IV. Gőg

Mindössze néhány nap telt el, és Wei Wuxian ráébredt, hogy feltehetőleg rossz döntést hozott.

A szamárnak, melyet kényelemből szerzett magának, igen nehéz volt a kedvére tenni.

Bár csak egy szamár volt, kizárólag friss, fiatal hajtásokat volt hajlandó enni, melyeken még ott csillogtak a harmatcseppek. Ha a fűszál hegyén a sárga lehelletnyi árnyalata megjelent, nem ette meg. Egy tanya mellett elhaladva Wei WuXian lopott némi gabonaszárakat, hogy azzal etesse, de miután elrágódott rajtuk egy darabig, hangosan kiköpte őket, még nagyobb zajjal, mint emberi társa. Ha nem ehetett minőségi ételt, nem mozdult, elvesztette a fejét és rugdalni kezdett. Wei WuXiant számos alkalommal kis híján felrúgta. Emellett bőgése kivételesen kellemetlen volt az emberi fül számára.

Hasztalan jószág volt, hátasként és kedvencként is!

Wei WuXian nem tudott nem gondolni kardjára. A kardját feltehetőleg az egyik neves klán vezetője vette magához, és kiakasztotta a falra, mint trófeát, melyet mutogathat másoknak.

Miután fel-le haladt az út néhány kanyarulaton át, egy falu hatalmas birtoka mellett haladt el. A tűző napsugarak fényében méretes pagodafa állott, mely alatt dús, zöld fű nőtt. A fa mellett egy régi kút volt, egy hordóval és merőkanállal mellette, melyet a földművesek helyeztek oda, hogy az utazók enyhíthessék szomjukat. A szamár odakocogott és semmi sem volt képes rávenni, hogy továbbinduljon. Wei WuXian leszökkent róla, és megsuhintotta tiszteletreméltó hátsóját.

- Bizonyosan gazdagságra születtél, téged még nálam is nehezebb kielégíteni.

A szamár leköpte.

Miután céltalanul bolondoztak egy darabig, a mezők felől egy csoportnyi ember közelítette meg őket.

Az emberek kézzel font bambuszkosarakat cipeltek, gyapjú ruhákat és szalmaszandált viseltek, a vidéki élet falusiainak parasztos légkörét árasztották. A csoportban volt egy kerek arcú, fiatal leány, vonásai akár finomnak is mondhatóak. Feltehetőleg a túl sok, tűző napon való gyaloglás miatt, ők is pihenni vágytak az árnyékban, és vizet inni. De amikor látták, hogy egy vad szamár van a fához kötözve, s mellette egy holdkóros erős sminkben és borzas hajjal, vonakodtak megközelíteni őket.

Wei WuXian mindig úgy gondolt magára, mint aki udvariasan bánt a nőkkel, így arrébb mozdult, felszabadítva némi helyet, s ment, hogy megküzdjön a szamárral. Miután rájöttek, hogy ártalmatlan, az emberek végül megnyugodtak és közelebb jöttek. Mindannyiuk izzadtságban fürdött, orcájuk kivörösödött; néhányan legyezni kezdték magukat, néhányan vizet mertek. A lány leült a kút mellé és Wei WuXianra mosolygott, mintha tudta volna, hogy szándékosan húzódott arrébb.

Az egyik ember egy iránytűt tartott a kezében. A távolba nézett, majd kérdőn megbillentette a fejét.

- Már a Dafan hegy lábánál járunk, miért nem kezdett még mozogni a nyíl?

Az iránytű alakja és a nyíl rajta egyaránt különös volt, mintha nem szokványos iránytű lett volna. Nem északot, delet, keletet és nyugatott mutatta, hanem gonosz teremtmények irányát. A Gonosz Iránytűjeként volt ismert. (1) Wei WuXian rájött, hogy valószínűleg egy szegény, vidéki harcművész klánnal akadt össze. A nemes származású, gazdag klánok mellett számos olyan kisebb klán is létezett, mint ez, akik zárt ajtók mögött maguk nemesítették harcművészetüket. Wei WuXian úgy vélte, hogy vagy azért hagyták el falujukat, hogy távoli rokon klánokra találjanak, vagy hogy éjjeli vadászatra menjenek.
(1) Szó szerint: "Szél-gonosz iránytű.

A középkori férfi, aki a csoportot vezette, iváshoz szólította az embereket, miközben válaszolt.

- Az iránytűd törött lehet; később majd szerzek neked egy újat. A Dafan hegy kevesebb, mint tíz mérföldre van előttünk, ami azt jelenti, hogy nem pihenhetünk sokáig. Végigküzdöttük az egész utat, ha most elengedjük magunkat és lemaradunk, mások megelőznek bennünket, nem érné meg.

Mint ahogy azt sejteni lehetett, éjjeli vadászatról volt hát szó. Számos, kifinomult harcművész klán nevezte "vadászatnak", mikor elutazott más helyekre, gonosz lényeket űzni. Mivel e lények többnyire éjjel jelentek meg, ezért éjjeli vadászatnak nevezték. Számos harcműcész klán létezett, de csak néhány emelkedett ki közülük. Az ősök hozzájárulása nélkül, ha egy átlagos klán hírnévre és tiszteletre akart szert tenni a harcművész világban, képességeket kellett felmutatnia. Csak amennyiben egy klán elejtett valamely ádáz szörnyeteget vagy rémisztő lényt, akkor vették komolyan.

Ez eredetileg Wei WuXian specialitása volt. Utazása közben feltúrt néhány sírt, de csak kisebb élőholtakat talált. Szüsége lett volna egy élőholt katonára, hogy némi gonoszságot műveljen neki, s ezért elhatározta, hogy felmegy a Rizshegyre (2) szerencsét próbálni. Ha megfelelőt talál, elfogja és hasznát veszi.
(2) A "fan" szótag a Dafan hegy nevében annyit tesz: buddhizmushoz kapcsolódó. De mivel kiejtése igen hasonlatos a rizs szóhoz, ezért Wei WuXian tévesen azt hitte, a Nagy Rizshegy a neve.

Miután az embercsoport megpihent, felcihelődtek, hogy továbbinduljanak. Mielőtt elindultak, a kerek arcú leány egy kis, félig érett almát halászott elő kosarából, és átnyújtotta neki.

- Tessék.

Wei WuXian szélesen vigyorogva kinyújtotta a kezét, hogy elvegye, de a szamár is kitátotta száját és beleharapott. Wei WuXian gyorsan elkapta az almát előle. Azután látván, hogy a szamár mennyire odavolt az almáért, jó ötlete támadt. Szerzett egy hosszú botot és némi halászzsineget, az almát egyik végére függesztette, és a szamár elé eresztette. A szamár érezte az alma friss illatát előtte és meg akarta enni, üldözvén azt; de az alma mindig pár centiméterrel az orra előtt maradt. Gyorsasága vetekedett a leggyorsabb lovakéval, melyeket Wei WuXian valaha látott, s nyomában szállt a por.

Wei WuXian még sötétedés előtt megérkezett a Dafan hegyre, megállás nélkül. Amikor a hegy lábához ért, rájött, hogy a "fan" mégsem azt jelenti, amit gondolt. Nevét a hegy onnan kapta, hogy távolból szemlélve úgy festett, mint valami kedves, pufók buddha. Lábánál kisváros terült el, melyet Buddha Lábának hívtak.

Több harcművész gyűlt itt össze, mint amennyire számított. Minden kavargott; a különböző szektákból és klánokból való emberek sétáltak az utcákon, mind különböző színű egyenruhát viselve, szinte elvakították a szemet. Valamely okból néhányan szorongó arckifejezéssel jártak-keltek. Senki sem nevette ki, még akkor sem, mikor különös megjelenését szemügyre vették.

A hosszú utca közepén egy csoportnyi harcművész gyülekezett, komoly hangon beszélgetve. Úgy tűnt, véleményeik nagyban különböznek. Wei WuXian még messziről is jól kivette a beszédük. Az elején még minden rendben volt, de hirtelen mindannyian izgatottak lettek.

- ... Szerintem egyáltalán nincsenek lélekfaló fenevadak vagy szellemek a környéken. Világos, hogy egyetlen Gonosz Iránytűje sem mutatott semmit.

- Ha nincs, hogyan vesztette el hét ember is a lelkét? Nem kaphatták el mind ugyanazt a betegséget, ugye? Én például sosem hallottam ilyen betegségről!

- Még ha a Gonosz Iránytűje nem is mutatott semmit, azt jelenti-e vajon, hogy semmi nincs a környéken? Csak körülbelüli irányt képes mutatni, mindenféle pontosítás nélkül, nem lenne szabad teljesen megbízni benne. Talán mégis csak van itt valami, amely megzavarja az iránytű jeladását.

- Emlékszel rá, ki találta fel a Gonosz Iránytűjét? Még soha nem hallottam, hogy bármi is megzavarta volna az iránytű jeladását.

- Mit értesz ezen? Mire utalsz ezzel a hangnemmel? Persze, hogy tudom, hogy Wei Ying (3) készítette a Gonosz Iránytűjét. Nem mintha minden eszköze hibátlanul működne. Hadd engedtessék meg nekünk legalább a kétség morzsája, jó?
(3) Wei WuXian születési neve. Az ősi Kínában az emberek általában nem hívták egymást a születési néven, hacsak nem azonos korúak voltak, s egymás közeli barátai. Egy idősebb személy születési nevét még megemlíteni is tiszteletlenség volt. A köznév avagy "zi", melyet a szülők adtak gyermeküknek, volt az a megnevezés, mely szabadon használható volt. Ebben az esetben, mivel Wei WuXianra születési nevével hivatkoznak, a beszélő tiszteletlenségét fejezi ki irányában.

- Sosem mondtam, hogy nem kétekedhetsz, még kevésbé, hogy eszközei hibátlanok lennének, miért vádolsz hát?

Így vitájuk hamarosan más irányt vett. Wei WuXian elhaladt mellettük szamarán, magában kuncogva és nevetgélve. Nem várta volna, hogy ennyi év elteltével is róla beszéljenek a harcművészek. Ha valaha is közvéleménykutatást tartanának arról, kinek a népszerűsége tartott legtovább a harcművészek világában, a győztes alighanem Wei WuXian lenne.

Őszintén szólva a harcművész nem tévedett. A manapság használatos Gonosz Iránytűje az első változat volt, melyet készített, és mely valóban nem volt eléggé pontos. Épp fejlesztésének közepén tartott, mikor "odúját" lerombolták, s ezért mindenki abba a kényelmetlen helyzetbe került, hogy a tökéletlen verziót kellett használnia.

Mindazonáltal a húst és vért evő teremtmények gyakorta alacsony szintűek voltak, mint például az élőholtak. Csak a sokkal kifinomultabb, magas szintű szörnyek vagy szellemek voltak képesek lelkeket felfalni és elemészteni. Ez itt hetet is megevett egyszerre - nem csoda, hogy annyi klán gyűlt itt össze. Mivel prédájuk semmiképp sem volt jelentéktelen, elkerülhetetlen volt, hogy a Gonosz Iránytűje tévedjen.

Wei WuXian meghúzta a kantárként használt kötelet, és leugrott a szamár hátáról, majd odatartotta az almát szája elé, mely egész úton előtte himbálózott.

- Egy harapás. Csak egy harapás... Hümm, hát meg akarod enni az egész kezemet ezzel a harapással?

Ő maga is harapott néhányat az alma másik oldalából, majd visszatömte a szamár szájába, azon morfondírozva, vajon hogyan jutott el oda, hogy egy szamárral osztozzon egy almán, mikor hirtelen valaki a hátának ütközött. Megfordult, és egy leányt látott. Bár nekiütközött, a lány mégsem ismerte fel. Tekintete tompa volt és mosoly ült az arcán, miközben pislogás nélkül meredt a távolba.

Wei WuXian követte a pillantását, és meglátta a Dafan hegy összetorlódott csúcsait.

A lány hirtelen táncolni kezdett előtte, anélkül, hogy egy szót is mondott volna.

A tánc vad volt, karjai össze-vissza csapkodtak. Wei WuXian lelkes élvezettel figyelte az előadást, amikor egy asszony futott oda, szoknyáját enyhén megemelve. Magához ölelte a leányt és felkiáltott:

- A-Yan, menjünk vissza, menjünk vissza!

A-Yan erővel félresöpörte, mosolya még mindig ragyogott, rémisztően szeretetteljesen, s folytatta táncát. Az asszony végigüldözte az utcán, szipogott futás közben. Egy utcai árus megszólalt oldalt.

- Milyen szörnyű! A-Yan Zheng kovács családjából már megint megszökött.

- Rettenetes lehet az anyjának. A-Yan, A-Yan férje, és a saját férje.... mindegyikük...

Wei WuXian körbe kószált, darabonként szedegetve össze a különös történet részleteit más emberek beszélgetéseiből.

A Dafan hegyen volt egy temető. Buddha Lába város lakóinak legtöbbjének itt voltak az ősei eltemetve, és néha azonosítatlan holttestek is kaptak itt helyet és egy fa emléktáblát. Néhány hónappal ezelőtt egy sötét és viharos éjjelen a szél és az eső miatt a Dafan hegy egyik oldala megsüppedt és beomlott, pont a temető rész. Számos régebbi sír elpusztult, s jónéhány koporsó feltárult és beléjük csapott a villám, és a bennük fekvő holttestek és maguk a koporsók is feketére szenesedtek.

Buddha Lába városlakói igen kényelmetlenül érezték magukat. Néhány adag ima után újjáépítették a temetőt, feltételezvén, hogy minden rendben fog menni. Azóta azonban a város lakói elkezdték elveszteni a lelkeiket.

Az első egy semmirekellő volt. Szegény fickó, aki csak lézengett és egyáltalán nem dolgozott. Mivel szeretett a hegyen bóklászni és madarakat fogni, a földcsuszamlás idejének éjjele épp a hegyen érte. Halálra rémült, de szerencsére biztonságban megúszta. A különös mindebben az volt, hogy néhány nappal később hirtelen megházasodott. Az esküvő egészen pompázatos volt, s azt mondta, innentől jótékonykodni fog és letelepedik.

A kézfogó éjjelén teljesen lerészegedett, fel sem ébredt onnantól kezdve, hogy feje az ágyat érte. Hiába szólongatta, a menyasszony nem kapott tőle semmi választ. Csak amikor meglökte, akkor vette észre, hogy vőlegényének üres a tekintete, teste pedig hideg. Lélegezni képes volt ugyan, de semmi másban nem különbözött egy holttesttől. Miután néhány napig az ágyon hevert a teste, s sem ételt, sem italt nem vett magához, végül eltemették. A menyasszony így szerencsétlen módon özvegy lett nem sokkal az esküvő után.

A második A-Yan volt, Zheng kovács családjából. A fiatal lányt épp eljegyezték, mikor a második napon jövendőbelijét megölte egy farkas, miközben a hegyekben vadászott. Miután meghallotta a híreket, ő is olyanná vált, mint a semmirekellő. Szerencsére kis idő elteltével úgy tűnt, kigyógyult a lélekvesztő nyavalyából. Ezután azonban megőrült, s mindig vidám táncot lejtett az emberek előtt, ahányszor odakinn volt.

A harmadik A-Yan apja volt, Zheng kovács. Mindösszesen eddig hét emberrel történt meg ugyanez.

Wei WuXian eltöprengett a rejtélyen, s úgy vélte, minden valószínűség szerint inkább lélekfaló szellemről, semmint lélekfaló fenevadról volt szó.

Bár csak egyetlen szóban tértek el, e kettő mégis teljesen különböző volt. A szellem anyagtalan lény volt, míg a fenevad egy szörnyeteg. Valószínűnek látszott számára, hogy a földcsuszamlás rerombolt valamely ősi sírhelyet, és mikor a villámlás felnyitotta a koporsót, a nyughatatlan szellem kiszabadult. Ha látta volna a koporsó típusát és valamely jelét annak, hogy pecsétek zárták le, meg tudta volna mondani, valóban ez-e a helyzet. Buddha Lábának lakosai azonban már eltemették a megpörkölődött koporsókat valahova máshová, és ismét nyugalomba helyezték a holtakat, ami azt jelentette, hogy nem sok bizonyíték maradt utána.

Ha valaki fel kívánt mászni a helyre, a városból kiinduló útvonalat kellett követnie. Wei WuXian felült a szamarára és lassan elkezdtek felkapaszkodni a meredélyen. Kis idő múlva számos ember jött szembe vele, arcukon baljós kifejezéssel.

Néhányuknak sebhely is volt az arcán, s mind egyszerre beszéltek. A sötétedő égbolt alatt mind megugrottak, mikor látták közeledni akasztott ember kinézetével. Némi szitkozódás után gyorsan megkerülték. Wei WuXian hátrafordította a fejét, és azt gondolta: talán azért bosszankodnak, mert túl erős volt a préda? Nem gondolkodott azonban túl sokat rajta, megveregette a szamár ülepét, hogy gyorsabb haladásra késztesse a hegyen felfelé.

Véletlenül nem hallotta meg a csoport panaszkodását, melyre nem sokkal találkozásuk után sor került.

- Még soha nem láttam ehhez foghatót!

- Egy ilyen nagy klán vezetőjének vajon valóban szükséges megküzdenie velük egy lélekfaló szellemért? Valószínűleg tonnaszám öldöste őket, mikor még fiatal volt.

- Mit tehetünk? Ő a szekta vezetője. Nem számít, melyik klánt sérted meg, csak ne a Jiang szekta legyen az, s nem számít, melyik személyt sérted meg, csak ne Jiang Cheng legyen az. Csomagoljunk, távozzunk, és sajnáljuk magunkat!

Ha sötétebb lett volna, fáklyára lett volna szükség, hogy valaki szabadon mozogjon a hegyen elterülő erdőben. Wei WuXian gyalogolt egy darabig, de nem sok harcművésszel találkozott. Egészen meglepődött ezen. Lehetséges volna, hogy a klánok fele, akik ide érkeztek, a Buddha Lábánál táborozik és üres szavakat lenget, miközben a másik fele már verten távozik a hegyről, mint az a csapat ember, akivel épp az imént találkoztam?

Hirtelen segélykiáltásokat hallott maga elől.

- Van ott valaki?

- Segíts rajtunk!

Mind férfi, mind női hangokat hallott, s mind rémültnek hangzott, feltehetőleg nem alaptalanul. A kihalt hegyeken elhangzó segélykiáltások többnyire gonosz teremtmények műve volt, hogy a tudatlan embereket csapdába csalják. Wei WuXian maradéktalan örömöt érzett.

Minél gonoszabb volt a teremtmény, annál megfelelőbb lehetett a számára!

Szamarát a hangok felé irányította, de semmit sem talált. Amikor felfelé nézett, szellemek vagy szörnyek helyett a vidéki klán tagjait pillantotta meg, akikkel korábban a mezőn találkozott, s akik a fákon függtek egy hatalmas, arany háló fogságában.

A középkorú férfi eredetileg felderítő őrjáratot tartott az erdőben néhány társával. Azonban ahelyett, hogy a remélt prédával találkoztak volna, hálócsapdába léptek, melyet feltehetőleg valamely gazdag klán állított fel, s ezért lógtak most a fákon panaszkodva és segítségért kiáltozva.

Miután látták, hogy valaki közeleg, felderült az arcuk, de a remény elhalt, mikor meglátták a holdkórost. Bár a háló fonalai vékonyak voltak, az anyaga igen jó minőségű volt, s ezért nem tudtak belőle kitörni. Mindegy, hogy ember, isten, démon, szellem, vagy szörny esett bele a csapdába, jó ideig tartott kikecmeregnie belőle, mivel csak felsőbbrendű mágikus eszközzel lehetett elvágni a szálakat. A holdkóros feltehetőleg azt sem tudta, mi az, s még kevésbé, hogyan szedje le őket onnan.

Már azon volt, hogy másokat hív segítségül, mikor szétváló ágak roppanása és levelek surrogása jelezte, hogy valaki közeleg. Egy világos színű köntöst viselő ifjú emelkedett ki az erdő sötétjéből.

Az ijfú élénkpiros pettyet viselt két szemöldöke közt, vonásai finomak, de élesek. Egészen fiatalka volt, nagyjából azonos korú, mint Lan SiZhui, még serdülőkorban. Feltollazott nyílvesszőkkel megrakott tegezt hordozott a hátán, s egy ragyogó kardot, kezében pedig hosszúíjat tarftott. Ruhájának hímzése különösen finom volt, káprázatos, fehér bazsarózsát formázott a mellkasán. Az arany fonalak csillogtak a testét körülölelő, sötét, éjjeli árnyak között.

Wei WuXian halkan felkiáltott:

- Milyen gazdag!

Ez csakis a LanlingJin Szekta fiatal mestere lehetett, mivel ez a szekta volt az egyetlen, melynek a bazsarózsa volt a szimbóluma, melynek használata azt sugallta, hogy miként ez az virágok királya, úgy ők minden harcművész királyai. Az élénkvörös petty azt a jelentést hordozta, hogy "megnyitja az ajtókat a bölcsesség és törekvés felé; megvilágítja a világot élénkpiros fényével".

A fiatal mester máris egy nyílvesszőt tartott íjára fektetve, s készült arra, hogy kilője, amikor ráébredt, hogy a csapdául elhelyezett hálók pusztán emberi lényeket ejtettek foglyul. Kezdeti csalódottsága hamarosan bosszúságba csapott át.

- Minden alkalommal találok ilyen idiótákat. Több, mint négyszáz háló van a hegyen, de ti, emberek, már legalább tízet tönkretettetek, s prédának még színét sem láttam!

We WuXian ismét felsóhajtott magában.

- Milyen gazdag!

Önmagában már egy darab ilyen háló is elég drága volt, nemhogy négyszáz egyszerre. Egy kisebb klán tönkrement volna belé, ha ilyen sokat megvásárol, de természetesen ők a LanjingJin Szekta voltak. Mindazonáltal így elvesztegetve a hálókat, s nem törődve azzal, mit fognak be, nem volt éjjeli vadászatnak nevezhető. Sokkal inkább úgy tűnt, mint ha más emberek elijesztésére használták volna őket, hogy ne is engedjenek másokat esélyhez jutni közben. Úgy tűnt, hogy a harcművészek, kik korábban visszavonultak, nem azért tették azt, mert a zsákmány túl problémásnak bizonyult, hanem mert ez a szekta volt az, melyet nem mertek feldühíteni.

Néhány napnyi lassú mendegélés után, miközben a Buddha Lábánál hallgatta az érdekes beszélgetéseket, Wei WuXian sok információt gyűjtött össze a harcművész világban történt változásokról. Mint a száz évig tartó harcművész zavargások végső nyertese, a LanlingJing Szekta volt minden klán és szekta vezetője - még vezetőjüket is minden harcművész vezérének tekintették.

De a Jin Szekta már korábban is gőgös volt, a különcködés és pompa megszállottja. A csúcson eltöltött évek során, miközben a szekta erősödött, arra képezte minden tanítványát, hogy bármit megtegyenek, amit akarnak. Még egy kevésbé gyenge klánnak is el kellett volna viselnie a megaláztatást, nemhogy ennek a kicsi, vidéki klánnak. Épp ezért, bár a hálókban vergődő emberek vörösek voltak a haragtól, melyet a fiú rosszindulatú szavai keltettek, nem beszélhettek vissza.

A középkorú férfi behízelgően szólalt meg.

- Kérlek, Fiatal Mester (4), tégy nekünk egy kis szívességet és engedj le minket.
(4) Bár a férfi nem az ifjú szolgája volt, az ősi Kínában szokás volt minden család sarját Fiatal Mesterként megszólítani, különösen akkor, ha a család magasabb státuszú volt, mint a beszélő.

Az ifjú idegesen nyugtalankodott, amiért prédája még mindig nem érkezett meg, s kényelmes volt számára, hogy bosszúságát a vidéki bugrisok ellen fordítsa. Keresztbe fonta karjait.

- Ti csak szépen maradjatok itt, még mielőtt mindent tönkretesztek és megint az utamba kerültök! Majd leeresztelek benneteket, miután elkaptam a lélekfaló fenevadat, persze, csak ha még mindig emlékszem rátok.

Ha valóban egész éjjel a fákon kellett maradniuk és közben véletlenül belefutnak a Dafan hegyet kísértő szörnybe, mozdulatlanságra kárhoztatva semmi mást nem tudtak volna tenni, minthogy tétlenül megvárják, míg lelkuket szárazra szívják. A kerek arcú leány, ki az almát adta Wei WuXiannak, megrémült és sírni kezdett. Wei WuXian eredetileg keresztbe tett lábban üldögélt a szamáron, de amikor az meghallotta a zokogást, hosszú füleit felcsapta, és hirtelen előreugrott.

Az ugrást hosszú szamárordítás követte. Még ha nem is hangzott volna szörnyen, megállíthatatlan életereje egy tiszta vérű paripának is dicsőségére vált volna. Felkészületlenül minderre, Wei WuXian lezuhant a hátáról, s kis híján még fejét is beütötte. A szamár fejét felszegve robogott a fiú felé, mintha azt hitte volna, felöklelheti. A fiú nyila még mindig az íjra volt feszítve, így nem tett mást, csak kényelmesen feléje irányította az íjat. Wei WuXiannak cseppet sem volt ínyére, hogy új hátast keressen ilyen gyorsan, s így gyorsan megrántotta a pányvát. Az ifjú egy pillantást vetett rá, s hirtelen döbbenet kifejezése ült ki az arcára.

Egy pillanat múlva a döbbenet megvetésnek adta át a helyét. A szája megrándult.

- Szóval te vagy az.

Hangsúly húsz százalék meglepődésből és nyolcvan százalék undorból tevődött össze, mely Wei WuXiant pislogásra késztette. Az ifjú ismét megszólalt.

- Nem elvesztetted-e az eszed, miután hazarugdaltak a faludba? Hogy engedhettek ki, miközben ilyen szörnyszülöttnek nézel ki?

Valóban hallhatott valami ilyen kevésbé jelentékeny dologról?

Wei WuXian hirtelen megvilágosodott. Talán lehetséges, hogy Mo XuanYu apja nem egy kicsiny szekta feje, hanem maga a híres Jin GuangShan?

Jin GuangShan a LanlingJin Szekta legutolsó vezetője volt, ki már elhunyt. De erről az emberről beszélve egy mondat semmiképp sem volt képes kifejezni a teljes történetet. Jeles családból származó, akaratos felesége volt, és tulajdonképp úgy tartották, retteg az asszonytól. De még ha félt is, ez sosem akadályozta meg abban, hogy más asszonyok kedvét keresse. Nem számított, milyen tüzes is volt Jin asszony, nem volt képes urát a nap huszonnégy órájában nyomon követni. Ennek következtében mindegy volt neki, hogy kiemelkedő státusszal rendelkező hölgy vagy vidéki prostituált volt az illető, ha egyre is rátehette a kezét, sosem hagyta ki a lehetőséget. És bár számos alkalmi kapcsolata volt és mindenkivel flörtölt, számolatlanul sok törvénytelen gyermeket nemzett, mégis igen könnyen elunta magát.

Miután megfáradt egy asszony karjai közt, teljesen elfeledkezett róla, bármely felelősség vagy hasonló érzete nélkül. Minden törvénytelen gyermeke közül csak egyetlen mutatott fel kivételes tehetséget ahhoz, hogy magához vegye - a LanlingJin Szenta jelenlegi vezetője, Jin GuangYao. Hovatovább, Jin GuangShan halála sem volt valami tisztességes. Úgy gondolta, bár öreg, de még mindig életerős, s egész csoportnyi asszonnyal bolondozott kihívásképpen. Szerencsétlen módon azonban kudarcot vallott és elhalálozott aktus közben. Mindez természetesen túl szégyenteljes volt, ezért a LanlingJin Szekta azt mondta a nyilvánosságnak, hogy az idős vezető agyondolgozta magát. Az összes többi klán tartotta a száját az ügyben, és tettette, hogy semmiről sem tud. Mindenesetre ezek voltak az igazi indokai "hírnevének".

A Temetőbuckák ostroma idején Jiang Cheng mellett Jin GuangShan volt a második megnagyobb harcművész. És most Wei WuXian épp az ő törvénytelen fiának testét vette át. Igazán nem tudta, ezzel vajon kiegyenlítették-e a számlát egymás felé.

Látván, hogy elhátrál, a fiú még bosszúsabb lett.

- Tűnj el innen! Undorodom, ha csak rád nézek, átkozott homokos!

Életkoruk tekintetében Mo XuanYu minden bizonnyal idősebb volt, mint az ifjonc, akár nagybátyja is lehetett volna. Miután egy ilyen fiatalkorú megszégyenítette, Wei WuXian úgy gondolta, hogy még ha nem is saját kedvéért, de Mo XuanYu testének érdekében viszonoznia kell a megalázást.

- Micsoda viselkedés! Gondolom, nem volt anyád, aki megneveljen?

Ezen szavak hallatára az őrjöngő düh lángjai szikráztak fel a fiú szemében. Kivonta a kardot a hátán lévő hüvelyből és fenyegetőleg felé lépett.

- Mit... mit mondtál?

A kard pengéje arany fénnyel ragyogott. Magas minőségű, ritka kard volt - a legtöbb klán feltehetőleg még egy kis darab hasonlót sem engedhetett volna meg magának, még ha egész életükben erre gyűjtöttek volna is. Wei WuXian figyelmesen megvizsgálta, valamiért azt gondolván, hogy a kard ismerősnek látszik számára. Utána emlékezetébe idézte, mennyi jutott neki arany, gazdagon vésett kardokból. Nem is gondolt túl sokat tovább vele, s elkezdte kioldani a kis erszény száját, melyet kezében tartott.

Kézzel szőtt Szellemcsapda Erszény volt ez, melyet néhány nappal ezelőtt készített, más dolgok szövetdarabkáit felhasználva. Mikor az ifjú kivonta kardját és megindult feléje, előhalászott belőle egy ember alakú papírdarabot. Félresiklott, elkerülve a támadást, és a papírt lendületesen ellenfele hátára tapasztotta.

Bár az ifjú mozdulatai gyorsak voltak, Wei WuXian mesteri tökélyre fejlesztette a "könnyedén kitérek, miközben hátára tapasztom a talizmánt" módszert, vagyis sokkal gyorsabb volt nála. A fiú hirtelen úgy érezte, hogy teste merevvé válik, háta elgyengül, s akaratlanul összeroskadt a földön, kardja hangosan kongva hullott melléje. Nem tudott feltápászkodni, bármilyen keményen is próbálkozott, mintha csak egy hegy szakadt volna a hátára. Valójában egy szellem ült a hátán, ki torkosságba halt vele, mert úgy megrakta a hasát, hogy szuszogni sem bírt tovább. Bár a szellem gyenge volt, tökéletesen képes volt elbánni az efféle elkényeztetett kölyökkel, mint ez volt. Wei WuXian felvette a kardját, méricskélte kezeiben, majd a háló felé suhintott vele, kettévágva annak szálait.

A család igen kevéssé méltóságteljes módon ért földet, de el is iramodtak anélkül, hogy bármit szóltak volna. Úgy tűnt, a kerek arcú leány meg akarta köszönni neki, de elöljárója maga után vonszolta, aki megrémült az eshetőségtől, hogy Jin mester méginkább meggyűlöli őket. A fiú vadul fújtatott a földön.

- Te átkozott homokos! Jó neked, hogy efféle gonosz ösvényt követsz, mert máshoz nem volt elegendő spirituális erőd! Óvd az életed! Tudod, ki érkezett ma? Ma én...

Bár a harcművész módszert, melyet használt, a múltban sok bírálat érte, és hosszú távon ártott a harcművész egészségének, hamar el lehetett sajátítani. Különösen azért is tűnt vonzónak, mert sem a harcművész spirituális ereje, sem tehetsége nem szabott korlátott neki, s ezért mindig volt néhány ember, ki titokban gyakorolta. hogy gyorsabban jusson előre. A fiú feltételezte, hogy miután elkergették a LanlingJin Szektából, Mo XuanYu becstelen ösvényre tévedt, mely igazából meglehetősen ésszerű következtetés volt, s egy csomó, szükségtelen magyarázkodástól megkímélte Wei WuXiant.

Az ifjú nekifeszítette magát a földnek, de még néhány próbálkozás után sem volt képes felállni. Arca vörös volt, fogait összeszorította.

- Ha nem hagyod abba, megmondom a nagybátyámnak, és várhatsz a halálodra!

- Miért a nagybátyádnak, miért nem az apádnak? - csodálkozott Wei WuXian. - Ki is a te nagybátyád?

Hirtelen egy hang zendült a háza mögött, keserűen és hidegen.

- Én vagyok a nagybátyja. Van utolsó kívánságod?

A hang hallatán Wei WuXian testéből minden vér a fejébe szökött, majd elszivárgott egy pillanattal később. Szerencse volt, hogy arca már így is lárvaszerűen fehér volt. Még egy árnyalatnyival fehérebb nem számított.

Ibolyaszín ruhába öltözött fiatalember közeledett magabiztos léptekkel, dzsianxiu (5) köntöse puhán lebbent mögötte, keze kardja markolatát szorongatta. Egy ezüst csengő függött a derekán, bár semmi zajt nem csapott, miközben lépkedett.
(5) Ennek a fajta öltözetnek az a jellegzetessége, hogy a ruha ujjai szélesebbek vállnál, s egészen elkeskenyednek csuklónál.

A fiatalembernek vékony szemöldökei és mandulaszín szemei voltak. Vonásai szinte jóképűek a maguk kissé éles módján, s tekintete összeszedett életerőt sugárzott, mintha mindig készen állna a támadásra, mint a villámcsapás, ahogyan rámeredt. Tíz lépésre We WuXiantól megállt, arckifejezése az íjon megfeszített nyílvesszőt idézte, mely minden pillanatban kilövésre készen feszült. Még testtartása is gőg és túlzott magabiztosság légkörét sugározta. 

Összevonta szemöldökét.

- Jin Ling, mit vacakolsz olyan sokáig? Tényleg az kell neked, hogy jöjjek és felszedjelek onnan? Nézd meg, milyen szörnyű helyzetbe keveredtél, és azonnal kelj fel!

A kezdeti zsibongás után a fejében Wei WuXian hamar rájött, mi történik. Meghajtotta egy ujját köntösujja takarásában, s ezzel visszavonulásrra intette a kis papírdarabot. Jin Ling érezte, ahogy a súly legördül a hátáról, s azonnal felugrott, kardját is magához ragadva közben. Jiang Cheng mellé sietett, és vádlón mutatott Wei WuXianra.

- Eltöröm a lábaidat!

- Eltörni a lábait? - kérdezte Jiang Cheng komoran. - Hát nem megmondtam neked? Ha efféle gonosz és torz praktikával találkozol, öld meg a harcművészt és vesd oda a testét a kutyák martalékának!

Wei WuXian meg sem kísérelte megragadni a szamarát, olyan sebességgel vonult vissza. Azt gondolta volna, hogy ennyi év után nem számít, mennyi gyűlöletet táplált Jiang Cheng vele szemben, az már rég elillant. Nem várta volna, hogy nem csak nem illant el, de új zamatokkal gazdagodott, mint egy korsó, a rég érlelt likőr (6). Gyűlölete már arra a többi emberre is kiterjedt, akik hasonló módon nemesítették harcművészetüket, mint ő!
(6) Az ősi Kínában agyagokból készült korsókban tárolták az alkoholt.

Miután támogatót talált magának, Jin Ling támadásai is egyre aggresszívebbek lettek. Wei WuXian két ujját becsúsztatta a Szellemcsapda Erszénybe, hogy kivegyen belőle valamit, amikor hirtelen egy kard kék ragyogása villámlott elő a semmiből. Nekiütközött Jin Ling kardjának, azonnal megtörve az erős fegyver arany sugarait.

Nem annyira a kardok minőségének különbsége okozta mindezt, sokkal inkább a hatalmas eltérés a két harcművész erejében, kik a kardokat forgatták. Wei WuXian eredetileg pontosan kikalkulálta az időzítést, de mozdulatát hirtelen megszakította a kard vakító ragyogása, és megbotlott. A földre zuhant, egyenesen egy pár, hófehér csizma elé. Miután megdermedt egy pillanatra, lassan felemelte a fejét.

Először egy hosszú, keskeny penge került a látóterébe, kristályos és áttetsző, mintha jégből kovácsolták volna.

A harcművész világban ez a kard volt egyike a leghíresebbeknek. Wei WuXian számos alkalommal tapasztalta erejét, mind ellene, mind mellette vívott küzdelmekben. A kardmarkolatot tiszta ezüstből kovácsolták, melyet titkos technikákkal még tovább finomítottak. A kard pengéje különlegesen vékony volt, szinte áttetsző, mely jég és hó fagyos lehelletét árasztotta. Ugyanakkor úgy vágta át a vasat, mintha agyagot hasítana szét vele. Épp ezért, bár a kard könnyűnek látszott, mintha bármely pillanatban el tudna reppenni, valójában meglehetősen nehéz volt, átlagember képtelen volt rá, hogy forgassa.

A neve Bichen(7) volt.
(7) A név jelentése: "elkerülni a port". Irodalmilag talán Makukulátlannak lehetne fordítani, de mint a többi névnél, a hangulat érdekében ez sem kerül átfordításra. (ejtése kb. bicsön - e és ö közötti hang)

A penge elfordult, s hangos pendülés hallatszott Wei WuXian feje fölül, ahogyan a kard visszakerült hüvelyébe. Ugyanakkor Jiang Cheng hangja szólalt meg.

- És még csodálkoztam, ki lehet. Szóval te vagy az, Második Fiatal Lan Mester.

A pár fehét csizma megkerülte Wei WuXiant és nyugodtan három lépést tett előre. Wei WuXian felemelte a fejét és felkelt. Ahogy ellépett a másik mellett, könnyedén súrolva annak vállát, egy rövid pillanat erejéig belenézett a szemébe, tettettvén, hogy mindez szándékolatlanul történik.

Sima holdfény aurája vette körül. A héthúrú citera, melyet a hátán hordott, keskenyebb volt, mint más társai. Teste fekete, finom fényű fából volt faragva.

A férfi felhőmintákkal diszített homlokszalagot viselt. Bőre tiszta volt, vonásai egyszerre finomak és elegánsak, mintha csiszolt jádéból lett volna. Szemének színe különlegesen világos volt, mintha színezett üvegből lett volna, s ennek okán pillantása kissé távoli volt. Arckifejezése a hó és fagy nyomait tükrözte, tartása oly szigorú, hogy szinte már merev, hajthatatlan még akkor is, mikor Wei WuXian nevetséges arcát megpillantotta.

Fejétől a talpáig egyetlen porszem vagy ruhagyűrődés sem volt rajta. Lehetetlen volt bármi hibát találni a megjelenésében. Mégis, egyetlen, nagybetűs szó ugrott róla Wei WuXian eszébe.

Gyászruha!

Gyászruha, valóban. Még akkor is, ha a harcművész világ minden klánja különleges szavakkal írta le a GusuLan szekta egyenruháját, melyet a legjobban kinézőnek tartottak, s Lan WangJi senkivel sem összehasonlítható szépség volt, ki minden kék hold idején csak egyszer bukkan fel, semmi sem tudta ellensúlyozni azt a szívszakasztó arckifejezést, melytől úgy festett, mintha felesége halálát gyászolta volna.

Egy szerencsétlen évben az ellenségek útja folyton egymást keresztezi; a jó hír mindig magában járt, de egyik katasztrófát mindig követte egy másik... Mint ahogyan most is.

Lan WangJi hallgatott, mereven előre nézett, mozdulatlanul állva Jiang Cheng előtt. Jiang Cheng maga is kivételesen jóképűnek számított, de ahogyan szemtől szemben álltak egymással, jónéhány fokkal hátrányba került. Felvonta egyik szemöldökét, és ismét megszólalt.

- HanGuang-Jun, eleget teszel hírnevednek, miszerint "mindig ott jelensz meg, ahol káosz van". Szóval tudtál időt szakítani erre, hogy ma erre a távoli vidékre tedd a lábad?

A jeles klánok hírneves harcművészei többnyire nem foglalkoztak alacsonyabb rendű prédával. Lan WangJi azonban kivétel volt. Soha nem érdekelte az éjjeli vadászat zsákmánya, és soha nem utasította vissza a részvételt csak azért, mert a teremtmény nem volt eléggé fenyegető ahhoz, hogy növelje hírnevét. Ha bárkinek segítségre volt szüksége, megjelent. Fiatal kora óta ilyen volt. "Mindig ott jelenik meg, ahol káosz van", szólt a nép szája a háta mögött éjszakai vadászatai miatt, de azért is, hogyy dícsérjék erkölcsi karakterét. Jiang Cheng azonban most nem igazán látszott túl udvariasnak, amikor ebben a hangnemben kiejtette ugyanezen szavakat. Még a fiatalok is, akik Lan WangJit követték, kényelmetlenül feszengtek a hallatán.

Lan JingYi kéretlenül megszólalt.

- Csak nem Jiang Szekta Vezető is itt van?

- Ccc, ccc, tényleg azt gondolod, hogy szájalnod kell, mikor a rangidősek társalognak? A GusuLan Szekta mindig ismert volt tisztelettudó viselkedéséről. Tényleg így oktatja a növendékeket?

Úgy festett, Lan WangJi nem akart ebbe a beszélgetésbe bonyolódni, és egy pillantást vetett Lan SiZhuira. Az azonnal elértette, és szólt az ifjoncoknak, hogy maguk közt beszélgessenek. Majd így szólt Jin Linghez.

- Fiatal Jin Mester, az éjjeli vadászatok mindig igazságos vetélkedések voltak a különböző klánok és szekták között. Azonban, hálók felállítása az egész Dafan hegyen világosan akadályozza a többi harcművészt, s sokan bele is esnek a csapdákba. Vajon ez egyezik vagy sem az éjjeli vadászat szabályzatával?

Jin Ling komor arckifejezése pontosan megegyezett nagybátyjáéval.

- Mit tehetek? A saját hibájuk volt, hogy beleléptek a csapdákba. Mindent megoldok, miután elfogtam a prédát.

Lan WangJi a homlokát ráncolta. Jin Ling épp ismét szólni akart, mikor hirtelen észrevette, hogy nagy döbbenetére sem a száját nem tudja kinyitni, sem hangot nem tud kiadni. Látván, hogy Jin Ling alsó és felső ajka elválaszthatatlanná vált, mintha össze lettek volna ragasztva, harag jelent meg Jiang Cheng arcán. Minden korábbi, hanyag modor egyszerre lefoszlott róla.

- Te ott, a Lan vezetéknévvel! Mit jelentsen mindez? Nem a te feladatod megfegyelmezni Jin Linget, oldd fel a varázslatot, most azonnal!

A csendvarázslatot a Lan Szekta használta növendékei megbüntetésére. Wei WuXian igen sokszor szenvedte meg ezt a kis trükköt. Bár sem bonyolult, sem titkos nem volt, mégis csak a Lan Szekta tagjai voltak képesek feloldani a varázst. Ha valaki erőltette a beszédet, annak az lehetett a vége, hogy vagy véresre szaggatta ajkait, vagy pár napig sajgott a torka. Az egyetlen megoldás az volt, ha csendben maradt, s átgondolta, mit cselekedett rosszul, míg a büntetés ideje le nem járt.

- Jiang Szekta Vezető - szólt Lan SiZhui, - nem szükséges dühösnek lenned. Amíg nem próbálja meg erőszakkal megtörni a varázst, magától megtörik majd félóra után.

Mielőtt Jiang Cheng kinyithatta volna a száját, hogy megszólaljon, egy lila, Jiang Szekta egyenruhát viselő férfi futott feléjük az erdőn át.

- Szekta Vezető! - kiáltotta. Amikor azonban megpillantotta Lan WangJit, habozva megtorpant.

- Beszélj! Még több rossz hír? - kérdezte Jiang Cheng ironikusan.

A férfi lehalkította a hangját.

- Nem sokkal ezelőtt egy kék kard reppent körbe és minden hálót elpusztított, melyet felállítottál.

Jiang Cheng mogorván Lan WangJire pillantott, elégedetlensége egész arcáról jól olvasható volt.

- Hány szakadt el?

A férfi óvatosan válaszolt.

- Mindegyik...

Az több, mint négyszáz háló!

Jiang Cheng forrt a haragtól.

Nem várta, hogy ez az utazás ilyen szerencsétlen legyen. Eredetileg azért jött, hogy Jin Lingnek segítséget nyújtson. Jin Ling idén lett tizenöt éves, abba az életkorba ért hát, ahol elő kell lépnie és megkezdenie vetélkedését más klánok ifjoncaival. Jiang Cheng alaposan megfontolta döntését, mielőtt a Dafan hegyet választotta a vadászat színteréül. Hálókat is állított fel mindenfelé, s megfenyegette más klánok harcművészeit, hogy lépjenek vissza, azért, hogy Jin Linggé lehessen az áhított főnyeremény anélkül, hogy bárki ellene küzdene.

Bár négyszáz hálócsapdának óriási ára volt, nem volt megfizethetetlen a YunmengJiang Szekta számára. Mindazonáltal a hálók elvesztése kisebb tragédia volt, mint az arcvesztés. Lan WangJi tettének hallatán Jiang Cheng érezte, ahogy a harag örvénylik szíve mélyén, s minden eltelt egyes pillanattal egyre közelebb kerül a kitöréshez. Szemei összeszűkültek, bal keze mintegy mellékesen simogatni kezdte a gyűrűt jobb kezének gyűrűsujján.

Veszélyes jel volt ez.

Mindenki tudta, hogy a gyűrű félelmetesen erős, mágikus fegyver volt. Amikor Jiang Szekta Vezető megérintette, azt jelentette, ölni készül.

Miután azonban simogatta egy darabig, Jiang Cheng kényszerítette magát, hogy elfojtsa magában az ellenséges érzelmeket.

Bár elégedetlen volt, mint a szekta vezetőjének, több dolgot is számításba kellett vennie, ami azt jelentette, nem lehetett olyan lobbanékony, mint Jin Ling. A QingheNie Szekta bulása után a Három Nagy Szekta közül a LanlingJin és a GusuLan különösen közeli, személyes kapcsolatot alakított ki a két vezető közt. Mivel egyedül maradt a YunmengLiang szekta élén, már amúgy is elszigetelt helyzetbe került a három között. HanGuang-Jun avagy Lan WangJi meglehetősen tekintélyes harcművésznek számított, míg idősebb bátyja ZeWu-Jun avagy Lan XiChen volt a GusuLan Szekta vezetője. A két testvér mindig is jó viszonyban volt egymással. A legjobb volt tehát, ha nem száll nyíltan szembe Lan WangJival.

Továbbá Jiang Cheng kardját, Sandut (8) soha nem mérte össze Lan WangJi kardjával, Bichennel; nem lehetett volna eldönteni, kinek a kezétől hullik el a szarvas (9). Bár hatalmas erejű gyűrű volt a birtokában, Zidian (10), egy családi örökség, Lan WangJi guqinja, WangJi (11) szintén nevezetes volt képességeiről. Ha volt valami, amit Jiang Cheng a legjobban gyűlölt, az az volt, ha hátrányba került a harc során. A biztos siker tudata nélkül eszébe sem jutott volna harcba szállni Lan WangJival.
(8) Sandu: (szandu) szó szerinti jelentése: háromféle méreg.
(9) A mondás jelentése, hogy lehetetlen volt eldönteni, ki az erősebb és ki nyerne, ha párbajra kerülne sor kettőjük között.
(10) Zidian: szó szerinti jelentése: lila villámlás.
(11) A guqin nevében található két karakter pontosan megegyezik azokkal, melyek Lan WangJi nevében szerepelnek. Ez egy taoista kifejezés, melynek jelentése "felszabadítani a szívet a megcsalástól". Általában a nyugalom megtalálására utal, amikor elfeledkezünk az anyagi dolgokról és békében vagyunk a világegyetemmel. A név valóban WangJi személyiségére is utal.

Jiang Cheng lassan elhúzta bal kezét, és abbahagyta a gyűrű simogatását. Úgy tetszett, Lan WangJi eltökélte, hogy szerepet vállal az ügyben, így semmit sem segít, ha továbbra is ellenségesen viselkedik. Jiang Cheng úgy döntött, hogy egyenlőre szívességgel tartozik neki, s sarkon fordult, megpillantván Jin Linget, aki még mindig mérgesen szájára szorította kezét.

- HanGuang-Jin büntetni akar téged, ezúttal csak fogadd el. Nem könnyű a számára sem, hogy más szekta ifjoncait fegyelmezze.

Hangszíne szarkasztikus volt, de nem lehetett kivenni, vajon kire irányul a gúny. Lan WangJi soha nem szavakkal vívta meg harcait, s úgy festett, mint aki semmit sem hallott. Jiang Cheng ismét megfordult, szavai tüskékkel voltak tele.

- Miért állsz még mindig ott? Arra vársz, hogy a zsákmány hozzád jöjjön és a kardod elé vesse magát? Ha ma nem kapod el a Dafan hegy teremtményét, soha többé ne kerülj a szemem elé!

Jin Ling dacos pillantást vetett Wei WuXianra, ahhoz azonban túlságosan félt, hogy Lan WangJira emelje a szemét, arra, aki elnémította. Visszatette kardját a hüvelyébe, tisztelgett a két rangidős előtt, és visszavette íját a kezébe.

- Szekta Vezető Jiang - szólalt meg Lan SiZhui, - a GusuLan szekta szám szerint pontosan vissza fogja szolgáltatni a hálókat, melyek tönkrementek.

- Nem szükséges - acsargott Jiang Cheng. Megfordult az ellenkező irányba, és nyugodtan ellépkedett. A férfi, aki az erdőből futott elő, lógó orral követte a háta mögött, mert tudta, hogy nem fog megmenekülni a kioktatástól, mikor visszatérnek.

Miután eltűntek szem elől, Lan JingYi így szólt:

- Hogyan viselkedhet Jiang Szekta Vezető így? - Csak ezután jutott eszébe, hogy a Lan Szekta szabályai szerint nem beszélhet senkiről annak háta mögött. Megjuhászodva HanGuang-Junre pillantott és befogta a száját. Lan SiZhui lágyan rámosolygott We WuXianra.

- Fiatal Mo Mester, ismét találkoztunk.

Amint Wei WuXian mosolyra húzta szája sarkait, Lan WangJi megszólalt.

- Tegyétek a feladatotokat. - A parancs egyszerű és tiszta volt, semmilyen díszes szófordulatot nem alkalmazott.

Az ifjoncoknak végre eszébe jutott, miért is jöttek a Dafan hegyre. Összerendezték gondolataikat és tiszteletteljesen várták a további utasításokat. Egy pillanat múlva Lan WangJi ismét megszólalt.

- Tegyétek meg, amit tudtok. Ne erőltessetek semmit.

Hangja mély és vonzó volt. Ha valaki túl közel állt hozzá, még szíve hegye is beleremegett. Az ifjoncok udvariasan válaszoltak, s félvén attól, hogy túl sokáig ácsorogtak ott, elnyelte őket az erdő mélye. Wei WuXian arra gondolt, hogy Jiang Cheng és Lan Zhan (12) mennyire tagadhatatlanul gyökeresen különbözött egymásról. Még az ifjoncoknak adott tanácsaik is tökéletesen ellentétesek voltak. Miközben gondolkodott, hirtelen meglátta, hogy Lan WangJi szinte észrevehetetlenül felé bólint. Meglepődött. 

(12) Lan Zhan Lan WangJi születési neve volt. A Lan vezetéknév jelentése egyszerűen "kék", a Zhan pedig egy olyan jelző, melyet gyakran használtak az azúrkék színre. Mivel születési nevével gondolt rá, ez azt sugallja, hogy Wei WuXian és Lan WangJi valamikor közel álltak egymáshoz.

Lan WangJi már egészen fiatal kora óta olyan kimért és megingathatatlan volt, hogy szinte fájdalmas volt nézni. Mindig is ünnepélyes és merev volt, mintha sosem lett volna élete. Egyetlen homokszemet sem engedett a szemébe kerülni, s épp ezért soha nem hagyta jóvá, hogy Wei WuXian a sötét ösvényt követte. Lan SiZhui feltehetőleg mindent elmondott neki a Mo faluban tanúsított, gyanús viselkedéséről. Még ha elismerően felé bólintott is, feltehetőleg azt értette alatta, hogy köszönetét fejezi ki, amiért kisegítette a Lan szekta növendékeit. Amikor újra feltekintett, Lan WangJi már eltűnt.

Kisvártatva ő is megfordult, hogy lejusson a hegyen.

Nem számított, miféle préda kísértett a Dafan hegyen, nem foghatta el. Wei WuXian mindenki mással harcba szállhatott, kivéve Jin Linggel.

Miért épp Jin Lingnek kellett lennie?

A Jin Szekta oly sok növendéke közül igazán nem várta, hogy épp Jin Ling lesz az, akivel találkozik. Ha tudta volna, bizonyára nem gúnyolja azzal, hogy "nem volt anyja, aki megnevelje". Ha bárki más mondta volna ugyanezeket a szavakat Jin Lingnek, megtanította volna, mit jelent balszerencsét hozni a fejére az óvatlan beszéddel. S mégis, épp ő maga mondta ezeket a szavakat.

Miután mozdulatlanul állt egy darabig, Wei WuXian felemelte a kezét és erősen arcul csapta saját magát.

A pofon hangos és kemény volt, jobb orcája égett utána. Hirtelen csoszogó hangokat hallott a mellette lévő bozótból, majd egy szamár emelkedett ki közülük. Amint leengedte kezét, a szamár önszántából közelített, mint máskor soha. Wei WuXian meghúzogatta a jószág hosszú füleit, és mosolyt kényszerített az arcára.

- Te akartad megmenteni a bajba jutott leányt, de én voltam a hős, aki kiszabadította.

A szamár felnyögött, épp akkor, amint újabb csapat harcművész közelített a hegy lába felől. Miután Lan WangJi kardja szétkaszabolta a négyszáz hálót, a Buddha Lábánál habozó harcművészek mind újra nekilódultak. Valószínűleg mindegyikük Jin Ling potenciális ellenfelévé vált. Wei WuXian fontolóra vette egy pillanatra, vajon megpróbálja-e őket erővel ismét visszavonulásra késztetni. De miután átgondolta, végül csendesen félreállt az útból, és engedte őket továbbhaladni.

A változatos színű egyenruhákat viselő, különböző szektákból való tanítványok egymás közt panaszkodtak, miközben ballagtak.

- Mind a Jin Szekta, mind a Jiang Szekta túlságosan elkényezteti a Fiatal Jin Mestert. Még olyan fiatal, és máris gőgős és udvariatlan. Ha megkapja a LanlingJin Szekta vezetését, ki tudja, milyen káosz tör majd ki? Nem hiszem, hogy túlélnénk.

Wei WuXian lelassította lépteit.

Egy lágy szívű harcművésznő felsóhajtott.

- Hogy ne kényeztetnék el? Mindkét szülőjét olyan fiatalon elveszítette.

- Shimei, ez nem így működik. És akkor mi van, ha mindkét szülője meghalt? Ezren vannak mások, kik szintén elvesztették a szüleiket. Ha mindegyik úgy viselkedne, mint ő, vajon mi történne?

- Meglep, hogy Wei WuXian ennyire kíméletlenül bánt az anyjával. Jin Ling anyja Jiang Cheng vér szerinti nővére volt, a shidzse (12), aki felnevelte.
(12) szó szerint: tanító nővér

- Igazán kár, hogy Jiang YanLi olyan farkast melengetett a keblén, aki megharapja saját gazdája kezét. Jin ZiXuan még rosszabbat kapott. Csak mert bármilyen köze volt Wei WuXianhoz, így végezte.

- Miért van ahhoz, hogy Wei WuXiannak mindenkihez köze van....

- Tényleg. Hallottad, hogy bárki máshoz közelebb állt volna, mint a vad kutyákhoz, akiket pátyolgatott? Mindenütt voltak ellenségei, és mindenkinek ártott. Még HanGuang-Junnel is olyanok voltak mint tűz és víz, gyűlölték egymást.

- Ha már erről van szó, ma, ha nem lett volna itt HanGuang-Jun...

Miután ballagott egy darabig, csobogó patak bugyborékoló hangjai ütötték meg Wei WuXian fülét.

Amikor felfelé tartott, nem hallotta ezt a hangot. Wei WuXian végre ráébredt, hogy rossz ösvényt választott lefelé, és másik irányba fordult egy elágazásnál.

A szamár gyeplőjét tartva megállt a víz szélén. A hold magasan az égre hágott. Sem ágakkal, sem levelekkel nem volt tele a patak partja, s a fehér töredékek visszatükröződtek a felszínen. A tükörképben Wei WuXian egy arcot látott, örökkön változót a víz folyamában.

Tenyerével a vízbe csapott, megtörve a nevetséges vonások képét. Felemelte csöpögő, nedves kezét, és letörölte a púdert az arcáról.

Jóképű, finom vonású, fiatal arc nézett vissza rá a víz tükréből. Olyan tisztának látszott, mintha holdfényben fürdött volna, sima szemöldökkel, fényes szemekkel, enyhén felfelé kunkorodó szájszélekkel. De amint leeresztette fejét, hogy megszemlélje magát, a szempilláin reszkető vízcseppek lehullottak, mintha könnycseppek lettek volna.

Fiatal, ismeretlen arc volt ez, nem a YiLing Pátriárka, ki fenekestől felforgatta a világot és ezreket gyilkolt le - Wei WuXian.

Miután még néhány pillantást vetett a képére, Wei WuXian ismét megtörölte az arcát és megdörgölte szemeit. Hangos huppanással leült a patak partjára.

Nem mintha nem lett volna képes elviselni a szóbeli támadásokat. Végülis valaha, mikor meghozta a döntést, teljes egészében megértette a helyzetet, mellyel farkasszemet kellett néznie. Azóta is folyton emlékeztette magát a YunmengJiang Szekta mottójára - tedd meg, még akkor is, ha lehetetlenséget kívánsz.

De bár azt hitte, szíve kővé vált, mégis ember maradt, nem valami érzelemnélküli fűszál vagy növény.

Úgy tetszett, a szamár érzékelte, hogy nincs túl jó hangulatban, és nem csapott zajt türelmetlenségében. Néhány percnyi csend után megfordult, hogy elinduljon. Wei WuXian azonban ülve maradt a patak partján, egyáltalán nem reagálva. A szamár hátranézett, megkapálta patáival a földet, de Wei WuXian még mindig ügyet sem vetett rá. A szamár mogorván visszalépdelt, s fogaival megrángatta Wei WuXian gallérjának szegélyét.

Dönthetett úgy, hogy megy, és dönthetett úgy, hogy nem. Látván, hogy a szamár már a harapdáláshoz folyamodott, Wei WuXian végül úgy határozott, hogy követi. A szamár néhány fával odébb vezette, ahol egy nagy körben fű nőtt. A fűben egy Qiankun Erszény (13) hevert, felette aranyló háló szakadt szálai függtek. Valószínűleg akkor esett le, mikor egy jobb sorsra érdemes harcművész megpróbált kikecmeregni a hálóból. Wei WuXian felvette az erszényt és kinyitotta. Egészen sok minden volt benne, páldául orvosi alkohol lopótökökben tárolva, talizmánok, miniatűr démon-visszavető tükrök és hasonlók.
(13): Qiankun jelentése "ég és föld". A Qiankun Erszény gyakorlatilag egy dimenziókaput tartalmazó kis tasak, mely nagyon sok tárgyat képes magába fogadni, még akkor is, ha parányi a mérete.

Ujjai tapogatóztak még egy darabig, s végül előhúzott egy talizmánt. Azonnal egy tűzgolyó jelent meg a tenyerén.

Az égő tárgy nem más volt, mint egy homályt oszlató talizmán, melyet nevéhez híven sötét energia táplált. Azonnal lángra lobbant, mihelyt sötét energiával érintkezett. Minél több energia volt jelent, annál erősebb volt a láng. Mivel abban a pillanatban fellobant, amint előhúzta, ez azt jelentette, hogy Wei WuXiantól nem messze egy lélek rejtőzött.

Amikor a tűz fényét megpillantotta, Wei WuXian magasra tartotta, hogy érzékelje a lélek irányát, és figyelmesen szemlélődött. Amikor kelet felé fordult, a tűz gyengült; mikor nyugat felé, a tűz hirtelen fellobbant. Néhány lépést tett abba az irányba, mikor fehér, görnyedő alakot látott meg egy fa alatt.

A talizmán közben elégett, és a hamvak leperegtek ujjai közül. Egy öregember ült előtte hátát felé fordítva, halkan mormogva magában.

Wei WuXian lassan megközelítette. Az öregember mormolásának szavai jobban kivehetővé váltak.

- Fáj, fáj.

- Hol fáj? - kérdezte Wei WuXian.

- Fej. A fejem - válaszolta az öregember.

- Hadd nézzem meg! - kérte Wei WuXian.

Még néhány lépést tett, hogy az öregember mellé kerüljön, és homlokán véres, tátongó lyukat pillantott meg. Szellem volt, valószínűleg olyan fegyverrel ölték meg, mely széthasította a koponyáját. Temetési köntösbe volt öltözve, mely finom anyagból, gondos szövéssel készült, azt jelentvén, hogy megfelelő módon koporsóba lett helyezve és eltemetve. Nem élő ember elvesztett lelke volt.

Az efféle szellemeknek azonban nem lett volna szabad megjelenniük a Dafan hegyen.

Wei WuXian nem talált magyarázatot erre a valószínűtlen jelenségre. Meglehetős aggodalmat érezve felpattant a szamár hátára, egy kiáltással ügetésre sarkallta, és abban az irányba vágtatott, ahol Jin Linget a hegy teteje felé tartani látta.

Egy ősi sírokkal körülvett területen számos harcművész kóborolt annak reményében, hogy kiugrasztják a nyulat a bokorból.(14) Valaki még egy szellem-vonzó zászlót is tartott, de csak egy csapat sötét szellemet vonzott oda, akik kétségbeesetten jajveszékeltek. Wei WuXian meghúzta a gyeplőt, körülkémlelt, majd hangos, tiszta szóval odakiáltott:
(14) Az eredeti mondás úgy hangzott: annak reményében, hogy a nyúl majd nekiszalad a fatörzsnek. A mondás egy meséből ered, ahol a földművesnek nem volt ínyére a munka, és ezért arr várt, hogy a nyúl majd nekiugrik egy fa törzsének és megöli magát. A hasztalan várakozásra is utal.

- Elnézést és bocsánatot kérek a zavarásért, de merrefelé mentek a Jon és a Lan Szekta fiatal mesterei?

Arcának megmosása jelentősen megváltoztatta az emberek iránta való hozzáállását.

- Továbbmentek az Istennő Temploma felé - válaszolta az egyik harcművész.

- Az Istennő Temploma? - kérdezte Wei WuXian.

A korábbról megismert, vidéki klán ismét megpróbálkozott feljutni a hegyen, és csatlakoztak az éjjeli vadászokhoz, miután meghallották, hogy a hálók megrongálódtak. A középkorú férfi felismerte ruházatát és fintorgó szamarát, s rájött, ez az a holdkóros, aki korábban megmentette őket. Kínosan feszengett, úgy téve, mintha semmi sem történt volna. A kerek arcú lány azonban készségesen megmutatta neki az utat.

- Arra. Egy isteni szentély egy barlangban, fenn a hegyen.

- Melyik istenségnek épült a templom? - érdeklődött tovább Wei WuXian.

- Én... én azt hiszem, egy istennő természetes kőszobra áll benne - mondta a kerek arcú leány.

- Köszönöm - bólintott Wei WuXian.

A beszélgetés befejeztével azonnal megiramodott az Istennő Templom irányába.

A naplopó házassága, villámlás, mely koporsókat pusztított el, a farkasok által megevett vőlegény, az apa és a leánya, kik mindketten elvesztették lelküket, a túlságosan jómódú temetési ruhák... A gyöngy szemei egyetlen láncra fűzödtek fel, s minden hirtelen a megfelelő sorrendben állt fel előtte. Nem csoda, hogy a Gonosz Iránytűi nem fogtak jelet, s a szellem-vonzó lobogók sem működtek. Mindenki alábecsülte a Dafan hegy teremtményét.

Egyáltalán nem az volt, mint aminek gondolták!

Más részről azonban Lan SiZhui és a többi tanívány semmit sem talált az ősi sírok körül, s ezért továbbindultak, hogy az Istennő Templomában akadjanak nyomra.

A Dafan hegyen Buddha Lábai városának ősi temetője mellett egy Istennő Templom is állt. Az imádat tárgyát sem Buddha, sem GuanYin (15) nem képezte, hanem egy "táncoló istennő" szobra.
(15) GuanYin Kína leghagyománytisztelőbb régiójának legismertebb istennője.

Néhány száz évvel ezelőtt egy Buddha Lábából származó vadász a hegyekbe merészkedett, és különleges követ talált egy barlangban. Nagyjából három méter magas, természetes módon kiformálódott kőtömb volt, mely különösképp emberi alakra emlékeztetett, kinek négy vágtagja táncoló helyzetet vett fel. Még furcsább volt, hogy emberi arcvonások is kirajzolódni látszottak a szobron, mintha egy mosolygó hölgy lett volna.

Buddha Lábának lakosai mind megdöbbentek, és úgy gondolták, mágikus kő volt az, melyet Ég és Föld energiáinak összetalálkozása hozott létre, s egész csokor legendát szőttek köré. Néhányan egy Halhatatlanról beszéltek, aki szerelembe esett a Kilenc Ég Istennőjével (16), s kőszobrot faragott az istennő hasonlatosságára, hogy szívének szerelmi bánatát enyhítse. Miután az istennő ezt meghallotta, elfogta a méreg, és nem engedte, hogy a félkész szobrot befejezze. Mások a Jádecsászárról (17) mondtak történetet, és szeretett leányáról, ki fiatalon meghalt. A császár vágyódása a lány után végül kőformát öltött.
(16) A háború, az intim szerelem és a hosszú élet istennője.
(17) Minden istenség uralkodója az égben, mind a taoista vallásban, mint Kína népmeséiben.

Akárhogyan is, számos különféle mítosz született, melyek bárkit szájtátásra késztettek. Végül maguk a városiak is hinni kezdtek ezekben a legendákban, melyeket saját szájuk szült. Így egyszer csak valaki templomot épített a kőbarangban, és a kőemelvényt oltárrá formázta. A szobrot a "Táncoló Istennőnek" nevezték, s minden évben meglátogatták hívei.

A barlang belseje tágas volt, méretben hasonló egy erdzsin templomhoz (18), az istennő szobra a közepén helyezkedett el. Első pillantásra valóban emberinek tűnt, a hajadon dereka karcsúnak és kecsesnek volt mondható. De közelebbről megszemlélve durvábban formáltnak tűnt. Ennek ellenére, egy emberhez ennyire hasonlatos, természetes módon kiformálódott szobor elégségesnek bizonyult arra, hogy a legtöbb ember áhítattal bámulja.
(18) Az erdzsin templomok általában erdők mélyén vagy elhagyott hegyek tetején találhatóak, bennük szerzetesek élnek, s kevés látogatójuk akad. Természetüknél fogva az erdzsin templomok viszonylag nagy méretűek.

Lan JingYi felemelte és újra leeresztette a Gonosz Iránytűjét, de a tű még mindig nem volt hajlandó megmoccanni. Vastag réteg füstölő fedte az áldozati asztalt, rendezetlenül széthagyott gyertyák hevertek rajta. Émelyítően édes illat áradt a gyümölcsöket tartó tányérok felől. A GusuLan Szekta legtöbb tagja mániákusan rettegett a piszoktól és a szennyeződésektől. Meglegyezte orra előtt a kezét, majd így szólt:

- A helyiek szerint igencsak hatásos az itt imádkozás, de hogy lehet ennyire romos állapotban? Legalább jönnének és megtisztítanák néha a a templomot.

- Már hét ember vesztette a lelkét - mondta Lan SiZhui. - Mindenki azt mondja, hogy a villámlás valamely ádáz teremtményt engedett szabadon Buddha Lábainak ősi sírjaiból, hogy merne hát bárki is felhágni a hegyre? Nem látogatják a templomot, s ezért természetesen senki sem takarítja a helyet.

Megvető hang szólt a barlangon kívülről:

- Csak egy ostoba kődarab, amit ki-tudja-ki istennőnek nevezett el, és ide merik tenni az emberek, hogy füstölőket áldozzanak neki és imádják!

Jin Ling lépett be, karjai keresztbe fonva háta mögött. A csendvarázslat hatóideje nem volt hosszú, és már képes volt kinyitni a száját. Semmi kedves nem jött ki azonban rajta, mikor megtekintette az istennő szobrát és felhorkant.

- Ezek a falusi népek soha nem képesek keményen dolgozni, mikor nehézségekkel néznek szembe, hanem azonnal Buddhához és másokhoz imádkoznak minden egyes nap. Ezrek és milliók élnek a világban, de az istenek és buddhák keze mind tele saját ügyleteikkel, ki törődne hát ezekkel? Főleg nem egy státusz nélküli, erőtlen istennő, mint ez. Ha olyan hatékony lenne, akkor azt kívánnám, hogy a Dafan hegy lélekfaló teremtménye azonnal jelenjen meg itt a szemem előtt. Meg tudja ezt tenni nekem a szobor?

Néhány, kisebb klánból származó harcművész jött mögötte, s mindegyikük nevetésben tört ki szavai hallatán, egyetértve azokkal. Az eredetileg csendes templom ricsajtól volt hangos, miután a csoportnyi ember előrébb tört, s a hely egyre zsúfoltabbnak tetszett. Lan SiZhui csendben megrázta a fejét, megfordult, s céltalanul körbepillantott. Tekintete az istennő szobor fején állapodott meg; rajta halványan felderengtek a könyörületesen mosolygó arc vonásai.

Furcsa, ismerős érzés fogta el a mosoly láttán, mintha már látta volna valahol korábban.

Vajon hol a viharban látta már korábban?

Lan SiZhui úgy vélte, hogy fontos nyomra bukkant, és önkéntelenül is közelíteni kezdett a szoborhoz, hogy közelebbről megvizsgálja az istennő arcvonásait. Ezzel egyidőben valaki belé ütközött.

A harcművész, ki eredetileg mögötte állt, hang nélkül zuhant a földre. A többiek meglepetten riadtak fel.

- Mi történt vele? - kérdezte Jin Ling óvatosan.

Lan SiZhui kivonta kardját és lehajolt, hogy megvizsgálja a testet. Minden rendben lévőnek látszott a harcművész légzésével, mintha csak hirtelen álomba merült volna. De bármilyen erősen lökdöste és szólongatta, nem ébredt fel. Lan SiZhui felállt.

- Olyan, mintha...

Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a sötét barlangban váratlanul fények gyúltak. A barlang belsejét hirtelen vörös fény árasztotta el, mintha vérfolyam ömlött volna alá falairól. Az áldozati asztalon és a barlang sarkaiban elhelyezett gyertyák maguktól lángra lobbantak.

Hussanó hangok hallatszottak, ahogy mindenki kardot rántott vagy talizmánt húzott elő. Ugyanebben a pillanatban egy ember rontott be a templom bejáratán, kezében orvosi alkoholt tartalmazó lopótökkel. A kőszobor felé dobta, s abból dühös lángok szöktek a magasba, olyannyira megvilágítva a barlangot, mintha a napfény tűzött volna be oda.

Wei WuXian minden tárgyat felhasznált, amit a Qiankun Erszényben lelt. Elhajította, és felkiáltott:

- Mindenki menjen ki! Vigyázzatok a lélekfaló istennővel!

Valaki felkiáltott a meglepetéstől.

- Az istennő testtartása megváltozott!

A szobor korábban egészen egyértelműen felemelte egy lábát, s mindkét kecses karját az ég felé fordította. A karmazsin és sárga lángok fényében azonban mind lábát, mind karjait leeresztette. Nem volt kétség - nem a szemük káprázott!

A következő pillanatban a szobor ismét felemelte egyik lábát, és kilépett a tűz köréből!

- Fussatok, fussatok, fussatok! - kiáltozta Wei WuXian. - Ne kaszaboljátok! Nem fog működni!

A legtöbb harcművész tudomást sem vett róla. A lélekfaló szörny, melyet olyan keményen igyekeztek meglelni, végre előkerült, ugyan miért hagynák ki a lehetőséget? De bármennyi kard lendült és szúrt felé, s bármennyi talizmánt és egyéb mágikus eszközt vágtak hozzá, a szobor előretörése nem lassúbbodott. Nagyjából három méter magas volt, titánra emlékeztett, ahogy mozgott, igencsak lenyűgözően. Felkapott két harcművészt és arca elé emelte őket. A kőszáj mintha kinyílt és becsukódott volna, a harcművészek kardjai két kongással a földre hulltak. Fejeik lehanyatlottak. Lelküket ellopták.

Miután egyik támadási módszer sem működött megfelelően, a többiek végül hajlandóak voltak Wei WuXian szavaira ügyelni. Az emberek kiáradtak a barlangból, szétszóródva minden irányban, amilyen sebesen csak tudtak. Ennyi ember és arc között Wei WuXian minél idegesebb lett, annál nehezebb volt rálelnie Jin Lingre. Felpattant a szamár hátára és a bambuszerdő irányába ösztökélte, de amint fordulatot vett, szembetalálta magát a Lan Szekta infjoncaival.

- Gyerekek! - szólította meg őket Wei WuXian.

- Kit nevezel te gyereknek? - kérdezte Lan JingYi. - Nem tudod, melyik szektából valók vagyunk? Tényleg azt hiszed, hogy rangidősnek tekintünk csak azért, mert megmostad az arcod?

- Oké, oké, gege (19). Küldjétek fel a jelzést és hívjátok ide a szekta... hívjátok fel ide HanGuang-Junt!
(19) Gege jelentése idősebb fivér. báttyó.

A fiatalok bólintottak néhányszor, és futkosni kezdtek körbe, a rakétákat keresve.

- A jelzőrakéták... mindet elhasználtuk a Mo falubéli éjszaka során - mondta Lan SiZhui.

Wei WuXian megdöbbent.

- Azóta nem töltöttétek fel a készleteiteket?

A jelzőrakétákra általában jó, ha minden nyolcszáz évben egyszer volt szükség. Lan SiZhui szemérmesen válaszolt.

- Elfelejtettük.

Wei WuXian megpróbálta megrémiszteni őket.

- Olyan dolog ez, amiről el kellene feledkeznetek? Ha HanGuang-Jun megtudja, bánni fogjátok.

Lan JingYi arca sápadt volt a rémülettől.

- Ennyi. Ezúttal HanGuang-Jun halállal büntet bennünket...

- Bizony, meg kellene titeket büntetnie! - így Wei WuXian. - A büntetés nélkül eszetekbe sem jutna következő alkalommal.

- Fiatal Mo Mester, Fiatal Mo Mester! - szólította Lan SiZhui. - Honnan tudtad, hogy nem lélekfaló szellem vagy fenevad volt, hanem maga az istennő szobor?

Wei WuXian futás közben Jin Linget kereste a szemével.

- Honnan tudtam? Hát láttam.

Lan JingYi is csatlakozott hozzájuk. A két ifjú a két oldalán futott.

- Mit láttál? Mi is sok mindent láttunk.

- Láttad, és most mi lesz? Milyen dolgok várnak ránk az ősi sírok környéként?

- Mi lenne ott? Pusztán halott lelkek.

- Helyes, holt lelkek. Ezért nem lehet itt lélekfaló szellem vagy fenevad. Egyszerű. Ha bármelyik lenne errefelé a kettő közül, ilyen sok holt lélekkel a környéken, hogy nem falta fel azokat? Mégsem tette.

Ezúttal már több, mint egy ifjú tette fel a kérdést.

- Miért?

- Csak annyit mondhatok nektek a ti GusuLan Szektátokról... - Wei WuXian nem volt képes többet elviselni. - Miért nem tanítanak nektek kevesebb bosszantó, terjedelmes sületlenséget, mint a harcművész etikett, a családfák és a történelem, melyek mind magolást igényelnek, ahelyett, hogy sokkal gyakorlatiasabb dolgokat oktatnának? Miért ilyen nehéz ezt megérteni? Holt lelkeket sokkal könnyebb felfalni, mint élő lelkeket. Az élő ember fizikai teste olyan, mint a pajzs, és ha valami fel alarja falni az élő lelket, előbb át kell törnie ezen a pajzson. Például... - A szamárra nézett, mely futás közben zihált és szemeit forgatta. - Például, ha egy almát eléd lógatnak, egy másikat meg bezárt dobozba tesznek, melyiket ennéd meg? Természetesen azt, ami pont előtted van. Ez a teremtmény csakis élő lelkeket emészt, és tudja, hogyan jusson hozzájuk. Nagyon erős és igen finnyás az étkezés terén.

Lan JingYi elámult.

- Szóval így működik? Így már sokkal több értelme van! Hé, várj csak, akkor te mégsem vagy holdkóros?

- Mind azt gondoltuk, hogy a földcsuszamlás és a villámlás okozta az események láncolatát, s ezért lehet szó lélekfaló szellemről - magyarázta Lan SiZhui futás közben.

- Helytelen - mondta Wei WuXian.

- Mi a helytelen?

- A sorrend és az összefüggés egyaránt helytelen. Hadd tegyen fel neked a kérdést: a földcsuszamlás és a lélekfalás közül melyik volt az első, és melyik a második, melyik volt az ok, és melyik az okozat?

Lan SiZhui gondolkodás nélkül megadta a választ.

- A földcsuszamlás volt előbb, és a lélekfalás később. Az első volt az ok, a második az okozat.

- Teljességgel helytelen - mondta Wei WuXian. - A lélekfalás volt előbb, és a csuszamlás később. A lélekfalás volt az ok, és a fölcsuszamlás az okozat! A földcsuszamlás éjjelén hirtelen vihar támadt, és a villámcsapás feltörte egy koporsó tetejét - emlékezzetek erre. Az első ember, aki elvesztette a lelkét, a semmirekellő egész éjjel a hegyen ragadt, s néhány nappal később megházasodott.

- Mi ebben a helytelen? - kérdezte Lan JinYi.

- Minden - válaszolta Wei WuXian. - Honnan venne egy haszontalan, nincstelen senki pénzt egy ilyen fényűző esküvőhoz?

A fiúknak elállt a szavuk. De nem tehettek róla, mivel a GusuLan Szektának soha nem kellett törődnie vagyoni nehézségekkel. Wei Wuxian folytatta:

- Megnéztétek a Dafan hegyen tévelygő lelkeket egyáltalán? Volt ott egy öregember, ki a fejére mért ütésbe halt bele, és temetési köntöst viselt, mely finom anyagból készült kézművestermék volt. Ilyen nagyzoló temetési öltözet mellett koporsója nem lehetett volna üres, bizonyára néhány egyéb temetkezési tárgyat is helyeztek bele, hogy védelmezzék. A koporsó, melyet a villámcsapás kettétört, minden bizonnyal az övé volt. De az emberek, kik begyűjtötték a holttestet, semmilyen temetkezési tárgyat nem találtak, ami csak azt jelentheti, hogy a semmirekellő ellopta azokat, s ez megmagyarázza, miért lett hirtelen olyan gazdag. A naplopó hirtelen elhatározta, hogy megházasodik, egyből a földcsuszamlás éjjele után, úgyhogy bizonyosan valami szokatlan történt vele azon az éjszakán. Azon az éjjelen erős vihar volt, és menedéket keresett a hegyen. Hova húzódhatna be a Dafan hegyen, hogy fedezéket találjon az eső elől? Az Istennő Templomba. És amikor az emberek templomba mennek, egyvalamit biztosan tesznek.

- Imádkoznak? - kérdezte Lan SiZhui.

- Pontosan. Például azt kívánta, hogy szerencsés legyen, hogy gazdag legyen, hogy legyen elég pénze legyen megnősülni, és így tovább. Az istennő teljesítette a kívánságát azzal, hogy a villám belecsapott a sírba, és feltárta előtte a koporsó kincseit. Imái valóra váltak, s áldozatképp az istennő eljött hozzá a mennyegző napján, és elvette a lelkét!

- Mindez csak találgatás, ugye? - így Lan JingYi.

- Igen, találgatás - válaszolta Wei WuXian. - De a logika ezen fonalát követve minden dolog, ami ezután történt, megmagyarázható.

- Hogyan magyarázza el meg, ami a lánnyal, A-Yannal történt? - kérdezte Lan JingJi.

- Kiváló kérdés - mondta Wei WuXian. - Ti minden bizonnyal kérdezősködtetek a környéken, mielőtt a hegytető felé indultatok. A-Yuannak azokban a napokban volt az eljegyzése. Minden frissében eljegyzett leánynak bizonyára ugyanaz a kívánsága.

Lan JingYi összezavarodott.

- Milyen kívánság?

- Nem egyéb, mint valami olyasmi, hogy "azt kívánom, hogy férjem szeressen és becézzen engem egész életében, csak engem akarjon" - válaszolta Wei WuXian.

A fiúk elvesztették a fonalat.

- Igazán valóra lehetne váltani egy efféle kívánságot?

Wei WuXian kitartotta a tenyerét.

- Egyszerű. Ha férjének "egész élete" egyszeriben véget ér, nem annak számítana-e, hogy teljes életében egyetlen embert szeretett?

Lan JingYi végül megértette, és izgatottan kiáltott fel.

- Ó, ó! Akkor, akkor, akkor az oka annak, hogy a férjét felfalták a farkasok egy nappal az eljegyzés után nagy valószínűséggel nem más, mint az, hogy A-Yuan felment az Istennő Templomába imádkozni!

Wei WuXian addig ütötte a vasat, amíg forró.

- Nehéz lenne megmondani, vajon farkas támadta-e meg, vagy valami más. Egy másik tény is teljesen egyedi A-Yuan történetében: miért van vajon az, hogy az összes áldozat közül egyedül A-Yuan lelke tért vissza? Miben különbözik ő mindenki mástól? A különbség az, hogy volt egy rokona, ki szintén elvesztette a lelkét. Más szavakkal mondva, egy rokon helyettesítette őt! Zheng kovács A-Yan apja, ki különösképp erősen szerette leányát. Amikor látta, hogy a lány elvesztette lelkét, és semmit nem tudott tenni ellene, mi volt az egyetlen dolog, amit megtehetett?

Ezúttal Lan SiZhui volt a gyorsabb a válasszal.

- Csak az Égbe vethette reményét. Ezért hát ő is az Istennő Templomába ment imádkozni, azzal a kívánsággal, hogy "azt kívánom, kerüljön elő lányom, A-Yan lelke"!

Wei WuXian értékelte a választ.

- Ezért csak A-Yan lelke tért vissza, s ez az oka annak, hogy Zheng kovács elvesztette a maga lelkét. Azonban, bár A-Yan lelke megkerült, kissé töredezetté vált. Miután visszatért a lélek, öntudatlanül utánozni kezdte az istennő szobor táncát, még annak mosolyát is.

Minden valószínűség szerint tehát az volt a közös az emberekben, akik elvesztették a lelküket, hogy mindannyian imádkoztak az istennő szobor előtt. Kívánságai ára a lelkük volt.

Az istennő szobor eredetileg csak egy átlagos kőszikla volt, mely történetesen úgy nézett ki, mint egy ember. Miután jónéhány száz évig kegyesen fogadta a minden indok nélküli hódolatot, némi hatalomra tett szert. De mivel mohó volt és gondolatai rossz útra tévedtek, gyorsan meg akarta növelni hatalmát azzal, hogy lelkeket fal fel. Ezeket a lelkeket kívánságok teljesítésével nyerte meg magának, és úgy lehetett rájuk tekinteni, mintha az emberek önként áldozták volna fel lelkeiket, amikor imádkoztak. A két oldal tisztességes üzletet kötött, egyik kívánságot egy másikért, ez teljesen helyénvalónak és erkölcsösnek látszott. Épp ezért nem mozdultak a Gonosz Iránytűinek mutatói, ezért nem működtek a szellem-vonzó zászlók, és ezért semlegesítődött a kardok és talizmánok ereje - a Dafan hegy teremtménye sem tündér, sem démon, sem szellem, sem szörny nem volt, hanem egy istennő! Évszázadokon keresztül égetett füstölők hamvában született, név nélküli istennő. A gonosz szellemek és szörnyek ellen való tárgyak használata az istennő ellen olyan volt, mint tűzzel megpróbálni tüzet oltani!

- Várj csak! - kiáltotta hangosan Lan JingYi. Még korábban a templomban valami más lelkét is felfalta, de nem hallottuk, hogy kívánt volna bármit!

Wei WuXian szíve nagyot dobbant. Megtorpant.

- Valaki lelkét elragadta a templomban? Mondd el nekem pontosan, hogyan történt minden, egyetlen apróságot se hagyj ki.

Lan SiZhui felidézte a jelenetet, gyorsan és pontosan. Amikor meghallotta, hogy Jin Ling azt mondta, "Ha olyan hatékony lenne, akkor azt kívánnám, hogy a Dafan hegy lélekfaló teremtménye azonnal jelenjen meg itt a szemem előtt. Meg tudja ezt tenni nekem a szobor?", megszólalt.

- Hogy ne lenne ez kívánság? Ez bizony az!

A többiek mind egyetértettek Jin Linggel, tehát végülis mind ugyanazt kívánták. Abban a percben a lélekfaló istennő épp előttük volt, s a kívánság valóra vált. Azután ideje volt megragadni az áldozatot!

A szamár hirtelen megtorpant és az ellenkező irányba száguldott. Wei WuXiant ismét készületlenül érte, de belekapaszkodott a kötélbe, jöjjön bármi. Az előtte lévő bokrokból rágás zaja hallatszott, roppanásokkal és kortyolásokkal keveredve. Egy hatalmas alak mászott ki a bozótból hason csúszva, feje a földet súrolta. Meghallván közeledtüket, felkapta a fejét. A tekintetük találkozott.

Kezdetben a lélekfaló istennő vonásai elmosódottak voltak, pusztán a szemek, az orr, a száj és a fülek formáit lehetett felfedezni az arcán, de miután néhány harcművész lelkét is felfalta egyszerre, arcvonásai kitisztultak. Mosolygó nő arca volt előttük, szájának sarkaiból vér csöpögött, miközben egy kitépett karon csámcsogott.

Mindenki menekülni kezdett, még a szamár is.

Lan SiZhui nyugalma megtörni látszott.

- Ennek nem volna szabad történnie! A YiLing Pátriárka is megmondta, hogy a magas szintűek lelkeket fogyasztanak, és csak az alacsony szintűek esznek húst is!

Wei WuXian nem tudta megállni, hogy ne tegyen megjegyzést.

- Miért imádjátok őt olyan vakon? Még saját találmányai is megbízhatatlanok voltak! Egyetlen szabály sem alkalmazható minden helyzetre. Gondoljatok rá úgy, mint egy csecsemőre - amikor még nincs foga, csak kongit (20) és levest ehet, de amikor megnő, persze húst is kiróbál a fogaival. Az istennő hatalma jelentősen megnövekedett, természetes, hogy valami újat akar ízlelni!
(20) Meglehetősen ízetlen, sűrű rizskása.

A lélekfaló istennő felállt a földről. A teste magas volt. Karjainak és lábainak lengetésével izgatott táncba fogott, mintha különösképp elégedett lett volna. Hirtelen a semmiből egy nyíl hussant elő és beleállt a homlokába, a nyílhegy tarkóján bukkant elő.

Az íj visszacsapódását hallván Wei WuXian a hang irányába fordult. Jin Ling egy magas domb tetején állt nem messze és épp egy második, tollas nyílvesszőt helyezett íjára. Teljesen megfeszítette, s egy másik, koponyahasító vessző is útra kelt, ereje hátravetette a lélekfalót néhány lépéssel.

Lan SiZhui felujjongott.

- Fiatal Jin Mester! Küldd fel a jelzést, ami nálad van!

Jin Ling azonban süketnek tettette magát, eltökélten arra, hogy megöli a szörnyet. Ünnepélyes arccal egyszerre három nyílvesszőt fektetett az íjra. Bár kétszer is fejbe lőtte, a lélekfaló istennő nem tűnt dühösnek, ugyanolyan mosollyal az arcán tört előre Jin Ling irányába. Bár táncolt, miközben lépkedett, sebessége rémisztő volt, pillanatok alatt megtette a köztük levő távolság felét. Néhány harcművész bukkant fel oldalt és harcba szálltak vele, akadályozván lépteit. Jin Ling minden lépésnél belelőtt egy nyilat, feltehetőleg megkísérelte az összes tollas nyílvesszőt felhasználni, mielőtt közelharcba keveredik vele. Karja biztos volt és lövései pontosak, de minden mágikus fegyver hasztalan volt a lélekfaló istennő ellenében!

Mind Jiang Cheng, mind Lan WangJi a Buddha Lábánál voltak, várva a hírekre, így ki tudja, milyen sokáig tart, mire rájönnek, hogy valami balul ütött ki, és feljönnek ide. A tűz kioltásához vízre volt szükség. Ezért, ha a mágikus fegyverek nem működtek, mi volt vajon a helyzet a sötét varázslatokkal?

Wei WuXian kirántotta a Lan SiZhui övén függő kardot és egy darab vékony bambuszágat vágott le, melyből villámgyors mozdulatokkal fuvolát faragott. Ajkai elé emelte, és mély lélegzetet vett. A fuvolahang éles vibrálása olyan volt, mint a kilőtt nyílvessző, keresztülhasította az éjjeli égboltot és kilőtt a felhők felé.

Ez volt a legutolsó eszköz, amihez nyúlni akart, de amikor már ennyire elromlott a helyzet, mindegy volt, mit idéz meg. Minden megfelel, ha a sötét energia eléggé erőteljes volt és az ölési szándék eléggé parázsló, s akkor darabokra tudja tépni a lélekfaló istennőt!

Lan SiZhui a döbbenettől moccanni sem tudott, Lan JingYi pedig befogta a füleit.

- Nézd, milyen helyzetben vagyunk, s neked ekkor támad kedved fuvolázni? Szörnyűségesen hangzik!

A csatában közben legalább három vagy négy harcművész lelkét vesztette. Jin Ling előhúzta a kardját. Már kevesebb, mint két zhang távolságra (21) volt a lélekfaló istennőtől. Szíve vadul dobolt és mintha testéből minden vér a fejébe tódult volna. Ha nem tudom ezzel a csapással levágni a fejét, itt halok meg - legyen akkor halál!
(21) Egy zhang nagyjából 3,3 méter.

Ugyanebben az időben a Dafan hegy erdőjéből csilingelő hang szólalt meg.

Csiling, csiling, csingiling. Néha gyorsabb volt, néha lassabb; néha megállt, néha folyamatosan szólt. Visszhangzott a néma fák között, arra a hangra emlékeztetett, amikor vasláncok szemei összekoccannak, ahogy a földön húzzák őket. Egyre közeledett és egyre hangosabb lett.

Valamely oknál fogva a hang kényelmetlen gombócot képzett az emberek torkában. Még a lélekfaló istennő is abbahagyta táncát. Felemelte karjait, üresen meredt a sötétbe, ahonnan a hang jött.

Wei WuXian eltette a fuvolát és óvatosan szintén abba az irányba kémlelt.

A baljóslatú érzés, mely elfogta, egyre erősebbé és erősebbé vált, de mivel a lény hajlandó volt eljönni a hívásra, legalább olyasvalami volt, ami hallgatott rá.

Azután hirtelen elhallgatott a hang. Egy alak emelkedett elő a sötétségből.

Amikor tisztán látták az alakot és annak arcát, a harcművészek arckifejezése eltorzult.

Még amikor az istennő szoborral szegültek szembe, aki bármely pillanatban elragadhatta a lelküket, a csoport akkor sem lapított gyáván, sőt félelemnek sem mutatta semmi jelét, most azonban kiáltásaik olyan rémülettel teltek meg, melyet nem tudtak elrejteni.

- A Szellemtábornok, ez a Szellemtábornok, Wen Ning!

A Szellemtábornok titulusa majdnem oly hírhedt volt, mint a YiLing Pátriárkáé. Legtöbbször egy időben jelentek meg.

A szó csupán egyetlenegy személyre utalhatott - Wei Ying, a YiLing Pátriárja jobbkezére, aki segédkezett a zsarnok bűneiben, felkavarta a szelet és a hullámokat, sakált játszott a tigrisnek (22), felforgatta körülötte a világot, és mindenek felett, ádáz élőholt volt, akinek hosszú idővel korábban hamuvá kellett volna porladnia - Wen Ning!
(22) Sakált játszik a tigrisnek: egy másik kínai mondás szerint, amikor a tigris öl, a sakál lakomázik. Annak szinonimájaként használatos, amikor valaki gonosztevőt segít céljai elérésében.

Wen Ning fejét enyhén lehajtotta, karjai teste mellett csüggtek, mintha csak marionett bábu lett volna, ki mestere parancsaira vár.

Arca sápadt és finom vonású volt, még akár jóképűnek is nevezhető lett volna valamely mélabús módon. Pupillák azonban nem voltak szemében, csak fehér felhők, arcát és nyakát fekete, repedező vonalak borították, így a mélabú fenyegető homályba veszett. Köntöse alsó fele és ruhaujjai rongyosak és tépettek voltak, kilátszott belőlük csuklója, mely ugyanolyan hamuszín árnyalatot öltött, mint arca, s mindkét kezét és bokáját fekete láncok tartották. A csengő hangot az adta, amikor láncait vonszolta a földön. Amikor megállt, minden elnémult.

Nem volt nehéz kitalálni, miért rémült tőle halálra az összes harcművész. Wei WuXian sem sokkal volt nyugodtabb, mint ők. A mellkasában dúló vihar egészen a koponyája tetejéig kavargott.

Nem csak arról volt szó, hogy Wen Ningnek nem kellett volna itt lennie, de Wen Ningnek úgy általában a világon sem kellett volna lennie. Hamuvá porladt még a Temetőbuckák ostroma előtt.

Amikor meghallotta, hogy a nevén szólítják Wen Ninget, Jin Ling kardpengéje, mely eredetileg a lélekfaló istennő irányába mutatott, a másik irányba perdült. Amikor az istennő látta, hogy elterelődött a figyelme, boldogan kinyújtotta felé a karját és a magasba emelte.

Wei WuXian látta, ahogy kitátott szája Jin Ling felé közelít és nem volt ideje tovább csodálkozni. Ismét felemelte a fafuvolát, enyhén remegő kézzel, s így a hangok, melyeket fújt, szintén remegtek. Mindemellett a fuvola sietősen lett kifaragva, ezért az általa létrehozott dallam igencsak kellemetlen volt annak, aki hallotta. Két futam után Wen Ning megmozdult.

Egy szemvillanás alatt a lélekfaló istennő előtt termett. Wen Ning tenyerének élét használva ütést mért rá. A lélekfaló nyaka megreccsent, és bár teste nem mozdult, az erő hatására hátracsavarodott a feje. Hátrafelé nézett, de még ekkor is mosolygott. Wen Ning még egyszer megütötte, és a lélekfaló istennő jobb kézfeje, mellyel Jin Linget tartotta, elvált a karjától.

Lehajtotta a fejét, hogy megvizsgálta a csuklója helyén keletkezett éles törést. Ahelyett, hogy fejét a megfelelő irányba fordította volna, egész testét körbefordította, és most háta nézett Wen Ning felé arcával együtt. Wei WuXian nem mert lazítani. Mély lélegzetet vett, és harcra biztatta Wen Ninget. De nem sok idő telt el, s még jobban meg kellett döbbenie.

Az alacsony szintű élőholttak nem voltak képesek önálló gondolkodásra, és szükségük volt parancsaira, hogy irányítsa őket. Az erős, ádáz élőholttak azonban eszelősek vagy egyenesen eszetlenek voltak. Wen Ning esete azonban más volt - őt Wei WuXian teremtette, ami azt jelentette, hogy könnyedén lehetett a legerősebb ádáz élőholtnak nevezni szerte a világon. Az egyetlen olyan volt, aki öntudatra ébredt. Mindamellett, hogy nem félt sem sérüléstől, sem tűztől, sem hidegtől, sem méregtől, sem bármi egyébtől, mely a halandókat megrettentette, pont olyan volt, mint azok.

Ebben a pillanatban azonban Wen Ning nyilvánvalóan nem volt eszméleténél!

Wei WuXian egyszerre volt döbbent és kételkedő, miközben veszélyt jelző kiáltások hangoztak a tömegből. Wen Ning mindkét kezét és lábait használva a földhöz szegezte a lélekfaló istennőt. Felkapott egy sziklát, ami oldalt hevert, embermagasságnál is nagyobbat, és a lélekfaló istennő fölé emelte. Hatalmas erővel ütlegelni kezdte vele. Minden ütés olyan hangos volt, akár a mennydörgés, és egészen addig folytatta, míg a lélekfaló istennő egész kőteste darabokra nem zúzódott!

A földön szétszórodott sziklák fehér halmaza közül kigurult egy üveggolyó méretű gömb, hószín fénykört árasztott maga körül. Ez volt a mag, mely táplálta a lélekfalót, mután tucatnyi élő lelkét emésztette el. Ha visszavitték és gondosan bántak bele, néhány ember, akinek nemrég ragadta el a lelkét, visszakaphatta azt. Abban a pillanatban azonban senki sem tett semmilyen erőfeszítést arra, hogy megkaparintsa a gömböt. A pengék, melyek a lélekfalóra irányultak, mind hátrafelé fordultak.

Az egyik harcművész teli torokból elordította magát.

- Fogjátok körbe!

Néhányan habozás nélkül engedelmeskedtek, mások határozatlanul inkább elhátráltak. A harcművész megint felkiáltott.

- Harcművészek, el kell fognunk, hogy ne menekülhessen el! Ez itt Wen Ning!

Szavai végül meggyőzték a tömeget. Mi volt egy egyszerű, lélekfaló szörny a Szellemtábornokhoz képest? Bár megjelenésének oka ismeretlen maradt, nyilvánvaló volt, hogy ezer lélekfaló szellem megölése sem érhet fel egyetlen magányos Wen Ning elfogásával. Végülis ez volt a YiLing Pátriárka legengedelmesebb, veszett kutyája, ki hang nélkül harapta meg az embereket. Ha elfogják, minden bizonnyal hírnévre tesznek szert a harcművész világban és hamarosan sikereket érnek el! Eredeti céljuk az volt, amikor részt vállaltak a Dafan hegyi éjjeli vadászatban, hogy tündérekkel (22), fenevadakkal és gonosz szellemekkel harcolva szerezzenek tapasztalatokat. A kiáltásokból ítélve jónéhány ember képzelete megmozdult. De az idősebb harcművészek, akik saját szemükkel látták, milyen vad volt Wen Ning, amikor elszabadult, még mindig óvakodtak mozdulni. A harcművész még egyszer rájuk kiáltott:
(22) Ez a fajta tündér semmiképp nem egyezik a közismert, nyugati koncepcióval. A tündér szó ebben az összefüggésben azokra a teremtményekre alkalmazható, akik tudatra ébredt élőlények voltak. Tipikusan ilyen a japán kitsune (rókaszellem).

- Mitől féltek? Nem a YiLing Pátriárka jelent meg az orrotok előtt!

Jobban meggondolva, szavaiban volt némi értelem. Mi volt ott, amitől félniük kellett volna? Hiszen mestere már darabokra szakadt!

A megjegyzés után a kardok gyűrűje, mely Wen Ning körül körözött, hirtelen megvastagodott. Wen Ning megemelte a karját, és a fekete lánc körbesuhant, szétütve a kardok között, s pengék mind félrefordultak. Rögvest ezután félrelépett, és megragadta a hozzá legközelebb álló ember torkát. Könnyedén felemelte a földről. A helyzetet látva Wei WuXian tudta, hogy a fuvola dallama túlzottan elsietett és hirtelen volt, feltüzelte benne az ölési szándékot. Hogy elfojtsa, Wei WuXian félretolta érzelmeit, és biztos kézzel egy másik dallamot kezdett játszani.

A dallam természetes módon kúszott be elméjébe. Nyugodt és kiegyensúlyozott volt, éles ellentétben állt a korábbi bizarr és fülsértő hangokkal. A zene hallatán Wen Ning megdermedt, és lassan abban az irányba fordult, ahonnan a hangok áradtak. Wei WuXian ugyanazon a helyen állt, pupilla nélküli tekintetébe meredve.

Egy szempillantással később Wen Ning szorítása engedett, és a földre hajította a harcművészt. Karjait leengedte, és lassú léptekkel Wei WuXian felé indult.

Fejét lehajtotta, és nagy mennyiségű vasláncot vonszolt magával, a levertség látszatát keltve. Wei WuXian hátrált, miközben megállás nélkül játszott a fuvolán, utasítva arra, hogy kövesse. Miután egy kis darabon így mentek, és beértek az erdőbe, Wei WuXian hirtelen szantálfa hűvös illatát érezte.

Közvetlenül ezután háta nekiütközött valakinek. Fájdalom hasított a csuklójába, és a fuvolazene elhallgatott. Jaj ne, gondolta Wei WuXian és hátranézett. Tekintete összefonódott Lan WangJiéval. Olyan világos színűek voltak a szemei, hogy szinte fizikailag fagyosnak látszottak. 

A helyzet nem ígérkezett jónak. Lan WangJi a saját szemével látta, hogy fuvolazenéjével irányít élőholtakat.

Lan WangJi egyik kezével szilárdan megragadta Wei WuXiant. Wen Ning nagyjából két zhangnyi távolságra, csendben állt, lassan körültekingetve, mintha keresné a fuvolazenét, melynek hirtelen nyoma veszett. Messzebb az erdőből lángok robaja és emberi hangok hallatszottak. Wei WuXian gondolatai sebesen jártak s egyszeriben döntött - és akkor mi van, ha Lan WangJi látta már őt korábban is így cselekedni? Emberek tízezrei tudtak fuvolán játszani, és azon emberek, akik a YiLing Pátriárja módszereit utánozták az élőholtak irányításában, könnyűszerrel megtöltöttek volna egy teljes szektát. Nem fogja beismerni, akármi legyen is!

Szándékosan nem vett tudomást az őt markoló kézről, és felemelte a karját, hogy folytassa a játékot. Ezúttal gyorsabb volt a tempó, mintha sürgetett vagy dorgált volna. Mivel nem egyenletesen áramoltatta a levegőt, minden hang vége felcsukott kissé, élesen és durván. Lan WangJi szorítása hirtelen megfeszült, szinte csuklóját törte. Wei WuXian ujjai elernyedtek a fájdalomtól, és a fafuvola a földre hullott.

Szerencsére utasításai eléggé világosak voltak. Wen Ning gyorsan visszavonult, hang nélkül tűnt el a sötét, homályos erdő mélyén. Wei WuXian attól félt, hogy Lan WangJi üldözőbe fogja venni Wen Ninget, ezért visszakézből ő is megragadta. De meglepő módon Lan WangJi még csak nem is pillantott Wen Ningre, egész idő alatt mereven We WuXianra bámult. A kettő egymással szemben állt, egymás karját fogva, és farkasszemet néztek.

Ugyanebben a pillanatban megérkezett Jiang Cheng.

Megtartotta türelmét és eredményekre várakozott a Buddha Lábánál, de mielőtt elfogyasztotta volna teáját, egy tanítvány futott le a hegyről sietve, és elmondta neki, milyen erős és kegyetlen dolog volt a Dafan hegyen. Ezt hallván szíve a torkába ugrott, és azonnal ide sietett. Hangosan kiáltotta:

- A-Ling!

Jin Ling, kinek lelkét majdnem elemésztették egy pillanattal korábban, most már rendben volt, és szilárdan állt a földön.

- Nagybácsi!

Látván, hogy Jin Ling biztonságban volt, Jiang Cheng végre lehiggadt. Gyorsan ezután azonban mérgesen nekitámadt.

- Nem hoztál magaddal jelzőrakétákat? Nem tudod, hogy használd őket, amikor valami ilyennel találkozol? Miért tetteted magad erősebbnek, mint amilyen vagy? Azonnal gyere ide!

Jin Ling szintén felpaprikázódott, amiért nem sikerült befognia a lélekfaló istennőt.

- Nem te voltál az, aki azt mondta, hogy el kell kapnom? És ha nem kapom el, ne is kerüljek a szemed elé?

Jiang Cheng komolyan olyan keményen szerette volna arcul ütni az elkényeztetett kölyköt, hogy visszabújjék anyja hasába. De valóban ezt mondta, nem mondhatott hát ellent magának. Ezért beérte azzal, hogy a földön összeroskadt harcművészekhez fordult.

- Mi a fene lehet az, ami ilyen szégyenletesen legyőzött benneteket? - mondta gúnyosan.

A változatos színű egyenruhát öltött harcművészek között volt vagy egy tucatnyi, aki álruhás YunmengJiang szektatag volt, kiket maga Jiang Cheng utasított, hogy titokban segédkezzenek Jin Lingnek, ha nem tudna megfelelni a kihívásnak. Micsoda felelősségteljes rangidős volt ő, hogy még effélére is vetemedett! Az egyik harcművész még mindig nem jutott túl döbbenetén.

- Szekta... Szekta Vezető, ez... Wen Ning...

Jiang Cheng úgy gondolta, valami gond van a hallásával.

- Mit mondtál?

Az ember megismételte:

- Wen Ning visszatért!

Egyszerre döbbenet, undor, harag és hitetlenség cikázott végig Jiang Cheng arcán.

Hosszas hallgatás után végül keserűen megszólalt:

- Az a dolog mindenki szeme láttára elporladt sok évvel ezelőtt, hogy lehetséges, hogy visszatért?

- Tényleg Wen Ning az! - erősködött a növendék. - Nem tévedés! A szemeim nem csalhattak meg! - Hirtelen maga mellé mutatott: - Ő volt az, aki megidézte!

Wei WuXian még mindig patthelyzetben volt Lan WangJivel. Egyszerre mindenki figyelmének középpontjába kerültek. Jiang Cheng villámló tekintete szintén arrafelé fordult, ahol ő állt.

Egy perc után Jiang Cheng ajkainak szeglete torz mosolyra húzódott. Bal keze ismét öntudatlanul simogatta gyűrűjét.

- Nahát, nahát. Visszatértél? - szólt halkan.

Eleresztette bal kezét, és egy hosszú korbács villant elő belőle.

A korbács hihetetlenül vékony volt. Nevéhez méltón lila villámcsapás volt, mely sisteregve csapott elő, mintha csak a viharos fellegekből teli égből szakította volna. Egyik oldalán megtartotta, szorosan markolva. Amikor megsuhintotta, mintha villámok hada csapkodott volna körülötte!

Mielőtt Wei WuXian megmozdulhatott volna, Lan WangJi már maga elé vette a guqint. Egy biztos mozdulattal megpendítette, s mintha csak szikla volna, mely hullámok ezreit kelti a víz felszínén. A guqin hangja számtalan fodrot vetett a levegőben, melyek nekicsapódtak Zidiannak. Ez utóbbi elapadt, míg az előbbi megduzzadt.

Jiang Cheng megfontolásait arról, hogy ne bocsátkozzon vele harcba, és ne vívja ki maga ellen a Lan Szekta rosszallását, mintha veszett kutyák falták volna fel. A Dafan hegyi erdő felett az éjszakai ég néha lila fénnyel telt meg, néha pedig annyira kivilágosodni látszott, mintha csak fényes nappal lett volna; néha mennydörgés fülsiketítő robaja hallatszott, néha a guqin dallamának hullámai. A harcművészek megmaradt része gyorsan menedékbe vonult, biztos távolságban félreállva a jelenettől, s onnan figyelve. Egyszerre voltak halálra rémülve és lenyűgözve. Végülis, igen ritkán volt alkalmuk két jeles család hírneves harcművészének közelharcát megfigyelni, épp ezért titkon mindenki azt remélte, hogy a harc minél erőszakosabb és hevesebb lesz. Gondolataik közt kimondatlan remény is bújkált, hogy a Lan és a Jiang Szekta közti kapcsolat megromlik, mely érdekes helyzetet fog teremteni. Mindeközben Wei WuXian, aki saját esélyére várt, hirtelen nekiiramodott.

A tömeg hihetetlenül megdöbbent. Csak azért nem csapott le rá a korbács már eddig is, mert Lan WangJi élő barikádot alkotott előtte. Ily módon megfutamodva olyan volt, mintha szándékosan saját halálát idézné a fejére!

Annyi biztos, hogy mintha szemek nőttek volna a hátára, Jiang Cheng azonnal észrevette, amint kikerült Lan WangJi védőköréből, és eltökélte, hogy megragadja az esélyt. Ferdén suhintott egyet korbácsával, Zidian egy mérgező sárkányra emlékeztetően lecsapott, egészen pontosan a háta közepére!

Wei WuXian kis híján elrepült a korbács ütésétől. Ha a szamár nem állt volna az útban, egyenesen egy fának száll. Az ütés után azonban mind Lan WangJi, mind Jiang Cheng megtorpant, meglehetősen döbbentnek tűntek.

Wei WuXian megmasszítozta a dereka hátsó felét, és a szamár támasztéka segítségével feltápászkodott. Elrejtőzött mögötte, s onnan kiabálta mérgesen:

- Milyen nagyszerű! Ha egy erős klánhoz tartozol, tényleg bármit megtehetsz, neki igaz? Még meg is verhetsz bárkit, akit csak akarsz? Ccc, ccc, ccc!

Lan WangJi:

- ....

Jiang Cheng:

- ... - Egyszerre döbbent és haragos. - Mi folyik itt?

Zidian egyik különleges képessége az volt, hogy ha megütött olyan valakit, aki más testét bitorolta, annak lelke és fizikai formája azonnal elválasztódott egymástól. A lélek kivétel nélkül kiszakítódott a testből. Wei WuXian azonban továbbra is tökéletesen jól mozgott és futott, miután megütötte. Az egyetlen magyarázata ennek az volt, hogy nem orozta ezt a testet.

Wei WuXian közben ezt gondolta: persze, hogy Zidian nem tudta kikorbácsolni a lelkem. Hiszen nem bitoroltam el senki testét, hanem úgy kényszerítették rám!

A zavarodottság világosan látszott Jiang Cheng arcán, amikor újra ütésre emelte a korbácsot, mikor Lan JinYi hirtelen felkiáltott:

- Jiang Szekta Vezető, ennek elégnek kellene lennie, nem igaz? Hiszen ez Zidian!

Teljességgel lehetetlen volt, hogy ha az első csapás kudarcot vallott, a második sikeres legyen, ilyen magas szintű mágikus fegyver esetén, mint Zidian. Ha semmi nem szakadt ki belőle, semmi nem is fog; ha a testet nem orozta el senki, akkor nem orozta el. Jiang Chenget, ki minden más felett törődött azzal, hogy hírnevét megtartsa, a kiáltás teljes mozdulatlanságra kárhoztatta.

De ha ez nem Wei WuXian volt, ki más idézhette meg és irányíthatta Wen Ninget?

Még miután többször is átgondolta, Jiang Cheng akkor sem volt képes a tényt elfogadni. Vádlón Wei WuXianra bökött és felmordult:

- Ki a fene vagy te?

Egy minden lében kanál kívülálló kottyantott bele a beszélgetésbe.

- Jiang Szekta Vezető, talán nem szenteltél figyelmet ezeknek a dolgoknak, és ezért nem tudhatsz róla. Mo XuanYu a LanlingJin Szekta.... Ehem, a Jin Szekta külsős tanítványa volt. De mivel spirituális ereje csekély és nem tanult elég keményen, és még olyan is volt... Zaklatta egy társát, és ezért kihajították a LanlingJin Szektávól. Azt is hallottam, hogy eszét vesztette? Véleményem szerint megkeseredett attól, hogy harcműveszét nem nemesíthette a megfelelő módon, s ezért a rossz ösvényre tért. Nem lehetséges, hogy... a YiLing Pátriárka egy ilyen testet orozzon el.

- Olyan? Milyen? - kérdezte Jiang Cheng.

- Olyan... hát olyan....

Valaki nem tudott féket tenni a nyelvére.

- Vágott-köntösujjú hajlamú! (23)
(23): A vágott-köntösujjút kizárólag férfi homoszexuálisokra alkalmazták, eredetét egy homoszexuális császár története szolgáltatta. Amikor a császár egy nap felébredt, szeretője még aludt, maga alá gyűrve a császár köntösének ujját. Ezért levágta az ujjat, mikor kikelt az ágyból, hogy ne ébressze fel szerelmét.

Jiang Cheng szemöldöke összerándult. Tekintete, mellyel Wei WuXiant fürkészte, még undorodóbbnak tűnt. Több megjegyzés is lett volna még a témában, de senki sem merte azokat hangosan kimondani Jiang Cheng előtt.

Bár hírhedt volt, az embereknek el kellett ismerniük, hogy mielőtt a YiLing Pátriárka, Wei WuXian elárulta a YunmengJiang Szektát, jóképű fiatalemberként tartották számon, és kifinomult harcművészként, ki mind a hat művészetben képzett volt. (24) Negyedik helyen tartották számon a harcművész világ fiatal mesterei között, s élettel telinek, vidámnak írták le. Ugyanakkor a heves vérmérsékletű Jiang Szekta Vezető az ötödik helyen állt, mögé szorulva, de legtöbb ember nem volt annyira bátor, hogy ezt felemlegesse neki. Wei Ying ledér és buja ember volt, aki gyakran bonyolódott szerelmi szálakba csinos lányok körül. Senki sem tudta, vajon hány harcművésznő esett áldozatul bájainak, de arról még soha nem hallottak, hogy férfiak iránt is vonzalmat tanúsított volna. Még ha el is akarta volna lopni valakinek a testét, hogy bosszút álljon... Wei Ying ízlését tekintve bizonyára soha nem választott volna egy holdkóros vágott-köntösujjút, aki szamáron lovagolt, miközben gyümölcsöket majszolt, és olyan erősen kifestette arcát, hogy akasztott szellemre emlékeztessen!
(24) A hat művészet: a rítusok, a zene, az íjászat, a harckocsizás, a kalligráfia és a matematika. Érdemesebb azonban nem szó szerint érteni a mondást, s egyszerűen úgy venni, hogy Wei Wuxian számos területen kiemekedő jártasságra tett szert.

- Nem ő az, akármennyire nézed... - mormogta valaki más. - A fuvolán is rémesen játszott... Ez itt egyértelműen szolgai utánzat, annak alapján, amilyen alsóbbrendűnek hangzott.

A Naplemente Hadjárat (25) idején a Yiling Pátriárka a csatamezőn állva egész éjjel játszott fuvoláján, úgy irányítva élőholt seregét, mintha csak valódi hadsereg lettek volna. Minden akadályt félresöpört az útjából, legyen az ember vagy isten, ki elé állt, mind legyőzte őket. Fuvolájának hangja olyan volt, mintha egy Halhatatlan játszott volna rajta, teljességgel összeegyeztethetetlen azokkal a szörnyű nyöszörgésekkel, melyet a Jin szekta elhagyott fia produkált játékával. Nem számított, milyen borzalmas volt Wei WuXian karaktere, túlságosan sértő volt a kettőt még összehasonlítani is.
(25) Naplemente Hadjárat: szó szerint "A hadjárat, melynek célja lelőni a napot az égről". Később több szó is esik majd róla.

Wei WuXian különösképp megbántva érezte magát... Miért nem próbálsz te néhány hangot játszani tizensok év gyakorlás nélkül töltött idő után, egy, pusztán néhány metszéssel és vágással durván kifaragott fuvolát használva? Ha kellemesnek fog hangzani, térdre borulok előtted.

Egy pillanattal korábban Jiang Cheng még biztos volt benne, hogy az előtte álló személy Wei WuXian, s testének minden csepp vére forrongott. Most azonban Zidian világosan értésére adta, hogy nem ő volt az. Zidian soha nem csapná be vagy vétene hibát, ezért gyorsan lehűtötte magát és azt gondolta: ez semmit sem jelent. Előbb valami kifogást kell találnom arra, hogy magammal vigyem, és azuán minden lehetséges módszert kipróbálok rajta, hogy szólásra bírjam. Nem létezik, hogy ne valljon be semmit vagy ne árulja el magát. Különben is, tettem már ilyet a múltban is. Miután mindezt így végiggondolta, intett a kezével. A növendékek azonnal elértették a szándékát és előre siettek.

Wei WuXian sietve Lan WangJi háta mögé ugrott a szamárral, és felkiáltott, miközben kezét mellkasára szorította:

- Ah! Mit fogtok csinálni velem?

Lan WangJi egy pillantást vetett rá, felmérve hihetetlenül udvariatlan, zajos és eltúlzott viselkedését.

Mivel látta, hogy Lan WangJinak nem áll szándékában odébb lépni, Jiang Cheng így szólt:

- Második Fiatal Lan Mester, szándékosan nehezíted meg a dolgom?

A harcművész világban mindenki tudta, hogy a Jiang Szekta fiatal vezetője szinte őrült módon hajszolja Wei WuXiant. Inkább a nem megfelelő embert kapta el, semmint hogy bármely lehetőséget hagyjon veszendőbe menni, és mindenkit elfogott, aki csak kissé is olybá tűnt, hogy Wei WuXian lelke rejtőzik benne, elvitte a YunmenJian Szekta birtokára, és komoly kínzásnak vetette alá. Ha valakit magával akart vinni, az ellenállás valószínűleg annak életébe került volna.

- Jiang Szekta Vezető - szólalt meg Lan SiZhui. - A bizonyíték nyilvánvaló - Mo XuanYu teste nincs megszállás alatt. Ha így van, miért akarsz egy ilyen jelentéktelen személlyel bíbelődni, mint ő?

- Akkor miért megy Második Fiatal Lan Mester ily messzemenően bele abba, hogy megvédelmezzen egy ily kevéssé fontos személyt, mint ő? - válaszolta Jiang Cheng hidegen.

Wei WuXian váratlanul elfojtott nevetés hangjait hallatta.

- Jiang Szekta Vezető - mondta, - ehheemmm... igencsak zavarba jövök, ha folytatod a molesztálásomat.

Jiang Cheng szemöldöke megint megrándult. Ösztönei azt súgták neki, hogy ez az ember semmi olyant nem mondhat neki, ami kielégítené.

- Köszönöm, hogy ilyen lelkes vagy - folytatta Wei WuXian. - Gondolataid azonban rossz irányt vettek. Még ha vonzódom is a férfiakhoz, nem szeretek bármiféle típusú férfit, s még kevésbé követek olyasvalakit, aki megüt. Például az olyanok sem tetszenek, mint te.

Wei WuXian szándékosan próbálta undorát felpiszkálni. Jiang Cheng mindig is gyűlölte, amikor a másokkal való összehasonlításból vesztesen került ki, teljesen mindegy, milyen értelmetlen volt az összehasonlítás. Ha bárki azt mondta róla, hogy nem volt olyan jó, mint valaki más, feldühödött, és semmi másra nem gondolt egészen addig, míg nyertesen nem távozott. Ahogyan várta, Jiang Chen arca elsötétült.

- Ó igazán? Akkor megkérdezhetem, milyen típus tetszik neked?

- Milyen típus? - felelte Wei WuXian. - Hát, különösképp az olyan emberekhez vonzódom, mint HanGuang-Jun.

Lan WangJi sosem tudta elviselni az efféle ledér, bolondos tréfákat. Ha undor támad benne, bizonyosan meghúzza a határvonalat kettejük között, és távolságot tart. Egyszerre két embert is megundorítani magától - két legyet ütött vele egy csapásra!

Lan WangJi azonban, amikor ezt meghallotta, megfordult.

Az arca érzelemmentes volt.

- Vigyázz a szavaiddal.

- Hmmm? - így Wei WuXian.

Lan WangJi visszafordult, és udvariasan, de határozottan így szólt:

- Elviszem ezt a személyt a Lan Szektához.

- .... - mondta Wei WuXian. - ... Mi van?