II. Újjászületés
Amint Wei WuXian kinyitotta a szemét, valaki jókorát rúgott belé.
Egy hang mennydörgött a füle mellett:
- Ne játszd a halottat!
A rúgás hátravetette, feje a padlónak csapódott. Küszködve a hányingerrel, egy gondolat formálódott a fejében - igazán sok bátorság szorult beléd, hogy a Pátriárkába mersz rúgni.
Jónéhány éve nem hallott emberi hangot, különösen nem ilyen hangos, fülsértő rikácsolást. A feje forgott, fülei zúgtak a hangtól.
- Mit gondolsz mégis, kinek a földjén élsz? Kinek a rizsét eszed? Kinek a pénzét költöd? Mi a baj azzal, ha elveszem néhány dolgod? Különben is minden, ami a tiéd, az enyém kellene, hogy legyen!
A kamaszos, hápogó hang mellé ládák nyitogatásának és tárgyak csapkodásának zaja is járult. Szemei lassan kitisztultak.
Szegényesen megvilágított mennyezet jelent meg a látókörében, majd egy beteges külsejű, csapott homlokú ember, szájából záporoztak a nyálcseppek.
- Hogy merted megmondani apának és anyának? Tényleg azt gondoltad, valaki ebből a házból majd hisz neked? Tényleg azt gondoltad, megijedek tőled?
Néhány szolga formájú árnyék mozdult közelebb.
- Fiatalúr, mindent darabokra törtünk.
- Hogyan fejeztétek be ilyen gyorsan? - kérdezte a fiatalúr.
- Nem sok minden van amúgy sem ebben a kunyhóban - válaszota a szolga.
A fiatalúr elégedettnek tűnt, és erőszakosan megpöckölte Wei WuXian orrát.
- Be merészeltél árulni, és nézz csak magadra, halottat játszol a földön! Kinek? Mintha bárkinek is kellene ez a szeméthalom! Most, hogy minden darabokra tört, majd meglátjuk, hogyan fogsz rám a jövőben árulkodni! Büszke vagy magadra, mert néhány évig harcművészetet tanulnál? Milyen érzés volt, amikor hazáig rugdostak, mint egy kóbor kutyát?
Wei WuXian gondolatai fáradtak jártak körbe.
Nem is tettetem magam halottnak, hiszen jópár évig valóban halott voltam.
Ki ez?
Hol vagyok?
Mikor tettem én olyan erkölcstelen dolgot, mint más ember testének elorzása?
A fiatalúr végre eléggé kiengedte haragját a rugdosással és a ház felforgatásával, és két szolgáljával együtt kiügetett, hangos döndüléssel berántva az ajtót maga után. Közben parancsokat osztogatott:
- Őrizzétek gondosan! Ne engedjétek ki sehová ebben a hónapban, különben csak megint bolondot csinál magából!
Amikor a csoport eltávolodott, csend telepedett a szobára. Wei WuXian megfontolta, hogy felkel.
Lábai azonban nem tudták megtartani a súlyát, így ismét elhevert. Oldalára fordult, és szédülve bámulta a különös környezetet és a szemétkupacot a földön.
Egy, feltehetőleg a földre hajított bronztükör feküdt mellette. Wei WuXian megragadta és belenézett. Egy kísértetiesen sápadt arc nézett vissza rá, mindkét orcáján két, asszimetrikus, vörös folttal. Ha mindehhez még vérvörös nyelv is járult volna, úgy nézett volna ki, mint egy akasztott ember kísértete. Ellökte magától a tükröt és megtörölte az arcát. Amikor visszahúzta a kezét, fehér porral volt fedve.
Szerencsére a test nem így volt alkotva - csupán tulajdonosa hóbortjától festett így. Nem kétséges, hogy férfi volt, mégis erős smink fedte (nem is említve, milyen rosszul felvitt smink). Huhh, milyen elviselhetetlen!
A megrázkódtatás hatására némi energia visszatért belé, és végre sikerült felülnie, amikor észrevette maga alatt a varázskört.
A kör skarlátvörös volt és reszketeg, nyilvánvalóan kézzel húzott, vérrel festett, még mindig nedves. Erős vérszagot árasztott. A kör idézések torz vonalaival volt megtöltve, melyek kissé elmosódtak teste mozgolódásaitól, mégis félelmetesnek tűntek.
Végülis, Wei WuXian a Démonikus Ösvény Nagymestereként volt ismert, így minden bizonnyal hozzászokott az efféle, hitvány varázskörökhöz.
Kiderült tehát, hogy nem orozta el egy másik ember testét - felajánlották neki.
Ősi, tiltott módszer volt ez. Varázskörhöz képest inkább átokra emlékeztetett. A varázskör felvetője metszéseket ejtett a saját testén, majd megrajzolta vérével a kört, és idézéseket írt beléje, majd végül az egésznek a közepére ült. Ezután megidézhetett bármely, különösen gonosztevő lelket, és kérhette tőle, hogy teljesítse be kívánságát. Az ára az volt, hogy testét fel kellett ajánlania a gonosz szellemnek, míg saját lelke visszatért a Földre.
Ez volt hát a tiltott módszer, a testorzással ellentétben - valakinek a saját testének felajánlása.
Mivel végzetes áldozatot követelt, csak nagyon kevés ember volt elég bátor ahhoz, hogy megtegye. Végülis, egy élő számára aligha lehetett olyan erős kívánság, mely megérte, hogy mindent feláldozzon, amije csak volt. Több ezer év alatt mindösszhe három vagy négy esetet jegyeztek fel a krónikák, melyek igaznak bizonyultak. Kivétel nélkül mindezen három vagy négy ember kívánsága ugyanaz volt: bosszút állni.
Wei WuXian nem volt hajlandó ezt elfogadni.
Miért is esne ő a "különösen gonosztevő lélek" kategóriába?
Bár hírneve minden volt, csak nagyszerű nem, s rettenetes halált halt, se nem kísértette az élőket, se bosszút nem forralt. Esküdni mert volna, hogy égen-földön nem volt még oly ártalmatlan kóbor lélek, mint ő.
A nehézség az volt mindebben, hogy amint a gonosz lélek birtokba vette az idéző testét, a szerződés megpecsételtetett. A gonosz szellemnek teljesítenie kellett a kívánságot, különben az átok visszaüt. A testet birtokló lélek teljességgel megsemmisül, és soha nem születik újjá többé.
Amikor Wei WuXian felemelte a kezeit, nem lepődött meg, hogy mindkét csuklóját számos vágás borította. Levette az övét. A fekete ruha alatt mellkasa és hasa szintén vágásokkal volt tele, melyeket valami éles szerszám ejtett. Bár a vérzés már elállt, We WuXian tudta, hogy ezek nem szokványos sebek. Ha nem teljesíti a test tulajdonosának óhaját, a sebek nem fognak begyógyulni. Ahogyan telik az idő, egyre rosszabbodnak, s mikor letelik a kiszabott idő, mind lelke és ez a test darabokra szakad.
Wei WuXian többször is átgondolta saját helyzetét, ismételgetve magában többször is, hogy "hogyan történhet meg ez velem". Végül, a falnak támaszkodva, képes volt felállni.
Még ha nagy is volt a ház, üres és kopottas volt, rég nem cserélt ágyneművel és takarókkal. A sarokban egy bambuszkosár feküdt. Szemét tárolására volt hivatott, de mivel korábban felrúgták, teljes tartalma a földre szóródott. Wei WuXian körbekutatta a szobát, és felvett egy gyűrött papírdarabot. Kihajtogatta, s meglepetten látta, hogy szavakkal van tele. Sietve összegyűjtötte az összes elszórt papírt.
A szavakat bizonyára a test tulajdonosa vetette papírra, mikor túlcsordult a bánata. Néhány mondant értelmetlen és rendezetlen volt; a szorongás sütött az oldalakról a torz kézíráson keresztül. Wei WuXian minden egyes papírdarabot gondosan megvizsgált, s kezdte észrevenni, hogy valami nagyon nincs rendjén.
Felvetett néhány gondolatot, és nagyjából kezdte érteni a helyzetet.
Kiderült, hogy a test tulajdonosának neve Mo XuanYu, aki Mo faluban élt.
Mo XuanYu nagyapja a terület egyik gazdag családjából származott. Családja nem számlált sok tagot, s bárhogy próbálkozott, csak két lánya született. Neveik nem voltak megemlítve, de az idősebbik legfőbb feleségének leánya volt, kinek révén jó férjet reméltek a családba fogni; míg a fiatalabb egy szolga leányaként született. A Mo család eredetileg sietve máshová akarta őt adni, de más sorsra született. Amikor tizenhat éves lett, egy jól ismert harcművész család feje járt arra, és első látásra belé szeretett.
A harcművészet nemes művelőit mindenki csodája. A hétköznapi ember szemében a harcművész családok az istenek kegyeltjei, rejtélyesek és nemesek. Kezdetben a Mo falu lakosai fenntartással szemlélték a helyzetet, de mivel a Szekta Vezető gyakran kisegítette őket, a Mó család számos előnyhöz jutott. S így a szóbeszéd hamarosan irányt váltott, a Mo család büszkesége dagadt, míg mindenki más irígyelte az alkalom szülte kiváltságot. A második Mo leány egy fiút szült a harcművésznek, kinek neve Mo XuanYu lett.
De a Szekta Vezető csak addig járt oda, míg az újdonság varázsa hajtotta, s néhány év után belefáradt. Miután Mo XuanYu négy éves lett, apja többé feléjük sem nézett.
A Mo falu népének véleménye fokozatosan újra megváltozott. A kezdeti kétkedés és homlokráncolás visszatért, melyet hamarosan megvető szánalom követett.
A második Mo leány nem volt hajlandó beletörődni; szilárdan hitte, hogy a Szekta Vezető nem fordult el saját szülöttjétől. S valóban, amikor Mo XuanYu tizennégy éves lett, a Szekta Vezető hivatalosan elismerte balkezi fiát.
A második leány diadalmasan ismét felszegte a fejét, s mindenkinek elújságolta, hogy fia minden bizonnyal eggyé válik a Halhatatlanok közül (1), olyan gyorsan, amennyire ez csak lehetséges, s dicsőséget hoz őseire.
(1. Halhatatlan: égi teremtmény, egy az istenekkel. Vagy eleve Halhatatlannak születik, vagy a harcművészet nemesítése útján válik azzá. A Wuxia/Xianxia világban minden harcművésznek ez a célja.)
De mielőtt Mo XuanYu sikereket érhetett volna el a harcművészetben, s örökölte volna apja pozícióját, hazakergették.
Mindezek tetejébe, szégyenteljesen kergették haza.
Mo XuanYu homoszexuális volt, s volt képe a többi növendéket zaklatni. A botrány nyilvánosságra került, s mivel amúgy is kevés sikert ért el a harcművészetben, nem volt ok rá, hogy hagyják maradni.
S hogy a havazást még fagy is kövesse, mindezek tetejébe, amikor Mo XuanYu visszatért, sokszor oly őrült módon viselkedett, mintha még a lelket is kiijesztették volna belőle.
A történet igen komplikálttá fejlődött. Wei WuXian szemöldökei megrándultak.
Nemcsak holdkóros, de homoszexuális holdkóros.
Mindez megmagyarázta, miért volt elég rúzs és púder az arcán ahhoz, hogy akasztott ember hullájának is elmenjen, és azt is, miért nem lepődött meg senki a nagy, véres, földre festett varázskörön. Még ha az egész szobát vörösre festette volna a vérével, a padlót, a falakat, a mennyezetet, a többiek akkor sem lepődtek volna meg különösebben. Végülis, mindenki tudta, hogy zavart a feje!
Miután szégyenteljesen hazakullogott, köznevetség tárgyává vált. Úgy tűnt, a helyzet megoldhatatlanná vált, és a második Mo leány nem volt képes elviselni a csapást, a megrázkódtatás halálba űzte.
Ez idő tájt Mo XuanYu nagyapja már nem volt az élők sorában. Az első Mo leány volt a család feje, aki már fiatal koruk óta nem állhatta saját húgát, sem annak fiát. Saját egyetlen gyermeke, Mo ZiYuan volt az a személy, aki korábban felforgatta a házat. Amikor Mo XuanYut apja elvitte, az első leány különösen féltékeny volt, s mindent elkövetett, hogy neki magának is előnyt kovácsoljon a harcművész szektával való kapcsolatból. Azt remélte, hogy a küldönc, aki érkezett, Mo ZiYuant is magával viszi.
Természetesen nem csak visszautasították, de egyenesen semmibe vették őt.
Nyilvánvaló, hogy nem káposztatermesztés a harcművészet. Sem alku tárgyává tenni, sem megvásárolni nem lehet a tudást.
A család mégis azt gondolta, s különös módon büszkén vallotta, hogy Mo ZiYuan mind képességekkel, mind tehetséggel bőven el van látva. Úgy hitték, ha annak idején őt vitték volna el inkább, minden bizonnyal elismerést szerzett volna a Szektától, nem úgy, mint kiábrándító unokatestvére. Bár Mo ZiYuan még fiatal volt, mikor Mo XuanYu elment, fejét már akkor is efféle badarságokkal tömték tele, melyeket teljes szívvel el is hitt. S ezért minden második vagy harmadik napban rendre megtalálta Mo XuanYut, hogy megalázza, s átkozza, amiért ellehetetlenítette útját a harcművészet felé. Ugyanakkor különösen nagy érdeklődést mutatott mindenféle talizmán, elixír és mágikus eszköz irányába, melyek mindegyikét saját tulajdonaként tekintette, melyekkel azt tehet, amit csak akar.
Bár Mo XuanYu többé-kevésbé valóban holdkóros volt, megértette, hogy lenézik a többiek. El is tűrte volna, de Mo ZiYuan viselkedése egyre lehetetlenebbé vált, s szinte teljesen kiürítette egész szobáját. A türelem végül elfogyott, és Mo XuanYu panaszt tett nagynénjénél és nagybátyjánál, ez okozta hát a ma reggeli felbolydulást.
Az apróbetűs szavak egymásra torlódtak a papíron, Wei WuXian szemei megfájdultak. Azt gondolta magában, "mennyire elcseszett már ennek az embernek az élete?"
Nem csoda, hogy Mo XuanYu a tiltott módszerhez fordult, és feláldozta saját testét, kérvén a gonosztevő lelkeket, hogy álljanak bosszút.
A fájdalom a szemeiből átvándorolt a fejébe. A tiltott módszer használatakor az idézőnek feltehetőleg halkan el kellett mondania kívánságát. Amint a gonosz szellem megidéződött, We WuXiannak hallania kellett volna a specifikus követelményeket.
Valószínű volt azonban, hogy Mo XuanYu valahonnan összeszedett töredékeit másolta le a módszernek, és kihagyta ezt a lépést. Bár We WuXian úgy vélte, a Mo családon akart bosszút állni, de hogyan kellene mindezt megvalósítania? Mely mértékben? Szerezze vissza a tárgyakat, melyeket elvettek? Vagy verje össze a teljes Mo családot?
Vagy... törölje el a teljes családot a föld színéről?
Minden valószínűség szerint ez utóbbi volt a legesélyesebb. Végülis, bárki, aki valaha is érintkezésbe került a harcművész világgal, ismerte a kifejezéseket, melyekkel őt illették: hálátlan, énközpontú, megtagadta a családját, nem fogadja be az Ég, s hasonló, lélegzetelállító jelzők. Létezett -e más, "gonosztevőbb" lélek, mint ő? Ha Mo XuanYu őt magát merte célzottan megszólítani, a kívánság minden bizonnyal nem a könnyen teljesíthető fajtába tartozott.
- Rossz személyt választottál - csúszott ki Wei WuXian száján.
