V. Kifinomultság

A Lan Szekta rezidenciája egy elhagyatott hegyen állt Gusu városa mellett.

Az épületek fehér falait és fekete tetőit folyamatosan köd burkolta be, mely elnyújtózott a vízparti pavilonok festői kertjei mentén, mintha felhők tengere lett volna a Halhatatlanok birodalmában. Hajnalban, amikor a felkelő nap első sugarai keresztültűztek a szerte-hosszábban hömpölygő köd homályos foltjain, tökéletesen kiérdemelte a nevét - Felhőzug.

Egy ilyen nyugodalmas helyen az ember szíve olyan volt, mint a háborítatlan vízfelszín. Csak a harangtorony hangjának visszhangja rezgette meg néha a levegőt. Bár nem lehetett szentélyhez hasonlítani, a hideg hegyek mégis a Zen magányos légkörét árasztották.

A békét azonban hamarosan hangos jajveszékelés zúzta darabokra, hallatán borzongás futott végig a növendékek gerincén, akik edzettek vagy reggeli felolvasásukat végezték.(1) Önkéntelenül is a főbejárat irányába pillantottak, ahonnan a hang szólt.
(1) Kínában bevett szokás, hogy a reggeli órákban hangosan felolvasnak az órákon, ezzel segítve a későbbi memorizálást.

Wei WuXian a bejárat előtt síránkozott, szamarába kapaszkodva.

- Hagyd abba a kiabálást! - intette Lan JingYi. - Azt mondtad, hogy kedveled HanGuang-Junt, miért síránkozol hát most, amikor befogadott?

Wei WuXian az orrát lógatta.

Soha nem volt többé esélye arra, hogy Wen Ninget megidézze a Dafan hegyen töltött éjszaka után. Arra sem nyílt lehetősége, hogy kiderítse, miért nem volt Wen Ning eszméletén vagy miért bukkant fel ebben a világban újra, mielőtt Lan WangJi hazacipelte volna.

Amikor kora fiatalságának éveiben járt, három hónapig a Lan Szekta vendégnövendéke volt, más klánok tanoncaival egyetemben, ezért személyes tapasztala volt a GusuLan Szekta unalmas légköréről. Valójában még mindig megborzongott a háromezervalahány szektaszabály gondolatára, melyeket a Fegyelem Falára véstek fel. Amint felrángatták a hegyre, ismét elhaladt e sziklafal mellett, és látta, hogy további ezret karcoltak bele. Most már több, mint négyezer szabály volt. Négyezer!

- Na, na - mondta Lan JingYi. - Hagyd abba a ricsajozást. A zaj tiltott Felhőzugban.

Hiszen pontosan azért zajongott, mert nem akarta Felhőzugba betenni a lábát!

Ha bevonszolják a kapun, azután borzasztóan nehéz lenne a számára innen kikerülni. Régen, mikor tanulni érkezett ide, minden tanítvány egy jáde belépőkártyát kapott. Csak ezzel a belépőkártyával tudott bárki is szabadon érkezni vagy távozni, máskülönben nem tudott volna Felhőzug védelmi rendszerén keresztüljutni. Legalább tíz év eltelt azóta, a biztonsági rendszer feltehetőleg csak erősödött, nem gyengült.

Lan WangJi csendesen állt a bejárat előtt, nem hallgatott a jajveszékelésre, közömbösen szemlélte a jelenetet. Amikor Wei WuXian hangja némiképp elhalkult, megszólalt:

- Hadd kiabáljon. Amikor belefárad, vonszoljátok be.

Wei WuXian szorosan megölelte a szamarat és még jobban jajgatott, még a fejét is hozzáütögette.

Micsoda szerencsétlenség! Azt gondolta, hogy a Zidian csapása minden kétséget eloszlat majd. Abban a pillanatban nagyon elégedett volt saját magával, és néhány adag ugratással egyetemben fesztelenül elszórt Lan WangJinak pár taszító megjegyzést. Ki gondolta volna, hogy Lan WangJi már nem ugyanazt a rutint követi, mint annak előtte? Mi történhetett? Lehetséges lett volna, hogy ennyi év után harcművészi szintje fejlődött, de toleranciája csökkent?

- A férfiakhoz vonzódom - mondta Wei WuXian, - és ennyi gyönyörű fiatalemberrel a szektátokban attól félek, nem leszek képes uralkodni magamon.

Lan SiZhui megpróbált észérvekkel hatni rá.

- Fiatal Mo Mester, a te érdekedben hozott téged HanGuang-Jun ide. Ha nem követsz minket, Jiang Szekta Vezető nem hagyta volna annyiban a dolgot. Az elmúlt évek során számtalan embert fogott el és vitt magával Lótuszmólóba, s egyiküket sem engedte el soha.

- Így igaz - csatlakozott Lan JingYi. - Láttad Jiang Szekta Vezető módszereit, nem? Igen kegyetlenek... - Itt elhallgatott, emlékezve a szabályra, miszerint a más emberek háta mögött való beszéd tilos volt, és titkon egy gyors pillantást vetett Lan WangJire. Mikor látta, hogy HanGuang-Jun semmi szándékot nem mutat a megfenyítésére, eléggé felbátorodott ahhoz, hogy tovább motyogjon. - Minden amiatt az egészségtelen irányzat miatt van, amit a YiLing Pátriárka indított. Olyan sok ember van, aki őt utánozza, és azt a bolond ösvényt követi. Még ha Jiang Szekta Vezető mindenkire gyanakszik is, akkor sem lehetséges, hogy mindet elfogja, ugye? Csak nézz magadra és fuvolatudományodra... Pfff.

Ez a pfff többet mondott mindennél, amit mondatokkal körül lehetne írni. Wei WuXian úgy érezte, meg kell védenie magát.

- Nos, tulajdonképp feltehetőleg nem hiszel nekem, de általában elég jól játszom a fuvolán...

Mielőtt befejezhette volna a mondatát, néhány fehérbe öltözött harcművész sorjázott keresztül az ajtón.

Mindegyikük a Lan Szekta egyenruháját viselte, lebegő, egyszerű köntösük fehér volt, mint a hó. Az elöl haladó férfi magas és karcsú volt. Csuklóján egy fehér jádéból készült xiao (2) függött kardja mellett. Amint Lan WangJi megpillantotta őket, tisztelete jeléül finoman meghajtotta a fejét, a másik pedig viszonozta. Ránézett Wei WuXianra és elmosolyodott.
(2) Függőleges fuvola.

- WangJi soha nem hoz haza vendégeket. Ki ez?

Ahogyan a férfi Lan WangJi előtt állt, mintha egymás tükörképei lettek volnak. De míg Lan WangJi szemei különlegesen világosak voltak, mintha színezett kristályokból lettek volna, a férfi szemei gyengédebb, sötétebb árnyalatúnak látszottak.

Ez volt Lan Huan, a GusuLan Szekta vezetője - ZeWu-Jun, Lan XiChen. (3)
(3) Születési neve Lan Huan, köznapi neve Lan XiChen, ZeWu-Jun pedig a "hao" avagy alternatív neve, titulusa.

Minden hely kitermelte a saját típusú embereit. A GusuLan Szekta mindig ismert volt arról, hogy jól jóképű férfit nevelt fel, különösen a klán jelen generációjának két jádekövét.(4) Még ha nem is ikrek voltak, de egészen hasonlítottak egymáshoz, mely megnehezítette annak megítélését, melyikük volt a kiválóbb. De még ha megjelenésük hasonlatos volt is, személyiségük teljesen eltért egymástól. Lan XiChen gyengéd és jóakaratú volt, Lan WangJi viszont tartózkodó és komoly, mindenkit távol tartott magától és minden volt, csak kedves nem. Éppen ezért a harcművész világ legjobb kinézetű fiatal mesterei közül az előbbi végzett első helyen, míg Lan WangJi a második helyre szorult.
(4) Két jádekőnek nevezik azt, amikor két ember egyformán kiemeledően jeleskedik valamiben.

Lan XiChen méltónak bizonyult a szekta vezetőjének címére. Még amikor megpillantotta a szamarat ölelgető Wei WuXiant, akkor sem rebbent szeme sem. Wei WuXian ragyogó mosollyal az arcán elengedte a szamarat, és hozzá fordult. A GusuLan Szekta nagy súlyt fektetett a rangidős fokozatokra. Ha mindenféle képteleséget hord össze Lan XiChennek, bizonyosan elkergetik Felhőzugból. De még épphogy csak kezdte volna megcsillogtatni képességeit, amikor Lan WangJi ránézett. Ajkai azonnal szorosra zárultak.

Lan WangJi megfordult és udvarias beszélgetésbe fogott Lan XiChennel.

- Testvér, ismét meglátogatod LianFang-Zunt?

Lan XiChen bólintott.

- Azért, hogy megvitassuk a követkető Konferencia részleteit a Pontytoronyban.

Wei WuXian képtelen volt szóra nyitni a száját, így savanyúan visszaballagott a szamarához.

LianFang-Zun a Laling Szekta jelenlegi vezetője volt, Jin GuangYao, az egyetlen törvénytelen fiú, akit Jin GuangShan valaha is elismert. Ő volt Jin Ling fiatalabbik nagybátyja, mivel féltestvére volt Jon Ling apjának, Jin ZiXuannak, s így egyben Mo XuanYunak is. De bár mindketten törvénytelen gyermekek voltak, gyökeresen különböztek egymásról. Míg Mo XuanYu Mo faluban a földön aludt és maradékokon élt, Jin GuangYao a harcművész világ legmagasabb székében ült, idézve a szeleket és szabályozva az esőt.(5) Ha Lan XiChenggel akart beszélni vagy Konferenciát rendezni, megtehette, ahogyan csak akarta. De nem csoda, hogy a Lan és Jin szekta vezérei személyesen egészen jól kijöttek egymással - elvégre fogadott testvérek voltak.
(5) A mondás pusztán annyit tesz, hogy nagy hatalma volt, és azt tehetett, amit csak akart.

Lan XiChen így szólt:

- Nagybátyánk magához vette és megvizsgálta azt, amit Mo faluból hoztál magaddal.

Mo falu nevét hallva Wei WuXian automatikusan felfigyelt. Váratlanul érezte, hogy ajkai szétválnak egymástól. Lan XiChen feloldotta a hallgatását, miközben Lan WangJihoz szólt.

- Nem túl gyakran hozol valakit haza, miközben ilyen jó hangulatban vagy. Udvariasan kell kezelned a vendéged, nem így.

Jó hangulatban? Wei WuXian lopva Lan WangJi arcára nézett.

Honnan veszi, hogy jó hangulatban van?

Miután végignézte, hogy LanXiChen távozik, Lan WangJi így szólt:

- Hozzátok be.

És ekkor Wei WuXiant valóban bevonszolták oda, ahová megesküldött, hogy soha nem teszi be a lábát többé.

Ezidáig csakis kitűnő harcművészek tették tiszteletüket a Lan Szekta rezidenciáján, soha nem láttak még ilyan vendéget ezelőtt. Az ifjoncok mind köré sereglettek, felajzotta őket az események új fordulata. Ha nem lettek volna a szekta szabályai olyan szigorúak, bizonyára többször is nevetésben törtek volna ki az út során.

- HanGuang-Jun, hová vigyük? - kérdezte Lan JingYi.

- A dzsingshibe (6) - válaszolta Lan WangJi.
(6) Szó szerint csendes szobát jelent.

- ... A dzsignshibe?!

Wei WuXian már tényleg nem tudta, mi folyik. A többiek szótlanul meredtek egymásra, féltek bármilyen hangot kiadni.

Ez volt HanGuang-Jun háló- és tanulószobája, ahová még senki más nem tette be a lábát...

A dzsingshi berendezése a végletekig egyszerű volt, minden szükségtelen tárgy nélkül. A paravánt finom ecsetvonásokkal megrajzolt, egymásba úszó, lebegő, gomolygó felhők festménye díszítette. Egy guqin asztal állt előtte. A sarokban háromlábú füstölőtartó állvány, rajta fehér jádéból készült, mélyedéssel ellátott füstölőtartó eregetett finom, kígyózó füstöt, megtöltve az egész szobát a szantálfa hűvös illatával.

Lan WangJi elment, hogy megbeszéljen a nagybátyjával néhány komoly dolgot, miközben Wei WuXiant belökték a szobába. Alighogy kihúzta a lábát, Wei WuXian is kilépett az ajtón. Körbesétálta Felhőzug területét, és várakozásainak megfelelően úgy találta, hogy a jáde belépőkártya nélkül, még ha a néhány zhangnyi magas, fehér falak tetejére mászott volna is fel, akkor is azonnal letaszította volna onnan a láthatatlan védőkorlát, s azonnal magára vonta volna a közeli járőrök figyelmét.

Nem tehetett semmi mást, visszament hát a dzsingshibe.

Soha nem érzett valódi aggodalmat, bármi is történt vele. Karját háta mögött összefonva körbejárta a dzsingshit, azzal a meggyőződéssel, hogy előbb vagy utóbb megoldást talál. A szantálfa friss illata hideg és tiszta volt. Bár nem volt érzelmes fajta, az illat különleges módon utat talált a szívéhez. Mivel semmi dolga nem volt, véletlenszerű gondolatok töltötték el fejét. Lan Zhan pontosan ilyen illatú. Ruháit feltehetőleg átitatta az illat, amikor a guqinon gyakorolt vagy meditált.

Miután ezt végiggondolta, önkéntelenül is közelebb húzódott a sarokban álló füstölőtartó állványhoz. De ahogyan mozdult, figyelmes lett rá, hogy lába alatt a fapadlózat egy darabja meglehetősen különbözött a többitől. Wei WuXian lehajolt és kíváncsian kopogtatni kezdett itt-ott. Elmúlt életében számos gödröt ásott ki, sírokat hantolt, lyukakat lelt a földben. Néhány pillanat múlva felfordította az egyik deszkát.

Már az is épp elég meglepetést okozott Wei WuXiannak, hogy rejtekhelyre bukkant Lan WangJi szobájában. Hát amikor még meglátta, mit rejteget benne, mennyire meglepődött!

Miután felpattintotta a deszkát, telt aroma töltötte be a levegőt, szinte észrevétlenül, miután elkeveredett a szantálfa illatával. Hét vagy nyolc fekete kancsó volt bezsúfolva a kis, szögletes lyukba.

Nem kétséges most már, hogy Lan WangJi megváltozott - még likőrt is rejtegetett!

Felhőzugban tilos volt az alkohol. Emiatt, amikor első alkalommal találkoztak, még kisebb párviadalra is sor került köztük. Lan WangJi végül kiöntötte egy kancsónyi Császár Mosolyát, amit Wei WuXian Gusu városból hozott magával.

Miután visszatért Gusuból Yunmengbe, Wei WuXiannak soha többé nem nyílt lehetősége rá, hogy igyon a Császár Mosolyából, melyet kizárólag Gusu szakemberei készítettek. Egész életében erre gondolt, mindig azt mondván magának, egyszer majd visszatér és megízleli, ha adódik rá lehetősége. De a lehetőség soha nem jött el. Itt pedig nem más rejtezett, mint a likőr - még kinyitnia és megízlelnie sem kellett, hogy felismerje a Császár Mosolyát pusztán illata alapján. Soha nem gondolta volna, likőrös pincét fog találni egy olyan lelkiismeretes és önmegtartóztató személy szobájában, mint Lan WangJi. A karma igazán túlteljesítette önmagát ebben az újjászületésében.

Mire idáig eljutott gondolatban, már be is fejezett egy kancsóval. Igen magas tűrőképességgel rendelkezett az alkohol tekintetében, és szeretett inni. Miután arra a következtetésre jutott, hogy Lan WangJi még mindig tartozott neki egy kancsó Császár Mosolyával és ideje volt behajtani a tartozást, egy másik kancsóval is megivott. Éppen kezdett kicsit becsípni, mikor hirtelen egy gondolat suhant át az elméjén. Milyen nehéz lehetett itt jáde belépőkártyához jutni? Felhőzugban volt egy csodálatos hatású, jéghideg forrás a harcművészek részére. Azt tartották róla, hogy lenyugtatja a szívet, kitisztítja az elmét, kioltja a tüzet, és így tovább. Amikor a forrásban megmerítkezett, mindig le kellett vetnie a ruháját. Ha nem volt rajta ruha, csak a szájában tudta volna tartani a jáde belépőkártyát, ami természetesen szóba sem jöhetett.

Wei WuXian tapsolt és lezúdította torkán az utolsó kortyot a kancsóból. Miután keresgélt, kénytelen volt rájönni, hogy sehová nem tudja eldobni őket, így tiszta vízzel töltötte meg a kancsókat, tetejüket újra lepecsételte, visszahelyezte őket a pincébe, és ráhajtotta a deszkát. Miután mindezt elvégezte, elindult, hogy jáde belépőkártyát szerezzen.

Bár Felhőzug leégett a Naplemente Hadjárat előtt, az újjáépített terület felépítése ugyanaz maradt. Wei WuXian emlékezetből haladt végig a szeles ösvényeken, és hamarosan rábukkant a hideg forrásra, mely csendes, árnyékos helyen volt.

A szolgálatban lévő növendék, kinek dolga volt őrködni a hideg vizű forrás mellett, jóval arrébb állt. A harcművésznők Felhőzug egy másik negyedében voltak elszállásolva, és soha nem jöttek ide. A Lan Szektából különben sem senki soha nem követett volna el olyan szemtelenséget, hogy a forráshoz jőve mások fürdőzését meglesse. Épp ezért a biztonság itt egyáltalán nem volt olyan szigorú, és kivételesen könnyű volt kijátszani, így Wei WuXian könnyedén odamehetett, hogy szégyenbe hozza magát. És véletlenül volt is épp egy készlet fehér ruha a fehér sziklák tetején a borzosan nőtt sédfű mögött, ami azt jelentette, hogy valaki már fürdött.

A fehér ruhák a végletekig takarosan voltak összehajtva, láttán szinte felállt a szőre. Úgy nézett ki a csomag, mint valami hófehér tofudarab - még a homlokszalag is egyetlen gyűrődés nélkül volt összehajtva. Amikor Wei WuXian belesüppesztette kezét és a jáde belépőkártya után kezdett keresgélni, szinte vonakodott összetúrni. Mikor átlépett a sédfű bokrok felett, pillantása a forrás felé vándorolt, és hirtelen megtorpant.

A forrás vize jéghideg volt. A hőforrásokkal ellentétben nem szállt fel pára belőle, hogy elhomályosítsa a látást, és ezért tiszta kilátást nyújtott a forrásban fürdő személy felsőtestére, aki hátával felé ült.

A forrásban fürdő férfi viszonylag magas volt. Bőre hibátlan, haja fekete, vizes, vállán egyik oldalra összegyűjtve. Dereka és háta vonala sima volt, kecses, mégis erőt sugárzó. Egyszerűbben szólva, sugárzó szépség volt.

Wei WuXian mégsem azért kábult el és volt képtelen pillantását elfordítani, mert tabul ejtette a fürdőző szépség képe. Nem számított, milyen gyönyörű volt, nem vonzották a férfiak. A férfi háta voltak az, melyről nem tudta levenni a szemét.

Tucatnyi, egymást keresztező sebhely borította azt.

A fegyelmező korbács sebhelyei voltak ezek. Minden szektának megvolt a maga fegyelmező korbácsa, amivel megbüntette saját tanítványait, ha azok különösen nagy vétséget követtek el. A verés után a sebhelyek soha többé nem múltak el. Bár Wei WuXian soha nem tapasztalta a saját bőrén a fegyelmező korbácsot, Jiang Cheng igen. De akármilyen kétségbeesetten próbálkozott is, nem tudta a szégyenteljes nyomokat elhalványítani egy kicsit sem. Épp ezért Wei WuXian soha nem feledte, milyenek is ezek a sebhelyek.

Legtöbbször egy vagy két korbácsütés elégséges büntetés volt, hogy a növendék élete végéig emlékezzen rá, és soha ne kövesse el többször ugyanazt a hibát. Ennek a férfinak a hátát legalább harminc sebhely borította. Vajon miféle szörnyűséges bűnt követett el, hogy ilyen sok korbácsütést mértek rá? És ha valóban annyira szörnyűséges volt, miért nem ölték meg?

Ebben a pillanatban a fürdőző hátrafordult. Kulcscsontja alatt, a szívéhez közel tisztán látszott egy égésnyom. Az égésnyomot megpillantva Wei WuXian döbbenete még magasabbra hágott.

Mivel minden figyelme erre irányult, kételkedett benne, hogy rosszul látta volna. Még a férfi arcát sem tudta megszemlélni, lélegzete kihagyott néhányszor. Egyszerre egy fehér villanást látott a szeme előtt, mintha hirtelen hó borította volna be. Ezután egy kard kék fénye hatolt át a hófehéren, északi szél huzatával sújtva irányába.

Ki nem ismerte volna fel HanGuang-Jun híres kardját, Bichent? Ó a fenébe, ez Lan WangJi!

Wei WuXian egészen ügyes volt a kardok elől való kitérésben. Egy hemperedéssel a földön épp elkerülte a pengét. Még arra is maradt ideje, hogy lesöpörjön egy levelet a hajáról, miközben elszáguldott a jégforrástól. Úgy futott, mint a fejetlen légy, egyenesen bele néhány emberbe, akik éjjeli őrjáratról tértek vissza. Megragadták és korholni kezdték.

- Mit rohangálsz itt össze-vissza? A futás tiltott Felhőzugban!

Wei WuXian, mikor meglátta, hogy Lan JingYibe és társaiba futott bele, mámorító örömet érzett, azt gondolván, hogy végre elkergetik a hegyről. Rá is kezdte.

- Nem láttam! Semmit sem láttam! Tényleg nem azért vagyok itt, hogy meglessem, amint HanGuang-Jun fürdőzik!

Az ifjoncok szótlan döbbenettel fogadták arcátlanságát. Bárhol volt is, HanGuang-Jun magas, szent hegység volt, minden ámulat felett álló, s különleges tiszteletnek örvendett a szekta fiatal növendékeinek körében. A hideg vizű forrás közelében járt, hogy megnézze, amint HanGuang-Jun fürdik! Még csak gondolni is erre a legnagyobb bűnnel ért fel, soha meg nem bocsátható. Lan SiZhui olyannyira megrémült, hogy még hangja is egészen elváltozott.

- Micsoda? HanGuang-Jun? HanGuang-Jun van odabent?!

Lan JingYi dühösen megragadta.

- Te átkozott vágott-köntösujjú! Olyan... olyanvalaki ő, akit meglesnél?

Wei WuXian addig ütötte a vasat, amíg forró volt, és alátámasztotta meggyőződését.

- Egyetlen pillantást sem vetettem arra, hogyan néz ki HanGuang-Jun a ruhái nélkül!

- Azt mondod, hogy nem ástak el itt háromszáz tallért (7)? - fújtatott Lan JingYi. - Nos, ha nem láttad, akkor miért osonkodsz erre? Nézd meg magad, senkinek nincs arcod a szemébe nézni!
(7) Az igen ismert kínai szólás eredete egy férfi története, aki minden pénzét föld alá rejtette, és egy feliratot tett rá, hogy "nincs itt háromszáz tallér elásva".

Wei WuXian keze mögé rejtette az arcát.

- Ne légy olyan hangos... A zaj tiltott Felhőzugban.

A hangoskodás közepén Lan WangJi kisétált a sédfű ágyásai közül leengedett hajjal, fehér köpenyben. A beszélgetés még be sem fejeződött, s ő máris rendezetten felöltözködött, Bichent azonban még nem tette el. Az ifjoncok siettek üdvözölni. Lan JingYi hadarni kezdett.

- HanGuang-Jun, Mo XuanYu igazán borzasztó. Csak azért hoztad ide, mert segített nekünk Mo faluban, ő mégis... ő ...

Wei WuXian biztosra vette, hogy Lan WangJi ezúttal tényleg elérte tűrőképessége határát, és kihajítja. Az azonban csak futólag rápillantott. Egy pillanatnyi csend után hüvelyébe tűzte Bichent, és megszólalt:

- Elmehettek.

Csak egy, kifejezéstelen szó volt, mégis eléggé erőteljes ahhoz, hogy ne engedjen teret más véleményeknek. A tömeg azonnal szétoszlott, Lan WangJi pedig nyugodtan tartotta Wei WuXiant gallérja hátsó részénél fogva, és a dzsingshi felé vonszolta. Elmúlt életében nagyjából egyforma magasak voltak, mindketten karcsúak és szálasak. Wei WuXian csak egy kicsikét volt alacsonyabb Lan WangJinél. Amikor egymás mellett álltak, az egy kunnyi különbség (8) szinte észrevehetetlen volt. De amióta másik testben ébredt, több, mint két kunnal volt alacsonyabb Lan WangJinél. Amikor megragadta, még küzdeni sem tudott ellene. Wei WuXian tekergőzött, kiabálni próbált.
(8) Kun: kínai hosszmérték, 1 kun 3,3 cm.

- Azok, akik zajonganak, el lesznek csendesítve - mondta fagyosan Lan WangJi.

Ledobatta volna magát a hegyről, de azt nem akarta, hogy elcsendesítsék. Wei WuXian egyáltalán nem értett semmit - mióta tolerált a Lan Szekta olyan szégyentelen dolgot, mint meglesni egyik legkiválóbb harvművészüket fürdőzés közben?!

Lan WangJi a dzsingshihez vonszolta, egyenesen a belső szoba felé véve az irányt, és egy tompa puffanással ledobta az ágyra. Wei WuXian felnyüszített a fájdalomtól. Egy pillanatig nem is tudott felkelni, csak hosszában tekergőzött. Eredetileg ledér módon akart nyöszörögni, hogy megvetést csikarjon ki belőle, de amint felemelte a fejét, meglátta, hogy Lan WangJi egyik kezében Bichent tartva parancsolóan tekint le rá.

Hozzá volt szokva, hogy Lan WangJit homlokszalagjában, csinosan rendezett hosszú hajjal lássa, lelkiismeretesen minden részlet tekintetében, de így még soha nem látta, kissé meglazult hajjal és vékony ruházatban. Wei WuXian önkéntelenül is megnézte még néhányszor. Az erőfeszítéstől, hogy odaáig cipelte, majd az ágyra dobta, Lan WangJi kezdetben zárt gallérja kissé szétnyílt, felfedve jellegzetes kulcscsontjait és a méyvörös égésnyomot alattuk.

Amint az égésnyomot megpillantotta, Wei WuXian figyelme ismét ráirányult.

Amikor még nem vált YiLing Pátriárkává, ő maga is hordozott egy ugyanilyen égésnyomot a testét.

És az égésnyom Lan WangJi testén olyannyira pontosan olyan volt, mint amelyet elmúlt életében ő viselt a testén, sem méretben, sem alakban nem különbözött tőle, természetesen felismerte hát és megdöbbent.

Nem beszélve arról, hogy az égésnyomtól eltekintve a fegyelmező korbács harmincvalahány sebhelye a hátán szintén megdöbbentő volt.

Lan WangJi már fiatal korában híres lett. Magas értékrendjével egyike lett a harcművész világ legelismertebb harcművészeinek, és úgyszintén a két jádekő egyike volt, melyre a GusuLan szekta oly büszke volt. Minden szavát és cselekedetét példaként állították minden szekta elöljárói tanítványai elé. Miféle megbocsáthatatlan hibát követett el, hogy így megbüntessék?

A harmincvalahány korbácsütést látván inkább a hóhér végezte volna ki. Amely sebet a fegyelmező korbács ejtett, élete végéig nem fog elhalványulni róla, hogy örökkön emlékezzen rá és soha nem kövesse el még egyszer ugyanazt a hibát.

Pillantását követve Lan WangJi lesütötte a szemét. Megigazította a gallérját, hogy eltakarja kulcscsontjait és az égésnyomot, és ismét a közömbös HanGuang-Junné változott. Ugyanebben a pillanatban harang hangja szólt a távolból.

A Lan Szekta szigorú szabályokkal rendelkezett, beleértve, hogy minden este pontban kilenckor feküdtek és minden reggel pontban ötkor keltek. A harang erre figyelmeztetett. Lan WangJi élénken figyelte a harangszót, majd így szólt Wei WuXianhoz:

- Itt fogsz aludni.

Anélkül, hogy esélyt adott volna Wei WuXiannak a válaszadásra, átsietett a dzsingshi egy másik részébe, egyedül hagyva őt az ágyon kiterülve, zavarodottan.

Kételkedett benne, hogy Lan WangJi kitalálta volna a kilétét. A kételkedés azonban nem nélkülözött minden értelmet és észérvet. Mivel önmaga testének feláldozása tiltott gyakorlat volt, feltehetőleg nem sok ember tudott róla. A nemzedékekről hagyományozódó tekercsek feltehetőleg egy teljes munka kisebb darabjai voltak, képtelenek arra, hogy teljes hatást fejtsenek ki. Mivel a dolgok így fordultak, egyre kevesebb és kevesebb ember hitt benne. Mo XuanYu pusztán úgy idézte meg, hogy egyetlen titkos tekercset látott, melyet valahol meglelt. De különben is, Lan WangJi semmiképp nem ismerhette fel arról a szörnyűséges fuvolajátékról.

Feltette magának a kérdést, vajon őszinte kapcsolata volt-e Lan WangJival elmúlt életében. Bár együtt tanultak, közös kalandokban vettek részt, és együtt is harcoltak, mindezen tapasztalatok olyanok voltak, mint a hulló szirmok és a folyóvíz - jöttek és mentek. Lan WangJu a GusuLan Szekta növendéke volt, mely azt jelentette, hogy "igazságosnak" kellett lennie, s ez teljességgel összeegyeztethetetlen volt Wei WuXian személyiségével. Wei WuXian úgy gondolta, hogy kapcsolatuk nem volt éppen rossznak nevezhető, de nem volt jó sem. Nagy esély volt rá, hogy Lan WangJi róla alkotott véleménye ugyanaz volt, mint mindenki másé - túlzottan buja és nem elég erkölcsös, így csak idő kérdése volt, mikor okoz katasztrófát. Miután Wei WuXian elárulta a YunmenJiang Szektát és a YiLing Pátriárka lett, néhány jelentős vitába bonyolódott a Lan szektával, különösképp a halála előtti pár hónapban. Ha Lan WangJi biztos lett volna benne, hogy ő Wei WuXian, már nagyívű harcot vívtak volna egymással.

Mégsem tudta, mit hámozzon ki a jelenlegi helyzetből. A múltban bármit követett is el, Lan WangJi semmit sem tolerált, de most, bármilyen módszert rántott is elő a ruhaujjából, Lan WangJi még azt is képes volt elviselni. Gratulálnia kellene a fejlődéshez?!

Miután egy darabig üresen meredt a semmibe, Wei WuXian megfordult és lecsúszott az ágyról. Könnyedén a másik szoba felé indult.

Lan WangJi az ágyon feküdt, látszólag már aludt. Wei WuXian hang nélkül megközelítette.

Még mindig nem adta fel, azt remélvén, hogy előhalássza a jáde belépőkártyát ruharedői közül. De amint kinyújtotta a kezét, Lan WangJi hosszú szempillái megrebbentek és kinyitotta a szemét.

Wei WuXian gyors döntést hozott. Az ágyra vetette magát.

Emlékezett rá, hogy Lan WangJi mindenféle fizikai kontaktust gyűlölt más emberekkel. A múltban csak egy érintés megtette, és az elkövető már repült is. Ha most eltűrte volna, akkor ez itt bizonyosan nem Lan WangJi. Még azt is hinné, hogy Lan WangJi testét megszállta valaki!

Wei WuXian teljes teste Lan WangJié felett volt, lábai széttárva, mindkettővel annak dereka két oldalán térdelve. Kezeit a faágynak támasztotta, csapdába ejtve Lan WangJit két karja között. Fokozatosan lehajtotta a fejét. A két arc közötti távolság egyre kisebb és kisebb lett. Egyre kisebb és kisebb. Amikor már azon a ponton volt Wei WuXian, hogy lélegezni is nehezen tudott, Lan WangJi végül kinyitotta a száját.

Egy pillanatig csendben maradt.

- Szállj le.

Wei WuXian vastag bőrt növesztett. (9)
(9) Az arcvesztés azt jelenti, hogy valaki kínos helyzetbe kerül. A vastag bőr növesztése ezzel szemben azt jelenti, hogy nem fél arcot veszteni, vagyis gyakorlatilag túl vastag a bőr az arcán, hogy veszteséget okozna néhány réteg elvesztése.

- Nem.

Egy sápadt színű szempár tapadt Wei WuXianra közvetlen közelről. Lan WangJi mozdulatlanul rámeredt, és megismételte:

- Szállj le.

- Nem - mondta Wei WuXian. Ha megengedted, hogy itt aludjak, tudnod kellett volna, hogy valami ilyesmi fog történni.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - kérdezte Lan WangJi.

- ... - Valami rejtélyes ok folytán Wei WuXian úgy érezte, alaposan meg kellene fontolnia a választ.

Amint épp készült mosolyra kunkorítani ajkait, hirtelen zsibbadás fogta el a derekát, s lábai kicsuklottak alóla. Egy puffanással Lan WangJi testére zuhant.

A kunkorodó félmosoly ráfagyott az ajkaira. A feje Lan WangJi mellkasának jobb oldalán volt, s mozdulni sem tudott. Lan WangJi hangja a feje fölül szólt.

Hangja halk és mély volt. Mellkasa finoman rezgett minden egyes szónál.

- Akkor egész éjjel így maradsz.

Wei WuXian egyáltalán nem várta, hogy ez így fog végződni. Feszelgett, megpróbált felkelni, de dereka továbbra is zsibogott és ernyedtnek érződött. Nem tehetett mást, mint úgy maradt a másik férfinak nyomódva, kissé zavarodottan.

Mégis mi az ördög történhetett Lan Zhannal az elmúlt néhány évben, hogy ennyire megváltozott?

Vagy ugyanaz a Lan Zhan maradt, aki korábban is volt?!

Nem neki kellene megszállva lennie?!?!

Miközben gondolatai a hurrikán sebességével száguldottak, Lan WangJi kissé megmozdult. Wei WuXian reményei feléledtek, feltételezvén, hogy nem képes többet elviselni. Lan WangJi azonban egyszerűen legyintett egyet a kezével.

A fények kihúnytak.

A későbbiekben Wei WuXian sokat tépelődött annak indokán, miért nem volt jó kapcsolata Lan WangJival. A dolgok gyökeréig ásva minden akkor kezdődött, amikor tizenöt éves lett, és a GusuLan Szektához került három hónapra Jiang Chenggel együtt, tanulás céljából.







A GusuLan Szektának volt akkoriban egy erényes és tekintélyes elöljárója, Lan QiRen. A harcművész világban mindenki egyetértett azon három karakterisztikával, mely őt jellemezte: vaskalapos, makacs és szigorú tanár volt, kinek kezei közül kitűnő tanulók kerültek ki. Bár az első két jelző számos embert tisztes távolban tartott tőle, néhányan titokban még nem is kedvelték túlzottan, az utolsó kitétel arra késztette őket, hogy mindent elkövessenek azért, hogy gyermekeiket a keze alá adják tanulni. A Lan Szekta számos kiváló növendékét nevelte ki. Ha néhány évig az osztályában koptatták a padot, nem számított, milyen haszontalanok voltak, amikor először megérkeztek, legalábbis megfelelőnek számítottak, amikor távoztak, különösen megjelenés és etikett terén. Rengeteg szülő volt, aki olyan izgatott lett, hogy könnyek csorogtak orcáikon, amikor fiaikat kiválasztották.

- Nem látszom én már most is épp eléggé megfelelőnek? - Ez volt Wei WuXian véleménye a témában.

Jiang Cheng nagy előrelátással válaszolt.

- Minden bizonnyal szégyenbélyeg leszel egész tanítói karrierjén.

Abban az évben a YunmengJiang szekta mellett más klánok is küldtek fiatal mestereket, ahol a szülők neszét vették a hírnek. A fiatal mesterek mind tizenöt, tizenhat év körüliek voltak. Mivel minden szekta jól ismerte a másikat, bár nem álltak közel egymáshoz, mégis látták már egymás arcát korábban. Széles körben ismert tény volt az is, hogy bár Wei WuXian családneve nem Jiang volt, mégis ő volt a YunmengJiang Szekta vezetőjének, Jiang FengMiannak elsőszámú növendéke, egyúttal elhunyt barátjának fia. A szekta vezetője tulajdonképp saját gyermekének tekintette. Ez a tény, s az, hogy az ifjak nem törődtek olyan sokat a rangokkal és az örökséggel, mint az idősebbek, hamarosan mind barátok lettek. Csak néhány mondatot váltottak, s máris mindenki bátyjának vagy öccsének nevezte a másikat.

- A Jiang Szekta Lótuszmólója sokkal mulatságosabb hely, mint ez itt, igaz? - kérdezte valaki.

Wei WuXian felnevetett.

- Mulatságos vagy sem, minden attól függ, mennyire teszed mulatságossá. Mindenképp kevesebb a szabály, mint itt, és nem szükséges olyan korán kelni.

A GusuLan Szektában ötkor keltek minden reggel és minden este kilenckor nyugovóra tértek, semmilyen késlekedést nem engedélyezve.

- Mikor keltek ti? - kérdezte valaki más. - Mit csináltok napközben?

Jiang Cheng fújt egyet.

- Ő? Ő kilenckor kel reggel és egykor fekszik éjjel. Amikor felkel, akkor sem gyakorlatozik a karddal vagy meditál; csónakázni megy, úszkál, lótuszmagvakat szed és fácánokra vadászik.

- Mindegy, mennyi fácánra vadászok, mégis én vagyok az első számú növendék - mondta Wei WuXian.

- A következő évben Yunmegbe megyek tanulni! - jelentette ki az egyik ifjú. - Senki sem tarthat vissza!

Azonban egyből egy vödör hideg vizet kapott a nyakába.

- Senki sem fog téged visszatartani. Bátyád csak egyszerűen eltöri a lábaidat.

Az ifjú lelkesedése egyszeriben lehervadt. A QingheNie Szekta második fiatal mestere volt, Nie HuaiSang. Bátyja, Nie MingJue különösképp elszánt volt, mikor parancsokat teljesített, nagy ismertsége volt már is a harcművészek világában. Bár a fivérek nem egy anyától születtek, kapcsolatuk meglehetősen szilárd volt. Nie MingJue mindig kivételes szigorral tanította öccsét, és különleges módon gondot viselt tanulmányaira. Épp ezért, bár Nie HuaiSang igen tisztelte bátyját, halálra rémült attól, ha Nie MingJue iskolai teljesítményéről kérdezte.

- Hogy őszinte legyek, Gusu is egészen mulatságos hely - mondta Wei WuXian.

Wei-xiong (10), hallgasd meg tiszteletteljes véleményem - mondta Nie HuaiSang. - Felhőzug nem olyan, mint Lótuszmóló. A Gusuba vezető úton jusson eszedbe, hogy van egy személy, akit egyáltalán nem kellene provokálnod.
(10) A -xiong toldalék jelentése bátty. Természetesen nem kell vérrokonságban állnia a beszélővel. A formula haszálata tiszteletet fejezett ki a másik, rendszerint idősebb személy iránt, mivel a náluk idősebbeket udvariatlan dolog volt pusztán nevükön szólítani.

- Kicsoda? Lan QiRen? - kérdezte Wei WuXian.

- Nem az öreg - válaszolta Nie HuaiSang. - Akivel óvatosnak kell lenned, az legbüszkébb növendéke, Lan Zhan.

- Lan Zhan a Két Lan Jádekő közül? Lan WangJi? - kérdezte Wei WuXian.

A Két Lan Jádekő megtisztelő címet a GusuLan szekta jelenlegi vezetőjének két fia kapta - Lan Huan és Lan Zhan. Még épphogy elmúltak tizennégy évesek, s máris minden szekta elöljárói követendő példaként állították őket saját növendékeik elé. Kiemekedően híresek voltak az ifjoncok között, és természetesen mindenki felismerte a nevüket.

- Melyik másik Lan Zhant ismersz? - kérdezte Nie HuaiSang. - Igen, az. A mindenit, annyi idős, mint te vagy én, de nincs benne egy csepp sem a serdülők forrongó véréből. Merev és szigorú, még rosszabb, mint a nagybátyja.

Wei WuXian hangos ó hangot hallatott, majd megkérdezte:

- Ez az a kölyök, aki olyan csinos?

Jiang Cheng gúnyosan rávigyorgott.

- Van bárki is, aki csúnya lenne a GusuLan Szektában? A szektája még csak nem is fogad tisztátalan vonásokkal rendelkező növendéket. Ha tudsz, találj csak egyetlen olyat nekem, akinek átlagos arca van.

- Nagyon csinos - nyomatékosította Wei WuXian. A fejével intett. - Tetőtől talpig fehér, homlokszalagot visel, és ezüst hardot hord a hátán. Eléggé jóképűnek nézett ki, de azzal a komoly arcával úgy festett, mint aki gyászol.

- Ő az! - biztosította róla Nie HuaiSang. Egy kis szünet után újra megszólalt. - De elszigetelt meditációba vonult az elmúlt pár napban. Te csak tegnap érkeztél; mikor volt alkalmad megpillantani?

- Tegnap éjjel.

- Tegnap... tegnap éjjel?! - Jiang Cheng megszédült. - Kijárási tilalom van Felhőzugban. Mikor láttad? Miért nem tudok erről?

- Ott - mutatta Wei WuXian.

Egy magas fal legtetejére mutatott.

A többiek szóhoz sem jutottak. Jiang Cheng csak azt érezte, hogy dagad a feje, és összeszorította a fogait.

- Csak most érkeztünk, és máris galibába keveredsz! Mi történt?

Wei WuXian vigyorogva válaszolt.

- Igazán nem sok. Amikor megérkeztünk, elmentünk a Császár Mosolya nevű likőrbolt előtt, igaz? Tegnap éjjel hánykolódtam és forgolódtam, és nem tudtam tovább bírni, ezért lementem a hegyen, be a városba, és hoztam magamnak két kancsóval. Ne feledd, aligha lesz lehetőségünk ilyet inni Yunmengben.

- Akkor hol a likőr? - így Jiang Cheng.

- Hát amikor épp átlendültem a fal tetején, még mielőtt leért volna a lábam belül, Lan Zhan rajtakapott.

- Wei-xiong, belecsaptál a közepébe - jegyezte meg az egyik ifjú. - Bizonyára ekkor érkezett meg a visszavonulásból, elment éjjeli őrjáratra, és tetten ért.

- Azok, akik éjjel térnének vissza, nem jöhetnek be reggel hét előtt - mondta Jiang Cheng. - Hogy lehet, hogy beengedett?

Wei WuXian széttárta két kezét.

- Nem engedett be. Azt akarta, hogy még a lábam is húzzam vissza, ami pedig már benn volt. Mondd meg nekem, hogy tehettem volna? És akkor felszökkent oda, könnyedén akár egy tollpihe, és megkérdezte, mi van a kezemben.

Jiang Cheng érezte, ahogy elszorul a szíve a rossz előérzettől.

- Mit mondtál?

- Azt, hogy a Császár Mosolya! - felelte Wei WuXian. - Azt mondtam, hogy "ha megosztozom veled a kancsóm, akkor úgy teszel, mintha soha nem láttál volna?"

Jiang Cheng felsóhajtott.

- Az alkohol tilos Felhőzugban. Az a legrosszabb bűntény.

- Ő is ezt mondta - válaszolta Wei WuXian. - Erre megkérdeztem: "miért nem mondod inkább azt, mi nem tilos a szektádban?" Egy kicsit mérgesnek látszott, és azt akarta, hogy nézzem meg a Fegyelem Falát a hegy oldalában. Komolyan, több mint háromezer szabály állt rajta, és mindet pecsétírással (11) vésték fel. Ki olvasná el azokat? Te elolvastad? Én aztán nem. Mit van ezen dühöngenivaló?
(11) Nehezen olvasható, ősi írásmód, melyet a köznapi emberek nem használtak.

- Így igaz! - Mindenki osztozott érzelmeiben, és egyszerre mind panaszkodni kezdtek Felhőzug különös, ódivatú elképzeléseiről, szánva-bánva, hogy korábban nem találkoztak.

- Kinek a szektája számlál több mint háromezer szabályt, melyek még csak nem is ismétlődnek? Az olyanok, mint az "élőállat leölése a rezidencián belül tiltott, az engedély nélküli harc tiltott, a szexuális szabadosság tiltott, éjjel kimerészkedni tiltott, zaj okozása tiltott, a futkározás tiltott" még csak elviselhetőek, de vannak olyanok is, mint "az indok nélküli gúnyolódás tiltott, a helytelen ülés tiltott, több, mint három tállal tiltott venni az ételből..."

Wei WuXian hirtelen közbevágott:

- Micsoda? Az engedély nélküli harc szintén tiltott?

- ... igen. - így Jiang Cheng. - Csak azt ne mondd, hogy harcoltál vele.

- De igen. És eltörtünk egy kancsó Császár Mosolyát.

Mindannyian a térdükre csaptak és sajnálkozva kiáltottak fel.

Mindazonáltal a helyzet már nem is lehetett volna ennél rosszabb, és Jiang Cheng tovább kérdezősködött.

- Nem két kancsóval hoztál? Hová lett a másik?

- Megittam.

- Hol ittad meg? - így Jiang Cheng.

- Az orra előtt. Azt mondtam, "oké, ha az alkohol tiltott a Felhőzugban, akkor nem megyek be. Itt iszom meg a fal tetején állva. Ez nem számít a szabályok megszegésének, ugye?" Majd mindet egy húzásra megittam, a szeme láttára.

- ... És azután?

- Azután harcolni kezdtünk.

- Wei-xiong - fakadt ki Nie HuaiSang. - Te annyira önelégült vagy!

Wei WuXian felemelte a szemöldökét.

- Lan Zhan képességei elég jók.

- Meg fogsz halni, Wei-xiong! Lan Zhant még sosem érte ilyen inzultus. Valószínűleg rád száll. Óvatosnak kellene lenned. Bár Lan Zhan nem jár velünk az osztályba, ő a felelős a Lan Szekta által kiszabott büntetésekért!

Wei WuXian pusztán legyintett, cseppet sem volt megijedve.

- Már mitől kellene félnem? Nem azt mondja-e mindenki, hogy Lan Zhan csodagyerek volt már egészen fiatal korában? Ha olyan okos volt már akkor is, feltehetőleg már mindent megtanult, amit a nagybátyja tanítani tudott neki, és egész idő alatt visszavonultan fog meditálni. Hogy lenne ideje a nyakamra járni? Én...

Mielőtt a mondatot befejezjette volna, amint a csoport befordult a sarkon egy ablak mélyedése előtt, fehér-ruhás ifjút pillantottak meg merev, egyenes pózban ülve a szoba közepén, hosszú haja összekötve, homlokán szalag, s jeges, fagyos aurát árasztott magából. Hideg pillantást vetett rájuk.

A tucatnyi száj egyszerre némult el. Csendesen beléptek a szobába, csendesen kiválasztották székeiket, és csendesen kikerülték a Lan WangJi körüli asztalokat.

Jiang Cheng megveregette Wei WuXian vállát és a fülébe suttogott.

- Rád szállt. Reméljük a legjobbakat.

Amikor Wei WuXian elfordította a fejét, rálátott Lan WangJi arcélére. Szempillái hosszúak voltak, kivételesen finomnak és elegánsnak tűntek. Tartása is igen egyenes volt, mereven előre nézett. Amint éppen azon gondolkodott, hogy beszédbe elegyedjen vele, Lan QiRen lépett a szobába.

Lan QiRen magas volt és sovány, egyenes háttal állt. Bár hosszú, fekete kecskeszakállat viselt, egyáltalán nem volt még öreg. És a GusuLan Szekta hagyományai szerint, mely gyönyörű férfiakat nevelt minden generációban, nem festett épp rosszul sem. De szerencsétlen módon, az őt körüllengő vaskalapos, merev légkör miatt senki nem érezte helytelennek öregnek titulálni. Kezében tekercset tartva érkezett. A hosszú papírtekercs egészen a földig tekeredett alá, amikor kinyitotta, és elkezdett a Lan Szekta szabályairól beszélni. Mindenkinek elsötétült a szobában az arca. Mivel Wei WuXian unatkozott, pillantása mindenfelé szállt, s végül megállapodott Lan WangJi profilján. Döbbenten látta az összpontosítást és figyelmet rajta, melyben egy szemernyi tettetés sem volt. Hogyan hallgathat ennyire figyelmesen valami ennyire unalmasat?

Elől Lan QiRen hirtelen mozdulattal a földre lökte a tekercset, és keresűen elmosolyodott.

- Csak egyszer ismétlem el ezt egyesével, mivel senki nem olvassa, még ha sziklafalba is lett vésve. Így senki nem tudja majd megszegni ezeket tudatlanságát használva kifogásként. S még ha ezt is teszem, akkor is vannak itt olyanok, akik nem figyelnek. Rendben, valami másról fogok beszélni.

Bár szavai bárki másra vonatkozhattak a szobában, Wei WuXian megérzése azt súgta neki, hogy a figyelmeztetést neki szánták. Ahogy számított rá, Lan QiRen megszólította.

- Wei Ying.

- Jelen - válaszolta Wei WuXian.

- Hadd tegyek fel neked egy kérdést. A tündérek, démonok, élőholtak és szörnyek ugyanazok?

Wei WuXian elmosolyodott.

- Nem.

- Miért nem? Miben különböznek?

- A tündérek élő, nem emberi lényekből jönnek létre; a démonok emberi lényekből jönnek létre; az élőholtak halott emberekből jönnek létre; a szörnyek pedig halott, nem emberi lényekből jönnek létre.

- A tündéreket és a szörnyeket gyakorta összetévesztik. Mi lenne megfelelő példa arra, hogyan különböztessük meg a kettőt?

- Ez könnyű. - Wei WuXian egy kékeszöld fára mutatott a szobán kívül, és folytatta: - Például, ha egy élő fát könyvek hatalmával töltenek el és tudattal rendelkező lénnyé varázsolják, mely csínyeket követ el, akkor az tündér. Ha veszek egy fejszét, átvágom a törzsét, s csak a halott fatuskó marad, s ezután varázsolják lénnyé, akkor az szörny.

- Mi volt a foglalkozása a QingheNie Szekta ősének?

- Mészáros.

- A LanlingJin Szekta jelképe a fehér bazsarózsa. Milyen fajta bazsarózsa ez?

- Hóban Tündöklő Szikra.

- Ki volt az első a harcművész világban, aki inkább klánja, semmint szektája felemelkedését célozta? (12)
(12) Ideje elmagyarázni a klán és szekta közti különbséget. Míg a klán családi vérvonalon alapuló, kisebb harcművész csoportokat takart, a nagyobb szekták, kik magja szintén egy családhoz tartozott, más, nem rokon harcművészeket is magába fogadott. A legnagyobb szekták gyakran több, kisebb alággal is rendelkeztek.

- A QishanWen Szekta őse, Wen Mao.

Folyékony válaszai hallatán mindenki szíve kihagyott egy ütemet. Bár szerencsésnek érezték magukat, titokban mind azért imádkoztak, hogy egyetlen válasszal se süljön fel, nehogy Lan QiRennek alkalma nyíljon egy másikukat kipécézni.

- Mint a YunmengJiang Szekta növendékének, mindezek már ismerősek kellettek, hogy legyenek a számodra, s régóta fejből kellett tudnod őket - mondta Lan QiRen, - nincs tehát semmire büszkülnöd még akkor sem, ha helyesen válaszoltál. Hadd kérdezzelek ismét: vagy egy hóhér szülőkkel, feleséggel és gyerekekkel, de mire elérte a halál, már több, mint száz embert kivégzett. Hirtelen, nyilvánosan halt meg, és hogy megbüntessék tetteiért, hét napig az utcán hagyták holttestét. Mivel az elfojtott harag energiája táplálta, kísérteni és gyilkolni kezdett. Mi a teendő?

Ezúttal Wei WuXian nem válaszolt azonnal. A többiek azt gondolták, hogy belezavarodott, és nyugtalanul mozgolódni kezdtek. Lan QiRen megdorgálta őket.

- Miért néztek rá? Gondolkodjatok rajta ti is! Ne nyissátok ki a könyveket!

A növendékek elkapták kezeiket a könyvektől, melyeket épp készültek gyorsan átlapozni. Ők is megzavarodtak; miután nyilvánosan halt meg és hét napig az utcán maradt a holtteste, egyértelműen ádáz élőholt vált belőle, s ezért a kérdésnek nehéz volt a megoldása. Mindenki azt remélte, hogy az öreg Lan nem őt szólítja fel. Néhány pillanat múlva, mikor látta, hogy Wei WuXian nem válaszol, Lan QiRen gondolkodni látszott, majd újból megszólalt.

- WangJi, mondd meg neki, mit kell tennie.

Lan WangJi nem nézett Wei WuXian irányába. Tiszelete jeléül bólintott, majd egyhangúan sorolni kezdte.

- Elsőképp: felszabadítás; másodikképp: elfojtás; harmadikként: megsemmisítés. A kezdeti megközelítés, hogy felhasználjuk rokonai háláját és teljesítjük utolsó kívánságát, megszabadítva attól, melytől ő maga nem tudott megszabadulni. Ha ez kudarcot vall, el kell fojtani. Ha bűnei kiváltképp igazságtalanok voltak, és haragjának energiája nem oszlik el, teljes megsemmisítés. A harcművész világnak pontosan tartania kell magát az intézkedések e menetéhez. Egyetlen hiba sem megengedett.

Mindenki kifújta a levegőt, hálát adva az égnek, mert Lan WangJi volt az, kit az öreg kiválasztott. Máskülönben, ha rajtuk lett volna a sor, könnyű lett volna kihagyni néhány lépést, vagy felcserélni a sorrendet. Lan QiRen elégedetten bólintott.

- Egyetlen szó sem volt hibás benne. - Kis szünet után folytatta: - Nem számít sem a személy, sem harcművészetének természete, pontosan ilyen szilárdnak kell lennie. Ha valaki önteltté és büszkévé válik csak azért, mert legyőzött néhány egyszerű, hegyi lényt annak otthonában, és üres hírnévre tesz szert ennek folytán, az minden bizonnyal szégyent hoz saját magára, előbb vagy utóbb.

Wei WuXian felvonta a szemöldökét, és egy pillantást vetett Lan WangJi arcélére. Azt gondolta, úgy, szóval az öreg ezt nekem szánta. Azért hívta ide kedvenc növendékét, hogy megfigyeljem.

- Van egy kérdésem - mondta.

- Tedd fel - válaszolta Lan QiRen.

- Bár a felszabadítás jön előbb, ez gyakorta lehetetlen. Az utolsó kívánság teljesítése egyszerűnek hangzik - könnyű is lenne, ha a kívánság egy új ruhadarab lenne például, de mi van akkor, ha az volt a kívánsága, hogy bosszúból egy tucat embert megöljön?

- Akkor az elfojtás segíti a felszabadítást - így Lan WangJi. - Ha szükséges, megsemmisítés követi.

Wei WuXian elmosolyodott.

- Micsoda pazarlás! - Egy pillanatig szünetet tartott, majd folytatta: - Nem mintha nem tudtam volna a választ, mindössze egy negyedik megoldáson gondolkodtam.

- Soha nem hallottam semmiféle negyedik megoldásról - mondta Lan QiRen.

- Mivel a hóhér ily módon halt meg, természetes, hogy ádáz élőholttá vált. Mivel több, mint száz embert végzett ki halála előtt, miért ne ássuk ki ezeknek az embereknek a sírját, szítsuk fel bennük a harag energiáját, gyűjtsük össze mindet, és használjuk fel őket az ádáz élőholt elleni harcban...

Lan WangJi végre felé fordult, hogy rápillantson. Szemöldökét összehúzta, bár arckifejezése továbbra is kifejezéstelen maradt. Lan QiRent olyannyira elfutotta a méreg, hogy kecskeszakálla remegni kezdett.

- Hogy merészeled! - kiáltotta.

A szobában mindenki megdermedt. Lan QiRen talpra ugrott.

- A démonok elűzésének és az élőholtak ártalmatlanná tételének módja a felszabadítás! Te nem tanulmányoztad még a felszabadítás módszereit, és máris azon gondolkodsz, hogy haragjuk energiáját megnöveld! Ellene mész a természetes rendnek, figyelmen kívül hagyva minden etikát és erkölcsöt!

- Akad néhány olyan dolog, mely hasznavehetetlebbé válik a felszabadítás után, miért nem találhatnánk meg, mi módon vehetjük hasznukat? Amikor a Nagy Yu (13) megszelídítette az áradást, az akadályoztatás volt az alárendelt módszer, és az elterelés a felsőbbrendű. Az elfojtás ugyanaz, mint az akadályoztatás, nem alárendelt ezért... ? - Lan QiRen egy könyvet hajított feléje, de félrehajolt és elkerülte. Arckifejezése változatlan maradt, és tovább folytatta a badarságot. - A spirituális energia is energia; a harag energiája is energia. A spirituális energiát a dantian (14) tárolja. Hegyeket tud kettéhasítani és tengereket feltölteni, alkalmatlanná téve emberi használatra. Ha mindez így van, akkor a harag energiáját miért ne használhatnák fel az emberek?
(13) Nevezetes történelmi személy. Arról volt ismert, hogy megszabályozta és megállította a folyók áradását, melyek korábban egész falvakat tettek tönkre.
(14) Az emberi testben a fő energiatároló központ, három ujjal a köldök magassága alatt helyezkedik el.

Egy másik könyv repült feléje Lan QiRen irányából. Hangosan krákogva kérdezte:

- Akkor hadd kérdezzek tőled ismét! Hogyan lehetsz biztos abban, hogy a haraggal telt energia csak neked engedelmeskedik és nem árt másoknak?

Wei WuXian beszéd közben lebukott.

- Ezen még nem gondolkodtam!

Lan QiRen őrjöngött a dühtől.

- Még ha gondolkodtál volna is rajta, a harcművész világ akkor sem engedné meg a létezésed! Kifelé!

Wei WuXian nem lehetett volna ennél boldogabb, és gyorsan kiment.

Egész reggel Felhőzug környékén őgyelgett, virágokat szedve és füvekkel játszva. Miután mindenki befejezte az órát, végül egy magas fal tetején találtak rá. Wei WuXian a szegély szürke cserepein ült, és egy szál füvet rágcsált. Jobb kezével megtámasztotta állát, egyik lábát felhúzta, a másikat lelógatta, és enyhén himbálta. A lenti növendékek mutogatni kezdtek rá.

- Wei-xiong! Milyen csodálatos vagy! Azt mondta, hogy kifelé, és erre te tényleg kimentél! Hahahaha....

- Miután kimentél, hosszú idő eltelt, mire megértette, mi történt. Az arca olyan lila volt!

Wei WuXian elrágódott a füvön, aztán lekiáltott.

- Ő kérdez, én válaszolok. Ha azt mondja, menjek ki, kimegyek. Mi mást akarja még, hogy tegyek?

- Miért tűnik úgy, hogy az öreg Lan különlegesen szigorú veled? - kérdezte Nie HuaiSang. - Minden dorgálása feléd irányul.

Jiang Cheng hümmentett.

- Csak jót tesz neki. Miféle válasz ez? Az rendben van, ha ezeket a badarságokat otthon hordja össze, de hangosan ki merte mondani őket Lan QiRen előtt. Saját halálát hozza a fejére!

- Mindegy, hogyan válaszolnék, nem kedvelne, így akár azt is mondhatom, amit mondani akarok - szólt Wei WuXian. - Különben nem próbáltam megsérteni. Csak megfelelő módon akartam válaszolni.

Miután egy darabig gondolkodott, irígység és vágyakozás kifejezése jelent meg Nie HuaiSang arcán.

- Hogy őszinte legyek, Wei-xiong szavai egészen érdekesek voltak. A spirituális energia csak harcművészet nemesítése során szerezhető, és igen sok erőfeszítést igényel az aranymag kiformálása. Nem is tudom, hány évet fog igénybe venni, különösképp olyanvalakinek, mint én vagyok, kinek tehetsége olybá tűnik, mintha kutya rágta volna meg, mikor még anyja hasában volt. De a haragos energia az ádáz holttestek sajátja. Ha könnyen el lehetne venni és felhasználni, az igazán csodálatos lenne.

Az aranymagot a harcművészek azután kezdték kifejleszteni, hogy egy bizonyos pontig eljutottak a nemesítésben. Sprituális energia tárolására és irányítására volt képes. Miután a mag kiformálódott, a harcművész szintje ugrásszerűen megemelkedett, és egyre jobb és jobb lett. Máskülönben csupán alacsony rendű harcművész maradt. Ha egy jeles klán növendéke csupán későn tudta kiformálni a magot, szégyenteljes volt erről beszélnie emberek előtt, Nie HuaiSang mégsem szégyenkezett egy cseppet sem. Wei WuXian vele nevetett.

- Ugye, ugye? Semmilyen ártalom nem származik a használatából.

- Elég lesz - figyelmeztette őket Jiang Cheng. - Rendben van, ha beszélgettek róla, de senki se lépjen rá ilyen elhajlott ösvényre.

Wei WuXian mosolygott.

- Miért hagynám el a szép, széles utat, s járnék helyette egy keskeny pallón a sötétben folyó felett inkább? Ha olyan könnyű ösvény lenne, az emberek már járnák. Ne aggódj, ő csak kérdezett, én meg csak válaszoltam. Hé, jöttök? Mivel még nincs kijárási tilalom, vadásszatok velem fácánra!

- Mit értesz azon, hogy fácánokra vadászni? - feddte meg Jiang Cheng. - Miért lennének errefelé fácánok?! Először is menj, és másold le az Igazlelkűséget. Lan QiRen megkért rá, hogy mondjam meg neked, másold le az Igazlelkűség Erény fejezetét háromszor, hogy megtanuld, mi a természetes rend és az erkölcs.

Az Igazlelkűség a Lan Szekta szabályainak gyűjteménye volt. A szekta szabályai olyan hosszúak voltak, hogy Lan QiRen vastag kötetbe rendezte őket. Az Erény és Magaviselet négyötödét kitette az egész könyvnek. Wei WuXian kiköpte a fűszálat, amit a szájában tartott, és leporolta csizmáját.

- Háromszor? Előbb repülök fel az égbe (15), minthogy akár egyszer is lemásoljam őket. Nem vagyok a Lan Szekta tagja, és nem szándékozom beházasodni a Lan klánba, miért másolnám már le a szekta szabályait? Nem fogom lemásolni.
(15) Egyes történetekben, mikor egy harcművész egészen magas szintet ért el, akkor felrepült az égbe és Halhatatlanná vált. A Démonikus Ösvény Nagymesterének világában mindez csupán mítosz.

Nie HuaiSang gyorsan megszólalt.

- Én lemásolom neked! Én lemásolom neked!

- Senki sem tesz szívességet a másiknak csak úgy a semmiből - így Wei WuXian. - Mondd csak, mit akarsz, hogy megtegyek neked?

- Az úgy van, Wei-xiong -, válaszolta Nie HuaiSang, - hogy az öreg Lannak van egy rossz szokása. Ő...

A mondat közepén hirtelen elhallgatott és szárazon köhögni kezdett, majd kinyitotta legyezőjét és félrehúzódott. Wei WuXian tudta, hogy valami nem volt rendjén. Megfordult, és valóban, Lan WangJi állt egy ősi, zöld lombú fa alatt és feléjük bámult, hátán Bichen kardjával. Úgy festett, mint egy jádefa, tükröződtek bőrén a levelek foltos árnyékai és a nap fénye. Tekintete azonban egyáltalán nem volt kedves, mintha jégbarlangba tudta volna zárni őket vele. Mindenki tudta, hogy kiabálásuk egy kicsit túl hangos volt, és a zaj vezette őt hozzájuk, úgyhogy mind befogták szájukat. Wei WuXian ellenben leugrott a földre, és felé irányozta a lépteit.

- WangJi-xiong!

Lan WangJi sarkon fordult és elsétált. Wei WuXian vidáman követte és kiáltozott utána.

- WangJi-xiong, várj meg!

A fehérbe öltözött alak besurrant egy fa mögé, és hirtelen nyom nélkül eltűnt, világosan jelezve, hogy Lan WangJi nem óhajtott társalogni vele. Miután csak hátulról láthatta, Wei WuXian megfordult és panaszkodni kezdett a többieknek.

- Semmibe vett engem.

- Ja - mondta Nie HuauSang. - Úgy tűnik, igazán utál téged, Wei-xiong. Lan WangJi szokásosan... Nem, soha nem tett még efféle udvariatlanságot.

- Máris utál? - így Wei WuXian. - Bocsánatot akartam kérni tőle.

Jiang Cheng gúnyosan rámosolygott.

- Most kérnél bocsánatot? Túl késő! Akár a nagybátyja, ő is bizonyosan azt gondolja, hogy gonosz vagy és velejéig romlott, és nem szentel számodra semmilyen figyelmet.

Wei WuXian azonban másképp gondolta. Felkuncogott.

- Kit érdekel, hogy semmibe vett? Hát nem csinos? - Miután jobban meggondolta, rájött, hogy Lan WangJi valóban csinos volt. És ezért boldogan feladta azt a vágyát, hogy lebiggyessze ajkait.

Csak három nappal később jutott végül Wei WuXian tudomására, mi volt Lan QiRen rossz szokása.

Lan QiRen órái nemcsak unalmasan hosszúak voltak, de mindenről tesztet is íratott. A harcművészek világának fontos klánjaiban történő generációs változásokról, a hatalmi területek elosztásáról, híres harcművészek nevezetes mondásairól, családfákról...

Bár nem értett egy kicsit sem abból, amit az osztályban hallott, Nie HuaiSang olyan keményen dolgozott, akár egy rabszolga, amikor a teszt időpontja közeledett. Kétszer lemásolta az Erényt Wei WuXian számára, és így könyörgött hozzá a vizsga előtt:

- Kérlek, Wei-xiong, ha alacsonyabb fokozatot érek el, mint a yi (16), a bátyám tényleg eltöri a lábam! Az olyan dolgok, mint a vérvonalak meghatározása, a járulékos vérvonalak, a fő klánok, a klán ágazatok... Mi, nagy szektákból való tanítványok meg sem tudjuk különböztetni saját rokoni kapcsolatainkat, véletlenszerűen megszólítva bárkit, aki több, mint két rokonsági kapoccsal odébb van, mint nagybátyáink és nagynénéink. Van bárkinek olyan agykapacitása, hogy minderre más klánok esetén is emlékezzen?!
(16) Négy szint volt, jia, yi, bing és ding. A yi ezek szerint a második szint.

Mindennek eredményeképp, amikor puskák repkedtek mindenfelé a levegőben a vizsgán, Lan WangJi hirtelen támadásba lendült, és rajtakapta a zendülés néhány kezdeményezőjét. Lan QiRen fortyogott a méregtől, és leveleket írt a kiemelt klánoknak, hogy beárulja őket. Megvetette Wei WuXiant - kezdetben, bár a növendékek még ülni is alig tudtak rendesen, de legalább senki nem kezdeményezett semmit, és ülepük a lábukhoz nőtt. Amióta azonban Wei Ying megjelent, az eredetileg gerinctelen, elkényeztetett kölyköket felbátorította, éjjelente kimerészkedtek és alkoholt fogyasztottak, amikor csak jónak látták. Az egészségtelen gyakorlat egyre terjedt. Mint ahogyan sejtette, Wei Ying az emberiség egyik legnagyobb fenyegetését jelentette!

Jiang FengMian így válaszolt:

- Ying mindig is ilyen volt. Kérlek, fegyelmezd nyugodtan, Lan úr.

És így Wei WuXiant ismét megbüntették.

Először nem is gondolt túl sokat felőle. Ha megint szövegek másolásáról volt szó, nem szenvedett hiányt olyan embereknek, akik szívesen másoltak neki. Ez alkalommal azonban Nie HuaiSang így szólt hozzá:

- Wei-xiong, még ha akarnék is segíteni neked, akkor sem tehetem többé. Magadnak kell elvégezned.

- Mi történt? - kérdezte Wei WuXian.

- Az öreg... Lan úr azt mondta, hogy mind az Erényt, mind a Magaviseletet le kell másolnod.

A Magaviselet a legbonyolultabb fejezet volt a tizenkettő közül a Lan Szekta szabályai közt. Számos klasszikust idézett, szörnyen hosszú volt, és rengeteg ritkán használatos karaktert tartalmazott. Ha valaki egyszer is lemásolta, minden életkedvét elvesztette. Ha valaki tízszer másolta le, ott helyben az égig repült. Nie HuaiSang hozzátette:

- Azt is mondta, hogy a büntetés ideje alatt senki sem mehet hozzád közel és nem másolhatja le őket neked.

Wei WuXian fennhangon morfondírozott.

- Honnan tudhatná, vajon valaki lemásolta-e nekem őket vagy sem? Csak nem úgy érti, hogy valakivel megfigyeltet?

- Pontosan ez a helyzet - mondta Jiang Cheng.

- .... - így We WuXian. - Mit mondtál?

- Azt mondta, hogy nem mehetsz kívülre, és a Könyvtár Pavilonban kell másolnod, a fal felé fordulva, és hibáidon elmélkedve. Természetesen lesz ott valaki, aki figyel rád. Ugye nem is kell mondanom, ki lesz az?

A Könyvtár Pavilon belsejében.

Egy bambuszülés volt, egy faasztal, két gyertyatartó, és két ember. Egyikük tökéletes tartással ült, de a másik oldalon Wei WuXian már több, mint tíz oldalt lemásolt a Magaviseletből. A feje szédült és szíve is elunta magát, ezért leejtette tollát, mély lélegzetet vett és körülnézett.

Amikor még Yunmengben volt, számos lány irigyelte érte, amiért eljöhet és Lan WangJival tanulhat. Azt mondták, hogy minden generáció tele volt szép férfiakkal, de közülük is kiemelkedett a jelenlegi nemzedék két jádeköve. Korábban Wei WuXiannak még soha nem nyílt alkalma gondosan szemügyre venni elölről az arcát. Most, hogy jól megnézte, elcsapongtak gondolatai. Tényleg milyen szép. De bárcsak inkább jönnének azok a lányok, és saját szemükkel néznék meg. Olyan keserű képet vág, mintha valaki megsértette volna, vagy mintha meghaltak volna a szülei, nem számít, milyen szép az arca.

Lan WangJi ősi szövegeket másolt, melyek nemcsak régiek voltak, de mások számára többnyire elérhetetlenek is, a Lan Szekta Könyvtár Pavilonjában. Ecsetvonásai lassúak és egyenletesek voltak, kézírása takaros volt, mégis erőteljes. Wei WuXian önkéntelenül is őszintén megdicsérte.

- Micsoda nagyszerű karakterek! Első osztályúak.

Lan WangJi közömbös maradt.

Wei WuXian ritkán tartotta csukva a száját hosszabb időre. Félig fuldokolva azt gondolta: tényleg egy ilyen korlátolt személy előtt kell ülnöm oly sok órán át minden nap, egy hónapon át? Túl fogom egyáltalán élni?

Amikor idáig jutott a gondolatban, teste önkéntelenül is előrébb görnyedt.

Wei WuXian igen tehetségesen talált ki mulatságot a maga számára, s különösképp tudta, hogyan kell a legunalmasabb körülmények közt is örömforráshoz jutnia. Mivel semmi más nem volt, amivel játszhatott volna, csak Lan WangJivel játszhatott. Megszólította:

- WangJi-xiong.

Lan WangJi mozdulatlan maradt.

Wei Wuxian:

- WangJi.

Úgy tűnt, semmit sem hallott.

Wei WuXian:

- Lan WangJi.

Wei WuXian:

- Lan Zhan!

Lan WangJi végre abbahagyta az írást, és hideg tekintettel ránézett. Wei WuXian kissé hátrébb húzódott, és felemelte kezeit, mintha védeni akarná magát.

- Ne nézz így rám! Csak azért hívtalak így, mert nem válaszoltál, amikor WangJinek szólítottalak. Ha ideges vagy, te is a születési nevemen szólíthatsz engem.

- Tedd le a lábaidat - mondta Lan WangJi.

Wei WuXian ülésmódja igencsak hagyott kívánnivalót maga után, hajlott testtel, felhúzott lábakkal. Amikor látta, hogy addig cukkolta Lan WangJit, amíg az végre beszélni kezdett, csendesen kuncogott magában, mintha végre látta volna szétnyílni a felhőket és megjelenni a holdat. Hallgatva Lan WangJi szavára letette a lábait, de felsőtestével egy lehelletnyit észrevétlenül közelebb húzódott, és karjait az asztalhoz préselte. Ez még mindig elfogadhatatlan ülésmód volt. Komoly hangon kérdezte:

- Lan Zhan, hadd kérdezzek valamit. Tényleg... ennyire utálsz engem?

Lan WangJi a földre pillantott, szempillái könnyű árnyékokat vetettek jádefényű orcáira. Wei WuXian sietve hozzátette:

- Hé, ne légy már ilyen, megint semmibe veszel engem, miután már mondtál pár szót. El akarom ismerni a hibám és bocsánatot kérni tőled. Nézz rám!

Kis szünet után folytatta:

- Nem akarsz rám nézni? Legyen. Akkor csak beszélek. Az én hibám volt akkor éjjel. Tévedtem. Nem kellett volna felmásznom a falra, nem kellett volna alkoholt innom, és nem kellett volna harcolnom veled. De esküszöm! Nem mintha szándékosan provokáltalak volna, tényleg nem néztem meg a szekta szabályait. A Jiang Szekta szabályait mind szóban adják át; egy sincs leírva. Máskülönben biztosan elolvastam volna. - Biztosan nem ittam volna meg a Császár Mosolyát a szemed láttára. Eldugtam volna, és visszavittem volna a szobámba, titokban iszogatva belőle minden nap, és megosztozva rajta mindenkivel, míg csak elegünk nincs belőle.

Wei WuXian folytatta:

- És legyünk ésszerűek - melyikünk támadt először? Te voltál. Ha te nem támadsz meg, szépen elbeszélgettünk volna, és minden világos lett volna. De ha valaki megüt, azt vissza kell adnom. Ez nem mind az én hibám. Lan Zhan, figyelsz rám? Nézz rám! Fiatal Lan Mester? - Csettintett az ujjaival. - Második Lan Fivér (17), miért nem teszed meg azt a szívességet, hogy rám nézel?
(17) Ez a fajta megszólítás meglehetősen ledér, és a nők csábításának kelléke.

Lan WangJi még a szemeit sem emelte fel.

- Másold le még egyszer.

Wei WuXian teste azonnal eldőlt.

- Ne légy már ilyen! Az én hibám, rendben?

Lan WangJi könyörtelenül rásütötte a hazugságot.

- Semmilyen megbánást nem érzel.

Wei WuXian úgy hadart, mintha semmi méltósága nem lenne.

- Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom. Annyiszor elismétlem, ahányszor csak akarod. Még letérdelve is tudom mondani.

Lan WangJi letette az ecsetet. Wei WuXian azt gondolta, hogy a másik nem tud többet elviselni, és végre alaposan el akarja verni. Csak amint előkészített egy ostoba vigyort, fedezte fel, hogy alsó és felső ajkai mintha egymáshoz lettek volna ragasztva, s még nevetni sem tudott.

Arca elváltozott. Küszködve próbált beszélni.

- Mmf? Mmf mmf mmf!

Lan WangJi lehunyta a szemét és halkan sóhajtott. Amikor kinyitotta a szemét, hűvös arckifejezése visszatért az arcára. Ismét felvette az ecsetet, mintha semmi sem történt volna. Wei WuXian régóta tisztában volt a Lan Szekta gyűlölt csendvarázslatának, de visszautasította, hogy higgyen benne. De miután minden erőfeszítés ellenére csak annyit ért el, hogy vörösre vakarta ajkai szegélyét, még mindig nem tudta kinyitni a száját. Akkor felragadott egy darab papírt, úgy írt rá, hogy az ecset csak úgy repült, és átdobta a levelet. Lan WangJi rápillantott.

- Szánalmas - válaszolta, labdává gyűrte, és eldobta.

Wei WuXian annyira dühös volt, hogy félregurult a bambuszülésen, feltápászkodott, írt egy másikat, és lecsapta Lan WangJi orra elé. Az is labdává lett gyűrve és félredobva.

A csendvarázslat csak akkor oldódott fel, amikor befejezte a másolást. A második napon, amikor ismét megérkezett a Könyvtár Pavilonba, látta, hogy a szerteszét repült papírgombócokat valaki már eltávolította.

Wei WuXian mindig azonnal elfeledkezett a fájdalomról, mikor begyógyult a seb. Bár az első napon igencsak megszenvedte a csendvarázslatot, néhány perc után ismét viszketni kezdett a szája. Miután vakmerően megszólalt néhányszor, ismét el lett csendesítve. Nem tudta kinyitni a száját, így papírokra firkált és odalökte őket Lan WangJinek, aki mindet összegyűrte és a földre dobta. A harmadik napon ugyanez történt.

Újra és újra el lett csendesítve. Utolsó napján azonban, mikor "a fal felé fordulva kellett elmélkednie", Lan WangJinek feltűnt, hogy Wei WuXian mintha megváltozott volna.

Gusu-béli tartózkodása idején folytonosan szanaszét hagyta a kardját, soha nem hordozta megfelelő módon magánál. Aznap mégis vele volt, s hangosan csapta oda az asztalra. Oly messzire ment, hogy szó nélkül írni kezdett, viselkedése gyökeresen különbözött attól, mikor könyörtelenül zaklatta Lan WangJit minden lehetséges módon. Olyan engedelmes volt, hogy az már-már különösnek tetszett.

Lan WangJinak nem volt rá indoka, hogy elcsendesítse, ezért vetett még rá néhány pillantást, mintha nem hinné el, hogy Wei WuXian végre hajlandó lett volna viselkedni. Ahogyan sejtette, egy rövid ücsörgás után visszatért megszokott magatartásához, és ismét egy papírt tett le elé, hogy lássa.

Lan WangJi eredetileg azt gondolta, hogy ismét panaszáradatot tartalmaz, de egy vétlen pillantás után meglepetten látta, hogy egy férfi rajza volt rajta, ki egyenes háttal ülve olvasott az ablaknál, tökéletesen élethű arckifejezéssel. Ő maga volt az.

Látván, hogy Lan WangJi nem fordította el azonnal a tekintetét, Wei WuXian ajkai felkunkorodtak, s kacsintva megemelte szemöldökét. Nem volt szükség szavakra, hiszen a jelentés világos volt. Hasonlít rád? Jó lett?

Lan WangJi lassan megszólalt.

- Van rá időd, mégis firkálsz a szöveg másolása helyett. Véleményem szerint az a nap, amikor elfogy a büntetésed, sosem érkezik el.

Wei WuXian ráfújt a tintára, mely még nem száradt meg, és közömbösen odavetettte:

- Már befejeztem a másolást, holnap nem jövök.

Lan WangJi karcsú ujjai egy pillanatra megtorpanni látszottak, mielőtt a következő, megsárgult lapot félrehajtották volna. Hihetetlen módon Wei WuXian nem lett elcsendesítve. Mivel nem váltott ki semmilyen reakciót, Wei WuXian gyengéden arrébb lökte a rajzot.

- Ez a tiéd.

A rajz a bambuszülésen landolt, de Lan WangJi semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy felvegye. Az elmúlt napok során minden papír, melyen Wei WuXian átkozta, hízelgett neki, bocsánatért könyörgött tőle, s minden más, rendetlen firkálmánya hasonló módon végezte. Hozzászokott már és nem bánta.

- Elfelejtettem - tette hozzá hirtelen. - Még ki kell egészítenem valamivel.

E szavak után felvette a papírt és ecsetjét, s gyorsan hozzáadott néhány vonást. Rápillantott a rajzra, majd modelljére, és a föld felé görnyedt nevettében. Lan WangJi letette a könyvet, és látta, hogy Wei WuXian egy virágot rajzolt féloldalt a hajába tűzve.

Úgy rémlett, ajkai széle megrándul. Wei WuXian feltápászkodott, és elé állt. 

- Szánalmas, igaz? Tudom, úgyis ezt akartad mondani. Nem akarsz valami változatosságot? Vagy egy másik szót hozzáadni?

- Rendkívül szánalmas - válaszolta hidegen Lan WangJi.

Wei WuXian összecsapta a kezeit.

- Tényleg hozzáadtál még egy szót. Köszönöm!

Lan WangJi elfordította a pillantását, felvette a könyvet, melyet korábban azt asztalra tett, és ismét kinyitotta. Csak egyetlen pillantást vetett rá, mielőtt elhajította a könyvet, mintha tűz égette volna meg.

Eredetileg egy buddhista szöveget olvasott, de amikor a kinyíló oldalra nézett, mezítelen, egymásba gabalyodó alakokat látott, elviselhetetelen látványként. A könyv, melyet olvasott, orvul ki lett cserélve egy pornográf könyvre, melynek borítója buddhista szöveget sugallt.

Gondolkodás nélkül kitalálhatta, ki követte el a csínyt. Akkor történhetett, amikor valaki megragadta a lehetőséget, míg ő a rajzra fordította figyelmét, nem is szólva arról, hogy Wei WuXian nem is próbálta titkolni, hisztérikus nevetéssel csapkodta az asztalt.

- Hahahaha hahahaha hahahaha hahahaha!

Ahogy a könyv a földre lett dobva, Lan WangJi olybá tűnt, mintha kígyóktól és skorpióktól menekült volna, a másodperc egy töredéke alatt visszavonulva a Könyvtár Pavilon sarkába. Tombolt dühében.

- Wei Ying!

Wei WuXian szinte az asztal alá gurult nevettében, s némi nehézség árán felnyújtotta a kezét.

- Jelen, itt vagyok!

Lan WangJi villámsebesen kihúzta kardját, Bichent. Amióta csak először találkoztak, Wei WuXian még nem látta ennyire zaklatottnak. Sietve megragadta saját kardját. Harmadáig kihúzta hüvelyéből.

- Jómodor! - emlékeztette Lan WangJit. - Második Lan Mester! Ügyelj a jómodorra! Én is elhoztam ma a kardom. Ha harcolni kezdünk, gondolod, hogy a Könyvtár Pavilon épségben megússza? - Tudta, hogy Lan WangJit fel fogja ingerelni a szégyen, s ezért így érkezett, önvédelemből hordozva kardját, nehogy véletlenségből halálra szúrják. Lan WangJi pengéjének hegye egyenesen felé mutatott. Szinte tűz csapott ki a világos színű szempárból.

- Miféle személy vagy te?

- Miféle személy lennék? - válaszolta Wei WuXian hetykén. - Egy férfi!

- Nincs benned szégyenérzet! - csapott le rá Lan WangJi.

- Szégyenkeznem kellene ez miatt? - így Wei WuXian. - Ne mondd nekem, hogy soha nem láttál ilyet korábban. Nem hiszek neked.

Lan WangJi gyenge pontja az volt, hogy nem tudott vitatkozni. Miután egy rövid ideig némán visszafogta magát, kardja hegyével Wei WuXianra mutatott.

- Te, kifelé! - mondta fagyos arccal. - Harcoltunk már korábban.

Wei WuXian megrázogatta fejét néhányszor, engedelmességet színlelve.

- Nem, nem. Nem tudod, Fiatal Lan Mester? Az engedély nélküli harc tiltott Felhőzugban. - Megkísérelte felvenni az elhajított könyvet, de Lan WangJi megelőzte és felkapta. Wei WuXian gyorsan kitalálta, hogy bizonyítékként akarta felhasználni, mikor jelentést tesz róla. Szándékosan folytatta: - Miért fogod azt a könyvet? Azt hittem, nem akarod elolvasni. Most meg igen? Tulajdonképp, még ha el is akarod olvasni, akkor sem kellene harcolnod érte. Különben is, kizárólag neked kölcsönöztem. Most, hogy már láttad a pornómat, a barátom lettél. Folytathatjuk a véleménycserét, és...

Lan WangJi arca elfehéredett. Szavanként tagolta a mondatot.

- Nem. Fogom. Elolvasni.

Wei WuXian tovább folytatta a tények csavargatását.

- Ha nem olvasod el, ugyan miért vetted a kezedbe? Hogy titokban megtartsd? Azt nem teheted. Valaki mástól kölcsönöztem, vissza kell adnom, miután elolvastad... Hé, hé, hé, ne gyere közelebb. Túl közel vagy; ideges leszek. Beszéljünk szépen. Nem fogod átadni másnak, ugye? Kinek is adnád? Az öreg... a nagybátyádnak? Második Fiatal Lan Mester, tényleg azt hiszed, hogy az elöljáróidnak ezt látnia kell? Bizonyosan azt fogja gondolni, hogy már elolvastad. Akinek olyan vékony a bőre a képén, mint neked, biztosan belehal a szégyenbe...

Lan WangJi megtöltötte jobbját spirituális energiával, és a könyv milliónyi apró darabra szakadt, melyek szerteszét szálltak. Amikor Wei WuXian látta, hogy sikeresen felhergelte Lan WangJit ahhoz, hogy elpusztítsa a bizonyítékot, végre megkönnyebbült, s hamis megbánással a hangjában újra megszólalt:

- Micsoda pazarlás! - Majd kezébe fogott egy papírfecnit, mely a haján landolt, és magasra emelte a fújtató, sápadt Lan WangJi elé. - Lan Zhan, minden tökéletes rajtad, kivéve az, hogy szeretsz dolgokat dobálni mindenfelé. Mondd meg nekem, hány papírgalacsint hajigáltál a földre ezekben az elmúlt napokban? Ma már nem is elég neked a papírgalacsin dobálás, egyenesen papírokat tépkedsz. Te tépted szét, te is fogod feltakarítani. Nem segítek neked. - Természetesen amúgy sem segített volna.

Lan WangJi újra és újra megpróbálta visszafogni magát, de többé nem volt rá képes.

- Menj a fenébe! - mennydörögte.

- Nahát, nahát, nézd meg magad, Lan Zhan - mondta Wei WuXian. - Mindenki azt mondja, hogy kiváló úriember vagy, a világ fénylő gyöngye, összehasonlíthatatlan udvariassággal viseltetsz, és úgy látszik, ez minden, mid van. Nem tudod, hogy a zaj tiltott Felhőzugban? És azt mondtad nekem, menjek a fenébe. Ez az első alkalom, hogy ezt a kifejezést mondtad valakinek... - Lan WangJi kivonta a kardját és rátámadt. Wei WuXian sietve átugrott az ablakpárkányra. - Megyek a fenébe akkor. A fenébe menés a legjobb képességem. Nem szükséges, hogy kikísérj!

Kiugrott a Könyvtár Pavilonból, őrülten nevetve, miközben bevetette magát az erdőbe. Már egy egész csoportnyi ember várta.

- Hogy ment? - kérdezte Nie HuaiSang. - Elolvasta? Mit csinált?

- Mit csinált? Ha! válaszolta Wei WuXian. - Nem hallottátok, milyen hangosan kiabált?

Nie HuaiSang bámulattal volt eltelve.

- Hallottam - azt mondta, menj a fenébe! Wei-xiong, ez volt az első alkalom, hogy azt hallottam, amint Lan WangJi bárkit is elküld a fenébe. Hogy csináltad?

Az elégedettség elömlött Wei WuXian arcán.

- Jó, hogy én segítettem hozzá az első alkalomhoz. Mind láttátok, nem? A Második Fiatal Lan Mester önmegtartóztatása és jómodora, melyet oly erősen dícsértek, mind gyenge és hatástalan volt velem szemben.

Jiang Cheng elsötétülő arckifejezéssel szidalmazta.

- Mire vagy olyan büszke?! Mi van ebben annyira büszkének lenni?! Tényleg azt hiszed, akkora dicsőség, hogy valaki elküld téged a fenébe? Szégyent hozol a saját szektádra.

- Tényleg bocsánatot akartam kérni tőle - mondta Wei WuXian, - de sosem figyelt rám. Oly sok napon keresztül folyton elcsendesített, mi a rossz abban, ha szórakozom vele egy kicsit? Jó szándékkal mutattam meg neki a könyvet. HuaiSang-xiong, igazán sajnálatos, ami történt gondosan őrzött pornóddal. Még be sem fejeztem; de olyan jó volt! Lan Zhan bizonyosan nem érti a megfelelő összefüggéseket. Odaadtam neki, mégsem volt boldog. Micsoda arcvesztés pazarlás a számára!

- Egyáltalán nem sajnálatos - bukott ki Nie HuaiSangból. - Annyit kaphatsz, amennyit csak akarsz.

- Komolyan megsértetted mind Lan Wangjit, mind Lan QiRent - mosolygott Jiang Cheng gúnyosan. - Csak várd holnap a halálod! Senki sem fogja eltemetni a hullád.

Wei WuXian legyintett, és Jiang Cheng vállai köré tette a karját.

- Kit érdekel, amíg sikerült beugratnom? Már oly sokszor temetted a hullám, mi a baj azzal, ha még egyszer megtörténik?

Jiang Cheng egy rúgással válaszolt.

- Hess, hess, hess! Következő alkalommal, amikor ilyesmit csinálsz, ne tudjak róla! Ne is kérd, hogy végignézzem!

Megelőzvén azt, hogy a nagy és a kis fosszília kirángassa ágyából az éjszaka közepén, Wei WuXian a kardjába kapaszkodva aludt. Az éjszaka azonban nyugodtan telt. A második napon Nie HuaiSang ment oda hozzá túláradó arckifejezéssel.

- Wei-xiong, tényleg szerencsés vagy. Az öreg múlt éjjel elment a szektánk Konferenciájára, és néhány napig nem lesznek órák!

Most, hogy az öreg nem volt ott, igazán könnyen elbánhatott a fiatallal! Wei WuXian gyorsan feltápászkodott, ragyogó arccal vette fel csizmáit.

- Szerencsés csapás, valóban, mintha maga az ég áldana meg engem felhőivel.

Jiang Cheng mellettük állt, gondosan tisztítgatva kardját, és azonnal mintha hideg vizet öntött volna a nyakába.

- Amikor visszajön, meg fogod kapni a büntetésed.

- Miért aggódna bárki élő azon, mi fog történni halála után? - válaszolta Wei WuXian. - Szabadon élek, amíg csak lehetséges. Menjünk! Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a Lan Szekta hegyén egyetlen fácán se akad.

Hárman együtt sétáltak, elhaladva Felhőzud fogadószobája előtt. WeiWuXian hirtelen megtorpant és felkiáltott:

- Két kis fossz... Lan Zhan van!

Néhány ember lépett ki a szobából. A két elöl haladó ifjú mindegyike úgy nézett ki, mintha jégből és jádéból faragták volna őket, mindketten hófehér köntöst viseltek, s mindkettőnek bojtok voltak a kardján melyek lengedeztek a szellő fuvallatára, csakúgy, mint a szalagok ruháikon. Az egyetlen különbség az őket körülvevő légkörben és arckifejezésükben rejtezett. Wei WuXian azonnal meg tudta volna mondani, hogy ha a komoly arcú Lan WangJi volt, akkor a kedves minden bizonnyal a Lan Szekta másik jádeköve - ZeWu-Jun, Lan XiChen.

Amint Lan WangJi megpillantotta Wei WuXiant, összehúzta a szemöldökét és szinte izzó tekintetet vetett rá. De mintha arra számított volna, hogy ugratás céltáblájává válik, ha még egy pillanattal tovább nézi, elfordította tekintetét és a távolba meredt. Lan XiChen azonban elmosolyodott.

- Te pedig...?

Jiang Cheng tisztelgett előtte.

- Jiang WanYin Yunmengből.

- Wei WuXian Yunmengből - követte példáját Wei WuXian.

Lan XiChen viszonozta a tisztelgésüket. Nie HuaiSang egy szúnyog zümmögésénél is halkabban suttogott.

- XiChen testvér.

Lan XiChen hozzá fordult.

- HuaiSang, kis idővel korábban, amikor visszatértem Qinghébe, a bátyád a tanulmányaid felől kérdezett. Hogy megy? Képes leszel az idén átmenni a vizsgán?

- Általánosságban véve igen... - válaszolta Nie HuaiSang. Úgy festett, mint valami hervadt uborka, segélykérőn pislogva Wei WuXianra. Wei WuXian elvigyorodott.

- ZeWu-Jun, hová mentek?

- Megsemmisíteni egy víziszellemet - így Lan XiChen. - Nem volt rá elég ember, így visszajöttem, hogy megkeressem WangJit.

- Testvér, nem szükséges csevelybe elegyednünk - mondta Lan WangJi hidegen. - Ez az ügy nem tűr halasztást; ideje indulnunk.

Wei WuXian sietve szólalt meg.

- Várj, várj, várj. Én tudom, hogyan kell víziszellemeket fogni. ZeWu-Jun, miért nem viszel minket magaddal?

Lan XiChen szavak nélkül elmosolyodott.

- A szabályok ellen való - jelentette ki Lan WangJi.

- Már hogy lenne a szabályok ellen való? - így Wei WuXian. Yunmengben egész idő alatt víziszellemeket fogdosunk. Amúgy sincsenek mostanában órák.

Yunmengben számos tó és folyóvíz volt található, melyben víziszellemek bandáztak. Igaz volt, hogy a Jiang Szekta tagjai járatosak voltak elfogásukban, és Jiang Cheng szintén tenni akart az arcvesztés ellenében, mely a YunmengJiang Szektát itt tartózkodásuk alatt érte.

- Így van. ZeWu-Jun, segítségedre tudnánk lenni.

- Nem szükséges. A GusuLan Szekta is... - Mielőtt Lan WangJi befejezhette volna a mondatát, Lan XiChen mosolyogva megszólalt.

- Akkor rendben. Köszönetem a segítségért. Készüljetek fel, és együtt indulunk. HuaiSang, te is jössz?

Nie HuaiSang szívesen csatlakozott volna hozzájuk, de utána eszébe jutott bátyja, aki találkozott Lan XiChennel. Csendben megalázkodott, és nem mert a szórakozásban részt venni.

- Nem, inkább megyek vissza, hogy átnézzem... - Azt remélte, Lan XiChen szól néhány jó szót az érdekében a bátyjánál. Wei WuXian és Jiang Cheng visszament a szobájukba, hogy felkészüljenek.

Lan WangJi utánuk nézett, szemöldöke összefutott zavarában.

- Testvér, miért döntöttél úgy, hogy magunkkal visszük őket? A szellemek megsemmisítése nem bolondozásra való.

- Az elsőszámú növendék és Jiang Szekta Vezető egyetlen fia jól ismert Yunmengben. Valószínű, hogy többre is képesek puszta bolondozásnál.

Bár Lan WangJi nem fejtette ki véleményét, ellenvéleménye világosan kiült az arcára. Lan XiChen ismét megszólalt.

- Különben is, te is akartad, hogy jöjjön, ugye?

Lan WangJi megmerevedett.

- Csak azért egyeztem bele - így Lan XiChen -, mert úgy néztél, mintha szeretted volna, hogy a Jiang Szekta elsőszámú növendéke veled jöjjön.

Csend ereszkedett rájuk, mintha a levegő megfagyott volna.

Lan WangJi csak késlekedve válaszolt, nagy erőfeszítés árán ejtve ki a szavakat.

- Szó sincs ilyesmiről.

Tovább is akart volna védekezni, de Wei WuXian és Jiang Cheng már karddal a kézben feléjük tartott, így Lan WangJi becsukta a száját. A csoport felhágott kardjaikra (18) és nekiindultak.
(18) A harcművészek kardjukat használják az utazáshoz. Felállnak a pengére, s spirituális energiájuk segítségével arrafelé irányítják a levegőben szállva, amerre csak jólesik nekik.

A helynek, ahol a víziszellemek kísértettek, Caiyi városa volt a neve, nagyjából tíz kilométerre feküdt Felhőzugtól.

Caiyi városát vízi utak szegték keresztül-kasul. Vagy a folyóhálózat szőtte be a várost, vagy a lakóhelyeket tornyozták a hálószerű vízi utak szegélyére. A házaknak fehér fala és szürke teteje volt, a folyók kosarakkal és emberekkel megrakott csónakokkal voltak tele. A partokon virágokat, gyümölcsöket, bambuszból készült tárgyakat, süteményeket, teát és selymet árultak.

Gusu a Jiangnan terület része volt, s minden beszéd lágyan és gyengéden hangzott. Amikor két csónak egymásnak ütközött, és néhány kancsónyi rizsbor kiloccsant, még a két hajós vitatkozása is olyannak hangzott, mint a sárgarigók fütyörészése. Bár Yunmengben sok tó volt, nem voltak benne ilyen kis városok ennyi vízzel. Wei WuXian mindezt roppant érdekesnek találta. Vásárolt két kancsónyi rizsbort, és egyet Jiang Chengnek adott.

- A Gusu-béli emberek olyan mézesmázos hangon beszélnek. Hogy lehet ezt vitatkozásnak nevezni? Ha látnák, hogyan vitatkoznak a yunmengiek, halálra rémülnének... Miért nézel így rám, Lan Zhan? Nem fukarságból nem vettem neked - hát nem tiltott a szektádban az alkohol fogyasztása?

A csoport rövidesen tízegynéhány csónakba szállt, és arrafelé eveztek, amerre a víziszellemek gyülekeztek. A partokon álló házak száma megritkult, és a folyó is csendesebbé vált. Wei WuXian és Jiang Cheng külön csónakot kapott, egymással versengve, ki tud gyorsabban evezni, míg meghallgatták a víziszellemekkel történt eseteket.

A vízi út egy nagy tóba vezetett előttük, melynek neve Biling tó volt. Caiyi városát már vagy tíz éve nem háborgatták a víziszelleme, de az elmúlt néhány hónapban az emberek sorra fulladtak bele a folyóba és a Biling tóba. Árukat szállító csónakok szintén süllyedtek el minden látható ok nélkül. Pár nappal ezelőtt Lan XiChen néhány hálót feszített ki a területen. Azt remélte, elfog egy-két víziszellemet, ehelyett vagy egy tucatot fogott. Megtisztogatta a holttesteket és a város közeli partjára vitte őket, de csak az derült ki, hogy a hullákat egyetlen helyi sem ismerte, és senki sem jelentkezett értük. Előző nap ismét kifeszítette a hálókat, és megint elfogott jópárat.

- Nem úgy tűnik, mintha a hullák máshol fulladtak volna meg és ide sodorta volna őket a víz - mondta Wei WuXian. - A víziszellemek finnyásak a területükre. Legtöbbször csakis ott hajlandóak megtelepedni, ahol megfulladtak, és nem mennek el onnan.

Lan XiChen bólintott.

- Helyes. Épp ezért gondoltam, hogy nem egyszerű esetről van szó, és kértem meg WangJit, hogy jöhhön velem, ha bármi történnék.

- ZeWu-Jun, a víziszellemek igazán okosak. Ha csónakokat használunk és vesztegetjük az időt, mint most, nem lehetséges, hogy a víz alá rejtőznek és elő sem jönnek? - kérdezte Wei WuXian. - Nem fogunk mindörökké csak keresgélni? Mi van, ha nem találjuk meg őket?

- Addig várunk, amíg meg nem találjuk őket - válaszolta Lan WangJi. - Azt tesszük, amit tennünk kell.

- Csak hálókat használva? - így Wei WuXian.

Lan XiChen:

- Pontosan. A YunmengJiang Szektának más módszerei vannak?

Wei WuXian elmosolyodott, nem válaszolt. Természetesen a YunmengJiang Szekta is hálókat használt. De mivel jó úszó volt, ő maga mindig beugrott a folyóba és partra vonszolta a víziszellemeket. Ez a módszer azonban túlontúl veszélyes volt; egyértelműen nem tehette meg ugyanezt a Lan Szekta tagjai előtt. Ha a hír Lan QiRen fülébe jutott volna, egész bizonyosan újabb kioktatásra számíthatott. Másra fordította a szót.

- Jó lenne, ha volna valamink, ami idevonzaná a víziszellemeket, mint a halakat a csali. Vagy valami, ami megmutatja, merre bújkálnak, mint egy iránytű.

- A vizet nézd és arra koncentrálj, hogy észrevedd őket - mondta Jiang Cheng. - Már megint hagyod elszállni a képzeleted.

- A harcművészet nemesítése és a kardlovaglás valaha szintén a képzelet birodalmába tartozott! - így Wei WuXian.

Amint lepillantott, épp Lan WangJi csónakjának alját látta. Egy ötlet cikázott át a fején és felkiáltott:

- Lan Zhan, nézz rám!

Lan WangJi épp a vizet fürkészte. Amint meghallotta a szavait, feltekintett, még időben, hogy lássa, amint Wei WuXian bambuszevezője egyenesen felé csap egy nagy adag vizet. Lábának toppantásával Lan WangJi könnyedén átszökkent egy másik csónakra, elkerülve a vízzuhatagot. Igencsak megdühödött, azt gondolván magában, hogy íme, Wei WuXian tényleg csak bolondozni jött.

- Szánalmas!

Wei WuXian azonban megrúgta az immár üres csónak oldalát, és bambuszevezője segítségével felfordította. A csónak alján három, duzzadt arcú, hamuszín bőrű víziszellem kapaszkodott a fabordázatba!

Egy növendék, ki a közelben állt, azonnal mind a hármat leigázta. Lan XiChen elmosolyodott.

- Fiatal Wei Mester, honnan tudtad, hogy a csónak alatt vannak?

Wei WuXian megkocogtatta a csónak oldalát.

- Egyszerű! A víz szintje nem volt jó. Ő volt az egyetlen, aki a csónakban állt, és az mégis mélyebbre süllyedt, mint az, amelyik két embert is hordoz. Valaminek lennie kellett az alján.

Lan XiChen megdícsérte.

- Valóban tapasztalt vagy.

Wei WuXian evezője lágyan hasított a vízbe, és a csónak felgyorsult, így utolérte Lan WangJi csónakját.

- Lan Zhan, nem szándékosan fröcsköltelek le - mondta. - A víziszellemek igazán okosak. Ha hangosan szóltam volna, meghallják és elmenekülnek. Hé, nem végy semmibe! Miért nem nézel rám, Második Fiatal Lan Mester?

Lan WangJi végül leereszkedett hozzá és egy pillantást vetett rá.

- Miért jöttél?

Wei WuXian őszintén válaszolt.

- Azért, hogy bocsánatot kérjek. A múlt éjjel az én hibám volt. Nem volt igazam.

Lan WangJi ábrázata kissé még sötét volt, minden bizonnyal azért, mert nem felejtette el, hogyan "kért tőle bocsánatot" Wei WuXian legutóbb. Bár tudta a választ, Wei WuXian megkérdezte:

- Miért tűnsz olyan borúsnak? Ne aggódj! Ma tényleg azért vagyok itt, hogy segítsek.

Jiang Cheng nem tudta tovább nézni a jelenetet.

- Ha segíteni akarsz, hagyd abba a csevegést és gyere ide!

Egy növendék felkiáltott:

- Megmozdult a háló!

Valóban, a háló kötelei hánykolódni kezdtek. Wei WuXian arca felragyogott.

- Itt van, itt van!

Vastag, fekete szaténfátyolból álló, hosszú haj hullámzott és hömpölygött a csónakok körül. Közülük egy pár kísérteties kéz nyúlt ki, hogy megragadja oldalukat. Lan WangJi visszakézből kivonta kardját, Bichent, és egy suhintással mintegy tizenvalahány kézfejet lemetszett a csónak bal oldalán, csak az ujjak maradtak ott mélyen a fába fúródva. Amint épp azon volt, hogy a jobb oldaliakat is levágja, vörös fény villant, és Wei WuXian kardja már vissza is került hüvelyébe.

A víz különös hullámzása enyhült, és a hálók is elcsendesedtek. Bár néhány pillanattal korábban Wei WuXian kardja különösen gyorsan támadott, Lan WangJi mégis meg tudta mondani, hogy kardja igen jó minőségű volt. Komoly arccal kérdezte:

- Mi a neve ennek a kardnak?

- Suibian. (19)
(19) Szó szerint: "mindegy".

Lan WangJi rábámult. Wei WuXian azt gondolta, talán nem hallotta jól, ezért megismételte:

- Suibian.

Lan WangJi homlokát ráncolta és elutasítóan válaszolt.

- A kardnak lelke van. Úgy nevezni, ahogy bárki akarja, tiszteletlenség.

Wei WuXian felsóhajtott.

- Gondolkodj egy pillanatra a dobozon kívül, jó? Nem azt mondtam, hogy mindegy, hogyan nevezed, hanem a kard neve egyszerűen pont "Suibian". Itt van, nézd! - Amint beszélt, Lan WangJi irányába lökte a kardot, hogy megmutassa rajta a betűket. Vonalak és mintázatok között két ősi karakter volt a hüvelyre felvésve. Valóban "Suibian" állt ott.

Lan WangJi néhány pillanatra teljesen kifogyott a szavakból.

Wei WuXian kisegítette.

- Nem szükséges szólnod. Tudom, hogy meg akarod kérdezni, miért hívják így. Mindenki úgy kérdezi, mintha valami különleges jelentése lenne. De valójában egyáltalán nincs különleges jelentése. Csak annyi volt, hogy amikor Jiang bácsi nekem adta a kardot és megkérdezte, hogyan akarom nevezni, legalább húsz névvel álltam elő, de egyikkel sem volt elégedett. Úgy gondoltam, hogy engedem Jiang bácsinak elnevezni a kardot, így végül azt mondtam: "mindegy!". De ki gondolhatta volna, hogy amikor a kard kikerült a kovácsműhelyből, ez a két karakter állt rajta. Jiang bácsi azt mondta: "ha ez a helyzet, miért nem engedjük, hogy a kard neve Suibian legyen?" Hogy őszinte legyek, ez se olyan rossz név, nem igaz?

Lan WangJi végül összeszorított fogán keresztül szűrte a szavakat.

- ... Nevetséges!

Wei WuXian a vállára vetette a kardot.

- Micsoda unalmas személy vagy! Nem látod, mennyire mulatságos ez a név? Különösen alkalmas arra, hogy beugrasson olyan komoly embereket, mint te, és minden alkalommal működik. Haha!

A zöldes tóból ugyanebben a pillanatban sötét árny lőtt ki a kis csónak irányába. Amikor Jiang Cheng végzett a víziszellemekkel a maga oldalán, még mindig azt fürkészte, kihagyott-e egyet is. Látván az árnyékot azonnal felkiáltott:

- Megint jön!

Néhány növendék evezni kezdett és hálókat vetettek ki, hogy üldözőbe vegyék a vízalatti árnyat. Valaki felkiáltott a másik oldalon:

- Itt is van néhány!

A másik oldalon szintén fekete árnyékok hada cikázott. Több keskeny csónak hálókat vetett ki és odaúszott, de nem fogtak semmit.

- Milyen különös! - mondta Wei WuXian. - Az árnyék alakja nem emberi formájú. Néha hosszú, néha rövid, néha nagy, néha kicsi... Lan Zhan, a csónakod mellett!

Bichen Lan WangJi hátán kihussant hüvelyéből és a vízbe metszett. Egy szempillantás múlva éles pengéssel kireppent a vízből, holdsarló alakú vízsugarat vonva maga után. Mégsem talált el semmit.

Komoly arccal fogta a kardot a kezében. Amint meg akart szólalni, egy növendék a túloldalon szintén kivonta kardját, és a sötét árnyék felé döfött, mely gyors iramban úszott a vízen.

Amikor azonban a kard a vízbe merült, soha nem bukkant fel többé. Még néhányszor elmondta a kardidéző varázst, de semmi nem került elő a mélyből. Mintha csak a tó elnyelte volna a kardot, nyom nélkül tűnt el. A növendék hasonló korú ifjúnak látszott, mint Wei WuXian és társai. Kardja elvesztésével arca egyre jobban elsápadt. Egy idősebb növendék megszólalt mellette:

- Su She, még nem állapítottuk meg, mi az a dolog a víz alatt. Miért cselekedtél önfejűleg és küldted a kardod a víz alá?

Su She idegesnek látszott, de arckifejezése viszonylag nyugodt maradt.

- Láttam, hogy a Második Fiatal Mester is...

Még mielőtt befejezte volna a mondatot, rájött, mennyire alkalmatlan volt a mondat. A Bichen kard és Lan WangJi nem volt másokhoz fogható. Lan WangJi vízbe parancsolhatta a kardját még ha ismeretlen ellenféllel nézett is szembe és mégis minden rendben volt, de mások számára ez nem feltétlenül volt így. A zavar vörös foltjai színezték sápadt orcáját, mintha szégyenkezett volna. Lan WangJire pillantott, de az nem nézett vissza rá, ehelyett figyelmesen tanulmányozta a vizet. Egy szempillantással később Bichen ismét kirepült hüvelyéből.

Ezúttal a penge nem merült a vízbe, hanem hegye megrándult és egy legyintéssel kimetszett egy darab árnyékot a vízből. Egy kupac nedves, fekete halom omlott el a csónak padlóján loccsanva. Wei WuXian lábujjra emelkedett, hogy jobban lássa. Meglepetésére egy darab ruha volt az.

Wei WuXian olyan hangosan nevetett, hogy kis híján a folyóba esett.

- Lan Zhan, igazán lenyűgöző vagy! Ez az első alkalom, hogy látok valakit víziszellemet vetkőztetni, miközben megpróbálja elkapni őket.

Lan WangJi egyszerűen megvizsgálta Bichen hegyét, hátha valami különöset fedez fel rajta, látszólag eldöntötte magában, hogy nem elegyedik beszédbe vele.

- Be kellene fognod a szád - mondta Jiang Cheng. - A víz alatt az a dolog egyáltalán nem víziszellem. Ez csak egy darab ruha.

Természetesen mindezt Wei WuXian is tisztán látta. Pusztán nem volt elégedett addig, míg nem ugratta Lan WangJit párszor. Így szólt:

- Szóval a körülöttünk ólálkodó dolog csak egy darab ruha lett volna? Akkor ezért nem fogták ki a hálók és döfték át a kardok. Az alakja folyton változott. Ez a ruhadarab azonban aligha nyelhetett le egyben egy egész kardot. Valami másnak is lennie kell a vízben.

Ekkor a csónakok már a Biling tó közepe felé tartottak. A tó vize különösen sötét zöld színt öltött. Lan Wangji hirtelen kissé felemelte a fejét.

- Menjünk vissza azonnal!

- Miért? - kérdezte Lan XiChen.

- A víz alatti lények szándékosan terelik a csónakokat a Biling tó közepe felé - válaszolta Lan WangJi.

Alighogy ezt kimondta, mindenki észlelte, hogy a csónakok lassan süllyedni kezdenek.

Víz árasztotta el a belsejüket. Wei WuXian hirtelen észlelte, hogy a Biling tó vizének színe már nem is sötétzöld volt, hanem szinte fekete. A közepét körülölelő területen, anélkül, hogy észrevették volna, méretes vízörvény formálódott. A tizenvalahány csónak közbefordult, az örvény áramlatait követve. Miközben forogtak, egyre süllyedtek, mintha csak egy gigantikus, fekete száj szívta volna őket magába!

A kivont kardok pendülése megtöltötte a levegőt. Egyik a másik után mind meglovagolta kardját és felreppent. Wei WuXian már fenn lebegett. Lenézett, csak hogy meglássa, a növendék, Su She, kinek elemésztette kardját a mélység, már térdig állt a vízben, csónakjának fedélzetét elnyelte a Biling tó. Bár arca vakrémületet tükrözött, nem kiáltott segítségért, valószínűleg ledermedt a félelemtől. Wei WuXian habozás nélkül lehajolt, kinyújtotta karjait, megragadta Su She csuklóját és felrántotta.

A másik ember súlyától a kard a lába alatt váratlanul megsüllyedt, de azután folytatta az emelkedést. Nem sokkal később azonban erős rántás érkezett Su She irányából, és majdnem lerántotta Wei WuXiant kardjáról.

Su She testének alsó fele máris a tó fekete örvényébe merült. Az örvény egyre gyorsabban és gyorsabban forgott, és teste egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt. Úgy tűnt, valami rejtőzik a víz alatt, amely lábaiba kapaszkodott és lefelé húzta. Jiang Cheng Sandun állva már nyugodtan felemelkedett mintegy hetven méterre a tó felszíne fölé. Amint lenézett, bosszús arckifejezéssel csattant fel:

- Mit csinálsz már megint?!

A tó szívóereje egyre erősebb és erősebb lett. Wei WuXian kardja gyorsaság kérdésében kiemelkedő volt, de erő tekintetében kevésbé. Már majdnem annyira aláereszkedett, hogy a tó felszínét súrolja. Megacélozta magát, miközben két kézzel fogta Su Shet, és felkiáltott:

- Tudna valaki segíteni?! Ha nem tudom felhúzni, el fogom engedni!

Wei WuXian hirtelen azt érezte, hogy megfeszül a gallérja és a levegőbe emelkedik. Hátranézett, és látta, hogy Lan WangJi fél kézzel tartja a gallérjánál fogva. Bár maga Lan Wangji közömbös tekintettel nézett egy másik irányba, ő és kardja három ember súlyát vitte, s közben a tó titokzatos erejével is dacolt. Ennek ellenére egyenletes iramban emelkedtek. Jiang Cheng megdöbbent. Ha én buktam volna alá felhúzni Wei WuXiant helyette, Sandut használva, biztosan nem tudtam volna ilyen gyorsan és egyenletesen felemelkedni. Lan WangJi még csak annyi idős, mint én...

Ekkor Wei WuXian megszólalt:

- Lan Zhan, igazán erős a kardod, ugye? Köszönöm, köszönöm. De miért húzol a galléromnál fogva? Nem tudnál engem megfogni? Kényelmetlenül érzem magam, ha ezt csinálod. Miért ne nyújthatnám ki feléd a kezem, hogy megragadhasd?

- Nem bocsátkozom fizikai kapcsolatba másokkal - válaszolta Lan WangJi hideg hangon.

- De már bizalmas viszonyban vagyunk egymással, hogy lehetnék én "mások"? - így Wei WuXian.

Lan WangJi:

- Nem vagyunk.

Wei WuXian sértődést mímelt.

- Nem teheted ezt velem...

Jiang Cheng igazán nem tudta tovább tűrni.

- Te nem teheted ezt! - szidta. - Nem tudnál egy kicsit kevesebbet beszélni, mikor a gallérodnál fogva lógsz a levegőben?!

A csoport tovaszállt kardjaikon és elhagyták a Biling tavat, olyan gyorsan, amennyire csak tudták. Amikor földet értek, Lan WangJi elengedte Wei WuXian gallérját és nyugodtan Lan XiChen felé fordult.

- Feneketlen vízmélyi bendő.

Lan XiChen megrázta a fejét.

- Akkor ez nehéz lesz.

Amint meghallották a "feneketlen vízmélyi bendő" kifejezést, Wei WuXian és Jiang Cheng azonnal megértette. A Biling tó legrémisztőbb részét nem a víziszellemek jelentették, hanem a benne hullámzó víz maga.

A talaj és az áramlatok oka folytán néhány folyó és tó különösen hajlamos volt rá, hogy hajók süllyedjenek el benne vagy emberek fulladjanak belé. Az idő elteltével a vízterület különös módon személyiséget fejlesztett ki. Olyan volt, mint egy elkényeztetett fiatal úrnő, ki nem tudta elviselni a fényűző életmód hiányát. Ha nem emésztett el áldozatul árukkal megrakott csónakokat vagy élő emberi lényeket, akkor bajt kevert és ráfanyalodolott, hogy maga szerezze be őket.

Caiyi város emberei jól ismerték a vizet, ezért ritkán süllyedtek el csónakok vagy történt fulladásos haláleset. Lehetetlen volt, hogy a feneketlen vízmélyi bendő itt alakult volna ki. De hogy mégis megjelent, csak egyetlen magyarázata lehetett - hogy valahonnan máshonnét kergették ide.

Miután a feneketlen vízmélyi bendő kialakult, ez azt jelentette, hogy a teljes víztömeg szörnyeteggé vált. Kiváltképp nehéz volt tőle megszabadulni, s lehetetlen volt eltávolítani, hacsak a víz minden egyes cseppjét ki nem szivattyúzták, és minden embert és elsüllyedt árut ki nem halásztak belőle, majd néhány évre a tűző napfény erejének tették ki a medret. Mindazonáltal létezett egy módszer, mely azonnal megoldotta a problémát mások kárára - ha másik folyóba vagy tóba űzték és hagyták, hogy máshol romboljon.

- Volt mostanában olyan hely, melyet a vízmélyi feneketlen bendő sújtott?

Lan XiChen az égre mutatott.

Nem jelenthetett ez mást, csak a napot. Wei WuXian és Jiang Cheng egymásra nézett, tökéletesen elértvén. A QishanWen Szekta.

A harcművész világban számos szekta és klán létezett, még a csillagok számát is meghaladta az égen. És mindezek közt egy titán magasodott mindük fölé minden kétségen kívül - a QishanWen Szekta.

A Wen Szekta a napot használta szimbólumul, jelezvén, hogy versenyre tudnak kelni a nappal ragyogásban, és méltók a naphoz a hosszú életben is. A szekta rezidenciája különösen nagy volt, szinte város méretű. Éjtelen Ég volt a neve, Éjtelen Mennyei Városnak is nevezték, mert úgy tartották, sosem szállt le rá az éjszaka. Azért lehetett titánként jellemezni, mert sem növendékek számában, sem erőben, sem földbirtokban, sem mágikus fegyverek tekintetében egyetlen más család sem múlta felül. Számos harcművész tekintette legfőbb megtiszteltetésnek, ha külsős növendékként a Wen Szektához csatlakozhatott. Ahogyan a Wen Szekta intézte a dolgait, igencsak valószínű volt, hogy a Caiyi város feneketlen vízmélyi bendőjét ők kergették ide.

Bár mindenki tudta már, honnan jött a feneketlen bendő, mindannyian hallgattak.

Ha a Wen Szekta embereinek műve volt, nem lenne eredménye, hiába is vádaskodnának vagy bíráskodnának. Elsősorban a szekta sosem ismerné be, másodsorban pedig kártérítésre sem számíthattak.

- Caiyi városának súlyosan ártott az a szekta, hogy idekergette a feneketlen vízmélyi bendőt - panaszkodott egy növendék. - Ha a bendő még nagyobb lesz és kiterjed a város vízi útjaira is, azoknak az embereknek az élete a szörny kezében van. Ez annyira...

Ha felelőssé vált egy problémáért, melyet mások löktek felé, a GusuLan Szekta minden bizonnyal számtalan bajjal készült szembenézni. Lan XiChen felsóhajtott.

- Hagyjuk, hagyjuk. Menjünk vissza a városba.

Az átkelőhelynél új csónakra szálltak és a város felé eveztek, ahol sok ember gyűlt össue.

Miután átjutottak a fő híd alatt és beeveztek a csatornákba, Wei WuXian megint nem fért a bőrébe.

Abbahagyta az evezést, egyik lábát feltette a csónak szélére, és megnézte tükörképét a vízben, azt vizsgálgatva, haja összekócolódott-e. Mintha csak nem fogott volna el számtalan víziszellemet s nem épp most menekült volna a feneketlen vízi bendő szájából, Wei WuXian csábos kacsintásokat vetett bátorítóan a folyó mindkét oldalára.

- Nővérkéim (20), mennyibe kerül egy fél kiló naspolya?
(20) Ez esetben ez tiszteletteljes megszólítása nála idősebb nőknek, míg a fiatalabbak a "hugocskám" megszólításra számíthattak. A "bátyám" és "öcsém" hasonló volt férfiak esetén.

Fiatal volt és jóképű. Ilyen emelkedett hangulatban igazán olyan volt, mintha ledér barackvirágokat üldözne a folyóvízben. Egy nő felemelte bambuszkalapjának szélét, és magasra tartott állal rámosolygott:

- Fiatal gavallér, nem kell érte fizetned. Mi lenne, ha ingyen adnék neked egyet?

A Wu-béli kiejtés puha volt, frissen és édesen hangzott. A beszélő ajkai dallamosan mozdultak, a hallgató füleit pedig édes illat lengte körül. Wei WuXian összecsapta a kezeit.

- Ha nővérem adja nekem, akkor mindenképp kell!

Az asszony a kosárba nyúlt, és felé dobott egy kerek, aranyló naspolyát.

- Nem kell ennyit udvariaskodnod! Azért kapod, mert olyan csinos vagy!

A csónakok gyorsan mozogtak. Amikor a két csónak találkozott, szinte azonnal elsuhantak egymás mellett. Wei WuXian megfordult, egyetlen mozdulattal elkapta a naspolyát és vigyorgott.

- Nővérkém, te még csinosabb vagy!

Míg ő flörtölt és oldalra nézegetett, Lan WangJi mereven előre szegezte tekintetét, és különösképp erkölcsösnek festett. Wei WuXian önelégülten dobálta a naspolyát a kezében, és hirtelen rámutatott:

- Nővérkéim, őt is jóképűnek találjátok?

Lan WangJi nem várta, hogy Wei WuXian egyszerre csak róla kezdjen beszélni. Még bizonytalankodott, hogyan válaszoljon, a folyami asszonyok egybehangzóan szóltak:

- Még nálad is csinosabb!

Ezt hallván jópár férfi felnevezett.

- Akkor ki akar neki is adni egyet? - kérdezte Wei WuXian. - Ha csak nekem adtok, de neki nem, attól félek, féltékeny lesz, amikor visszaérünk!

Madárcsicsergéshez hasonló nevetés visszhangzott a teljes folyó hosszán. Egy másik asszony evezett feléjük, csónakjában állva.

- Oké, oké, te kettőt kapsz. Fejet fel, fiatal gavallér, kapd el!

Miután a második is a kezébe érkezett, Wei WuXian így kiáltott:

- Nővérkém, nem csak csinos vagy, de kedves is. Amikor következő alkalommal erre járok, egy egész kosárral fogok venni!

Az asszony hangja élénk volt, s merészebb is volt, mint a többiek. Lan WangJira mutatott:

- Hozd el őt is! Mindannyian jöhettek és kaptok még!

Wei WuXian Lan WangJi szeme elé tartotta a naspolyát. Lan WangJi tekintette sem rebbent.

- Arrébb!

Így Wei WuXian elhúzta előle.

- Tudtam, hogy biztosan nem fogadnád el, ezért soha nem is szántam neked. Jiang Cheng, kapd el!

Épp ekkor húzott el mellettük Jiang Cheng csónakja. Fél kézzel elkapta a naspolyát, enyhe mosoly futotta el az arcát, de azután azonnal felhorkant.

- Már megint kacérkodsz?

Wei WuXian önelégülten vigyorgott, büszkén sikerére.

- Menj a fenébe!

Azután hátrafordult és megkérdezte:

- Lan Zhan, te Gusuból származol, tudod hát, hogyan kell ezt a nyelvjárást beszélni, ugye? Tanítsd meg rá! Hogyan átkozódsz Gusu-béli kiejtéssel?

Lan WangJi egy "szánalmas"-sal jutalmazta, és átszállt egy másik csónakba. Wei WuXian nem igazán várt tőle választ. Csak ugratni akarta, miután meghallotta a szórakoztatóan puha Gusu-béli tájszólást és arra gondolt, hogy Lan WangJi bizonyára ugyanezt beszélte, amikor még kisgyerek volt. Miután hátrahajtotta a fejét, hogy még egy korty rizsbort nyeljen, melyet tömzsi, koromfekete kancsóban tartott egyik kezében, felvette az evezőt, és igyekezni kezdett, hogy utolérje Jiang Chenget.

Lan WangJi eközben Lan XiChen mellé állt. Ezúttal még arckifejezésük is nagyon hasonlatos volt. Mindketten úgy festettek, mintha gondterheltek lehettek volna, ahogy a dolgokat végiggondolták és azon tűnödtek, hogyan bánjanak el a feneketlen vízmélyi bendővel, és mit mondjanak Caiyi város polgármesterének.

Egy kiváltképp nehéz csónak jelent meg előttük, nagy, aranyló naspolyákkal teli vödrökkel megrakottak. Lan WangJi egy pillantást vetett rá, majd ismét mereven előre szegezte a szemét.

Lan XiChen mégis megszólította:

- Ha naspolyát akarsz enni, ne vegyünk egy vödörrel?

- ...

Lan WangJi lepöccintett egy láthatatlan szirmot a ruhaujjáról.

- Nem akarok.

Ment és átállt egy másik csónakra.

Wei WuXian egy csomó mókás tárgyat vásárolt Caiyi városában, s visszavitte őket magával Felhőzugba. Miután megérkezett, mindent elosztogatott a többi szekta növendékei között. Mivel Lan QiRen Qinghébe utazott és néhány napig nem voltak óráik, teljes zűrzavar tört ki a fiúk körében, mindenki Wei WuXian és Jiang Cheng szobájában akart éjszakázni Minden éjjel ettek, ittak, birkóztak és képes könyveket nézegettek. (21) Az egyik éjjel Wei WuXian vesztett a kockajátékban, es ezért elküldték, hogy lopódzon le a hegyen és vásároljon néhány kancsó Császár Mosolyát. Ezúttal végre mindenkinek alkalma nyílott ízlelőbimbóik kielégítésére. A második napon azonban, még mielőtt felkelt volna a nap, valaki hirtelen megjelent a szoba ajtajában, felfedezve a növendékeket, akik összegabalyodva terültek el a padlón, oly mély álomba merülve, mintha már halottak lettek volna.
(21) Wei WuXian és Nie HuaiSang eddigi kalandjainak ismeretében nem kétséges, hogy erotikus rajzokat tartalmazó könyvekről van szó.

A nyíló ajtó zaja felriasztotta néhányukat. Amint álmos szemeikkel megpillantották a kőarcú Lan WangJit az ajtóban, azonnal felébredtek. Nie HuaiSang vadul lökdöste Wei WuXiant, aki fejjel lefelé fordulva aludt.

- Wei-xiong! Wei-xiong!

Miután még jónéhányszor megrángatta, Wei WuXian álmosan megszólalt:

- Ki az? Felkelt már más is?! Jiang Cheng! Ha harc, hát legyen harc, nem félek tőled!

Jiang Cheng túl sokat ivott előző éjjel és feje még mindig hasogatott, ahogy a földön feküdt behunyt szemekkel. Véletlenszerűen megragadott valamit és abba az irányba hajította, ahonnan Wei WuXian hangja szólt.

- Fogd be!

A tárgy - történetesen egy könyv - Wei WuXian mellkasán landolt, lapjai szétnyíltak. Nie HuaiSang rámeredt, és látta, hogy egyike volt féltve őrzött, már nem kapható, illusztrált pornográf könyveinek. Amint felnézett és megpillantotta Lan WangJi jeges pillantását, majdnem a helyszínen szörnyethalt. Wei WuXian motyogott még néhány mondatot, mellkasához ölelte a könyvet és visszaaludt. Lan WangJi belépett a szobába. Egyik kezével megragadta Wei WuXian gallérjának hátsó felét, felemelte, majd az ajtó irányába kezdte vonszolni.

Amint Lan WangJi kezei között találta magát, néhány zavarodott pillanat után végre félig felébredt. Hátratekerte a fejét.

- Lan Zhan, mit csinálsz?

Lan WangJi egy szót sem szólt, csak tovább vonszolta előre. Wei WuXian egy kicsit jobban felébredt, a földön heverő hullákkal egyetemben, kik egymás után sorra eszméletre tértek. Látván, hogy Lan WangJi megint elkapta Wei WuXiant, kívülre siettek és firtatni kezdték:

- Mi történik? Mit csinálsz?

Lan WangJi hátrafordította a fejét, és szavanként tagolta a mondatot.

- Megkapja. A. Büntetését.

Az alvás és a túl sok ivás következményeként Jiang Cheng lassan reagált, és csak most jutott eszébe a szoba padlóján uralkodó zűrzavar. Eszébe idézve, Felhőzug mennyi szektaszabályát szegték meg az elmúlt éjjel, arckifejezése azonnal megfagyott.

Lan WangJi a Lan Szekta őseinek csarnoka elé vonszolta Wei WuXiant. Máris néhány idősebb növendék várta ott őket, szám szerint nyolcan. Négyen közülük szantálfából faragott fegyelmező pálcákat tartottak, melyek kiváltképp hosszúak voltak, és beléjük számtalan, szögletes formájú karakter volt vésve. Igazán szertartásosnak nézett ki. Amint Lan WangJi odavonszolta hozzájuk a vétkest, kettő közülük azonnal mellé lépett és erősen megtartották Wei WuXiant. Félig letérdelt a földre, és nem volt helye hadakozni velük.

- Lan Zhan, meg fogsz büntetni?

Lan WangJi fagyosan nézett rá és hallgatott.

- Nem fogadom el - mondta Wei WuXian.

Ekkorra már a felébredt fiúk is odasereglettek, de megállították őket az ősök csarnokán kívül, nem mehettek be. Fejüket vakarták, némán a félelemtől, amikor megpillantották a fegyelmező pálcát. Ekkor azonban Lan WangJi is felemelte fehér köntöse alját és Wei WuXian mellé térdelt.

Ezt látván Wei WuXian arca elsápadt a félelemtől. Megpróbált felkelni, de Lan WangJi megparancsolta:

- Üssetek!

Wei WuXiannak leesett az álla a csodálkozásról. Sietve megszólalt:

- Várjatok, várjatok, elfogadom, elfogadom, Lan Zhan. Tévedtem... au! 

Mindkettejük tenyere és lába legalább száz ütést kapott a fegyelmező pálcától. Lan WangJinek senkire sem volt szüksége, hogy lefogja. Egyenes háttal, tökéletesen térdelt az egész idő alatt. Wei WuXian ellenben síránkozott és jajgatott, semmit sem tartott vissza, és a jelenetet figyelő növendékek már attól is összerándultak, hogy elképzelték a fájdalmat. Miután a verés befejeződött, Lan WangJi csendben felállt és kisétált, miután tisztelettudóan meghajolt az ősök csarnokában tartózkodó növendékek előtt, és semmi jelét nem mutatta sérülésnek. Wei WuXian ennek tökéletes ellentéte volt. Miután Jiang Cheng a hátán cipelte ki, egész úton nyöszörgött. Az ifjak mind körülvették őket és kérdezősködni kezdtek.

- Wei-xiong, mi történt?

- Érthető, hogy Lan Zhan megbüntetett téged, de ő maga miért kapott verést?

Wei WuXian felsóhajtott és Jiang Cheng hátára dőlt.

- Micsoda tévedés! Hosszú történet.

- Fogd rövidre a mellébeszélést! - mordult rá Jiang Cheng. - Mi a nyavalyát követtél el?!

- Nem csináltam semmit! - mondta Wei WuXian. Tegnap éjjel nem vesztettem-e a kockán és mentem le a városba némi Császár Mosolyáért?

Jiang Cheng:

- ... Ne mondd, hogy már megint találkoztál vele.

- De pedig igen - így Wei WuXian. Ki tudja, mi a baj a szerencsémmel, de amikor épp hoztam a Császár Mosolyát és felértem ide, egyenesen elém toppant. Nem kétlem hogy tényleg engem figyel minden egyes nap.

Jiang Cheng:

- Senkinek sincs ennyi szabadideje. Azután mi történt?

Wei WuXian:

- És azután köszöntem neki megint. Azt mondtam: "Lan Zhan! Micsoda véletlen - megint te vagy az!" Persze megint semmibe vett. Szó nélkül megragadott. Azt mondtam: "hé, mire fel csinálod ezt?" Azt mondta, hogy ha egy vendég növendék ilyen sokszor megsérti a kijárási tilalmat, akkor a Lan Szekta őseinek csarnokába kell mennie, hogy megkapja büntetését. És erre én azt mondtam: "Csak ketten vagyunk itt. Ha te nem szólsz semmit és én sem szólok semmit, akkor senki sem tudja, hogy megszegtem-e a kijárási tilalmat, nem igaz? Megígérem, hogy nem lesz következő alkalom. Már bizalmas viszonyban vagyunk egymással, nem tudnád megtenni nekem ezt a kis szívességet?"

Mindenki úgy festett, mintha nem igazán tudnák ezt tovább hallgatni.

Wei WuXian folytatta:

- Végül boldogtalanul azt mondta, egyáltalán nem vagyunk bizalmas viszonyban, előhúzta a kardját és megrohamozott. Egy cseppet sem érdekelte a barátságunk vagy ilyesmi, így épphogy csak le tudtam tenni a Császár Mosolyát és elkerülni a mozdulatait. A támadása gyors volt és olyan fürgén üldözött, hogy semmiképp nem tudtam lerázni! Végül már igazán bosszantóvá vált az üldözés. Megkérdeztem: "Tényleg nem fogsz elengedni?" Még ekkor is azt mondta: "Fogadd el a büntetésed."

A fiúkat felvillanyozta a történet, és Wei WuXiant is magával ragadta, miközben beszélt. Közben elfeledkezett arról a tényről, hogy még mindig Jiang Cheng hátán volt, és jókorát csapott a vállára.

- Azt mondtam: "Rendben!" Ezután abbahagytam a menekülést, előrevetődtem, belecsimpaszkodtam, és mindketten Felhőzug falain kívülre zuhantunk!

- ...

Wei WuXian:

- És így mindketten együtt voltunk Felhőzugon kívül! Olyan rosszul estünk, hogy csillagokat láttam.

Nie HuaiSang megdöbbent.

- ... Nem szabadította ki magát?

- Ó, megpróbálta - válaszolta Wei WuXian. - De ahogyan körbezártam karjaimmal és lábaimmal, még akkor sem tudott volna kiszabadulni belőle, ha akart volna, még rólam sem tudott felkelni. Olyan kemény volt, mint a deszka. Azt mondtam: "Mit szólsz ehhez, Lan Zhan? Most már te is Felhőzugon kívül vagy. Mindketten megszegtük a kijárási tilalmat, és nem mutathatsz szigort másokkal szemben, ha magadnak megengeded ugyanazt. Ha engem megbüntetsz, magadat is meg kell büntetned. Egyenlő bánásmód. Hogy hangzik?"

- Miután felkelt, úgy festett, mint aki egyáltalán nincs jó hangulatban. Melléültem, és azt mondtam neki, ne aggódjon, nem mondom el senkinek, és egyedül az ég, a föld, és mi ketten fogunk tudni róla. Ezután elment anélkül, hogy bármit mondott volna. Ki tudta, hogy ilyesmit fog csinálni reggel... Jiang Cheng, menj lassabban! Majdnem lerázol magadről.

Jiang Cheng nemcsak hogy lerázni szerette volna, de még inkább jónéhány ember formájú gödröt szeretett volna alkotni a földön azzal, hogy odaveri hozzá a fejét.

- Az, hogy a hátamon cipellek, nem felel meg a normáidnak?!

Wei WuXian:

- Sosem kértelek meg rá, hogy cipelj, először is.

Jiang Chenget elfutotta a méreg.

- Ha nem cipellek ki, még mindig valószínűleg az ősök csarnokában lennél és a földön hemperegnél egész álló nap. Nincs olyan vastag bőr az arcomon, hogy ezt elviseljem! Lan WangJi ötven ütéssel többet kapott, mint te, és mégis a saját lábán távozott. És még van hozzá képed, hogy nyomoréknak tettesd magad. Nem akarlak tovább cipelni. Szállj le rólam, most azonnal!

Wei WuXian:

- Nem, sebeim vannak.

A csoport egy fehér kővel kirakott, keskeny ösvényen haladt. Egyenesen egy fehér köntösös alakba futottak, aki könyvet tartott a kezében menet közben. Lan XiChen csodálkozva megállt és elmosolyodott.

- Mi folyik itt?

Jiang Cheng kiváltképp kínosan érezte magát, nem tudta, hogyan válaszoljon. De Nie HuaiSang megelőzte.

- XiChen-ge (22), Wei-xiong több mint száz ütést kapott a pálcával. Van rá bármilyen gyógyír?!

Felhőzugon belül Lan Wangji felelt a kiszabott büntetésekért. Wei WuXian fájdalomkiáltásaiból és az őt körülvevő csoportból ítélve úgy tűnt, mintha állapota igen súlyos lett volna. Lan XiChen azonnal közelebb lépett hozzájuk.
(22) Technikailag ugyanaz, mint a XiChen-xiong.

- Ez WangJi műve? Képes Fiatal Wei Mester járni? Mi történt?

Természetesen Jiang Cheng nem merte azt mondani, hogy Wei WuXian volt a hibás. Visszagondolva ők biztatták arra, hogy likőrt vegyen. Mindannyiuknak büntetést kellett volna kapnia. Csak nagy általánosságban beszélhetett hát.

- Ez semmi, semmi; egyáltalán nem olyan komoly! Tud járni. Wei WuXian, miért lógsz még mindig rajtam?!

- Nem tudok járni - mondta Wei WuXian. Felemelte vörös tenyereit, melyek jónéhány számmal nagyobbra duzzadtak, és panaszkodni kezdett Lan XiChennek. - ZeWu-Jin, az öcséd olyan kegyetlen.

Lan XiChen megvizsgálta a tenyereit.

- Igen, a büntetés valóban eléggé szigorú. Valószínű, hogy a duzzanat még három-négy nap után sem lappad le.

Jiang Chengnek fogalma sem volt róla, hogy ilyen súlyos volt a verés. Felkiáltott:

- Micsoda? Még három-négy nap után sem, A lábát és a hátát szintén elverték a fegyelmező pálcával. Hogy tehette ezt Lan WangJi?!

Az utolsó mondatot igazi haraggal köpte oda minden legjobb megfontolás ellenére, de erre csak akkor jött rá, mikor Wei WuXian titkon megbökte. Lan XiChen azonban nem bánta. Elmosolyodott.

- Mindazonáltal annyira nem súlyos a sérülés, hogy gyógykezelést igényeljen. Fiatal Wei Mester, hadd mondjak neked egy módszert, mellyel sebeid néhány óra alatt meggyógyulnak.

Éjszaka volt, Felhőzug jégforrásánál.

Lan WangJi szemei csukva voltak, ahogy a jéghideg vízben lazított. Hirtelen egy hang csendült a füleibe:

- Lan Zhan.

- ...

Lan WangJi szemei felpattantak. Wei WuXian a hasán feküdt, a kék köveken a hideg forrás mellett, félrehajtva fejét rámosolygott.

- Hogy kerültél ide?! - szaladt ki Lan WangJi száján.

Wei WuXian lassan feltápászkodott, és válaszolt neki, miközben megoldotta selyemövét.

- ZeWu-Jun mondta, hogy jöjjek ide.

Lan WangJi:

- Mit csinálsz?

Wei WuXian lerúgta a csizmáit, miközben szerteszét dobálta ruháit a földön.

- Már le is vetkőztem, szerinted miért vagyok itt? Azt hallottam, hogy a szektátok jégforrása nemcsak a harcművészet nemesítésében segít, de a sérüléseket is képes begyógyítani. Így a bátyád azt mondta, hogy jöjjek ide és fürödjek veled. Igazán nem szép tőled, hogy egyedül jöttél ide gyógyulni. Ííí de hideg! Brr...

Bement a vízbe és ide-oda gördült, mivel a forrás vize tényleg fagyos volt. Lan WangJi gyorsan jónéhány méterrel távolabb húzódott tőle.

- Harcművészetet nemesíteni jöttem ide, nem gyógyulni... Ne ugrándozz!

- De olyan hideg, olyan hideg... - mondta Wei WuXian.

Ezúttal nem állt szándékában túlozni vagy bajt keverni. Igaz volt, hogy a legtöbb ember nem tudott hozzászokni a GusuLan Szekta hideg forrásához ilyen rövid idő leforgása alatt, mert úgy érezték, hogy egész testük és vérük megfagy, ha csak egy pillanattal is tovább állják. Így nem tehetett mást, mint ugrándozott, hogy a mozgás felmelegítse a testét. Lan WangJi eredetileg békében meditált, de az ugráló Wei WuXian miatt hamarosan víz fröccsent az arcára. Néhány csepp hosszú szempilláin és tintafekete haján csörgedezett. Ez meghaladta tűrőképességét.

- Ne mozogj!

Beszéd közben kinyújtotta karját, és kezét Wei WuXian vállára tette.

Wei WuXian hirtelen meleg hullámot érzett onnan, ahol testük összekapcsolódott. Jobban érezve magát önkéntelenül is közelebb húzódott. Lan WangJi figyelmét persze ez nem kerülte el.

- Mi van?

- Semmi - válaszolta Wei WuXian ártatlan hangon. - Úgy tűnik, a te oldalad melegebb.

Lan WangJi szilárdan eltartotta magától kinyújtott karjával.

- Nem az - jelentette ki komolyan.

Wei WuXian közelebb akart kerülni Lan WangJihoz, és ennek jobban kedvezett, ha hízelgett a másiknak. Még ha nem is mehetett közelebb és barátságtalanul bántak is vele, mégsem volt mérges. Lan WangJi tenyerére és vállaira pillantott. A zúzódások még ott voltak, jelezvén, hogy Lan WangJi tényleg nem gyógyulni jött ide.

- Lan Zhan, bámulatra méltó vagy - mondta Wei WuXian őszintén - Tényleg megbüntetted saját magad is, nem kedveztél semmilyen módon magadnak. Nem tudok semmi mást mondani.

Lan WangJi szó nélkül behunyta a szemét ismét.

Wei WuXian ismét megszólalt.

- De tényleg, soha nem láttam még senki mást, aki ilyen pedáns és illemtudó lett volna, mint te. Én soha nem lennék képes ilyesmit tenni. Annyira menő vagy.

Lan WangJi még mindig nem figyelt rá.

Miután Wei WuXian nem érezte már a hideget, körbe kezdett úszkálni. Úszott egy darabig, majd megint Lan WangJihoz közelített.

- Lan Zhan, észrevetted, mint csináltam, amikor hozzád beszéltem?

Lan WangJi:

- Nem tudom.

Wei WuXian:

- Még csak nem is tudsz róla? Dícsértelek, próbáltam közvetlenebb lenni veled.

Lan WangJi rápillantott.

- Mit akarsz csinálni?

Wei WuXian:

- Lan Zhan, miért ne lehetnénk barátok? Már úgyis egymás bizalmasai vagyunk.

Lan WangJi:

- Nem vagyunk.

Wei WuXian rácsapott a víz felszínére.

- Na tessék, már megint unalmas vagy. De tényleg. Számos előnnyel jár, ha velem barátkozol.

- Például?

Wei WuXian a forrás széléhez úszott, és hátradőlt, karjait a kék sziklákon nyugtatta.

- Igazán hűséges vagyok a barátaimhoz. Például, biztosan megengedném, hogy te legyél az első, aki megnézi az új képes könyvet, amit beszerzek... Hé, hé, gyere vissza! Rendben, ha nem akarod megnézni őket. Voltál már Yunmengben? Yunmeng igazi jó szórakozás. A yunmengi étel is nagyon jó. Nem tudom, hogy Gusuval van-e baj vagy magával Felhőzuggal, de a szektátokban nagyon rossz az étel. Ha Lótuszmólóra jönnél, ehetnél mindenféle ízleteset. Elvinnélek lótuszmagokat és vízi gesztenyét szedni. Lan Zhan, akarsz jönni?

Lan WangJi:

- Nem.

Wei WuXian:

- Ne válaszolj mindenre negatívan. Olyan nemtörődömnek hangzol; a lányoknak nem fog tetszeni. Hadd mondjam el neked: a yunmengi lányok nagyon csinosak, de másképp, mint a gusuiak. - Büszkén rákacsintott Lan WangJira. - Biztos, hogy nem akarsz jönni?

Lan WangJi habozott, de még mindig így válaszolt:

- Biztos...

Wei WuXian:

- Visszautasítasz engem a tisztelet legkisebb jele nélkül... nem félsz, hogy magammal ragadom a ruhád, amikor elmegyek?

Lan WangJi:

- Menj a fenébe!!!




Miután Lan QiRen elhagyta Qinghét és visszatért Gusuba, nem küldte többé Wei WuXiant a Könyvtár Pavilonba, hogy lemásolja a Lan Szekta szabályait, pusztán durván leszidta mindenki előtt. Az ősi iratokból szedett idézetektől lecsupaszítva lényegében arról szólt az egész, hogy még soha nem látott még egy ilyen makrancos és szégyentelen teremtést, menjen a fenébe legyen szíves, olyan gyorsan és olyan messzire, amennyire csak lehetséges. Legyen szíves a többi növendéknek a közelébe se menni, s különösen tartózkodjék kedvence, Lan WangJi ugratásától.

A szidás közben Wei WuXian csak vigyorgott, miközben hallgatta, sem megalázottságot, sem haragot nem érzett. Rögvest miután Lan QiRen távozott, Wei WuXian lehuppant és Jiang Chenghez kezdett beszélni:

- Nem gondolod, hogy egy kicsit túl késő most mondani nekem, hogy menjek a fenébe? Csak azután mondott ilyet nekem, hogy már megfertőztem. Túl késő!

A feneketlen vízmélyi bendő Caiyi városában jókora bajt okozott a GusuLan Szektának. Lehetetlen volt teljesen elpusztítani, a Lan Szekta pedig nem kergethette máshová úgy, ahogy a Wen Szekta tette. A Lan Szekta vezetője a legtöbb időt magányos meditációval töltötte, így Lan QiRen minden energiáját erre az ügyre fordította. Mivel az órák egyre rövidültek, Wei WuXian egyre több időt töltött barátaival a hegyekben.

Ma például Wei WuXian azt tervezte, hogy megint kimegy másik hét-nyolc emberrel egyetemben. Amint elhaladtak a Lan Szekta Könyvtár Pavilonja mellett, keresztülpillantott a magnólia ágak szőttesén, és megpillantotta Lan WangJit egyedül ücsörögni az ablak mellett.

Nie HuaiSang töprenkedve szólalt meg.

- Minket figyel? Milyen különös. Nem csaptunk túl sok zajt, miért bámul mégis ránk?

- Feltehetőleg azt vizslatja, miben találhatna hibát bennünk - mondta Wei WuXian.

Jiang Cheng közbevágott.

- Helytelen fogalmazás. Nem "bennünk", "bennem". Szerintem az egyetlen személy, akit figyel, az te vagy.

Wei WuXian:

- Hé, arra várhat! Majd foglalkozom vele, amikor visszaérek.

Jiang Cheng:

- Hát nem utálod, hogy mennyire unalmas és cseppet sem szórakoztató? Akkor abba kellene hagynod az ugratását. Pont úgy csinálsz, mintha a tigris pofaszakállát huzigálnád - hagyd abba, hogy a saját halálod idézd a fejedre!

- Nem - válaszolta Wei WuXian. - Kiváltképp mókás, épp azért, mert ő maga annyira nem az.

Épp akkor értek vissza Felhőzugba, amikor a nap délre hágott. Lan WangJi egy asztal előtt ült, egy saját kézírásával telerótt papírkupacot rendezgetett, amikor nyikorgó zajt hallott az ablak felől. Arra nézett fel, hogy valaki beugrik rajta.

Wei WuXian felmászott a magnólia fára a Könyvtár Pavilon mellett, úgy került oda. Az arca ragyogott.

- Lan Zhan, visszatértem! Hiányoztam, hmm? Milyen volt az én szövegmásolásom nélkül tölteni az elmúlt pár napot?

Lan WangJi öreg, meditáló szerzetesnek tűnt, aki mindent semmibe vesz. Még a papírhalom rendezgetését is folytatta rezignált arckifejezéssel. Wei WuXian szándékosan félreértette hallgatását.

- Tudom, még nem ha mondod is, hogy biztosan hiányoztam neked. Vagy máskülönben korábban miért bámultál engem az ablakon keresztül?

Lan WangJi azonnal éles pillantást vetett rá, szeme néma vádakkal telt meg. We WuXian felült az ablakpárkányra.

- Nézd meg magad, már néhány mondat után ráveted magad a csalira. Olyan könnyű téged elkapni. Így soha nem fogod tudni fenntartani a nyugalmad.

Lan WangJi:

- Te, kifelé.

Wei WuXian:

- Ha nem megyek, kidobsz?

Lan WangJi arcát szemlélvén Wei WuXian azt gyanította, hogy ha még egy mondatot szól, Lan WangJi valóban feladja kis önmegtartóztatásának maradékát is, és az ablakhoz szögezi. Wei WuXian gyorsan hozzátette:

- Ne légy ilyen ijesztő! Azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek tőled egy ajándékkal.

Lan WangJi azonnal visszautasította anélkül, hogy kétszer meggondolta volna.

- Nem.

Wei WuXian:

- Biztos vagy benne? - Látván az óvatos pillantást Lan WangJi felől, két nyulat halászott elő karjai közül, mintha csak varázslótrükköt mutatott volna be. Amint füleiknél fogva feltartotta őket, úgy festett, mintha két kerek, pufók hógolyót tartott volna. A hógolyók még rugdaltak is lábaikkal. Lan WangJi szeme elé emelte őket. - Nagyon különös itt errefelé. Nincs egy fácán se, de rengeteg nyúl él vadon. Még csak nem is félnek az emberektől. Mit gondolsz? Elég kövérek? Akarod őket?

Lan WangJi közömbösen meredt rá.

Wei WuXian:

- Rendben. Ha nem akarod őket, akkor másoknak adom őket. Amúgy sem túl sok féle íz jutott eddig a szánkba.

Amikor az utolsó mondatot meghallotta, Lan WangJi megszólalt.

- Állj.

Wei WuXian széttárta a karjait.

- Nem megyek sehova.

Lan WangJi:

- Kinek akarod adni őket?

- Bárkinek, aki jól tud sült nyulat készíteni - válaszolta Wei WuXian.

Lan WangJi:

- Az ölés tiltott Felhőzugban. Ez a harmadik szabály a Fegyelem Falán.

Wei WuXian:

- Rendben, akkor lemegyek a hegyen, megölöm a birtokon kívül, és visszahozom őket megsütni. Amúgy sem akarod őket, mit foglalkozol akkor vele ennyit?

Lan WangJi szavanként tagolta a mondatot.

- Add. Ide. Őket. Nekem.

Wei WuXian elvigyorodott az ablakpárkányon.

- Na most meg akarod őket? Nézd csak meg magad, mindig ilyen vagy.

Mindkét nyúl pufók és kerek volt, mintha csak két, bolyhos hópihékből gyúrt labdák lettek volna. Az egyiknek opálos szemei voltak és a hasán hevert, hosszú időn át moccanatlanul. Mivel egy salátalevélen rágódott, rózsaszín szája nyugodtan mozgott. A másik inkább tücsökre emlékeztetett, szakadatlan ugrándozott fel-le. Eljátszadozott társával, böködte szakadatlan és körbeszökdécselte. Wei WuXian még néhány salátalavelet szórt eléjük, melyeket a semmiből húzott elő. Hirtelen felkiáltott:

- Lan Zhan, Lan Zhan!

Az energikus nyúl belelépett Lan WangJi tintatartójába és fekete lábnyomokat hagyott az asztalon. Lan WangJi nemigen tudta, mit kellene tennie, kezébe egy darab papírt fogott, és különböző módokat fontolgatott, ahogyan letörölhetné. Nem akart Wei WuXianra figyelni, de hallva izgatott hangsúlyát, arra gondolt, talán valami fontos.

- Mi van?

Wei WuXian:

- Nézd, mit csinál az egyik a másik hátán... Csak nem...?

Lan WangJi:

- Mindketten baknyulak!

Wei WuXian:

- Baknyulak? Milyen furcsa. - Felemelte őket a füleiknél fogva, megvizsgálta őket, majd megerősítette. - Valóban azok. Hát végülis be sem fejeztem a mondatomat. Miért vagy ilyen komoly? Mit gondoltál? Most, hogy visszagondolom, én voltam az, aki megfogtam őket, és még meg sem figyeltem, fiúk-e vagy lányok, de te máris megnézted a...

Lan WangJi végül csak kidobta a Könyvtár Pavilonból.

Wei WuXian még a levegőben is nevetett:

- Hahahaha hahahaha hahahaha hahahaha!

Lan WangJi egy hangos döndüléssel becsapta az ajtót, és visszabotorkált asztalához.

Amint pillantása végigsepert a rizspapír kupacon és a tintás lábnyomokon a földön, majd a két fehér nyúlon, akik körülötte hemperegtek, miközben salátaleveleket cibáltak, becsukta a szemét és befogta a füleit.

A reszkető magnóliaágak surrogását az ablak mellett ki tudta zárni. De bármennyire is igyekezett, nem tudta kizárni Wei WuXian élénk, ellenállhatatlan nevetését. 

A következő naptól kezdve Lan WangJi nem ment be többet az órákra.

Wei WuXian háromszor váltott ülőhelyet. Eredetileg Jiang Cheng mellett ült, de Jiang Cheng odafigyelt az órákon és az első sorban ült, hogy jó benyomást tegyen a YunmengJiang Szektáról. Ez túlságosan feltűnő hely volt, és nem hagyott túl sok helyet Wei WuXiannak a bolondozásra, ezért feladta a helyét Jiang Cheng mellett és Lan WangJi mögé ült. Amikor Lan QiRen tanított, Lan WangJi olyan egyenesen tartotta magát, mint egy vasból készült fal. Mögötte Wei WuXian akár aludhatott is , mint egy darab fa, vagy firkálhatott, ahogy neki tetszett. Attól eltekintve, hogy Lan WangJi alkalmanként elfogta egyik másik cetlijét, melyet másoknak küldözgetett, tökéletes hely volt a számára. Nem sokkal ezután azonban Lan QiRen rájött a trükkre, és ezért kicseréltette ülőhelyeiket. Egészen azóta, valahányszor Wei WuXian kissé megereszkedett ültében, hátában érezte a hideg, éles pillantást. Lan QiRen szintén sokszor pillantott rá figyelmeztetően. Kiváltképp kényelmetlen volt hát számára, hogy az öreg és a fiatal egyidőben figyel rá. Mindezek tetejében a Pornográfia Ügy és a Nyúlügy után Lan QiRen már bizonyos volt benne, hogy Wei WuXian koromfekete festékkel telt lavór volt, és attól félt, hogy beszennyezi kedvenc növendékét, és épp ezért arra utasította Lan WangJit, hogy ne járjon többé az órákra. És így Wei Wuxian visszaült régi helyére, és fél hónapnyi béke következett.

Balszerencséjére a jó dolgok sosem tartottak sokáig olyasvalaki számára, mint Wei WuXian.

Volt Felhőzugban egy hosszú fal. Minden hetedik lépésnél tekervényes mintázatú ablakokat vágtak rajta. Minden minta különbözött egymástól - hangszeres játék magas hegyek között, kardlovaglás a levegőben, szörnyekkel és fenevadakkal vívott harc, és így tovább. Lan QiRen elmagyarázta, hogy mindegyik kivájt ablak mintája ezen a falon a GusuLan Szekta egy-egy ősének életéről szól. A legrégebbi és leghíresebb négy ablak a Lan Szekta alapítójának, Lan Annak az életéről szólt.

Ez az alapító egy templomban született. Úgy nőtt fel, hogy szútrák kántálását hallgatta, és épp ezért már egész fiatal korban híres szerzetessé vált. Húszéves korban felvette a Lan nevet a qielan (23) szóból, és visszavonult a világi élettől, hogy zenész legyen. Harcművész ösvénye során találkozott a számára "végzetes személlyel", akire Gusuban talált rá, harcművész társakká (24) váltak, és megalapították a Lan Szektát. Miután felesége elhunyt, visszatért a templomba és ott ért véget élete. A négy ablak a következő volt: qielan, xidzsue, daolu és guidzsi (25).
(23) qielan: templom, szanszkrit nyelven.
(24) Amikor két harcművész összeházasodik és együtt dolgoznak tovább a harcművészet nemesítésén, ezt nevezik harcművész társaknak.
(25) Qielan: templom; xidzsue: zenetanulás; daolu: harcművész partnerekké válás; guidzsi: visszatérés a semmibe.

Az eltelt pár napban kevés óra volt ilyen érdekes, mint ez. Bár Lan QiRen unalmas dátumözönnel együtt adta át a leckét, Wei WuXian magába szívta a tudást. Az óra után nevetve mondta:

- Szóval a Lan Szekta alapítója egy szerzetes volt, nem csoda! Kimerészkedett a halandó világba, hogy találkozzon egyetlen emberrel, és utána amikor az elment, ő is utánament, semmit sem hagyott maga után ezen a földön. De egy ilyen személy vajon miért produkált ennyire kevéssé romantikus utódokat?

Mivel senki sem várta, hogy a híresen ortodox Lan Szektának ilyen alapítója legyen, mind erről kezdtek beszélgetni. Amint pergett a nyelvük, a beszélgetés iránya a harcművész partnerek felé fordult, és elkezdték kibeszélni álmaik harcművész partnerét, közben összehasonlítva ideáljaikat más szekták ismertebb leányaival. Ezen a ponton valaki megkérdezte:

- ZiXuan-xiong, szerinted ki a legjobb leány?

Amint ezt Wei WuXian és Jiang Cheng meghallotta, mindketten az osztály első sorában ülő fiúra néztek.

A fiúnak büszke, jóképű vonásai voltak, homlokán élénkpiros pettyet viselt. Gallérjára, madzsettájára és selyemövére mind a Hóban Tündöklő Szikra nevű fehér bazsarózsaféle volt hímezve. Ez volt az a fiatal mester, kit a LanlingJin Szekta küldött Gusuba tanulni - Jin ZiXuan.

Valaki más szólalt meg.

- Jobb, ha nem kérdezed erről ZiYuan-xiongot. Már menyasszonya van, úgyhogy minden bizonnyal a válasza ő lenne.

A "menyasszony" szót meghallván Jin ZiXuan ajkai megrándulni látszottak, és halvány elégedetlenség suhant át az arcán. A tanítvány, aki a kérdést feltette, nyilvánvalóan feledékeny lehetett, mert vidám arccal folytatta:

- Tényleg? Melyik szektából való? Bizonyára kivételesen tehetséges!

Jin ZiXuan megemelte a szemöldökét.

- Felejtsd el.

- Mit értesz az alatt, hogy "felejtsd el"? - szólalt meg váratlanul Wei WuXian.

Mindenki meglepetten tekintett rá a szobában. Wei WuXian szinte mindig vigyorgott. Soha nem volt igazán mérges, még ha megszidták vagy megbüntették, akkor sem. Mégis ebben a pillanatban nyilvánvaló ellenségesség ült ki az arcára. Jiang Cheng sem feddte meg Wei WuXiant, amiért a semmiből csinál ügyet, mint máskor tette volna. Egyszerűen sötét arccal ült mellette.

Jin ZiXuan gőgös hangon válaszolt.

- Olyan nehéz megérteni azt a kifejezést, hogy "felejtsd el"?

Wei WuXian kajánul elvigyorodott.

- A kifejezést nem nehéz megérteni. Ehelyett azt nehéz megérteni, hogy a fenébe lennél te elégedetlen az én shidzsémmel.

A többiek sugdolózni kezdtek. A szóváltásból csak annyit értettek meg, hogy véletlenül darázsfészekbe nyúltak - Jin ZiXuan menyasszonya Jiang YanLi volt a YunmengJiang Szektából.

Jiang YanLi Jiang FengMian legidősebb gyermeke, Jiang Cheng nővére volt. Személyisége szelíd volt, semmi feltűnő; hangja lágy volt, kevéssé emlékezetes. Megjelenése épp csak jobb volt az átlagosnál, s képességei sem voltak épp kiemelkedőek. Másfelől azonban vőlegénye, Jin ZiXuan ennek épp ellentéte volt. Jin GuangShan hivatalosan elismert fia, kivételes külsővel és kiemelkedő képeségekkel. Minden józan megfontolás szerint, ami Jiang YanLi körülményeit illette, nem túlzottan illettek össze. Még csak ahhoz sem volt elég képzett, hogy versenyre keljen a többi lánnyal. Az egyetlen ok, mely miatt Jiang YanLi eljegyzése Jin ZiXuannal mégis megtörtént, az volt, hogy anyja a MeishanYu Szektából jött, és a MeishanYu Szekta igen közeli barátságot ápolt azzal, ahonnan Jin ZiXuan anyja volt való. A két asszony együtt nőtt fel és közeli barátságban álltak.

A Jin Szekta büszke vért szült, és Jin ZiXuan ennek minden cseppjét örökölte. Magas követelményszintje miatt már régóta elégedetlen volt az eljegyzéssel. Nem csak a jelölt személye nem tetszett neki, de az sem, hogy az anyja merészelte eldönteni a számára, s ezért egyre és egyre jobban lázadt szívében. Ma megragadta a lehetőséget, hogy kitörjön. Jin ZiXuan kérdéssel felelt:

- Miért nem azt kérdezed, hogy a fenébe lennék vele elégedett?

Jiang Cheng felpattant.

Félrelökve őt, Wei WuXian elé lépett és gúnyosan mosolygott.

- Bizonyára azt hiszed, hogy te magad olyan kielégítő vagy, nemdebár? Honnan van merszed, hogy ilyen válogatós legyél?

Az eljegyzés végett Jin ZiXuannak már amúgy sem volt túl pozitív benyomása a YunmengJiang Szektáról, és némi ideje Wei WuXian viselkedése is szemöldök összevonásra késztette. Mindezek tetejében azzal dicsekedett, hogy nincs párja az ifjoncok között, és még senki sem nézte ennyire le. A testében lévő minden vér a fejébe szaladt és kitört belőle:

- Ha ő ennyire elégedetlen, akkor mondd meg neki, hogy bontsa fel az eljegyzést! Másképp szólva, nem érdekel a shidzséd. Ha téged igen, kérd meg az apjától! Nem kezel-e már téged úgyis jobban, mint a saját gyermekét, vagy mi?

Az utolsó mondat hallatán Jiang Cheng szeme kidülledt. Wei WuXian zabolátlan haraggal indult meg előre és ütött. Bár Jin ZiXuan felkészülten várta, nem számított arra, hogy Wei WuXian ilyen sebesen támad, még mielőtt akár mondatának végére ért volna. Az ütéstől fél arca lezsibbadt. Azonnal, szó nélkül visszaütött.

A harc mindkét jeles szektát megijesztette. Még ugyanazon a napon Jiang FengMian és Jin GuangShan Yunmengből és Lanlingből egyenesen Gusuba sietett.

Miután a két szekta vezető megnézte a két vétkest, akiket térdepléssel büntettek és komor feddést kaptak Lan QiRentől, letörölték a verejtéket homlokaikról és csevegésbe fogtak. Jiang FengMian hamarosan felvetette a jegyesség felbontásának ötletét.

Így szólt Jin GuangShanhoz:

- A-Li anyja volt az, aki ragaszkodott a jegyességhez először, én nem értettem egyet. Most megtekintve, mivel egyikük sem lelkesedik érte, a legjobb, ha nem erőltetjük.

Jin GuangShan megdöbbent. Habozni kezdett, hiszen sosem volt jó véget vetni egy jegyességnek egy másik jeles szektával, akárhogy is nézte.

- Mit tudnak ezek a gyerekek? - válaszolta. - Annyit játszadozhatnak, amennyit csak akarnak. FengMian-xiong, neked és nekem nem kell rájuk figyelni.

Jin-xiong, bár mi egyeztünk meg a jegyességben, nem házasodhatunk össze helyettük - mondta Jiang FengMian. - Végülis nekik kell majd együtt tölteniük egész hátralévő életüket.

Az eljegyzés sosem állt szándékában Jin GuangShannak. Ha szektája erejét egy másik szektával kötött házasság révén kívánta volna erősíteni, a YunmengJiang Szekta nem az egyetlen és nem is a legjobb választás lett volna. Soha nem mert volna azonban Jin asszonnyal szembeszegülni. Különben is eredetileg a Jiang Szekta javaslata volt. Mivel a Jin Szekta a férj oldalát képviselte, nem kellett annyi mindent megfontolniuk, mint a feleség oldalának, akkor meg minek kellett volna aggodalmaskodni rajta? Továbbá azt is tudta, hogy Jin ZiXuan mindig is bosszankodott azon, ogy menyasszonya Jiang YanLi lett. Némi megfontolás után Jin GuangShan összeszedte a bátorságát és egyetértett.

Ez idő tájt Wei WuXian még nem értesült róla, mi lett a következménye a harcnak, mivel még mindig a kővel kirakott ösvényen térdelt, ahogy Lan QiRen utasította. A távolból Jiang Cheng közeledett gúnyos mosollyal az arcán.

- Nézd csak, milyen jól viselkedsz, ilyen szépen térdelve.

Wei WuXian kárörvendően válaszolt.

- Hát persze, én folyton térdelek. De Jin ZiXuan, az az elkényeztetett kölyök minden bizonnyal egyszer sem térdelt még korábban. Ha nem teszek róla, hogy addig térdepeljen, míg a szülei után nem kezd sírni, nem legyen többé Wei a nevem.

Jiang Cheng lehajtotta a fejét, habozott egy percig, majd halkan megszólalt.

- Apa itt van.

Wei WuXian:

- Shidzse nem jött, ugye?

Jiang Cheng:

- Miért jött volna? Hogy lássa, mennyi arcot vesztett miattad? Ha eljött volna, nem sietett volna azonnal hozzád gyógyírral?

Wei WuXian sóhajtott.

- Szép lett volna, ha shidzse itt lenne. Szerencsére te legalább nem ütötted meg.

Jiang Cheng:

- Akartam. Ha nem löksz félre, Jin ZiXuan arcának másik fele is péppé lenne verve.

Wei WuXian:

- Meh... Asszimetrikus arccal most sokkal rondábban fest. Hallottam, hogy nagyra értékeli az arcát, mint valami páva. Kíváncsi vagyok, mint gondolt, miután a tükörbe nézett? Hahahaha.... - Miután gurungált a földön a nevetéstől, Wei WuXian folytatta: - Tulajdonképp hagynom kellett volna, hogy te üsd meg, és nekem csak néznem kellett volna. Akkor talán Jiang bácsi sem jött volna. De nem volt más választás, nem tehettem róla!

Jiang Cheng halkan hümmögött.

- Azt csak szeretnéd.

Bár ezt Wei WuXian csak mellékesen vetette oda, mégis vegyes érzelmeket keltett benne, mert tudta, hogy igaz.

Jiang FengMian soha nem sietett meglátogatni egyetlen szektát sem őmiatta, akár jó, akár rossz hír volt is, kicsi vagy nagy.

Soha.

Amikor Wei WuXian meglátta bánatos arcát, arra gondolt, még mindig Jin ZiXuan szavai bántják.

- Menned kellene. Nem kell, hogy itt maradj velem. Ha Lan WangJi megint erre jár, még elkap. Ha van időd, menj és látogasd meg Jin ZiXuant, és nézd meg, milyen hülyén néz ki térdepelve.

Jiang Cheng némiképp meglepődött.

- Lan WangJi? Miért jött? Még mindig látni mer téged?

- Ja - mondta Wei WuXian. - Én is azt gondoltam, hogy meg kellene dícsérni, amiért összeszedte a bátorságát és idejött. Biztosan a nagybátyja mondta neki, hogy ellenőrizze le, megfelelő módon térdelek-e.

Jiang Chenget azonnal baljóslatú érzés kerítette hatalmába.

- És megfelelően térdeltél?

Wei WuXian:

- Megfelelően térdeltem. Amikor már eltávolodott, találtam egy ágat és ásogatni kezdtem vele a földet. Ott a halom a lábad mellett. Van ott egy hangyalyuk, vért izzadtam, mire megtaláltam. Amikor visszatekintett, látta, hogy rázkódnak a vállaim, és minden bizonnyal azt gondolta, hogy sírok. Még vissza is jött, hogy megkérdezzen. Látnod kellett volna az arckifejezését, amikor meglátta a hangyalyukat.

- ... - mondta Jiang Cheng. - Menj a fenébe, vagy legalábbis vissza Yunmengbe olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetséges! Nem hiszem, hogy valaha is még egyszer látni akarna.

És így még azon az éjszakán Wei WuXian összepakolta a holmiját és visszatért Yunmengbe Jiang FengMian oldalán.