III. Erőszak
Wei WuXian szerette volna megmosni az arcát, hogy megpillanthassa végre a test tulajdonosának valódi arcát annak halála után, de nem volt víz a szobában, sem ivásra, sem mosakodásra.
Az egyetlen, mosdótálszerű edényről, mely ott állt, azt gyanította, hogy inkább dolga elvégzésre szolgált, nem pedig tisztálkodásra.
Meglökte az ajtót, de az retesszel volt rögzítve, feltehetőleg azért, hogy megakadályozza a kijárásban.
Ezen dolgok egyike sem segített abban, hogy élvezetet találjon az újjászületésben.
Úgy gondolta, hogy akár lótusz pózba is ülhet és hozzászokhat új otthonához. Az idő elreppent, a nap eltelt. Amikor kinyitotta szemét, napfény szűrődött be az ajtó és az ablakok résein. Bár már képes volt állni és körüljárni, még mindig szédelgett kissé.
Wei WuXian eltöprengett. Mo XuanYu spirituális erejének mennyisége eléggé jelentéktelen volt ahhoz, hogy semmibe vegyék, nem ez lehet tehát az oka annak, hogy nem tudom tökéletesen uralni ezt a testet. Miért nem működik?
Ezután valami zajt hallott a gyomra felől, és ráébredt, hogy mindennek semmi köze a spirituális erőkhöz. Egyszerűen ez a test nem fényevésre volt berendezkedve,és éhes volt. Ha nem szerez magának valami étket, ő lehet az első gonosztevő lélek, aki mindjárt megérkezése után halálra éhezik.
Wei WuXian felemelte a lábát és készült épp jókorát rúgni az ajtóba, amikor hirtelen közeledő léptek hangja hallatszott. Valaki megütögette az ajtót és felmordult.
- Evésidő!
Mindezek ellenére semmi jele nem volt annak, hogy az ajtó feltárulna. Wei WuXian lehajtotta a fejét, és egy aprócska ajtót látott a nagy alján kinyílni, előtte egy kis tál. A szolga odakintről megint felkiáltott.
- Gyerünk, gyerünk, mire vársz? Tedd ki a tálat, miután végeztél!
Az ajtócska még annál is kisebb volt, hogy egy kutya beférjen - emberi lény semmiképp nem fért át rajta, a tálak viszont könnyedén. Két tál étel volt egy tányérnyi rizzsel, mely meglehetősen kellemetlen kinézetű volt.
Wei WuXian eljátszott a pálcikapárral, melyek a rizsbe voltak szúrva, keserű szájízzel.
A YiLing Pátriárka visszatért a halandó világba, és az első dolog, mellyel találkozott, rugdosás és szidás volt, nem is említve az ételmaradékot, mellyel visszatértét köszöntötték. Hol volt a vér és a tépett belek? A kegyetlen mészárlás? Az abszolút rombolás? Ki hinne neki? Olyan volt, mint a tigris az alföldön, a sárkány a sekély vízben, a főnix szárnyak nélkül, minden előnyét elvesztve és olyanok által ócsárolva, ki nála jóval gyengébbek voltak.
A szolga odakünn ismét megszólalt, nevetés bújkált a hangjában.
- A-Ding(1), gyere ide!
(1) Az A- szótag (ejtése ah) gyakorta található szolgák nevei előtt, de olyankor is használatos, ha a megszólítandó szemény igen közelálló volt.
Egy lány édes hangja válaszolt a távolból.
- A-Tong, már megint annak vitted az ételt?
A-Tong csettintett a nyelvével.
- Vajh' mi másért jönnék erre a baljós udvarra?
A-Ding hangja közelebbről szólalt meg, mintha már közvetlenül az ajtó előtt állt volna.
- Csak egy ételt kell hoznod naponta, senki sem törődik vele, ha lusta vagy. Ez olyan henye foglalatosság, mégis baljóslatúnak mondod. Nézz csak rám! Olyannyi a dolgom, hogy még játszani sem tudok kimenni.
A-Tong buzgó panaszkodásba fogott.
- Nem az egyetlen munkám az étel idehordása! Hogy mernénk kívülre menni ezekben a napokban? Ennyi élőholttal odakint, mindenki bezárkódik a házaikba.
Wei WuXian leguggolt az ajtó mellé és hallgatózott, miközben evett.
Úgy festett, hogy jó ideje már nem uralkodott béke Mo faluban. Az élőholtak olyan halottak voltak, akik mozogni tudtak, egyfajta alacsony szintű, módosított holttestek. Hacsak az elhunyt erős haraggal nem távozott szívében, ezek általában tompa pillantásúak és lomhák voltak. Nem is voltak különösképp veszélyesek, de épp eléggé meg tudtak riasztani egy közembert, különösképp hányásszagú bűzükkel.
Wei WuXian számára azonban a legengedelmesebb bábuk voltak. Amikor hallotta, hogy említik őket, még egyfajta bizalmasságot is érzett irántuk.
A-Tong fintorogni látszott.
- Ha ki akarsz menni, engem is magaddal kell vinned, hogy meg tudjalak védelmezni.
- Te? Megvédeni engem? - válaszolta A-Ding. - Hagyd abba a kérkedést. Biztos vagy benne, hogy le tudod győzni azokat?
- Ha én nem tudom legyőzni őket, akkor mások sem - válaszolta A-Tong keserűen.
A-Ding felnevetett.
- Honnan tudhatnád, hogy más emberek képesek-e legyőzni őket? Hadd mondjam el neked, ma néhány harcművész érkezett Mo faluba. Úgy hallottam, igen jeles klánból valók! Az asszonyság a csarnokban beszél velük s mindenki nézi, aki csak itthon van. Nem hallod a zajt? Nincs időm veled játszadozni; lehet, még több munkát adnak nekem utána.
Wei WuXian intenzíven figyelt. Valóban, emberek beszédének halvány zümmögését hallotta kelet felől. Fontolgatott egy darabig, majd felállt, és belerúgott az ajtóba. Az hangos reccsenéssel tört ketté.
A két szolga, A-Ding és A-Tong egymással flörtölgetett éppen, s mindketten felsikoltottak, amikor az ajtó kiszakadt. Wei WuXian elhajította a tálját és kisétált, pislogva az erős napfényben. Kezét a homloka széléhez emelte és egy pillanatra lehunyta szemeit. A-Tong még hangosabban sikoltozott, mint A-Ding, de amikor közelebbről megszemlélte, és rájött, hogy ez csupán Mo XuanYu, a fiatalember, akit mindenki meg tudott alázni, visszatért a bátorsága. Ráébredt, hogy feltehetőleg elvesztette az arcát A-Ding előtt s megpróbálta visszaszerezni azt, így elé ugrott, vadul lóbálva karjait, mintha kutyát hessegetne.
- Hess, hess! Eredj innen! Miért jöttél ki?
A-Tong még annál is rosszabbul bánt vele, mint egy koldussal vagy egy léggyel. Az idő nagy részében a Mo család ugyanígy kezelte Mo XuanYut, hiszen soha nem állt ellen. Wei WuXian azonban könnyedén oldalba rúgta A-Tongot, amitől az kétrét görnyedt.
- Hogy merészel egy küldöncgyerek így megszégyeníteni másokat? - És nevetett.
Ezzel a kelet felé gyülekező emberek irányába indult. Egészen sokan gyűltek össze a Keleti Csarnok körül és belül is. Épp amint Wei WuXian belépett az udvarra, egy nő beszélt, jónéhány fokkal hangosabban, mint a többiek.
- Családunk fiatalabb nemzedékének egy tagja is harcművész volt...
Minden bizonnyal ő volt Mo asszony, ki továbbra is igyekezett a harcművész családdal kapcsolatot ápolni. Wei WuXian nem várta meg, amíg befejezi a mondatot, hanem gyorsan keresztültörte magát a tömegen, be a csarnokba, és vigyorogva megszólalt:
- Jövök, jövök, itt vagyok!
Egy jól karbantartott, középkorú nő ült a csarnok közepén, jól szertelenül mutatós ruhákban. Ő volt Mo asszony. Férje mellette ült, a másik oldalon pedig néhány fehér köntösös ifjú. Amikor a borzas hajú szörnyszülött hirtelen kibukkant az emberek gyűrűjéből, minden csevegésnek vége szakadt, de Wei WuXian szégyentelenül folytatta, mintha nem is venné észre a dermedt légkört.
- Ki szólított engem korábban? Én vagyok itt az egyetlen, aki valaha harcművész volt!
Túl sok púder volt az arcán, és ahogyan elmosolyodott, a por szanaszét szóródott. Az egyik fiatalabb hanrcművész, ki a nevetés szélén állt, fújtatott egyet. Arca azonban azonnal elkomolyodott, amint egy másik, ki látnivalóan a csoport vezetője volt, helytelenítő pillantást vetett rá.
Wei WuXian a hang irányába pillantott és körülnézett. Azt gondolta, hogy a tudatlan szolga eltúlozta a helyzetet, de meglepve látta, hogy valóban "jeles klán" tanoncai voltak jelen.
Az ifjak lebegő ujjú, hosszú övű köntösöket viseltek, valódi ikemenként(2) megjelenve, kétségkívül valamennyien élmény a szemnek. Az egyenruhát elnézve nyilvánvaló volt, hogy a GusuLan Szekta tagjai. Minden bizonnyal a Lan családhoz vérségi kapcsolattal tartozó, ifjabb generációhoz tartoztak, mivel mindannyian viselték ujjnyi széles, fehér homlokszalagjukat, melyre felhőminták voltak hímezve.
(2) Ikemen: A japán ikeru vagy iketeru, és menzu összevonásával keletkezett szó. Ikeru, iketeru jelentése izgalmas, jó, "kúl". A menzu jelentése férfi. A japán pop-kultúrában ezzel a kifejezéssel illetik a különlegesen jól kinéző férfiakat. Az ikemen karakterisztikájába tartozik a jó minőségű ruházat, az intelligens tekintet, a fátyolos hang, a karcsú csukló és ujjak, a férfias izomzat, a makulátlan megjelenés, a sápadt bőr és a tiszta illat, mely így együttesen a rejtély légkörét fonja köréjük.
A GusuLan Szekta mottója az igazságosság volt. A homlokszalag azt jelképezte, hogy viselője megfelelő magatartást tanúsít, a felhőminta pedig a Lan család hivatalos mintázata volt, melyet egyetlen más családból származó harcművésznek sem volt joga viselni. Wei WuXiant azonnal fogfájás kezdte gyötörni, mihelyt bárkit megpillantott a Lan Szektából. Múlt életében mindig úgy gondolt ezen szekta egyenruhájára, mint gyászviseletre, épp ezért eltéveszthetetlenül felismerte.
Mo asszonynak nem került unokaöccse a szeme elé egy ideje és csak hosszú idő után tért magához a döbbenetből, mikor ráébredt, ki ez a vastagon kifestett személy. Elfogta a pulykaméreg, de nem akarta elveszteni a hidegvérét és felidegesíteni saját magát, ezért leeresztette hangját és a férjét kérdezte:
- Ki eresztette ki? Azonnal vigyétek vissza!
Férje azonnal mosolyogni kezdett, hogy megnyugtassa, majd kelletlenül odalépett, készen arra, hogy kirángassa Wei WuXiant onnan. Ő azonban hirtelen a földre vetette magát, minden végtagjával szorosan megkapaszkodva. Senki sem tudta felemelni, még akkor sem, amikor több szolgát is odaszólítottak segítségül. Mo asszony arca fokról fokra sötétedett el, férje is verejtékezni kezdett. Közben szitkozódott:
- Te... átkozott őrült! Ha nem mész vissza azonnal, csak várj, és meglátod, hogy büntetlek meg!
Bár minden Mo falubéli tudta, hogy a Mo család egyik fiatalura elvesztette az eszét, Mo XianYu évek óta rejtőzött abban a sötét szobában, rettegve attól, hogy előjöjjön. Amikor látták, hogy mind arca, mind cselekedetei szörnyhöz foghatóak, az emberek sutyorogni kezdtek, előre élvezvén a látványosságot, ami következni fog.
Wei WuXian megszólalt.
- Visszamehetnék, ha akarnád -, és Mo ZiYuanra mutatott. - De mondd meg neki, hogy előbb adja vissza a dolgokat, amiket ellopott tőlem.
Mo ZiYuan nem várta, hogy a semmirekellő holdkórosnak elég bátorsága legyen ahhoz, hogy bajt keverjen itt, különösen nem az előző napi fegyelmezés után. Az arca sápadtra váltott.
- Micsoda badarság! Mikor loptam én el a dolgaidat valaha is? Mikor lenne szükségem arra, hogy bármit is ellopjak tőled?
- Persze, persze - így Wei WuXian. - Nem loptál, kiraboltál!
Mo asszony még semmit sem szólt, de Mo ZiYuan feldühödve felemelte a lábát, hogy belerúgjon. Egy fehér köpenyes, kardot hordó ifjú azonban kissé megemelte egyik ujját és Mo ZiYuan lába megcsúszott, ő maga pedig a földre zuhant, lábával csupán megsuhintva Wei WuXiant. Még így is, Wei WuXian gurult egyet a földön, mintha valóban odébb rúgták volna, és szélesre tárta köpenye elejét, megmutatván a lábnyomot, amit Mo ZiYuan előző este hagyott a testén.
A többiek úgy vélték, Mo XuanYu nyilvánvalóan nem rúghatta meg saját magát. Mindazon ténnyel együtt, hogy Mo ZiYuan mindig is oktalan és gőgös volt, ki más tehette volna? Akárhogyan is legyen, de a Mo család túlságosan könyörtelenül bánt saját vérrokonával. Látnivaló volt, hogy amikor először hazatért, még nem volt ennyire bolond, ezért elmeállapotának rosszabbodása a család számláját terheli. Végül is minden rendben volt, feltéve, hogy jó látványosságot szolgáltattak. Ez annyival érdekesebb volt, mint a harcművészek!
Mo asszony egészen idáig figyelemre sem mélthatta, mintha rangján aluli lett volna egy beteggel bíbelődni. Másokat utasított arra, hogy távolítsák el. Mostanra azonban ráébredt, hogy Mo XuanYu bizony felkészülten érkezett. Az elméje teljesen tiszta volt és szándékosan szégyenítette meg őket. Mo asszony egyszerre érzett döbbenetet és gyűlöletet.
- Szándékosan rendeztél nagyjelenetet, ugye?
Wei WuXian kifejezéstelenül válaszolt.
- Ellopta a dolgaimat és azért jöttem, hogy visszaszerezzem őket. Ez nagyjelenet rendezésének számít?
Ennyi rászegeződő szempár előtt Mo asszony sem megütni, sem kidobni nem merte. A harag dagadozott benne mélyen és csak erőt véve magát tudta megpróbálni a felek békítését.
- Lopás? Rablás? Ha engem kérdezel, ez kissé tiszteletlen. Mi mind egy családhoz tartozunk, csak meg akarta nézni őket. A-Yuan az öcséd, mi a rossz abban, hogy elvesz néhányat a dolgaid közül? Mind idősebb fivér, nem kellene annyira vonakodnod, hogy kölcsönözd neki egy-két játékod, ugye? Mintha nem akarná visszaadni.
A Lan Szekta ifjai szó nélkül meredtek egymásra. Ezek a fiatalok harcművész szektában nőttek fel, ragyogástól körülvéve. Valószínűleg életükben nem láttak efféle komédiát, vagy hallottak ilyen logikát. Wei WuXian magában hisztérikusan kacagott és széttárta a kezét.
- Akkor adja vissza!
Természetesen lehetetlen volt, hogy Mo ZiYuan bármit is visszaszolgáltasson, mivel vagy kidobta, vagy szétszedte őket. De még ha vissza is tudta volna adni a tárgyakat, büszkesége akkor sem engedte volna. Az arca lilára váltott a haragtól és kiáltozni kezdett.
- Anya! - Pillantásában düh izzott, tényleg megengeded, hogy így bánjon velem?
Mo asszony barátságtalanul pillantott rá, jelezve neki, hogy ne rontsa a helyzetet még jobban. Wei WuXian azonban tovább beszélt.
- Nemcsak hogy nem kellett volna ellopnia a dolgaimat, de nem az éjszaka közepén kellett volna elvennie őket. Mindenki tudja, hogy a férfiakat szeretem. Még ha ő nem is szégyenli magát, én tudom, hogyan ne látsszak gyanúsnak.
Mo asszony levegőért kapkodva felkiáltott.
- Miről beszélsz te itt, ennyi falubéli előtt? Milyen szégyentelenség ez - A-Yuan az unokafivéred!
Ha elszabadult a pokol, abban Wei WuXian volt a mester. A múltban, ha bajt akart kavarni, mindig észben kellett tartania saját helyzetét, de most már úgyis mindenki holdkórosnak tartotta, ami azt jelentette, hogy azt tehetett, amit csak akart és ahogyan csak akarta azt. Megfeszítette a nyakát és dacosan visszafeleselt.
- Még ha ő tudta is, hogy az unokafivére vagyok, akkor is úgy döntött, hogy nem kerül el engem, ki akkor a jobban szégyentelen? Nem érdekel a hírneved, de ne rombold le az ártatlanságom! Még mindig remélem, hogy jó férjet találok!
Mo ZiYuan torkából hangos sikoltás szakadt fel és egy székkel felé suhintott. Amint Wei WuXian látta, hogy a harag végre gátlástalanul tör elő belőle, arrébb gurult és feltápászkodott, így a szék csak a földet érte, s darabokra hullott. Az emberek, akik az előbb még kárörvendően figyelték a Mo család megszégyenülését a Keleti Csarnokban, most a harc kitörtére mind elmenekültek. Wei WuXian a Lan Szekta-béli ifjak gyülekezete felé surrant, kik mind a jelenetet bámulták, és rájuk kiáltott.
- Látta ezt valaki? Te láttad? A betörő most már verekedik is! Milyen szívtelen!
Mo ZiYuan utánavetette magát és már épp lecsapott volna rá, mikor az ifjak vezetője sietve leállította.
- Kérlek, csillapodj. A szavak sokkal hatalmasabb erővel bírnak, mint a fegyverek.
Mo asszony látta, hogy az ifjú szándékosan a holdkórost védelmezi, és száraz mosolyra húzta a száját.
- Ez itt a húgom fia. Nem túl sok szorult belé itt; mindenki tudja Mo faluban, hogy holdkóros, és gyakorta beszél hóbortos dolgokat, melyeket nem kell komolyan venni. Harcművész, kérlek...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Wei WuXian feje kikandikált az ifjú háta mögül és rámeresztette a szemét.
- Ki mondta, hogy nem kell a szavaimat komolyan venni? Próbálj csak meg legközelebb ellopni valamit tőlem. Egyszer lopsz meg és levágom az egyik kezed!
Mo ZiYuant az apja fogta le, de amikor ezt meghallotta, közel állt hozzá, hogy megint elveszítse a fejét. Wei WuXian gyorsan kiugrott, az ifjú pedig elállta a bejáratot és komoly hangon más irányba terelte a beszélgetést.
- Akkor kölcsönvesszük a Nyugati Udvart erre az éjszakára. Kérlek, ne feledjétek a dolgokat, melyeket megbeszéltünk: az éjszaka leszállta után zárjátok be az összes ablakot, ne merészkedjetek kívülre, vagy ami még rosszabb lenne, ne járjatok az udvar felé.
Mo asszony rázkódott a haragtól.
- Igenis, igenis, kérem...
Mo ZiYuan hitetlenkedve kiáltott rá.
- Anya! A holdkóros ennyi ember előtt sértegetett engem és ennyi? Te mondtad nekem régebben - te mondtad, hogy ő csak egy...
- Hallgass! - parancsolt rá Mo asszony. - Nem tudsz várni, amíg visszamegyünk?
Mo ZiYuan még sosem került ennyire hátrányos és megszégyenült helyzetbe, anyja korholása csak rosszabbította a helyzetet. Gyűlölettel telt meg és azt gondolta, ennek a holdkórosnak még ma éjjel vége!
Miután Wei WuXian kicsusszant a csarnokból, kisétált a Mo család birtokáról és körbenézett a faluban. Bár számos embert meglepett a jelenléte, az igazat megvallva, minden pillanatát élvezte, és végre felfedezte a holdkórosság kevésbé árnyas oldalát is. Még az akasztott hulláéra emlékeztető arcfestést is kezdte megkedvelni, szinte vonakodott lemosni. Megigazította a haját és megvizsgálta csuklóit. Nem úgy tűnt, mintha a vágások gyógyulni látszottak volna, ami azt jelentette, hogy az efféle halvány elégtétel nem volt elég a tiltott módszernek.
Valóban meg kell ölnie az egész Mo családot?
Ha őszinte akart lenni saját magához, be kellett vallania, nem túl nehéz feladatot szabtak rá.
Wei WuXian visszatért a Mo család Nyugati Udvarára. A Lan Szekta növendékei a tetőkön és falak peremén álltak, ünnepélyesen beszélgetve maguk között.
Bár a GusuLan Szekta nagy erőkkel vett részt az ellene indított ostromban, akkoriban ezek a fiatalok még meg sem születtek, vagy nagyon apró kisgyermekek voltak. Nem irányulhatott gyűlölete ellenük, ezért Wei WuXian úgy döntött, hogy a közelben marad és megfigyeli, mit csinálnak. Egy idő után rossz érzése támadt.
Miért tűntek a tetőkön és falak peremén elhelyezett, fekete lobogók olyan ismerősnek?
Ezeket a lobogókat Fantom Vonzó Zászlóknak nevezték. Ha élő személyre tették, minden szellemet, sértett lelket, élőhalottat és gonosz lényt egy bizonyos körön belülre vonzott, akik csak azt a személyt támadták. Miután a zászlóhordozó gyakorlatilag élő célponttá változott, ezért Célpont Zánszlónak is nevezték. Házra is el lehetett helyezni, de csak akkor, ha élő emberek is tartózkodtak benne. Ekkor a támadás köre kiterjedt mindazokra, akik a házban voltak. Mivel mindig baljós energia lengte körül a területet, ahol a zászlót elhelyezték, mintha fekete, örvénylő szél lenne, ezért Fekete Szél Zászlónak is hívták. A zászlóformáció elhelyezése a Nyugati Udvaron, és hogy nem engedtek senkit a közelébe, arra vallott, hogy élőholtakat akartak oda vonzani, majd foglyul ejteni őket.
De hogy miért tűntek olyan ismerősnek... Hogy ne tűntek volna annak? A Fantom Vonzó Zászlók megalkotója nem más volt, mint maga a YiLing Pátriárka!
Úgy tűnt, hogy bár a harcművész világ engesztelhetetlen gyűlöletet táplált iránta a felszínen, még mindig használták találmányait.
Egy, a tetőn ácsorgó növendék megpillantotta és megszólította.
- Kérlek, menj vissza. Ez nem olyan hely, ahová a magadfajta embernek be kellene térnie.
Bár elkergették, kedvességből tették és a hanghordozás is különbözött a Mo család szolgáiétól. Wei WuXian készületlenül érte őt, amint felugrott és megragadta az egyik zászlót.
A növendék megriadt és leugrott, hogy elkergesse.
- Ne mozdulj! Azt nem kellene elvenned.
Wei Wuxian vadul rikoltozott, miközben elfutott, borzas hajával és szétdobált végtagjaival valóban holdkórosnak látszott.
- Nem adom vissza, nem adom vissza! Akarom! Akarom!
A növendék néhány lépés után elkapta és megragadta a karját.
- Ha nem adod vissza, meg foglak ütni!
Wei WuXian a melléhez szorította a zászlót, vonakodva elengedni azt. Az ifjak vezetője, aki a zászlóformációt felállította, könnyedén leszökellt a tetőről, mikor meghallotta a ricsajt.
- JingYi, hagyd. Ne csinálj ügyet belőle, csak vedd el a zászlót.
SiZhui, nem is ütöttem meg! - mondta Lan JingYi. - Nézz rá, elrontja a zászlóformációt!
A szóváltás alatt Wei WuXian már megvizsgálta a kezeiben lévő Fantom Vonzó Zászlót. A motívumok helyesen voltak megrajzolva, a varázsigék teljesek voltak. Semmilyen hibát nem lelt benne, semmi nem fordulhatott rosszra használatuk közben. A személy azonban, aki megrajzolta a jeleket, nem volt túl tapasztalt, így csak az öt li-n (3) belüli ártó szellemeket és élőhalottakat vonzotta oda. Ennyi azonban bőségesen elég volt. Egy olyan kicsiny helyen, mint a Mo falu, nem kellett semmilyen gonosz teremtménynek lézengenie.
(3) Egy li ötszáz méter.
Lan SiZhui rámosolygott.
- Mo fiatalúr, az ég sötétedik és hamarosan megkezdjük az élőhalottak foglyul ejtését. Veszélyes lesz itt éjszaka, így a legjobb neked, ha visszatérsz a szobádba.
Wei WuXian végigmérte. Tisztelettudó és kifinomult volt, méltóságteljes megjelenéssel, halványan mosolyogva. Wei WuXian magában elismerően bólintott. A zászlóformáció rendezett módon lett felállítva és a fiú modora is tiszteletteljes volt, mindez félelmetes potenciállal felruházott tanítvánnyá tette. Nem tudta, hogy az olyan konzervatív szektában, mint a Lan, ugyan ki volt-e földön képes ilyen ifjat nevelni.
Lan SiZhui ismét megszólalt.
- Ez a zászló...
Mielőtt befejezhette volna, Wei WuXian ledobta a lobogót a földre és hümmentett egyet.
- Ez csak egy zászló, mi ebben olyan nagy dolog? Ennél sokkal jobbat tudok rajzolni!
Abban a pillanatban futni kezdett, amikor a zászló földet ért. Az ifjak, kik a tetőkön ácsorogtak, figyelve a nyüzsgést, majdnem leestek a kacagástól, miután nevetséges szavait meghallották. Lan JingYi is felkuncogott mérgében és felvette a Fantom Vonzó Zászlót.
- Micsoda bolond!
Wei WuXian folytatta a kóborló semmittevést végül visszament a kis udvarra, mely Mo XuanYuhoz tartozott.
Semmibe véve a törött zárat és a padlón eluralkodott rendetlenséget, talált egy viszonylag tiszta helyet, és ismét lótusz pozícióba helyezkedett.
Mielőtt azonban felkelt volna a nap, valamely kívülről jövő zaj kirántotta meditációjából.
Gyorsan közeledő, megzavarodott lépéseket hallott, kiáltásokat és sikolyokat. Néhány kifejezést ismételgettek folyamatosan.
- Rontsd rá és vonszold ki onnan!
- Értesítsük a hivatalt!
- Mit értesz az alatt, hogy értesítsük a hivatalt? Verjük halálra!
Wei WuXian kinyitotta a szemét és látta, hogy néhány szolga már mellette áll.
Az egész udvar felbolydult. Valaki felkiáltott.
- Hozzátok az őrült gyilkost a Főcsarnokba, és fizessen érte az életével!
WeiWuxian első gondolata az volt, hogy valami rosszul sült el a zászlóformációval, melyet az ifjak felállítottak.
Találmányainak használata különös gondosságot igényelt, különben katasztrófa üthetett be. Éppen ezért ment oda és ellenőrizte, hogy minden rendben van-e a felrajzolt mintázatokkal.
Amikor egy pár markos kéz megragadta, hogy kivonszolja a házból, Wei WuXian kiegyenesítette a testét és ellenkezés nélkül tűrte, hogy ne a maga lábán jusson ki az udvarra. A Keleti Csarnokban emberek nyüzsögtek, szinte még többen, mikor a Mo falu népe korábban összecsődült ott. Minden szolga és minden rokonuk jelen volt. Néhányan még mindig alsóruhájukat viselték és nem volt idejük fésülködésre sem; de mindenki megrettentnek látszott. Mo asszony összeroskadva ült a székén, mintha aléltságból eszmélt volna éppen. Könnyek nyoma látszott orcáin, szemeiben is könnyek ültek. De amint Wei Wuxiant berángatták az ajtón, bánatos tekintete azonnal gyűlölködőre váltott.
A földön ember formájú alak hevert, testét fehér ruha borította, mely csak a fejet engedte látni. Lan SiZhui és az többi ifjú gondterhelt kifejezést öltött, lehajolván ellenőrizték a helyzetet és halkan beszélgettek. A párbeszéd eljutott Wei WuXian füléig.
- Kevesebb, mint három perc telt el, amióta a testet felfedezték?
- Miután leigáztuk az élőholtat, a Nyugati Udvarból a Keletibe siettünk és a folyosón ráleltünk a holttestre.
Az emberforma alak nyilvánvalóan Mo ZiYuan volt. Wei WuXian eredetileg csak egyetlen pillantást vetett rá, de utána nem tudta megállni, hogy tovább bámulja.
A holttest ugyan némiképp emlékeztetett Mo ZiYuanra, de számos szempontból különbözött tőle. Bár vonásai világosan jelentéktelen unokafivérét mutatták, arccsontjai mélyen besüllyedtek, szemei kidülledtek, bőre beráncosodott. A fiatalos Mo ZiYuan mintha húsz évet öregedett volna. Ugyanakkor úgy is tűnt, mintha minden húst és vért kiszívtak volna belőle, csontvázzá soványítva testét, melyet csak egy vékony réteg bőr fedett. Ha korábban Mo ZiYuan csúnyának volt mondható, holtteste most tényleg öreg és ronda lett.
Amint Wei WuXian a holttestet vizsgálgatta, Mo asszony hirtelen felé rontott, csillogó tőrrel a kezében. Lan SiZhui könnyed ugrással kiütötte a kezéből. Mielőtt esélye lett volna, hogy megszólaljon, Mo asszony rárikoltott.
- A fiam tragikus halált halt, én csak megbosszulom! Miért akadályozol meg?
Wei WuXian ismét Lan SiZhui háta mögé bújt és miközben leguggolt, megszólalt.
- Mi módon érint a fiad tragikus halála engem?
A nap folyamán Lan SiZhui szemtanúja volt annak, amikor Wei WuXian jelenetet rendezett a Keleti Csarnokban, s utána az emberek eltúlzott pletykálkodását is meghallgatta. Kiemelkedő rokonszenvet érzett a szerencsétlen iránt és nem állhatta meg, hogy pártját ne fogja.
- Mo asszony, a fia állapotából ítélve és hogy húsát és esszenciáját kiszívták belőle, mindez azt jelenti, hogy gonosz teremtmények ölték meg, nem ő.
Mo asszony mellkasa hevesen zihált.
- Nem tudsz semmit! A holdkóros apja harcművész volt. Bizonyára eltanult tőle megannyi démoni varázslatot!
Lan SiZhui megfordult, hogy megszemlélje a látszólag tompa eszű Wei WuXiant, majd újra megszólalt.
- Öööö... asszonyom, nincs rá bizonyíték, úgyhogy...
- A bizonyíték a fiam! - Mo asszony a földön heverő holttestre bökött. - Nézd meg magadnak! A-Yuan maradványai megmondják, ki ölte meg!
Nem várván arra, hogy mások tegyék meg, Wei WuXian maga emelte fel a fehér ruhát, fejtől láb felé. Valami hiányzott Mo ZiYuan holttestéről.
Vállból lemetszett bal karja eltűnt!
- Látod? - kérdezte Mo asszony. Mindenki, aki itt volt, hallotta, mint mondott a holdkóros, igaz? Azt mondta, a A-Yuan még egyszer hozzáér a dolgaihoz, le fogja vágni a kezét!
Ez érzelemkitörés után kezébe temette arcát és szipogni kezdett.
- Szegény A-Yuanom... Bár semmi rosszat nem tett ellene, mégis nemcsak meggyanúsította, de meg is ölte... A holdkóros elvesztette minden eszét...
Elvesztette az eszét!
Jónéhány év eltelt azóta, hogy ezzel a kifejezéssel illették, egészen szívélyesen hangzott. Wei WuXian saját magára mutatott, de nem jött ki hang a torkán. Nem tudta, ő volt a beteg, vagy Mo asszony.
Amikor fiatalabb volt, egészen sokat emlegette egész családok és klánok kiirtását, emberek millióinak megölését, vérfolyamok árasztását és más, kegyetlen cselekedeteket. De a legtöbbször ezek pusztán üres szavak voltak. Ha meg tudta volna cselekedni mindazon dolgokat, amiket mondott, már régóta ő uralkodott volna a harcművész világon. Mo asszony valós szándéka nem az volt, hogy bosszút álljon, hanem hogy találjon valakit, akire ráeresztheti mérgét.
Wei WuXian nem akart bíbelődni vele. Elgondolkodott egy pillanatra, majd fejét Mo ZiYuan karjai közé dugta. Egy pillanatnyi matatás után valamit előhúzott és széthajtogatta maga előtt. Meglepő módon egy Fantom Vonzó Zászlót tartott a kezében.
Azonnal rájött, mi történt és magában motyogta, magának köszönheti a baját.
Amikor Lan SiZhui és társai meglátták, mit húzott elő Mo ZiYuan karjai közül, ők is megértették a helyzetet. Összekötve a napközbeni komédiával, az ok immár nyilvánvalónak látszott. Napközben Mo ZiYuan arcot vesztett Mo XuanYu őrült viselkedése miatt és vadul gyűlölte, még mindig harcba akart szállni vele. Mivel azonban Mo XuanYu hosszú ideig sétált, Mo ZiYuan eltervezte, hogy éjjel tör rá, amikor majd visszatér.
Amikor az éj leszállt, titokban kiment és a Nyugati Udvart szelte át, mikor meglátta a falakon a Fantom Vonzó Zászlókat. Bár ismételten elmondták neki, hogy ne menjen ki éjszaka, különösképp a Nyugati Udvar közelébe ne, és főleg, maradjon távol a fekete lobogóktól, Mo ZiYuan úgy gondolta, azért mondták mindezt neki, mert attól féltek, az emberek ellopják az értékes fegyvereket.
Fogalma sem volt a Fantom Vonzó Zászlók veszélyes hatásairól, vagy arról, hogy ha magánál tart egyet, élő célponttá változik. Amúgy is hozzászokott ahhoz, hogy ellopja unokafivére talizmánjait és mágikus eszközeit s mindig viszketett a keze, hogy efféle különös dolgokra tegyen szert, nem adva fel egészen addig, míg meg nem szerezte azt. Ezért amikor a zászlók tulajdonosai az élőholtak leigázásával foglalatoskodtak a Nyugati Udvaron, csendesen elcsent egyet.
A zászlóformáció hat lobogóból állt, melyből ötöt a Nyugati Udvaron állítottak fel s maguk a Lan család ifjai voltak a csalétkek. Ugyanakkor azonban ők mindannyian számos mágikus eszközt hordtak maguknál, míg velük ellentétben Mo ZiYuan csupán egyetlen zászlót vett el ugyan, de semmilyen védelmező eszköz nem volt nála. Egyértelmű volt, hogy az élőhalottak a gyengébbet választják s ezért minden gonosz lény természetszerűleg felé kezdett vonzódni. Még ha csak élőhalottak lettek volna, ez nem számított volna túl sokat. Még ha meg is harapták volna, nem halt volna meg azonnal s még mindig meg lehetett volna menteni. Szerencsétlen módon azonban a Fantom Vonzó Zászló véletlenül valami sokkal rosszabbat vonzott oda, mint egy élőhalott. Az ismeretlen lény megölte Mo ZiYuant és elvette a karját!
Wei WuXian felemelte a csuklóját. Valóban, a jobb kezén lévő vágások egyike begyógyult. Úgy tűnt, szerencsés napot fogott ki - az áldozati szerződés Mo ZiYuan halálát az ő számlájára írta.
Mo asszony nagyon is tudatában volt fia gyarlóságainak, de vonakodott elismerni, hogy Mo ZiYuan volt oka saját halálának. Türelmetlenségében és dühében megragadott egy teáscsészét és Wei WuXian feje felé dobta.
- Ha nem vádoltad volna meg annyi ember előtt tegnap, vajon kiment volna-e az éjszaka közepén? Mindez a te hibád, szuka kölyke!
Wei WuXian látta a feléje repülő csészét, és kitért előle oldalra. Mo asszony Lan SiZhuihoz fordult és rárikoltott.
- És ti! Ti haszontalan bolondok! Harcművészetet nemesítetek és távol tartjátok a gonosz lelkeket, de még ti sem tudtátok őt megvédelmezni! A-Yuan még gyerek!
Az ifjak még fiatalok voltak. Nem töltöttek sok időt a világban és túl tapasztalatlanok voltak ahhoz, hogy bármely rosszat érzékeljenek a területen, épp ezért rendkívül sajnálták, hogy nem észleltek egy olyan vad és gonosz lényt, mint ez volt. Mindazonáltal Mo asszony értelmetlen korholását hallván mindnek elkékült az arca. Végülis mindannyian neves családban nőttek fel, senki sem merte őket így kezelni. A GusuLan Szekta különösen szigorú volt a növendékekkel, megtiltott mindenféle erőszakot a tehetetlen közemberekkel szemben, még a tiszteletlenséget sem engedte. Így bármennyire is nem tetszett nekik, mélyen hallgattak, borús arckifejezéssel.
Wei WuXian ezzel ellentétben nem tudta tovább tűrni és azt gondolta: oly sok év telt el, de a Lan Szekta értékrendje még mindig ugyanaz? Vajon mi haszna ennek az úgynevezett önmegtartóztatásnak? Csak figyeljétek, hogy kell ezt helyesen csinálni!
Hangosan kiköpött és így szólt:
- Mit képzelsz, kin vezeted le a haragod? Tényleg azt hiszed, a szolgáiddal beszélsz? Messziről utaztak ide, hogy ingyen elűzzék a gonosz szellemeket neked. Nem tartozol nekik semmivel? Milyen idős a fiad? Legalább tizenhét évesnek kell lennie, hogy lenne már gyerek? Milyen fiatal gyereknek kellene lennie, hogy ne értse az egyszerű emberi beszédet? Figyelmeztették-e vagy sem, többször is, hogy ne érintsen meg semmit a formáción belül, ne is közelítsen a Nyugati Udvarhoz? A fiad saját maga osont oda az éjszaka közepén. Az én hibám? Vagy az övé?
Lan JingYi és a többiek kieresztették a visszafojtott levegőt, arckifejezésük már nem volt olyan sötét. Mo asszony egyszerre érzett gyászt és bosszúságot, egyedül a "halál" szóra tudott gondolni. Nem saját halálára persze, hogy együtt lehessen fiával; sokkal inkább mindenki más halálára a világon, különösen azokéra, akik épp előtte álltak.
Megvolt az a szokása, hogy a férjét utasítgatta mindennek az elvégzésére, ezért rácsapott egyet.
- Hívj ide mindenkit! Hívj be ide mindenkit!
Férje azonban mintha révületben lett volna.Valószínűleg az egyetlen gyermekének elvesztése okozta megrázkódtatás volt az oka, de oly messzire merészkedett, hogy visszakézből meglökte az asszonyt. A lökés meglepetésként érte Mo asszonyt és a földre zuhant.
A múltban még lökdösnie se kellett a férjét. Ha csak felemelte a hangját, az azonnal engedelmeskedett. Hogyan merészel ma visszaütni?
Arckifejezése láttán a szolgák mind majd eszüket vesztették rémületükben. A-Ding remegve felsegítette. Mo asszony a mellkasához szorította a kezét és reszkető hangon megszólalt.
- Te.... te.... te... kifelé veled is innen!
Férje úgy tűnt, mintha egy szót sem hallott volna. A-Ding sietve néhány pillantást váltott A-Tonggal, majd A-Tong igyekezett kitámogatni urát az ajtón kívülre. A Keleti Csarnokon zűrzavar lett úrrá. Amint Wei WuXian látta, hogy a családi vita véget ért, eltökélte, hogy még egyszer megvizsgálja a holttestet. Azonban mielőtt még egy pillantást vethetett volna rá, egy másik, fülsértő sikoly hasította végig a levegőt. Az udvarról jött.
Az emberek kitódultak a csarnokból. A Keleti Udvaron két, kitekert test feküdt. Az egyik A-Tong volt, még életben, összeroskadva a földön. A másik elhullott test ráncos és összeaszott volt, mintha minden vért és húst kiszívtak volna belőle. Bal karja hiányzott, de nem szivárgott vér a sebből. A holttest állapota éppolyan volt, mint Mo ZiYuané.
Mo asszony egy pillanattal korábban lesöpörte magáról A-Ding támogató kezét, de amint meglátta a holttestet a földön, szemei elkerekedtek és elfogyott minden ereje. Amint elájult, Wei WuXian épp mellette állt és elkapta, majd továbbadta A-Dingnek, ki rohanva érkezett. Wei WuXian ránézett jobb kezére és látta, hogy egy másik vágás is eltűnt róla.
Csak már másodperc telt el azót, hogy átlépték a csarnok küszöbét, még ki sem értek a Keleti Udvarra, és szemtanúi voltak Mo asszony férjének lehangoló halálának. Lan SiZhui, Lan JingYi és a többiek is elsápadtak. Lan SiZhui volt az első, aki lecsillapodott és megkérdezte a földön fekvő A-Tongot:
- Láttad, mi volt az?
A-Tong kis híján halálra rémült, képtelen volt kinyitni a száját. Még a néhányszor megismételt kérdés után sem volt képes válaszolni, csak folyamatosan rázta a fejét. Lan SiZhui égető szorongást érzett. Megkérte az egyik növendéket, hogy vigye belülre a szolgát és Lan JingYihez fordult.
- Elküldted a jelzést?
- Elküldtem, de ha nincsenek a területen olyan rangidősek, akik segítenének nekünk, legalább egy órába telik, mire a mieink ideérnek - válaszolta Lan JingYi. - Mit tegyünk most? Még azt sem tudjuk, mi volt ez.
Az természetesen elképzelhetetlen volt, hogy elmenjenek. Ha egy szekta növendékei pusztán saját jólétükkel törődtek volna, miközben gonosz szellemekkel szállnak szembe, ez nemcsak szégyent hozott volna a szektára, de ők maguk is megszégyenültek volna mások előtt. A Mo család tagjai sem hagyhatták el a helyszínt, mivel igen valószínű volt, hogy a gonosz lény közöttük rejtőzik, semmi jó nem született volna abból, ha elmennek. Lan SiZhui összeszorította a fogait.
- Várjunk itt, míg az erősítés megérkezik!
Most, hogy a segítséget kérő jelzést elküldték, más harcművészek fognak érkezni rövid időn belül, hogy megsegítsék őket. Megakadályozandó, hogy a dolgok kicsússzanak a kézből, Wei WuXiannak sürgősen vissza kellett vonulnia és távol tartania magát a helyzettől. Ha az érkezők ismerték őt vagy harcoltak vele korábban, nehéz lett volna megmondania, mi fog történni.
Az átokkal azonban aligha hagyhatta el hamarosan Mo falut. Mindezek tetejében az ide vonzott lény két ember életét vette el oly rövid időn belül, mely azt jelentette, hogy különösképp rosszindulatú lehetett. Ha Wei WuXian most távozik, amikor a segítők megérkeznek, Mo falu utcái hamarosan bal karukat vesztett hullákkal lesznek szegélyezve, köztük a GusuLan Szekta vérrokon növendékeinek jó néhánya is.
Miután mindezt fontolóra vette egy pillanatra, Wei WuXian így szólt magához: fejezd be gyorsan.
Az oldalt álló ifjak mind fiatalok és tapasztalatlanok voltak. Azonban, bár mind idegesnek látszottak, keményen tartották pozícióikat és védelmezték a Mo család házát, talizmánokat erősítve a falakra. Az A-Tong nevű szolgát már bevitték a csarnokba. Lan SiZhui megtapintotta a pulzusát bal kezével, miközben Mo asszony hátát támasztotta jobbjával. Nem tudta egyszerre mindkettőjüket megmenteni, de szörnyen próbálkozott, miközben A-Tong egyszer csak összegörnyedt a földön.
A-Ding felkiáltott.
- A-Tong, magadhoz tértél!
Mielőtt felragyoghatott volna a lány arca, A-Tong felemelte bal kezét és megragadta saját torkát.
Ezt látván, Lan SiZhui gyorsan megértintette néhány akupunktúrás pontját háromszor. Wei WuXian tudta, hogy bár gyengédnek tűntek, a Lan szekta karjai olyan erőt hordoztak, mely minden volt, csak gyengéd nem. Egy ilyen erővel alkalmazott érintés után bárkinek nehezére esett volna megmozdulnia. A-Tong azonban úgy tűnt, mintha semmit sem érzett volna, bal kezének szorítása még jobban megerősödött, arckifejezése egyre fájdalmasabbnak és torzabbnak tetszett. Lan JingYi megragadta bal kezét, de mindha vasdarabot próbált volna eltörni, semmilyen hatást nem tudott kifejteni. Egy pillanat után hangos reccsenés hangzott a nyakából és A-Tong feje előre nyaklott. Nyaka eltört.
Gyakorlatilag mindenki szeme előtt megfojtotta magát!
Ezt látva A-Ding elcsukló hangon suttogta:
- Egy szellem! Egy láthatatlan szellem van itt. Megfojtatta A-Tonggal saját magát!
Hangszíne éles volt, hangja csupa sikoly, melytől mindenkiben megfagyott a vér, s így könnyedén hittek neki. Wei WuXian azonban történetesen az ellenkezőjét vélte - nem ádáz szellem volt ez.
Megvizsgálta az ifjak által választott talizmánokat; mindegyik szellemek távoltartására volt hivatott és gyakorlatilag a Keleti Csarnok teljes területét befedték. Ha ez valóban valamely ádáz szellem lett volna, amint belép a Keleti Csarnokba, a talizmánok zöld lángra kaptak volna. Ennek ellenére semmi ilyesmi nem történt.
Nem mintha a kölykök hibája lett volna, hogy túl lassan reagáltak; a teremtmény valóban kegyetlen volt. A harcművész világnak szigorú definíciója volt az "ádáz szellem" kategóriára: legalább egy embert meg kellett ölniük havonta és ezen viselkedést legalább három hónapon keresztül fenntartani. Ezen kitételt maga Wei WuXian állította fel s valószínűleg még mindig használatban volt. Ő volt a legjobb az effélék kezelésében. Az ő számára a hetente megölt ember ádáz szellem jelenlétére vallott, aki rendszeresen gyilkolt. Ez a dolog itt három embert ölt meg egyszerre és milyen rövid időn belül! Még egy képzett harcművész számára is nehéz lett volna azonnali megoldást találni, hát még ezeknek az ifjaknak, akik csak most kezdték tapasztalataikat megszerezni.
Miközben gondolkodott, meglebbent a gyertya lángja. Baljós szél támadt és a Keleti Csarnokban, valamint az udvaron is minden lámpás és gyertya kialudt.
Amint a fények kihúnytak, sikoltások támadtak mindenfelől. Emberek lökdösték és húzgálták egymást, próbálván elmenekülni, amilyen gyorsan csak tudtak, botladozva és elesve közben. Lan JingYi felkiáltott.
- Maradjatok, ahol vagytok, ne fussatok! Elkapom, ha bárki futni próbál!
Nem csak azért mondta, hogy megriassza vele az embereket. A gonosz lények tulajdonképp nagyon szerettek bajt okozni a sötétben, előnyt húzva a káoszból. Minél rosszabb a kiabálás és a fejvesztett menekülés, annál valószínűbb, hogy tudtukon kívül magukhoz vonzzák a veszélyt. Az ilyen időkben az elszigetelődés vagy az idegeskedés különösképp nem volt biztonságos. Azonban mindenki halálra volt rémülve, hogyan hallották volna meg e szavakat? Egy kis idő múlva a Keleti Csarnok újra elcsendesedett, csak néhány könnyű lélegzet és halk szipogás hallatszott. Úgy tűnt, csak néhány ember maradt ott.
A sötét közepén hirtelen fény gyúlt. Lan SiZhui meggyújtott egy Tűztalizmánt.
A Tűztalizmán tüzét nem olthatták ki a baljós szelek. A talizmán segítségével ismét meggyújtotta a gyertyát, az ifjak maradék része pedig segített megnyugtatni az embereket. A fényben Wei WuXian mintegy mellékesen rápillantott a csuklóira. Egy másik vágás is begyógyult.
Miután jobban szemügyre vette, hirtelen ráébredt, hogy valami nincs rendjén a vágások számával.
Eredetileg mindkét csuklóján két vágás volt. Egy meggyógyult, amikor Mo ZiYuan meghalt, egy másik, amikor Mo ZiYuan apja is meghalt. A szolga, A-Tong halála begyógyított még egy vágást. Összesen így háromnak kellett volna beforrnia s a legutolsó metszés volt a legmélyebb, a leginkább gyűlölettel töltött.
A csuklóin azonban mostanra egy vágás sem maradt.
Wei WuXian tudta, hogy Mo asszony bizonyosan Mo XuanYu bosszújának egyik célpontja volt. A leghosszabb és legmélyebb vágás valószínűleg őt jelképezte. Mégis eltűnt.
Elérte vajon Mo XuanYu hirtelen a megbocsátás pontját és elengedte gyűlöletét? Az lehetetlen volt. Lelkét már feláldozta Wei WuXian megidézésének áraként. Csak Mo asszony halála gyógyíthatta be a sebet.
Pillantása lassan a sápadt orcájú Mo asszony felé vándorolt, ki épp magához tért és mindannyian köré sereglettek.
Hacsak nem volt már halott.
Wei WuXian bizonyos volt benne, hogy valami megszállta Mo asszony testét. De ha a lény nem szellem volt, akkor micsoda?
A-Ding hirtelen hangosan felkiáltott.
- Kéz... a keze! A-Tong keze!
Lan SiZhui ATong teste fölé emelte a Láng Talizmánt. Valóban, a bal keze eltűnt.
A bal keze!
Wei WuXian elméje a villám sebességével tisztult ki; a pusztító lény és a hiányzó bal kezek rejtélye egyszerre megoldódott. Azonnal nevetésben tört ki. Lan JingYi felcsattant:
- Te idióta! Hogyan tudsz egy ilyen helyzeten nevetni? - De miután még egyszer végiggondolta, maga is rájött, hogy amúgy is bolonddal beszél, mi haszna hát érvelni vele?
Wei WuXian megrángatta köntöse ujját.
- Nem, nem!
Lan JingYi bosszankodva visszahúzta a ruhaujjat.
- Mi "nemnem"? Nem vagy idióta? Hagyd abba a bolondozást! Senkinek nincs ideje, hogy rád figyeljen.
Wei WuXian rámutatott Mo ZiYuan apjának és A-Tongnak a hullájára, melyek a földön hevertek és így szólt:
- Ezek nem ők.
Lan SiZhui megállította a fújtató Lan JingYit és megkérdezte:
- Mit értesz azon, hogy ezek nem ők?
Wei WuXian ünnepélyes hangon magyarázta:
- Ez itt nem Mo ZiYuan apja, és az ott nem A-Tong.
Festett arcával minél ünnepélyesebb kifejezést vágott, annál jobban holdkórosnak tűnt. Mégis, a homályos gyertyafénytől körülvéve szavaira mindenki hátán hideg kúszott fel. Lan SiZhui rábámult egy pillanatra, majd szinte önkéntelenül kibukott belőle:
- Miért?
- A kezeik - magyarázta Wei WuXian büszkén. - Egyikük sem volt balkezes. Biztos vagyok benne, mert mindig jobb kézzel ütöttek meg engem.
Lan JingYi kiköpött, végképp türelmét vesztve.
- Mire vagy olyan büszke? Nézd csak, milyen öntelt vagy!
Lan SiZhuit azonban egyszerre kiverte a víz. Visszagondolva, A-Tong valóban a bal kezét használta, hogy megfojtsa magát, és Mo asszony férje is bal kézzel lökte meg a feleségét.
De napközben, amikor Mo XuanYu botrányt kavart a Keleti Csarnokban és mindketten rárontottak, hogy kitereljék onnan, mind a kettő a jobb kezét használta. Lehetetlen volt, hogy hirtelen balkezessé változzanak haláluk előtt.
Bár nem tudta, miért, de a bal kezek rejtélyén el kellett gondolkodniuk, ha meg akarták fejteni, mi volt ez a teremtmény. Miután Lan SiZhui erre rájött, meglepetten Wei WuXianra pillantott. Önkéntelenül is azt gondolta: hirtelen ezt mondja... nem látszik a véletlen művének.
Wei WuXian csak mosolygott. Tudta, hogy a célzás túlságosan szándékos volt, de nem segíthetett rajta. Még jó volt, hogy Lan SiZhui sem gondolkodott rajta sokat, pusztán annyit, hogy akárhogyan is, ha Mo fiatalúr jónak látta, hogy emlékeztessen engem rá, feltehetőleg nem akart ártani vele. A tekintete elfordult róla, átsiklott A-Dingen, aki elájult a sok sírástól, és Mo asszonyon állapodott meg.
A pillantása az arcáról a kezeire vándorolt. Karjai ernyedten csüggtek s jobbára rejtve maradtak ruhaujjai alatt, csak az ujjak fele látszott ki. A jobb keze rendben levőnek látszott, vékony ujjakkal, melyek kétségkívül olyan asszonyhoz tartoztak, ki kényelemben élt és soha nem dolgozott.
A bal kezén azonban sokkal hosszabbak voltak az ujjak, mint a jobbján. Vastagabbak is voltak. A ujjpercek erőtől duzzadva görbültek be.
Ez nem egy asszony, hanem egy férfi keze volt!
- Tartsátok meg! - parancsolta Lan SiZhui.
Néhány ifjú megragadta Mo asszonyt. Lan SiZhui gyorsan elnézést kért és épp készült rátapasztani egy talizmánt, amikor Mo asszony bal keze egyszer csak képtelen módon meghajlott és a torka felé kapott.
Ha csak nem törtek csontjai, egy élő személy semmiképp nem tudta volna így meghajlítani a kezét. Sebesen támadott és igen közel volt ahhoz, hogy elkapja az ifjú nyakát, de ugyanabban a pillanatban Lan JingYi felkiáltott és Lan SiZhui elé vetette magát, elhárítva a felé nyúló kezet.
Valami villant és amint a kar megragadta Lan JingYi vállát, zöld lángok gyúltak rajta, ezért kénytelen volt enyhíteni a szorításon. Lan SiZhui megmenekült a haláltól és épp megköszönni készült Lan JingYinek, amikor látta, hogy annak fél egyenruhája máris hamuvá égett, ami igen kínosan festett. Lan JingYi letépte magáról az egyenruha másik felét és dühtől fújtatva szitkozódni kezdett.
- Miért rúgtál belém, te holdkóros? Meg akartál ölni?
Wei WuXian eliramodott, mint egy megriasztott patkány.
- Nem én voltam!
Pedig ő volt. A Lan szekta egyenruháján belől ugyanazon színekkel felvarrt varázslatok voltak, köztük védelmező varázsigék is. Az ilyen erős szellemek ellen azonban csak egyszer lehetett őket használni, mielőtt hatástalanná váltak volna. A vészhelyzet miatt pusztán annyit tudott tenni, hogy megrúgta Lan JingYit, a testét használva arra, hogy megvédelmezze Lan SiZhui nyakát. Lan JingYi tovább akarta szidalmazni, de Mo asszony a földre omlott, arcából minden vér és hús eltűnt, csak egy vékony réteg bőr maradt a koponyáján. A férfikar, mely nem hozzá tartozott, lehullott válláról. Ujjai szabadon görbültek, mintha gyakorlásképp hajlítgatta volna őket, vénái lüktetése tisztán látszott.
Ez volt az a gonosz lény, melyet a Fantom Vonzó Zászló odainvitált.
A végtag elvesztése a lesújtó halálnemek klasszikus példája volt. Pusztán némiképp volt méltóságteljesebb, mint a mód, ahogyan Wei WuXian vesztette életét. Hacsak a szóban forgó lényt nem zúzták porrá, a holttest végtagjait ugyanazon harag töltötte el, mint a meghalt személyt és célja az, hogy egyesüljön a többi résszel, és az egész holttest együtt pusztuljon el. Imígyen különféle módszereket eszelhet ki arra, hogyan találjon rá a többi testrészre. Ha megtalálta, talán megelégedett vele és békében nyugodott, vagy talán még több bajt okozott. Ha nem tudta megtalálni, akkor meg kellett elégednie a második legjobb megoldással.
Mi lenne a második legjobb megoldás? Bizonyára más, élő emberek teste.
Mintha ez a bal kéz felfalta volna az élő ember balját, hogy helyettesítse azt. Miután kiszívta a személy minden vérét és energiáját, elhagyja a testet és másik tartóedényt keres parazita célpontjául, míg végül meg össze nem gyűjti eredeti holtteste minden másik részét.
Amint a kar uralni kezdett egy személyt, az azonnal meghalt. De mielőtt minden húsát elfogyasztotta volna, ez a személy még képes volt irányítása alatt járni-kelni, mintha még életben lett volna. Miután bevonzották, az első tartóedény Mo ZiYuan volt. A második Mo ZiYuan apja. Amikor Mo asszony elhessentette férjét, az teljességgel szokatlanul viselkedett és meglökte feleségét. Wei WuXian eredetileg azt gondolta, a fia halála felett érzett gyász késztette erre és meg is fáradt felesége pöffeszkedésétől. Most, hogy ismét végiggondolta, egy éppen gyermekét vesztett apának nem így kellene viselkednie. Nem a reménytelenség közönye mozgatta, hanem halálos nyugalom - a nyugalom, mely a már eltávozott személyből áradt.
A harmadik tartóedény A-Tong volt, a negyedik pedig Mo asszony. A zűrzavar során, mikor hirtelen kialudtak a fények, a szellemkéz átvándorolt az asszony testére. Amikor Mo asszony meghalt, a Wei WuXian csuklóját levő utolsó vágás is eltűnt.
A Lan szekta ifjai megértették, hogy bár talizmánjaik nem működnek, a ruházatuk igen, és mind levették felsőruháikat, hogy letakarják vele a bal kezet. A ruhák göngyölegében úgy nézett ki, mint egy fehér selyemgubó. Egy másodperc múlva a fehér ruhák tekercse egy vuff kíséretében meggyulladt, zöld, természetellenes, pokoli fénnyel. Bár el fog tartani néhány pillanatig, míg az egyenruhák porig égnek, a kéz előbb-utóbb ki fog emelkedni a hamvak közül. Amikor senki nem figyelte, Wei WuXian a Nyugati Udvar felé iramodott.
Az ifjak által leigázott tizennéhány holttest csendben álldogált az udvaron, földre rajzolt varázslatokkal lepecsételve (4). Wei WuXian megrúgta az egyik szimbólumot, tönkretéve ezzel a teljes rajzolatot. Kétszer tapsolt. Hirtelen egy rándulásssal az élőholtak szemei mind fehérbe fordultak, mintha mennydörgés villáma keltette volna életre őket.
(4): a pecsét alatt ebben az esetben nem papírra rajzolt varázsjelet kell érteni. A pecsét itt olyan energia, mely meggátolta őket abban, hogy bármit is cselekedjenek.
- Ébredjetek, eljött a munka ideje! - mondta Wei WuXian.
Gyakran nem igényelt összetett varázsigét az, hogy ezen élőholt bábokat uralma alá vonja, egy egyszerű parancs ugyanúgy megtette. Az előholtak tettek néhány reszkető lépést előtte. De amint megközelítették Wei WuXiant, lábaik elgyengültek és a földre roskadtak, mintha csak valódi emberek lettek volna.
Wei WuXian egyszerre találta mindezt mulatságosnak és bosszantónak. Ismét tapsolt, ezúttal puhábban. Ezek az élőhalottak azonban feltehetőleg Mo faluban születtek és haltak is meg, nem élték meg az életet annak teljességében. Ösztönszerűleg követték az idéző parancsait, de rémülettel is eltöltötte őket az idéző, így feküdtek a földön és nem mertek felkelni.
Minél kegyetlenebb volt egy lény, Wei WuXian annál jobban tudta uralni. Ezeket az élőholtakat nem ő képezte, és nem tudták elviselni tőle a közvetlen irányítást. Semmi sem volt nála, ami azt jelentette, hogy semmilyen eszközt nem tudott hirtelenjében készíteni, mely könnyebbséget jelentett volna az élőholtaknak. Még szétszedni és összerakni sem tudott semmit. A Keleti Csarnokban egyre halványabbá váltak a zöld lángok. Wei WuXian hirtelen megtalálta a megoldást.
Miért kellene kijönnie és kívül keresgélnie megfelelő haraggal eltelt és megfelelően kegyetlen személyiséggel rendelkező hullát?
Nem csak egy, de számos hasonló volt a Keleti Csarnokban!
Visszaszáguldott a Keleti Udvarra. Mivel Lan SiZhui első megoldása csődöt mondott, az ifjú talált egy másikat. A növendékek előhúzták kardjaikat és a földbe döfték őket, mintegy kerítést képezve velük. A szellemkéz nekivágódott a kerítésnek s ők minden energiájukat a markolatokba sűrítették, hogy ne törhessen ki és közben nem figyelték, ki jár-kel mögöttük. Wei WuXian besurrant a Keleti Csarnokba, megragadta Mo asszony és Mo ZiYuan hulláit, mindegyiket egy kezével, s halk hangon megszólalt:
- Ébredjetek!
A másodperc egy tört része alatt Mo asszony és Mo ZiYuan szemei fehérbe váltottak, és azon éles, erős rikoltások törtek elő belőlük, melyeket az ádáz szellemek hallatnak, amikor visszatérnek az életbe.
A sikoltások közepette egy másik holttest is megremegett és feltápászkodott, a leghalkabb, legerőtlenebb kiáltást hallatva mind közül. Mo asszony férje volt.
A rikoltások megfelelően hangosan voltak, dühük is épp elég erős volt. Wei WuXian elmosolyodott, egészen megelégedve saját magával.
- Felismeritek a kezet odakünn? Tépjétek darabokra! - parancsolta.
A Mo család három tagja meglódult, mint fekete szél három felhője.
A bal kar darabokra törte az egyik kardot és épp kitörni készült a gyűrűből, amikor a három ádáz, bal kar nélküli élőholt rávetette magát.
Mindamellett, hogy képtelenek voltak nem engedelmeskedni Wei WuXian parancsának, a család gyűlölte a teremtményt, mely megfosztotta őket életüktől, és minden haragjukat a szellemkézre zúdították. A legerősebb közöttük mindenképp Mo asszony volt. Miután a női holttestek különösen ádázak voltak, miután átváltoztak, haja kibomlott, szemei vérben forogtak. Körmeivel, melyek megsokszorozták erejét, a szája sarkaiban felgyűlő habbal s oly hangos sikolyokkal, melyek a mennyezetet is szinte átlyukasztották, különösen eszementnek nézett ki. Mögötte Mo ZiYuan következett, ki együttműködött vele s mind fogait, mind kezét használta. Apja volt a legvégén, ki fedezte a réseket, melyek a két másik holttest támadásai között esetlegesen megnyíltak. A küzdő ifjak megdermedtek, lenyűgözte őket a látvány.
Még csak könyvekből vagy hallomásból ismerték az ádáz holtak közötti csatákat és mind csak ámultak, ahogy életükben először a tépett belekkel tarkított jelenetet látták, képtelenek lévén elfordítani pillantásukat. Mindannyian azt gondolták, hogy mindez... rettenetesen izgalmas volt!
A három holttest és a kéz kemény csatát vívott egymással, amikor Mo ZiYuan hirtelen félreállt az útból. Alsótestét keményen támadta a kéz, s belének néhány része kifordult. Amikor Mo asszony ezt megpillantotta, éktelen sikoltozásba kezdett és testével védelmezte fiát. Támadásai még erőszakosabbak lettek, ujjának ereje szinte acél vagy vas fegyerekével vetélkedett. De Wei WuXian tudta, hogy fokozatosan alul fog maradni.
Még a nemrég elhunyt három kegyetlen élőholt sem tudta leigázni ezt az egyetlen kart!
Wei WuXian figyelmesen szemlélte a csatát. Nyelve enyhén behajlott, előkészítve egy éles füttyszót ajkai között, készen arra, hogy kiengedje. A fütty arra volt hivatott, hogy még több ellenségességet szítson az ádáz holtakban, mely esetleg megfordíthatta volna az esélyeket. Akkor azonban igen nehéz lett volna eltitkolnia mindenki előtt, hogy mindez az ő műve. Egy szemvillanás alatt a kéz kinyúlt, mint a villám, kíméletlenül és precízen eltörte Mo asszony nyakát.
Látván, hogy a Mo család egyre közelebb került a teljes vereséghez, Wei WuXian felkészült arra, hogy megeressze a füttyöt, melyet gondosan előkészített nyelve alatt. Ugyanezen pillanatban két ujj pengetése hangzott fel a távolból egy húros hangszeren.
Úgy tűnt, valamely emberi lény hozta létre a hangot. Csengése éterien tiszta volt, a szélsöpörte fenyvesek hűvösét hozta magával.(5) Az udvaron harcoló teremtmények mind megdermedtek, amint meghallották a hangot.
(5): a szerző Liu ChangQing egy ismert versére utalt ezzel a hasonlattal.
A GusuLan Szekta ifjainak arca azonnal felragyogott, mintha újjászülettek volna. Lan SiZhui letörölte a vért az arcáról, felemelte a kezét és boldogan kiáltott fel:
- HanGuang-Jun! (6)
(6) a név valójában névalternatívaként is használatos titulus, "hao". A névalternatívát maga a személy adja magának, vagy másoktól kapja. Ebben az esetben a "Jun" szótag a végén úriembert, nemes karakterrel rendelkező férfit jelent. A HanGuang jelentése Fényhordozó.
Amint meghallotta a guqin (7) két, távoli pendülését, Wei WuXian sarkon fordult és távozni készült.
(7) Speciális fajta, héthúros, kínai citera.
Egy másik pendülés hangja hallatszott. Ezúttal magasabb frekvencián csendült, keserűen hasította végig az égboltot. A három ádáz holttest meghátrált s jobb kezükkel elfedték egyik fülüket. A GusuLan Szekta Felszámoló Hangzatait(8) azonban lehetetlen volt ily módon kizárni. Még néhány lépést hátráltak és reccsenő hangok hallatszottak koponyájukból.
(8): szó szerint "hangok, melyek akadályokon kerekednek felül". Támadáskor használatos.
Mivel a kar már így is kemény küzdelmet vívott, a húrok hangjának hallatán azonnal a földre zuhant. Bár az ujjak még rángtak, a kar képtelen volt mozdulni.
Néhány másodpernyi csend után az ifjak hangosan éljenezni kezdtek, eltöltötte őket az öröm, hogy túlélték a helyzetet. Miután egész éjjel küzdöttek, szektájuk erősítése végre megérkezett. Még ha meg is fogják büntetni őket azért, mert "udvariatlanul viselkedtek és oly zajokat keltettek, mely nem méltó a klán hírnevéhez", nem törődtek vele.
Miután eleget integetett a holdra, Lan SiZhui hirtelen ráébredt, hogy valaki eltűnt. Megbökte Lan JingYit.
- Hol van?
Lan JingYi még az öröm elragadtatásában égett.
- Kicsoda? Melyik?
- Mo fiatalúr - válaszolta Lan SiZhui.
- Hmm? Miért keresed az a holdkórost? - kérdezte Lan JingYi. - Ki tudja, hova futott el. Valószínűleg megrettent a fenyegetésemtől, hogy megverem.
- ....
Lan SiZhui jól tudta, hogy Lan JingYi mindig is gondatlanul és egyenesen beszélt, nem gondolva meg kétszer semmit sem, meggyanúsítva bárkit. Azt gondolta: meg fogom várni, hogy HanGuang-Jun megérkezzen, és mindent elmondok neki.
Mo falu még aludt, de lehetetlen volt megmondani, vajon valódi álomba merültek-e lakói, vagy csak tettették. Bár a holtak küzdelme vért és tépett beleket eredményezett, a falusiak nem ébredtek fel a kora reggeli órákban, hogy megszemléljék. Végülis minden bámészkodó maga választhatta meg, milyen eseményen szeretne felbukkanni. Az, amely ennyi sikoltozást foglalt magába, egészen bizonyosan nem a legbiztonságosabb fajtából való volt.
Wei WuXian az áldozókör minden nyomát eltűntette Mo XuanYu szobájából, amilyen gyorsan csak tudta és kiszaladt az ajtón.
Szerencsétlen módon, a személy, ki érkezett, a Lan szekta tagja volt s még szerencsétlenebb módon nem más, mint maga Lan WangJi!
Egyike volt azoknak, kikkel korábban harcba keveredett, így mindennél gyorsabban vissza kellett vonulnia. Sietősen hátast próbált keresni magának, s amint keresztülvágott az udvaton, megpillantott egy nagy malomkövet. Egy mélán kérődző szamár volt a nyélhez kötve. Amikor látta Wei WuXiant felé futni, mintha meglepődött volna és féloldalt rápillantott, hogy valódi-e. Wei WuXian egy pillanatra a szemébe nézett és azonnal elérte a szemekből áradó, csekély megvetés.
Megpróbálta megragadni a kötelét és arrébb húzni, mire a szamár hangosan panaszkodni kezdett. Ezért Wei WuXiannak mind szavait, mind teljes erejét latba kellett vetnie, hogy meggyőzze és kivezesse az útra. Ahogy a hajnal felderengett a láthatáron, mindketten útra keltek.
