított foga körül sziszegte:

- Tényleg mindenhová magaddal cipeled ezt az engedelmes ebet, ugye?!

- Rég halott már, és én is meghaltam egyszer - mondta Wei WuXian. - Mi mást akarsz még?!

Jiang Cheng rámutatott a korbáccsal.

- És akkor mi van? A gyűlöletem akkor is kitart, ha ezer halált is hal! Nem végeztük ki akkor. Rendben van! Ma elpusztítom, a saját kezeimmel. Most fogom elégetni, és a hamvait egyenesen az arcodba szórom!

Bevágta az ajtót maga mögött, és a boltba érve utasította Jin Linget:

- Tarts rajta alaposan a szemed! Ne higyj el neki semmit és ne hallgass semmire, amit mond! Ne engedd, hogy bármilyen hangot kiadjon. Ha fütyülni vagy fuvolázni próbál, tömd be a száját. Ha ez nem működik, csak vágd le a kezét vagy metszd ki a nyelvét!

Wei WuXian jól tudta, hogy Jiang Cheng az ő kedvéért is mondta ezeket a szavakat, megfenyegetve őt, nehogy próbálkozzon valamivel. Pontosan ezért nem vitte őt Jiang Cheng magával, nehogy megpróbálja megragadni az alkalmat és irányítani Wen Ninget.

Jin Ling közömbös hangnemben válaszolt:

- Tudom. Persze hogy képes vagyok vigyázni rá. Nagybácsi, miért zártad be magad olyan hosszú időre kettesben ezzel az átkozott vágott-köntösujjúval? Ezúttal mit követett el?

- Ez egy olyan kérdés, amit nem kellene feltenned - válaszolta Jiang Cheng. - Ne feledd, őrizd jól. Ha arra térek vissza, hogy eltűnt, egészen biztosan lábad töröm!

Miután még néhány kérdést feltett a pontos hellyel kapcsolatban, a növendékek felével eltávozott, hogy üldözőbe vegye a nemlétező Wen Ninget.

Némi várakozás után Jin Ling gőgös hangja szólalt meg.

- Te állj oda! Te várj itt oldalt! Ti mind menjetek, és álljatok a főbejárat elé. Én bemegyek és megnézem.

A növendékek egyike sem mert nem engelmeskedni. Kisvártatva az ajtó ismét kitárult, és Jin Ling dugta be rajta a fejét, szemei jártak a szobában. Wei WuXian kihúzott derékkal ült. Jin Ling az ajkai elé tette az ujját, halkan lépkedve kézbe vette Zidiant és valamit suttogott.

Zidian csak akkor működött, ha felismerte viselőjét. Jiang Cheng feltehetőleg megengedte, hogy felismerje Jin Linget. Az elektromos szálak egyszeriben visszahúzódtak, és ezüst gyűrűt formáztak Jin Ling halvány bőrű tenyerében, közepén lila kristállyal.

- Menjünk - mondta Jin Ling csendesen.

A kevés értelemmel bíró parancsok után a YunmengJiang Szekta növendékei szétszóródtak. A páros lopakodva átlendült az ablakon és a falak felett. Miután elhagyták a boltot, hang nélkül futottak. Amikor beértek az erdőbe, Wei WuXian valami zajt hallott a háta mögül. Amikor hátrafordult, kis híján halálra rémült.

- Ez meg minek jön velünk?! Küldd el!

Jin Ling kétszer füttyentett, és a kutya engedelmesen kilógatta hosszú nyelvét. Halkan nyüszítve megforgatta hegyes füleit, majd nehéz szívvel eliramodott. Jin Ling gúnyosan mosolygott.

- Micsoda egy vesztes vagy! Tündér sosem harap. Csak ijesztően néz ki. A lélekkutyát arra képezik ki, hogy csak gonosz lényekbe harapjon. Tényleg azt hitted, csak egy átlagos kutya?

Wei WuXian:

- Várj csak! Minek nevezted?

Jin Ling:

- Tündér. Ez a neve.

Wei WuXian:

- Hogy nevezhetsz így egy kutyát?!

Jin Ling magabiztosan válaszolt.

- Mi a baj a nevével? Amikor kisebb volt, Kicsi Tündérnek hívtam. Most, hogy megnőtt, már mégse nevezhetem így.

Wei WuXian hárította.

- Nem, nem, nem. Nem az a lényeg, hogy kicsi-e vagy sem!... Ki az ördög tanított téged efféle névadásra?! - Kétségkívül csak a nagybátyja lehetett. A múltban Jiang Cheng is tartott néhány kiskutyát. Folyton olyan neveket választott nekik, mint Jázmin, Hercegnő, Kedves és hasonlók, melyek inkább bordélyok drága hölgyeihez illettek. Jin Ling folytatta:

- Az igazi férfi nem törődik az ilyen csekélységekkel. Mit foglalkozol ilyen részletekkel? Oké, hagyd abba. Most, hogy már megsértetted a nagybátyám, úgyis félig halott vagy. Most elengedlek. Ezzel kiegyenlítettem a számlát.

- Tudod, miért akar engem a nagybátyád? - kérdezte Wei WuXian.

- Ja - válaszolta Jin Ling. - Azt hiszi, hogy te vagy Wei WuXian.

Ezúttal már nem is gyanúsít vele. Tudja, hogy a megfelelő személyt kapta el, gondolta Wei WuXian. Tovább kérdezett:

- És mi a helyzet veled? Te nem gyanakszol ugyanerre?

Jin Ling:

- Nem ez az első alkalom, hogy a nagybátyám ilyesmit tesz. Egyiküket se engedte el soha, még akkor sem, ha lehetséges volt, hogy nem a megfelelő személyt kapta el. De ha Zidian sem tudta kirántani belőled a lelket, akkor csak egyszerűen bízom benne, hogy nem az vagy. Különben is, ő nem volt vágott-köntösujjú, de te még zaklatni merted... - Undorodó pillantással elharapta a mondatot, még mielőtt kimondta volna, kit zaklatott Wei WuXian, és legyintett, mintha csak legyet hessegetett volna. - Különben is, mostantól fogva semmi dolgod a LanlingJin Szektával! Ha megint rád jön, nehogy bárkit megtalálj a szektámból! Vagy különben el se engedlek!

Miután befejezte a szónoklatot, Jin Ling megpördült, hogy távozzon. De pár lépés után ismét visszafordult:

- Miért csak ácsorogsz ott? Menj! Arra vársz, hogy a nagybátyám jöjjön és elkapjon? Hadd mondjam el neked, ne gondold, hogy hálás vagyok neked csak azért, mert megmentettél. Ne is várd, hogy bármi megalázkodót mondjak neked.

Wei WuXian háta mögött összefonta a kezét és hozzálépett.

- Fiatalember, két olyan megalázkodó kifejezés is létezik a világon, amit néha ki kell mondani, bármi történjék is.

- Melyik kettő? - kérdezte Jin Ling.

- Köszönöm és sajnálom - válaszolta Wei WuXian.

Jin Ling gúnyolni kezdte.

- Mit tehetne velem bárki, ha nem veszem számra ezeket?

Wei WuXian:

- Egy napon majd könnyekkel a szemedben ejted ki ezeket a szavakat.

Jin Ling úgy tett, mint ha kiköpött volna, amikor Wei WuXian hirtelen ismét megszólalt.

- Sajnálom.

Jin Ling megmerevedett.

- Mit?

Wei WuXian:

- Sajnálom, amiket mondtam neked a Dafan hegyen.

Nem az első alkalom volt, hogy valaki azt mondta Jin Lingnek, nem volt anyja, hogy megnevelje; de az első alkalom volt, hogy valaki ilyen komolyan elnézést kérjen tőle. Az egyenesen arcába lökött "sajnálom"-mal valamiért egy kicsit kényelmetlenül kezdte érezni magát.

Vadul meglendítette karjait.

- Semmiség. Nem az első voltál, aki ezt mondta különben sem. Valóban nem volt anyám, aki megneveljen. De nem leszek alábbvaló senki másnál csak ezért! Tulajdonképp fel fogom nyitni a szemed, és majd meglátod, hogy sokkal erősebb vagyok mindannyiotoknál!

Wei WuXian mosolygott. Amint szóra nyitotta a száját, arckifejezése hirtelen megváltozott.

- Jiang Cheng! Te itt?

Jin Ling már amúgyis bűntudatot érzett, amiért ellopta Zidiant és elengedte Wei WuXiant. A nevet meghallván sarkon perdült. Kihasználva az esélyt, Wei WuXian megütötte Jin Ling nyakát tenyerének élével. Lefektette a földre, felhajtotta nadrágjának szárát és megvizsgálta a lábán az Átokbélyeget. Kipróbált néhány módszert, de egyiktől sem halványult el. Egy perccel később felsóhajtott, tudván, hogy nehéz dolga lesz.

Bár volt olyan Átokbélyeg, amit nem tudott eltávolítani, olyan nem volt, amit nem tudott volna saját testére áthelyezni.

Jin Ling lassan magához tért egy kis idő után. Nyakához emelte a kezét, még mindig érzett némi fájdalmat. Olyan mérges lett, hogy felugrott és egyszeriben kivonta kardját.

- Hogy merészeltél megütni! Még a nagybátyám sem ütött meg soha!

- Igazán? - kiáltott fel Wei WuXian. - Hát nem azt mondja minden alkalommal, hogy eltöri a lábad?

Jin Ling fújtatott.

- De csak mondja! Te átkozott vágott-köntösujjú, mi a fenét akarsz? Én...

Wei WuXian eltakarta az arcát és Jin Ling mögé kiáltott.

- Á, HanGuang-Jun!

Jin Ling sokkal jobban félt Lan WangJitól mint a nagybátyjától. Végülis, nagybátyja ugyanannak a szektának volt a tagja, HanGuang-Jun azonban másikba tartozott. Rémületében azonnal menekülöre fogta, futás közben kiabálva:

- Te átkozott köntös-ujjú! Undorító mániákus! Nem felejtelek el! Ennek még nincs vége!

Mögötte Wei WuXian olyan hangosan kacagott, hogy alig kapott levegőt. Miután Jin Ling eltűnt a távolban, már szúrni kezdett a mellkasa, és végül sikerült abbahagynia a nevetést némi köhögés után. Csak akkor volt ideje végre gondolkodni.

Wei WuXiant akkor vette magához Jiang FengMian, amikor kilenc éves volt.

A legtöbb emlék ebből az időből már elhomályosult. De Jin Ling anyja, Jiang YanLi mégis mindre emlékezett, és el is mesélt neki néhányat.

Azt mondta, hogy miután apja meghallotta a híreket, hogy mindkét szülője csatában esett el, annak szentelte magát, hogy megtalálja a gyermeket, akit elhunyt barátai hagytak maga után. Miután egy darabig keresgélt, végül Yilingben találta meg a gyermeket. Amikor először találkoztak, Wei WuXian a földön térdelt és gyümölcshéjat rágcsált, amiket valaki más a földre dobott.

A yilingi tél és tavasz meglehetősen hideg, a gyermek mégis vékony ruházatot viselt. Térdei elrongyolódtak, lábán két különböző, egymáshoz nem illő cipőt hordott. Amint lefelé nézett és gyümölcshéjakat keresgélt, Jiang FengMian a nevén szólította. Még emlékezett arra, hogy volt valami "Ying" a nevében, ezért felnézett. Bár mindkét orcája vörös volt és kicsípte a hideg, mégis mosoly ült rajta.

Jiang YanLi azt mondta, hogy mosollyal az arcán született. Nem számított, milyen balszerencse érte, nem tartotta számon; nem számított, milyen helyzetben volt, mindig boldog tudott lenni. Bár kicsit szívtelenül hangzott mindez, annyira nem volt rossz.

Jiang FengMian megetette egy szelet dinnyével, és ő megengedte, hogy magával vigye. Akkoriban Jiang Cheng szintén nyolc vagy kilenc éves lehetett. Néhány kiskutyát tartott Lótuszmólóban játszótársnak. Amikor felfedezte, hogy Wei WuXian különösképp retteg a kutyáktól, Jiang FengMian azt javasolta Jiang Chengnek, hogy küldje el a kutyákat. Jiang Cheng nem nagyon akart engedelmeskedni. Miután hatalmas jelenetet rendezett dolgok hajigálásával, duzzogással, és vörösre sírta a szemét, végül csak elküldte az állatokat a háztól.

Bár emiatt sokáig ellenségesen viselkedett Wei WuXiannal, miután barátságosabb viszonyba kerültek, együtt kezdtek folyton kalamajkába keveredni. Ha bármikor kutyákba futott, Jiang Cheng elkergette őket, majd jót nevetett Wei WuXianon, aki egy fára mászott fel.

Mindig azt gondolta, hogy Jiang Cheng áll majd mellette, Lan WangJi pedig az ellentétes oldalon. Soha nem gondolta volna, hogy ennyire más fordulatot vesznek a dolgok.

Wei WuXian a megbeszélt hely felé sétált, ahol Lan WangJival kellett találkoznia. Senki sem járt a gyér fényben, mely az éjszakában hunyorgott. Anélkül, hogy körültekintett volna, egy fehér köntösbe burkolt alak állt az utca végén mozdulatlanul, lehajtott fejjel.

Mielőtt még Wei WuXian egy hangot is kiadhatott volna, Lan WangJi felnézett és megpillantotta. Némi habozás után elsötétült arckifejezéssel megindult felé.

Wei WuXian nem értette, miért, de önkéntelenül hátrált egy lépést.

Szinte látni vélte a skarlát vércsíkokat Lan WangJi szeme sarkában. El kellett ismernie... Lan WangJi arca igazán rémisztő volt most.

De amint hátrálni kezdett, a bokája kicsavarodott és úgy tűnt, mintha mindjárt összeesne. Anélkül, hogy arckifejezése megváltozott volna, Lan WangJi hozzásietett és szorosan megragadta csuklóját, éppúgy, mint legutóbb, a Dafan hegyen. Miután Wei WuXian visszanyerte az egyensúlyét, Lan WangJi letérdelt mellé, hogy megvizsgálja a lábát. Wei WuXian meglehetősen ledöbbent.

- N-n-nem, HanGuang-Jun, erre semmi szükség.

Lan WangJi kissé megemelte a fejét, a világos színű szemek belé mélyedtek. Majd ismét lenézett, és folytatta nadrágszárának feltekerését. Még mindig markolta a csuklóját másik kezével, s így Wei WuXian semmi mást nem tudott tenni, mint hogy az ég felé emelte tekintetét.

Az egész lábát az Átokbélyeg fekete zúzódása borította.

Miután bámulta egy darabig, Lan WangJi keserű hangon megszólalt.

- ... Csak pár óráig voltam távol.

Wei WuXian vállat vont.

- Pár óra hosszú idő. Bármi is történhetett volna. Na most már... Kelj fel!

Fél kézzel felhúzta Lan WangJit.

- Ez csak egy sima Átokbélyeg. Egyszerűen megöljük, amikor értem jön. HanGuang-Jun, segítened kell nekem. Ha nem teszed, én nem tudok vele megbirkózni. Elkaptad az embert? Ő az? Hol van most? 

Lan WangJi a tábla irányába nézett, ami egy bolt előtt állt messze az utca túlvégén. Wei WuXian folytatta:

- Foglalkozzunk előbb a kőhalommal. - Majd a bolt felé indult. Bár nem vette észre korábban, lába kissé zsibbadnak érződött, feltehetőleg Zidiantól. Jó, hogy Jiang Cheng visszafogta Zidian erejét, s ezért nem változott villám sújtotta, megperzselt hullává.

Lan WangJi mögötte állt. Hirtelen utánaszólt.

- Wei Ying.

Wei WuXian megtorpant. Egy másodperccel később úgy tett, mintha rosszul hallotta volna.

- Hogy mi?

- Ez Jin Ling testéről került át rád, ugye.

Kijelentés volt, nem kérdés.

Wei WuXian nem szólt semmit. Lan WangJi megint megszólalt.

- Találoztál Jiang WanYinnel.

Nem volt nehéz kitalálnia a nyomból, amit Zidian hagyott az Átokbélyeg mentén. Wei WuXian megfordult.

- Amíg mindketten életben vagyunk ezen a világon, biztos volt, hogy előbb vagy utóbb összetalálkozunk.

Lan WangJi:

- Ne menj...

Wei WuXian:

- Ha nem megyek, hogy fogok járni? Cipelni fogsz a hátadon, vagy valami ilyesmi?

- ... - Lan WangJi némán nézett rá. Wei WuXian mosolya az arcára fagyott, előérzet suhant át rajta.

Ha ez a régi Lan Zhan lett volna, már feltehetőleg beléfojtotta volna a szót a döbbenet ezek hallatán, és vagy hűvös arccal otthagyta volna, vagy teljesen semmibe veszi. De igen nehéz volt megítélnie, hogy ez a mostani Lan Zhan hogy fog reagálni. Amint sejtette, a szavak hallatán Lan WangJi elé lépett, mintha tényleg le akarna hajolni, elé térdelni, és felvenni Wei WuXiant a hátára, minden tiszteletreméltó státusza ellenére. Wei WuXian ismét megdöbbent.

- Hagyd abba, hagyd abba! Nem mondtam komolyan. Csak azért zsibbadt, mert Zidian megcsapott párszor, nem tört el. Nagyon rosszul nézne ki egy olyan felnőtt embernek, mint én, ha valaki a hátán vinné.

- Rosszul nézne ki? - kérdezte Lan WangJi.

- Miért, jól nézne ki? - válaszolta Wei WuXian.

- De te is vittél engem a hátadon már - válaszolta Lan WangJi egy perc csend után.

Wei WuXian:

- Történt ilyen valaha is? Miért nem emlékszem rá?

Lan WangJi közömbösen válaszolta.

- Soha nem emlékszel az ilyen dolgokta.

Wei WuXian:

- Mindenki mondja, hogy rossz a memórián. Rendben van, rendben van. Különben se engedném, hogy a hátadon vigyél.

Lan WangJi:

- Biztos vagy benne?

Wei WuXian eltökélten válaszolta:

- Biztos.

Mindketten hallgattak egy darabig. Lan WangJi egyik karja hirtelen átkarolta a hátát, és amint Lan WangJi kissé méghajolt, egy másik a térdei alá csúszott.

Wei WuXian alacsonyabb és könnyebb is volt, mint ő. Épp ezért könnyedén felemelte, testét egy pár erős kar ölelte magához. Wei WuXian nem várta, hogy a válasza idáig vezet. Mind elmúlt, mind jelen életében ez volt az első alkalom, hogy valaki így kezelte. Elszörnyedt.

- Lan Zhan!!!

Miközben tartotta, Lan WangJi lépkedett és közben erőfeszítés nélkül válaszolt neki.

- Azt mondtad, nem akarod, hogy a hátamon vigyelek.

Wei WuXian:

- De nem mondtam, hogy azt akarom, hogy így vigyél.

Szerencsére már késő éjjel volt. Alig járta ember az utcákat, ezért nem volt annyira zavarbaejtő. Wei WuXiannak amúgy sem volt vékony réteg az arcán. Miután vitték pár lépést, gyorsan ellazult. Vigyorgott, miközben Lan WangJi ruhájának elejével játszadozott, tettette, hogy megrángatja.

- Szóval látni akarod, kinek vastagabb az arcán a bőr?

A szantálfa hűvös illata körülölelte. Anélkül, hogy figyelmet szentelt volna neki, Lan WangJi egyenesen előre nézett és semmi reakciót nem mutatott, fenntartotta tisztességes, komoly arckifejezését. Látván, hogy semmi nem hat rá, Wei WuXian azt gondolta magában, miközben tovább játszadozott Lan Zhan ruhájával: Úgy tűnik, Lan Zhan szíve erősen bosszúért dobog. Megfizetteti velem mindazt, ahányszor csak ugrattam a múltban, és elveszi az összes szórakozásomat. Micsoda fejlődés! Nemcsak a harcművészetben lépett előre, de az arca is fejlődött.

- Lan Zhan, tudtad, hogy én vagyok az, amióta csak a Dafan hegyen voltunk, igaz? - kérdezte Wei WuXian.

Lan WangJi:

- Igen.

- Honnan tudtad? - csodálkozott Wei WuXian.

Lan WangJi lepillantott rá.

- Tényleg tudni akarod?

- Igen - jelentette ki Wei WuXian.

Lan WangJi:

- Te magad árultad el.

Wei WuXian:

- Én? Jin Ling miatt? Vagy mert megidéztem Wen Ninget? Ezek egyike sem, ugye?

Úgy tűnt, mintha valami megfodrozta volna Lan WangJi szemeinek felszínét. De az enyhe hullámok rögtön elcsitultak, s szemei megint tiszta tótükörré váltak.

Komoly hangon válaszolt.

- Gondolkodj.

- Pont azért kérdezem, mert semmi okát nem tudtam kigondolni - válaszolta Wei WuXian.

Ezúttal nem számított, mennyit faggatta, Lan WangJi visszautasította, hogy válaszoljon. Wei WuXiannal a karjaiban belépett egy fogadóba. A felszolgálótól eltekintve, aki majd megfulladt egy korty víztől, a többi jelenlevő egyike sem viselkedett furcsán. Amint odaértek a szoba ajtajához, Wei WuXian megszólalt.

- Oké. Itt vagyunk. Ideje letenned. Nincs harmadik kezed, hogy kinyisd az ajtót...

Még mielőtt végigmondhatta volna, Lan WangJi valami hihetetlenül udvariatlan dolgot művelt. Valószínűleg egész életében ez volt az első alkalom, hogy valaha is ilyen durván viselkedett.

Wei WuXiant a karjában tartva berúgta az ajtót.

Az ajtó két szárnya kitárult, és a személy, aki odabent ücsörgött, azonnal felnyüszített:

- HanGuang-Jun, nem tudom, nem tudom, én...

Amikor felfogta, milyen testhelyzetben érkeztek meg ketten, üresen rájuk meredt, és alig tudta befejezni az utolsó mondatot:

- ... én igazán nem tudom.

A Fejrázó volt.

Úgy téve, mintha semmit sem látott volna, Lan WangJi becipelte Wei WuXiant és letette a bambuszülésre. Nie HuaiSand úgy festett, mint aki nem is tud odanézni, és azonnal kinyitotta legyezőjét, eltakarva vele az arcát. Wei WuXian megkerülte a legyezőt, hogy megvizsgálja őt. Még ennyi év után is, régi osztálytársa nem sokat változott. Éppúgy nézett ki, mint akkor. Bár elegáns és vonzó arccal született, arckifejezése mindig azt sugallta, mintha bárki bármit megtehetne vele. Stílusos külseje finom ízlésre vallott az öltözködés terén, ami azt jelentette, hogy bizonyosan sok gondolatot szentelt neki. Szekta vezetőhöz képest sokkal inkább tehetős naplopóra emlékeztetett. Még ha császári köntöst viselt volna is, akkor sem látszott volna hercegnek; még ha szablyát tartott volna, akkor sem látszott volna harcművésznek.

Mivel úgyis tagadott, Lan WangJi az asztalra tette elé a szövetdarabot, amint a lélekkutya tépett le. Nie HuaiSang odanyúlt a köntöse ujjához, melyből hiányzott az a bizonyos darab, és nyomorúságosan válaszolta:

- Én csak épp arra jártam. Én igazán nem tudok semmit.

Wei WuXian:

- Ha nem tudod, majd én beszélek. Ha rám hallgatsz, még a végén rájössz, hogy talán mégis tudsz valamit.

Nie HuaiSang kinyitotta és becsukta a száját egy párszor, képtelenül a válaszra. Wei WuXian folytatta:

- A qinghe-i Xinglu Gerinc körzetében elterjedt a pletyka az Emberevő Gerincről és az Emberevő Kastélyról, de tulajdonképpeni áldozatok nem voltak, és épp ezért mindez pusztán mendemonda. A mendemonda arra volt hivatott, hogy a normális ember messze kerülje el a Xinglu Gerincét. Ezért valós funkciója szerint védelmi vonal volt, pontosabban szólva az első azok között.

- Ha volt első, kellett lenni másodiknak is. A második védelmi vonal az élőholtak a Xinglu Gerincén. Még ha valaki nem is ijedt volna meg az Emberevő Kastélyról szóló pletykáktól, és akár szándékosan, akár véletlenül a hegygerincre tévedt, amikor megpillantotta volna az élőholtakat, bizonyosan elmenekül. De ezek az élőholtak kevesen vannak és erő tekintetében gyengék, így nem tudnak igazi kárt okozni.

- A harmadik védelmi vonal az útvesztő varázskör a kőhalom mellett. Az első kettő a hétköznapi emberek ellen irányult; emez a harcművészek ellen. De mindazonáltal csak átlagos harcművészek ellen működik. Ha a harcművésznek mágikus fegyver van a kezében, vagy lélekkutyája van és az specializálódott az útvesztő varázskörökre, vagy ha a harcművész olyan erős, mint HanGuang-Jun, akkor ez a védelmi vonal is megtörik.

- A három védelmi vonal azt a célt szolgálja, hogy a kőhalom a Xinglu Gerincén rejtve maradjon a nyilvánosság előtt. A kiléte az embereknek, akik a kőhalmot építették, teljesen világos. Ez a Nie Szekta területe. A Nie Szektán kívül senki sem lenne képes három ilyen akadályt felállítani Qinghében. És mindezek tetejében még a kőhalom mellett is jártál, és bizonyítékot hagytál hátra.

- Mi pontosan a QingheNie Szekta célja az Emberevő Kastély megépítésével a Xinglu Gerincén? Honnan jöttek a falba épített hullák? Megették őket? Nie Szekta Vezető, ha nem adsz megfelelő magyarázatot rögvest, attól tartok, hogy miután a titokra fény derül, az összes szekta és klán összegyűlik itt, hogy kivallasson. Amikor eljön az idő, még ha szeretnéd is megmagyarázni a dolgokat, akkor sem lesz senki, aki hallgatna rád vagy hinne neked.

Nie HuaiSang kétségbeesetten válaszolt, mintha feladta volna.

- ... Nem is Emberevő Kastély egyáltalán. Az... az csak a szektám őseinek temetkezési földje!

- Ősi temetkezési terület? - kérdezte Wei WuXian. Milyen ősi temető az, ami kardokat rejt holttestek helyett?

Nie HuaiSang morcos arccal válaszolt.

- HanGuang-Jun, mielőtt megmagyarázok dolgokat, meg tudnál ígérni nekem valamit? Tekintve, hogy a szektáink régóta ismerik egymást, és hogy bátyáink fogadott testvérekké váltak, mindegy, mit mondok ezután, te... és a melletted levő nem mondhatjátok el senkinek. Ha a titokra a jövőben fény derül, nagyra értékelném, ha ti ketten szólnátok néhány jó szót, mint szemtanúk. Te mindig igaz maradtál a szavaidhoz. Ha megígéred, hiszek neked.

Lan WangJi:

- Ahogy kívánod.

- Azt mondtad, hogy nem is Emberevő Kastály, ez azt jelenti, hogy nem falt fel senkit? - tudakolta Wei WuXian.

Nie HuaiSang összeszorította a fogait és engedelmesen válaszolt.

- De igen.

Wei WuXian:

- Ejha!

Nie HuaiSang azonnal hozzátette:

- De csak egyszer esett meg! És nem a szektánk hibája volt, és sok-sok évvel ezelőtt történt! A Xianglu Gerincén levő Emberevő Kastélytól akkor kezdett terjedni a pletyka. Én... én csak felszítottam a lángokat és felnagyítottam a pletykát.

Lan WangJi:

- A részleteket, kérlek.

Még ültében ejtett, udvarias szavai is szinte fenyegetésnek hangzottak. Nie HuaiSang végre nekifogott a magyarázatnak.

- HanGuang-Jun - kezdte, - tudod, hogy mi, a Nie Szekta, mások vagyunk, mint a többi. Mivel szektánk alapítója egy mészáros, a többi szekta keskeny kardjai helyett mi a széles, félhold ívű pengéket részesítjük előnyben.(3)
(3) A kínai elnevezés “yanyue dao”, szó szerint “félhold penge”. Nehéz, sokszor ellensúllyal is ellátott fegyver, forgatásához igen nagy erő szükségeltetik. A penge egyik oldala gyakorta fogazatos.

Ez a tény mindenki előtt ismert volt, semmiképp sem titok. Még a QingheNie Szekta motívuma is egy kutyára vagy disznóra emlékeztető, vicsorgó állatfej volt.

- Mivel harcművészetünk nemesítésének módja különbözik a többiektől – folytatta Nie HuaiSang - , és mivel alapítónk eredetileg mészáros volt, sok vérontást értünk meg. A régmúlt idők szekta vezetőinek kardjai rosszindulatú energiával és gyilkos kedvvel teltek meg. Szinte minden egyes szekta vezető hirtelen halt meg, qi rendellensség okozta kitörés következtében. Ingerlékeny természetük szintén sebezhetővé tette őket ez irányban.

Wei WuXian felemelte a szemöldökét.

- Ez már igencsak közel áll a démonikus ösvényhez.

- Teljesen más! – védekezett gyorsan Nie HuaiSang. – A démonkus ösvény attól démonikus ösvény, hogy emberi életeket használ. De a mi szektánk kardjai gonosz szellemek és fenevadak életét használják, nem emberekét. Egész életük során ilyeneket öldököltek, és ha már nem tudják többet ezeket gyilkolni, bajt kevernek és zavarják a szektát. A kardszellem csak saját mesteréhez kötődik, senki másnak nem engedi meg, hogy használja. Nem lehetséges, hogy mi, későbbi nemzedékek beolvasszuk őket. Először is, tiszteletlen lenne az ősökkel szemben; másodszor pedig feltehetőleg még a beolvasztás sem oldaná meg a problémát.

- Milyen önteltek, nem? – jegyezte meg Wei WuXian.

Nie HuaiSang:

- Pontosan. A kardok, melyek együtt harcoltak és nemesedtek őseinkkel, valóban igencsak elteltek magukkal. Amint nemzedék nemzedéket követett, a szekta vezetők egyre magasabb szintet értek el a harcművészetben, és a probléma egyre nőtt. Egészen odáig, míg a hatodik szekta vezető elő nem állt a megoldással.

- Hogy megépítse az Emberevő Kastélyt? – kérdezte Wei WuXian.

Nie HuaiSang:

- Ó, nem. Bár ehhez kapcsolódik, az a megoldás csak később jött. A hatodik szekta vezető a következőeket tette: két koporsót építtetett apja és nagyapja kardjának, majd egy sírt ásott. A sír belsejébe értékes kincsek helyett hullák százait rejtette, melyek épp átalakulóban voltak. (4)
(4) Vagyis épp úton voltak afelé, hogy ádáz élőhalottá váljanak.

Lan WangJi finoman összevonta homlokát. Nie HuaiSangból ömleni kezdett a szó.

- HanGuang-Jun, meg tudom magyarázni! Nem szektánk tagjai ölték meg őket! Egyesével gyűjtögettük őket össze. Néhányat még vásároltunk is. A hatodik szekta vezető azt mondta, hogy ha a kardszellemek gonosz lényekkel akartak harcolni, akkor adjunk nekik gonosz lényeket, melyekkel az örökkévalóságig harcolhatnak. A félig átváltozott holttesteket a kardokat tartalmazó koporsókkal együtt temették el, mintha áldozati ajándékok lennének a kardszellemeknek. A kardszellemek megakadályozták a holtak teljes átalakulását, ugyanakkor a holtak lecsillapították a kardszellemek vérszomját és dühét. Mintha csak egymást tartották volna sakkban. A módszer azonban meghozta a békét az eljövendő generációknak.

Wei WuXian tovább kérdezett.

- Akkor miért kellett megépíteni később a kőhalmot? Miért temettek hullákat a falakba? És nem azt mondtad, hogy tényleg megevett néhány embert?

- Ezek a kérdések gyakorlatilag mind ugyanazt járják körül. Azt hiszem… mondhatjuk, most embereket evett. De nem szándékosan!!! A hatodik szekta vezető úgy alkotta meg a kardok sírját, hogy pontosan úgy nézett ki, mint egy átlagos sír, és a következő nemzedékek is ezt a hagyományt folytatták. De nagyjából ötven évvel ezelőtt sírrablók túrták fel.

Wei WuXian száján egy “ó” szaladt ki. Magában felkiáltott: az alvó oroszlán felébresztésének klasszikus esete!
Nie HuiSang:

- Az olyan nagy esemény, mint egy sírbolt megépítése, akármilyen elővigyázatos és tapintatos is valaki, egyszerűen nem valósítható meg titokban. A sírrablók utánajártak és szilárdan hitték, hogy a Xinglu Gerince elmúlt dinasztiák hatalmas sírboltját rejti. Sokkal korábban kitervelték a tettet és felkészülten érkeztek. A csürhe közt akadt egy-kettő olyan is, aki valódi szakértelemmel rendelkezett, s így a csőcselék meg tudta határozni a helyet, átjutott az útvesztő varázskörön, és rátalált a kardok sírjára. Épp elég holtat láttak már életükben, így miután lyukat ástak és bejutottak a kriptába, meg sem ijedtek a hulláktól. Mindenfelé keresgéltek arany és kincsek után kutatva, lehelletük a holtakat érte, és ami még rosszabb, legtöbben fiatalosak voltak, életük virágjában, telve yang energiával. Ne feledjük, a benn heverő hullák épp átalakulás közben voltak!

- Nem nehéz kitalálni, mi történt. Tizenvalahány holttest azonnal átváltozott.

- A sírrablók azonban nem átlagemberek voltak. Megfelelő szerszámok bitokában valahogy sikerült megölniük az élőhalottakat. A harc után a földet hús és vér borította. Végre ráébredtek, hogy a sírbolt veszélyes hely volt, és távozni akartak. De ekkor felfalták őket!

A sírban elhelyezett hullák számát szigorú szabály korlátozta. Sem többen, sem kevesebben nem lehettek, csak éppen annyian, hogy egyensúlyban legyenek a kardszellemekkel. Ha a sírrablók csak előidézték volna az átváltozást, minden rendben lett volna, hiszen miután elmentek, a kardszellemek ismét elfojtották volna az átalakulást. De mindazzal a káosszal, amit előidéztek, a holtakat darabokra vágták, s így hirtelen néhánnyal kevesebb hulla volt, mint kezdetben. A kardok sírjának ahhoz, hogy biztosítsa, elegendő ádáz holttest és kardszellem feszül egymásnak, le… le kellett magát zárnia és csapdába ejtenie őket a kripta belsejében, hogy betöltsék a hiányt, amit okoztak.

- Mivel a kardok sírhelyét tönkretették, az akkori szekta vezetőnek más módszert kellett találnia. Egy másik helyet választott a Xinglu Gerincén és kardsír helyett egész várat emelt. Arra az esetre, ha megint sírrablók jönnének, a hullákat a falakba rejtette álcázásul.

A várat Emberevő Kastélyként emlegették. Amikor csak sírrablók megérkeztek Qinghébe, vadászoknak tettették magukat. De miután felmentek a Xinglu Gerincére, soha nem tértek vissza többé, és holttest sem maradt utánuk, ezért az emberek arról kezdtek beszélni, hogy valami szörnyeteg falta fel őket. Miután a vár falai megépültek, és mielőtt még az új útvesztő labirintust elhelyezték volna, ismét arra járt valaki véletlenül. Szerencsére a halmoknak nem volt ajtaja, ezért nem tudott belülre merészkedni. De miután lejutott a hegygerincről, mindenkinek elmondta, hogy egy csoportnyi különös, fehér halom áll A Xinglu Gerincén, és az emberevő szörny bizonyára ott tanyázik. Azt gondoltuk, előnyös lenne ezeket a pletykákat terjeszteni, hogy senki se merjen odamenni, ezért túloztunk egy picit, és megteremtettük az Emberevő Kastély legendáját. De tényleg tud embert enni!

Nie HuaiSang elővett egy zsebkendőt és egy fokhagymafej méretű fehér követ köntösének ujjából (5). A zsebkendővel megtörölgette izzadó homlokát, a fehér követ pedig átadta.
(5) Az ősi Kínában a köntösök ujjaiban zsebek voltak, melyekben tulajdonosa mindenfélét tárolt, illatzacskókon át a zsebkendőkig.

- Vessetek erre egy pillantást, kérlek!

Wei WuXian elvette a követ. Miután jobban megnézte, valami fehérre lett figyelmes, ami kiállt belőle. Olyan volt... mint egy emberi ujjcsont.

Azonnal megértette, mi folyik. Nie HuaiSang befejezte a törölközést és folytatta.

- Az a… Fiatal Jin Mester valahogyan robbanást idézett elő, ami lyukat ütött a falba. Mivel ilyen vastag falat át tudott törni, feltehetőleg nagyon sok mágikus eszközt hordott magánál – de várjatok, nem ez a lényeg! Azt akarom mondani, hogy a terület, melyet berobbantott, épp a legkorábbi kardcsarnokhoz tartozott, melyet a Xinglu Gerincén építettünk. Akkoriban még nem jutott eszünkbe, hogy kétoldalt kőtéglákat használjunk és a közepét földdel töltsük meg, hogy távoltartsuk a holttestektől a yang energiát, s így ne tudjanak könnyedén átváltozni. Egyszerűen csak beletettük a hullákat. Ĺgy amikor Fiatal Jin Mester nyílást robbantott, nem vette észre, hogy egy csontvázat is megsemmisített vele, amelyik oda volt temetve. Emiatt a halom fala magába szippantotta, annak a hullának a helyére, amit felrobbantott.. Gyakorta megyek a Xinglura, hogy ellenőrizzem a dolgokat. Ma, amikor odaértem, ezt találtam. Amikor felvettem a követ, egy kutya vetette rám magát. Jaj… A kardcsarnok csak ősi sírhelyünk, én igazán… - Minél többet beszélt Nie HuaiSang, annál nyomorúságosabban érezte magát.

- A legtöbb harcművész tudja, hogy ez a mi területünk, és soha nem rendeznek éjjeli vadászatot Qinghe körül. Ki tudta, hogy…

Ki tudta, hogy ilyen balszerencsés lesz. Először az engedetlen Jin Ling szemelte ki magának a Xinglu Gerincét, majd ők ketten a szellemkar útmutatása alapján, Lan WangJi és Wei WuXian. Ismét megszólalt:

- HanGuang-Jun és te… már mondtam, hogy senkinek sem beszélhettek erről. Különben…

Különben, a QingheNie Szekta már anúgy is félholt állapotából ítélve, ha ez nyilvánosságra került, Nie HuaiSang bűnös lélekké vált volna, ki szégyent hozott volna őseire még halálával is. Természetes volt, hogy inkább akart titkos nevetség tárgya lenni a többi szekta szemében, mint hogy harcművészetét nemesítse, vagy merje megélezni kardját. Ha harcművészete elért egy bizonyos szintet, egyre jobban ingerlékennyé vált volna és végül megölte volna a harag éppúgy, mint bátyját és őseit. Kardja még halála után is kísértené az élőket és zargatná az egész szekta nyugalmát. Ennél még a semmire-sem-való személy is jobb választásnak tűnt.

A probléma megoldhatatlannak látszott. Egészen a Nie Szekta megalapítása óta ez ment. De ez ugye nem jelenthette azt, hogy a jövő nemzedékeinek meg kell tagadniuk az ösvényt és az alapokat, melyeket az alapító kikovácsolt? Minden harcművész szekta különböző területen volt képzett. Ahhoz hasonlatosan, ahogy a GusuLan Szekta a zenében volt járatos, a QingheNie Szektát kardszellemeinek erőszakossága és ereje tette kiemelkedővé a többi szekta közül. Ha letettek volna az alapító elképzeléséről, és újrakezdték volna másik ösvényt keresve, ki tudja, mennyi évet vett volna igénybe, vagy hogy akár sikeres lett volna-e vagy sem. Továbbá Nie HuaiSang soha nem merte volna elárulni a Nie Szektát és másik harcművész ösvényre térni. Épp ezért a semmire-sem-valóság volt egyetlen választási lehetősége.

Még ha nem lett volna is szekta vezető, és egész életét úgy töltötte volna, mint a Felhőzugban töltött idők során, reggeltől estig bolondozva, akkor is minden bizonnyal sokkal kényelmesebb helyzetben lett volna, mint most. De mivel bátyja már meghalt, nem számított, mennyi nehézséget jelentett ez számára, akkor is a vállán kellett hordoznia a felelősség súlyát, s botladozni tovább előre.

Miután újra meg újra elismételte, hogy nem mondhatnak erről soha semmit senkinek, Nie HuaiSang elment. Wei WuXian vakon bámult a semmibe egy darabig. Hirtelen érezte, hogy Lan WangJi odalép hozzá. Féltérdre ereszkedett előtte és komoly arccal elkezdte feltűrni a nadrágszárát. Wei WuXian sietősen megszólalt:

- Várj csak, hát megint?

Lan Wangji:

- Előbb eltávolítjuk az Átokbélyeget.

Egyetlen napon belül HanGuan-Jun már annyiszor letérdelt elé. Bár Lan WangJi teljesen komolynak látszott, Wei WuXian mégsem tudta nézni.

- Majd én – mondta.

Gyoran felhajtotta a nadrágszárát és látta, hogy az Átokbélyeg egész lábszárát elborította, felkúszott a térdei fölé és egészen combja alsó részéig terjedt. Wei WuXian megszemlélte.

- Már a combomig ér.

Lan WangJi félrefordította a fejét és nem válaszolt. Wei WuXian ezt meglehetősen különösnek találta.

- Lan Zhan?

Csak akkor fordult vissza felé Lan WangJi ismét, de pillantása még akkor is oldalra söpört. Wei WuXian pislogott, valamiért megint kényszert érzett, hogy bolondját űzze vele. Épp amikor ugratni készült Lan WangJit, hirtelen reccsenő hang hallatszott az asztal felől.

Mindketten felálltak, hogy megnézzék. A teáscsészék és a teáskanna darabokban hevert a földön. A fehér porcelándarabok és a kiömlött tea között a Qiankun Erszény feküdt. A zsákocska felszíne fel-le mozgott, mintha valami, benne csapdába ejtett dolog ki akart volna szabadulni.

Bár a Qiankun Erszény csak öklömnyi méretű volt, kifejezetten arra tervezték, hogy dolgokat tároljanak benne. Mind belsejébe, mind külsejébe összetett varázsigék voltak hímezve, mintegy zárópecsétként, Lan WangJi eredetileg az erszényben helyezte el a kart és egy teáscsésze alá tette az asztalon. Most, amikor izgatottságát látták, végre eszükbe jutott, hogy ideje előadni a Nyugalmat. Ha nem játszották el minden éjjel, hogy elcsendesítsék, teljesen mindegy, milyen nagy volt a Qiankun Erszény hatalma, önmagában nem tudta visszafogni a szellemkezet.

Wei WuXian a bambuszfuvola után tapogatózott, amit övéve tűzve hordott, de semmit nem talált. Megfordulva látta, hogy Lan WangJi már a kezében tartotta. Lan WangJi feje enyhén előrehajlott. Csak azután adta vissza a fuvolát, miután elkötelezetten farigcsálta egy darabig. A fuvolát kézbe véve Wei WuXian észrevette, hogy a módosítások folytán minden lyuka sokkal simábbnak érződött ujjai alatt.

Lan WangJi:

- Játssz tisztességesen.

Amikor eszébe jutott a rémséges duett, amit a mingshiben adtak elő és ami olyannyira feldühítette Lan QiRent, hogy felébredt ájulatából, majd ismét elájult, Wei WuXian olyan erősen nevetett, hogy kis híján a földre huppant, miközben azt gondolta magában: Kemény lehetett neki ez a néhány nap, hogy ennyi ideig tűrnie kellett. Abbahagyta a bolondozást és komoly arckifejezéssel ajkaihoz emelte a fuvolát. De még csak pár hangot fújt meg, s a Qiankun Erszény hirtelen megsokszorozta méretét és függőlegesen felállt a földön!

A fuvolahang élesen elcsuklott.

- Hozzászokott volna a rossz előadásmódhoz? – jegyezte meg Wei WuXian. – Most az egyszer rendesen játszom és még csak nem is tetszik neki.

Mintegy válaszul, a Qiankun Erszény Wei WuXianra vetette magát. Lan WangJi dallama éles fordulatot vett. Egyetlen, simító mozdulatára a hét húr egyszerre pendült meg s oly erős hangot adott ki magából, mintha lavina indult volna el. Az akkord után a Qiankun Erszény hátraesett a földön. Mintha semmi sem történt volna, Wei WuXian folytatta a játékot. Lan WangJi csuklói ellazultak. A Nyugalom dallamát követve a guqin játéka ismét ellágyult és fokozatosan összefonódott a fuvolazenével.

A dal véget ért és a Qiiankun Erszény végre eredeti méretére zsugorodott össze, moccanatlanul. Wei WuXian visszatűzte a fuvolát az övébe.

- Ebben a néhány napban még sosem volt ilyen türelmetlen korábban. Mintha csak valami felpiszkálta volna.

Lan WangJi bólintott és felé fordult.

- Valami rajtad.

Wei WuXian azonnal végignézett magán. Csak egyetlen dolog különbözött ma rajta - az Átokbélyeg, mely Jin Lingről vándorolt át rá.

Jin Ling a Xinglu Gerinc kőhalmaiban szerezte az Átokbélyeget. Látván, hogy a szellemkéz milyen erősen reagált rá, ez csak azt jelenthette, hogy…

Wei WuXian:

- Úgy érted, hogy testének egy másik darabja a Nie Szekta kardcsarnokának falai közt lehet?

A következő reggelen megint útra keltek a Xinglu Gerince irányába.

Az előző napon Nie HuaiSangot nyakon csípték és mindent kénytelen volt bevallani. Az éjszaka folyamán magához szólította a szekta minden megbízható növendékét, hogy takarítsák el a rendetlenséget, amit a behatolók okoztak. Amikor Wei WuXian és Lan WangJi megérkezett, már betömte azt a falrészt, ahonnan Wei WuXian kiásta Jin Linget és egy új holttestet helyezett bele. Megszemlélve a frissen felhúzott kőtéglákat, Niei HuauSang letörölt némi izzadtságot a homlokáról. De amint megfordult, lábai majdnem kiszaladtak alóla. Erőltetett mosoly terült el az arcán.

- HanGuang-Jun… és te…

Wei WuXian integetett vigyorgás közben.

- Nie Szekta Vezető, építed a falakat?

Nie HuaiSang zsebkendőjével felitatta az izzadtságot, olyan erősen dörgölve a bőrét, hogy kis híján lenyúzta.

- Igen, igen…

Wei WuXian hangja jó nagy adag együttérzéssel, lehelletnyit félénken szólt.

- Elnézést. Igazán sajnálom a kényelmetlenséget, de ezután alighanem megint fel kell építened a falat.

Nie HuaiSang:

- Igen, igen… Mi van?! Várj!

Még mielőtt befejezhette volna a mondatot, Bichen kihussant hüvelyéből. Nie HuaiSang szájtátva nézte ahogy a téglafal, melyet pár pillanattal ezelőtt javított meg, ismét szétreped.

A rombolás mindig is egyszerűbb munka volt, mint a helyreállítás. Wei WuXian sebessége, mellyel a téglákat feszegette ki, a sokszorosa volt annak, mint a téglák berakása. Nie HuaiSang remegett és szorosan markolta legyezőjét, olyannyira aggódott, hogy majdnem könnyekben tört ki. Ennek ellenére, mivel HanGuang-Jun féloldalt állt és semmit nem mondott, ő sem mert szólni. Miután Lan WangJi tömören elmagyarázta neki a helyzetet, azonnal átkozni kezdte a mennyet és a földet.

- Képtelenség! Teljes képtelenség! A kardcsarnok hullái mind egészben vannak, megvan minden végtagjuk. Lehetetlen, hogy kar nélküli férfi holtteste legyen köztük. Ha nem hiszel nekem, én magam szedem szét a falat veled és bebizonyítom az ártatlanságom. De utána neked kell visszarakni mindet, amilyen gyorsan csak lehet, késlekedés nélkül. Végülis ez mégis csak őseink temetkezési helye…

A Nie Szekta néhány növendéke is segédkezni kezdett. Most, hogy mások végezték a munkát, Wei WuXian visszavonult és félreállt, várva az eredményekre. Egy óra elteltével szinte minden téglát kibontottak azon a falon, ahová Jin Ling volt temetve. Néhány növendék arcmaszkot tett fel, mások különleges, vörös színű pirulákat nyeltek, hogy a lehelletük és az emberi energia ne idézze elő a holtak átváltozását. A fekete földből időnként kinyúlt egy hanuszínű kéz vagy egy erekkel átszőtt láb, s mindent összegubancolódott, piszkos hajszálak borítottak. Minden egyes férfi holttestet sietősen megtisztogattak és sorba rendezték őket a földön.

A hullák mindenféle méretben és formában érkeztek – néhányan már csontvázként, néhány a rothadás különböző állapotában, néhányan még egész frissen. Mindegyiküknek megvolt azonban minden testrésze. Egyetlen olyan férfi holttestre sem akadtak, amelyiknek hiányzott volna a bal karja.

Nie HuaiSang óvatosan megszólalt.

- Elég szétszedni ezt az egy falat, ugye? Többet nem kell lebontani? Valószínűleg nem, ugye?

Valóban elég volt. A Jin Ling testére került Átokbélyeg különösen sötét színű volt, így a lény, mely okozta, minden bizonnyal a közelében volt eltemetve, és a hatótávolság nem terjedhetett túl ezen a falon. Wei WuXian leguggolt a hullák sora mellé. Miután fontolgatta egy darabig, Lan WangJihez fordult.

- Nem kellene elővennünk a Qiankun Erszényt?

Nem tűnt olyan rossz ötletnek kivenni a bal kart a Qiankun Erszényből és hagyni, hogy maga azonosítsa be a saját testét. De mivel túl közel voltak a többi végtagok, nehéz volt nem felizgatni és ezzel még rosszabb helyzetet előidézni. Továbbá, a sötét energia túltengésének köszönhetően ezen a különleges helyen a veszély szintje megsokszorozódott. Épp ezért választották azt, hogy nappal térnek vissza ide. Wei WuXian megcsóválta a fejét, és arra gondolt: Ez nem jelenti azt, hogy a kar nem férfihoz tartozik, ugye? Nem, az lehetetlen. Meg tudom mondani első ránézésre, hogy egy kar férfié vagy nőé-e… Akkor azt jelentené, hogy a tulajdonosnak három karja van?!
Épp amikor nevetni készült saját gondolatán, Lan WangJi megszólalt.

- A lábak.

Emlékeztetésére Wei WuXiannak végre eszébe jutott. Elsiklott a tény mellett, hogy az Átokbélyeg nem terjedt tovább a lábánál. Gyorsan felszólította őket:

- Vegyétek le a nadrágokat! Vegyétek le a nadrágokat!

Nie HuaiSang halálra döbbent.

- Hogy mondhatsz ilyen szégyenletes dolgot HanGuang-Jun előtt?

- Hogy lenne már szégyenletes? – válaszolta Wei WuXian. – Különben is, mind férfiak vagyunk. Segítsetek nekem leszedni mindegyik hulla nadrágját! Csak a férfi hullákét! Ennek semmi köze a nőkhöz.

Miközben beszélt, már nyúlt is a holttestek selyemöveit megoldozni. Ez a nap igazán szerencsétlennek bizonyult Nie HuaiSang számára. Egyáltalán nem számított arra, hogy miután előző nap mindent bevallott, ma ősei kardcsarnokában kell hullákat vetkőztetnie. Mi több, férfi hullákat. Könnyes arcal arra gondolt, hogy miután meghal, minden bizonnyal a QingheNie Szekta összes őse végig fogja pofozni és olyan verést kap, hogy még újjászületése után is nyomorék lesz. Szerencsére Wei WuXian mozdulatát megakadályozta Lan WangJi. Amint Nie HuaiSang épp hálálkodni kezdett volna, mennyire érdemes a HanGuang-Jun titulusra, hallotta, hogy megszólal:

- Megcsinálom én.

Wei WuXian:

- Te fogod csinálni? Tényleg?

Lan WangJi szemöldökének végei látszólag finoman megrándultak, mintha visszatartott volna valamit. Megismételte:

- Ne mozdulj. Megcsinálom.

Ez mind között a legnagyobb sokk volt, amint Nie HuaiSang aznap átélt.

Természetesen Lan WangJi nem a kezeivel gondolta lehúzni a hullák nadrágait. Egyszerűen Bichent használta, és finoman átmetszette vele a holttestek ruházatát, felfedve alatta a bőrt. Néhány hulla esetében még erre sem volt szükség, mivel ruházatuk már így is rongyokban lógott. Néhány pillanattal később megszólalt:

- Megtaláltam.

Mindenki azonnal a fold felé fordította tekintetét- A Lan WangJi fehér csizmái mellett heverő holttest mindkét combján két világos, kör alakú heg látszott. Hússzínű fonal öltéseivel volt összevarrva. A bőr színe az öltések alatt és fölött halványan eltért. Látnivalóan a lábak és a hulla felsőteste nem ugyanahhoz a személyhez tartozott.

Ezt a pár lábat úgy varrta oda valaki!

Nie HuaiSang már így sem tudott szólni a döbbenettől.

- Ki válogatja ki a holttesteket, melyeket a Nie Szekta a kardcsarnokban felhasznál? – tudakolta Wei WuXian.

Nie HuaiSang üveges tekintettel válaszolt.

- Általában az előző szekta vezetők válogatták és raktározták őket, mikor még éltek. A bátyám fiatalon meghalt. Nem volt neki elég, így én is segítettem neki néhányat összeválogatni… Azokat a hullákat tartottam meg, amelyeknek minden végtagjuk megvolt. Semmi mást nem tudok…

Lehetetlen volt kiszedni belőle, ki csempészhette ide a holttestet. Számos gyanúsított akadt azon közül, akik a Nie Szekta növendékeinek rendelkezésére bocsátották a hullákat. Valószínű volt, hogy a teljes igazságra csak akkor derül fény, ha minden testrészt megtaláltak és összetették mind a hulla, mind a lélek darabjait.

Miután végül sikerült szétválasztaniuk a lábakat a férfi hulla felsőtestétől, Wei WuXian elrakta őket egy másik Qiankun Erszénybe, miközben Lan WangJinak azt mondta:

- Úgy látszik, drága barátunkat feldarabolták. És nemcsak ez, de darabjait szétszórták mindenfelé – egy itt, egy ott. Mégis, mennyi gyűlöletet táplált gyilkosa az irányában? Csak reménykedhetünk benne, hogy a darabok nem túl aprók.

Bár Nie HuaiSang viszláttal köszönt nekik, mikor végül elmentek, rémült arcáról biztosra lehetett venni, hogy valószínűleg az életben még egyszer nem akarja látni őket. A páros elhagyta a Xinglu Gerincét és visszatért a fogadóba. Miután viszonylag biztonságos helyre értek, elővették mindhárom végtagot, s elkezdték megvizsgálni őket. Mint ahogyan gyanították, a lábak pontosan olyan színűek voltak, mint a levágott kar. Amint a végtagok egymás közelébe kerültek, erős reakciót mutattak, folyamatosan remegve, mintha csak csatlakozni akartak volna egymáshoz. De az erőfeszítés hiábavaló maradt, hiszen hiányzott közülük a törzs. Biztosra vehették, hogy a végtagok mind egy személyhez tartoztak.

Attól a ténytől eltekintve, hogy a hulla magas felépítésű férfi volt hosszú végtagokkal, izmos testtel és magas szintű harcművész jártassággal, semmi mást nem tudtak a rejtélyes holttestről. Szerencsére a szellemkéz hamarosan új irányt mutatott, amit követniük kellett: délnyugatot.

Az útmutatásnak engedelmeskedve Wei WuXian és Lan WangJi Yueyang felé vette útját.