IX. Mezők - 1.
Shudong környéke bővelkedett folyókban és völgyekben. A magas ormok és az egyenletlen talaj következtében csak enyhe szellő fújdogált, s így a hely legnagyobb része ködbe burkolózott.
Egyenesen abba az irányba haladtak, amerre a bal kar mutatott, és hamarosan egy egészen apró városkához értek.
A nádfedeles vályogházakat összetákolt kerítések övezték. Tarka csirkék pettyezték az udvarokat, csipegetve a rizsszemeket a földről. Egy nagy, ragyogó tollazatú kakas fél lábon állt a tetőn. Fennkölten pillantott le rájuk, nyakát jobbra-balra tekergetve. Szerencse volt, hogy senki sem tartott kutyát. Valószínű volt, hogy a falusiak maguk is alig jutottak néhány falatnyi húshoz az év során, nemhogy még csontmaradékuk legyen, amivel etethetnék a kutyákat.
A falu előtt villás útelágazás volt, mely három különböző irányba vezetett. Ezek közül kettőt sűrűn jártak. Számtalan lábnyom fedte, világos volt, hogy gyakorta tapodták. A harmadikat azonban benőtte a gaz. Az út mentén ferdén feállított, sziklából kifaragott, szögletes útjelző állt. A kor és az időjárás viszontagságainak kitéve közepén nagy hasadás tátongott. Még e hasadékból is viharvert gyomok kandikáltak ki.
Két jókora karaktert véstek az útjelzőre, melyek feltehetőleg a helyet jelölték, ahová az út vezetett. Az alsóról könnyedén megmondthatta bárki, hogy a „város” szót jelölte. A felső karakter azonban mind formájában, mind vonásaiban összetett volt. A hasadás épp keresztülvitt rajta, alatta néhány szikladarab szóródott szét a földön. Wei WuXian lehajolt és félrehúzta a gyomokat. De még hosszas bámulás után sem tudta kitalálni, mit lehetett a karakter.
De a bal kar által mutatott irány épp ezen ösvényre esett.
Wei WuXian:
- Miért nem kérdezzük meg a falusiakat?
Lan WangJi bólintott. Természetesen Wei WuXian nem várta, hogy ő kérdezősködjön. Arcán hatalmas vigyorral odasétált a falusi asszonyokhoz, akik a csirkéket etették.
A csoportnyi nő közül fiatalok és öregek is akadtak. Az ismeretlen férfi közeledtére mindannyian idegesnek látszottak, mintha szerették volna eldobni a szemeteslapátokat és bemenekülni a házba. Csak mikor Wei WuXian váltott néhány szót velük vidám mosollyal az arcán, akkor kezdtek lenyugodni és szégyenlősen válaszolgattak.
Amint Wei WuXian rámutatott a jelre és feltette kérdését, arckifejezésük egyszeriben megváltozott. Egy pillanatig haboztak, majd vonakodva társalogni kezdtek vele. A beszélgetés alatt egyáltalán nem mertek Lan WangJira pillantani, aki az útjelző mellett állt. Wei WuXian figyelmesen hallgatta őket, ajkai sarka még mindig felfelé kunkorodott. Végül úgy tűnt, más irányba fordult a társalgás iránya, és a nők arckifejezése ismét nyugodtabb lett. Végül egészen felszabadultak és félénken még mosolyogni is kezdtek rá.
Lan WangJi messzebbről bámult rájuk. Várakozott egy darabig, de Wei WuXian nem úgy tűnt, mint aki szándékozik visszatértni. Lassan a földre nézve, Lan WangJi belerúgott egy kis kődarabkába a lába mellett.
Hosszú ideig rálépett és gurigatta a kődarabot a lába alatt. Amikor ismét felpillantott, látta, hogy Wei WuXian kivesz valamit a köntösujjából és odaadja az asszonynak, akivel a legtöbbet beszélt.
Lan WangJi csendesen állt, üres arckifejezéssel. Amikor már tényleg nem tudta magát visszafogni és meg akarta őket közelíteni, Wei WuXian odasétált hozzá.
Megállt Lan WangJi mellett.
- HanGuang-Jun, oda kellett volna jönnöd. Még nyulak is vannak az udvarban!
Lan WangJi nem vette fel az ugratást és tettetett közönnyel válaszolt.
- Mit mondtak?
Wei WiXian:
- Az ösvény Yi városába vezett. Az útjelző első karaktere „yi”.
Lan WangJi:
-”Yi” mint önzetlenség?
Wei WuXian:
- Igen is meg nem is.
Lan WangJi:
- És miért?
Wei WiXian:
- A karakter ugyanaz, de a jelentése nem. Nem „yi”, mint önzetlenség, hanem „yi”, mint ravatalozó.
Átlépkedtek néhány burjánzó gyomon és rátértek, gyorsan elhaladva az útjelző mellett. Wei WuXian folytatta:
- A lányok azt mondták, hosszú idő óta annak a városnak a legtöbb lakója fiatalon halt meg, vagy eleve rövid életűek voltak, vagy hirtelen baleset érte őket, ezért nagyon sok ravatalozót állítottak a holttestek tárolására. Ugyanezért koporsók, papírpénz és más hasonló, temetéshez kötődő tárgyak gyártására szakosodtak. Minden lakosa szerzett valamilyen jártasságot vagy koporsó, vagy papírbábuk készítésében, és ezért akasztották rá azt a nevet.
A hervadt gyomok és szikladarabok közt az utat repedések és árkok is borították, melyeket nehéz volt észrevenni. Lan WangJi rajta tartotta a szemét, hogy Wei WuXian hová lép, Wei WuXian pedig tovább beszélt menet közben.
- Azt mondják, az emberek alig mennek Ravatalozóvárosba. Lakosai sem hagyják el sűrűn, csak azért, hogy eladják termékeiket. Az elmúlt néhány évben szinte senkit sem láttak onnan érkezni. Senki nem járta ezt az ösvényt évek óta. Ez megmagyarázza, miért olyan nehéz haladni rajta.
Lan WangJi:
- És?
Wei WiXuan:
- És mi?
Lan WangJi:
- Mit adtál nekik?
Wei WuXian:
- Ja, az! Rúzst.
Amikor Qinghében voltak, vásárolt egy kis rúzst a sarlatántól, aki a Xinglu Gerincéről szóló történetet elmondta neki, amit azóta magánál tartott.
Wei WuXian:
- Ki kell valahogy fejezned az embereknek a köszöneted, amikor kérdezősködsz tőlük, nem? Pénzt akartam nekik adni, de túlságosan féltek és nem merték elvenni. Úgy tűnt, tetszett nekik a rúzs illata. Valószínűleg sosem használtak ilyesmit korábban, úgyhogy nekik adtam.
Kis szünet után hozzátette:
- HanGuang-Jun, miért nézel így rám? Tudom, hogy a rúzs nem volt valami nagyszerű minőségű. De nem vagyok már olyan, mint voltam, amikor virágokkal és ékszerekkel voltam tele, amiket a lányoknak adhattam. Tényleg nem volt semmi más, amit adni tudtam volna nekik. Ez is jobb, mint a semmi.
Amint a kellemetlen emlék felbukkant, Lan WangJi szemöldökei megrándultak, és lassan elfordította a fejét.
A göröngyös ösvényen sétálva a gyomnövények egy idő után megritkultak, inkább a két oldal felé nyújtóztak, és az út is kiszélesedett. A köd azonban megsűrűsödött.
A város előtti torony festetlen volt, törött tetővel. Egyik sarka letört, így meglehetősen megrongált látványt nyújtott. A város falait firka borította, az ajtók vöröse szinte fehérre fakut, minden kilincs rozsdás és fekete. Az ajtószárnyak tárva-nyitva álltak, mintha valaki épp felrántotta volna őket, hogy belépjen.
Még alig értek oda, s máris nyilvánvaló volt, hogy szellemek és démonok vad hada kísérti a helyet.
Amint Wei WuXian az ösvényen haladt, gondosan vizsgálgatta környezetüket. A városkapunál megjegyezte:
- Rémes a feng shui. (1)
(1) A feng shui szó szerinti jelentése „szél és víz”. Ősi kínai hagyomány, mely ég és föld törvényszerűségeinek megfigyelésével és felhasználásával teremt összhangot ember és környezete közt.
Lan WangJi lassan bólintott.
- Kopár hegyek és féktelen folyók.
Ravatalozóvárost minden oldalról meredek sziklák szegélyezték. A sziklák különösképp erőteljesen befelé dőltek, egyszerre tűntek fenyegetőnek és nyomasztónak, mintha bármelyik pillanatban rájuk rogynának. A sötét, órmótlan csúcsokkal a háttérben és a kísérteties, fehér köddel borítottan még a valós szörnyeknél is rettenetesebbnek tűntek. Még akkor is idegesen kezdett fuldokolni az ember, ha csak egyszerűen ott állt, és elfogta a fenyegetettség erős érzése.
Már az ősidők óta létezett az a mondás, hogy „egy ember nagyszerűsége dicsőséget hoz szülőföldjére”. A mondás ellentéte is jelen volt. Néhány helyen a talaj vagy az elhelyezkedés folytán a feng shui különösképp rossz volt. A rosszindulatú energia természetes áramával körbevéve nem csoda, hogy bárki, aki itt lakott, korán halt meg, vagy legalábbis általában véve nagyon szerencsétlen volt. Ha minden ősük itt élt, még kevésbé lehettek szerencsések. És mindezek tetejébe ott voltak az olyan rendellenességek, mint az élőholtak vagy a hazajáró lelkek. Ravatalozóváros nyilvánvalóan ilyen hely volt.
Az ehhez hasonló települések általában elhagyatott helyen álltak, melyekre nem terjedt ki egyetlen harcművész szekta befolyása sem. Természetesen még ha nem így lett volna is, a szekták akkor sem lettek volna hajlandóak segíteni. Az efféle helyzetek igazán bosszantóak voltak, még jobban, mint a Feneketlen Vízmélyi Bendő. A Feneketlen Vízmélyi Bendőt legalább el lehetett kergetni. De a feng shui megváltoztatása nehézkes művelet volt. Ha senki sem síránkozott az ajtójuk előtt, a szekta hátat fordított és úgy tett, mintha semmiről sem tudna.
A város lakói számára a legkönnyebb megoldás az volt, ha egyszerűen elköltöznek. De ha valakinek a családja azon az elhagyatott helyen élt nemzedékek óta, szinte lehetetlennek tetszett számukra, hogy elköltözésre adják fejüket, mikor felnőttek. Még ha tíz emberből legalább öt vagy hat rövidebb életet élt is, talán pont ők lesznek az a másik három vagy négy, aki nem. Nem tűnt ez olyan elviselhetetlennek.
A páros megállt a városkapu előtt és összenéztek.
Nyííííííkkk. A leszakadás szélén egyensúlyozó zsanérokon fordulva a városkapu két szárnya, bár alig volt egymáshoz igazodva, most lassan kitárult.
A szemeik előtt sem nyüzsgő utcák, sem erőszakos holtak nem voltak. Mindent elborított a fehér köd.
A köd még néhány árnyalattal sűrűbb volt, mint a városon kívül, és csak a hosszú, egyenes utcán engedte látni maguk előtt. Az utca mentén nem álltak emberek, csak széles házak szegélyezték.
Természetes módon néhány lépéssel közelebb léptek egymáshoz, és együtt léptek be a városba.
Még nappal volt, de egyetlen hang sem hallatszott. Az emberi hangok hiányán kívül egyetlen bőgés vagy ugatás sem hangzott fel. Több, mint különös volt.
De mivel ez volt az a hely, ahová a bal kar irányította őket, az lett volna furcsa, ha nem találják különösnek.
Gyalogoltak egy kis ideig az utcán. Minél messzebbre jutottak, annál sűrűbb lett a köd, mintha gonosz energia hatotta volna át a levegőt. Először még elláttak nagyjából tíz lépés távolságig. Azután már az is nehezükre esett, hogy az öt lépésnél messzebb eső formákat kivegye a szemük. A végén még saját kezeiket sem látták az orruk előtt. Wei WuXian és Lan WangJi egyre közelebb helyezkedett egymáshoz menet közben. Épp csak tudták egymás arcát kivenni, ahogy váll váll mellett haladtak. Wei WuXian fejében hirtelen egy gondolat ötlött fel. Ha valaki előnyt merítene a ködből és közénk ékelné magát harmadikként, nehéz lenne megmondani, egyáltalán észrevennénk-e.
Hirtelen a lábával rálépett valamire. Lenézett, de nem tudta megmondani, mi volt ott. Wei WuXian erősen megmarkolta Lan WangJi kezét, nehogy otthagyja őt, legörnyedt, majd leguggolt. Egy fej, egy rámeredő szempár bukkant elő a ködből szemei előtt.
A férfi arcán bozontos szemöldök, nagy szemek és két rúzsfolt volt, melyek vörösen világítottak.
Amikor Wei WuXian rálépett a fejre, az kis híján a levegőbe repült, így tudta, milyen súlya volt. Mivel nagyon könnyű volt, semmiképp sem lehetett emberi fej. Felvette és megnyomogatta. A férfi arcának nagy része besüppedt az érintésre. A rúzs egy része elmázolódott.
Papírmasé fej volt.
A papírfejet gondosan készítették el. Bár a smink messze túl drámai volt, a vonások viszonylag finoman kidolgozottak. Ravatalozóváros a temetéshez kötődő tárgyak gyártására szakosodott, nyilvánvalóan a papírbábúk technikája is fejlett volt. A papírbábúk közé tartoztak azok a helyettesítő bábúk is, melyekről azt emberek azt tartották, hogy ha a halott helyett elégetik őket, átveszik helyüket az alvilági szenvedésben; készültek cselédek és gyönyörű lányok is papírból, akiknek feladata volt a holt gondozása a túlvilágon. Természetesen mindez azt a célt szolgálta, hogy az élők némileg megkönnyebbüljenek. Ez a papírfej feltehetőleg egy „Alvilági Harcos” volt.
Mint neve is sugallta, az Alvilági Harcosnak az volt a feladata, hogy védelmezze a holtat más szellemektől vagy a furfangos Bíráktól (2); s a papírpénzt sem lopja el egyetlen más lélek sem, amit a fiatalabbak égettek nekik. A papírfejhez bizonyára nagydarab, erőteljes papírtest is tartozott. Valaki azonban letépte a fejet és elhajította az utcán.
(2) A kínai néphagyomány szerint amikor valaki meghal, az alvilágban a bírák elé kerül.
A papírfej búbján koromfekete, meglehetősen fényes hajszálak ültek. Wei WuXian megérintette. A haj szorosan hozzá volt erősítve a fejhez, mintha csak valóban abból nőtt volna. Tényleg hozzáértő munka, gondolta. Vajon igazi emberi hajat ragasztottak rá?
Hirtelen vékony árnyék suhant el mellette.
Az árnyék kiváltképp furcsa volt. Gyorsan suhant, súrolta a vállát, és azonnal beleolvadt a sűrű ködbe. Bichen kicsusszant hüvelyéből, üldözőbe vette az alakot, de hamarosan visszareppent.
A mellette elhussanó dolog túl gyorsan futott - egy ember semmiképp sem érhetett el ilyen sebességet!
Lan WangJi:
- Figyelj. Légy óvatos.
Bár csak súrolta, nehéz lett volna megmondani, vajon következő alkalommal nem fog-e valami mást is tenni.
Wei WuXian kiegyenesedett.
- Hallottad?
Lan WangJi:
- Lépések és bambuszbot.
Igaza volt. Abban a pillanatban a sietős lépések mellett egy másik, különös zajt is hallottak. A kopp-kopp egészen tisztán hallatszott, mintha valaki gyors ütemben ütögetett volna egy bambuszpálcát a földhöz. Wei WuXiannak fogalma sem volt róla, mi keltette a zajt.
Előttük a ködből újabb lépések hangja bontakozott ki.
A léptek ezúttal könyedébbek, lassabbak voltak, és több volt belőlük. Úgy tűnt, mintha egy egész csoportnyi ember közelített volna óvatosan, csendben. Wei WuXian előhalászott egy Homályoszlató Talizmánt és maga elé lökte. Ha bármilyen, ártalmas energiával körbevett dolog volt előttük, azonnal felgyullad, és a tűz feltehetőleg még a területet is be fogja némiképp világítani.
Az előtte álló emberek szintén észrevették, hogy valamit feléjük taszított. Azonnal támadtak.
Számos, különböző színű kardpenge villant fel. Bichen nyugodtan elősiklott és Wei WuXian elé lebegett, hárítva az összes villanást. Az ellentétes oldalon az emberek fújtattak zavarukban. A kiáltásokat hallván Lan WangJi azonnal hüvelyébe parancsolta Bichent. Wei WuXian odaszólt:
- Jin Ling? SiZhui!
Amint sejtette, nem hallotta rosszul. Jin Ling hangja hatolt át a fehér ködön:
- Miért már megint te vagy az?!
Wei WuXian:
- Nos én épp azt szeretném tudni, miért megint te vagy az!
Lan SiZhui keményen igyekezett uralkodni magán, hangja mégis örömmel telve csengett.
- Fiatal Mo Mester, te is itt vagy? Akkor HanGuang-Jun is veled van?
Amint meghallotta, hogy Lan WangJi is ott lehet, Jin Ling azonnal becsukta a száját, mintha csak elcsendesítették volna ismét. Valószínűleg megijedt, hogy megint büntetést kap. Lan JingYi is felkiáltott:
- Bizony itt van! A fény korábban Bichentől eredt ugye? Bichen volt az, ugye?!
Wei WuXian:
- Ja. Itt van, mellettem. Gyertek közelebb!
Amikor a fiúk rájöttek, hogy barátokkal és nem ellenségekkel állnak szemközt, azonnal megkönnyebbülten felsóhajtottak és odasiettek. Jin Ling és a Lan Szekta ifjoncai mellett legalább még hét vagy nyolc fiú volt köztük különböző szekták egyenruháit viselve, akik még mindig habozni látszottak. Minden bizonnyal kitűnő háttérrel rendelkező növendékek voltak.
- Miért vagytok mind itt? - kérdezte Wei WuXian. - Ilyen támadás ellenében szerencsém volt, hogy HanGuang-Junt magam mellett tudhatom. Mi lett volna, ha megsebeztek hétköznapi embereket?
- Nincs itt egyetlen hétköznapi ember sem - vágott vissza Jin Ling, - egyáltalán senki sincs itt!
Lan SiZhui bólintott.
- Nappal van, de mindent köd fed. És egyetlen bolt sincs nyitva.
Wei WuXian:
- Ez most nem számít. Hogy botlottatok egymásba, srácok? Nehogy azt mondjátok, hogy közösen rendeztetek éjjeli vadászatot! - Jin Ling szemében mindenki szálka volt, és mindenkivel harcolni akart. És mivel az a kellemetlen közjátéka volt a Lan Szekta növendékeivel, hogy lett volna lehetséges, hogy együtt akartak vadászni?
- Hosszú történet - magyarázta Lan SiZhui készségesen. - Eredetileg...
Hirtelen egy sornyi kopogás és csapkodás, bambuszpálca szokatlanul fülsértő hangja hallatszott, ahogy a földet ütögette. A sűrű köd belsejéből érkezett a hang.
A fiatalok arckifejezése megváltozott.
- Megint itt van!
A földet ütögető bambuszpálca hirtelen, különös hangjai inkább zajosan, mint lágyan szóltak, távolabbról s nem közelebbről, szinte lehetetlen volt meghatározni, hol és ki kelti őket.
Wei WuXian:
- Mindenki, gyertek ide! Húzódjatok össze szorosan! Ne mozduljatok és ne támadjatok!
Ha a ködben a fiatalok előhúzták volna kardjaikat és támadást kísérelnek meg, valószínűleg előbb sebezték meg volna egymást, mintsem az ellenséget. Egy szempillantással később a zaj abbamaradt. Miután csendben várakoztak néhány percig, az egyik növendék félhangosan megszólalt:
- Már megint az... Mégis, meddig fog minket követni?!
Wei WuXian:
- Követ titeket?
Lan SiZhui:
- Miután beléptünk a városba, mivel a köd annyira sűrű volt és könnyű lett volna elveszteni egymást, úgy döntöttünk, szorosan egymás mellett megyünk. Azután hirtelen meghallottuk a zajt. Akkor még nem volt ilyen gyors ütemű. Egészen lassan koppantott, egyszerre egyet. A ködön át egy alacsony árnyékot láttunk haladni, épp előttünk. De amikor üldözőbe vettük, elillant. A zaj azóta is követ minket.
Wei WuXian:
- Mennyire alacsony?
Lan SiZhui a mellkasára bökött.
- Nagyon alacsony. Kicsike.
Wei WuXian:
- Mióta vagytok itt?
Lan SiZhui:
- Nagyjából negyedórája.
- Negyedórája? HanGuang-Jun, mióta vagyünk mi itt? - kérdezte Wei WuXian.
Lan WangJi hangja valahonnan a homály mögül érkezett.
- Nagyjából félórája.
- Nézzétek - folytatta Wei WuXian. - Régebb óta itt vagyunk, mint ti. Hogyan lehetséges, hogy előttünk kötöttetek ki, és csak akkor futottatok belénk, amikor már visszafordultatok?
- Soha nem fordultunk vissza - kottyantotta el Jin Ling - Mindig is előre mentünk, az ösvény mentén.
Ha mind a két csoport előre haladt, akkor lehetséges, hogy valaki megátkozta az ösvényt és körbevezető útvesztő varázskört vetett fel rá?
Wei WuXian tovább tudakozódott.
- Megpróbáltátok meglovagolni a kardokat és körülnézni?
Lan SiZhui:
- Igen. Azt gondoltam, már egészen magasra repültem, de valójában nem volt az olyan magas. És elmosódott árnyak kavarogtak fenn. Nem tudtak, mik voltak, és attól féltem, hogy nem tudok elbánni velük, ezért leszálltam.
Ezt hallván mindenki elcsendesedett egy kicsit. Mivel a shudongi terület amúgy is ködlepte volt, eddig nem találták furcsának a városban úszó ködöt. De most valószínűbbnek látszott, hogy a köd nem természetes képződmény volt, hanem kísérteties pára.
Lan JingYi megdöbbent.
- A köd nem mérgező, ugye?
Wei WuXian:
- Valószínűleg nem. Itt vagyunk már egy ideje, és még mindig életben vagyunk.
Jin Ling:
- Magammal kellett volna hoznom Tündért. Minden amiatt az átkozott szamár miatt van.
A kutya nevének hallatára libabőr futott végig Wei WuXian hátán. Majd hallotta, ahogy Lan JingYi felkiált:
- Még nem is hibáztattuk a kutyád! De az nyitotta ki a száját először, hogy harapjon, és aztán Pici Alma patái alatt végezte. Ez kinek a hibája? De akárhogy is, egyikük se képes most mozdulni.
Wei WuXian:
- Micsoda? Pici Almát megharapta egy kutya?!
Jin Ling:
- Hogy lenne egy szamár fontosabb, mint az én lélekkutyám? Tündért a legfiatalabb nagybátyámtól kaptam. Ha bármi történne vele, még tízezer szamár se tudna megfizetni érte!
Wei WuXian teljes képtelenséggel vágott vissza.
- Ne használd LianFang-Zun nevét mások ijesztgetésére! Nos, az én Pici Almám HanGuang-Jun ajándéka. Hogy vihettétek magatokkal Pici Almát éjjeli vadászatra? Hogy engedhettétek, hogy megsérüljön?!
A Lan Szekta ifjoncai egyhangúlag válaszoltak:
- Hazug! - Soha nem hitték volna el, hogy olyasvalaki, mint HanGuang-Jun efféle ajándékot választ valaki számára. Még ha maga Lan WangJi egy szót sem tiltakozott, akkor is szilárdan elutasították az ötletet. Lan SiZhui megpróbálta tisztázni a helyzetet.
- Öööö... elnézést, Fiatal Mo Mester. A te Pici Almád... A szamarad minden nap nagy zajt csapott Felhőzugban, és a rangidősek már régóta panaszkodtak és megparancsolták, hogy szabaduljunk meg tőle az éjjeli vadászat során. Ezért mi...
Jin Ling szintén nem hitte, hogy a szamár Lan WangJi ajándéka lett volna.
- Még csak a látványát sem állhatom annak a szamárnak. És rátetejébe Pici Almának hívják! Ez annyira átkozottul ostoba név!
Lan JingYi azt gondolta magában, hogy ha mégis HanGuang-Jun ajándéka volt, akkor nagy bajban lennének. Azonnal a védelmébe vette:
- Mi a baj a Pici Almával? Szeret almákat enni, ezért hívják Pici Almának. Nagyon gyakorlatias. Tízszer jobb, mint Tündérnek nevezni a dagadt kutyádat!
Jin Ling:
- Hogy lenne Tündér dagadt?! Próbálj meg egyetlen lélekkutyát mutatni nekem, amelyik nála jobb formában lenne...
Hirtelen minden fecsegésnek vége szakadt.
Néhány pillanattal később Wei WuXian megkérdezte:
- Van még itt valaki?
Egy sornyi üüüüüm és óóóóóóm hangzott fel körülötte, ami azt jelentette, hogy mindenki ott volt.
- Zaj - jelentette ki Lan WangJi hűvösen.
… Hogyan volt képes mindenkit egyszerre elcsendesíteni? Wei WuXian önkéntelenül is megérintette saját ajkait, különlegesen szerencsésnek érezvén magát.
Hirtelen léptek zaja hallatszott a ködből balről és elölről.
A támolygó léptek borzasztó nehézkesnek tűntek. Közvetlenül ezután elölről, jobbról, oldalról és hátulról is ugyanezt a zajt hallották. Bár a köd túl sűrű volt ahhoz, hogy bármi alakot ki tudjanak belőle venni, az áprodott bűz már elérte őket.
Wei WuXian természetesen nem aggódott néhány élőholt miatt. Finoman füttyentett, a dallam végét élesen felkanyarította, jelezve nekik, hogy vonuljanak vissza. Amint várta, amikor a ködfüggöny mögött a holtak meghallották a füttyöt, megtorpantak.
Egy pillanattal később pedig rohamoztak!
Wei WuXian erre egyáltalán nem számított. Nemcsak hogy a parancsa nem működött, de gyakorlatilag felpiszkálta őket. Soha nem kevert volna össze két, ennyire különböző parancsot, mint a „vissza!” és a „serkenj!”
De most nem volt elég ideje arra, hogy gondolkodjon. Hét vagy nyolc dőlőngélő alak bontakozott ki a fehér ködből. A Ravatalozóvárost borító köd sűrűségéből ítélve az a tény, hogy meg tudták őket pillantani, azt jelentette, hogy a holtak már nagyon közel jártak!
Bichen jeges kék fénye hasított át a homályon. Könnyűszerrel kivehető kört írt le a csoport körül a levegőben, félbevágva az összes élőholtat, majd visszatért hüvelyébe. Wei WuXian megkönnyebbülten felsóhajtott, míg Lan WangJi visszafolytott hangon megkérdezte:
- Miért?
Wei WuXian szintén szerette volna tudni az indokot. Miért nem tudta a parancs megfékezni ezeket a hullákat? Lassú tempójukból és éktelen bűzükből ítélve nem tűntek valami magas szintű élőholtaknak. Képesnek kellett volna lennem pusztán néhány tapsolással elijeszteni őket. Lehetetlen, hogy a füttyöm hirtelen működésképtelenné vált volna, különben sem igényel mágikus erőt a használata. Még soha nem voltam ilyen...
Hirtelen eszébe jutott valami. Vékony réteg izzadtság kezdett csörgedezni a hátán.
Nem. Nem volt igaz, hogy „még soha nem volt ilyen helyzetben”. Valójában nagyon is történt ilyen, s nem is egyszer. Létezett olyan típusú holt vagy szellem, amit nem tudott uralni.
Azok a holtak vagy szellemek, melyek már a Sztígiai Tigris Amulett irányítása alatt álltak!
Lan WangJi feloldotta a csendvarázslatot, és Lan SiZhui ismét meg tudott szólalni.
- HanGuang-Jun, tényleg veszélyes a helyzet? Nem kellene itt hagynunk ezt a várost most rögtön?
- De olyan sűrű a köd. Nem használhatjuk az ösvényt és el sem repülhetünk..
- Azt hiszem, még több hulla jön! - kiáltott fel az egyik növendék.
- Hol? Nem hallok lépteket.
- Azt hiszem, furcsa, ziháló hangokat hallottam... - A fiú csak miután kimondta, jött rá, miféle nevetséges megjegyzés volt ez, zavarában egyből becsukta a száját. Egy másik fiú válaszolt:
- Te aztán nem semmi vagy, ugye? Ziháló hangok. A hullák nem élnek - hogy adnának ki ziháló hangokat?
Mielőtt befejezte volna, egy másik, magas alak rontott rájuk. Bichen ismét előhussant, és az árny fejét elválasztotta testétől. Ugyanebben a pillanatban furcsa, loccsanó hangokat hallottak. A jelenethez közelebb eső növendékek mind ijedten kiáltottak fel. Attól tartva, hogy megsérültek, Wei WuXian azonnal odaszólt:
- Mi történt?
Lan YingJi:
- Valami kispriccelt a hulla testéből. Azt hiszem, valamiféle por. Egyszerre keserű és édes az íze. És rothadó! - Igazán szerencsétlenül járt. Mivel épp meg akart szólalni, kinyitotta a száját, és meglehetősen sok port nyelt. Nem törődve vele, hogy néz ki, azonnal köpött néhányat. Bármilyen, hullából származó dolog nem volt egyszerű eset. A por még mindig szállt a levegőben. Ha véletlenül letüdőzik, még nehezebb lett volna kezelni, mintha csak a szájukba kerül.
- Mindenki, álljatok távolabb onnan! - utasította őket Wei WuXian. - Gyere ide gyorsan! Hadd lássalak!
Lan JingYi:
- Oké. De nem látlak. Merre vagy?
Még a kezeiket sem látták volna, akkor sem, ha maguk elé emelik, nemhogy közelekedni tudjanak ebben a ködben. Wei WuXian emlékezett, hogy amikor Bichen előkerült, pengéje fénye át tudott hatolni a fehér ködön. Lan WangJihoz fordult, ki közvetlenül mellette állt.
- HanGuang-Jun, húzd ki a kardod egy pillanatra, hogy ide tudjon jönni.
Lan WangJi mellette állt, mégsem válaszolt, nem is mozdult.
Hirtelen tiszta, kék ragyogás világította meg a területet nagyjából hét lépéssel arrébb.
… Lan WangJi ott volt?
Akkor ki volt az, aki csendesen ácsorgott mellette?!
Hirtelen egy árnyék villant el Wei WuXian szemiei előtt. Sötét arc tekintett rá közvetlen közelről.
Sötét volt, mivel teljes egészében fekete füst vastag rétege lepte!
A füstarcú férfi a Qiankun Erszényért nyúlt, ami az oldalán függött. De amint megragadta, a Quankun Erszény hirtelen többszörösére dagadt. A zsinór, mely összehúzva tartotta, elpattant, és három feldühödött szellem lőtt ki belőle. Formátlanül összegabalyodva egyenesen megrohamozták!
- A Qiankun Erszényt akarod? - nevetett Wei WuXian. - Akkor igencsak rossz formában lehet a látásodd. Miért vetted el helyette a Szellemcsapda Erszényem?
Amióta elorozták a nemrég kihantolt törzset a sírásó kezei közül a YueyangChang Klán temetőjében, és csalódott visszavonulásra kényszerítették őt, Wei WuXian és Lan WangJi folyamatosan résen volt. Úgy vélték, nem fogja feladni és minden lehetőséget meg fog ragadni, hogy visszaszerezze. Amint várták, miután elérték Ravatalozóvárost, a sírásó támadott, előnyt akarván kovácsolni a sűrű ködből és a fecsegésből. A támadás valóban működött, de Wei WuXian már régóta kicserélte övén a bal kart tartalmazó Qiankun Erszényt a Szellemcsapda Erszényre.
Az ellenfél egy csattanással hátraugrott és kivonta kardját. A szellemek gyűlölettől fűtött sikolyai hangzottak fel, mintha a támadás a a szétszóródás szélére sodorta volna őket. Tényleg magas szintű a harcművészete, gondolta Wei WuXian magában. Azonnal felkiáltott:
- HanGuang-Jun, itt a sírásó!
Lan WangJi emlékeztető nélkül is tudta, hogy valami történt, hiszen hallgatózott. Csendben maradt. Bichen gyors, tüzes vágása válaszolt helyette.
A jelenlegi helyzet messze elmaradt az optimistától. Fekete füst fedte a sírásó kardját, így a penge ragyogása nem hatolt át a fehér ködön és tökéletesen elrejtőzött benne. Másfelől azonban Lan WangJi Bichenjének fénye egyáltalán nem tudta álcázni magát. Nyíltan látszódott, miközben az ellenség a sötétben ólálkodott. És ellenfele nemcsak hogy magasan képzett volt a harcművészetben, de még a GusuLan Szekta kardvívási technikáiban is jártas volt. S bár mindketten vakon harcoltak a ködben, ő szabadon tehetett, amit akart, míg Lan WangJinak óvatosnak kellett lennie, nehogy megsebezzen véletlenül bárkit maguk közül. Mindezt végigvéve Lan WangJi bizony erőteljesen hátrányba került. Néhány pengevágást hallván Wei WuXian szíve hirtelen összeszorult.
- Lan Zhan? Megsérültél?! - tört ki belőle.
Messzebbről elfojtott nyögés hallatszott, mintha valaki kritikus sebet kapott volna. De világosan kivehetően nem Lan WangJi hangja volt.
Lan WangJi:
- Természetesen nem.
Wei WuXian elvigyorodott.
- Úgy fest!
Mintha a másik személy keserűen felkacagott volna. Ismét támadott. Bichen fényének villanásai a másik karddal együtt egyre messzebbre kerültek. Wei WuXian tudta, hogy Lan WangJi véletlenül sem akarta megsebezni őket, és ezért szándékosan elterelte onnan a küzdelmet, hogy maga bánjon el a sírásóval. Természetesen a maradék rész Wei WuXianra hárult. Megfordult.
- Hogy vannak azok, akik belélegezték a port?
Lan SiZhui:
- Kezdenek gondjaik lenni az állva maradással!
Wei WuXian:
- Gyertek középre és vegyétek számba magatokat!
Még szerencse volt, hogy az élőhalottak hulláma és a sírásó rohama után semmi más nem támadta meg őjet. A bambuszpálca kopácsolása sem keltett bajt. A maradék növendékek összegyűltek és megszámolták magukat. Senki sem hiányzott. Wei WuXian a keze közé fogta Lan JingYit és a homlokát tapogatta. Egy kicsit meleg volt. Azután megnézte a többi fiú homlokát is, akik belélegezték a hullából kilövellő port. Ugyanolyan volt mind. Felemelte Lan YingJi szemhéját.
- Miutasd a nyelved! Ááá!
Lan JingYi:
- Ááá.
Wei WuXian:
- Ja. Gratulálok. Hullamérgezést kaptatok.
Jin Ling:
- Hogy lehetne ehhez gratulálni?!
Wei WuXian:
- Újabb élettapasztalat. Amikor már idősebbek lesztek, jóféle beszélgetés kezdeményező lesz.
A hullamérgezés általában annak az eredménye volt, ha valakit megsebesített egy átváltozott holttest, vagy a sebbe jutott az üszkösödő vér. A harcművészek általában nem engedték magukhoz olyan közel az élőhalottakat, hogy megsebesüljenek, ezért senkinek nem volt szokása, hogy olyan elixírt hordjon magánál, mely meggyógyította a hullamérgezést.
- Fiatal Mo Mester, történni fog velük valami? - aggódott Lan SiZhui.
Wei WuXian:
- Egyenlőre semmi. Amikor a véráramba jut és szétterjed a testben, majd eléri a szívet, semmi sem segíthet már rajtuk.
Lan SiZhui:
- Akkor m-m-mi lesz?
Wei WuXian:
- Bármi is történik a hullákkal, veled is az történik. Ha szerencsés vagy, nem csak egyszerűen elrohadsz. Ha nem, akkor hosszú hajú zombiként végzed és életed hátralévő részében csak ugrándozni fogsz.(3)
(3) Az élőhalottak különböző szintűek, mint ahogy erre már többször is utaltak. A legmagasabbak a ádáz élőholtak, kik meglepő sebességgel képesek mozogni. Az alacsony szintű élőholtak azonban olyan merev izomzattal rendelkeznek, hogy még lépni sem képesek, és ezért csak ugrálnak.
A megmérgezett növendékek felhördültek.
Wei WuXian:
- Szóval szeretnétek meggyógyulni?
Mindenki bólogatott.
- Ha meg akartok gyógyulni, figyeljetek rám - folytatta Wei WuXian. - Mostantól kezdve mindannyian jól viselkedtek és hallgattok arra, amit mondok. Mindannyian.
Bár sok fiú még nem ismerte őt, látván, hogy bensőségesen születési nevén szólította HanGuang-Junt, mintha egy generációhoz tartoznának, hogy egy baljóslatú köddel borított, kísértetjárta város közepén álltak, s hogy mindannyiuknak kezdett felszökni a láza a mérgezés következtében, különösképp felizgatták magukat, és ösztönösen is hajlottak arra, hogy függjenek valakitől. És mivel minden, mi eddig Wei WuXian száját elhagyta, az önbizalom légkörét keltette és nagyban segített aggodalmaik enyhítésében, önkéntelenül is hallgattak rá és egyöntetűleg válaszolták:
- Igenis!
Wei WuXian továbbnyomult.
- Azt kell tennetek, amit mondok. Legyetek engedelmesek. Megértettétek?
- Igenis!
Wei WuXian tapsolt.
- Álljatok fel! Akik nincsenek megmérgezve, cipelik azokat, akik igen, lehetőleg a vállukon. Ha csak elölről tudjátok felemelni őket, ne feledjétek, hogy a fej és a szív legyen magasabban, mint a test többi része.
Lan JingYi:
- De én tudok járni. Miért kell valakinek a hátán vinnie?
Wei WuXian:
- Testvérkém, ha nagyon ugrándozol, a véred is gyorsabban kering és hamarabb jut el a szívedig. Igazán nem kellene túl sokat mozgolódnod. A legjobb, ha egyáltalán nem moccansz.
A fiúk azonnal megmerevedtek, mint a cövek, engedvén társaiknak, hogy azok felemeljék őket. Miközben szektájának egy másik növendéke hátán lógott, az egyik fiú azt mormogta:
- A holttest, amelyik a mérgező port szétfröcskölte, tényleg lélegzett.
Az őt cipelő fiú zihálva panaszkodott:
- Mondtam már neked. Ha tudná, hogy kell lélegezni, élő lett volna.
Lan SiZhui:
- Fiatal Mo Mester, mindegyiküket felvettük. Hova menjünk?
Lan SiZhui a legkedvesebb, legengedelmesebb és a legkevésbé aggodalmas volt mind közül.
- Ebben a pillanatban semmiképp sem tudjuk elhagyni a várost - válaszolta Wei WuXian. - Kopogtassunk be néhány ajtón!
Jin Ling:
- Minek az ajtaján kopogtassunk?
Wei WuXian elgondolkodott egy pillaanatra.
- Van itt bármilyen más ajtó is, mint a házaké?
Jin Ling:
- Be akarsz menni ezekbe a házakba? Már épp eléggé veszélyes kívül is. Ki tudja, milyen dolgok rejtőznek ezekben a szobákban, figyelve minket és ránk várakozva.
Ahogyan beszélt, mindenki úgy érezte, mintha tényleg láthatatlan szempárok lapulnának a ködben és a házakban, közelről lesve minden mozdulatuk, minden szavuk. Önkéntelenül is összerázkódtak a félelemtől.
- Igaz - válaszolta Wei WuXian. - Nehéz lenne megmondani, vajon a házakon belül vagy kívül leselkedik-e nagyobb beszély. De mivel már épp eléggé veszélyes kívül is, belül sem lehet sokkal rosszabb. Menjünk! Nincs vesztegetnivaló időnk. Még meg kell gyógyítanunk a mérgezést.
A csoportnak nem volt mit tennie, követték az utasításait. Wei WuXian javaslatára hallgatva mindenki maga megfogta az előtte haladó ember kardhüvelyét, így egyikük sem tudott elveszni a vastag ködben. Házról házra járva kopogtattak az ajtókon. Jin Ling dörömbölt egy darabig, de semmilyen válasz nem hangzott fel a ház belsejéből.
- Úgy tűnik, ebben senki sincs. Menjünk be!
Wei WuXian hangja sodródott feléje.
- Ki mondta neked, hogy olyanba menj be, amelyikben senki sincs? Folytasd a kopogást! Olyan házba kell bejutnunk, amelyikben van valaki.
Jin Ling:
- Találni akarsz benn valakit?
Wei WuXian:
- Igen. Kopogj szépen. A koppantásaid túl erősek voltak. Meglehetősen udvariatlan.
Jin Ling olyannyira bosszankodott, hogy kis híján berúgta a faajtót. Végül azonban csak... mérgesen toppantott a földön.
Az utcán található összes ház ajtaja szorosra volt zárva, nem volt hajlandó kinyílni, akárhogyan is dörömböltek rajta. Jin Ling minél többet kopogtatott, annál bosszúsabb lett, de látnivalóan kevesebb erőt fektetett a kopogásba. Lan SiZhui ellenben nyugodt maradt. A tizenharmadik boltnál ismét elmondta ugyanazokat a mondatokat, melyeket már számtalan alkalommal ismételt el.
- Elnézést! Van benn valaki?
Az ajtó váratlanul megmoccant. Vékony, fekete rés nyílt rajta.
Az ajtó másik oldalán nagyon sötét volt, egyiküknek sem engedte kivenni, mi volt a rés mögött. Az ajtót kinyitó személy sem szólalt meg. A fiúk, akik a közelben voltak, önkéntelenül hátraléptek.
Lan SiZhui visszanyerte lélekjelenlétét.
- Elnézést, de te vagy a bolt vezetője?
Eltelt egy perc, és öreg, furcsa hang szűrődött a résből.
- Igen.
Wei WuXian odasétált és megveregette Lan SiZhui vállát, jelezvén neki, hogy lépjen hátra.
- Tulajdonos, első alkalommal járunk itt - szólalt meg. A köd olyan sűrű, hogy elvesztettük az utat. Hosszú ideje gyalogolunk már és meglehetősen elfáradtunk. Kölcsön tudnád adni a boltot, hogy megpihenhessünk itt egy kicsit?
- A boltom nem idegenek pihengetésére való - válaszolta a furcsa hang.
Wei WuXian úgy festett, mint ami semmi furcsát nem lát, szokásos arckifejezésével szólt:
- De a környéken egyetlen más boltban sincs senki. Tulajdonos, tényleg nem tudnád megtenni nekünk ezt a kis szívességet? Hajlandóak vagyunk fizetni érte.
- Honnan vennéd a pénzt hozzá? - fakadt ki Jin Ling. - Tisztázzunk valamit - én nem adok neked pénzt.
Wei WuXian finoman megmunkált erszényt lengetett meg a szemei előtt.
- Nézd csak, mi ez!
Lan SiZhui megdöbbent.
- Hogy merészeled?! De hiszen ez HanGuang-Juné!
Amint vitatkoztak, az ajtó kissé jobban kitárult. Bár még mindig nem látták a szoba bútorzatát, azt megpillantották, hogy egy ősz hajú, kifejezéstelen arcú asszony állt az ajtó mögött.
Bár az öregasszonynak hajlott volt a háta, meglehetősen idősnek tűnt első pillantásra, kevés ránc vagy időskori folt csúfította az arcát. Még az is lehetséges volt, hogy csupán középkorú volt. Kinyitotta az ajtót és félreállt az útból. Úgy tűnt, hajlandó volt őket beengedni.
Jin Ling meglepődött.
- Tényleg beenged minket? - suttogta.
Wei WuXian szintén suttogóra fogta.
- Persze. Az egyik lábam a nyílásban volt, akkor se tudta volna becsukni az ajtót, ha akarta volna. Ha még ekkor sem ereszt be, egyszerűen berúgom az ajtót.
Jin Ling:
- …
Ravatolozóváros már eddig is épp eléggé rémisztő és különös volt; lakói sem voltak hétköznapiak. Látván, milyen gyanakodó volt az asszony, a növendékek mind halkan sugdolóztak. Bár egyáltalán nem volt ínyükre bemenni, nem sok más választásuk maradt. Felvették hát társaikat, kik meg sem mertek mozdulni a mérgezés miatt, és egyesével beléptek az ajtón. Az öregasszony várakozóan állt féloldalt, hideg tekintettel. Amikor mindenki bent volt, azonnal becsukta az ajtót. A szoba ismét koromsötétbe borult.
- Tulajdonos, miért nem gyújtasz fényeket? - tudakolta Wei WuXian.
- Ott a fény az asztalon - így az öregasszony. - Gyújtsátok meg magatoknak.
Lan SiZhui épp az asztal mellett állt. Lassan kinyúlva egy olajlámpást talált, melyet vastag réteg por fedett. Előhalászott egy tűztalizmánt és meggyújtotta. Amint a a lámpa kanóca felé nyúlt, szándéktalanul is körbetekintett a szobában, és hideg levegő árama csapta meg egész testét. Haja az égnek állt a rémülettől.
A bolt központi helységében egy csapat ember volt összezsúfolódva, váll váll mellett, sarok sarokhoz nyomulva. Mindegyikük szeme tágra nyílt, és egyetlen pislantás nélkül meredtek rájuk!
Fogása önkéntelenül is meglazult, de Wei WuXian megmentette az olajlámpást, még mielőtt a földre hullott volna. Nyugodtan a másik kezében égő tűztalizmánhoz érintette, meggyújtotta, és elhelyezte az asztalon.
- Ezeket te magad készítetted, tulajdonos? Igazán jól vannak megcsinálva.
A többiek végre rájöttek, hogy nem igazi emberek álltak a szobában, hanem papírmasé bábúk.
A bábúk fejei és teste finoman ki volt dolgozva, pontosan olyan méretűek voltak, mint az igazi emberek. Férfiak, nők, még gyerekek is voltak közöttük. Mindegyik férfi „Alvilági Harcos” volt, magas, erőteljes testtel és haragos arckifejezéssel. Az összes asszony szép vonású szépség volt, hajuk egy vagy két fonatba fogva. Még ha lötyögő papírruhába is voltak öltöztetve, látszott, milyen kecses az alakjuk. A ruhákon látható minta szinte még jobban kidolgozott volt, mint a valódi brokát köntösöké - némelyik gazdag, élénk tintával volt festve, némelyik színezetlen maradt, hamuszürkén. Mindegyik papírbábu arcán két piros folt volt hivatott mímelni az élők rózsás arcszínét. Pupilláik azonban hiányoztak - a szemek teljesen fehérek maradtak. Minél élénkebb volt arcuk pirossága, annál szomorúbbnak látszottak.
Egy másik aszal is volt a szobában. Azon néhány gyertyatartó állt, mindegyik különböző hosszúságú. Wei WuXian egyesével meggyújtotta őket, és a sárga fény a ház legtöbb sarkát megvilágította. A papírbábúktól eltekintve két koszorú függött a szoba két falán. Papírból készült aranyérmék, szellempénz és pagodák voltak felhalmozva a falak mentén.
Jin Ling kardja félig kinn volt hüvelyéből. Látva, hogy ez csak egy temetési kellékeket áruló bolt volt, titkos megkönnyebbüléssel sóhajtott fel és visszadugta a kardot a helyére. A harcművész világban, még ha egy harcművész meg is halt, senki sem vette igénybe a köznép hátborzongató, zavaros temetési szertartásait. Mivel még soha nem láttak korábban ilyesmit, a kezdeti ijedelem után kíváncsiság szökött szárba szívükben. Libabőrrel hátukon úgy érezték, ez még sokkal izgalmasabb volt, mint az éjjeli vadászatok megszokott lényei.
Nem számított, milyen vastag volt a köd, a házakba nem tudott beszivárogni. Amióta csak beléptek Ravatalozóvárosba, most látták először tisztán egymás arcát, s tudott elméjük lenyugodni. Wei WuXian látta, hogy ellazulnak, és ismét az öregasszonyhoz fordult.
- Lehetséges lenne használni a konyhádat?
Az öregasszony barátságtalanul meredt a lámpára, mintha nem kedvelte volna a fény látványát.
- A konyha hátul van. Használd, ahogy tetszik. - Szavai végeztével beugrott egy másik szováva, mintha csak pestis elől menekülne. Olyan hangosan csapta be maga mögött az ajtót, hogy néhányan beleremegtek.
- Valami nyilván nincs rendjén a banyával! - kiáltotta Jin Ling. - Te...
- Oké. Csitt - válaszolta Wei WuXian. - Szükségem van valakire, aki segít nekem. Jelentkező?
Lan SiZhui sietett feltenni a kezét.
- Jöhetek.
Lan JingYi még mindig olyan egyenesen állt, mint a cövek.
- Akkor én mit csináljak?
Wei WuXian:
- Állj tovább. Ne mozdulj, amíg azt nem mondom.
Lan SiZhui követte Wei WuXiant a konyhába. Amint beléptek, beterítette őket valami visszataszító bűz. Lan SiZhui sosem érzett ilyen förtelmes szagot korábban. Bár feje forgott, sikerült megállnia, hogy ne rohanjon ki onnan. Jin Ling is követte őket, de azonnal visszaugrott az ajtón kívülre, amint belépett. Olyan sebesen legyezte az orra előtt a levegőt, amennyire csak tudta.
- Mi a fene ez?! Mit csinálsz itt ahelyett, hogy a gyógyíron gondolkodnál?!
Wei WuXian:
- Hmmm? Tökéletes időzítés. Honnan tudtad, hogy épp ide akarlak hívni? Segíts nekem!
Jin Ling:
- Nem azért vagyok itt, hogy segítsek! Fuj! Megölt itt valaki valamit és elfelejtette eltemetni?!
Wei WuXian:
- Jin úrikisasszony, jössz vagy sem? Ha jössz, gyere be és segíts; ha nem, akkor menj vissza és küldj valaki mást.
Jin Ling őrjöngött.
- Kit nevezel te Jin úrikisasszonynak? Vigyázz, mit mondasz! - Befogta orrát egy darabig, vívódott magában, hogy menjen vagy maradjon, végül fújt egyet. - Nos, látni akarom, mi a fenét akarsz csinálni. - Ezzel beviharzott. De azt nem várta, hogy Wei WuXian egy nagy csattanással felnyitott egy ládát a földön, melyből a bűz áradt. A ládában sonka és csirke volt. Zöld foltok pettyezték a vörös húst, a zöldben fehér kukacok tekergőztek.
Jin Ling ismét rákényszerült, hogy elhagyja a konyhát. Wei WuXian felemelte a ládát és a kezébe nyomta.
- Dobd ki! Bárhová, csak ne érezzük a szagát.
Forgó gyomorral és kétellyel tele, Jin Ling kidobta, ahogy mondták neki. Vadul dörgölte ujjait a zsebkendőjével, majd azt is kihajította. Mire visszatért a konyhába, Wei WuXian és Lan SiZhui két vödör vizet mert az udvaron álló kútból, és épp a konyhát mosták.
- Mit csináltok? - követelte Jin Ling.
Lan SiZhui szorgosan törölgetett.
- Amint látod, takarítjuk a konyha tűzhelyét.
Jin Ling:
- Minek kell a tűzhely? Nem főzünk, vagy ilyesmi.
Wei WuXian:
- Ezt meg ki mondta neked? De bizony főzünk. Felsöpörheted a port. Szabadulj meg az összes pókhálótól ott.
Szavai olyan természetesen, olyan magabiztosan hangzottak, hogy amikor seprűt nyomott a kezébe, Jin Ling valahogy engedelmeskedett. Minél többet takarított, annál jobban azt érezte, hogy valami nem volt rendben. Amikor épp fejbe akarta vágni Wei WuXiant a seprűvel, az kinyitott egy másik dobozt, olyannyira megijesztve őt ezzel, hogy azonnal kiiramodott a konyhából. Szerencsére ez alkalommal nem volt semmi bűz.
Hárman gyorsan dolgoztak. Kisvártatva a konyha egészen másképp nézett ki. A ház végre kicsit élettel teltebbnek látszott, nem kísértetjárta, régóta elhagyatott helynek. A sarokban frissen felvágott tüzifa állt. Feltornyozták a hasábokat a tűzhelyben és meggyújtották egy tűztalizmán segítségével. Egy más elmosott, nagy fazekat a tűzhelyre tettek, és vizet kezdtek forralni benne. Wei WuXian némi tapadós rizst öntött ki a második dobozból, megmosta, és a fazékba töltötte.
Jin Ling:
- Kongit csinálsz?
Wei WuXian:
- Aha.
Jin Ling a földre hajította a porrongyot.
- Látod, mennyire ideges vagy már egy kis munkától is? - jegyezte meg Wei WuXian. - Nézd meg SiZhuit! Ő dolgozott a legkeményebben és egy szót se szól. Mi a baj a kongival?
Jin Ling:
- Mi nem baj a kongival? Olyan vizes és íztelen! Várj... Nem azért vagyok ideges, mert a kongival van a baj!
Wei WuXian:
- Különben sem neked készül.
Jin Ling csak még jobban feldühödött.
- Mit mondtál? Olyan sokáig dolgoztam és még csak nem is kapok belőle?!
Lan SiZhui:
- Fiatal Mo Mester, igaz, hogy a kongi képes meggyógyítani a hullamérgezést?
Wei WuXian mosolygott.
- Igen, de nem a kongi gyógyítja a hullamérgezést, hanem maga a rizs. Népi gyógyászat. Normális esetben a ragacsos rizst a karmolt vagy harapott sebre alkalmaznák. A jövőben, ha megint hasonló helyzetbe kerültök, megpróbálkozhattok vele. Bár igen fájdalmas, mindenképp hatékonyan működik. De mivel ők lenyelték a mérgező port, nem pedig megkarmolták vagy megharapták őket, csak rizskongit tudunk készíteni nekik, hogy megegyék.
Lan SiZhui megértette.
- Szóval ezért akartál olyan házba bejutni, amiben él valaki! Csak ilyen házban lehetett konyhája. Csak ilyen konyhában lehetett találni megfelelően tapadós rizst.
Jin Ling:
- Ki tudja, mióta állt ott az a rizs? Ehető még egyáltalán? Ezt a konyhát legalább egy éve nem használta senki. Mindent por borít, még a hús is megrohadt. Ne mondd nekem, hogy a banya egész évben nem evett semmit! Elképzelhetetlen, hogy fényevést gyakorolna. Hogy élte túl?
Wei WuXian:
- Vagy senki sem él itt és ő igazából nem a bolt tulajdonosa, vagy egyszerűen nincs szüksége ételre.
Lan SiZhui lehalkította a hangját.
- Ha nincs szüksége ételre, akkor halottnak kell lennie. De az öregasszony lélegzik.
Egy fakanalat használva Wei WuXian szűntelenül kavargatta a kongit a fazékban, és közben különböző üvegekből és korsókból más összetevőket öntött hozzá.
- Rendben. Még nem fejezted be a magyarázatot. Miért jöttetek ide Ravatalozóvárosba együtt? Véletlenszerűen futottatok egymásba, majd belénk is?
A fiúk arckifejezése azonnal elkomolyodott.
- Én, a Lan Szekta emberei, és a többi szektából valók, egyaránt üldöztünk valamit - válaszolta Jin Ling, - Én Qinghéből jöttem ide.
Lan SiZhui:
- Mi Langyából jöttünk.
Wei WuXian:
- Mi volt az?
Lan SiZhui megrázta a fejét.
- Nem tudjuk. Soha nem fedte fel az arcát. Még azt se tudjuk, ki vagy mi... vagy milyen szervezethez tartozott pontosan.
Még néhány nappal ezelőtt is, miután Jin Ling hazudott a nagybátyjának és elengedte Wei WuXiant, attól tartott, hogy Jiang Cheng valóban eltöri a lábait, ezért úgy döntött, hogy megszökik és eltűnik pár napra, nem mutatkozik Jiang Cheng színe előtt, míg annak haragja le nem csillapodik. Azonnal azután elfutott, hogy Zidiant átadta Jiang Cheng egyik megbízható beosztottjának. Miután elérkezett egy városba Qinghe határában, megszakította útját. Míg következő éjjeli vadászatának helyszínét kereste, rövid időre megpihent egy nagy fogadóban. Éjjel, miközben varázsigéket magolt a szobájában, Tündér, aki mellette hevert, váratlanul csaholni kezdett az ajtó felé. Már mélyen az éjszakába nyúlt az idő. Jin Ling megparancsolta a kutyának, hogy hallgasson, de szinte azonnal kopogást hallott az ajtó irányából.
Bár Tündér abbahagyta az ugatást, nyugtalannak tűnt. Körmeivel a földet kaparta és mély hangon morgott. Minden érzékével éberen figyelve Jin Ling megkérdezte, ki az. Nem érkezett válasz, így visszatért foglalatosságához. De egy óra múlva a koppantások megismétlődtek.
Jin Ling Tündér kíséretében kiugrott az ablakon. Körbejárt és felment az első emeletre, hogy meglássa, ki szórakozik vele az éjszaka közepén. Minden erőfeszítése ellenére senkit sem talált ott. Csendben várakozott egy ideig, de senki nem bukkant fel az ajtója előtt.
Rajta tartva a szemét engedte, hogy Tündér őrizze az ajtót. Készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban támadjon, és egész éjjel ébren maradt. Mindezek ellenére semmi nem történt. Csak némi furcsa zörejt halott, mintha vízcsöpögés lett volna.
A következő reggelen sikoltás hangzott az ajtón kívülről. Jin Ling egy rúgással szélesre tárta az ajtót, csak hogy vértócsába lépjen. Valami leesett az ajtó tetejéről. Hátraugorva Jin Ling épphogy elkerülte, hogy eltalálja.
Egy fekete macska volt!
Valaki nem sokkal korábban egy döglött macskát szegezett az ajtaja fölé. A különös, csepegő hangokat, melyeket az éjszaka folyamán hallott, feltehetőleg a macska vérének csöpögése okozta.
Jin Ling:
- Miután jó pár másik fogadóban megszálltam, ugyanez történt, így átmentem támadásba. Ha hallottam, hogy bárhol macskadög bukkant fel, odamentem, hogy megnézzem, mert mindenképp meg akartam találni azt, aki szórakozik velem.
Wei WuXian Lan SiZhuihoz fordult.
- Veletek is ez történt, srácok?
Lan SiZhui bólintott.
- Igen. Néhány nappal ezelőtt néhányan éjjeli vadászatra mentünk Langyába. Egy napon a vacsora alatt egy megnyúzatlan macskafejet húztunk elő a levesből... Kezdetben még nem tudtuk, hogy mindez minket céloz, de azon az éjjelen, mikor fogadót váltottunk, macskahullát találtunk az egyik ágynemű között. A következő néhány napban ugyanez történt. Üldözni kezdtük, elérkeztünk Yueyangba, és belefutottunk a Fiatal Jin Mesterbe. Rájöttünk, hogy ugyanazt a dolgot keressük, és elhatároztuk, hogy együttműködünk, és csak ma érkeztünk ide. Megkérdeztük a faluban a kőtábla előtt a vadászt, és megmutatta nekünk a Ravatalozóvárosba vezető ösvényt.
Egy vadász?, gondolta Wei WuXian magában.
A fiatalok minden bizonnyal azután haladtak el az útelágazásnál fekvő falu mellett, miután Lan WangJi és ő már elment. Ők azonban akkor semmilyen vadászt nem láttak. Csak néhány szégyenlős falusi asszony etette a csirkéket, akik azt mondták, hogy a férfiak árúkat vásárolni voltak oda, és még hosszú ideig nem térnek vissza,
Minél többet gondolkodott rajta, annál jobban elkomorodott az arca.
Az elbeszélésből ítélve a szemben álló fél semmi mást nem tett, mint macskákat ölt és hullákat raktározott. Bár ijesztőnek hangzott és látszott, gyakorlatilag senki sem sérült meg. Ezek az események csupán kíváncsiságukat szították fel, hogy a dolgok gyökeréig ássanak.
Ezek a fiatalok Yueyangban találkoztak egymással. Wei WuXian és Lan WangJi szintén Yueyangból érkezett Shudongba. Szinte úgy festett, mintha valaki szándékosan vezérelte volna oda a kótyagos ifjakat, hogy velük találkozzanak.
Néhány összezavart ifjoncot veszélyes helyre vezérelni, hogy ott egy ádáz holttest végtagjának erőszakos támadásával nézzenek szembe - nem ugyanez volt-e a rutin a Mo faluban történt eseményeknél is?
És ez még nem is a legbonyolultabb rész volt. Wei WuXian épp most attól félt a legjobban, hogy... a Sztígiai Tigtis Amulett Ravatalozóvároson belül található.
Bár Wei WuXian nem igazán szerette volna ezt a lehetőséget elfogadni, mindazonáltal ez volt a legésszerűbb magyarázat. Végülis, még létezett is olyan személy, ki helyre tudta állítani a Tigris Amulett felét. A szóbeszéden kívül ki tudhatott róla, hova lett a helyreállított amulett?
Lan SiZhui, aki a földön guggolva legyezte a lángokat, hirtelen felemelte a fejét.
- Idősebb Mo (4), azt hiszem, kész a kongi.
(4) A megszólításnak semmi köze a korhoz, a rangidős tanító számára fenntartott, tiszteletbeli cím.
Gondolatait összeszedve abbahagyta a keverést. Megfogta a tálat, melyet Lan SiZhui elmosott, és megkóstolt egy kanál kongit.
- Kész. Szedd ki! Adj egy tállal mindenkinek, aki meg lett mérgezve!
Amikor azonban tálalták, Lan JingYi csak egy kanállal tömött a szájába, és mindjárt ki is köpte.
- Mi ez? Méreg?!
Wei WuXian:
- Hogy lenne már méreg? Ez a gyógyír. Ragadós rizskongi.
Lan JingYi:
- Először is, fogalmam sincs róla, miért lenne már a ragadós rizs gyógyír, de még életemben nem ettem ennyire csípős kongit!
A többi fiú, aki megkóstolta az ételt, együtt bólogatott, szemükben könnyek gyűltek. Wei WuXian megsimogatta az állát. Ő Yunmengben nőtt fel. A yunmengiek mind meglehetősen jól bírták a fűszereket, de Wei WuXian fűszerek iránti szeretete messze felülmúlta az átlagot. Bármikor, ha betette a konyhába a lábát, az étel olyan csípős lett, hogy még Jiang Cheng is lecsapta a kanalát és átkozódni kezdett. De valami oknál fogva mégse tudta megállni, hogy kanállal kanál után adagoljon még egy kis fűszerezést. Úgy tűnt, ez alkalommal sem volt képes megregulázni a kezeit. Lan SiZhui kíváncsiságtól hajtva felkapott egy tálat és magába tömött egy kanállal. Még arca is kivörösödött, szemeit ellepték a könnyek. Összecsücsörítette száját és kibírta, hogy ne köpje ki. Az íze... gondolta. Olyan ijesztő, mintha csak deja vum lenne.
Wei WuXian:
- Minden gyógyszer bizonyos szempontból méreg. A fűszertől izzadni fogtok, s hamarosan jobban lesztek.
Az utálkozó hangok, melyek a fiúk száját elhagyták, hitetlenkedésüket fejezték ki. Ennek ellenére keserű arckifejezéssel mind magukba tömték a kongit. Pillanatokon belül mindannyiuk arca kivörösödött, és homlokaik csillogtak, ahogy szenvedtek a kíntól. Wei WuXian nem állta meg, hogy megjegyzést tegyen.
- Nem olyan rossz, nem igaz? HanGuang-Jun szintén Gusuból való. Egészen jól bírja a fűszert, akkor ti srácok miért nem?
Lan SiZhui egyik kezével a száját takarva válaszolt.
- Nem. HanGuang-Jun ízlése meglehetősen mértékletes. Soha nem eszik csípőset...
Wei WuXian megrökönyödött egy pillanatra.
- Igazán?
De emlékezett rá múlt életéből, hogy mielőtt még elárulta volna a YunmengJiang Szektát, találkozott egyszer Lan WangJival Yilingben. Akkoriban, bár Wei WuXiant széles közben szidalmazták, még nem érte el a helyzet azt a pontot, hogy mindenki el akarta volna verni. Ezért vastag arcbőrt növesztett és megkérte Lan WangJit, hogy vacsorázzon vele, és együtt idézzék fel a múltbéli dolgokat. Minden étel, melyet Lan WangJi rendelt, tömve volt szecsuáni paprikával, és ezért mindig azt gondolta, hogy Lan WangJi éppolyan csípősen szerette az ételt, mint ő.
Most, ahogy visszagondolt, nem emlékezett, vajon Lan WangJi egyáltalán kezébe vette-e az evőpálcikákat. De akkor még azt is elfelejtette, hogy eredetileg azt mondta, az ételt ő állja, és végül Lan WangJi fizetett érte. Épp ezért természetes volt, hogy elfeledjen ilyen részletet.
Nem tudta, miért, de hirtelen igazán, igazán szerette volna látni Lan WangJi arcát.
- … Idősebb Mo!
- Hmm? - Wei WuXian végül összeszedte magát.
- Az öregasszony ajtaja... kinyílt - suttogta Lan SiZhui.
Valahonnan kísérteties széláramlat érkezett, kissé feltárva a szoba ajtaját. Az ajtó felnyílt, majd becsapódott, egy pillanatra az asztalnál ülő, görnyedt árnyék bizonytalan körvonalát fedte fel a félelmetes sötétség mélyén.. Wei WuXian jelzett nekik, hogy maradjanak nyugton, és egyedül lépett be a szobába.
Az olajlámpa és a gyertyák halvány fénye a beszűrődőtt a másik szobából. Az öregasszony fejét mélyen lelógatva ült, mintha észre sem vette volna, hogy valaki belépett. Egy roha hevert a térdein, szorosan hímzőkeretre feszítve, úgy tűnt, hímezni akart. Két keze mereven egymásra kulcsolódott, ahogyan megpróbálta befűzni a fonalat egy tűbe.
Wei WuXian leült mellé az asztalhoz.
- Tulajdonos, miért nem gyújtasz lámpát, ha be kell fűznöd a tűt? Hadd segítsek!
Elvette a tűt és a fonalat - a fonál azonnal átbújt a lyukon. Visszaadta az öregasszonynak, majd kiment a szobából, mintha semmi sem történt volna, és behúzta az ajtót maga után.
- Nem szükséges bemenni.
Jin Ling:
- Amikor benn voltál, láttad, hogy a banya él-e vagy sem?
Wei WuXian:
- Ne nevezd banyának. Meglehetősen udvariatlan. Az öreg hölgy egy élő holttest. (5)
(5) Egyértelműen más kifejezést használ. Az eddig használt „élőholt” tulajdonképp „holttest, amelyik mozog”. Itt azonban másról van szó, ilyennel a növendékek még minden bizonnyal nem találkoztak.
A fiúk egymásra néztek.
- Mi az az élő holttest? - kérdezte Lan SiZhui.
Wei WuXian:
- Fejétől a talpáig minden azt mutatja, hogy halott, de tulajdonképp él. Ez az élő holttest.
Jin Ling megdöbbent.
- Azt mondod, hogy még mindig életben van?!
Wei WuXian:
- Bekukkantottál?
- Igen.
- Mit láttál? Mit csinált?
- Fonalat fűzött a tűbe.
- Belement?
- … Nem.
- Helyes. Képtelen arra, hogy befűzzön egy tűt. A halottak izmai túlságosan merevek ahhoz, hogy olyan bonyolult dolgokat megcselekedjenek, mint egy tű befűzése. Az arcán levő foltok nem öregség jegyei, hanem hullafoltok. És ennie sem kell. Csak attól él, hogy levegőt vesz.
Lan SiZhui:
- D-d-de az öreg hölgy már egészen idős. Sok öreg hölgynek van rossz látása, és nem tudják befűzni a tűt maguknak.
Wei WuXian:
- Ezért segítettem neki. Észrevetted a másik dolgot is? Amióta csak kinyílt az ajtó, egészen mostanáig, egyszer sem pislogott.
A fiúk pislogtak néhányszor. Wei WuXian folytatta:
- Az élők azért pislognak, hogy ne száradjon ki a szemük. A halottaknak azonban nincs erre szüksége. És amikor elvettem a tűt és a fonalat, észrevette valaki, hogyan nézett rám?
Jin Ling:
- Nem mozdultak a szemgolyói... hanem az egész feje!
Wei WuXian:
- Pontosan. Amikor a legtöbb ember ránéz valamire, mozdulnak a szemgolyói, akármennyire kicsit is. A halottak szemei azonban nem. Ez azért van, mert nem tudnak olyan finom mozdulatot kivitelezni, mint a szemgolyó mozgatása. Ezért inkább fejüket és nyakukat fordítják el.
Lan JingYit két vállra fektette.
- Nem kellene jegyzetelnünk?
Wei WuXian:
- Dícséretes szokás, de gondolod, hogy lesz időd átlapozni a jegyzeteidet, amikor éjjeli vadászaton vagy? Tartsd a fejedben a tudást.
Jin Ling összeszorított fogain keresztül szűrte a szót.
- Az élőhalottak már épp eléggé hátborzongatóak. Miért kell még élő holttesteknek is létezni?!
Wei WuXian:
- Nagyon sok hátrány éri a holtakat: merev izmok, lassú mozgás és így tovább. Mindazonáltal néhány előnnyel is jár: nem félnek a fájdalomtól, nem képesek gondolkodni, könnyű őket irányítani. Valaki úgy gondolhatta, hogy ki tudná küszöbölni a hullák hátrányos tulajdonságait és tökéletes hullabábokat tudna teremteni. Így jöttek létre az élő holttestek.
Bár a fiúk nem mondtak semmit, egyetlen mondat volt világosan arcukra írva - ez a személy biztosan Wei WuXian volt!
Wei WuXian nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, miközben csendesen azt gondolta: De én semmi ilyesmit nem tettem!
Bár tényleg pont úgy hangzott, mintha ő lett volna!
Folytatta:
- Ehem. Rendben. Wei WuXian kezdte. De ő sikeresen létrehozta Wen Ninget, a Szellemtábornokot. Hogy őszinte legyek, mindig is meg akartam kérdezni: ki állt elő ezzel az elnevezéssel? Olyan ostoba. Mindegy, volt néhány más ember, aki utánozni akarta, de nem voltak elég jók és ezért tökéletlen megoldásokat alkalmaztak. Élő emberekből hozták létre az élő holttesteket. Ez egyfajta elrontott utánzat - vonta le a következtetést.
Wei WuXian nevét hallva Jin Ling arca fagyosra váltott. Felhorkant.
- Wei Ying saját maga is tökéletlen megoldásokat alkalmazott.
Wei WuXian:
- Ha. Azután azok, akik az élő holttesteket kifejlesztették, a tökéletlen megoldások tökéletlen utánzatát alkalmazták.
Lan SiZhui:
- Idősebb Mo, mit tegyünk most?
Wei WuXian:
- Néhány élő holttest nem is tudja, hogy már halott. Azt hiszem, ez az öreg hölgy is egyike ezeknek a zavarodott holttesteknek. Ne zaklassuk őt most.
A semmiből hirtelen földön kopogó bambuszpálca gyors koppanásai hangzottak fel.
A hang az ablak közeléből jött, mely fekete falécekkel volt erősen beszegezve. A szobában az összes növendék elsápadt. Amióta csak a városba tették a lábukat, folyamatosan kísértette őket ez a hang. Már attól is megrémültek, ha csak meghallották. Wei WuXian intett nekik, hogy maradjanak csendben. Mindannyian lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy Wei WuXian az ablakhoz megy és kitekint a deszkák keskeny résein át.
Amint Wei WuXian kinézett, fehéret látott maga előtt. Arra gondolt, hogy a kinti köd túl sűrű volt ahhoz, hogy bármit megpillantson. Hirtelen azonban a fehérség elhátrált.
Egy fehér, visszataszító szempárt látott, a deszkák résein át bekandikálva. A fehérség, amit látott, nem köd volt, hanem egy pár pupilla nélküli szem.
Jin Ling és csapata úgy érezte, szívük mindjárt kiugrik a mellkasukból, mivel attól tartottak, valami történni fog Wei WuXiannal, aki úgy nézett kifelé, mintha mindjárt összeesne, kezeivel eltakarva szemeit. Egy ah! felkiáltás szökött ki a száján, és a fiúk szíve kihagyott néhány ütemet. Még úgy tűnt, hajuk is az égnek állt.
- Mi történt?!
Wei WuXian olyan halkan szólalt meg, amennyire csak tudott.
- Csitt. Ne beszéljetek. Épp azt nézem.
Jin Ling lehalkította a hangját, még jobban, mint Wei WuXian.
- Akkor mit látsz? Mi az a dolog az ajtón túl?
Wei WuXian nem a pillantását nem fordította el, sem egyenes választ nem adott.
- Hmmm.... igen... Hát ez lenyűgöző. Igazán lenyűgöző.
Féloldalra fordított arcán elragadtatás látszott, elismerő hangsúllyal ejtett szavai, úgy tűnt, szívéből erednek. A növendékek kíváncsisága felülkerekedett idegességükön. Lan SiZhui nem állta meg, hogy ne faggassa:
- Idősebb Mo, mi az igazán lenyűgöző?
Wei WuXian:
- Ejha! Igazán csinos. Legyetek csendben, srácok! Ne ijesszétek el. Még nem fejeztem be a megfigyelést.
Jin Ling:
- Menj arrébb! Én is látni akarom.
- Én is!
Wei WuXian:
- Biztosak vagytok benne?
- Igen!
Wei WuXian komótosan lépett arrébb, mintha vonakodná átadni a helyet. Jin Ling volt a következő a sorban. Kipislantott a falécek közti keskeny résen.
Már éjszaka volt. A hideg levegőben még Ravatalozóváros köde is felszállt kissé, és néhány méterre el lehetett látni az utcán. Jin Ling kukucskált egy darabig. Mivel semmilyen „lenyűgözőt” vagy „csinosat” nem látott, meglehetősen csalódott volt, és azt gondolta magában: Nem ijesztettem el a beszéddel, ugye?
Épp amikor már készült feladni, egy kicsi, összezsugorodott alak suhant el a rés előtt.
Amikor felkészületlenül megpillantotta a lény teljes megjelenését, Jin Ling fejbőre szúrni kezdett az elképedéstől. Majdnem felkiáltott, de valahogy mégis legyűrte a mellkasában gyűlő kiáltást és sikerült csendben maradnia, fenntartva merev, görnyedt testarttását. Amikor elmúlt a szúró fájdalom, akarata ellenére is Wei WuXian felé fordult. Wei WuXian, a felbolydulás forrása, az ajtó melletti ablaknak támaszkodott. Szája egyik sarka felfelé görbült, felemelte szemöldökét és ravasz mosolyt villantott Jin Lingre:
- Hát nem csinos?
Jin Ling visszabámult rá. Tudván, hogy szándékosan űzött velük tréfát, megcsikordult a foga.
- … Igen...
Azután meggondolva magát, felegyenesedett és félvállról odavetette:
- Épphogy csak megjárja. Alig érdemes egy pillantásra!
A megjegyzés után félrelépett, várta, hogy a következő emberrel is a bolondját járassák. Megtévesztő szavaik teljesen felcsigázták a csoport kíváncsiságát. Lan SiZhui sem tudott nyugton maradni és odalépett. Amint szemei a rés elé értek, egy ah! kiáltásban tört ki, de becsületes hangszínnel, nem úgy, mint azt előző kettő. Rémült arccal hátraugrott. Pillantása csak azután lelte meg Wei WuXiant, hogy szédelgett egy darabig körbe, majd panaszos hangon megszólalt:
- Idősebb Mo! Ez egy... ez egy...
Wei WuXian teljes tudatában volt mindennek.
- Az egy az, igaz? Nem szükséges hangosan kimondani, különben nem lesz többé kellemes meglepetés. Hadd lássa mindenki magának!
Lehetetlen volt a többiek számára, hogy meg merjék nézni, miután látták Lan SiZhui megrettent reakcióját. Kellemes meglepetés? Sokkal inkább ronda ijedtség. A kezüket lengetve tiltakoztak:
- Nem, köszönjük. Nem, köszönjük.
Jin Ling kiköpött.
- Már így is ilyen a helyzet, te meg szórakozol. Mi a fenét képzelsz?
Wei WuXian:
- Te is velem játszottál, nem? Ne utánozd nagybátyád hanghordozását. SiZhui, ijesztő volt?
Lan SiZhui engedelmesen bólintott.
- Igen.
Wei WuXian:
- Az jó. Kiváló lehetőség ez a harcművészet nemesítésére. Miért rémisztik meg a hullafalók az embereket? Miert az emberek attól félnek, hogy tudatosságuk elhalványul, miközben szellemük elillan, és ekkor a legkönnyebb kiszipolyozni belőlük a yang energiát. Ezért félnek a hullafalók azoktól, akik félelem nélkül valók, s nem ijednek meg tőlük. Nincs lehetőségük arra, hogy fogást találjanak rajtuk, és ezért semmit sem tudnak tenni velük. Ezért, mint harcművész növendékeknek, legfőbb célotok az, hogy bátrakká váljatok!
Magában hálát adva azért, hogy mozgásképtelenségre kárhoztatva nem kukucskált, Lan JingYi motyogni kezdett:
- A bátorság születési adottság. Mit tehet bárki, aki gyávának született?
Wei WuXian:
- Úgy születtél, hogy tudtad, hogyan kell kardokon repülni? Az emberek csak akkor tudják, ha gyakorolnak és gyakorolnak. Ugyanígy az emberek ahhoz is hozzá tudnak szokni, ami ijesztő. Bűzlik a melléképület? Gusztustalan? Hidd el nekem, ha egy melléképületben élnél egy hónapig, még enni is képes lennél benne.
A fiúk teljességgel elszörnyedtek. Egyöntetűen utasították el az állítást.
- Nem!!! Az lehetetlen!!!
Wei WuXian:
- Ez csak egy példa. Oké, elismerem, még soha nem éltem eddig mellékhelységben. Nem tudom, tényleg tud-e valaki enni ott. Nincs rá semmi bizonyítékom. De meg kellene próbálkoznotok ezzel ott az ajtón kívül. Nem csak megnézni, de figyelmesen megnézni. Figyeljétek meg a részleteket! A részletekből találjatok annyi rejtett gyengeséget, amennyit csak ilyen hamarjában lehetséges. Nyugodtan kell fogadnotok a helyzetet és kutatni a lehetőségeket az ellentámadáshoz. Rendben, eleget mondtam már ahhoz, hogy megértsétek? A legtöbb embernek nincs lehetősége, hogy útmutatást kapjon tőlem. Használjátok fel jól! Senki se hátráljon tovább. Egy sorban legyetek szívesek. Egyszerre egy nézzen.
- … Muszáj?
Wei WuXian:
- Persze. Én soha nem tréfálok. Soha nem is bolondítok senkit. Kezdjük JingYivel. Jin Ling és SiZhui már kinézett.
Lan JingYi:
- Micsoda? Nekem nem kell megnéznem, ugye, hogy nem? A hullamérgezésben szenvedő emberek nem mozoghatnak. Te magad mondtad.
Wei WuXian:
- Hadd lássam a nyelved! Ááá!
Lan JingYi:
- Ááá.
Wei WuXian:
- Gratulálok. Meggyógyultál. Bátran lépj csak előre. Gyerünk!
Lan JingYi:
- Máris meggyógyultam?! Tréfálsz, ugye?!
Mivel tiltakozása hasztalan volt, nem tehetett mást, mint megacélozta magát és az ablak felé indult. Egyszer kinézett, majd azonnal félrefordította a tekintetét. Wei WuXian megkocogtatta a lécet.
- Mitől félsz? Itt állok. Nem fogja áttörni a léceket, még kevésbé megenni a szemgolyóidat, vagy valami hasonló.
Lan JingYi arrébb ugrott.
- Már megnéztem!
És ezután mindannyiszor, mikor valaki sorra került, félelemmel telt hördülések hangzottak fel. Miután végeztek, Wei WuXian ismét megszólalt:
- Befejeztétek a szemlélődést? Akkor mindenki, mondjátok el a csoportnak, milyen részleteket figyeltetek meg. Összegezzünk!
Jin Ling igyekezett elsőként beszélni.
- Fehér szemek. Nő. Kicsi és sovány. Csinos. Bambuszbotot tart.
Lan SiZhui gondolkodott egy pillanatig.
- A lány a mellkasomig ér. Csak rongyokat visel és nem tűnik túl tisztának, úgy öltözködik, mint egy koldus az utcán. A bambuszpálca olyan, mint a vakok botja. Lehetséges, hogy szeme nem halála után fehéredett ki, hanem azért fehér, mert már akkor vak volt, amikor meghalt.
- Jin Ling nagyobb mennyiségben, SiZhui nagyobb minőségben figyelte meg - összegezte Wei WuXian.
Jin Ling ajkai megrándultak az elégedetlenségtől.
Egy fiú szólalt meg:
- A lány tizenöt, tizenhat éves lehet. Ovális arca van, élettel teli erő sugárzik finom vonásairól. Hosszú haját fa hajtűvel tűzte fel, melynek végébe egy kis rókafej van faragva. Nem csak kicsi, alakja karcsú is. Bár nem olyan takaros, de nem is piszkos. Egy kis csinosítás után egészen szemrevaló lány lenne.
Ezt hallván Wei WuXian rögvest úgy érezte, hogy a fiú igen ígéretes tehetség volt. Élénken megdícsérte:
- Nagyon jó, nagyon jó. A megfigyelések részletesek és egyediek. Gyermek, minden bizonnyal érzelgős felnőtt lesz belőled.
A fiú elvörösödött és a fal felé fordította arcát, nem véve tudomást társai nevetéséről. Egy másik fiú szólalt meg:
- Úgy tűnik, hogy akkor kopog a bambuszpálca a földön, amikor mozog. Ha már vak volt, amikor meghalt, azután sem vált képessé a látásra, hogy hullafalóvá vált, és ezért csak a vakvezető pálcára hagyatkozhat.
Egy másik vitatkozni kezdett vele.
- Hogy lenne már ez lehetséges? Mindannyian láttunk már vak embert, nem? Mivel nem tudják használni a szemüket, lassan mozognak és járnak, nehogy nekiütközzenek valaminek. De az ajtón kívül ez a hullafaló gyorsan mozog. Még sosem láttam ilyen fürge vakot eddig.
Wei WuXian mosolygott.
- Szép munka. Jól gondolkodsz. Pontosan így kellene elemeznetek. Ne hessegessetek el semmilyen gyanút. Na most hívjuk be ide, hogy válaszokat kapjunk!
Amint befejezte a mondatot, azonnal leszedte az egyik lévet. Nem csak a fiúk odabenn, de a hullafaló odakint is megugrott a hirtelen mozdulattól, óvatosan felemelve bambuszpálcáját.
Wei WuXian üdvözölte a hullafalót, majd megkérdezte:
- Hajadon, dolgod van erre, hogy egész úton követted őket?
A hullafalónak elkerededtek a szemei. Ha élő ember lett volna, imádnivaló lett volna az arckifejezése. Azonban, hogy két vércsík csorgott pupilla nélküli szemeiből, ez csak még ijesztőbbé tette a külsejét. Néhányan felhördültek a háttérben. Wei WuXian nyugtatni próbálta őket:
- Mitől féltek? Hozzá kell szoknotok, hogy olyan embereket is láttok majd, akik mind a hét qiaóból véreznek. Itt csak kettő vérzik a hétből, és máris nem vagytok képesek elviselni? Ezért mondom nektek, hogy szerezzetek több tapasztalatot és legyetek bátrabbak.
A lány korábban bosszúsan keringengett az ablak előtt, csapkodta a földet pálcájával, toppantott a lábaival, rájuk bámult, lengette a kezét. Most megváltozott a viselkedése. Úgy integetett, mintha valamit mondani akart volna.
- Különös - ámult Jin Ling. - Tud beszélni?
Ezt hallván a lány megtorpant és kinyitotta a száját.
Vér szivárgott szájüregében. Nyelvét gyökerestől kitépték.
A növendékeken libabőr futott végig, mégis ugyanazt a rokonszenvet érezték mindannyian. Szóval ezért nem tudott beszélni. Vak és néma egyszerre - milyen szerencsétlen.
Wei WuXian:
- Jelbeszédet használ? Érti valaki?
Senki sem értette. A lány olyan izgatott volt, hogy toppantott a lábával, és pálcájával a földre firkált valamit. De világosan látszott, hogy nem volt iskolázott családból való. Írástudatlan volt, nem tudott írni. Mivel csak rováshalmazokat láttak, senki sem értette, mit próbál mondani.
Az utca távoli vége felől ekkor futó lábak zaja és emberi zihálás hallatszott.
A lány szelleme hirtelen eltűnt. Valószínűleg vissza fog térni, ezért Wei WuXian nem aggódott. Gyorsan visszahelyezte a lécet a helyére, és tovább kukucskált a résen át. A többi növendék is látni akarta, mi folyik, és mind az ajtó elé guggoltak. Egy sornyi fej sorakozott fentről lefelé, kikandikálva a rés teljes hosszában.
Bár a köd ritkult egy kicsit, abban a pillanatban ismét mozgásba lendült. Egy alak tört keresztül nehézkesen a ködön és futásnak eredt.
Az alak feketébe volt öltözve. Mintha csak megsebesült volna, támolygott futás közben. Kard csüngött az oldaláról, mely szintén fekete ruhába volt csavarva.
- Ez a ködarcú férfi? - suttogta Lan JingYi.
Lan SiZhui visszasuttogott:
- Feltehetőleg nem. A ködarcú férfi teljesen másképp mozgott, mint ez.
Egy csapat élőholt követte az embert. Gyorsan mozogtak, úgy tűnt, utolérik. A férfi kivont karddal szembefordult a támadókkal. A penge erős, tiszta fénye rést vágott a ködben. Wei WuXian némán éljenzett: micsoda jó mozdulat!
A támadás után azonban különös, mégis ismerős fröccenés hallatszott. Vörösesfekete por lövellt ki a hullák levágott végtagjai helyéről. Körülvették az embert. Mivel sehová sem tudott rejtőzni, megállt ott, ahol volt, és azonnal beborította a por. Lan SiZhuit megdöbbentette a jelenet. Lefojtott hangon sürgette:
- Idősebb Mo, ez a férfi, nekünk...
Egy másik csoportnyi élőhalott fogta körül az embert. A kör egyre és egyre szűkült. Kardja ismét lecsapott, és még több hullaméreggel telt por szállt fel. Még több port is lélegezhetett be, mivel úgy tűnt, mint aki kezdi elveszteni egyensúlyát. Wei WuXian megszólalt:
- Segítenünk kell neki!
Jin Ling:
- Hogy akarsz segíteni neki? Nem mehetünk most ki oda. Mindenhol hullaméreggel telt por száll. Te is megmérgeződsz, ha közel mész.
Egy percnyi gondolkodás után Wei WuXian otthagyta az ablakot és a szoba közepére ment. A fiúk önkéntelenül is követték szemeikkel. Különböző testhelyzetű papírmasé bábúk álltak némán a két koszorú között. Wei WuXian fel-alá járkált előttük, majd megtorpant egy pár női papírbábu előtt.
Mindegyik papírmasé bábu másképp nézett ki. Ez a pár azonban úgy nézett ki, mintha direkt ikreknek készítették volna őket. Sminkjük, ruhájuk, még vonásaik is ugyanazok voltak. Ívelt szemöldökükkel, mosolygó arckifejezésükkel szinte hallani lehetett vidám nevetésüket. Kettős fonatot viseltek, piros fülbevalót, arany karkötőket és hímzett topánokat, nagyon emlékeztettek egy gazdag család két cselédjére.
Wei WuXian:
- Mit szólnátok ehhez a kettőhöz?
Finoman végigsimította kezét az egyik fiú hüvelyben pihenő kardján, és kis vágást ejtett a hüvelyujján. Megfordulva két pár szemet, összesen négy pupillát mázolt a papírbábúkra.
Azután egy lépést hátralépzett. Halvány mosollyal szavalt:
- Szemek hosszú pilláid mögött, ajkaid szétnyílnak, igézve mosolyognak. Ne törődj se jóval se rosszal, elmázolt szemeiddel megidézlek téged.
Hirtelen jeges fuvallat suhant át a bolton. A fiúk önkéntelenül megragadták kardjaikat.
Hirtelen a két papírmasé ikernővér megremegett.
A következő pillanatban valóban vidám nevetés hangzott élénkre festett ajkaik közül!
Ez volt a „Festett Szemek Megidézése”(6)!
(6) A Festett Szemek Megidézésének forrása a történet egy férfiról, aki pupillákat rajzolt egy sárkány képére, és a sárkány megelevenedett.
Mintha csak valami nevetségeset láttak vagy hallottak volna, a papírmasé bábupár szüntelenül kuncogott. Mindeközben emberi vérrel festett szemeik gyorsan forogtak szemgödreikben. A látvány bénító volt, és igazán nagyon rémisztő. Wei WuXian előttük állva üdvözlésképp meghajtotta a fejét.
Tiszteletük jeléük a papírmasé páros szintén meghajtotta magát, viszonozva a magasabb szintű üdvözlését.
Wei WuXian az ajtó irányába mutatott.
- Hozzátok be ide az élő személyt. Rajta kívül minden mást semmisítsetek meg!
Éles nevetés hangzott fel a papírmasé bábúk torkából. Kísérteties széllöket szélesre tárta az ajtókat!
Egymás oldalán haladva a két bábu kisietett, egyenesen az élőholtak körébe. Hihetetlen volt, hogy bár a bábúk papírdarabokból voltak összerakva, ilyen erővel rendelkeztek. Kecses topánjaikban és lobogó ruhaujjaikkal, kezük egyetlen mozdulatával levágták egy hulla karját, egy másiknak pedig fél fejét - mintha a papír ruhaujjak pengékké változtak volna. A ledér kacagás tovább visszahangzott az utca hosszában, egyszerre irtóztatón és csábítóan.
Nem sokkal ezután a tizenöt vagy tizenhat élőholt darabokban feküdt ernyedten a földön!
A két papírhajadon teljes győzelmet aratott. A parancsnak engedelmeskedve bevitték a szökevényt a házba. Azután, amint ismét kiugrottak, az ajtószárnyak maguktól bezárultak mögöttük. A bejárat két oldalára állva úgy őrizték azt, mint az oroszlánszobrok a jól őrzött birtokokat, végre lecsendesedve.
A szobában a növendékek szóhoz sem jutottak.
Eddig még csak könyvekből vagy saját rangidőseiktől hallottak a nem illő harcművész módszerekről. Akkor még nem is értették. Ha nem helytelen módszerek voltak, akkor miért akarja olyan sok ember megtanulni őket? Miért akadt a YiLing Pátriárkának oly sok utánzója? És most, miután saját szemükkel látták, végül megértették a elragadtatást, ami ezeket a fajta praktikákat övezte. Hovatovább, ez csak a jéghegy csúcsa volt - A Festett Szemek Megidézése. Ezért, mikor a fiúk már túljutottak a kezdeti sokkon, nem volt megvetés jele a szemükben, sokkal inkább sikertelenül rejtegetni próbált lelkesedés. Úgy érezték, sok tapasztalattal gazdagodtak, és még több beszélgetésre nyílik majd lehetőségük a fiatalok és köztük. Jin Ling volt az egyetlen, aki nem nézett ki túl jól.
Lan SiZhui odalépett Wei WuXianhoz, hogy segítsen neki az idegennel.
- Senki se jöjjön közel - mondta Wei WuXian. - Legyetek elővigyázatosak, nehogy megérintsétek a hullaméreg port. Lehetséges, hogy még a fizikai kontaktus is mérgező.
Amikor a férfit becipelte a két papírmasé bábu, már csak félig volt eszméletén, és úgy tűnt, igen kevés energiája maradt. Most azonban elméje kezdett kitisztulni. Köhögött párat, de kezével eltakarta száját, nehogy bármely felköhögött por hatással legyen a többiekre. Halkan megszólalt:
- Kik vagytok ti?
Hangja különösképp fáradtnak tetszett. Nem csak azért tette fel a kérdést, mert fogalma sem volt róla, kik ezek az emberek a szobában, hanem mert nem is látott semmit.
Vastag réteg fehér kötés fedte a szemeit. Feltehetőleg vak volt.
Nem is említve, hogy nem csak vak volt, de viszonylag jókötésű. Magas orrnyergével, vékony, finoman kipirult ajkaival szinte jóképűnek lehetett mondani. Egészen fiatalnak látszott, valahol félúton fiú és férfi közt, természetes módon elnyerve együttérzését mindannak, aki találkozott vele. Wei WuXian csodálkozott magában. Miért találkozom ilyen sok vak emberrel ebben az elmúlt pár napban? Mind láttam, mind hallottam; mind élőt, mind holtat.
Jin Ling hirtelen megszólalt.
- Hé! Még mindig nem tudjuk, ki ő, barát-e vagy ellenség. Miért kellene megmenteni mindenféle meggondolás nélkül? Ha rossz ember, nem kígyót melengetünk vele a keblünkön?
Még ha valóban így lett volna is, akkor is meglehetősen kínosan hangzott így egyenesen kimondva magának az embernek a füle hallatára. A férfi azonban különös módon nem dühödött fel és aggódni sem látszott amiatt, hogy esetleg kihajítják. Mosolygott, két ragadozó szemfogat fedve fel szájában.
- Fiatal Mester, nagyon is igazad van. A legjobb lenne, ha elmennék.
Egyáltalán nem ezt a reakciót várva Jin Ling elnémult. Mivel fogalma sem volt, mit mondhatna, sietve horkantott egyet. Lan SiZhui igyekezett elsimítani a dolgot kettőjük között.
- De az is lehetséges, hogy nem rossz ember. De mindegy, mert haldoklónak nem segíteni szektánk szabályai ellen való.
Jin Ling makacsul odavetette:
- Rendben van. Ti vagytok a jó fiúk. Ha valaki meghal, nem az én hibám lesz.
Lan JingYi fújtatott:
- Te...
Mielőtt befejezhette volna, bármit is akart mondani, úgy festett, mintha a macska hirtelen elvitte volna a nyelvét.
Meglátta a kardot, amit a férfi az asztal mellé támasztott. A rá csavart fekete ruha valahogy lecsúszott, és a kard teste kilátszott.
A kardot páratlan tehetséggel kovácsolták. Hüvelye bronzszínű volt, fagy bonyolult mintázata futott végig rajta. A mintázaton át a kard úgy sugárzott, mintha ezüst csillagokból állt volna, hópehely formájú, áttetsző fénysugarakkal világított. A szépség tiszta, sugárzó érzése áradt belőle.
Lan JingYi szemei elkerededtek, mintha ki akart volna bökni valamit. Még ha Wei WuXian nem is tudta, mit akart mondani, azt tudta, hogy mivel a férfi fekete ruhával fedte el a kadját, egészen biztosan nem akarta, hogy felismerjék. Ösztönösen nem akarta felkelteni az idegen éberségét, ezért egyik kezével befogta Lan JingYi száját, másik kezének mutatóujját pedig ajkai elé tette, jelezvén a többi megdöbbent fiúnak is, hogy egy szót se szóljanak.
Jin Ling két szótagot lehellt felé, majd kezével a porlepte asztal tetejére írta a két karaktert.
Shuanghua.
… A Shuanghua kard?
Wei WuXian szájával formálta a kérdést. Xiao XingChen kardja - Shuanghua?
Jin Ling és a többiek bólintottak igazolásképp.
A fiúk maguk sosem találkoztak Xiao XingChennel, de Shuanghua különleges és jól ismert volt. Nem csak mágikus erő terén kiemelkedő, de lenyűgözően gyönyörű is. Számos verzióban megjelent rajta különböző kard katalógusokban, és ezért mindenki azonnal felismerte. Wei WuXian töprengett. Ha a kard Shuanghua és ez a férfi vak...
A fiúk egyike szintén erre a következtetésre jutott. Önkéntelenül is a férfi szemeit borító kötés felé nyúlt, abban a reményben, hogy leveheti és kiderül, hogy vannak-e szemei vagy sem. De amint kezei megérintették a kötést, fájdalmas arckifejezés jelent meg a férfi arcán. Enyhén hátrakapta a fejét, mintha csak félt volna attól, hogy megérintik a szemit.
Saját durvaságára ráébredve a fiú azonnal elrántotta a kezét.
- Bocsánat, bocsánat... nem volt szándékos.
A férfi felemelte a bal kezét, melyen vékony, fekete kesztyűt viselt. El akarta takarni a szemeit, de félt megtenni. Valószínűleg még a legfinomabb érintés is elviselhetetlen fájdalmat váltott ki - vékony izzadtságréteg jelent meg a homlokán. Nehézkesen szólalt meg:
- Semmi baj...
A hangja azonban enyhén remegett.
Mindezekkel együtt szinte biztosra vehették, hogy ez a személy Xiao XingChen volt, akinek a YueyangChan Klán esete után nyoma veszett.
Xiao XingChen még nem tudta, hogy kilétére fény derült. Miután a fájdalom elmúlt, Shuanghua után tapogatózott. Wei WuXian gyorsan visszahúzta rá a fekete ruhát, ami lecsúszott. Shunaghuával a kezében Xiao XingChen bólintott.
- Köszönöm a segítséget. Elmegyek.
Wei WuXian:
- Maradj most itt. Hullamérgezést kaptál.
Xiao XingChen:
- Súlyos?
Wei WuXian:
- Eléggé.
Xiao XingChen:
- Ha súlyos, akkor mi értelme, hogy maradjak? Már amúgy is minden remény odaveszett. Miért ne öljek le még néhány holtat, mielőtt én magam is azzá válok?
Hallván, mennyire nem törődik saját életével, a fiúk érezték, ahogy forr a vérük a felháborodástól.
- Ki mondta, hogy minden remény odaveszett? - tört ki Lan JingYiből. - Maradj itt! Meg fog gyógyítani!
Wei WuXian:
- Én? Elnézést, de rólam beszéltél? - Igazán nem mondhatta meg az igazat - Xiao XingCHen túl sokat lélegzett be a hullaméreggel telt porból. Vonásainak sötétvörös színéből ítélve valószínűleg túl beteg volt ahhoz, hogy a rizskongi működjön.
Xiao XingChen:
- Már számos élőholtat megöltem a városban. Szüntelenül követtek, és újak csatlakoztak hozzájuk, amint a régiek meghaltak. Ha maradok, előbb vagy utóbb belefulladtok a hullák tengerébe.
Wei WuXian:
- Tudod, miért lett Ravatalozóváros ilyen?
Xiao XingChen megrázta a fejét.
- Nem. Én csak csavargó harc... én csak csavargok a környéken. Hallottam az itt folyó különös eseményekről, és elhatároztam, hogy vadászok egyet. Nem láttátok, milyen sok, milyen erős élőholt és élő holttest akad itt. Néhány egyszerűen túl gyorsan mozog ahhoz, hogy védekezni lehessen ellene. Mások, amikor meghalak, hullaméreggel telt port bocsátanak ki magukból, mely érintéssel fertőz. De ha nem ölöd meg őket, rád rontanak és megtámadnak. Mindkét eset mérgezéshez vezet, ezért nehéz elintézni őket. Hangotokból ítélve több fiatal mester is van a csoportban, igaz? A legjobb, ha elmentek innen, amilyen gyorsan csak lehet.
Amint befejezte mondókáját, a papírmasé nővérek vészjósló kacagása hallatszott az ajtón kívülről. Ezúttal a nevetés élesebb volt, mint valaha.
Lan JingYi kikukkantott az ajtórésen át, majd azonnal eltorlaszolta testével a nyílást.
- O-o-o-olyan sokan vannak!
Wei WuXian:
- Élőholtak? Mennyi az a sok?
Lan JingYi:
- Nem tudom! Az egész utcát megtöltik - lehetnek vagy százan! És még több jön! Nem hiszem, hogy a papírbábúk sokáig képesek lesznek feltartani őket!
Ha a papírbábúk nem tudják tovább tartani az ajót, az utcán található összes hulla be fog tódulni a boltba. Ha megölik őket, hullamérgezést kapnak, és miközben harcolnak, a méreg gyorsan fog terjedni; ha nem ölik meg őket, az élőholtak szétmarcangolják és halálra harapdálják őket. Kardját tartva Xiao XingChen felkészült a távozásra, minden valószínűség szerint abban a reményben, hogy megtesz mindent, amit tud, amit még erejéből futja. Arca azonban hirtelen lilára váltott és a földre roskadt.
- Csak ülj nyugodtan és pihenj - mondta Wei WuXian. - Hamarosan vége.
Ismét megvágta jobb kezének mutatóujját Lan JingYi kardjával. Vércseppek szivárogtak a földre.
Lan JingYi önként jelentkezett.
- Megint használni fogod a Megidézést? Ha minden papírbábu szemére két pöttyöt festesz, mennyi vért fogsz elhasználni? Szükséged van az enyémre is?
Néhány másik fiú is azonnal elkezdte feltűrni köntösük ujját.
- Én is tudok nélkülözni valamennyit...
Wei WuXian nem tudta eldönteni, nevessen vagy sóhajtson.
- Minden rendben. Vannak nálatok üres talizmánok?
A növendékek még eléggé fiatalok voltak, nem érték el a harcművészetnek azt a szintjén, mikor a helyszínen tudtak volna talizmánokat teleróni. Ezért a magukkal hozott talizmánok már mind előre meg voltak írva.
Lan SiZhui megrázta a fejét.
- Nem.
Wei WuXian nem aggódott túlzottan.
- Már megírtak is megfelelnek.
Lan SiZhui egy köteg sárga talizmánt húzott elő egy Qiankun Erszényből, de Wei WuXian csak egyet húzott ki belőlük. Miután futólag rápillantott, jobb kezének középső és mutatóujját összetette, fentről lefelé írni kezdett, rá a cinóbervörös írásjegyekre, amik már rajta voltak. Az élénkpiros vér és a cinóbervörös új készletnyi írásjegyet formázott ki. Wei WuXian csuklójának egy intésére a a sárga talizmán a vörös írással felemelkedett a levegőbe és magától kigyulladt. Wei WuXian bal kezével kinyúlt, hogy elcsípje a szállingózó hamvakat. Azután ökölbe szorította újjait és enyhén lehajtotta a fejét. Amikor ismét kinyitotta a kezét, finoman a papírmasé bábúk sora felé fújta a fekete hamut.
- Puszták tüzével nem hal meg, a tavaszi szelek fuvallatára új életre kel - lehellte.
A hamvak örvényleni kezdtek a szobában.
Az elöl álló Alvilági Harcos hirtelen felkapta a lábának támasztott kardot és átvetette a vállán.
Egy hölgy, aki magas kontyot hordott és finom ruhát viselt, lassan felemelte jobb kezét. Kecses ujjai fürgén mozdultak, mintha bágyadt nemesasszony lenne, aki nemtörődöm módon vizsgálgatja hosszú, vérvörös körmeit. A hölgy mellett egy arany fiú és egy jáde lány (7) állt - egy pár gyermekszolga. A fiú játékosan megrángatta a lány hajfonatát, mire a lány kiöltötte rá a nyelvét. A majdnem kilenc inch hosszú nyelv sebesen lőtt ki a szájából, mintha kígyó lett volna, és hatalmas lyukat ütött a fiú mellkasába. Az erőszakos támadás után azonnal visszahúzódott. A fiú szélesre tátotta a száját, két sornyi kísérteties, fehér fogat fedve fel, és a lány karjába harapott. Ezzel a két papírgyermek saját, külön harcot kezdett vívni.
(7) Az arany fiú és a jáde lány egy szólás, a mennyei helyek szolgáinak kifejezésére.
Egymás után megannyi papírmasé bábu kezdett el imbolyogni. Mintha csak kinyújtották volna végtagjaikat, rángatóztak, miközben sugdalóztak egymással. Susogó hangok emelkedtek és süllyedtek körülöttük. Nem voltak emberek, sokkal emberibbek voltak annál.
Wei WuXian:
- Tartsátok vissza a lélegzetetek.
Ezekkel a szavakkal arrébb lépett, szabadon hagyva az utat az ajtó felé. Finoman meghajolva hivogató mozdulatot tett a kezével.
A fa ajtószárnyak ismét feltárultak. A hullaméreg por émelyítően édes bűze áramlott be a szobába, a növendékek pedig azonnal eltakarták arcukat ruhaujjaikkal. Az Alvilági Harcos fülsiketítő ordítással rohamozott. A többi bábu követte.
Az ajtók bezárultak az utolsó mögött.
- Senki sem lélegezte be, ugye? - kérdezte Wei WuXian.
Mindenki tagadólag válaszolt. Wei WuXian felsegítette Xiao XingChent, azzal a szándékkal, hogy találjon egy helyet, ahova lefeketheti. De mivel semmi ilyesmit nem talált, csak a hideg, porlepte padlóra tudta leültetni. Xiao XingChen még mindig szorosan markolta Shuanghuát. Végül mintha magához tért volna a fél-eszméletlenségből, köhögött párszor, majd gyengén megszólalt:
- Ez a... Festett Szemek Megidézése volt?
Wei WuXian:
- Tudok egy-két dolgot.
Némi gondolkodás után Xiao XingChen elmosolyodott.
- Igen... ezeknek az élőholtaknak az elintézésére valóban ez volt a legjobb módszer.
Kis szünet után folytatta:
- A harcművészetnek ezen ösvénye azonban könnyen a visszájára fordul a hullafalókkal és a szellemekkel. Még az ösvény alapítója, a YiLing Pátriárka sem tudta elkerülni ezt a véget. Azt javaslom, légy sokkal óvatosabb és tartózkodj a használatától, hacsak nem kerülsz borzalmas helyzetbe. Más ösvényeket is kifejleszthetsz...
Wei WuXian csendesen mosolygott.
- Köszönöm a tanácsot.
A legtöbb híres harcművész élesen elhatárolódott a témától, jól kivehető vonalat húztak meg, mely mutatta ádáz gyűlöletüket egy bizonyos valakivel szemben. Legfiatalabb shishuja mégis megpróbálta meggyőzni őt, még akkor is, mikor csak hálni járt belé a lélek, és figyelmeztetni a visszafelé elsülés veszélyeire. Igazán gyengéd szívű ember volt, kedves és kifinomult. Látva a vastag kötést Xiao XingChen szemei köré tekerve, s elgondolva mindazokat, amin keresztülmehetett, Wei WuXian önkéntelenül is rokonszenvet érzett iránta.
Áltlában csak a fiatal, viszonylag tapasztalatlan növendékek éreztek nagyfokú kíváncsiságot az ilyen helytelen ösvények iránt megvetés helyett. Jin Lingtől eltekintve, aki fenntartotta utálkozó arckifejezését, a többiek mind az ajtórés előtt zsúfolódtak össze, amint a küzdelmet figyelték.
- Jaj... a papírmasé nő körmei olyan félelmetesek! Egy karmolással öt vonalat húznak.
- Miért olyan hosszú és kemény a kislány nyelve? Akasztott szelleme lenne?
- Az a férfi olyan erős! Hogy emelhet fel ennyi élőholtat egyszerre? A földre fogja ejteni őket! Nézzétek, nézzétek! Ledobta őket! Mind széthullottak!
Miután meghallgatta Xiao XingChen jóakaratú szavait, Wei WuXian felvette az utolsó, rizskongival telt tálat.
- A méreg már szétterjedt. Az étel ebben a tálban le tudja lassítani, de lehet, hogy egyáltalán nem fog működni, nem is beszélve, hogy rémes íze van. Meg akarod próbálni? Ha nem akarsz élni, ügyet se vess arra, amit mondtam.
Xiao XingChen mindkét kézzel átvette a tálat.
- Természetesen akarok. Ha élhetek, nincs okom nem megpróbálni.
Mégis csak egy kanállal nyelt le, s szája szeglete máris megrándult. Csak úgy tudta megállni, hogy ne köpje ki, hogy szorosan összeszorította ajkait. Egy pillanattal később tisztelettudóan szólt:
- Köszönöm.
Wei WuXian megfordult:
- Láttátok? Láttátok? Mit mondott? Egyedül ti teszitek ilyen magasra a lécet, srácok, annyit panaszkodtatok, miután megettétek a kongimat.
Jin Ling:
- A kongidat? Mi mást csináltál, minthogy egy csomó fura dolgot öntöttél össze egy fazékban:
Xiao XingChen:
- Most, hogy jobban meggondolom, ha ezt kellene ennem minden egyes nap, inkább meghalnék.
Jin Ling teljes szívéből nevetett rajta. Még Lan SiZhui sem tudott megállni egy „pffff”-t. Wei WuXian szavak nélkül rájuk meredt, és Lan SiZhui egyszeriben elkomolyodott. Lan JingYi szólalt meg, hangja csodálattal tele:
- Vége. Mindet megölték. Győztünk!
Xiao XingChen azonnal letette a tálat.
- Még ne nyissátok ki az ajtót! Legyetek óvatosak. Több is jöhet...
Wei WuXian:
- Ne tedd le a tálat. Vedd fel és edd meg mind. - Azzal megközelítette a faajtót és kikukucskált a résen. Az embertelen csata után vastag köd és lilásvörös színű por lepte az egész utcát. A hullaméreggel telt por oszlani kezdett, és a csoportnyi papírbábu nyugodtan vizsgálgatta az utat. Ha a földet elborító holttest darabok közül bármelyik is mozgott még, könyörtelenül ráléptek, míg csak alaktalan húspép nem maradt utána.
Ettől eltekintve minden csendes volt. Nem jöttek új élőholtak.
Épp amint Wei WuXian lazított volna, egy sorozatnyi, alig észrevehető zaj kelt fölötte.
A zajt szinte alig lehett kiszűrni. Mintha valaki sebesen lépkedett volna a tetőn. Mivel azonban a személy mozdulatai szokatlanul könnyűek voltak, lépéseinek hangja szinte észrevehetetlen maradt. Wei WuXian csak éles érzékeinek köszönhette, hogy meghallotta a finom neszt, ahogyan a tető cserepei egymáshoz koccantak. Mivel vak volt, Xiao XingChen is észlelte a zajt.
- Felettünk! - figyelmeztette őket.
- Szétoszolni! - kiáltotta Wei WuXian.
Amint kimondta, hatalmas lyukat ütött valami a szoba mennyezetébe. Por, fű és törött cserépdarabok záporoztak le a tetőről. Szerencsére a legtöbb növendék már szétszóródott, így senki sem sérült meg. Fekete alak ugrott le a tetőn lévő nyílásból.
A férfi fekete harcművész öltözetet viselt. Magas alakjával, szálfa tartásával erős fenyő benyomását keltette. Hátára lószőr korbács volt kötve, kezében hosszúkardot tartott. Arca, bár jóképű volt, kissé hátra lejtett, gőgös és tartózkoó személyiséget sugallva.
Szemeiben azonban nem voltak pupillák, csak halálos fehérség.
Egy ádáz élőhalott volt!
Amint ezt megállapították, már támadásra is lendült karddal a kezében.
Egyenesen Jin Ling felé vetette magát, aki a legközelebb állt hozzá. Jin Ling hárított kardjával. A másik olyan erővel vágott, hogy karja kis híján elzsibbadt. Ha saját kardjának, Suihuának nem lett volna jelentős mágikus ereje, el is tört volna, s ő ott leli halálát. Az első, kivédett támadás után a fekete ruhás hulla ismét rohamozott. Mozdulatai simák és természetesek voltak, támadása gyors és könyörtelen. Ezúttal Jing Ling karja felé sújtott. Xiao Chang kardjával kétségbeesetten hárította a Jin Lingnek szánt vágást. Majd valószínűleg, mivel a hullaméreg ismét erőt vett rajta, összeesett.
Lan JingYi megrémült.
- Mi ez pontosan, élő vagy holt?! Még sose láttam ilyen...
Holtat ilyen gyorsan, ilyen kiválóan vívni!
Nem fejezte be a mondatot, mert eszébe jutott, hogy de mégis látott egyet korábban.
A Szellemtábornok pontosan ilyen volt!
Wei WuXian a legvégsőkig menő figyelemmel szemlélte a harcművészt, Gyors meggondolás után előhúzta a bambuszfuvolát az övéből és éles, fültépő, hosszú futamot játszott rajta. Olyan fájdalmas volt hallgatni, hogy minden jelenlévő eltakarta a fülét. Amint a harcművész meghallotta a hangot, annak dacára, hogy alakja megtántorodott és kezei remegni kezdtek, nekitámadt Wei WuXiannak!
Nem lehetett irányítani. Ennek az élőholtnak volt mestere!
A kard olyan gyors volt, mint a villám, Wei WuXian valahogy mégis elkerülte. Amint elsuhant mellette, nyugodtan egy másik futamot fújt. Egy másodperccel később a kint járőröző papírbábúk szintén felugrottak a tetőre és leugráltak a szobába a lyukon át. Érzékelvén, hogy baj van, a holttest kétszer oldalra döfött jobbjával, és két papírbábút vízszintesen kettészelt. Bal kezével elővette a korbácsot. Olyan volt, mintha finom, fehér homokszemek ezrei változtak volna mérges kígyókká egy buzogányon, minden korbácsütéssel hasítva és szaggatva a levegőt. Ha véletlenül bárkihez is hozzáért, az azonnal bizonyosan vérbe borult szitává vált volna.
Wei WuXiannak, miközben egyszerre próbált több dolgot elvégezni, sikerült odavetnie:
- Senki se jöjjön közel! Legyetek jók és maradjatok a sarkokban!
Szavai után azonnal folytatta a holtak irányítását. A fuvola időnként élénken, időnként hevesen szólt. Bár a harcművész mindkét kezét használta és szenvedélyesen küzdött, számtalanul omlottak rá a papírmasé bábúk a tetőről, és minden irányból támadták. Amikor egyik oldalra fordulva küzdött, még több jött a másikon; amikor megölte az elöl lévőket, még több került a háta mögé. Igazán lehetetlen volt, hogy minddel elbánjon egyszerre. Hirtelen egy Alvilági Harcos ugrott le fölülről és landolt rajta, lábát a vállára téve a földre szorította.
Rögvest ezután még három Alvilági Harcos érkezett a nyílásból, s mind testének csapódtak.
A legendákban az Alvilági Harcosok mindig hihetetlen erővel bírtak, Amikor a kézművesek elkészítették őket, általában tettek valamit a testükre, hogy súlyukat megnöveljék. Amikor a kóbor szellemek megszállták őket, egyik nehezebb volt, mint a másikük. Egyetlen egy is közülük hegynyi súlyt nyomott. Egyszerre néggyel a nyakában örülhetett, ha belei nem préselődtek ki belőle. Így a köntösbe öltözött élőholtat biztosan a földön tartotta a négy Alvilági Harcos.
Wei WuXian odasétált és a hátán talált egy kis területet, ahol a ruha elszakadt. Felfedve azt a részt észrevette, hogy egy seb volt ott, keskeny és hosszú, a bal lapockája felett.
- Fordítsátok meg! - parancsolta.
A négy Alvilági Harcos átfordította a harcművészt. Háttal felfelé sokkal könnyebb volt vizsgálgatni. Wei WuXian végigfuttatta megvágott ujját ajkaikon jutalomképp. Papírból készült, vörös nyelveikkel az Alvilági Harcosok lassan lenyalogatták az ajkaikra kent vért, mintha élveznék az ínyencséget. Csak ekkor pillantott le Wei WuXian ismét és folytatta a vizsgálódást. A harcművész bal mellkasán, a szíve közelében hasonló vágás volt, hasonlóan vékony, hosszú sebhely. Úgy tűnt, attól halt meg, hogy átszúrták a szívét.
Az élőholt olyan erősen küzdött, ahogyan csak tudott. Mély morgás jött a torkából, tintafekete vér szivárgott szája szegleteiből. Wei WuXian megcsippentette orcáit, és kényszerítette, hogy kinyissa a száját. Nyelve gyökerestől ki volt tépve.
Vak szemek, kitépett nyelv. Vak szemek, kitépett nyelv.
Miért jelent meg ez a két jellegzetesség olyan gyakran együtt?
Némi szemlélődés után Wei WuXian úgy érezte, ez a holt nagyon is hasonló volt Wen Ninghez, akit a két fekete tű irányított. Ezzel a gondolattal a holttest halántéka felé nyúlt, és amint várta, két fémhegyet tapintott ki!
Ezek a fajta, hosszú tűk arra szolgáltak, hogy segítségükkel irányítás alá lehessen vonni a magas szintű, ádáz élőholtakat, s így öntudatukat vesztve nem voltak képesek önállóan gondolkodni. A holttest kilétének és jellemének ismerete hiányában Wei WuXian úgy döntött, hogy nem kellene elsietnie a tűk kihúzását, hanem előtte ki kellene vallatnia egy kicsit. De mivel a nyelve nem volt többé a helyén, még ha a holttest vissza is nyerte volna öntudatát, akkor sem tudott volna beszélni.
Wei WuXian megkérdezte a Lan Szekta növendékeit.
- Tanulta bármelyikőtök a Tudakozódást?
Lan SiZhui felemelte a kezét.
- Én tanultam.
Wei WuXian:
- Elhoztad a guqinod?
Lan SiZhui:
- Igen. - Azonnal elő is vett egy egyszerűsített, fényes fájú guqint Quankun Erszényéből.
Mivel látta, hogy a guqin még viszonylag új, Wei WuXian megkérdezte:
- Hogy megy a qin nyelv? (8) Van már benne gyakorlati tapasztalatod? Képes lesz az általad meghívott szellem hazugságra?
(8) A guqin nyelvezete. Minden akkord, kombinálva a megfelelő hangmagassággal, hangerővel, hangszínnel különböző kínai szótagot jelentett.
Lan JingYi közbeszúrta:
- HanGuang-Jun azt mondta, hogy SiZhui qin nyelvtudása megfelelő.
Ha Lan WangJi azt mondta, hogy „megfelelő”, akkor elégséges volt. Nem túlozna és nem becsülné alá sem a kérdést, ezért Wei WuXian abbahagyta az aggódást. Lan SiZhui hozzátette:
- HanGuang-Jun azt mondta, hogy a minőségre koncentráljak a mennyiség helyett. A szellem, amelyet megidézek, képes lesz elkerülni a válaszadást, de nem lesz képes hazudni. Így ha hajlandó válaszolni, akkor bizonyosan igazat szól.
Wei WuXian:
- Akkor kezdjük.
A guqint vízszintesen a harcművész feje mellé fektették. Lan SiZhui leült a földre, köntösét takarosan elrendezte maga körül. Miután próbaképp lejátszott néhány akkordot, bólintott.
- Az első kérdés: ki ő? - fogott bele Wei WuXian.
Némi gondolkodás után Lan SiZhui csendesen elszavalta az igéket, és készen állt lejátszani az első mondatot.
Egy pillanattal később a guqin húrjai megrezegtek. Két hang pendült meg, mintha szikla robbant volna.
Lan SiZhui szemei elkerekedtek.
- Mit mondott? - sürgette Lan JingYi.
Lan SiZhui:
- Song Lan!
… Xiao XingChen legbizalmasabb harcművész jóbarátja, Song Lan?!
Mindenki egyszerre fordította a fejét Xiao XingChen felé, aki eszméletlenül feküdt a földön.
- Tudja, hogy Song Lan van itt...? - suttogta Lan SiZhui.
Jin Ling szintén lehalkította a hangját.
- Feltehetőleg nem. Ő vak, Song Lan néma, és különben is ádáz élőholttá vált, aki elvesztette érzékeit... Az a legjobb, ha nem tudja.
Wei WuXian:
- A második kérdés: ki ölte meg?
Lan SiZhui teljes komolysággal lejátszotta a második mondatot.
Ezúttal a csend háromszor nagyobbra nyúlt, mint annak előtte.
Épp amikor már arra következtettek volna, hogy Song Lan lelke nem hajlandó válaszolni a kérdésre, a guqin húrjai háromszor megpendültek, hangszínük gyászt visszhangzott.
- Ez lehetetlen! - tört ki Lan SiZhui.
Wei WuXian:
- Mit mondott?
Lan SiZhui úgy válaszolt, mintha egy szót se hinne abból, amit épp most hallott.
- Azt mondta... Xiao XingChen.
Xiao XingChen ölte meg Song Lant?!
Még csak két kérdést tettek fel, de a kérdésekre adott válaszok máris több, mint megdöbbentőek voltak. Jin Ling kétkedő maradt.
- Rosszul játszottad, ugye?
Lan SiZhui:
- De a „ki vagy te” és a „ki ölt meg” a két legkönnyebb és leghétköznapibb kérdés a Tudakozódásban. Mikor valaki elkezdi a Tudakozódást tanulni, ez az első és a második mondat, amit megtanul. Nem kevesebb, mint ezer alkalommal kell elgyakorolnia. Leellenőriztem magamban, mielőtt lejátszottam. Biztosan nem játszottam rosszul.
Jin Ling:
- Vagy rosszul játszottad a Tudakozódást, vagy rosszul értelmezted a qin nyelvet.
Lan SiZhui megrázta a fejét.
- Ha lehetetlen őket rosszul játszani, akkor rosszul értelmezni még lehetetlenebb. A Xiao Xing Chen név három szótagja egyáltalán nem szokványos szellemválasz. Ha más nevet mondott volna és rosszul értelmezem, biztosan nem ennek a névnek fogom értelmezni.
Lan JingYi zúgolódott.
- … Song Lan elment megkeresni az eltűnt Xiao XingChent, és Xiao XingChen megölte. Miért ölné meg a jóbarátját? Egyáltalán nem ilyen embernek tűnik!
Wei WuXian:
- Ráérünk ezen később aggódni. SiZhui, tedd fel a harmadik kérdést: ki irányítja?
Lan SiZhui komoly arccal, még lélegzetet venni sem mervén lejátszotta a harmadik mondatot. Minden szempár a guqin húrjaira szegeződött, várva Song Lan válaszát.
Lan SiZhui szavakként tolmácsolta a választ.
- Az. Aki. Mögötted. Van.
Mindenki olyan gyorsan megprödült, amilyen sebesen csak tudtak. Xiao XingChen, ki néhány pillanattal ezelőtt még összeomolva feküdt a földön, már felült, állát egyik kezében nyugtatva. Rájuk mosolygott, felemelte fekete kesztyűvel fedett bal kezét, és csettintett.
Amikor az éles hang elérte Song Lan füleit, mintha felrobbant volna egyszeriben minden. Song Lan hirtelen mind a négy Alvilági Harcost levetette magáról, akik lenyomva tartották!
Azonnal ugrott. Kardját és korbácsát ismét megmarkolva mindkét kezével, ívelt vágása egy marék színes konfettivé szabdalta a papírbábukat, melyek a földre szóródtak. Kardja Wei WuXian nyakának feszült, míg korbácsa fenyegetően mutatott a növendékekre.
A bolt belsejében a helyzet drámai fordulatot vett.
Jin Ling a kardjára tette a kezét. Fél szemmel megpillantva a mozdulatot, Wei WuXian azonnal megállította:
- Ne mozdulj! Ne kavarj még több bajt. Kardvívási képességek terén együttesen sem lennétek méltó ellenfelei ennek a... Song Lannak.
Teste nem bővelkedett mágikus erőben, és kardja sem volt az oldalán. Továbbá ott volt Xiao XingChen is - eldöntetlen maradt, vajon mit szándékozott tenni, barát volt-e vagy ellenség.
Xiao XingChen:
- A felnőttek a felnőttekkel váltanak szót. A gyerekek kint várhatnak.
Song Lan felé intett, aki azonnal engedelmeskedett, és kívülre terelte a növendékeket. Wei WuXian vigasztalta őket:
- Menjetek most ki. Amúgy sem tudnátok sokat segíteni. A hullaméreg por már leülepedett. Amikor kívül vagytok, ne futkározzatok és ne kavarjátok fel a port ismét. Lélegezzetek lassan!
Hallván az „amúgy sem tudnátok sokat segíteni” részt, Jin Ling egyszerre volt kevésbé meggyőzött és bosszús. Nem akarta elfogadni, hogy veszítenek, de tudta, hogy semmit sem tehet, ezért kiviharzott. Mielőtt Lan SiZhui kilépett volna az ajtón, úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit. Wei WuXian felé fordult.
- SiZhui, te vagy itt a legértelmesebb. Vezesd őket, oké? Meg tudod tenni?
Lan SiZhui bólintott. Wei WuXian hozzátette:
- Ne félj.
Lan SiZhui:
- Nem félek?
- Tényleg?
- Tényleg. - Lan SiZhui elmosolyodott. - Idősebb Mo, te annyira olyan vagy, mint HanGuang-Jun.
Wei WuXian megzavarodott.
- Én? Hogy hasonlítanék én hozzá? - Nyilvánvalóan olyanok voltak, mint tűz és jég. Lan SiZhui azonban csak vigyorgott válasz helyett, és kiterelte a csoport többi részét.
Magában folytatta a gondolatot. Én sem tudom, miért, de olyan egyformának érződnek. Mintha amikor bármelyikük jelen lenne, soha nem kellene félnem vagy aggódnom semmi miatt.
Xiao XingChen vörös színű elixírt húzott elő valahonnan és a szájához emelte.
- Milyen megható.
Miután megitta, arcának lilásvörös árnyalata azonnal elhalványult.
- Gyógyír a hullaméregre? - kérdezte Wei WuXian.
Xiao XingChen:
- Úgy van. Sokkal hatékonyabb, mint a te ijesztő kongid, nem? És édes az íze.
Wei WuXian:
- Az előadásod csodálatos volt. A bátran hullákat öldöséstől a kimerülésen át a Jin Ling felé sújtó kard hárításáig, az eszméletvesztésig. Mind csak a mi szórakoztatásunkat szolgálta?
Xiao XingChen felemelte egy ujját és megrázta az arca előtt.
- Nem úgy általában a ti szórakoztatásotokat, hanem egyedül a te szórakotatásodat. Vártam már, hogy találkozzunk, YiLing Pátriárka, azért. Jobb, ha saját szemeimmel látlak, mintha puszta meséket hallok rólad.
Wei WuXian nem reagált a szavaira és arckifejezése változatlan maradt. Xiao XingChen folytatta:
- Gondolom, nem mondtad meg senkinek, ki vagy valójában, ugye? Így én sem fedtem fel a titkod, és azt mondtam nekik, menjenek ki, csukják be az ajtót, hogy bizalmasan beszélgethessünk. Mit szólsz? Hát nem vagyok gondos?
Wei WuXian:
- Minden élőhalottat te irányítasz a Ravatalozóvárosban?
Xiao XingChen:
- Természetesen. Épp amikor ti megérkeztetek és fütyülni kezdték, akkor kezdtem azon gondolkodni, milyen furcsa vagy, és ezért döntöttem úgy, hogy személyesen veszem kézbe az ügyet és előcsallak. Amint vártam, az, aki ekkora erőt tud megmozgatni egy alacsony szintű Festett Szemek Megidézése varázslattal, az csak maga az alapító lehet.
Xue Yang is ezt a régi ösvényt tapodta. Mivel ugyanazon gyakorlat volt, mindkettő helytelen módszer, Wei WuXian nem tudta bolonddá tenni.
- Szóval egy csoport gyereket túszul ejtve mire akarsz engem rávenni? - kérdezte Wei WuXian.
Xiao XingChen nevetett.
- Idősebb, szívességet akarok kérni tőled. Egy aprócska szívességet.
Anyja shidije idősebbnek nevezte. A nemzedékek igazán nem illettek össze. Épp amint Wei WuXian titokban felkuncogott, Xiao XingChen elővett egy Szellemcsapda Erszényt és az asztalra tette.
- Kérlek.
Wei WuXian az erszény fölé emelte a kezét, és érzékelte egy darabig, mintha csak valakinek a pulzusát tapogatná.
- Kinek a lelke ez? Már darabokban van. Még összeragasztani sem lehet. Csak egyetlen lehelletnyi élet maradt benne.
Xiao XingChen:
- Ha olyan könnyű lett volna helyreállítani ennek a személynek a lelkét, miért lenne szükségem a segítségedre?
Wei WuXian elhúzta a kezét.
- Azt akarod, hogy hozzam helyre ezt a lelket? Ne sértődj meg, de igazán nem sok minden maradt belőle. Amikor még életben volt, valószínűleg sokat szenvedett. Feltehetőleg nagyon fájdalmas volt. Valószínűleg öngyilkos lett, és ezért nem akar visszatérni erre a világra. Ha a léleknek nincs életvágya, akkor feltehetőleg lehetetlen megmenteni. Ha nem tévedek, a lélek erővel lett befogva. Amint elhagyja a Szellemcsapda Erszényt, azonnal szétoszlik. Te mindenki másnál jobban értheted.
Xiao XingChen:
- Nem értem és nem érdekel. Még ha nem akarod is megtenni a szívességet, akkor is meg fogod, Idősebb, ne feledd, hogy a gyerekek még mindig bámulnak rád kívülről, várva, hogy kisegítsd őket a bajból.
Hangszíne különösen hangzott. Szeretetteljes volt, szinte édes, de valami fenyegető vibrált benne. Mintha egyik pillanatban még fivérének hívta volna és idősebbnek, a másik pillanatban pedig ellene tudott volna fordulni, hogy megölje. Wei WuXian nevetett.
- Én is sokkal inkább szerettem volna veled személyesen találkozni a mesék helyett. Xue Yang, miért tetteted nagad harcművésznek ahelyett a gazember helyett, aki valójában vagy?
Kis szünet után „Xiao XingChen” felemelte a kezét és leoldotta a kötést a szemeiről.
A kötés réteg réteg után bontódott le, felfedve egy fényes, ragyogó szempárt.
Egy sértetlen szempárt.
Fiatal, szeretetreméltó vonásai voltak, szinte jóképű volt. A ragadozó szemfogak, melyek megjelentek, mindahányszor mosolygott, szinte gyermekien aranyossá tették megjelenését, elrejtve a szemeiben bújkáló, zabolátlan kegyetlenséget.
Xue Yang félredobta a kötést.
- Ó, ó. Kitaláltad.
Wei WuXian:
- Szándékosan tettetted azt, hogy elviselhetetlen a fájdalom, s így lelkiismeretünk nem engedi, hogy levegyük a kötést és lássuk; szándékosan megmutattad nekünk Shuanghuát; szándékosan elkottyantottad, hogy renegát harcművész vagy. Nem csak azt tudod, hogyan mutasd magad sebesültnek és védtelennek, de azt is, hogyan nyerd el mások rokonszenvét. Igazán jól adtad a valódi, erényes Xiao XingChent. Ha nem láttam volna, hogy sokkal több dologról tudsz, mint kellene, tényleg elhittem volna, hogy ő vagy.
És a Tudakozódás során, a második kérdésre Song Lan válasza Xiao XingChen volt, míg a harmadikra „az, aki mögötted van”.
Ha „az, aki mögötte van” szintén Xiao XingChen lett volna, Song Lannak nem lett volna szüksége más módon megfogalmazni a választ.
Hacsak Xiao XingChen és „az, aki mögötte van”, nem ugyanaz a személy. Song Lan figyelmeztetni akarta őket, milyen veszélyes volt mögöttük az az ember, de ha egyszerűen Xue Yang nevével válaszolt volna, akkor lehetséges volt, hogy nem tudják, ki az. Csak így válaszolhatott.
Xue Yang vigyorgott.
- Hát igaz, hogy a hírneve jobb, mint az enyém. Persze, hogy úgy tettem, mintha ő volnék. Könnyebb mások bizalmába férkőzni így.
Wei WuXian:
- Kiváló alakítás volt.
Xue Yang:
- Csak hízelegsz. Van egy nagyon híres barátom. Na az ő alakítását lehetne kiválónak hívni. Nekem még van hova fejlődnöm. De mindegy, elég a csevegésből. Idősebb Wei, tényleg meg kell tenned nekem ezt a szívességet.
Wei WuXian:
- Te készítetted a hosszú tűket, melyek Song Lant és Wen Ninget irányították, ugye? Még a Sztígiai Tigris Amulett felét is helyre tudod állítani, miért kellene neked az én segítségem ahhoz, hogy helyreállíts egy lelket?
Xue Yang:
- Ez nem ugyanaz. Te vagy az alapító. Ha sosem készítetted volna el az amulett első felét, nem lettem volna képes saját magam megalkotni a második felét. Nem kétséges, hogy jobb vagy nálam. Ezért ha van valami, amit én nem tudok megtenni, akkor neked bizonyosan képesnek kell lenned rá.
Wei WuXian igazán nem értette, idegenek miért vetettek belé megmagyarázhatatlanul nagy bizalmat. Megérintette az állát, bizonytalanul afelől, vajon ki kellene-e osztaniuk még néhány dícséretet egymás közt tiszteletük jeléül.
- Túlságosan alázatos vagy.
Xue Yang:
- Ez nem alázatosság kérdése. Ez az igazság. Sosem szeretek túlozni, amikor beszélek. Ha azt mondom, hogy kiirtom a teljes klánt, akkor kiirtom a teljes klánt, hogy írmagja sem marad.
Wei WuXian:
- Például a YueyangChang Klánt?
Mielőtt Xue Yannak alkalma lett volna válaszolni, fekete köntösű alak repült be az ajtón.
Wei WuXian és Xue Xang egyöntetűleg lépett hátra, el az asztaltól. Xue Yang hirtelen felkapta a Szellemcsapda Erszényt. Kezét finoman az asztalra támasztva Song Lan egy fordulatot tett a levegőben, és egyenesen ráhuppant az asztal tetejére. Miután visszanyerte egyensúlyát, az ajtó felé pillantott. Fekete vércsíkok csordogáltak orcáin.
Vasláncokat lengetve maga mögött Wen Ning tört keresztül az ajtón fehér köd és fagyos szelek hátán.
Mikor az első hangokat lejátszotta a fuvolán, Wei WuXian már kiadta a parancsot Wen Ning megidézésre. Azt parancsolta: „Harcolj odakint. Légy óvatos, és ne verd meg nagyon. Figyeld az élőket és egyetlen holtnak se engedd, hogy megközelítse őket.”
Wen Ning felemelte bal kezét és megsuhintotta az egyik láncot. Amint Song Lan korbáccsal a kezében fogadta a támadást, az összeütközött a lánccal és egymásba gabalyodtak. Wen Ning meghúzta a láncot és hátrálni kezdett. Song Lan nem eresztette el, így kivonszolta az ajtón. A növendékek már elrejtőztek egy másik, közeli bolt belsejében, mindannyian a nyakukat nyújtogatták, úgy bámulták a jelenetet. A lószőr korbáccsal, a vasláncokkal, a hosszúkarddal, őrületes csörgést és csattogást csaptak. Látták, hogy a két ádáz élőholt közti küzdelem valóban heves volt. Minden mozdulat könyörtelen, mindegyik támadás végzetes - csak két élőholt tudott ilyen vadállatként küzdeni egymással. Ha két élő lett volna, már levágott végtagok és felszeletelt hús halmazává váltak volna!
Xue Yang:
- Találd ki, ki fog nyerni.
Wei WuXian:
- Kellene találgatnom? Természetesen Wen Ning.
Xue Yang:
- Milyen szégyen, hogy bár annyi tűt döftem a fejébe, mégsem akart engedelmeskedni. A túlságosan hűséges dolgok mindig sok bajjal járnak.
Wei WuXian közömbösen vetette oda.
- Wen Ning nem „dolog”.
Xue Yang nevezett.
- Nem látod, hogy más módon is lehet értelmezni azt, amit épp mondtál?
Amint a „lehet” elhagyta a száját, hirtelen kivonta a kardját és támadott.
Wei WuXian oldalt iramodott.
- Gyakran veted rá magad emberekre, miközben egy mondat közepén tartasz?
Xue Yang hangja meglepetéssel volt tele.
- Hát persze. Gonosztevő vagyok, nem igaz? Biztos vagyok benne, hogy már tudtad. Különben nem az, hogy meg akarnálak ölni. Csak biztosítani akarom, hogy ne tudj mozogni. Akkor elviszlek magammal és elegendő időd lesz arra, hogy helyreállítsd nekem a lelket.
Wei WuXian:
- Már megmondtam, hogy semmit sem tudok tenni érte.
Xue Yang:
- Ne utasíts vissza ennyire buzgón! Ha nem tudod, mit tegyél, akkor majd együtt megvitatjuk a kérdést. - Mielőtt befejezte volna a mondatot, megint vetődött. Wei WuXian ismét kitért, körülötte tépett papírdarabok lebbentek fel a földről. Azt gondolta magában: ennek a kis gazembernek van néhány igen jó mozdulata. Figyelve, amint Xue Yang támadásai egyre gyorsabbak és halálosabbak lettek, Wei WuXian önkéntelenül is felkiáltott:
- Tényleg előnyt húzol abból, hogy kevés mágikus erővel rendelkezik a testem?
Xue Yang:
- Úgy bizony!
Wei WuXian végre találkozott valakivel, aki még nála is szégyentelenebb volt. Viszonozta a mosolyt.
- Jobb egy hőst felidegesíteni, mint egy zsiványt, ki jelen esetben te lennél. Nem foglalkozom tovább veled. Szórakozzon veled valaki más.
Xue Yang vigyorgott:
- Ki más? Az a HanGuang-Jun? Több, mint háromszáz élőholtat küldtem rá. Ő...
Mondatát félbeszakítva egy fehér köntösbe öltözött alak ereszkedett alá az égből. Bichen jeges kék villanása vágott felé.
Fagy és jég légkörét árasztva Lan WangJi állt Wei WuXian előtt. Xue Yang Shuanghuával hárította a csapást. A két kard összeakaszkodott, majd visszareppentek tulajdonosaikhoz.
- Nem ezt hívják úgy, hogy „időben érkezni jobb, mint korán”? - jegyezte meg Wei WuXian.
Lan WangJi:
- Igen.
Amint ezt megbeszélték, visszatértek a Xue Yanggal való harchoz. Néhány pillanattal korábban még Wei WuXiant űzte körbe Xue Yang, most Xue Yang hátrált Lan WangJi elől. A megváltozott helyzetre válaszul, szemeit forgatva és széles vigyorral áttette Shuanghuát a bal kezébe. Jobb keze köntöse ujjába siklott. We WuXian aggódott, hogy mérgező port vagy rejtett késeket ránt elő qiankun ruhaujjaiból.(9) Ő azonban egyszerűen egy másik kardot húzott elő, és zökkenőmentesen váltott kétkezes támadásra.
(9) A xianxia történetekben a harcművészek gyakran viselnek olyan köntösöket, melyek ujjaiba rejtett zsebek hasonló tulajdonsággal bírtak, mint a Qiankun Erszény.
A ruhaujjból előhúzott kard fénye komor volt és sötét. Amint forgatta, szinte okádta magából a fekete aurát, éles kontrasztot alkotva Shuanghua ezüst ragyogásával. Mivel mindkét kardot egyformán jól forgatta, Xue Yang kezei tökéletes összhangban mozogtak. Egyszeriben ő kerekedett felül.
- Jiangzai? - kérdezte Lan WangJi.
Jiangzai volt Xue Yang saját kardja. Olyan a név, amilyen a tulajdonos, baljóslatú penge volt, vérontás hordozója. Wei WuXian közbevágott:
- A név tökéletesen illik hozzád.(10)
(10) Jiangzai szó szerint azt jelenti: „katasztrófát előidézni”.
Lan WangJi:
- Lépj hátra. Nincs itt rád szükség.
Wei WuXian alázatosan hallgatott a javaslatra és hátrálni kezdett. Amikor elérte az ajtót, kikukkantott. Wen Ning kifejezéstelen arccal szorongatta Song Lant a nyakánál fogva. Felemelte a levegőbe és a falhoz csapta, nagy, ember formájú mélyedést hagyva rajta. Song Lan hasonlóképp kifejezéstelenül megragadta Wen Ning csuklóit. Egyetlen hátraszaltóval a földre vitte. Mindkét élőholt egykedvűen küzdött, rendületelenül ütlegelve, döngetve egymást. Mivel egyikük sem érzett fájdalmat és nem félt a sérüléstől, hacsak darabokra nem szabdalták egymást, még akkor is folytatták a küzdelmet, ha egy-két végtagot elvesztettek volna.
- Azt hiszem, itt sincs rám szükség - motyogta Wei WuXian az orra alatt.
Hirtelen meglátta Lan JingYit a homályosan megvilágított boltban, amint vadul integetett feléje. Felragyogott. Aha. Ott egészen biztosan szükség van rám.
Épp amint elindult, Bichen fénye tízszeresen ragyogott fel. A kéz egy kicsit megcsúszott, Shuanghua kirepült Xie Yang szorításából. Lan WangJi kényelmesen elkapta a kardot. Látván, hogy Shuanghua más kezébe került, Xue Yang egyenesen Lan WangJi bal karja felé sújtott Jiangzai-jal, amiben a kardot fogta. Mivel kitértek támadása elől, fagyos düh villámlott keresztül Xue Yang szemein.
- Add vissza a kardot! - követelte hidegen.
Lan WangJi:
- Nem érdemled meg ezt a kardot.
Xua Yang keserűen felnevetett.
Wei WuXian közben a növendékek felé lépkedett. A fiúk által körbevéve tudakozódott:
- Mindenki rendben van?
- Igen!
- Mind hallgattunk rád és visszatartottuk a lélegzetünket.
Wei WuXian:
- Helyes. Ha bárki is nem hallgat rám, megint megetetem kongival.
A néhány fiú, aki már találkozott az ízzel, most öklendezést mímelt. Hirtelen lépések zaja hangzott fel mindenhonnan körülöttük. Árnyak emelkedtek fel az utca végén. Lan WangJi is meghallotta a hangot. Ruhaujja egy suhintásával elővette guqinját, Wangjit.
A guqint vízszintesen az asztalra csapta. Lan WangJi átdobta bal kezébe Bichent, és folytatta a harcot Xue Yanggal, támadásai erősek maradtak. Mindeközben anélkül, hogy akár csak fejét elfordította volna, felemelte jobb kezét és a húrok közé csapott.
Az akkord hangos volt és tiszta. Egészen az utca végéig rezgett a hangja. Válaszul különös, mégis ismerős hang érkezett, amint a hullák fejei felrobbantak. Lan WangJi fél kézzel vívott tovább Xue Yanggal, másik kézzel a guqint pengette. Úgy pillantott körül, mintha mindez egyszerű eset lenne, majd közömbösen ismét pengetéshez hajlította az ujjait. Mindkét kezeivel munkálkodva valahogy mégis nyugodtan és kényelmesen mozgott.
Jin Ling akarata ellenére felkiáltott:
- Milyen nagyszerű!
Látta Jiang Chenget és Jin GuangYaót éjjeli vadászatokon szörnyeket ölni, s ezért azt gondolta, két nagybátyja az egész világon a két leghatalmasabb harcművész volt. Lan WangJi irányában azonban sokkal inkább félelmet érzett, mint tiszteletet, különösen csendvarázslata és fagyos modora miatt. De ebben a pillanatban nem tudta nem csodálni Lan WangJi képességeit.
- Nos, nyilván - hagyta helyben Lan JingYi. - HanGuang-Jun természetesen nagyszerű. Csak nem szereti mutogatni. Nagyon szerény, igaz?
Ez az „igaz” Wei WuXiannak szólt, aki zavartan válaszolt:
- Engem kérdezel? Miért kérdezel engem?
Lan JingYi azon a ponton állt, hogy feldühödik.
- Szóval azt gondolod, hogy HanGuang-Jun nem nagyszerű?!
Wei WuXian megsimogatta az állát.
- Hmm. De jó. Nagyon is. Igazán jó. Ő a legjobb. - Amint beszélt, nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
A veszedelmesen félelmetes éjszaka a végéhez közeledett - már majdnem hajnalodott. Ez azonban nem a legjobb újság volt. Ha felkelt a nap, a köd is megvastagszik majd. Akkor megint képtelenek lesznek bármit csinálni!
Ha csak Wei WuXian és Lan WangJi lett volna, nem lett volna nehéz dolguk. De oly sok más élővel együtt, ha nagyobb csapat élőhalott veszi őket körbe, a menekülés szinte lehetetlenségnek tetszett. Amint Wei WuXian sietve törte a fejét valami megoldáson, ismét felhangzottak a bambuszpálca éles koppanásai.
A vak, nyelvetlen lány ismét előkerült!
Wei WuXian habozás nélkül rájuk parancsolt:
- Menjünk!
Lan JingYi:
- Merre?
Wei WuXian:
- Kövessétek a bambuszpálca hangját.
Jin Ling némiképp elképedt.
- Azt akarod, hogy egy hullafalót kövessünk? Ki tudja, hova akar vezetni!
Wei WuXian:
- Pontosan ezt fogjátok tenni. A hang azóta követett titeket, srácok, amióta csak itt vagytok, nem igaz? Ti megpróbáltatok behatolni a városba, ő megpróbált a városkapuk felé vezetni benneteket, ahol belénk futottatok. Elkergetni akart - meg akart menteni titeket!
A bambuszpálca különös, szórványos hangjait használta arra, hogy elijessze vele az embereket, akik a városba merészkedtek. Feltehetőleg az Alvilági Harcos fejét is ő helyezte az útba, melyre Wei WuXian rálépett, hogy megijessze és figyelmeztesse őket. Wei WuXian folytatta:
- És múlt éjjel világosan valami fontos dolgot akart nekünk mondani, de nem tudta elmagyarázni. De azonnal eltűnt, amint Xue Yang megjelent. Valószínűleg megpróbálta elkerülni Xue Yangot. Bármi legyen is, bizonyosan nem egy oldalon áll vele.
- Xue Yang?! Xue Yang is itt van? Nem Xiao XingChen és Song Lan volt?
- Öööö, később elmagyarázom. Mindenesetre az, aki HanGuang-Junnal benn harcol, nem Xiao XingChen, hanem Xue Yang, ki megszemélyesítette.
A bambuszbot koppanásai folytatódtak, mintha a lány várta, sürgette volna őket. Ha követték, könnyedén csapdába eshettek; de ha nem követték, hamarosan hullák veszik őket körbe, melyek hullaméreg port bocsátanak ki magukból. Az sem lett volna sokkal biztonságosabb. A fiúk elhatározták, hogy Wei WuXiannal együtt követik a kopogást. És tényleg, amikor mozogtak, a hangok is mozogtak. Időnként megpillantottak egy kicsiny, elmosódott árnyékot a sűrű ködön át a távolban, de időnként semmit sem láttak.
Miután egy darabig futottak, Lan JingYi megszólalt:
- Szóval akkor csak így elszaladunk?
Wei WuXian megfordult és kiabálni kezdett.
- HanGuang-Jun, most már rajtad áll! Mi előremegyünk!
A guqin húrjai megrezegtek, mintha csak valaki azt mondaná, „ühüm”. Wei WuXian beérte egy „pffff”-el. Lan JingYi habozott.
- Ennyi volt? Semmi mást nem mondasz?
Wei WuXian:
- Mi mást akarsz, hogy mondjak? Mit kellene még mondanom?
Lan JingYi:
- Miért nem mondjátok ti ketten, hogy „aggódom miattad, maradok”. „Menj!” „Nem, nem megyek. Ha megyek, te is velem jössz!” Nem így kellene hangoznia?
Wei WuXiannak tátva maradt a szája.
- Ki tanított neked ilyeneket? Ki mondta neked, hogy ilyesféle beszélgetéseknek kell megesniük? Az én számból még egészen jól hangzana, de el tudod képzelni, hogy a te HanGuang-Junod ilyesmiket mond?
A Lan Szekta ifjoncai kórusban válaszoltak.
- Nem...
Wei WuXian:
- Ugye? Csak időpazarlás. Bízom benne, hogy olyan megbízható valaki, mint HanGuang-Jun minden bizonnyal megbirkózik a feladattal. Én csak a saját dolgaimra fókuszálhatok, és vagy várom, hogy megtaláljon, vagy megyek és én magam keresem meg őt.
Kevesebb, mint negyedórán át követték a bambuszbálca koppanásait. Néhány forduló és kanyar után hirtelen vége szakadt a hangnak. Wei WuXian kinyújtotta a karját, megállította maga mögött a fiúkat, és néhány lépést tett előre. Egy ház állt magányosan az egyre sűrűsödő ködben.
Nyiiiiiiiik...
Valaki belökte a ház ajtaját, mely némán várta az idegenek betértét. Wei WuXian úgy érezte, valaminek kell lennie odabenn. Nem valami veszélyes, halálos dolog, hanem valami, ami megmutatja nekik a válaszokat.
A növendékekhez fordult.
- Már eljöttünk ilyen messzire. Menjünk be!
Felemelte a lábát és belépett a házba, Ahogyan hozzászokott a sötétséghez a szeme, hátranézés nélkül figyelmeztette őket:
- Ügyeljetek a küszöbre! Ne botoljatok bele.
Mint ahogy számított rá, az egyik fiú kis híján átesett a magas küszöbön. Panaszkodni kezdett:
- Miért ilyen magas ez a küszöb? Ez nem valami templom.
Wei WuXian:
- Nem templom, de ennek is magas küszöb szükségeltetik.
Egymást lökdösve tucatnyi tűztalizmánt gyújtottak meg. Az ingadozó lángok narancs fénye megvilágította az egész házat.
Szalma hevert elszórva a földön szőnyegként szolgálva. Közel hozzájuk egy oltár állt, mellette néhány, különböző magasságú, eldőlt sámli. Egy kis, kivilágítatlan szoba volt a jobb oldalon. Ezeken kívül nem volt ott más, csak hét vagy nyolc fekete fakoporsó.
Jin Ling:
- Ez az az úgynevezett ravatalozó? Ahová átmentileg teszik a holtakat?
Wei WuXian:
- Úgy van. Olyan holtak teszik baljóslatúvá a házat, melyekre senki sem tart igényt, vagy arra várnak, hogy eltemessék őket. Gyakorlatilag átszálló állomás a halottaknak. A jobb oldalon lévő kisebb szoba feltehetőleg az, ahol a ravatalozó őre pihen.
- Idősebb Mo, miért olyan magas a ravatalozó küszöbe? - kérdezte Lan SiZhui.
Wei WuXian:
- Arra az esetre, ha bármely holttest átváltozna.
Lan JingYi megzavarodott.
- Hogy tartaná vissza a magas küszöb a holttestek átváltoztását?
Wei WuXian:
- Nem akadályozza meg az átalakulást, de néha vissza tudja tartani az alacsony szintű élőholtakat attól, hogy kívülre jussanak. - Odament és a küszöb elé állt. - Mondjuk például, hogy halott vagyok és épp átváltoztam.
A fiúk bólintottak. Folytatta:
- Mivel épp most változtam át, a végtagjaim eléggé merevek, igaz? És bizonyos cselekedeteket nem tudok megtenni?
Jin Ling:
- Ezt mondás nélkül is látjuk. Még járni sem tudsz. Nem tudsz előre lépni, és ezért csak ugrálni tudsz... - Ezen a ponton hirtelen megvilágosodott.
- Pontosan - erősítette meg Wei WuXian. - Csak ugrálni tudok. Mindkét lábát összezárva megpróbált kiugrani. De mivel a küszöb túl magas volt, minden kísérlete csúfos kudarcot vallott. Látván, ahogy a lábujjai beleütköztek a küszöbbe, a növendékek igen mulatságosnak találták a jelenetet. Hangosan nevetni kezdtek, ahogy elképzelték, amint az épp átalakult holttest kétségbeesetten így ugrál, de minden alkalommal beleakad a magas küszöbbe. Wei WuXian ismét megszólalt: - Látjátok már? Ne nevessetek! Ez a hétköznapi ember bölcsessége. Bár suta megoldás és túlságosan egyszerűnek látszik, mégis hatékony az alacsony szintű holtakkal szemben. Ha az éppen átváltozott holttest megbotlik a küszöbben és elesik, merev testével aligha fog tudni rövidesen felkelni. Amikor végre feláll, addigra már vagy a nap is felkel és szól a kakas, vagy a ravatalozót őrző személy felfedezi. Tulajdonképp egészen lenyűgöző, hogy a harcművészethez nem értő, egyszerű emberek ilyen megoldást ki tudtak eszelni.
Bár Jin Ling maga is kinevette a jelenetet, most, hogy hallotta a magyararázatot, egyszeriben abbahagyta a nevetést.
- Miért hozott a hullfaló minket egy ravatalozóba? Nem mondd nekem, hogy azért, mert itt nem leszünk körülvéve élőholtakkal. Hova lett ő maga?
Wei WuXian:
- Pedig valószínű, hogy itt tényleg nem leszünk körülvéve. Máris hosszú ideje ácsorgunk itt. Hallottatok egyetlen élőholtat is?
Épp amint befejezte a beszédet, a fiatal lány szelleme megjelent egy koporsó tetején.
Wei WuXian rábeszélésének következtében már mindannyian megszemlélték, hogy nézett ki a lány. Látták, hogy nézett ki vérző szeme és nyelv nélküli szája. Most, amikor újra megpillantották, már senki se érezte magát rémülten vagy kényelmetlenül. Pontosan, ahogy Wei WuXian megmondta, bátrabbá váltak és összeszedettebben tudtak szembesülni helyzetekkel, miután párszor jól megijedtek.
A lánynak nem volt fizikai teste, csak egy szellemtest, melyet lány, ködös aura vett körül. Mind alakja, mind arca kicsi volt. Némi csinosítás után elment volna csinos szomszéd kislánynak is. De ahogyan lábát szétvetve ült, egyáltalán nem nézett ki törékenynek. A vakvezető pálcának használt bambuszbotot nekitámasztotta a koporsónak. Két lábát lelógatta, izgatottan himbálva.
A koporsó tetején ülve kezével kocogtatta a fedelet. Majd leugrott, körbejárta néhányszor a koporsót és kézjelekkel mutogatott feléjük. Ezúttal egészen könnyű volt megérteni a mutogatását. Azt jelezte, hogy nyissanak fel valamit.
- Azt akarja, hogy nyissuk fel neki a koporsót? - vélte Jin Ling.
- Lehet, hogy a teste van benne? - vetette fel Lan SiZhui. - Talán azt akarja, hogy temessük el és hozzunk neki békét. - Ez volt a leglogikusabb elképzelés, mivel a leggyakoribb indok, amiért hullafalók kísértettek a földön, az volt, hogy testük nem lett eltemetve. Wei WuXian a koporsó egyik oldalára állt, néhány fiú a másikra, hogy segítsenek neki felnyitni.
- Nem kell segítenetek - biztosította őket. - Álljatok arrébb! Mi van, ha nem holttest van benne, és még több hullaméreg port spriccel rátok?
Egyedül nyitotta fel a koporsót és a fedelet a földre fektette. Belenézve egy holttestet látott.
Nem a lány holtteste volt azonban, hanem valaki másé.
Fiatal férfi volt. Békés testhelyzetbe rendezték, mellkasán összekulcsolt kezeiben lószőr korbács nyugodott. Testét harcművész köntös fedte, fehér, mint a hó. Arca alsó felének körvonalai sápadt bőrével és lágy színű ajkaival csinos, finom küllemet formáltak. Arca felső felét azonban több réteg, négyujjnyi széles kötés fedte. A kötés alatt semmi sem domborodott ott, ahol a szemének kellett volna lennie. Ehelyett a kötés besüppedt. Nem volt alatta szem, csak két üres lyuk.
Amikor hallotta, hogy felnyitják a koporsót, a lány közelebb botladozott. Kezeit a koporsóra tette és némi keresgélés után megtapintotta a holttest arcát. Lábával toppantott, vérkönnyek hullottak vak szemeiből ismét.
Szavak vagy kézjelek nélkül is megértette mindenki. A különálló ravatalozóban egyedül elhelyezve ez a holttest a valódi Xiao XingChen volt.
A szellemkönnyek nem tudtak lecsöpögni. Miután a lány sírt egy darabig, hirtelen felállt, és összeszorított fogai közül rájuk sziszegett. Egyerre tűnt mérgesnek és izgatottnak, mintha nagyon szerette volna kifejezni a gondolatait.
- Eljátsszam megint a Tudakozódást? - kérdezte Lan SiZhui.
Wei WuXian:
- Nincs rá szükség. Lehet, hogy a rossz kérdéseket tennénk fel azok helyett, amit szeretne, hogy kérdezzünk tőle. És azt hiszem, a válasza is meglehetősen összetett lenne, amit nehéz volna értelmezni.
Bár nem mondta ki, hogy „esetleg nem lennél rá képes”, Lan SiZhui mégis meglehetősen szégyellte magát. Miután visszatérek, még nagyobb szorgalommal fogom tanulni a Tudakozódást. Olyan gördülékenynek, olyan gyorsnak, olyan pontosnak kell lennem, mint HanGuang-Jun.
- Akkor mit tegyünk? - kérdezte Lan JingYi.
Wei WuXian:
- Mi a helyzet az Átéléssel?
Mindegyik nagyobb szekta az információnak másféle módokon történő begyűjtésére szakosodott, mely alapján többet megtudhatnak a szellemekről. Wei WuXian az Átélésben volt a legjobb. Módszere nem volt olyan beható, mint más szektáké. Bárki képes volt használni. Egyszerűen meg kellett kérnie a szellemet, hogy szállja meg a testét. Saját testét médiumként használva képes behatolni a szellem lelkébe és emlékeibe, hallani, amit ő hallott, látni, amit ő látott, átérezni, amit ő érzett. Ha a szellem érzelmei különösen erősek voltak, átélte bánatát, tomboló dühét, elragadtatását. Ezért volt a neve Átélés.
Mondhatnánk, hogy ez volt a legegyenesebb, legkézenfekvőbb, leghatékonyabb módszer. Természetesen messze a legveszélyesebb is. Mindenki félte és kerülte annak az esélyét, hogy egy szellem megszállja a testét. Másképp szólva, az Átélés játék volt a tűzzel. Elég volt a legkisebb hiba, hogy visszafelé süljön el. Ha a szellem nem állta a szavát és ellentámadásra használja fel az alkalmat, még a legjobb kimenetel is az, hogy átveszi az Átélő testét.
- Túl veszélyes! - tiltakozott Jin Ling. - Ilyen sötét módszert használni anélkül, hogy valaki..
Wei WuXian félbeszakította.
- Oké, oké. Kifutunk az időből. Állj fel! Gyorsan. Miután végeztünk, még vissza kell mennünk megtalálni HanGuang-Junt. Jin Ling, te fogsz felügyelni.
A felügyelő az Átélés rituáléjának elengedhetetlen részét képezte. Ha az Átélő elveszett a szellem érzelmeiben, egy kódra volt szüksége, melyben megegyezett a felügyelővel. A legjobb az volt, ha ez a kód egy mondat vagy egy hang volt, melyet az Átélő jól ismert. A felügyelőnek a rítus teljes időtartama alatt résen kellett lennie. Ha látta, hogy megváltozott a helyzet, azonnal cselekednie kellett és kihoznia az Átélőt a transzból. Jin Ling magára mutatott.
- Én? Azt akarod, hogy egy fiatal mes... Azt akarod, hogy én felügyeljem, miközben ilyesmit művelsz?
Lan SiZhui:
- Ha a Fiatal Jin Mester nem akarja megtenni, én szívesen megcsinálom.
Wei WuXian:
- Jin Ling, magaddal hoztad a Jiang Szekta ezüstcsengőjét?
Az ezüstcsengő jelzéshez használatos kelléke volt a YunmengJiang Szektának. Amikor Jin Ling gyerek volt, két szekta is nevelte. Az idő felében a LanlingJin Szekta Pontytornyában élt, a másik felében a YunmengJiang Szekta Lótuszmólójában, ezért elméletben mindkét szekta holmijait magánál kellett hordoznia. Ahogy Wei WuXian sejtette, nehezen értelmezhető arckifejezést vágva egy kicsi, egyszerűsített csengőt húzott elő. A Jiang Szekta motívuma, egy kilenc szirmú lótusz volt a csengő ezüst testére vésve. Wei WuXian néhány pillanatig rámeredt a csengőre. Érzékelvén, hogy kissé elkalandoztak gondolatai, Jin Ling megkérdezte:
- Mi az?
- Semmi - válaszolta Wei WuXian. Átadta a csengőt Lan SiZhuinak. - A Jiang Szekta ezüstcsengője segít egyben tartani a fókuszt és lecsendesíti az elmét. Használd ezt kódként.
Jin Ling elrántotta a csengőt.
- Én megcsinálom!
- Először nem akarod, aztán akarod - morgolódott Lan JingYi. - Biztos vagy benne, hogy ezzel a hideg-meleg vérmérséklettel nem úrikisasszony vagy?
Wei WuXian a lányhoz fordult.
- Gyere.
