VI. Megelégedettség
Wei WuXian hason feküdt egész éjjel. Az éjszaka első felét azzal töltötte, hogy azon gondolkodott, mi a fene történhetett Lan WangJivel az utóbbi évek alatt, és csak a második felében szundított el. Amikor a következő reggelen kinyitotta a szemét, Lan WangJinak már nyoma veszett. Másfelől azonban illedelmesen elrendezve feküdt az ágyon, karjai a teste két oldalán.
Wei WuXian azonnal ledobta magáról a takarót, ami beborította. Jobb kezének ujjaival a hajába túrt. A rémület és képtelenség megmagyarázhatatlan érzését még mindig nem tudta kitörölni elméjéből.
Ugyanekkor két koppantás hallatszott a dzsingshi faajtaján. Lan SiZhui hangja szólt kívülről:
- Fiatal Mo Mester? Ébren vagy?
Wei WuXian:
- Miért szólítasz ilyen korán reggel?!
Lan SiZhui:
- K...korán? ... De már kilenc van.
A Lan Szekta tagjai ötkor keltek és kilenckor feküdtek igen szisztematikusan. Wei WuXian azonban kilenckor kelt és egykor feküdt hasonlóan szisztematikusan, éppen négy órás csúszásban a Lan Szektához képest. Mivel az oldalán feküdt fele éjszaka, mind dereka, mind háta sajgott. Őszintén mondta:
- Nem tudok felkelni.
Lan SiZhui:
- Öööö... ezúttal mi a gond?
Wei WuXian:
- Mi a gond? A szektád HanGuang-Junja jól elbánt velem.
Lan JingYi mérges hangja is megszólalt.
- Ha folytatod az efféle badarságot, megfizetsz érte. Gyere elő!
Wei WuXian úgy beszélt, mintha megbántódott volna.
- Igazán! Egész éjjelre elintézett. Nem tudok kimenni. Nincs hozzá arcom, hogy bárki lásson.
A két ifjú döbbenten bámult egymásra az ajtó túloldalán. Az emberek nem mentek csak úgy be HanGuang-Jun lakhelyére engedély nélkül, így nem tudtak csak úgy berontani érte és kivonszolni. Lan JingYi őrjöngött.
- Nincs benned semmi szégyen! HanGuang-Jun nem vágott-köntösujjú! Elintézett téged? Több, mint hálás lennék, ha azt mesélnéd, te mint nem csináltál vele. Kelj fel! Vidd valahová azt a szamaradat és neveld meg! Olyan sok zajt csap!
Választott közlekedési eszközének említésére Wei WuXian gyorsan feltápászkodott.
- Mit csináltál az én Pici Almámmal? Hozzá ne érj! Fel fog rúgni.
- Milyen Pici Alma? - kérdezte Lan JingYi.
- A szamár! - így Wei WuXian. Amikor kilépett a dzsingshi ajtaján, elhessentette az ifjoncokat, hogy vezessék hátasához. Mezőn át vezetett az útjuk. A szamár ott volt, szünet nélkül bőgve valóban sok zajt csapott. Azért panaszkodott, mert füvet akart legelni, de körülötte a mezőn egy tucatnyi kerek, fehér pompon gyűjt köré, és nem tudott enni.
Wei WuXian elragadtatottan kiáltott fel.
- Mennyi nyúl! Gyorsan, gyorsan, tűzzük nyársra őket és kezdjük el sütni!
Lan JingYi fújtatott a méregtől.
- Az ölés tiltott Felhőzugban! Vedd rá, hogy hallgasson, most azonnal! A reggeli felolvasást végző tanítványok már többször kérték. Ha így folytatja, szörnyet halunk a sok szidástól!
Wei WuXian a szamárnak adta az almát, amit reggelire kapott. Ahogy várta, a szamár elcsendesedett, miközben az almán rágódott, fogait összeszorítva. Wei WuXian megvakargatta nyaka hátsó felét és közben az ifjaknál lévő belépőkártyákon tűnődött, majd a gombóc nyulakra mutatott szerte a földön.
- Tényleg nem süthetem meg őket? Ha megsütöm őket, el leszek kergetve a hegyről?
Mintha közvetlen veszéllyel nézett volna szembe, Lan JingYi sietett eltorlaszolni az utat Wei WuXian előtt szélesre tárt karokkal.
- Ezek HanGuang-Juné. Mi csak időnként segítünk neki gondozni őket. Ne merd őket megsütni!
Amikor Wei WuXian ezt meghallotta, olyan erős nevetés fogta el, hogy kis híján a földre tottyant. Azt gondolta: Micsoda érdekes személy ez a Lan Zhan! A múltban nemhogy nem akarta elfogadni őket, amikor minden viszonzás nélkül felajánlottam neki őket, de most már titokban egy teljes nyúlcsordát nevelget. És még azt mondta, nem akarja őket. Kit akart átverni? Lefogadom, hogy tulajdonképp szereti ezeket a kis, fehér maszatokat. HanGuang-Jun komoly arcot vágva, miközben egy nyulat tart a kezében. Istenem, mindjárt belehalok...
Amikor azonban eszébe jutott múlt éjjeli helyzete Lan WangJi tetején heverve, egyből abbahagyta a nevetést.
Hirtelen harang kongását hallották Felhőzug nyugati oldala felől.
Ezek a harangok gyökeresen különböztek azoktól, amelyek az időt jelezték. Sietősen és erőszakosan szóltak, mintha egy őrült ütötte volna őket. Lan JingYi és Lan SiZhui arca egyszerre elváltozott, abbahagyták vele a bolondozást, és egyszerre elindultak a harang irányába. Wei WuXian tudta, hogy valami baj van, és sebesen követte őket.
A hang az őrtoronyból jött.
Az őrtorony neve mingshi (1) volt. A Lan Szekta itt szokott lelkeket idézni, falai különleges anyagból készültek és varázsigék voltak felvésve rájuk. Ha az őrtorony harangja magától megszólalt, az csak egy dolgot jelenthetett: hogy baleset történt belül az idéző rituálét végző emberekkel.
(1) Mingshi szó szerint annyit tesz: "a sötétség/a gonosz szobája."
Az őrtornyon kívül egyre több és több Lan Szekta-béli növendék verődött össze, de senki nem mert bemenni alapos megfontolás nélkül. A mingshi ajtaja fekete volt és fából készült. Szorosra volt zárva, és csak belülről lehetett kinyitni. Nem volt ugyan túl nehéz erőszakosan lerombolni kívülről, de ugyanakkor ez tilos volt. Különösen ijesztő volt, hogy baleset történt a szellemidéző rituálé során, mivel senki sem tudta, milyen lényt idéztek vagy mi történne, ha valaki betörné az ajtót. És amióta a mingshi megépült, szinte nem volt olyan eset, hogy az idézés kudarcot vallott volna. Ezért még jobban aggasztott mindenkit.
Látván, hogy Lan WangJi nem került elő, Wei WuXiannak baljós érzése támadt. Ha Lan WangJi még mindig Felhőzugban tartózkodott, azonnal oda kellett volna sietnie, amint meghallotta a vészriadót, hacsak... A fekete ajtó hirtelen hangos csattanással kivágódott. Egy fehér ruhás növendék rohant ki rajta, támolyogva, tántorogva.
Mivel lábai ingatagok voltak, azonnal legurult a lépcsőn, amint kilépett az ajtón. A mingshi ajtaja azonnal ismét bezárult, mintha valaki dühösen bevágta volna.
A bámészkodók gyorsan felsegítették a növendéket. Miután felkelt, azonnal ismét el is vágódott, arcán irányíthatatlanul záporoztak a könnyek. Belekapaszkodott az őt körülvevő emberekbe.
- Kellett volna... nem kellett volna megidéznünk...
Wei WuXian egyszeriben megragadta a karját, és halk hangon kérdezte:
- Melyik lény szellemét idéztétek meg? Ki van még odabenn? Hol van HanGuang-Jun?
Úgy tűnt, a növendéknek nehezére esett a légzés.
- HanGuang-Jun mondta, hogy fussak...
Mielőtt még befejezhette volna a mondatot, sötétvörös vér tódult ki orrán és száján. Wei WuXian Lan SiZhui karjaiba lökte. A sietve megfaragott bambuszfuvolával a derekán felment a lépcsőkön pár lépésnyit. Megrúgta a mingshi ajtaját és megparancsolta:
- Tárulj!
A minghsi ajtaja azonnal utat engedett, mintha tátongó szájjal, vadul nevetett volna. Wei WuXian egy villanással bent termett, az ajtó pedig szorosra zárult mögötte. Néhány növendék döbbenten megpróbálta követni, de az ajtót nem tudták többé kinyitni, bárhogy próbálkoztak. Egy vendég növendék futott oda, döbbenet és harag keveredett az arcán, úgy bukott ki belőle:
- Ki az ördög volt ez?!
Lan SiZhui feltámogatta a másik növendéket és összeszorított fogain keresztül sziszegte:
- ... Gyere és segíts nekem előbb! Vérzik a qiqiaója! (2)
(2) A qiqiao a fej hét nyílását jelenti, melyek a szemek, az orrlyukak, a fülek, és a száj.
Amint belépett a mingshibe, Wei WuXian sötét energia örvénylését érzékelte.
A sötét energia olybá festett, mintha neheztelés, harag és gőg keveréke lett volna, szinte látható volt az emberi szem számára. Ha valakit körbeölelt, annak mellkasát fájdalmasan szorította össze. A mingshi belseje nagyjából tíz méter széles és ugyanolyan hosszú volt. Sarkaiban emberek hevertek mozdulatlanul a földön. Az idézés tárgya egy földre festett varázskörben volt a közepén.
Nem volt az más, mint egy kar - az, amit Mo faluból hoztak magukkal!
A földön állt, egyenesen, mint a cövek, azon a végén, ahol a vágás volt. Négy ujja ökölbe szorult, mutatóujja azonban az ég felé meredt, mintha vádlón mutatna valakire. A mingshit megtöltő sötét energia egyenleges árama ebből áradt.
Mindenki, aki részt vett a szellemidéző rituáléban, már vagy elfutott, vagy elájult. Lan WangJi volt az egyetlen, ki még mindig tökéletes tartásban ült a fő poszton, a keleti oldalon.
Egy guqin feküdt az oldalánál. Bár kezét nem tartotta a húrokon, azok maguktól tovább vibráltak. Úgy tűnt, mélyen gondolataiba merül vagy hallgatózik, csak akkor emelte meg fejét, mikor érzékelte, hogy valaki belépett.
Mivel Lan WangJi arca mindig higgadt volt, Wei WuXiannak fogalma sem volt róla, mire gondolhatptt. Lan QiRen, aki eredetileg a mingshi egyik területéért volt felelős, összerogyva és eszméletlenül feküdt oldalt, qiqiaójából vér dőlt, akár a növendéknek, aki elmenekült. Wei WuXian elfoglalta pozícióját, körbefordulva és nyugat felé lépve, Lan WangJival szemben. Elővette övére tűzött bambuszfuvoláját és ajkaihoz emelte.
A Mo faluban töltött éjszaka alatt Wei WuXian először füttyel próbálta eltéríteni a kart, majd Lan WangJi támadt rá a guqin hangjaival. Pusztán akkor fojtották el, amikor szándéktalanul is együttműködtek. Lan WangJi a szemébe nézett, a megértés felderengett az arcán. Amint felemelte jöbb kezét, dallam csordult le a guqinról. Wei WuXian gyorsan csatlakozott fuvolajátékával.
A dalnak, melyet játszottak, "Szólítás" volt a címe. Egy holttestet, egy holttest részét, vagy egy elhunyt személy szerettt tárgyát médiumként használta ahhoz, hogy a szellem kövesse a dallamot. Legtöbbször csupán egy részletére volt szükség, hogy a szellem megjelenjen a varázskörön belül. De a dal már majdnem végetért, és még mindig nem jelent meg egyetlen lény sem.
A kar ingerültnek tűnt, vénái láthatóan rángatóztak. A légnyomás mintha rájuk nehezedett volna. Ha bárki más őrizte volna a nyugati oldalát, már rég elbuktak volna, s úgy végezték volna, mint Lan QiRen, vérző qiqaóval. Wei WuXian titokban megdöbbent. Szinte lehetetlen volt, hogy Lan WangJi és az ő közös Szólítása nem idézze meg a szellemet, hacsak... Hacsak a holt lelkét holttestével együtt darabokra nem tépték!
Úgy tűnt, hogy a jóember halála még annál is rosszabb volt, mint az övé. Bár az ő testét is darabokra szakították, legalább a lelke egyben maradt.
Mivel a Szólítás nem működött, Lan WangJi ujjai áthelyeződtek, és egy másik dallamot kezdett játszani.
Ennek a dalnak nyugodt melódiája volt, különbözött az előző vészjósló, kérdő tónusától. A címe "Nyugalom" volt. Mivel mindkét dal jól ismert volt a harcművész világban, nem volt feltűnő, ha bárki tudja, hogyan kell őket játszani, így Wei WuXian csatlakozott hozzá.
A YiLing Pátriárka szellemfuvolája, Chenqing (3) messze földön ismert volt. Most azonban, ezzel a bambuszfuvolával a kezében szándékosan sok hibával telten játszott, s kevés levegővel, egészen addig, hogy szívtépő volt hallgatni. Lan WangJi feltehetőleg soha nem játszott még együtt ilyen borzalmasan tehetségtelen valakivel. Egy idő után nem is volt képes úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és felemelte fejét, kifejezéstelen tekintete Wei WuXianra tapadt.
(3) Nevének jelentése nagyjából: "kijelenteni/megmagyarázni az okokat/érzelmeket".
Wei WuXian vastag bőrt növesztett, és úgy tett, mint aki semmit nem vett észre, dallama egyre merészebb lett. Amint megfordult, hogy folytassa a fuvolajátékot, valami különös történt mögötte. Odafordult, és megdöbbent a látványtól. Lan QiRen, ki rég eszméletét vesztette, egyenes derékkal felült. Remegő kézzel mutatott Wei WuXianra, arcát vér és gyilkos düh színezte, és rekedt hangon kiáltotta:
- Hagyd abba a játékot! Ki innen! Ki innen azonnal! Hagyd...
Még mielőtt megmondhatta volna, mint hagyjon még abba, jó adag vért köpött fel, s visszahanyatlott ugyanarra a helyre, ismét mély eszméletvesztésbe süllyedve.
Lan WangJi:
- ...
Wei WuXian szája tátva maradt.
Tudta, mi következett volna a "hagyd" után. - Hagyd abba a játékot! Hagyd abba a duettet! Hagyd abba a kedvenc növendék, WangJi guqin dallamának megfertőzését!
A guqin és a fuvola kettőse gyakorlatilag annyira felingerelte QiRent, hogy magához tért, majd ismét elájult. Ez biztos jele volt annak, milyen rémesen hangzott...
De még ennek ellenére is a kar fokozatosan lankadt a guqin és a fuvola egyesített nyomása alatt. Bár rosszul hangzik, mit sem számít, míg működik, gondolta Wei WuXian szégyentelenül.
Amint a guqin utolsó hangja is elhalt, a mingshi ajtaja felpattant, és napfény ömlött be rajta. Az őrtorony riadója feltehetőleg elhallgatott. A mingshit körülvevő növendékek mind beözönlöttek, hangjuk HanGuang-Junt szólongatta.
Lan WangJi erősen rányomta kezét a guqinra, hogy elfojtsa a húrok vibrálásának maradék hangját, majd Lan QiRenhez lépkedett, hogy megnézze a pulzusát. Nyugodtsága hatására az emberek maradéka is hamarosan lecsillapodott. Az idősebbek egymás mellé fektették a vérző testeket a padlón és kezelésbe vették őket. Miközben tűket és orvosságokat alkalmaztak, a növendékek egy másik csoportja hatalmas harangot cipelt oda azzal a szándékkal, hogy belsejébe zárják a kart. Bár az egész helység nyüzsgött, minden rendben ment a maga útján. Mindenki halkan suttogott, senki sem csapott túl nagy zajt.
Néhányan aggodalmaskodni kezdtek:
- HanGuang-Jun, sem az elixírek, sem az akupunktúra nem működik. Mit tegyünk?
Három ujját még mindig Lan QiRen csuklóján tartva Lan WangJi néma maradt. Lan QiRen ezidáig legalább nyolcszáz, ha nem ezer szellemidéző ceremóniát vezetett. Természetesen nem kevés ádáz szellem akadt közöttül. Tekintve, hogy még ő is megsérült, világos volt, hogy ennek a szellemkéznek az ártó energiája kiszámíthatatlanul erős volt.
Wei WuXian visszatűzte a bambuszfuvolát az övébe. Letelepedett a bronzharang mellé és finoman végigsimította annak feliratait. Miközben gondolkodott, hirtelen levert arckifejezést pillantott meg Lan SiZhui arcán.
- Mi a baj?
Lan SiZhui már tisztában volt azzal, hogy nem lehetett átlagos személy. Némi habozás után halkan suttogta:
- Csak annyi, hogy kissé bűntudatom van.
- Bűntudat, miért? - kérdezte Wei WuXian.
Lan SiZhui:
- A kar értünk jött.
Wei WuXian elmosolyodott.
- Honnan tudod?
Lan SiZhui:
A Szellem Vonzó Zászlók különböző szintjeit különböző módokon rajzolják és különböző mértékű hatalmat tárolnak. A szellem-vonzó zászlók, melyeket Mo faluban rajzoltunk, csak huszonöt, vagy maximum száz méteres hatótávolságon belül működtek. Ennek a szellemkéznek igen erős az ölésre való késztetése, emberi húsból és csontból táplálkozik. Ha már a kezdetektől a hatókörön belül lett volna, ezzel a mértékű rosszindulattal, Mo falu már rég vérfürdő színtere lett volna. De mivel azután jelent meg, hogy mi megérkeztünk... Ez azt jelenti, hogy szándékosan lett oda téve akkor, valaki gonosz szándékú ember által.
- Az érvelésed meglehetősen helytálló - válaszolt Wei WuXian. Kiváló elemzést adtál.
Lan SiZhui lehajtotta a fejét.
- Amennyiben ez így van, akkor... akkor felelősséggel tartozunk a Mo faluban elvesztett lelkekért. És most Lan QiRent és a többieket is belekevertük az egészbe...
Egy percnyi csend után Wei WuXian megveregette a vállát.
- Nem ti vagytok a felelősek, hanem az a személy, aki elszabadította a szellemkezet. Ezen a világon van néhány olyan dolog, amit lehetetlen irányítani.
A másik oldalon Lan WangJi elhúzta a kezét. A Lan Szekta tagjai siettek hozzá érdeklődni:
- HanGuang-Jun, mit tegyünk?
- Vissza kell követni a forrásáig - válaszolta Lan WangJi.
Wei WuXian:
- Helyes. Ha visszakövetjük a forrásáig, és megtaláljuk a szellemkéz holttestének többi részét, megértjük, kicsoda ő valójában, akkor bizonyára természetes módon kínálkozik valami út a megmentésére.
Bár Lan JingYi már tudta, hogy egyértelműen nem volt holdkóros, mégis önkéntelenül bíráló hangnemet ütött meg.
- Ahogy mondod, olyan egyszerű. A szellemidézés nem működött, és ezt a nagy felfordulást okozta. Hogyan tudnánk megtalálni?
- Északnyugatra - jelentette ki Lan WangJi.
Lan SiZhui elámult.
- Északnyugatra? HanGuang-Jun, miért észak- nyugat?
Wei WuXian:
- Hát nem mutatta már meg nektek?
Lan JingYi elbizonytalanodott.
- Megmutatta? Ki? Ki mutatta meg? HanGuang-Jun ugyan nem.
- Az - szólt Wei WuXian.
Az emberek hirtelen ráébredtek, hogy egyenesen a szellemkézre mutat!
A kar állhatatosan egyetlen irányba mutatott. Amikor valaki elfordította, makacsul visszafordult, amerre eredetileg állt. Még egyikük sem látott soha hasonlót, s mindannyian megdöbbentek.
- Az? – dadogta Lan JingYi. - Mire… mire mutat?!
- Mi másra mutatna? – válaszolta Wei WuXian. – Vagy a holttest többi része felé, vagy a gyilkosra, aki ezt tette vele.
Mikor ezt meghallotta az a néhány ifjú, aki az északnyugati irányban állt, minél feltűnésmentesebben igyekezett arrébb állni. Lan WangJi rápillantott Wei WuXianra, lassan felemelkedett, és utasította a növendékeket:
- Viseljétek gondját a nagybátyámnak!
Bólintottak.
- Rendben. Utazni fogsz?
Lan WangJi halványan bólintott. Wei WuXian titokban már mögé araszolt, s hangosan, vidáman megjegyezte, mintha csak magában beszélne.
- Igen, igen, igen, végre lejutunk a hegyről és megszökünk együtt!
A többiek, úgy festett, nem képesek egy percig sem tovább nézni a jelenetet. Az idősebb növendékek arckifejetése különösképp ijesztő volt, a fiúk már jobban hozzászoktak. Lan QiRen arca mintha megint eltorzult volna, amint eszméletlenül hevert a földön. A növendékek azt gondolták: Még néhány szót szól, és Lan úr megint annyira megdühödik, hogy feléled…
Amikor neves klánok harcművészei együtt indultak éjjeli vadászatra, legtöbbször tömegek kísérték őket, mintha csak felvonulást tartanának. Lan WangJi azonban jobban szeretett egyedül menni. Ez a kar nagyon furcsa volt, még ártana másoknak, ha nem bánna vele elég elővigyázatosan. Épp ezért a szekta egyetlen más növendékét sem vitte magával, egyedül Wei WuXian tartott vele, akin gondosan rajta tartotta a szemét.
Wei WuXian eredetileg meg akart szökni tőle, miközben útjuk lefelé vezetett a hegyről. De bár számos alkalommal próbált meg elfutni, mindig úgy végződött a helyzet, hogy Lan WangJi a gallérjánál fogva cipelte vissza. Éjjelente viszont állhatatosan bemászott Lan WangJi ágyába, azzal a szándékkal, hogy a másik majd megundorodik tőle, és karddal a kezében kidobja. Mindezek ellenére, akármekkora kalamajkát próbált csapni, Lan WangJi szilárdan helytállt. Ahányszor Wei WuXian betekergőzött a takarójába, egy könnyed ütéssel egész testét elzsibbasztotta, majd egy másik adag takaróba bugyolálta illő testhelyzetben, és úgy maradt hajnalig. Wei WuXian mindannyiszor vesztett vele szemben, és rendszeresen panaszkodott elmerevedett tagjairól, amikor felébredt. Önkéntelenül is azt gondolta: Most, hogy felnőtt, még kevésbé szórakoztató, mint korábban. A múltban mindig szégyenlőssé vált, ahányszor csak ugrattam, nem is említvén, milyen szórakoztató módon tette. De most nem csak rendületlen marad, bármi történjék is, de még azt is megtanulta, hogy tud visszatámadni. Hogy lehetséges ez?!
A bal kar útmutatását követve északnyugat felé igyekeztek. Minden nap előadták együtt a Nyugalmat, hogy ideiglenesen lecsillapítsák dühét és ölési kedvét. Amint Qinghe mellett haladtak el, a kar helyzete, mely az irányt mutatta nekik, egyszeriben megváltozott. Mutatóujja begörbült és kézfeje öklöt formázott.
Ezt azt jelentette, hogy pontosan erre a környékre mutatott eddig.
Miközben utaztak, kérdezősködtek, s így jutottak el egy Qinghe-béli kisvárosba. Nappal volt. Az utcák siető emberekkel voltak tele. Wei WuXian Lan WangJi mögött trappolt, mikor hirtelen kozmetikumok szúrós szaga árasztotta el orrát.
Mivel hozzászokott Lan WangJi finom szantálfa illatához, Wei WuXian azonnal összerándult az erős szagtól. Felkiáltott:
- Te mit árulsz? Minek van ilyen szaga?
A szag egy sarlatántól jött, aki harcművész köntöst hordott, s egész arca a csaló látszatát keltette. Egy ládika volt nála, melyből adogatott el tárgyakat. Mikor látta, hogy valaki érdeklődik, felragyogott az arca.
- Mindenem van! Olcsó és jóféle rúzs és púder! Fiatal Mester, vess ide egy pillantást!
Wei WuXian:
- Persze, megnézem.
- A feleségednek lesz? – kérdezte a sarlatán.
- Magamnak – válaszolta Wei WiXuan vigyorogva.
A sarlatán arcára ráfagyott a mosoly, s azt gondolta magában: Viccelődsz velem? De mielőtt elveszthette volna a nyugalmát, egy másik fiatalember is sarkon fordult és odalépett. Érzelemmentes arcal szólalt meg tehát:
- Ne zaklass másokat, ha nem akarsz vásárolni.
Ez a férfi kivételesen jóképű volt, köntöse és homlokszalagja fehérebb, mint a hó. Szemei világosak voltak, övéről hosszú kard csüngött. Mivel a sarlatán harcművésznek adta ki magát, tudott egy keveset a harcművész világról. Amint felismerte a Lan Szekta motívumát, nem mert bajt keverni, és inkább elfutott, magával víve a ládikát. Wei WuXian utána kiáltott:
- Hova szaladsz? Tényleg vásárolni akartam!
- Van pénzed? – kérdezte Lan WangJi.
- Ha nincs, te majd adhatsz – válaszolta Wei WuXian. Beszéd közben kinyújtotta a kezét. Nem igazán várta, hogy bármi is beleakad, de egy pillanattal később finoman kidolgozott, nehéz erszénnyel tele húzta vissza.
Egyáltalán nem olyan holminak tűnt, mint amit Lan WangJi magánál hordana. De az elmúlt pár nap során Lan WangJi rengeteg olyan dolgot művelt, amit WeiWuXian elképzelni sem tudott volna róla. Ezért nem is csodálkozott rajta, hanem egyszeriben eltette az erszényt. Mint remélte, bármit megkaphatott Lan WangJitól, amit csak akart, s a másik még csak nem is elégedetlenkedett. Ha nem lett volna némi ismerete Lan WangJi személyes becsületességéről és arról, milyen jó volt HanGuang-Jun hírneve, még fel is merült volna benne a gyanú, hogy Lan WangJi és Mo XuanYu valamiféle szerencsétlen, zavaros viszonyt folytatott egymással.
Mert ugyan mi másért tűrné Lan WangJi mindezt, még akkor is, ha ő mindent elkövet, amit csak tud?!
Miután továbbsietett, Wei WuXian egyszer csak hátrafordult, bár nem állt szándékában. Lan WangJi mögötte állt, még mindig ugyanazon a helyen, mereven bámulva rá.
Wei WuXian önkéntelenül lelassította a lépteit.
Nem tudta, miért, de halványan úgy érezte, nem kellene annyira rohannia és így maga mögött hagynia Lan WangJit.
Ekkor azonban az utca oldaláról kiáltás hangzott.
- A YiLing Pátriárka, öt érme egyért, tíz érme háromért!
Wei WuXian:
- Hogy kicsoda?!
Odasietett megnézni, mit árulnak, s jutalmul ismét a harcművész imitátort pillantotta meg. Elpakolta a rossz minőségű rúzsokat és púdereket, és most egy csomó papírt tartott a kezében, melyek még gonoszabban kinéző figurákat, mint a Kapuk Őrei. (4)
(4) A Kapuk Őrei a lakhelyek bejáratait őrzik. A kínai holdév kezdetén különös előszerettel teszik ki képmásaikat az ajtókra, hogy távol tartsák vele a rossz szellemeket.
- Öt érme egyért, tíz érme háromért - olyan olcsó, hogy szinte ingyen adom! Hármat javaslok, egyet az ajtóra, egyet a csarnokba, az utolsót pedig ragaszd hálószobád falára! Sűrű, hatalmas, gonosz energiája úgy hat, mint mikor méreg gyógyít mérget, biztos lehetsz benne, hogy semmiféle ártó lélek nem jut a közeledbe!
- Micsoda szégyentelen dicsekvés! – mondta Wei WuXian. Ha valóban olyan hatásos, tényleg öt érméért adnál egyet?!
- Már megint te vagy az? – válaszolta a sarlatán. – Ha meg akarod venni, vegyed; ha nem akarod megvenni, menj innen. A ötven érmét akarsz adni egyért, nekem az is jó.
Wei WuXian átlapozta "A YiLing Pátriárka Gonoszt Hatástalanító Arcképeinek” gyűjteményét. Egyáltalán nem tudta elfogadni, hogy ez a rémisztő arcú, púpos férfi ő maga lett volna.
Megpróbált tényekkel vitába szállni.
- Wei WuXian híres volt jó külsejéről. Mi ez a firkálmány?! Ha sosem láttad a szóban forgó személyt, inkább semmit se rajzolj. Félrevezeted az ifjabb nemzedéket.
Amint a sarlatán épp azon volt, hogy válaszoljon, Wei WuXian hirtelen szélfuvallatot érzett a háta mogul. Kitért oldalra.
Bár ő maga kikerülte a támadást, a sarlatán hanyatt vágódott, egyenesen neki a mellette lévő szélkeréknek. Néhány járókelő felsegítette, mások szétszóródott holmiját szedegették össze – teljes zűrzavar támadt. A sarlatán átkozódni szeretett volna, de amint látta, hogy aki belerúgott, nem volt más, mint egy tetőtől talpig csillogó, fiatal mester, ki vagy gazdag lehetett, vagy királyi család sarja, azonnal meghunyászkodott. Ahogy jobban megnézte, látta, hogy Hóban Tündöklő Szikra fehér bazsarózsavirágai vannak mellkasára hímezve, és minden harci kedvét elvesztette. Ennek ellenére nem tudta csak úgy elviselni, hogy minden ok nélkül felrúgták, és erőtlenül tudakolta:
- Miért rúgtál belém?
A fiatal mester természetesen Jin Ling volt. Összefont karral, fagyosan válaszolt.
- Beléd rúgni? Bárkinek, aki Wei WuXian nevét emlegetni meri előttem, a porban kellene térdepelnie hálálkodva azon, hogy nem ölöm meg. Te mégis az utca közepén ordibálsz. Meg akarsz halni?!
Wei WuXian nem számított rá, hogy Jin Linget itt találja, még kevésbé arra, hogy milyen gógösen viselkedik, s azt gondolta magában: Kíváncsi lennék, hogy lett ennek a gyereknek ilyen személyisége, ilyen kevés önuralommal és ennyi elleségeskedéssel. Örökölte apja és nagybátyja minden hibáját, és semmit sem mutat anyja erősségeiből. Ha sürgősen nem rázom helyre, minden bizonnyal súlyos veszteségek fogják érni a jövőben. Látván, hogy Jin Ling még mindig dühösnek tűnt és a földön fekvő ember felé igyekezett, Wei WuXian közbevágott:
- Jin Ling!
A sarlatán mukkanni sem mert, de szemei megteltek hálával. Jin Ling We WuXian felé fordult, szavai önelégülten csengtek.
- Te még mindig nem szöktél el? Akkor akár maradhatsz is.
- Haha - nevetett Wei WuXian. - Ki is volt az, aki a földre hasalt és nem tudott felkelni?
Jin Ling gúnyosan rámosolygott és megeresztett egy rövid füttyöt. Wei WuXian fel nem foghatta, mi végből, de kisvártatva valamiféle fenevad vakkantásai hallatszottak a távolból.
Amint megfordult, hogy megnézze, egy derékig érő, fekete szőrű lélekkutya (5) fordult ki a sarkon, és egyenesen felé száguldott. Egyre közelebbről és egyre hangosabbról hangzottak fel az utcán a félelem kiáltásai.
(5) Lélekkutyának nevezik azt a fajta kutyát, melyet speciális módon tréningeltek, s ezért már-már szinte emberi intelligenciával rendelkezik.
- Elszabadult egy veszett kutya!
Wei WuXian arca azonnal elváltozott, és villámgyorsan menekülni kezdett.
Mindig nehezére esett beismernie, de bár a YiLing Pátriárka közismerten legyőzhetetlen volt, azonnal elgyávult, amint kutyával került szembe. Nem tehetett róla. Amikor még gyerek volt, még mielőtt Jiang FengMian magához vette volna, az utcákon nőtt fel, és gyakorta kellett ádáz ebekkel megvívnia a vacsorájáért. Néhány harapás és üldözés után gyakorlatilag mindenféle kutyától rettegni kezdett, bármilyen kicsi volt is. Jiang Cheng sokszor kinevette érte. Ha elmondta volna mindezt másoknak, nem csak szégyelnie kellett volna magát, de szinte senki sem hit volna neki, és épp ezért gyakorlatilag senkinek nem volt róla tudomása. Wei WuXian szinte szörnyethalt a félelemtől. Amint meglátta maga előtt a magas, fehér alakot, torkaszakadtából kiabálni kezdett.
- Lan Zhan, ments meg!
Az üldözés közepette összetalálkozni Lan WangJival alaposan megdöbbentette Jin Linget. Ugyan miért mutatkozik ez a holdkóros már megint vele?! Lan WangJi komoly személyiség volt, soha nem csacsogott vagy tréfálkozott. Még a vele egykorú növendékek némelyike is ideges lett, amikor meglátta, nemhogy az ifjabbak. Megfélemlítő képessége meghaladta Lan QiRenét azokban a napokban. A kutya kemény kiképzést kapott. Más kutyáktól eltérően kiemelkedően intelligens volt. És mintha csak tudta volna, hogy ez előtt az ember előtt nem viselkedhet illetlenül, vonyított néhányszor, majd Jin Ling mögé bújt, farkát a lába közé húzva.
A fekete szőrű lélekkutya egy speciális fajta volt, melyet Jin GuangYao ajándékozott Jin Lingnek. Amikor más emberek meghallották, hogy LianFang-Zun ajándéka volt, nem merték megsérteni. Lan WangJi azonban nem volt “más ember”. Nem érdekelte, ki adta, vagy kinek a kutyája volt, mindegyiket ugyanolyan szigorúan kezelte. Mivel Jin Ling ráuszította kutyáját Wei WuXianra, s eközben kapta rajta Lan WangJi, elszorult a szíve. Mindennek vége. Egész biztosan kinyírja a lélekkutyát, amit oly sok gonddal nevelgettem, és még jól meg is ver!
Wei WuXian lebukott Lan WangJi karja alatt és mögé rejtőzött, mintha csak fel akarna mászni rá, mint valami póznára. Amikor érezte, hogy karok fonódnak köré, Lan WangJi megmerevedett. Jin Ling, kihasználva az alkalmat, még kettőt füttyentett, és elszelelt fekete szőrű lélekkutyájával együtt.
A sarlatán oldalt még mindig azon küzdött, hogy feltápászkodjon, nem tért még magához a sokkból.
- A világ erkölcsi romlása napról napra rosszabb. Milyen ijesztőek a jeles klánok növendékei manapság! Milyen ijesztőek!
Amikor Wei WuXian hallotta, hogy az ugatás eltávolodik, végül kimerészkedett Lan WangJi háta mogul. Kezeit összefonta a háta mögött és helyeselt, mintha mi sem történt volna.
- Úgy van. Napról napra rosszabb. A férfiak már nem ugyanolyanok, mint régen.
A sarlatán úgy pislogott rá, mintha megmentőjére nézett volna, és olyan sietve kezébe nyomta A YiLing Pártiárka Gonoszt Hatástalanító Arcképeit, mintha forró krumpli lenne.
- Öcsém, annyira köszönöm, amit értem tettél! Ezt ajándékba adom. Ha leereszted az árat és egyet adsz három érméért, még akkor is legalább háromszázat keresel rajta.
Lan WangJi megszemlélte a rémisztő arcú púpos képét és nem tett megjegyzést. Wei WuXian, látva, hogy ára egyre lejjebb és lejjebb száll, nem tudta, bosszankodjon vagy nevessen-e.
- Ezzel köszönöd meg? Ha tényleg meg akarod köszönni, inkább rajzold meg csinosabbra! … Állj meg, ne menj még sehova! Akarok valamit kérdezni tőled. Ha rendszeresen itt árulsz, hallottál valami különös eseményről? Láttál furcsa dolgokat?
- Különös esemény? – válaszolta a sarlatán. – Jó, hogy engem kérdeztel. Az év legnagyobb részében itt vagyok, s úgy ismernek engem, mint Qinghe mindentudóját. Miféle különös eseményeket keresel?
Wei WuXian:
- Például, gonosz szellemek kísértenek, holttestek vesztik végtagjaikat, egész klánok irtódnak ki…
- Nincs itt semmi ilyesmi – így a sarlatán - , de ha csak két mérfölddel tovább mész, van ott egy hegygerinc, a Xinglu. De azt ajánlom, ne menj arra.
- Miért? – kérdezte Wei WuXian.
- A Xinglu Gerincét Emberevő Gerincnek is nevezik. Szerinted miért?
- Aha, szóval van ott valami gonosz lény, ami embereket fal fel?
Mivel már legalább ezer, hasonló legendát hallott, és százával ölte a hasonlókat saját kezével, kissé unalmasnak találta a hírt. A sarlatán fel-fel csukló hangon erősködött.
- Úgy bizony! Azt mondják, hogy a gerinc erdejében van egy emberevő kastély, benne olyan szörnyetegekkel, amik élő emberekből táplálkoznak. A szörnyek bárkit felfalnak, aki bemerészkedik oda, még egy morzsa sem marad utána. Hullákat sem találtak soha, egyetlen egyszer sem! Ijesztő, ugye?
Nem csoda, hogy Jin Ling itt bukkant fel. Nem lévén képes elbánni a Dafan hegy lélekfaló istennőjével, biztosan a Xinglu Gerinc szörnye vonzotta oda. Wei WuXian felkáltott:
- Ijesztő tényleg! De semm sem maradt belőlük és holttesteket sem találtak, akkor honnan lehet tudni, hogy megették őket?
- Nyilván látta valaki – mondta a sarlatán kis szünet után.
Wei WuXian sietett kifejezni ámulatát.
- De korábban nem azt mondtad, hogy bárkit, aki oda bemerészkedik, úgy felfalnak, hogy még morzsa sem marad utána, kivétel nélkül? Akkor ki a fene terjeszthette el a legendát? Milyen hatalmas valaki lehetett, hogy megélte, hogy elmesélhette a történetet, miután szemtanúja volt?
- … - mondta a sarlatán. – ĺgy van ez a legendákkal. Honnan tudjam?
Wei WuXian:
- Akkor azt tudod, hány embert faltak fel a Xinglu Gerincén? Hol ették meg őket? Milyen korúak voltak? Milyen neműek? Hogy hívták őket? Honnan valók voltak.
- Nem tudom – így a sarlatán.
- Wei WuXian:
- Qinghe mindenttudója, mi?
A sarlatán dühösen kapta fel kosarát.
- A legendák nem tartalmazzák ezeket az információkat.
Wei WuXian nevetett.
- Ne, ne, ne menj még. Hadd kérdezzek tőled valami mást. Ez a Xinglu Gerinc Qinghe térségéhez tartozik? Qinghe nem a Nie Szekta területe? Ha valóban szörnyek kóborolnak a Xinglu körül, miért nem tesznek valamit?
Legnagyobb meglepetésére a sarlatán ezúttal nem “nem tudom”-mal válaszolt. Ehelyett megvetés ült ki az arcára.
- A Nie Szekta? Ha a régi idők Nie Szektája lenne, biztosan nem fordítana hátat. Már a legenda megjelenésének másnapján felbukkannának ott, ahol a szörnyek kószálnak, a legeltökéltebb módon. De hát nem az a fejrázó mostanában a Nie Szekta vezetője, he?
A QingheNie Szekta vezetője korábban ChiFeng-Zun volt, Nie MingJue. Miután apja, az előző vezető a QishanWen szekta vezetője, Wen RuoHan által kitervelt merényletnek áldozata lett, ő vette át a Nie Szektát még húszéves kora előtt, és mindent igen egyenes, erőszakos módon csinált. ZeWu-Junnak avagy Lan XiChennek és LianFang-Zunnak avagy Jin GuangYaónak egyaránt fogadott testvére lett. A Naplemente Hadjárat után a Nie Szekta meglehetősen hatalmas volt vele az élen, befolyása szinte a LanlingJin Szektáéval vetekedett. De egy qi rendellenesség (6) következtében mindenki szeme láttára életét vesztette, és így a következő személynek a szekta vezető posztján öccsének kellett lennie, Nie HuaiSangnak.
(6) A qi vagy qiqong rendellenesség olyanféle fiziológiai vagy pszichológiai megbetegedés, mely akkor esik meg valakivel, ha "nem megfelelő" vagy fertőzött ösvényt használ harcművészete nemesítésére.
- Miért nevezik fejrázónak? – firtatta Wei WuXian.
- Nem tudod, mi ennek a története? Teljesen mindegy, mit kérdeznek az emberek Nie Szekta Vezetőtől, ha nem tudja, nem fog rá válaszolni semmit; ha tudja, akkor meg túlságosan fél attól, hogy bármit mondjon. Ha túl durván kérdezed és erőszakoskodsz vele, akkor is csak a fejét fogja rázni, és sírva ismételgeti: “nem tudom, nem tudom, hát igazán nem tudom!” És könyörög, hogy hagyják már békén. Hát nem nyilvánvaló, miért nevezik fejrázónak?
A múltban Wei WuXian és Nie HuaiSang együtt növendékeskedtek, úgyhogy hozzá tudott volna némi megjegyzést tenni a szóban forgó személyről. Nie HuaiSang nem volt barátságtalan ember. Nem mintha nem lett volna okos, de szíve mindig más utakra vezette, és eszét más területekre irányozta, mint például legyezőfestményekre, madárfogásra, tanórák kerülésére, halfogásra. Mivel harcművészet tekintetében képességei igencsak szerények voltak, nagyjából nyolc vagy kilenc évvel később sikerült csak kiformálnia aranymagját, mint generációjának többi növendéke. Amikor még élt, Nie MingJue gyakran elkeseredett azon, hogy öccse nem felelt meg az elvárásainak, és ezért kemény kézzel fogta. Ennek ellenére nem sok fejlődés látszott rajta. Most, bátyja védelme és irányítása nélkül, a vezetése alatt a QingNie Szekta napról napra hanyatlott. Mióta felnőtt, s különösen mióta szekta vezető lett, gyakorta zaklatták mindenféle üggyel, melyről fogalma sem volt, és mindenhová segítségért folyamodott, legfőképp bátyja két fogadott testvéréhez. Egyik nap a Pontytoronyba ment, hogy Jin Guang Yaónak panaszkodjék, a másik nap már Felhőzugban nyüszített Lan XiChennek. Még a Jin és Lan Szekta két vezetőjének együttes támogatásával is alig volt képes megmaradni a szekta vezető posztján. Manapság, amikor az emberek Nie HuaiSangról beszéltek, már fennhangon semmit sem mondtak, mindegyikük arcára ugyanaz volt írva: semmire sem jó.
Emlékezvén a múlt eseményeire, Wei WuXian önkéntelenül felsóhajtott.
Miután befejezte a Xinglu Gerincről való faggatózást, mégis megsegítette a sarlatán üzletét azzal, hogy vásárolt tőle két rúzst. Beledugta őket a ruhaujjába, és visszament Lan WangJihoz. Ez utóbbi még mindig semmi szándékot nem mutatott arra, hogy az erszényt visszakérje. Némán, egymás mellett baktattak abba az irányba, amit a sarlatán mutatott.
Egy nagy cédruserdő borította a Xinglu Gerincét, a fák árnyékai közt széles csapás vezetett. Már jóideje sétáltak, és még semmi szokatlannal nem találkoztak. De amúgy sem tápláltak túl nagy reményeket, csak a miheztartás végett jöttek ide. Ha a területről terjesztett rémhír igaz lett volna, sokkal több részletnek kellett volna ismertté válnia róla. A Dafan helyen, melyen a lélekfaló istennő kísértett, könnyű volt kideríteni, hol laktak az áldozatok és mi volt a nevük – még A-Yan vőlegényének beceneve is kitudódott. De ha a sarlatán sem az áldozatok neveit, sem egyéb részletet nem tudott róluk, akkor az ügy nyilván csak eltúlzott szóbeszéd volt.
Egy kicsit kevesebb, mint egy óra elteltével végre találtak valamit. Szemből hét vagy nyolc alak támolygott feléjük. Szemeik a fehérjüket mutatták, rongyos öltözetet viseltek, s úgy festettek, mintha még a legkisebb szellő is ledönthette volna őket a lábukról. Hihetletlenül lassú haladásukról könnyű volt kitalálni, hogy a létező legalacsonyabb fokozatú élőholtak voltak.
Ezeket a fajta holtakat nem csak saját fajtája üldözte, de ha csak egy kicsit is erősebb emberrel találkoztak, az egy tucatot felrúgott belőlük egyszerre; ha pedig egy kicsit is gyors gyerekkel hozta őket össze a sors, akkor az néhány utcahossz alatt messzire lehagyta volna őket. Még ha az áldozat kivételesen szerencsétlen volt is, és sikerült volna belőle néhány korty yang energiát (7) kiszipolyozniuk, akkor sem halt volna bele. Attól eltekintve, milyen szörnyű volt a kinézetük és a szaguk, egyáltalán nem jelentettek fenyegetést. És így, ha az éjjeli vadászatokon felbukkantak, a legtöbb rangidős egyszerűen semmibe vette őket, és meghagyta őket a fiatalabbaknak, ugyanazon logika alapján, mint hogy inkább tigrisekre és párducokra vadásznának, semmint patkányokra.
(7) Aktív, kiáradó, teremtő energia (lásd Yin és Yang)
Amikor látta őket elhaladni, Wei WuXian tudta, hogy hamarosan baj lesz, és azonnal Lan WangJi háta mögé szökött. Amint sejtette, amikor ezek az élőhalottak mintegy húsz méterre megközelítették őket és meglátták Wei WuXiant, olyannyira megrémültek, hogy azonnal visszavonulót fújtak, és kétszer, akár háromszor is nagyobb sebességgel távolodtak, mint ahogyan érkeztek. Wei WuXian megdörgölte a halántékát, körbefordult, és rémült hangon megszólalt.
- Nahát, HanGuang-Jun, hogy te mennyire menő vagy! Úgy megrémültek, amikor megpillantottak téged, hogy egyszeriben elfutottak. Haha.
Lan WangJi szótlan maradt.
We WuXian nevetgélve meglökte.
- Menjünk, menjünk. Jussunk le erről a gerincről. Nem hiszem, hogy van itt bármi szörny. Ezek az emberek itt olyan pletykásak, hogy néhány mihaszna élőhalott is kegyetlen szörnyeteggé lép elő a meséikben. Biztosan az emberevő kastélyt is csak kitalálták. Micsoda elvesztegetett erőfeszítés, nem gondolod?
Lan WangJi csak akkor indult meg újra, amikor még jó párszor meglökte. Mielőtt Wei WuXian felvehette volna a tempóját, hirtelen vad ugatás hangzott fel a cédruserdő mélyéről.
Wei WuXian arca azonnal elváltozott. A villám sebességével surrant be Lan WangJi mögé és labdává kucorodott, kezeivel a másik derekába kapaszkodva.
Lan WangJi:
- … Még messze jár. Miért bújsz el?
Wei WuXian:
- Én… én… én… én előbb elbújok, aztán nézek. Hol van? Hol van?!
Lan WangJi feszülten hallatózott egy darabig, majd válaszolt.
- Ez Jin Ling fekete szőrű lélekkutyája.
Meghallván Jin Ling nevét Wei WuXian egyszeriben felállt, de azonnal vissza is kucorodott, amint néhány újabb vakkantást hallott.
- Ha egy lélekkutya ennyit ugat így – folytatta Lan WangJi - , akkor valami történhetett.
Wei WuXian nyöszörgött párat, aztán erőfeszítések árán kiegyenesedett, lábai még mindig remegtek.
- A-a-a-akkor menjünk és nézzük meg!
Lan WangJi nem moccant. Wei WuXian rákiáltott.
- HanGuang-Jun, miért nem mozdulsz? Mozogj! Ha nem mozogsz, én mihez kezdek?!
- Előbb… engedj el – mondta Lan WangJi pillanatnyi hallgatás utáb.
Benyomakodtak az erdőbe. Bár a kutya ugatását követték, mégis kétszer is körbe mentek a cédruserdőben. A lélekkutya vakkantásai néha közelről, néha távolról hangzottak. Miután hosszú ideig hallotta az ugatást, Wei WuXian már némiképp hozzászokott, vagy legalábbis kevésbé dadogott, amikor megkérdezte:
- Talán valami útvesztő varázskör van itt?
Az útvesztő varázskört biztosan létrehozta valaki. Korábban még azt mondta, hogy a gerinc legendái mind puszta szóbeszéd, a dolgok azonban most kezdtek érdekesre fordulni.
Már vagy negyedórája hallották az ugatást, de a fekete szőrű lélekkutya még mindig nem fáradt bele. Miután meglelték a módszert, ahogy kitalálhatnak az útvesztő varázskör hatósugarából, követték a hangot. Nem sokkal később kísérteties, kőből emelt halmok körvonalai bontakoztak ki a cédruserdőből.
Mindegyik halmot szürkésfehér kőből emelték, felszínüket zöld indák és lehullott levelek borították. Mindegyik különös, félgömb formára volt faragva, úgy festettek, mintha valaki néhány hatalmas tálat borított volna a földre.
Ki gondolta volna, hogy tényleg volt kőkastély a Xinglu Gerincén? Úgy tűnt, a legendák mégsem a puszta légből keletkeztek. De nehéz lett volna megmondani, vajon ez volt-e az emberevő kastély, és miféle lények lakták.
Jin Ling fekete szőrű lélekkutyája a kőhalmok körén kívül volt. Körülöttük futkosott, néha mély hangon morgott, néha vadul ugatott. Amikor látta, hogy Lan Wang közelít, a félelemtől kissé meghátrált, de ahelyett, hogy elfutott volna, még hangosabban ugatott feléjük. Majd a kőhalmok felé nézett, és mellső mancsával ásni kezdte a földet. Wei WuXian elrejtőzött Lan WangJi háta mögé és fájdalmas hangon előreszólt:
- Miért nem megy még mindig el?... Hol a gazdája? Miért nincs itt?!
Bár már régóta hallották az ugatást, egy hangot sem hallottak Jin Lingtől, még segélykiáltásokat sem. A fekete szőrű lélekkutyát biztosan ő hozta ide magával, és szinte biztos, hogy a kutya törte meg neki az útvesztő varázskört. De mégis úgy festett, mintha teljesen nyoma veszett volna.
- Menjünk be és nézzük meg – mondta Lan WangJi.
- Hogyan? Nincs is ajtó – így Wei WuXian.
Valóban nem volt. A szürkésfehér kövek szorosan egymásnak ékelődtek, sem ajtó, sem ablak nem nyílott köztük. A kutya nyüszített és ugrott. Úgy tűnt, mintha bele akart volna kapni Lan WangJi köntösének sarkába, de nem merte, így megkerülte, és inkább Wei WuXian köntösébe harapott, majd egy bizonyos irányba kezdte rángatni.
Wei WuXian lelke kis híján elhagyta testét. Karjait Lan WangJi felé nyújtotta.
- Lan Zhan… Lan Zhan, Lan Zhan… Lan Zhan, Lan Zhan, Lan Zhan!!!
A kutya vonszolta Wei WuXiant és Wei WuXian vonszolta Lan WangJit. A kutya félkörívben körbevezette őket, a kőkastély hátuljához. Meglepetésére egy ember magasságú bejárat volt vágva a falba. Alakja egyenetlen volt, és a földön szétszóródva szikladarabok hevertek, ami azt jelentette, hogy valamely mágikus eszközzel vágta ki robbantotta ki valaki erőszakosan. A bejáraton belül túl sötét volt ahhoz, hogy bármit lássanak, kivéve egy halványan világító, vörös fényt. A kutya harapása engedett. Ismét megeresztett egy sorozatnyi ugatást a bejárat irányába, és vadul csóválta feléjük a farkát.
Világos volt, hogy Jin Ling erővel betört a kőkastélyba, de valami történt vele utána.
Bichen magától egy inchnyire kicsúszott hüvelyéből. A kard pengéje hideg, világoskék fényt árasztott, megvilágítva előttük a sötét ösvényt. Lan WangJi meghajtotta magát és elsőként lépett be. Wei WuXian, akit szinte megőrjített a kutya, utánarohant, és majdnem beleütközött. Lan WangJi kitartotta a kezét, hogy megtámassza, és megrázta a fejét, akár elégedetlensége, akár vonakodó lemondása jeléül.
A fekete szőrű lélekkutya olybá festett, mintha követni akarta volna őket, és megpróbált utánuk nyomakodni, de mintha valami láthatatlan erő kívül tartotta volna. Nem tudta áttörni a korlátot, bárhogyan próbálkozott is, ezért csak annyit tudott tenni, hogy leült a bejárat elé, s egyre gyorsabban csóválta a farkát. Wei WuXian olyan boldog volt, hogy kis híján térdre rogyott. A kezét elvéve tett néhány lépést befelé. A kardból áradó, halványkék fény szinte fehérnek tetszett, amikor a sötétség körülvette.
A Xinglu Gerincét magas fákból álló, sűrű erdő fedte, így elég hűvös volt. A kökastély belsejében pedig még hűvösebb, mint odakinn. Mivel csak könnyű öltözéket viselt, a szél befújt Wei WuXian köntösének útján és utat talált egészen a hátáig – a kutyának köszönhető hideg veríték máris rászáradt. A bejárat fénye eltűnt, mintha csak gyertya lett volna, amit elfújnak. Minél mélyebbre jutottak, annál sötétebbé és tágasabbá vált a hely.
A köhalom mennyezete félgömb alakú volt. Wei WuXian belerúgott néhány kődarabba a földön. Enyhe visszhangot hallott.
Végül nem volt képes tovább elviselni és megtorpant, jobb kezét a halántékára nyomta, és masszírozni kezdte a homlokát.
Lan WangJi hátrafordult.
- Mi történt? – kérdezte.
- … Olyan hangos… - válaszolta Wei WuXian.
A kőhalom belsejében síri csend uralkodott. Olyan néma volt, mint egy temető. Tulajdonképp igencsak temetőnek nézett ki.
De Wei WuXian füleiben mégis lárma volt.
A lárma mindenhonnan áradt körülöttük.
Suttogások, zörejek és kuncogások, előlről és hátulról, fentről és alulról. Férfi és női, öreg és fiatal, halk és hangos hangok. Wei WuXian még néhány töredékes mondatot is ki tudott hallani, de jöttek és mentek, nem tudott egyetlen értelmes szót sem kihámozni belőle.
Tényleg túl hangos volt.
Wei WuXian továbbra is halántékára szorította egyik kezét, a másikat pedig arra használta, hogy kihalásszon egy tenyérméretű Gonosz Iránytűjét a Qiankun Erszényből. Az iránytű mutatója reszketegen kétszer körbeperdült, majd egyre gyorsabban és gyorsabban kezdett el forogni. Szempillantással később már örülten pergett körbe!
A Wei WuXian szívén ülő baljós árny megsűrűsödött. Hangosan kiáltott:
- Jin Ling!
Már egy ideje járkáltak a kőhalom belsejében, de még senkit sem láttak. Wei WuXian kiáltozott egy darabig, de nem kapott választ. Az első két kőszoba teljesen üres volt, de amint mélyebbre hatoltak, az egyik szoba közepén egy fekete koporsóra bukkantak.
Furcsa volt, hogy egy koporsó ilyen helyen legyen. A felhasznált fa azonban ébenfekete volt és alakja mestermunkára vallott. Láttára Wei WuXiant kivételesen erős vonzalom fogta el iránta. Önkéntelenül is megpaskolgatta néhányszor. A fa érdes volt, a hang erős.
- Milyen szép koporsó! – dícsérte meg.
Lan WangJi és Wei WuCian a koporsó két ellentétes oldalára állt. Miután váltottak egy pillantást, egyszerre nyújtották ki karjukat, és leemelték a fedelet.
Abban a pillanatban, ahogy a fedél utat engedett, a lárma körülöttük megsokszorozódott, árvíz módjára zúdította el Wei WuXian füleit. Olyan volt, mintha mindez idáig számtalan szempár figyelte volna őket titokban – a szemek tulajdonosai halkan lesték és megtárgyalták minden szavukat, amit ejtettek, minden tettüket, amit megcselekedtek; majd hirtelen felzúdultak volna, amint látták, hogy készülnek felnyitni a koporsót. Wei WuXian számos lehetőséget végiggondolt, s már felkészült arra, hogy megvédje magát erős rothadásszagtól, szörnyek felé nyúló karmaitól, mérgező víz áradatától, gyorsan terjedő mérges gáztól, vagy ádáz szellemek támadásától. Leghőbb kívánsága természetesen az volt, hogy meglelje Jin Linget. Mindezek dacára semmi sem történt. Semmi.
Meglepetésükre a koporsó üres volt.
Wei WuXian riadt, de csalódott is volt, hogy nem találták meg benne Jin Linget. Lan WangJi kissé közelebb húzódott. Bichen néhány inchnyire kicsúszott hüvelyéből, hideg fénye a koporsó aljáig világított. Csak akkor vette Wei WuXian észre, hogy a koporsó nem ugyan volt üres, de a benne lévő tárgy sokkal kisebb volt annál, mint amire számított, s a koporsó legmélyén rejtőzött.
A koporsóban egy hosszúkard feküdt.
A kardnak nem volt hüvelye. Úgy tűnt, a markolat arannyal volt futtatva, meglehetősen nehéznek látszott. Alakja karcsú volt, pengéje fénylett. Egy darab vörös szöveten nyugodva a koporsó aljában skarlátvörös, véres árnyat vetett, a pusztítás fagyos levegőjét árasztotta.
Nem holttest volt a koporsóban, hanem kard. Minden valóban sajátságos volt a Xinglu kőhalmaival kapcsolatban, minden egyes lépésük újabb rejtélyre derített fényt.
Lezárták a koporsó fedelét és folytatták a járkálást. Más, ehhez hasonló koporsókat is találtak néhány másik szobában. A fa anyagát megnézve látszott, hogy mindegyik kora különböző volt. És mindegyik koporsó egy-egy hosszúkardot rejtegetett. Még miután az utolsó szobát bejárták, akkor sem volt semmi nyoma Jin Lingnek. Wei WuXian lezárta a koporsót, aggodalmat érzett.
Látván összevont szemöldökét, Lan WangJi gondolkodott egy darabig, majd a guqint vízszintesen a koporsóra fektette és felemelte a kezét. Dallam csordult ki ujjai közül.
Csak egy rövid részletet játszott, azután elemelte a kezét a hangszerről. Figyelmesen nézte a még mindig rezgő húrokat.
- "Tudakozódás"? - kérdezte Wei WuXian.
A Tudakozódás híres zenedarab volt, melyet a GusuLan Szekta egyik őse komponált. A "Szólítás"-tól eltérően akkor használták, ha az áldozat kiléte ismeretlen volt, és nem volt semmilyen közvetítő tárgy. A zenész hangokat játszva tett fel kérdéseket az áldozatnak, az áldozat válaszai pedig dallammá formálódtak a Tudakozódás segítségével, s megrezgették a húrokat.
Ha a húrok maguktól rezegtek, ez azt jelentette, hogy Lan WangJi máris odahívott egy szellemet. Ezután kérdezgethette, és a szellem válaszolt neki, mindketten a guqin nyelvét használva.
A guqinnyelv egyedül a GusuLan Szekta speciális képzettsége volt. Bár Wei WuXian számos dologban volt jártas, volt néhány olyan, amit nem tudott elsajátítani, mint például a guqinnyelv.
- HanGuang-Jun, segíts nekem, kérdezd meg, mi ez a hely, mire való, és ki építette.
Mivel mesterszinten bírta a nyelvet, Lan WangJi habozás nélkül, magabiztosan lejátszott néhány tiszta akkordot. Néhány pillanat múlva két hang pendült válaszul a húrokon. Wei WuXian gyorsan megkérdezte:
- Mit mondott?
Lan WangJi:
- Nem tudom.
Wei WuXian:
- Tessék?
Lan WangJi komótosan válaszolt.
- Azt mondta: nem tudom.
- ... - Wei WuXian rámeredt, hirtelen visszaemlékezve beszélgetésükre a "mindegy"-ről néhány évvel korábban. Megbökdöste orra hegyét, egy pillanatra kifogyott a szavakból, miközben az ötlött eszébe: Lan Zhan olyan éleselméjű. Még azt is megtanulta, hogy fojtsa belém a szót.
Miután az első kérdés megválaszolatlan maradt, Lan WangJi újabb futamot játszott. A húrok ismét válaszoltak, ugyanazzal a két hanggal. Wei WuXian ezúttal tudta, hogy a válasz megint a "nem tudom" volt.
- Most mit kérdeztél? - érdeklődött.
Lan WangJi:
- Azt, hogyan halt meg.
Wei WuXian:
- Ha titokban ölték meg úgy, hogy nem vette észre, az megmagyarázza, miért nem tudja, hogy halt meg. Miért nem kérdezed meg, tudja-e, ki ölte meg?
Lan WangJi felemelte a kezét egy újabb dallamhoz. A válasz azonban ugyanaz a két hang volt - "nem tudom".
Olyan szellem volt, aki csapdába esett it, mégsem tudta, hol van, hogyan halt meg, és ki ölte meg. Wei WuXian most először találkozott ilyen holt szellemmel. Meggondolta magát, és ismét megszólalt:
- Akkor kérdezzünk valami mást! Kérdezd meg, férfi-e vagy nő. Nem létezik, hogy erre se tudja a választ.
Lan WangJi úgy tett, ahogy mondta. Miután elemelte kezeit, egy másik húr pendült erőteljesen.
- Férfi - fordította Lan WangJi.
Wei WuXian:
- Végre megtudtunk valamit, igaz? Kérdezd meg, hogy egy tizenöt-tizenhat év körüli fiú járt-e itt.
A válasz "igen" volt.
- Akkor hol van most? - tudakolta Wei WuXian.
A húrok megálltak egy pillanatra, azután válaszoltak. Wei WuXian sietett megkérdezni:
- Mit mondott?
Lan WangJi arca ünnepélyes volt.
- Azt mondta: épp itt.
Wei WuXian elképedt.
Az "itt" feltehetőleg a kőhalomra vonatkozott. De már végigkutatták az egész helyet, és nem találták meg Jin Linget.
- Nem tud hazudni, ugye? - kérdezte Wei WuXian.
- Itt vagyok - mondta Lan WangJi, - tehát nem.
Valóban nem. A tudakozódó maga HanGuang-Jun volt. Az ő irányítása alatt az érkező szellem képtelen volt a hazugságra, és minden bizonnyal igazat szólt. Wei WuXian tovább keresgélt körbe a szobában, valamilyen mechanizmust vagy titkos szobát keresve, amit esetleg nem vett észre eddig. Miután egy darabig gondolkodott, Lan WangJi néhány újabb dallamot játszott. De miután megkapta a választ, arckifejezése kissé megváltozott.
- Ezúttal mit kérdeztél? - érdeklődött Wei WuXian.
Lan WangJi:
- Milyen idős; hová való.
Mindkét kérdés arra irányult, hogy felfedje a szellem kilétét. Wei WuXian sejtette, hogy a válasz kevéssé hagyományos lehetett.
- És?
Lan WangJi:
- Tizenöt, Lanlingből.
Wei WuXian arca is megnyúlt.
A lélek, melyre a Tudakozódás talált, Jin Lingé volt?!
Feszülten hallgatózott. Mintha tényleg néhány gyenge, Jin Lingtől származó kiáltást hallott volna ki a rá zúduló lárma alól. Távolinak, irány nélkülinek tűntek.
Lan WangJi tovább folytatta a faggatózást. Wei WuXian tudta, hogy a pontos helyet kérdi, ezért erősen figyelte a guqin húrjait, várva Jin Ling válaszát.
Ezúttal kissé lassabban érkezett. Miután meghallgatta, Lan WangJi így szólt:
- Állj meg ott, ahol vagy, arccal délnyugat felé, és hallgasd a húrokat. Minden lejátszott hang után tégy egy lépést. Amikor a hangok elhallgatnak, épp előtted lesz.
Weu WuXian egy szó nélkül délnyugat felé fordult. Mögüle hét hang pendült a guqinon, így hetet lépett előre. De semmi nem jelent meg előtte.
A hangok folytatódtak, de a szünet köztük egyre hosszabbra és hosszabbra nőtt, ő is egyre lassabban és lassabban lépkedett. Még egy lépés, még egy, még egy...
A hatodik lépés után a guqin végleg elcsendesedett. Nem játszott több hangot.
És előtte csak egy fal volt.
A fal szürkésfehér téglákból volt rakva, melyek szorosan egymáshoz ékelődtek. Wei WuXian körbefordult...
- A falban van?!
Bichen kirepült hüvelyéből. Négyszer villant a kék fény, és takaros, négyszögletes formát vágott a falba. Előreléptek, hogy félrekotorják a téglákat. Miután néhányat elmozdítottak, mögülük fekete föld látszott ki.
Úgy tűnt, a kőkastély kétrétegű fallal bírt; a kemény sziklarétegek közét pedig földdel töltötték meg. Puszta kezeit használva Wei WuXian nagy adag földet lapátolt ki. Szürkésfekete piszokkal borított emberi arc bukkant elő, szemei szorosra zárva.
Az eltűnt Jin Ling volt!
Amint előtűnt földdel fedett arca, levegő tódult Jin Ling szájába és orrába. Azonnal köhögni és lélegezni kezdett. Amikor Wei WuXian látta, hogy még életben van, szíve dübörgése végre lecsillapodott. Jin Ling majdnem meghalt. Máskülönben a Tudakozódás nem lett volna képes befogni még élő lelkét, mely épp elhagyni készült a testet. Jó volt, hogy csak kis idő telt el, mióta a falba került. Ha tovább keresték volna, valószínűleg megfullad.
Sietősen egész testét kiszabadították a falból. De ki gondolta volna, hogy mint ahogy a répára is tapad némi sár, amikor kihúzzák a földből, úgy abban a pillanatban, amikor Jin Ling felsőteste kiemelkedett a földrétegből, a hátán lévő kard beleakad valamibe, és azt is magával húzza.
Egy emberi kar hamuszürke csontja volt!
Lan WangJi lefektette Jin Linget a földre és a pulzusa után nyúlt. Wei WuXian közben felvette Bichen hüvelyét, és nagy szakértelemmel tágítani kezdte a lyukat, amerre a csont helyezkedett el. Kisvártatva egy teljes csontváz jelent meg a szemeik előtt.
A csontváz pontosan úgy nézett ki, mint Jin Ling, álló pozícióban a falba temetbe. Kísértetiesek sápadt csontok és fekete föld - az ellentét jól kivehető volt, szinte vakító a szemnek. Wei WuXian egy kicsit tovább ásott kötbe, még néhány téglát kitört a lyuk körül. Némi matatás után még egy közeli csontvázra bukkant.
Ezt még nem kerítette birtokába a romlás teljesen. Még mindig akadt némi hús a csontokat, s hosszú, kócos haj a koponyán. A piszkospiros árnyalatű, szakadozott ruhából ítélve nőnek vélte. Ő azonban nem állt, hanem hajolt. Mindazon okból, hogy egy harmadik csontváz volt mellé begyömöszölve, guggoló helyzetben a lábai előtt.
Wei WuXian nem ásott tovább.
Néhány lépést hátralépett. A lárma füleiben vad és féktelen volt, mint az áradás.
Szinte teljesen biztos lehetett benne. Ennek a kőkastélynak vastag falai emberi hullákkal voltak megtöltve.
Alul, felül, délkeleten, északnyugaton; állva, ülve, fekve, guggolva...
Mi a fészkes fene volt ez a hely?!
